Megkísértve: A vadászat

A vadászat - audio felvétel

A milétoszi filozófiától Arisztharkosz-ig

 A milétoszi filozófia

A filozófia szülőhelye a kis-ázsiai Milétosz városállamba tehető, ami az ókori görög Anatóliában, a mai Törökország ázsiai területén helyezkedett el. A környéket ión görögök népesítették be i.e. 1000 körül, de a várost Dárius i.e. 494 -ben elpusztította. Milétosz később ugyan újjáépült és egészen a középkorig létezett, de sosem nyerte vissza korábbi vezető szerepét a filozófiában.

A perzsa hódítás előtt Milétosz erős babiloni és egyiptomi befolyás alatt állt, bár Bacchus és Orpheus követő is eljutottak a városba. Míg a babiloni és az egyiptomi világnézet főként a korabeli tudományos ismeretekre támaszkodott, a dél-olaszországi görög városokban valamivel később kialakult Bacchus és Orpheus kultusza erősen vallási és misztikus befolyás alatt állt. A tudományok hatása világosan felismerhető a három legjelentősebb milétoszi filozófus munkásságában.

Thalész (kb. i.e. ~ 624-546); a materializmus első jelei

Ennek az első milétoszi filozófusnak az életéről nem sokat tudunk, de minden bizonnyal éles elméjű megfigyelő és jó teoretikus lehetett. Miután észrevette, hogy a víz képes gázzá párologni, folyadékként lebegni és szilárd jéggé fagyni, Thalész megfogalmazta a világegyetem alapvető összetételéről szóló első dokumentált hipotézist. Ebben ő a vizet jelölte meg a világegyetem alapköveként. Minden, ami a világon szilárd, folyékony vagy gáz halmazállapotú, a vízből ered. Thalész világában maga a föld is vízben lebeg.

Russell rámutatott, hogy mivel a víz kétharmada hidrogén, és mivel hidrogén az ismert világegyetem legelterjedtebb összetevője (az univerzum 75%-a hidrogén!), Thalész alapköve nem is járt olyan messze az igazságtól. Tudván, hogy jelenlegi tudásunk alapján a víz az életnek is elengedhetetlen feltétele, sejtése az élő szervezetek eredetét illetően sem tekinthető balgaságnak.

Thalész korában a filozófia és a természettudományok még nem különültek el, így nem meglepő, hogy Thalész figyelemre méltó matematikus is volt. A i.e. 585-i napfogyatkozásról meghirdetett félig hihető jóslatát Hérodotosz több száz évvel később dokumentálta. Geometriai ismeretei az egyiptomiaktól származtak, és hozzánk a jól ismert Thalész-tétel formájában jutott el. Egyszerű eleganciája miatt, és annak illusztrálására, hogy egyszerű megfigyelésekből miként bontakozott ki tudásunk, érdemes feleleveníteni a tételt: Ha a háromszög leghosszabb oldala egy kör átmérője (A és C), és a háromszög harmadik pontja (B) bárhol a kör kerületén van, akkor a háromszög szükségszerűen derékszögű háromszög lesz. Ebben a háromszögben a kör átmérője (AC) a háromszög átfogója. A bizonyítás technikai részleteit az olvasóra bízom.

Anaximander (i.e. ~ 610-546); a megfigyelhetetlen Apeiron (Határtalan) az eredeti ősanyag

Elsőként feltételezte egy érzékszerveinkkel nem észlelhető valóság létezését, amit Apeiron-nak nevezett. Ezzel talán az első metafizikai idealistának tarthatjuk, Thales ős-materializmusát követően. Gondolatai a fejlődéselmélet és a multiverzumok csíráját is magukba foglalták.

Röviddel azután, hogy Thales egy fizikai valóságot, a vizet jelölte meg őselemként, Anaximander vetette fel, hogy ez az ősanyag nem feltétlenül egy érzékelhető, fizikai valóság kell, hogy legyen. Mivel észrevette, hogy az akkori időkben feltételezett négy őselem (föld, víz, tűz, levegő) egymásba átalakulhatnak és így egyikőjük sem tekinthető a világ végső építőelemének, Anaximander a valóság forrását egy számunkra megfigyelhetetlen ősanyagban, az Apeiron-ban (Határtalan, vagy Korlátlan) vélte felfedezni. Az Apeiron nem észlelhető, végtelen, örök és kortalan, ami képes átalakulni levegővé (hideg), tűzzé (forró), földdé (száraz) és vízzé (nedves). Ez a négy elem állandó harcban áll egymással, és a saját birodalmát próbálja kibővíteni. Az Apeiron semleges marad a négy harcban álló elem között, és megőrzi köztük az arányokat. A végén mind a négy elem visszaalakul Apeironná, és egy új ciklus veszi kezdetét. A világ ilyesféle dialektikus változásai közepette tehát a legfőbb hatalom képes kozmikus igazságosságot szolgáltatni, ami mindig is az ókori görög világnézet fontos eleme maradt.

Egyes értelmezések szerint a ciklikus változások sorozatával Anaximander nemcsak egy, hanem több egymást követő világegyetem születését is feltételezte. Ez a nézet mutat némi rokonságot a napjainkban kidolgozott Multiverzum elmélettel, bár a modern elgondolás szerint az egymástól független világegyetemek nem egymás után, hanem párhuzamosan alakulhattak ki.

Anaximander nem csak a világegyetemben fedezett fel fejlődési elemeket az egymást váltó ciklusok eredményeként. Szerinte minden élőlény egy primitív evolúciós folyamat végeredményeként jutott el az akkori állapotához. Az embereket történetesen ő a halakból származtatta.

Némi túlzással ugyan, de felvethető, hogy Anaximander legalább két modern gondolat magját hinthette el. Nevezetesen, a Darwini evolúció embrionális formája, valamint a modern Multiverzum elmélet egy ősi változata is vele indulhatott.

Kozmológiájában Anaximander azt feltételezte, hogy a Föld henger alakú és támasz nélkül lebeg a világegyetem közepén. A csillagok a földi átmérő tízszeresének a távolságában veszik körül a földet, míg a Hold és a Nap 19 valamit 27-szeres földi átmérő messzeségben keringenek. Később Arisztotelész elutasította ezt az elképzelést, mivel úgy vélte, hogy a Földnek mozdulatlannak kellett lennie, ezért nem lebeghetett.

Anaximenes (i.e. 585-528); az elsődleges anyag a levegő

Ő volt a „lapos Föld” gondolatának első bajnoka, aki a levegőt tartotta az őselemnek.

Anaximenes volt a legkésőbbi a három nagy milétoszi filozófus közül. Talán szerényebb képességgel rendelkezett, mint Anaximander, de kortársai nagyobb elismeréssel fogadták annál. Szerinte az őselem nem a víz és nem is az Apeiron volt, hanem a levegő. Elképzelése szerint attól függően, hogy milyen dinamikus folyamatok hatnak rá, a levegő többféle tulajdonságot képes felvenni: a megritkult levegő tűzzé változik, a sűrített levegő pedig először vízzé, majd földé és végül kővé válik. Maga a lélek is levegőből áll.

A földről alkotott elképzelése egy olyan lapos korong volt, amelyet a levegő tart össze. Annak a tiszteletnek köszönhetően, amely Anaximenest vette körül, később az atomisták is elfogadták a lapos földről alkotott elképzelését egy másik nagy jelentőségű kortárs filozófus, Püthagorasz gömb alakú földjével ellentétben.

Püthagorasz (i.e. ~ 570-490); az ismeretek axiómákból, gondolatokból és megfigyelésekből származnak

Ő vezette be az axiómán alapuló tudományos módszert. Az ehhez szükséges tudásnak szerinte három alappillérre kell támaszkodnia: az axiómára, ami a valós világ vitathatatlan, tovább már nem osztható eleme; induktív (gondolat által gerjesztett) valamint deduktív (megfigyelésen alapuló) információra. Összességében az induktív tudást magasabb szintűnek tartotta, mint a deduktív ismereteket.

Püthagorasz Szamosban született, ami egy közép-ázsiai város volt Milétosz közelében. Ugyanez volt a szülővárosa két jelentős Szókratész utáni filozófusnak, Epikureusnak és a szamosi Aristarchusnak is.

Szamosi születése ellenére, Püthagorasz aktív életének nagy részét Szicíliában élte, ami az akkori görög polisz rendszerhez tartozott. Ezért nem tekintik őt milétoszi filozófusnak. Russell intellektuálisan a valaha élt egyik legjelentősebb embernek tartotta Püthagoraszt. Világosan gondolkodó, de egyben rejtélyes személyiség is volt, kiváló matematikai készséggel és vallási kultuszvezetői adottságokkal. Babonás hiedelmek formájában a mai napig fennmaradt néhány vallási rendszabálya, mint például, hogy „ne törd meg a kenyeret”, vagy „ne nézz tükörbe a fény mellett”. Úgy vélte, hogy a lélek halhatatlan, és az újjászületés során különféle élőlényekké alakul át. Vallási világa a sok misztikával jellemezhető orfizmussal mutatott közeli kapcsolatot.

Az orfizmus hitt a lélekvándorlásban és a földi élet tisztaságától függő örök boldogságot vagy gyötrelmet tanította. A tiszta élethez meg kellett erősítenünk a természetünk „mennyei elemét”, és gyengíteni a tisztátlan „földi jellemvonásokat”. Az orfizmus a Bacchus kultuszból eredt, de a Bacchus követőktől eltérően az aszketikus életet hirdette. A bacchizmusra jellemző fizikai túlzások és mámorok keresése helyett ők a lelki mámort becsülték, ami számukra az istennel való egyesülést hozta meg.

Az orfizmus egyik sajátos vonása volt a nők iránti tisztelet. Bár általánosságban a filozófia történetében a nők elismerése nem volt jellemző, a nők iránti tisztelet azért néhány filozófus, köztük Platón munkájában is, megjelent. Az orfisták különös hajlandóságot mutattak az erőszakos indulatokra. Ez az antik görög tragédiákban is jól tükröződik.

Püthagoraszt a deduktív matematika atyjának tartják. Meggyőződése szerint a matematika által indukált koncepciók értéke felülmúlja az érzékszerveinken keresztül megszerzett ismeretekét. Az örök igazság az érzékszervek számára elzárt marad, azt csak a matematika segítségével találhatjuk meg. A megfigyeléssel szemben előnyben részesítette az intuíciót. Ahogy én látom, Püthagoraszi ezen elgondolása képezhette a vallások, beleértve a kereszténység alapjait, is: az érzékelhető világ ellentéteként az intuícióba helyettesítsük be a vallási spiritualitást, és máris az istenek örök, misztikus világában találjuk magunkat.

Püthagorasz azt állította, hogy a világegyetem harmóniája a számokból ered. Számára a dolgok lényege csak számokkal fejezhető ki. Minden múlandó, csak a számok örökérvényűek. Azonban Püthagorasz a számokat nem a szokásos számjegyekként értelmezte, hanem sokkal inkább geometrikus alakokhoz hasonlította őket, mintha például kártyákon vagy kockákon jelennének meg. Miután a valóság lényegét ilyen mértani módon felfogható jelenségként képzelte el, nem nehéz megérteni, hogy idealista hajlamai ellenére Püthagorasz mégis az atomisták világnézetét vallotta. Azt állította, hogy a világon minden, beleértve az emberi testet is, különféle formájú atomokból áll, amelyek végül molekulákká rendeződnek.

A számoknak a vizuális művészetekben, de még inkább a zenében, különös jelentőséget tulajdonított. Néhány, a matematikában ma is használt kifejezés, például a harmonikus átlag a zene által ihletett matematikai örökségéből maradt ránk, de többek között az exponenciális egyenletekben használt matematikai négyzet és köb fogalma is tőle származik. Rajta keresztül az aritmetika nemcsak a fizika, hanem az esztétika alapvető tárgyává is vált. Püthagorasz múlhatatlan örökségére jó példa Stephan Alexander nem régen megjelent könyve, „The jazz of physics”(A dzsessz fizikája).

Püthagorasz fő metafizikai tézise azt állította, hogy a valóság csak számokkal írható le. Tudományos hagyatékának legismertebb példája a Pitagorasz tétel: derékszögű háromszögekben az átló négyzete megegyezik a két rövidebb oldal négyzetösszegével. Éles rálátásával Russell egy nem várt következetlenséget fedezett fel Püthagorasz metafizikája és a róla elnevezett tétel között. Nevezetesen, a tétel megoldása esetenként egy összemérhetetlen (incommensurable) számot eredményez. Manapság ezeket irracionális számoknak nevezzük. Az ilyen számok nem fejezhetők ki két valós szám arányával – emlékezzünk „ ” -re -. Püthagorasz korában azokat a megoldásokat, amik összemérhetetlen számot eredményeztek, a valóságnak ellentmondónak és ezért valótlannak tartották. Ha például Pitagorasz tételét egy olyan derékszögű háromszögre alkalmazzuk, aminek mindkét rövidebb oldala 1, akkor az átló megoldása √2. A π-hez hasonlóan ez a szám is összemérhetetlen, ezért Püthagorasz metafizikája alapján nem jelképezhette volna a valóságot: és mégis, bárki megtapasztalhatja ezt a kézzelfogható, mérhető, valóságos háromszöget. Ha annak idején Püthagorasz felismerte volna, hogy a számok mégsem tudják mindig leírni a háromszög valódi tulajdonságait olyan módon, ahogy ő elképzelte, talán átgondolta volna a számokba vetett feltétlen hitét.

Érdemes megjegyezni, hogy Püthagorasz korával ellentétben az irracionális számokat manapság nagyon is a valóság részének tekintjük.

Püthagorasz elismerésre méltó éleslátással a Napot tartotta a világegyetem középpontjának, és valami furcsa esztétikai okból a Földet gömb alakúnak vélte. Valamivel több mint 100 évvel később Arisztotelész is megtartotta a gömb alakú föld gondolatát, de a Nap helyett a Földet helyezte vissza a világegyetem középpontjába. Sajnálatos módon, a következő ezer évben ez az arisztotelészi elképzelés határozta meg a nyugati filozófia világegyetemről alkotott képét.

Axióma; valahonnan el kell kezdenünk

Püthagorasz geometriai gondolkodása egy új tudományos módszer megszületéséhez vezetett. E szerint egy önmagában megmagyarázhatatlan mindennapi tapasztalat érthetővé tehető, ha elfogadunk néhány magától értetődő, magyarázatot nem igénylő tételt. Ezeket ő axiómának nevezte. Az axiómák és a deduktív következtetés segítségével viszonylag könnyen fejleszthetünk ki magyarázatot a megfigyelt jelenségekre. Bár természeténél fogva az axióma, mint olyan, a valóság megismerésének egy induktív formája, Püthagorasz módszerében a dedukció és az ezt beindító megfigyelési folyamat is jelentős szerepet kap.  Pythagoras szerint tehát minden új tudás egy triviális megfigyeléssel kezdődik, ami végül az induktív axiómák segítségével, valamint a matematika, logika és intuíció deduktív módszereit használva vezet el az új ismerethez. Mindezek alapján azt szorgalmazta, hogy érzékeinkre támaszkodva alaposan figyeljük meg a világot! Ezt a tanácsot Platón később elvetette, de röviddel utána Arisztotelész a megfigyelés szerepét újraélesztette, és ezzel egy sor eljövendő empirikus filozófus munkáját megalapozta.

Püthagoraszban többek között azt tartom elismerésre méltónak, hogy képes volt legyőzni metafizikai elgondolásainak a korlátját. Annak ellenére, hogy a számokban látta a világmindenség lényegét, a valóság feltárásában mégis felismerte a megfigyelés szerepét. Ezzel az igazság metafizikai elfogultságtól mentes vizsgálatát segítette elő. Ahogy én látom, az emberiség legértékesebb felfedezéseit az ilyesféle, előítéletektől mentes gondolkodásmód eredményezte.

Pythagoras ugyancsak jól szemlélteti Russel már idézett állításának igazát, ami szerint „Még senkinek sem sikerült olyan filozófiát kifejlesztenie, amely egyszerre hiteles és következetes.” Az igaz, hogy a pitagoraszi filozófia hitelét gyengítették a számokkal kapcsolatos misztikus metafizikai elemek, de a megfigyelés hangsúlyozásával rendszere mégis elősegítette a valóság közelében maradást.

Az axiómán alapuló pitagoraszi megismerési folyamat nagy hatással volt Platónra, Kantra, Newtonra, sőt a kortárs politikai mozgalmakra is. Ez utóbbira példa a Locke által meghirdetett emberi jogok sora: jog az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz. Az amerikai alkotmányba foglalt Bill of Rights a, vagy az Egyesült Nemzetek Közgyűlése által elfogadott Emberi Jogi Nyilatkozata szintén alapvető politikai és etikai axiómáknak tekinthetőek, amelyeket nem lehet bizonyítani, de megkérdőjelezésük beláthatatlan problémákhoz vezethetnek. Ennélfogva a fenti, és hasonló politikai és etikai axiómák különböző modern politikai rendszerek felépítéséhez szolgáltak kiindulópontként.

Hérakleitosz (i.e. ~ 535-475); a világegyetemben az egyetlen valóság maga a változás

Micsoda!?...Állandóság!?...Változás mindenekelőtt!

A világot az ellentétek harca hajtja a Kozmikus Igazságosság irányítása alatt. Ha a Kozmikus Igazságosság nem működne jól, valamelyik ellentétes erő győztesként kerülne ki a harcból. Ezzel véget érne világ örök változása, és így maga a világ is elpusztulna. Hérakleitosz a görög materializmus egyik megtestesítője volt, mivel számára a tűz, azaz egy fizikai realitás, volt mindennek a forrása.

Ugyan nem tekintik milétoszi filozófusnak, Hérakleitosz Efezusból származott, ami egy ősi város Milétosz szomszédságában. Efezusban található az ókori világ hét csodájának egyikének, Artemisz templomának az egyetlen álló oszlopa. Ez a modern török ​​Kusadasi város közelében található.

Az életére vonatkozó, meglehetősen hiányos információk alapján úgy tűnik, hogy Hérakleitosz nem állt egy barátságos ember hírében. Nemcsak az átlagpolgárral szemben viselkedett lenézően, de kortársai és a korábbi generációk értelmiségi rétege iránt sem mutatott különösebb tiszteletet. Mindezek ellenére kivívta az utókor elismerését egy olyan metafizikai rendszert felépítésével, amely kiállta az idők próbáját és a mai napig befolyásos maradt.

Az állandóság és a változás kettősségében Hérakleitosz az állandó változás, mint a világegyetem egyetlen valóságos eleme mellett tette le voksát. Rendszerének volt azonban egy gyenge pontja: ugyan mindennek szükségszerűen változnia kell, de maga a változás soha nem változhat át a változtathatatlanságba. Tőle származik az örök változás metaforikus jellemzése, ami talán a dialektikus tanítás legismertebb megfogalmazása maradt: „Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba…”.

Egy későbbi tanítványa, Cratylus, a mesterénél is tovább ment azzal, hogy még a változás állandóságát is tagadta. Ez ahhoz a végső következtetéshez vezette Cratylust, hogy semmit sem lehet megfigyelni, elemezni vagy akárcsak beszélni is róla, mert mire a cselekvés befejeződik, a szóban forgó jelenség máris megváltozott és mássá vált. A legendák szerint, amikor kérdést tettek fel neki, a mester nem is vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Csak az ujját mozdította meg, így jelezvén, hogy a kérdést hallotta. Cratylus szélsőséges dialektikáját jól tükrözi, ahogy Hérakleitosz híres mondását módosította: „egyszer sem léphetsz ugyanabba a folyóba, mert mire belelépsz, a folyó már megváltozott” .

Hérakleitosz úgy gondolta, hogy minden új dolog rivalizálások révén keletkezik és múlik el, ezért csak  a harcok és viszályok vihetik előre a világot. A küzdelmek mozgást generálnak, amit ő a világ harmóniájának nevezett. Ezt a metafizikai gondolatot olyan szélsőségig vitte el, hogy a háborúkat kívánatosnak tekintette: „Tudnunk kell, hogy a háború mindennek a velejárója, és a küzdelem egyenlő az igazságossággal…”, mondta. Úgy feltételezte, hogy a harcok kimenetelében a Kozmikus Igazság biztosítja, hogy egyik fél se kerüljön ki végérvényes győztesként. Ebben az esetben ugyanis a változás és ezzel együtt maga a világegyetem is megszűnne létezni.

Mivel Hérakleitosz filozófiájában a harc és küzdelem állt a középpontban, nem meglepő, hogy Nietzsche, az „akarat” bajnoka, a „csorda” és a felsőbbrendű „mester” moralitásának szószólója, nagyra értékelte az ókori bölcset.

Metafizikájához jól illően, Hérakleitosz a tüzet tekintette a világ egyedüli állandó őselemnek. Bár intuitívan a tűzlángok lobogása nem tűnik az állandó őselem legjobb megtestesítőjének, mégis tökéletesen szimbolizálja Hérakleitosz megszállottságát a soha véget nem érő változások iránt. Azt mondta, „Minden a tűzből jön és a tűz végül mindenné visszaváltozik éppúgy, mint ahogy az áru aranyra cserélődik, majd az arany ismét áruvá válik a piacon.” Ami a kijelentés első felét illeti, csábító némi párhuzamot észrevenni Hérakleitosz tüze és a modern ősrobbanás elmélete között, amelynek mindent magába foglaló tüze hozta volna létre az univerzumot. És a mindenség vissza alakulhat-e ismét tűzzé, ahogy Hérakleitosz megjósolta? Némely kortárs teória nem tartja kizártnak, hogy a világegyetem következő állomása az un. „Big Crunch” lesz, amelynek során a mindenség ismét egy végtelenül forró kvantum nagyságú térfogatba fog összesűrűsödni. Ez lenne talán majd Hérakleitosz „ős tüze”?

Hérakleitosz etikájában ugyancsak a tűz kapott kiemelt szerepet, mert ebben létezett lelkünk nemesebb formája. A víz ezzel szemben a lélek elítélendő összetevőjét képviselte. A hatalmat önuralommal lehet elérni, míg a szenvedélyt el kell vetnünk, mivel eltereli figyelmünket az ambícióinkról.

Parmenidész (i.e. 515-450); a világegyetemben nincsen semmiféle változás, csak az állandóság, az „Egy” létezik

A változás megtévesztés! Parmenidész teremtette meg az univerzum egyedüli és megváltoztathatatlan összetevőjét, az „Egy”-et. Visszatekintve, ez az „Egy” a későbbi metafizikákban megjelenő „szubsztancia”, „univerzális” és végül „istenfogalom” ősének is tekinthető.

Míg az állandóság és a változás közötti örök dilemmában Hérakleitosz a változásra tette le voksát, Parmenidész az ellenkező álláspontot képviselte. Nem, hogy minden változik, de abszolút „Semmi sem változik!” „A Természetről” című, csak töredékekben fennmaradt hosszú versében, kifejtette, hogy az egyetlen, ami állandó és ezért létezik a „való világban”, az Egy. Az Egynek semmi más tulajdonsága nincs, mint hogy létezik. Azon kívül, hogy van, semmit nem tudhatunk meg róla. Szerinte, ami a világon változik, ami folyamatban van, az nem lehet állandó, ezért nem létezhet. A látszólag tagadhatatlan tény, hogy világunkban mindenféle változást észlelünk, csakis érzékeink megtéveszthetőségére vezethető vissza.

Az „Igazság útja” című, ugyancsak töredékes versében a megváltozhatatlanság szükségszerűségét nyelvészeti és logikai érvekkel próbálja meg alátámasztani. „Ami van, az van; ami nincs, az nincs. Ami van, az nem válhat azzá, ami nincs; és ami nincs, az nem válhat azzá, ami van.” Ezen logika alapján tehát semmi nincs, ami változhat, azaz a valóságban csak a megváltoztathatatlan létezhet, ez pedig az „Egy”.

A fenti gondolatot így lehet tovább fűzni. A kimondott szó mögött kell valaminek lennie, ami az adott szavakkal leírható lehet. Hasonlóképpen minden elképzelhető gondolatnak kell, hogy legyen valami reális alapja. Az vitathatatlan tény, hogy elvileg akármilyen gondolaton bármikor eltöprenghetünk, és bármilyen szót akármikor kimondhatunk. Ezért mindennek, amiről lehetséges beszélni vagy amire gondolni lehet, állandóan léteznie kell. Ha ezek a dolgok nem léteznének állandóan, akkor nem beszélhetnénk róluk, illetve nem gondolhatnánk rájuk időkorlát nélkül. A változás viszont elvileg vagy létrehozhatná vagy megsemmisíthetné azokat a dolgokat, amelyekről beszélhetünk vagy gondolkodhatunk, ezért a dolgok változása nem létezik. Ezen a körülményes gondolatmeneten érdemes egy pillanatra eltűnődni. Russell ezt megtette, és végül logikai és nyelvészeti érveket használva sikeresen megcáfolta Parmenidész állítását. Russel cáfolatát azonban nem részletezem.

Parmenidésznek a legnagyobb érdeme az, hogy a logikát bevezette a metafizikába. Ennek lényege, hogy gondolatainkat a szavakkal fejezzük ki, és a logika segítségével a szavakat érvvé illesztjük össze. Jó esetben ennek a folyamatnak a végeredménye az lehet, hogy a világ természetéről egy új következtetésre juthatunk.

A későbbi filozófiákban Parmenidész Egyről alkotott elképzelése az elpusztíthatatlan szubsztancia formájában fejlődött tovább. Ebben a folyamatban egy közbenső lépés volt a „formák” (más néven „ideák”) megteremtése Platón filozófiájában. A „formák” tulajdonságai nagyon hasonlítanak a parmenidészi „Egy” tulajdonságaira (örök, megváltoztathatatlan, megismerhetetlen) kivéve, hogy nem csak egy van belőlük, hanem sok. Így, bizonyos szempontból, a platóni formákat a parmenidészi „Egy” megsokasított változatának is tekinthetjük. A „formák” koncepciójával Platón egy másik metafizikai alapeszmét is bevezetett a filozófiába, az „Egyetemest”, avagy Univerzálist. Erről később bővebben lesz szó.

Eleai Zénón (i.e. 490–430); a mozgás merő illúzió, csak a mozdulatlan „Egy” valóságos

Nem szabad összetéveszteni az Eleai Zénónt a Kitioni Zénónnal, aki a később megszülető sztoikus filozófia atyjaként került be a filozófia nagyjai közé. Az Eleai Zénón híres paradoxonjai azt hivatottak szemléltetni, hogy a mozgás, tehát a változás, nem létezik. A parmenidészi „Egy” kivételével minden mást csak illúziónak tartott.

Zénón is Parmenidész eleai iskolájából származott, és mestere  változást elutasító metafizikáját a végletekig fejlesztette ki. Nem csak azt állította, hogy a változásnak nincs semmi köze a valósághoz, de szerinte még maga a változás fogalma is képtelenség. Szerinte a változás forrásának, azaz a mozgásnak mindenféle magyarázata elkerülhetetlenül ellentmondásokhoz vezet, és így nincs más választásunk, mint elfogadni Parmenidész gondolatát az „Egy”-ről, ami mozdulatlan, és az élet egyetlen valósága.

Hogy érzékeltesse a változás ellentmondásos jellegét, amelyet a mozgás képvisel, megalkotta híres paradoxonjait. A paradoxonok vélt belső ellentmondásain keresztül, mint például Achilles és a teknősbéka, azt akarta demonstrálni, hogy a valóságban mozgás nem létezhet, csak az illúziókban. A paradoxonok évezredeken keresztül nehezen megoldható rejtélyeket okoztak a tudósoknak és a filozófusoknak. Egyesek szerint a tér-idő egységének vagy egymástól való függetlenségének kérdésében a Zénón paradoxonjai még a mai napig is hagytak néhány metafizikai kihívást. Amennyire meg tudom ítélni, a paradoxonokat sikeresen megoldhatta az integrálszámítás kifejlesztése, amivel a végtelen konvergáló sorozatok véges határának kiszámítása lehetővé vált.

Empedoklész (i.e. ~ 495-435); egy mindenható erő összevegyíti az elemeket, hogy változást hozzon létre

Empedoklész a négy őselemből indult ki (föld, víz, levegő, tűz), de egy új összetevővel bővítette világképét, a Szeretet és Viszály egymással ellentétes erőinek bevezetésével. Ez az erő folyamatosan keveri az elemeket, ezáltal a világegyetem állandósága folyamatosan változik.

Empedoklész Szicíliában született, ezért is érezhető gondolkodásán a pitagoraszi iskola hatása. A kor szellemének megfelelően tudós és filozófus is volt egyben. A kor ismereteinek korlátain belül hitt egy kezdetleges evolúció elvében és a fittek fennmaradásában. A Holdról megállapította, hogy fénye visszaverődés eredménye, de tévesen ugyanezt feltételezte a Napról is. Korát messze megelőzve arra a következtetésre jutott, hogy a fény bármely pontig való eljutásához időre van szükség, de túl gyors ahhoz, hogy sebességét meg tudjuk mérni.

A levegő létezését, amit láthatatlansága miatt addig nem tartottak létező valóságnak, úgy bizonyította be, hogy egy üres vödröt fejjel lefelé a vízbe merített. Azzal, hogy a vödör belül száraz maradt, kimutatta a láthatatlan levegő jelenlétét, ami a víz vödörbe kerülését megakadályozta. Egy másik egyszerű kísérlettel a centrifugális erő realitását is bebizonyította.

Filozófiai rendszerében Thales vizéhez, Anaximander levegőjéhez és Hérakleitosz tüzéhez hozzáadott egy negyedik őselemet, a földet. Fontos újdonságként azonban még egy fundamentális összetevővel bővítette a világ szerkezetét, ami nem anyag, hanem erő volt. Ennek két megnyilvánulása van, a Szeretet és a Viszály. Ha a négy, egyébként megváltozhatatlan elemet a Szeretet keveri össze, akkor egyesülnek, de ha a Viszály, akkor különválnak egymástól. Habár a négy elem és a két erő állandó és örökkévaló, a Szeretet és a Viszály hatásának váltakozó egyensúlya végül is állandó változást eredményez az elemek keveredésével.

Empedoklész tehát egy olyan modellt szerkesztett az univerzum létezésének magyarázatára, ami a Hérakleitosz által feltételezett örökös változást és a Parmenidész által hirdetett állandóság elvét sikeresen kibékítette egymással. Érdemes egy bizonyos párhuzamot észrevenni a mai fizikát uraló Standard Modell és Empedoklész intuíciója között: az elemi részecskék szemben a négy őselemmel; az erő-hatások szemben a Szeretet és Viszálynak az őselemekre kifejtett hatásával.

Görögország története az i.e. V. század körül

I.e. 490 -ben Maratononnál a görögök legyőzték Dáriusz perzsa seregét. Tíz évvel később, i.e. 480 -ban, a görög haditengerészet Athén vezetésével Dáriusz fia, Xerxészt fölött is győzelmet aratott. Ebben az időben indult hanyatlásnak Spárta, míg Athén a fénykora felé közeledett. Ezt Periklész demokratikus vezetése alatt, i.e. 460-430 között érte el. Ebben az időben virágzott a klasszikus görög dráma Aiszkhülosztól Szofoklészig  és Euripidészig; Pheidias megalkotta csodálatos szobrait; és Hérodotosz kidolgozta a történetírás alapvető szabályait.

Periklész halála után azonban küzdelem bontakozott ki az athéni arisztokrácia és a demokratikus erők között, amelynek eredményeként a i.e. 431–404 közötti három szakaszos peloponnészoszi háborúban Spárta legyőzte Athént. Bár politikailag a veszteség után Athén sohasem érte el régi fényét, filozófiai szempontból még évszázadokig megőrizte jelentőségét. A Platón által létrehozott Akadémia i.sz. 529 -ig működött, amikor, jelezve a sötét középkor kezdetét, a keleti római császár, Jusztinianusz bezárta.

Anaxagorasz (i.e. ~ 510-428); bevezette Athénba a filozófiát

Vele érkezett meg a filozófia Athénba Ióniából és Szicíliából. Ugyancsak ő vezette be az „Ész” fogalmát a filozófiába, mint az univerzum fő rendező elvét. Ezzel elindította az anyag és elme hosszan tartó párhuzamos filozófiai evolúcióját.

Bár nem volt olyan befolyásos alakja a filozófia történetének, mint Püthagorasz, Hérakleitosz vagy Parmenidész, Anaxagorasznak köszönhető az athéni filozófia kifejlődése. A vallásosabb, misztikusabb irányzatú dél-olasz iskolával szemben Anaxagorasz az ióniai tudományos hagyományokat követte. Periklész uralmának végén kiutasították Athénból vissza Ióniába.

Az atomistákkal ellentétben Anaxagorasz mindent végtelenül oszthatónak tartott. A világegyetem eredeti végtelen és örök, homogén, kaotikus tömegéből egy rendező erő, az Ész, vált ki. Az Ész olyan módon rendezte el az értelem nélküli anyagot, hogy a világegyetem végül felvette jelenlegi formája. Az Ész minden élőlény alkotóeleme és mindenféle mozgás forrása.

Úgy vélte, hogy az embereknek és az állatoknak egyaránt van elméjük, de az emberek anatómiai okok miatt fejlettebbek az állatoknál. Jóval a szerszámkészítés emberi kultúra kifejlődésében játszott szerepének felismerése előtt Anaxagorasz már azt hirdette, hogy a kéz használata tette lehetővé az emberi intelligencia létrejöttét azáltal, hogy az egyszerű mozgás helyett lehetőséget adott a tárgyak manipulációjára. Később Arisztotelész a feje tetejére állította Anaxagorasz korát meghaladó gondolatát azzal, hogy az emberi kéz használatát az intelligencia kialakulásának tulajdonította.

Empedoklészhez hasonlóan Anaxagorasz is felismerte, hogy a Hold fényessége fényvisszaverődésnek köszönhető, de Empedoklésszel ellentétben a Napot és a csillagokat fényt sugárzó forró köveknek tartotta. Tudta, hogy a Hold a Nap és a Föld között helyezkedik el, és ésszerű magyarázatot adott a napfogyatkozás jelenségére is.

Démokritosz (i.e. 460-370) és Leukippusz (i.e. 440); az atom, mint az anyag építőköve

Az egyébként stabil atomok szüntelen mozgása és a fizikai törvények szerinti egymással való kölcsönhatása tartja fent az univerzumot. Párhuzamos univerzumok lehetségesek. A tárgyaknak van egy érzékelhető tulajdonsága és egy olyan jellemzője, amely érzékeinktől függetlenül csak magukhoz a tárgyakhoz tartozik.

Míg Hérakleitosz és iskolája az állandóság és a változás közötti konfliktust az állandóság felszámolásával próbálta megoldani, az atomisták egy újszerű elmélettel vélték megtalálni a paradoxon magyarázatát. A két filozófus közül Démokritosz az ismertebb, de a Leukippuszról visszamaradt információk hiánya miatt nehéz őket megkülönböztetni.

Az atomisták szerint minden atomokból áll. Bizonyos értelemben az atomokat úgy tekinthetjük, mint a parmenidészi „Egy” miniatűr változatai: megváltoztathatatlanok és elpusztíthatatlanok. Azonban az „Egy” tökéletesen megismerhetetlen volt, míg az atomok tulajdonágai megismerhetőek. Az atomisták rendszerében a Hérakleitosz által elvárt örök változást az atomok akadálytalan, örökös mozgása biztosította. Démokritosz az atomokról azt is tudni vélte, hogy sokféle méretük és alakjuk van, továbbá, hogy egy nagy üres térben helyezkednek el.

Mozgásuk során az atomok egymással ütközhetnek, aminek során átmeneti kombinációkat vagy stabilabb örvényeket képeznek. Mindezek az atomi kölcsönhatások kiszámítható mechanikai törvények szerint zajlanak le, és végeredményként minden tűzzé alakul. Az atomisták szerint az örvények számtalan univerzum születéséhez vezetnek, amelyek folyamatosan megsemmisülnek és újjászületnek. Ellentétben az Anaximander által elképzelt egymást követő szekvenciális multiverzumokkal, az atomisták hipotézise lehetővé tette volna több egyidejű univerzum kialakulását. Ez lényegesen közelebb áll a manapság feltételezett párhuzamos Multiverzum elmélethez.

Mivel nézetük szerint az atomok mozgását kizárólag mechanikai törvények szabályozták az ürességben, az atomisták semmiféle végső cél lehetőségét nem fogadták el az univerzumban. Az események szigorúan meghatározott törvényszerű jellege miatt az atomisták nem hittek a véletlenben.

Azt állították, hogy a gondolat maga is egyfajta mozgás, amit érzékelésünk és megértésünk alakít át gondolattá. Habár az érzékszerveink megtéveszthetnek bennünket a valóságról, a megértés közvetlenül a tárgyakhoz kapcsolódó információt dolgozza fel. Ezért a megértéssel szerzett  információk megbízhatóak. Például az íz, a szín és a melegség nem tisztán a tárgyak tulajdonságai, hanem az érzékszervi funkciónktól is függenek. Ezzel ellentétben a súly, a keménység és a sűrűség a tárgyak elidegeníthetetlen részei, amikről csak megértés után formálhatunk véleményt. Az anyag kétféle tulajdonságának szétválasztása, amit az atomisták szorgalmaztak, később visszatér Locke filozófiájában.

A fentiekből látható, hogy az atomisták az állandóan mozgásban lévő, de egyébként megváltoztathatatlan atomjaik révén egy olyan univerzumot teremtettek meg, amely bizonyos tekintetben állandó, de más szempontból örökké változik. Euripidész filozófiájában, aki a változó világot négy állandó őselem és az azokat folyamatosan átrendező Szeretet és Viszály kölcsönhatásával magyarázta, már találkozhattunk hasonló gondolattal.

Az emberiség véget nem érő kutatásai során az egyik leggyakrabban felmerülő kérdés a „miért”. Russell rámutatott, hogy ennek a kérdésnek két jelentése lehet.

1. Mi volt az esemény célja?

2. Melyek voltak az eseményt előidéző körülmények?

Az első kérdés természete metafizikai, mondhatni spekulatív, ami egy létező célt, például egy isteni akaratot feltételez. Russell véleménye szerint azok, akik a „miért” kérdés ezen értelmezésére keresték a választ, végül vakvágányra vezették a tudományt. Akik viszont az eseményeket előidéző körülményeket kezdték el vizsgálni, a megfigyelések elemzésével új tudományos ismeretek megszerzésére kaptak lehetőséget.

Az atomisták az első kérdés veszélyeit sikeresen elkerülték. A második kérdés előtérbe helyezésével ugyanakkor utat nyitottak a természet mechanikus, ok-okozati jellegű vizsgálatának. Azzal viszont, hogy figyelmen kívül hagyták az atomok eredetének magyarázatát, alkalmat adtak Arisztotelész fundamentális bírálatára. Emlékeztetve az eredendő kérdés örök megválaszolatlanságára, Russell kiállt az atomisták mellett: származzon a világegyetem akár atomokból, akár valamiféle teremtőtől, a nagy kérdés, „honnan jövünk?”, mindig megválaszolatlan maradt. Russell méltányolta az atomisták azon törekvését, hogy a világot minden előzetes „céltól” vagy feltételezett „végső októl” függetlenül próbálták megmagyarázni.

Az atomisták intuitív világképe az atomok különböző formáján és méretén alapult. Nehéz nem észrevenni, hogy ez a szemlélet milyen közel áll a modern fizika Standard Modelljéhez. Ennek alapjai a következő 48 szubatomi, tömeggel rendelkező részecske, a 12 nulla tömegű térmező (közvetítő részecskék vagy gauge bozonok) és az ugyancsak nulla tömegű Higgs bozon kölcsönhatása. A tömegen kívül egy másik alapvető részecske tulajdonság, a spin, is megkülönbözteti a fermionokat a térmezőktől, de az egyszerűség kedvéért erről itt nem beszélek. Megemlítem viszont a hadronokat, amelyeknek két osztálya van, a mezonok és a baryonok. A hadronok a fermionok és térmezők kombinációjaként alakulnak ki, így nem tekinthetők valódi elemi részecskéknek, hanem azok kombinációjának.

- 12 féle fermion van, amelyek tömegüket a Higgs-bozontól nyerik és amelyek a következő al-csoportokba oszthatók:

                   - 6 féle kvark, amelyek mindegyike 3 különböző színben létezik és így összesen 18 kvark részecskével járulnak hozzá a modellhez. Érdemes megjegyezni, hogy a kvark részecskék önmagukban sosem fordulnak elő, csak bizonyos csoportosulásban létezhetnek, amiket a protonok és a neutronok építőköveiként észlelhetünk. A protonokat és a neutronokat egységesen hadronoknak nevezzük.

                   - 6 színtelen lepton: elektron, müon, tau és három különböző neutrinó.

    - Mivel a fenti fermionok mindegyike rendelkezik antirészecskével, a jelenlegi modell összesen 48 fermiont tartalmaz.

- 12 térmező, amit az alábbi 3 féle ún. gauge bozon képvisel:

                   - 8 színes erős gluon

                   - 3 gyenge nukleáris erő bozon (W+, W- és Z)

                   - 1 elektromágneses erő, amit foton képvisel

- A nemrégen felfedezett 1 Higgs-bozon tömege nulla. Viszont a Higgs-bozonnal való kölcsönhatás adja meg minden más fermionnak a  tömegét.

Észre kell venni a gravitációs térerő kirívó hiányát ebben a rendszerben. A gravitáció beillesztése egy végleges, komplett fizikai világképbe még a jövő izgalmas feladata.

Parmenidész világegyeteme egy olyan tér volt, amit az „Egy” mindenféle környező üresség nélkül, teljes egészében betöltött. Amint korábban tárgyaltuk, Parmenidész számára az „Egy” állandó természetének mindenféle mozgási lehetőség ellent mondott volna. Ha létezett volna üresség, akkor viszont az „Egy” elvileg mozoghatott volna.

A parmenidészi mozdulatlansággal ellentétben az atomisták arra a mindennapi tapasztalatra alapozták a filozófiájukat, hogy a mozgás valóságos. Mivel a helyváltoztatáshoz atomjaiknak üres térre volt szükségük, az atomistáknak figyelmen kívül kellett hagyniuk Parmenidész üresség iránti követelményét.

Az üresség (void) kérdése állandó gondot jelentett a filozófusoknak és tudósoknak a történelem folyamán. Newton egy abszolút, teljesen üres tér létezését feltételezte, míg Leibniz a teret viszonylagosnak, és nem teljesen üresnek képzelte el. Erre leginkább vallásos meggyőződése ösztönözte, hiszen elvárása szerint a teremtőtől tökéletlen megoldás lenne egy „ujjlenyomata” nélküli, teljesen üres tér jóváhagyása. Később Einstein és a kvantummechanika vívmányai Newtont látszottak igazolni. A kvantummechanika megszületése óta a tudomány ismét tovább lépett, mert már tudjuk, hogy a tér anyag hiányában sem teljesen üres: olyan erőkkel és mezőkkel van tele, amelyek kvantum-ingadozásban nyilvánulnak meg. - Bár helytelen okfejtéssel, de lehet, hogy végül is Leibniz helyesen sejtethette meg a tökéletes üresség képtelenségét? – Amint a Standard Modell fenti összefoglalása mutatja, az anyag és az üresség ezen új koncepciójában a világegyetem a tömeggel rendelkező anyag (fermionok) és a tömeg nélküli energia (térmező) kölcsönhatásából jön létre. Az anyag és energia egységességének felismerése előtt (E=m*c2), az atomisták természetesen nem értelmezhették az atomok közötti űr sajátosságait teljes mélységükben, de a mozgás valóságban játszott szerepét mégis helyesen ismerték fel.

Démokritosz etikai munkájában a vidámságot tartotta az élet fő céljának, ennek eléréséhez azonban mértékletességre figyelmeztetett. A szenvedélyt és az erőszakot elítélte, beleértve a szexuális aktust is, mert ezek a mérsékletességgel ellentétben álló, túlságosan intenzív reakciókat váltanak ki. A barátságot nagyra értékelte, viszont nem szerette a nőket és a gyerekeket. Az volt a véleménye, hogy a gyerekek tanítása hátráltatja a filozófiában való elmélyülést.

Russell nézete szerint az atomistákkal a görög filozófia egy élénk, fantáziadús időszaka ért véget. A kezdeti korszakban a filozófiai gondolatokat a puszta kíváncsiság vezette, mindenféle ideológiai korlátok nélkül. A bölcselők mindent megfigyeltek és elemeztek: „a meteoritoktól, a hold és napfogyatkozásoktól kezdve a halakig és forgószelekig, valamint vallási és erkölcsi kérdésekig, mindent a fogékony elme és egy gyermekes lelkesedés ötvözetével  vizsgáltak meg”. Az atomisták után a filozófia programszerűvé vált. Russell ez alatt azt értette, hogy ettől kezdve a filozófusok mindent egy vezető elv határai között próbáltak megmagyarázni, beleértve a metafizikát, az etikát, az esztétikát, a politikát és az ismeretelméletet is. Ennek megfelelően a kialakuló szofizmus és sztoicizmus fémjele a szkepticizmus volt; Szókratész az etikára összpontosított; Platón a tiszta gondolatot hangsúlyozta; míg Arisztotelész a célra, mint a tudomány alapvető fogalmára irányította a figyelmet. A filozófia Szókratész előtti lendülete csak a reneszánsz idején jelentkezett ismét.

Prótagorasz (i.e. ~ 490-420); a szofizmus atyja

A szofisták a filozófia eszköztárát gyakorlati célokra használták - Ez az általuk bevezetett „alkalmazott filozófia” talán utoljára tette nyereségessé a filozófusok pályafutását.

Prótagoraszt a szofizmus atyjának tartják. A szofisták tanult, utazó férfiak voltak, akik fizető ügyfeleket tanítottak hatékony előadói beszédre és érvelésre, amit aztán a tanítványok mindennapi életben pl. az üzletkötésben, bíróságon történő védekezésben kamatoztatták. A szofisták nem törekedtek konkrét tanulságok levonására, inkább az érvek pedáns, jól kiszabott útját követték bárhová is vezettek azok. Ilyen hozzáállással nem meglepő, hogy filozófiájuk a szkepticizmus irányába fejlődött. Mi sem illusztrálja jobban a szkepticizmusukat, mint Gorgiasznak, Prótagorasz kortársának a kijelentése: „Semmi sem létezik. De ha létezne is valami, az akkor az megismerhetetlen. És ha néhány ember számára mégis megismerhetővé válna, ők akkor sem tudnák másokkal megosztani az ismereteiket”.

Prótagorasz gyakran idézett állítása, miszerint „az ember mindenek mércéje…”, jól illusztrálja az objektív igazsággal kapcsolatos kétségeit. Szerinte nem létezik objektív módszer annak megállapítására, hogy az egyik ember értékét igaznak, a másikét pedig valótlannak tartsuk. Ezért arra sincs ésszerű ok, hogy az egyik ember cselekedetét helyesnek, a másikét pedig elítélendőnek tartsuk. Objektív igazság hiányában Prótagorasz kijelentette, hogy csakis a többség meggyőződése lehet az élet gyakorlati útmutatója. Ebből az álláspontból kiindulva támogatta a jog, a hagyományos erkölcs és a konvenciók jelentőségét a társadalomban. Más szofisták még az igazságszolgáltatás iránt is szkeptikusakká váltak, amint jól szemléltet Thrasümakhosz érvelése: „… nincs igazság, csak az erősebbek érdeke…, a törvényeket a kormányok saját érdekükben hozzák ..."

 Sajnos, az igazság ezen cinikus megközelítése máig is igaz, így továbbra is fennmaradt a törvényesség és az anarchia közötti ősi küzdelem.

Platón a „Prótagorasz” című dialógusában kritikusan beszél a szofistákról, akik szerinte lényegében elismerték, hogy semmit sem tudnak, és mégis vállalkoztak mások tanítására. Platón nyugtalítónak vélte, hogy a szofisták hatékony beszédre és érvelésre tanították az embereket anélkül, hogy az erkölcsi normák jelentőségére felhívták volna a figyelmüket. Retorikai képességeiket kihasználva ezek a tanítványok később anélkül válhattak vezetőkké, hogy világos elképzelésük lett volna a mondanivalójukról. Megdöbbentő, hogy ez máig milyen aktuális probléma maradt!

Russell szerint az antik görög filozófia ugyan mindig is hajlamos volt az érvelést előnyben részesíteni a valóság megfigyelésével szemben, de a kezdetekben a megfigyelésnek is hagytak némi szerepet. A szofistákkal kezdődően azonban a görög gondolkodók bizonyos megvetéssel kezdték el kezelni a megfigyelés jelentőségét.

Szókratész (i.e. 470–399); az örök moralista

Filozófiája az ókori görög filozófiai irányzat mindhárom magját magában hordozta: a szofizmust, a sztoicizmust és a cinizmust. Ő volt az első, aki felismerte és hirdette az etika fontosságát. Szerinte a gondolkodó ember a körülményektől függetlenül szükségszerűen erényes marad. Még halálában is követte saját erkölcsi tanítását azzal, hogy engedett a törvénynek és megitta a számára ítélt mérgező bürökteát.

A delphoi jós szerint Szókratész „a legbölcsebb volt a görögök között”. Szókratész érdemtelennek és kínosnak vélte ezt a hízelgő állítást, és a rá jellemző szerénységgel így egészítette ki a jós kinyilatkoztatását: „Azért vagyok a legbölcsebb, mert a görögök között egyedüliként ismerem el, hogy semmit sem tudok.”

Szinte minden, amit Szókratészről tudunk tanítványa, Platón párbeszédeiből származik. Szókratész ugyan a szofisták korában élt, a szó szoros értelmében mégsem volt szofista, hiszen nem pénzért, hanem ingyen tanított. A szofistákkal ugyancsak ellentétben, mély erkölcsi meggyőződései voltak. Az legfőbb jónak az erényt tekintette és úgy vélte, hogy külső erők nem képesek megfosztani az embert az erénytől. Az erény ilyen fokú magas piedesztálra helyezése a sztoikusoknál érte el csúcspontját.  Szókratész mindenféle világi javakat megvető életformája ugyancsak rokonságot mutat a később jelentkező cinikus nézetekkel, így a cinizmus előfutárának is tekinthető. Nem véletlen, hogy Antiszthenész, a cinizmus atyja is a tanítványa volt.

Számára az erény a tudással volt egyenlő és kizárólag tudással volt megszerezhető. Tanítványa, Platón, ezzel szemben az erényt nemcsak a jó felfogásúak, hanem a tudatlanok számára is elérhetőnek tartotta. Platón ezen nézete később a kereszténységben újra feltűnik, ahol a végső erény, a „tiszta szív”, nemcsak a pallérozott, hanem az egyszerű tanulatlan hívők számára is elérhető. Napjaink kereszténységében a „tiszta szív” dicsőítése mintha egy tudományellenes szélsőség felé tolódott volna el. Bizonyos keresztény csoportok szerint „Az egyetlen könyv, amit el kell olvasni, a Biblia.”

Szókratész tanítása tehát az etikára összpontosított. „Senki sem vétkezik szándékosan”, mondta, és „Ismerd meg önmagadat”, figyelmeztetett. Messze előremutató gondolatként azt is megállapította, hogy a filozófia kezdetét az emberek dédelgetett hiedelmeiben, dogmáiban és axiómáiban való kételkedésétől számíthatjuk.

Szókratész a demokrácia kérlelhetetlen kritikusa volt. Az athéni demokratikus erők győzelme a vesztes peloponnészoszi háborúkért felelős arisztokrata kormány felett sajnos meg is pecsételte a sorsát. Bár Szókratész istenhívő volt, a kortárs görög teológia rendszert elutasította. Nekem úgy tűnik, hogy inkább agnosztikus lehetett, mint vallásos. Minden különösebb nagyjelenet nélkül kiitta a méregpoharat, és állítólag így búcsúzott barátaitól: „… csak a testemet temetitek.”

Platón (i.e. ~ 428-347); a valóság csak a megfigyelhetetlen ideák világában létezik, a megtapasztalható világ ennek csupán tükörképe

Munkája a filozófiai gondolkodás egészét magába foglalta. Metafizikája szerint a valóságot a mindennapi világtól külön szférában létező, megnem figyelhető, halhatatlan formák (ideák) képezik. Ezek átmenetileg bizonyos tulajdonságokat kölcsönöznek az általunk észlelhető, világi objektumoknak. Az emberek halandó fizikai valósága a testükben jelenik meg, de van egy halhatatlan formájuk is, ami a lélek. Valódi tudás megszerzésére csak a lélek képes. A test és lélek dualista rendszerében tehát a tudás forrása nem a fizikai tárgyak megfigyelésében rejlik, hanem a halhatatlan lelkünkben végbemenő visszaemlékezésben. Platón elgondolásai egészen napjainkig mérhetetlenül nagy hatással maradtak a filozófia szinte minden ágára: metafizikára, etikára, politikára és a tudományelméletekre is. Az igazságos társadalomról alkotott elképzeléseit az Állam című párbeszédben fejezte ki.

Russell Platónt a mindenkori két legbefolyásosabb filozófus egyikének tartotta. A másik Arisztotelész volt, akit azonban Russell némileg több fenntartással értékelt. A.N. Whitehead, egy kiemelkedő 20. századi filozófus némi túlzással azt állította, hogy az európai filozófiai hagyomány lényegében Platón lábjegyzeteinek a sorozatából áll.

Platón filozófiai „menüje” a következőképpen foglalható össze.

- Metafizikájában bevezette az “idea”(forma) elméletét, amit a később kifejlődő, a filozófiában mindvégig kulcsszerepet játszó „univerzálisok” problémájának előfutáraként is tekinthetjük. Mivel hagyományos jelentéséből fakadóan a „forma” szó némi félreértésre adhat alkalmat (lásd „alak”), mostantól csak az „idea” szót fogom használni.

- Etikája az Arisztotelész által meghirdetett erényes életen alapuló „eudaimóniának” - „jó emberré válás” – előfutára lett. Ahelyett, hogy a cselekedet eredményére vagy szándékára koncentrálna, ez az arisztotelészi etikai nézet a virtuozitást egyszerű személyiségvonásként értékeli. Platón úgy gondolta, hogy a tudás magával vonja at erényességet, és így megalapozhatja az eudaimónia elérését.

- Kidolgozott egy komplett kozmogóniát az univerzum eredetéről és fejlődéséről.

- A tudás megszerzését (episztemológia) elsősorban induktív alapokon képzelte elérhetőnek a deduktív, megfigyelésen alapuló módszerrel szemben.

- Az ideális társadalomról alkotott politikai nézeteit két párbeszédben, az Államban és a Törvényekben fejtette ki.

- Egy sokszor idézett párbeszédében (Phaidon), a halhatatlanság mellett szóló érveket állított össze.

Platón elvetette a demokrácia gondolatát, mivel szerinte az athéni demokrácia a peloponnészoszi háborúk elvesztéséhez vezetett, és ráadásul mesterét, Szókratészt is a halálba küldte. Világképét a spártai társadalmi rendszer méltatása és orfikus vallási elemek befolyásolták, de számos korábbi filozófus is hatással volt rá. Püthagorasztól a matematika tiszteletét örökölte, Parmenidésztől az örök, megváltoztathatalan igazság eszméjét vette át, elutasítva az illúziószerű világi változásait. Hérakleitosz nyomán azonban a megfigyelhető világban mégis csak elismerte az állandóság hiányát. Szókratész etikai tanítását is magáévá tette, ami szerint „senki sem vétkezik szándékosan”.

Az ideák világa

Korábban már szóba került, hogy a Platón által megfogalmazott „ideák” megalapozták az univerzálisok metafizikába való bevonulását. Ezért helyénvalónak tűnik, hogy mielőtt Platón ideákkal kapcsolatos teóriáját részletezném pontosabban képet adjak az „univerzális” filozófiai értelmezéséről.

Univerzálisok

Az „univerzális” egy olyan típus, tulajdonság vagy kölcsönhatás megnevezése, amely valamely körülmények, tárgyak, vagy személyek csoportjában jellemző minden tagra. Néhány példa a típushoz tartozó univerzálisokra: „ember”, „macska” vagy „tégla”; a tulajdonságot kifejező univerzálisokra: „simaság”, „sárgaság” vagy „egyenesség”; a kölcsönhatást kifejező univerzálisokra: „nemzetség”, a „fia valakinek…” vagy a „nagyobb mint…”.

Attól függően, hogy miként értelmezték az univerzálisokat, a filozófia három nagy ágra bomlott.

1. A realisták Platónhoz hasonlóan azt állítják, hogy az univerzálisok a tudatunktól függetlenül is létezhetnek. Míg Platón az ideákat (azaz az univerzális korai formáját) egy olyan szférában képzelte el, ami független a mi érzékelhető világunktól, későbbi realista filozófusok óvakodtak az univerzálisok tér-időbeli meghatározásától.

2. A nominalisták egyáltalán nem ismerik el az univerzális létezését, mivel azokat nem tartják szükségesek a valóság leírásához. Ők csak a konkrét, érzékelhető valóságot fogadják el igaznak.

3. A nominalistákkal ellentétben az idealisták elismerik ugyan az univerzális létezését, de a realistákkal ellentétben ezeket nem tartják a gondolatainktól függetlenek, hanem annak részét alkotják.

Az univerzálisok kérdése számtalan filozófiai vita tárgya maradt, amelyeket itt meg sem próbálok reprodukálni. Ehelyett a Platóni “idea” világ néhány aspektusát próbálom meg felvázolni.

Platón ideái

A valódi lét megismerésének vizsgálatai közben Platón arra a következtetésre jutott, hogy a világegyetemet két szférára kell osztani: az ideákra, amik az tényleges valóságot tartalmazzák, és a látszólagos jelenségekre, amik itt a földön csupán az ideák tükörképei. Platón az ideákról alkotott elképzelését a barlangról szóló híres példázatával magyarázta. A hasonlata szerint a földi élet olyan, mintha az emberek egy barlang foglyai lennének. A barlang lakói minden megfigyelésüket csak azokra az árnyékképekre alapozhatják, amiket a mögöttük elhelyezkedő bejáraton keresztül beérkező fény idéz elő. A foglyok közül néhányan azonban kimerészkedtek a barlangból, és megtapasztalták a valós világot annak teljes, igazi gazdagságában. Ezek az emberek, Platón filozófusai, azután visszatértek a barlangba, ahol megpróbálták a többieket meggyőzni, hogy a barlangban látottak nem a valós világot mutatják meg, hanem annak csupán a tükröződését. Talán érdekes összehasonlítani Platón egyszerű metaforáját egy újkeletű teóriával, amely szerint egy kétdimenziós univerzum háromdimenziós hologramjában létezhetünk. Ezt a gondolatot előszőr Leonard Susskind vetette fel a kilencvenes években.

A barlang természetesen a mindennapi élet színterét jelképezi, a barlangon kívüli térség pedig a Platón által elképzelt hozzáférhetetlen szférát. Ennek megfelelően a példázat metafizikai értelmezése a következő. A dolgok, amelyeket a foglyok a barlang belsejében megtapasztalhatnak, csak a látszólagos valóság. A bejáraton keresztül behatoló fény úgy alakítja ki ezt az árnyékszerű információhalmazt, hogy az a barlangon kívül található valóság, az ideák, bizonyos aspektusait megőrzi. Ezek az árnyékképek ugyan némileg hasonlítanak az ideák tökéletességére, de mégsem kifogástalan másolatai annak. Mivel az ideák és azok látszólagos megjelenései a barlangon belül és kívül, azaz két egymástól független birodalomban léteznek, csak egy különleges ügynök segítségével léphettek egymással kölcsönhatásba. Ez az ügynök, akit Platón démiurgosznak nevezett, a látszólagos világ és az ideák birodalmának határán létezik, így mindkét világgal van kapcsolata. Ilyen formán, az ideákat mintaként használva képes volt megalkotni a barlang virtuális, illúzió-szerű fizikai valóságát. Azt lényeges észrevenni, hogy a démiurgosz ebben a folyamatban nem a teremtő hanem inkább egy mesterember szerepét játsza, mivel az ideák létrehozásáért nem ő felelős. Platón szerint az ideák természetüknél fogva kiismerhetetlenek, örökké létezőek, amiből az következik, hogy nem lehet teremtőjük. A démiurgosz konstrukciós tevékenysége eredményeként az ideák ideiglenesen (de nem véglegesen!) némely tulajdonságukat megosztják a változó látszólagos világgal, ezért az ideák tökéletessége és elrendezettsége részlegesen megmaradt.

Platónnak a két független szféra interakciójával kapcsolatos dilemmája később ismét megjelent a kartezánizmus dualizmusában: Descartes-nak meg kellett oldania a két nem interaktív szubsztancia, az anyag és a gondolat összehangolását. Elképzelhető, hogy a Platónnál még csak „mesterember” szerepét játszó démiurgosz később egy teremtő Isten, köztük a keresztény Isten, fogalmává fejlődött.

Püthagorasszal ellentétben, aki a deduktív tudást az érzékszerveinken keresztül beáramló információhoz kötötte, Platón tagadta, hogy a tudás megszerzésében az érzékszervek szerepet játszhatnak. Azon a véleményen volt, hogy amit már úgyis tudunk nem tanulhatjuk meg. Ha viszont az adott ismeretek újak nekünk, nem ítélhetjük meg hogy igazak-e. Ennek a tételnek a kulcsa abban rejlik, hogy Platón szerint a lélek halhatatlan, és ezért már születéstől minden tudnivalónak a birtokában van. Amit mi tanulásnak nevezünk, szerinte nem más, mint a már lelkünkben rejtőző ismeretek visszaidézése. Platón az egyik Szókratésszel kapcsolatos párbeszédében így fogalmazott: „… nincs tanulás, csak emlékezés.” Kant később ezt a gondolatot tovább vitte az „a priori szintetikus tudás” feltételezésével.

Platón a földi valóságot a démiurgosz által felépített keletkezés világának nevezte (ez a mindennapi világot jelenti). Ennek megismerése az érzékszerveinken keresztül nem vezethet valódi tudáshoz. Az így begyűjtött ismereteket ő egyszerűen véleménynek nevezte. Az igazi tudást csak az isten által megteremtett létező világ feltárása adhatja meg, ami a fizikailag nem érzékelhető örök ideák szférájában rejtőzik. Ezt a szférát, vagyis az ideákat, csakis a lelkünkön keresztül van esélyünk megismerni.

A fenti nézet szerint egy adott tárgy szépségére, alakjára stb. vonatkozó bármilyen kijelentés egyszerűen csak egy vélemény, amit egyes emberek igaznak tarthatnak, mások azonban nem. Viszont, ha a lelkünk segítségével a Szépséget, Alakot stb. magát vizsgáljuk meg, akkor mindenki számára érvényes ismerethez jutunk. A vélemény és a tudás ilyen merev kettéválasztása miatt Russell kritizálta Platónt, mert szerinte a két fogalom egymásba átváltozhat. Ha például azt gondolom, hogy ma havazni fog, ez még csak egy vélemény. Ha azonban valóban elkezd havazni, akkor a korábbi vélemény már nyilvánvalóan tudássá változik. Ha jól értelmezem Platónt, mivel a hóesés a megfigyelhető világban történik és nem az ideák világában, a havazás tényét, Russellel ellentétben, Platón továbbra is véleménynek nevezné és nem tudásnak.

Russel azzal próbálta megmagyarázni Platónnak az érzékelhető világba vetetett bizalmatlanságát, hogy az ő korában a viszonylagosság tényét még nem ismerték fel. Ha A> B és A <C, akkor Platón „A”-t egyszerre nagynak és kicsinek nevezte. Mivel nem tudta elfogadni, hogy bizonyos vonatkozásban „A” lehet kicsi, de más vonatkozásban lehet nagy is, ezért „A” viselkedését jogosan tarthatta ellentmondásosnak és így a valósággal összeférhetetlennek. Mivel a valós világban érzékeink számtalan hasonló állítólagos ellentmondáshoz vezethetnek, Platón egyszerűen elutasított minden megfigyeléssel nyert információt, mint a valós tudás forrását. A viszonylagosság ilyesfajta elvetését Russell az antik görög filozófia gyermekbetegségének nevezte.

    Figyelemre méltó, hogy Platón a „Parmenidész” című párbeszédben felismerte az általa bevezetett „ideák” néhány alapvető gyengeségét. A beszélgetés középpontjában az “idea” és a konkrét (kézzelfogható) viszonya állt. Platón elképzelése szerint az „ideák” tökéletesek, oszthatatlanok és változtathatatlanok. De ha ez így van, akkor hogyan lehet megosztani a „Macskaság” ideáját egy közönséges, az utcákon szaladgáló macskával? Hiszen a Macskaság ideája oszthatatlan! Másrészt, hogyan kombinálható a tökéletes Macskaság a tökéletlen kóbor macska másolatával? – Ezen a ponton érdemes visszaemlékezni a barlangi hasonlatra, amiben Platón azt feltételezi, hogy a barlangon belüli tárgyak ideiglenesen átvehetik a külvilág, azaz az ideák bizonyos tulajdonságait! –

A párbeszédben Szókratész, aki Platónt képviseli, felveti annak a lehetőségét, hogy az „ideák” nem egy külön világban létezhetnek, hanem a gondolatok szférájában, ami viszont Platón szerint a látszólagos világ része.

Itt emlékeztetek arra, hogy idővel a Platóni ideákból fog kifejlődni az univerzálisok kulcsfontosságú filozófiai koncepciója. A jóval későbbi idealista filozófia szerint az univerzálisok ugyanúgy a gondolatok világában léteznek, mint ahogy Szókratész azt az „ideákról” feltételezi ebben a párbeszédben. Ugyancsak érdemes visszaidézni, hogy a realista filozófia szerint az univerzálisok helye egy hozzáférhetetlen világban van, míg a nominalisták egyszerűen elvetik magát az univerzálisok létezését.

Platón a párbeszédben végül is megválaszolatlanul hagyja az „ideák” természetéről saját maga által felvetett kétségeket. Úgy tűnik, hogy ez némi szofista hatás Platón gondolkodásában. Mint tudjuk, a szofistákat különösképpen nem zavarta, ha egy logikusan végig vitt gondolatmenet végén nem találtak megoldást, mert számukra csak a gondolatsor logikus követése volt fontos. Mindazonáltal a parménideszi párbeszéd azt a benyomást kelti, hogy Platónnak voltak bizonyos kétségei az ideák valóságtartalmáról és az „alkotott világ” elvetéséről. Ez a fajta önmagunk megkérdőjelezése ritka jelenség a filozófiában, de sajnos a mindennapi életben is. Russell meg is jegyzi, hogy „… (a Parmenidész-párbeszéd) egy filozófus önkritikájának egyik legfigyelemreméltóbb példája.”

Bár Russell kritizálta Platón “idea rendszerét”, mégis talált benne értékeket. Az egyik terület, ahol a Platóni „ideák” megőrizték időszerűségüket, a gyűjtőfogalmak használata. Ezek olyan szavak, amelyek többféle egyed jellegzetességeit foglalják össze és így logikailag kapcsolódnak a Platóni „ideákhoz”. Minden gyűjtőfogalomnak megvan az a tulajdonsága, hogy független a konkrét tárgyaktól, így valami téren és időn túli valóságra utal. Például a „macska” fogalom anélkül tájékoztat bennünket a macskák csoportjáról, hogy részletes leírást adna egy bizonyos macska színéről, koráról stb. A gyűjtőfogalmaknak tehát van egy bizonyos általános, örök érvényű jellege, ami nagyban emlékeztet a Platóni „ideákra”.

Mit tanulhatunk tehát Platón “idea rendszeréből?” Russell, aki egyben figyelemre méltó nyelvész is volt, nyelvtani formában próbálta meg értelmezni Platón koncepcióját: a tulajdonnevek és köznevek, gyűjtőfogalmak és a relációs szavak  jól párhuzamba állíthatóak Platón keletkezési (azaz látszólagos) és valódi létező (azaz “idea”) világával. Az olyan gyűjtőfogalmak, mint a bútor, az állat stb., vagy a relációs szavak, mint a hasonló (mihez?), azelőtt (mi előtt),  rövid (mihez képest?), az apa (kinek az apja?) stb., nagyjából egyenértékűek a Platóni „létező világban” található ideákkal és a később bevezetett „univerzálisok” fogalmával. A nyelvtani tulajdon és köznevek, pl. egy bizonyos macska, egy bizonyos szék, Police a zenkar stb., viszont megfelelnek a Platóni „keletkezési világ” konkrét definíciójának.

Platón azt állította, hogy a konkrét jelenségek leírása nem képes felfedni a valóságot. Erre szerinte csak az ideákra vonatkozó állítások képesek. A fenti nyelvtani értelmezés szerint Russell lényegében egyet ért ezzel a meglátással. Szerinte ugyanis a tulajdonnevek és köznevek (a keletkezési világ jellemzői) önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy egyértelműen fejezzük ki magunkat. Tapasztalataink pontos kommunikációjához szükséges a gyűjtőfogalmak vagy relációs szavak használata, amik a fentiek szerint a plátói létező világ analógjai. Az a konkrét kijelentés, hogy „George Washington volt az első amerikai elnök”, semmit nem mond annak, aki előzőleg nem ismerte meg az elnök gyűjtőfogalom jelentését.

Platón nézetei általában hasonlítanak Parmenidészéhez, de egy tekintetben drasztikusan különbözött azoktól. Parmenidész a világegyetem lényegét, az „Egyet” nem csak megváltoztathatatlannak, tökéletesnek és végtelennek tekintette, de egyetlennek és oszthatatlannak is. Platón „ideái” lényegükben hasonlítottak az „Egyre”, kivéve hogy számtalan formában létezhettek: a Mennyei Ágy, a Mennyei Kutya és még számtalan „Mennyei” Platóni valóság mind egy-egy külön parmenidészi „Egy”-nek felel meg. A későbbi filozófiai irányzatok jobb megértés szempontjából fontos megjegyezni, hogy a Platóni “idea” nem egy puszta gondolat, annak ellenére, hogy Szókratész a fent említett „Parmenidész” párbeszédben felvetette ennek lehetőségét. Ellenkezőleg, Platón számára az “idea” igenis valódi, függetlenül létező valóság, ami egy másik világban található.

A következőkben egy olyan filozófiai kérdést próbálok meg felvázolni, ami bár a beavatatlanok számára szőrszálhasogatásnak tűnhet, azonban betekintést enged a filozófiai gondolkodásmódba. Platón univerzumában minden absztrakt tárgy, mint például a „Kör”, változatlan, örök, nem érzékelhető és csak intellektuális érvelésen keresztül ismerhető meg. A démiurgosz tevékenysége révén a konkrét, érzékelhető kör azonban átmenetileg átveheti a „Kör” bizonyos tulajdonságit. Russell szerint Platón itt egy logikai ellentmondásba ütközött mert nem ismerte fel a következőt: ahhoz, hogy a démiurgosz létrehozza a konkrét kört, a gondolataiban a Kör ideájának már jelen kellett lenni. Tehát a kör, ami megjelenik előttünk, a démiurgosz gondolatában előzőleg már kialakult kör másolata. Viszont a démiurgosz gondolatában feltűnő kör maga is csak a valódi Platóni Kör utánzata. Ilyesformán a közönséges, érzékelhető kör nem más, mint a démiurgosz gondolatában rejtőzködő illuzórikus kör látszólagos másolata. A végkövetkeztetés tehát az, hogy a Platóni ideák valójában nem tökéletes univerzálisok ezért elképzelhető, hogy a démiurgosz egy tökéletlen, sőt, talán még gonosz világot is teremtett – emlékezzünk arra, hogy nagy általánosságban tökéletes másolat nem létezik!

Platón úgy próbálta meg elkerülni az ebből adódó problémák egy részét, hogy több alkotót feltételezett: a démiurgosz csak a „jóravaló”, morális „ideákat” másolta le,  míg a világmindenség erkölcstelen, gonosz teremtményeiért Platón egy meg nem nevezett másik alkotót tett felelőssé. Ez a gonosz alkotó ideje java részét a tökéletlen „ideák” másolásával töltötte. Később a gnosztikusok továbbfejlesztették Platón két teremtőről alkotott elképzelését.

Igen tanulságos észrevenni, hogyan befolyásolta Platón és követőinek a világképét metafizikai vonzalmuk az ideális és tökéletes örökkévalóság iránt. Példaként említhető, hogy Platón a bolygók pályáit azért képzelte el köralakúnak, mert szerinte az alkotó nem adhatott volna ki a kezéből a tökéletesnél gyengébb végterméket. A kör a tökéletességet jelképezte, míg például az ellipszis egyszerűen egy hibás körnek számított. A Számoszi Arisztarkhosz és a jóval később munkálkodó Kopernikusz megfigyelései hosszú időn keresztül bizonyítani látszottak Platón elképzelését a bolygók köralakú mozgásáról. Később azonban Kepler bebizonyította, hogy Platón mindenféle eszményi elvárásai ellenére a bolygók pályája mégsem kör, hanem elliptikus alakú. Mint Newton későbbi számításai kimutatták, a bolygók még az egyszerű elliptikusnál is bonyolultabb pályán keringenek. Micsoda fájdalmas csapás lett volna Platónnak megtudni, hogy a valóságot nem  csak a „perfektség” képes reprezentálni!

A fenti példára hivatkozva Russell rámutatott, hogy a metafizikai elvárásukból eredő merev esztétikájukkal és etikájukkal miként tartotta vissza a tudományok fejlődését évezredeken keresztül Platón és tanítványa, Arisztotelész - lásd Giordano Bruno és Galilei sorsát!

Platón dualizmusa és kozmogóniája

Platón dualizmusa az orfizmusból ered: az ember a föld (a test) és az ég (a lélek) kombinációja. Úgy vélte, hogy a test érzékelhető, és mint ilyen ideiglenes; míg a lélek az érzékeink számára hozzáférhetetlen, és mint ilyen, örök. Testünk révén a fizikai világ részei vagyunk. Anyagtalan lelkünk révén viszont képesek vagyunk kölcsönhatásba lépni az „ideákkal”. Az elme az ideák mennyei birodalmába vágyakozik, míg a test a fizikai élet örömeibe akar belemerülni. A halál után a lélek kiszabadul a test fizikai határaiból. Ha a halál pillanatában a lélek egy megtisztult állapotban volt, akkor belép az ideák láthatatlan, örök, és tökéletes világba, ahol az istenek kísérőjévé válik. Platón szerint csak azok az igazi filozófusok érhetik el ezt a lelki megtisztulást, akik a tudásnak szentelték életüket és szerényen éltek. A tisztátalan lélek továbbra is vágyni fog az élet bujaságára, és vagy szellemként, vagy egy másik testben tér vissza a látszólagos világba.

A test-lélek kettőssége mellett Platón filozófiájában több szinten is megjelenik a dualizmus: a valóság és látszat, a megfigyelhetetlen „ideák” és az érzékelhető jelenségek, az indukción és dedukción alapuló megismerés. Popkin és Stroll szerint a dualizmus természeténél fogva az empirikus tudás elutasításához vezet, mivel csak a logikát és a matematikát ismeri el mint az ismeretek megszerzésének forrása. E kettőhöz Platón még egy misztikus megérzést is hozzáadott, ami szerinte a tudás egyik alapfeltétele. A misztikusságnak ilyen elfogadása a mai napig ellentétes pályán halad a racionalizmussal.

Platón kozmogóniája nem sok filozófiai újdonságot hozott, de az antik és középkori gondolkodásra gyakorolt ​​hatása miatt mégis fontos maradt. Platón istene (vagy istenei?) nem teremtette (teremtették) meg a világot, csak a meglévő „nyersanyagot” (tűz, levegő, víz és föld), rendezte (rendezték) át. Hogy ezek az alapanyagok honnan származnak, az nem derül ki Platón írásaiból. A meg nem nevezett teremtő azonban mindent megtett, hogy az általa alkotott megfigyelhető világ a lehető legközelebb álljon ahhoz a tökéletes, örök világhoz, amelyet csak ő, a teremtő ismerhetett. Több Szókratész előtti filozófussal ellentétben (lásd Anaximander és Démokritosz), Platón nem hitt a multiverzum lehetőségében, mivel egy tökéletes alkotásból csak egyetlen példány létezhet. Az isteni alkotás eredményeként az intelligencia a lélek részévé vált, a lélek pedig a testben találta meg helyét.

A világot pusztán esztétikai megfontolásokból egy forgó gömbnek képzelte el Platón, mivel szerinte a gömb a lehető legtökéletesebb alak.

A Köztársaság

Platón ideális társadalma lényegében a spártai társadalmi rendszerre épült. Az első kérdés, amit az Állam létrehozásakor meg kellett válaszolnia az volt, hogy „ki uralja a társadalmat?” Platón nem habozott a válasszal: speciálisan képzett értelmiségiek. Ezzel az ideális társadalom tárgyköre egy lényegesen egyszerűbb kérdésre módosult: „milyen az ideális férfi?” Szerinte az ideális férfi tökéletes egészséggel és lelki adottságokkal rendelkezik. Az eszményi lelki alkatban a racionális elemek, mint ok-okozat felismerése, érvelés, mérlegelés stb. harmonikus egységben állnak az érzelmi (bátorság, gyávaság, akarat, eltökéltség stb.) és ösztönös elemekkel (szenvedély, vágy stb.).

Az ideális társadalom összetételében megtalálható a lélek fenti három összetevője: az uralkodók és adminisztrátorok (racionális), a harcosok (érzelmi) és a mindennapi állampolgár, akiket elsősorban az ösztönök hajtanak. Az Állam mintavárosában, Kallipolisban, a 18 év alatti gyerekeket szigorúan megszabott normák szerint a közösség nevelné. A képzés során a mind a fizikai edzés, mind a szellemi utasítások követése elengedhetetlen volt. Platón oktatási rendszerében számos meglepő sajátosságot fedezhetünk fel: például érthetetlen okokból Homéroszt nem volt szabad tanítani; vagy a polgároknak szigorúan kidolgozott étkezési szabályokat kellett követniük. Az oktatás befejeztével a fiatalokat az említett három osztály egyikébe sorolnák be.

Az Államban nem volt monogám kapcsolat, a nőkön osztozni kellett. A szülés csak a 20-40 éves nők számára volt megengedett, míg a férfiak 25-55 év között nemzhettek gyermeket. Ha fogamzás ezen a korosztályon kívül mégis megtörtént, azt abortusszal vagy csecsemőgyilkossággal kellett semmissé tenni. Bár Platónnak ez az elképzelése kétségkívül embertelennek hangzik, az Állam egyes törvényei meglehetősen előrelátóak voltak. Többek között megkövetelte, hogy a lányokat is iskoláztatni kell, és a fiúkkal egyenlő bánásmódban kell őket részesíteni. „Ugyanaz a végzettség, amely a férfit jó őrzővé teszi, a nőt is jó őrzővé teszi; mert eredeti természetük azonos. ” Kallipolis kínosan kidolgozott szabályait olvasván Platón egy kényszerbetegég határát súroló személyként jelent meg előttem.

Az Állam polgárai a gyámok felügyelete alatt tevékenykedtek, akik ennélfogva a társadalom különlegesen fontos tagjai voltak. Már fiatalkorukban ki kellett emelkedniük igazságérzetükkel, szelídségükkel, tudásvágyukkal, jó memóriájukkal, kiemelkedő vezetői képességükkel és kiegyensúlyozott lelki alkatukkal. Egy tesztelési folyamatot követően a gyámságra jelölt fiatalok közül 18 éves korban választanák ki a legalkalmasabbakat. A jelöltek ezután zenei, testgyakorlati, számtani, geometriai, csillagászati és legfőképpen filozófiai továbbképzésben részesültek. Platón három elengedhetetlen személyes vonást várt el a gyámoktól: komolyságot, tisztelettudást és bátorságot. Ezek a jellemvonások és a továbbképzésükből adódó hozzáértés joggal indokolhatta a gyámok tekintélyét és magas rangját a társadalomban. Erkölcsi integritásuk és pártatlanságuk megőrzése érdekében a gyámoknak nem volt szabad túl szegénynek vagy túl gazdagnak lenni. – Milyen kár, hogy Platón elképzelései a vezetőkről a mai napig nem valósultak meg! - A társadalmi irányítás igényes munkájára Platón szerint a filozófusok a legalkalmasabbak. Így jutott el azon híres következtetéshez, amely szerint az uralkodóknak a filozófusok közül kell kikerülni.

Bár első látásra Platón társadalma erősen tekintélyelvűnek tűnik, az uralkodóknak nem volt szabad a saját személyes nézeteiket és normáikat az alattvalóikra erőltetni. E helyett a vezetők felelősségi közé tartozott, hogy alattvalóik előtt felfedjék a tökéletesség titkait és megtanítsák őket a makulátlan élet törvényei szerint élni. A közönséges halandók relatív értékrendje helyett Platón vezetőinek teljes mértékben tisztában kellett lenniük az eszményi jóság platonikus ideájával. Ennek ismeretét az uralkodók kiváló született képességei és kifogástalan oktatása biztosította.

Amellett, hogy hitt az „abszolút Jó” taníthatóságában, Platón abban sem kételkedett, hogy maga a tudás is erkölcsössé teszi az embereket. Russel kétségét fejezte ki mindkét állítás iránt. Popkin és Stroll ezzel egyetértett. Szerintük a Platóni társadalom egy további kifogásolható eleme az, hogy abban egyfajta „apa-gyermek” kapcsolat alakulhat ki az uralkodók és alattvalóik között. Ez könnyen megakadályozhatná a polgárok önkifejlődését és a sikeres felnőtt élethez való alkalmazkodását.

Etika (Popkin és Stroll alapján)

Platón nem dolgozott ki önálló etikai rendszert. Bár etikája ezért töredezett és következetlen maradt, mégis jól beilleszthetővé vált az etikai elmélet klasszikus formájába. Az elmélet két klasszikus kérdésre keres választ:

1. Mit jelent az embereknek a jó élet?

2. Hogyan kellene cselekedni az embereknek, hogy ezt elérjék?

Platón metafizikájának megfelelően a jóságnak is létezik egy „mennyei” ideája (Jóság), amit mi abszolút jóságnak nevezhetünk. Ebből kiindulva az iránt sem nem volt kétsége, hogy egy abszolút igazságos élet is lehetséges, és ez oktatással megismerhető. Tehát az első kérdésre Platónnak a válasza az, hogy az emberek számára a jó élet az igazságos élet. És mit kell tenni ahhoz, hogy valaki igazságos életet élhessen? Nos, hát a tudását kell növelnie, filozófiát kell tanulnia, és a közösség legjobb érdekei szerint kell cselekednie.

Platón kiindulópontja szerint, ha az emberek tudják mi a jó élet (lásd fent), akkor nem fognak erkölcstelenül cselekedni. Az emberi rosszat csupán a tudás hiánya okozza, és ez elkerülhető, ha az emberek maguk keresik a jó élet értelmét. Platón egyik párbeszédében Szókratész híresen kijelenti: „A megvizsgálatlan életet nem érdemes élni”. A jó élet megtalálásához erényre, valamint a matematika és a filozófia tanulmányozására van szükség.

Annak ellenére, hogy a tudás fontosságát hangsúlyozta, Platón nem állította, hogy az értékes élet a tanulatlan emberek számára elérhetetlen. Ha valakinek nincs meg a tudáshoz szükséges szellemi képessége, attól az erényes élet bizonyos elemeit még mindig megtanulhatja hozzáértő emberek segítségével. Innen ered Platón „jó uralkodó”-ba vetett hite. A jó uralkodó lehetőleg filozófus, aki vállalja alattvalóinak megtanítani az Állam szabályait.

Itt fontos megjegyezni, hogy Platón az abszolút jóságot nem rendelte alá semmiféle isteni lénynek. Ellenkezőleg, az ehhez vezető út követését ugyan úgy elvárta az isteni lénytől/lényektől, mint bárki más földi halandótól. Ez a nézet gyökeresen ellentétes a zsidó-keresztény tanokkal, ahol az abszolút erkölcsi normák magának az istennek váltak részévé. Amint ez megtörtént, már nem férhetett kétség Isten mindenhatóságához.

Popkin és Stroll ugyan elismerte, hogy nagyobb tudás megszerzése esetleg hozzájárulhat az erkölcsi dilemmák megoldásához, de ezt nem tartották szükségszerűnek. Szerintük Platón nem szolgáltatott meggyőző érvet arra, hogy az erkölcsös élethez vezető út ismerete ellenére valaki nem választhatná egy gonosz cselekedet elkövetését.

Arisztotelész hasonlóképpen értékelte Platón etikájának problémáit és az alábbi kulcselemeket kérdőjelezte meg:

- van-e abszolút igazság;

- lehetséges-e jó élet erkölcsi tudatosság nélkül;

- szükségszerűen vezet-e erényes viselkedéshez a jó ismerete.

Arisztotelész (I.e. 384-322); a cél és szándék által irányított univerzum; a megfigyelés jelentősége

Platónnal ellentétben, aki a megfigyelhető világot csak illúziónak tartotta ezért elhanyagolta a megfigyelés szerepét a megismerésben, Arisztotelész az obszervációt helyezte a világ megértésének középpontjába. Elvetette Platón állandóságon alapuló ideatanát, ahol az örökkévaló ideák időleges tükörképek formájában megjelenhettek a múlandó és látszólagos mindennapi jelenségekben. Arisztotelész számára az „ideák” nem csak tükröződnek a változó megfigyelhető világban, hanem annak integrált részét képezik: az örök valóság tehát a változó „ideákban” tárul fel előttünk. Ha az “idea” nem változatlan, akkor mi adja a valóság maradandóságát? Arisztotelész ezt az „anyagban” találta meg, mint valóság szubsztrátumában. Az örök és megváltoztathatatlan „anyag” potenciája az arisztotelészi változékony „idea” aktivitásának eredményeként mutatkozik meg. Ez a kettő együtt képezi a megfigyelhető valóságot. Platón elképzelésével ellentétben tehát az “idea” nem valami elérhetetlen szférában létezik, hanem magában a kézzelfogható jelenségben, annak szerves részeként. Ilyen formán Arisztotelész lényegében egyesítette Platón „ideáit” és „látszólagos valóságát”. Ugyanakkor az „anyag”, vagy szubsztancia fogalmával egy új elgondolást vezetett be a filozófiába.

Az emberi létet értelmezve rendszere kissé bonyolultabbá válik. Szerinte az anyagszerű testünknek a lélek az „ideája” (szubsztanciája), és mindkettő mulandó. Arisztotelész azonban tovább fejlesztette a halandó emberi lélek „ideáját” oly módon, hogy egy halhatatlan komponenst, az „elmét” is alkotórészévé tett. A létező világ változó „ideájával” szemben tehát az ember „ideája” tartalmaz egy állandó elemet. A halandó, lélekbe zárt örökké létező „elme” gondolatával Arisztotelész az embert ugyan testben és a lélekben halandóvá tette, de az „elme” révén örökkévalóságot is biztosított neki. Az állandó „elme” és a változó lélek különválasztása önkényesnek tetszik, és kétségkívül bizonyos fokú következetlenséghez vezetett Arisztotelész rendszerében.

A változékony „ideákon” alapuló metafizikai rendszerbe Arisztotelésznek egy második kivételt is be kellett vezetnie, ami természetesen egy újabb ellentmondáshoz vezetett. Ez a második kivétel a teremtő „ideájának” szükségszerű maradandóvá tételéből adódik. Tehát a világ változó „ideái” közé kivételként az „idea” két állandó módosulata is bekerült: az emberi „elme” és a teremtő isteni „ideája”. Ezzel Arisztotelész filozófiájában az emberi „elme” egy szintre került az isteni gondolattal.

Arisztotelész egy új koncepciót vezetett be a filozófiába, a célszerűséget. A cél elérésének szükségszerűsége minden teremtményt egy végső cél elérése felé ösztönöz. Mindennek van egy végső célja, amit ő „tiszta formának” nevezte el. Az élő teremtmények tiszta formája szerinte a faj. A tiszta formához vezető úton az organizmusoknak szaporodniuk kell, hogy fajuk fennmaradhasson és stabilizálódjon. Az emberek számára a tiszta forma eléréséhez a szaporodáson kívül létezik egy másik út is nevezetesen, magán a tiszta formán való elmélkedés.

Etikája szerint a boldog élet feltétele az erényes cselekedetekre való törekvés, amihez az arany középút szabályát kell követni. Etikájának sajátos vonása, hogy a társadalom érdekét az egyes tagok érdekei fölé helyezte.

A logikai szillogizmus megalapozásával felbecsülhetetlen szolgálatot tett a logika kifejlesztéséhez is. Későbbi követői sajnos ikonikusként és megváltoztathatatlanként kezelték egyébként ragyogó rendszerét. Ezzel a hozzáállással azonban megakadályozták annak szükséges továbbfejlesztését, és így Arisztotelész logikája túlélte hasznosságát.

Arisztotelész Platón tanítványa volt, ő maga pedig három éven keresztül Nagy Sándor tanító mestereként működött. Bár a makedón herceg karrierje nem vált éppen egy filozófus álmává, a nagy hódító mindig kellő tisztelettel viseltetett régi tanára iránt. Ennek egyik bizonyítékaként számos különleges növényfajtát és exotikus állatokat küldött véget nem érő katonai hadjárataiból egykori mesterének. Így tudta Arisztotelésznek létrehozni a világ első állatkertjét. Az ajándékok sokfélesége a benne rejlő empirikus kíváncsiságot is megerősítette, és így számottevően hozzájárulhatott egész filozófiájának kialakításához is. A természeti világ sokszínűsége iránt veleszületett érdeklődése minden bizonnyal befolyásolta Arisztotelész készségét a pedáns szervezettségre, amivel a filozófiát, a tudományokat, a politikát és az etika kérdéseket megközelítette.

Nagy Sándor halála után Athén fellázadt a macedónok ellen, és Arisztotelésznek menekülnie kellett. Russell Arisztotelészt egy aprólékos, szisztematikus bölcsként összegezte, aki szerinte talán nem volt képes az összkép hibátlan értelmezésére. Ugyancsak hiányolta belőle Platón művészi érzékét, ahogy ezt Russel megfogalmazta, a „titáni tüzet”.

Arisiztotellész metafizikája

Arisztotelész az állandóság és a változás régi problémáját új módon közelítette meg. Előtte Parmenidész elutasította a változást; Hérakleitosz elutasította az állandóságot;  Démokritosz pedig megpróbálta a két látszólag ellentétes nézetet egymáshoz közelíteni a stabil atomok örökös kölcsönhatásával, amit a világegyetemet állandó változásban tartják.

Arisztotelész a tárgyakban két elidegeníthetetlen tulajdonságot vett észre: az anyagot, (amiben némi analógiát látok Démokritosz atomjaival); és a formát (amit érzésem szerint a démokritoszi atomok mozgásával lehet párhuzamba állítani). Fontos megjegyezni, hogy „arisztotelészi anyag” nem ugyanaz az a „anyag”, amelyet a későbbi dualista filozófiákban az „elmével” állítottak szembe. Arisztotelész számára ugyanis az „anyag” a valós tárgyak meg nem tapasztalható alkotórésze, ami a tárgy állandóságát biztosítotja. Az „anyag” csak a „formával” való egyesülés révén válik érzékelhetővé.

Bár Arisztotelész „formái” mutatnak némi hasonlatosságot Platón ideáival, mégis alapvetően más természetűek. Amint korábban láttuk, Platón „ideái” egy számunkra hozzáférhetetlen szférában létező realitást testesítettek meg, és mintegy sablonként szolgáltak (az én kifejezésem) a megfigyelhető valóság létrehozásához. Arisztotelész viszont a formákat a tárgyakon és jelenségeken belül helyezte el, azok szerves és megfigyelhető elemeként. A „forma” az anyag különleges elrendeződéséért volt felelős, és ezzel megszabta az „anyag” végleges arculatát. Egy márványszoborban például a márvány az anyag, míg a szobor alakja, adja meg a formát. Hasonlóképpen, a nyugodt tengerben a víz az anyag, és a felület simasága vagy hullámai képezik a tenger formáját. A tengervíz, vagy a márványtömb magukban nem képesek visszaadni a valóságot: a tenger befejezetlen a vízfelszín simasága vagy hullámossága nélkül ugyanúgy, ahogy a szobor az alakja nélkül. David Banach Arisztotelész anyagát az építőkockákhoz hasonlította, amelyekből az elemek elrendezése után, azaz a forma bevezetésével egy ház fog kialakulni. Arisztotelész metafizikájában a változó forma így biztosítja az anyag érzékelhető identitását.

Az anyag és a forma egyesítésével anélkül tette felfoghatóvá Arisztotelész a valóságot, hogy ahhoz egy emberi tapasztalatokon túli birodalmat, mint például a Platóni ideákat, kellett volna feltételezni. Russel az arisztotelészi formákat az univerzálisok megtestesítőjeként értelmezte, amelyek a mindennapi jelenségekben meglévő közös tulajdonságokat jelölik meg. Bár ilyen értelmezésben Arisztotelész „formái” jobban átgondoltnak tűnnek, mint Platón „ideái”, Russell azonban még az arisztotelészi „formakoncepciót” sem érezte kellően kidolgozottnak.

Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy Platónhoz hasonlóan Arisztotelész is realista filozófus, hiszen mindketten elismerték a „formák”, vagy modern terminológiával élve az „univerzumok”, tudattól független létezését. Platón rendszerében azonban az „ideák” a valós, „tapintható” világtól függetlenül léteznek. (Fordítva ez már nem mondható el, hiszen e gondolatmenet szerint az érzékelhető világ az „ideák” tükörképeiként jön létre, és így nem lehet tőlük független.) Az arisztotelészi rendszerben a „formák” – univerzálisok – csak akkor válnak valóssá, ha megnyilvánulnak az anyagban, tehát ha szoros kapcsolatban maradnak az érzékelhető jelenségekkel.

A Platón és Arisztotelész realizmusai közötti különbség szemléltetésére vegyük példának az univerzális „vöröset”. Platón azt állította, hogy létezik egy Vörösség nevű „idea”, és ez a Vörösség független minden általunk észlelhető vörös dologtól. A Vörös létezéséről csak azért tudunk egyáltalán, mert az általunk érzékelhető vörös dolgokban visszatükröződik. Ha egyetlen ilyen vörös tárgy sem lenne, a Vörös „idea” mégis létező maradna. Ezzel szemben Arisztotelész szerint minden vörös dolognak megvan a saját „vörössége”, ezért a vörösség nem létezhetne legalább egyetlen valós, érzékelhető vörös valami nélkül.

A formákkal – univerzálisokkal - kapcsolatban Arisztotelésznek egy kivételt kellett tennie. Habár azt állítja, hogy az univerzálisok a létező dolgokban jutnak kifejezésre, az isteni elmére ez nem lehet érvényes. Az isteni lény, ami minden egyes valódi dolgot megteremtett, nem támaszkodhatott az ezekben rejlő univerzálisok „útmutatására”, mivel a dolgok maguk még nem léteztek. Ennélfogva a teremtő elméjében az univerzálisoknak mindenféle specifikus, konkrét jelenség nélkül kellett megjelenniük. Az isteni elme szférájában jelenlévő, mindentől független isteni univerzálisok tehát a teremtés „mintái” és mint ilyenek, Platóni ideáira hasonlítanak. Számomra úgy tűnik, hogy Arisztotelész lényegében két részre osztotta Platón “idea birodalmát”: az anyagban elhelyezkedő formákra, amiket mi emberek is megfigyelhetünk, és egy másik típusú formára, amely csak valamiféle isteni teremtő számára hozzáférhető. Ez utóbbival megteremtette az eljövendő vallási rendszerek filozófiai alapját.

Szubsztancia, univerzális és esszencia.

Ezen a ponton érdemes megvizsgálni három gyakran használt kifejezés definícióját. Annak ellenére, hogy a filozófiában gyakori fogalmak, Russel szerint a jelentésük némileg homályos és a használatuk is elég következetlen: szubsztancia, univerzális, és esszencia. Arisztotelész éles különbséget tett a szubsztancia és az univerzálisok között: „Minden dolog szubsztanciája az, ami a sajátja, ami nem tartozik semmi máshoz. Az univerzális viszont közös, mivel azt nevezik univerzálisnak, ami több dologhoz tartozik. ”

Míg a szubsztancia és az univerzálisok elválasztásában Russell egyetértett Arisztotelésszel, a különbséget másként jellemezte. A szubsztancia szerinte az a valami, ami a „mi ez?” kérdésre felel, és tulajdonnévvel írható le, mint pl. Mars, a Naprendszer legnagyobb bolygója stb. Az univerzális viszont általában magában rejti a „milyen ez?” kérdésre adott választ.

Az univerzálisok három kategóriába sorolhatók: köznevek, amik egy osztályba tartozást jeleznek: bolygó, szék, stb. (milyen ez a tárgy? – olyan, mint egy szék); jelzők: első, kék, fontos stb.); vagy, relációs szavak: például testvér (valakinek a testvére), magasabb (valaminél magasabb), államfő (valamelyik állam kormányfője) stb. Ha elfogadjuk Russell definícióit, akkor világossá válik, hogy a köznevek, a jelzők, vagy a relációs szavak, tehát az univerzálisok nem létezhetnek tulajdonnevek nélkül: ha például nincs Mars, Vénusz, exoplanet 2M1207b stb., akkor a bolygó köznév sem létezhetne; ha nincs Nap, a Naprendszer legnagyobb bolygója megjelzésnek sem volna értelme; ha egyetlen létező vörös dolog sem lenne, akkor a vörös színről sem beszélhetnénk. Fordítva azonban ez már nem igaz, mert szubsztanciák létezhetnek univerzálisok nélkül. Igaz ugyan hogy az egyetemes „bátorság” fogalma nem létezhetne legalább „egy bátor személy nélkül”, de számtalan valóságos személlyel találkozhatunk az utcán, akikben a bátorság szikrája sem található meg. Hasonlóképpen az „emberiség” osztálynév – ez az univerzális - nem létezhetne konkrét, egyedi emberek nélkül – ezek a szubsztanciák -, tehát az „emberiség” fogalma értelmetlen volna Kis János, Kovács Mária stb. létezése nélkül. Ennek a fordítottja viszont nem igaz. Ugyanis az egyes emberek boldogan élhetnek anélkül, hogy az emberiség osztályába kerülnének besorolásra. - Kis János léte elvileg nem válna kétségessé attól, hogy valaki „Te egy állat vagy” besorolással illetné őt.:) -

De haladjunk tovább a három tisztázandó fogalom listáján! Arisztotelész különbséget tett az esszencia és a szubsztancia között. Bár a szubsztancia jellemző egy adott dologra, a dolog létezéséhez nem feltétlenül szükséges. Például a „Magyar Államfő” szubsztancia valóban hozzátartozik egy bizonyos emberhez, de ha az illető történetesen nem lenne Magyarország Államfője, attól még létezne. Ezzel szemben az esszencia a jelenség azon tulajdonsága, amely nélkül a szóban forgó jelenség nem létezhet. Ahogy én értelmezem, a vörös a vörös tégla szubsztanciája, de a tégla anélkül is létezhet, hogy vörös lenne. Azonban semmilyen színű tégla nem létezhet az agyag nélkül, amely ilyen formán a tégla esszenciáját alkotja.

A „forma” Arisztotelész nézete szerint az az „aktualitás”, amely realizálja az anyagnak – azaz az univerzálisnak – a potenciálját, hogy egyedivé – azaz szubsztrátummá - váljon. Tehát a forma és az anyag – mondhatjuk talán, hogy „nyersanyag” - együttesen hozza létre az adott fizikai entitást – vagyis a szubsztanciát –. Ebben az értelmezésben Arisztotelész a formát tekintette az anyag esszenciájának. Habár ezen értelmezés szerint az arisztotelészi forma kidolgozottabbnak tűnik, mint Platón ideája, Russell mégis tisztázatlannak tartotta a koncepciót.

A túlzott leegyszerűsítés vádjának kockázatát felvállalva az arisztotelészi esszencia, a metafizikai szubsztancia, az arisztotelészi forma, az arisztotelészi anyag és az univerzálisok fogalmát a következőképpen értelmezem: az arisztotelészi anyag többé-kevésbé megegyezik a metafizikai szubsztanciával, és az arisztotelészi forma rokon az univerzálissal. Ebben a sémában az esszencia a szubsztancia egy speciális részhalmaza lenne.

A lélek Arisztotelész értelmezése szerint

Arisztotelész háromfajta szubsztanciát különböztetett meg.

1. Érzékelhető és halandó: növények és állatok. Szerintem emberi lélek is ebbe a csoportba tartozik, de az emberi elme nem. Erre alább részletesebben kitérek.

2. Érzékelhető és örök: ezek voltak a mennyei testek mint a bolygók és csillagok, amelyeket az ő idejében változatlannak tartottak.

3.  Nem érzékelhető és örök: isten és az emberi elme.

Arisztotelész minden élő lényben feltételezte egy bizonyos lélek jelenlétét.

- A növények tápláló lélekkel rendelkeznek a növekedés, a táplálkozás és a szaporodás céljából.

- Az állatoknak érző lelkük van, ami lehetővé teszi számukra az érzékelést és a mozgást.

- Az embereknek racionális lelkük van, amely felelős az értelemért.

A lélekről azt tartotta, hogy úgy viszonyul a testhez, mint a forma az anyaghoz, ennélfogva a lélek is halandó. Elvetette a pitagoraszi lélekvándorlás gondolatát. Amint korábban az egyik filozófiai következetlensége példájaként említettem, bevezette az elme sajátos definícióját, mely szerint az elme a halandó emberi lélek független, halhatatlan alkotórésze. Tehát a halandó emberi testhez egy ugyancsak halandó lélek kapcsolódik, de ezen belül helyezkedik el a halhatatlan emberi elme. Az elme teszi számunkra hozzáférhetővé a matematikai és a filozófia ismereteket. Modern ismeretekkel talán így képzelhetjük el az elme helyét a központi idegrendszer működésében: elme-> agykéreg-> intellektus(?). Arisztotelész szerint a lélek az érzékelés, a mozgás, a táplálkozás stb. funkcióit irányítja. Mai szemmel talán így festhet a lélek szerepe tudatalatti életünkben: lélek-> kéregalatti agyi központok-> ösztön?).

Az ember egyénisége a test és a lélek kölcsönhatásának az eredménye. A lélek irracionális, ami elválaszt minket egymástól, mint például az eltérő ízlések, érzelmek stb. Ezzel szemben az elme racionális, és egyesít bennünket azzal, hogy feltárja előttünk az időtlen igazságot. Az elme funkciójának példájaként Russell a szorzótáblát hozta fel, amit mindenki szükségszerűen ugyanúgy értelmez. Úgy tűnik, hogy a test-lélek-értelem ezen funkcionális szétválasztása nagy jelentőségű Arisztotelész etikájában és politikájában is.

A cél és szándék szerepe Arisztotelész filozófiájában

Metafizikájában és etikájában a forma és a szubsztancia mellett Arisztotelész bevezetett egy teljesen új metafizikai fogalmat, a célt. Számára a világban mindent egy egyéni, jellegzetes cél elérésének szándéka hajt. Ennek megfelelően minden változás csak azért történik, hogy az adott lény a konkrét célját elérje. A céltudatosság minden természeti eseményben megmutatkozik, és biztosítja a természet általános fejlődését. Arisztotelész elismerte, hogy időnkénti természetellenes beavatkozások is beleszólhatnak a fejlődési folyamatba: a makk nem fog tölgyfává nőni, ha egy mókus megeszi; vagy egy baleset megakadályozhatja a gyermek felnőtté válását.

A cél-vezérelt fejlődésben minden jelenségnek, isten kivételével, van egy alapvető összetevője, az anyag, és egy célja, hogy elérje a fajára jellemző ideális formát: a makk végül tölgyfává válik, az újszülött felnőtté nő, a folyó a tengerbe érve találja meg célját stb. Arisztotelész azonban ennél tovább megy a cél-vezérelt filozófiával, és minden lénynek kijelöl egy végső célt. Ez az örökkévaló létezést jelenti, ami viszont csak az anyagi lét megszűnésével valósulhat meg. Ezt az időtlen, változatlan, anyagtalan állapotot Arisztotelész tiszta formának nevezte.

Könnyen kitalálható, hogy Arisztotelész teremtője a tiszta formában létezik. A nem isteni teremtmények közül a mennyei testek állnak legközelebb a tiszta formához, mert bár nem anyagtalanok, de méretük, alakjuk stb. örökké változatlan – legalább is abban az időben ezt gondolták –. Az egyetlen dolog, ami a mennyei testeket megakadályozza tiszta formájuk elérésében, vagyis az anyag nélküli mennybe jutásban, hogy keringenek. – Ne felejtsük el, hogy minden mozgás változást jelen, tehát amíg a mennyei testek keringenek, addig változnak is. –  A földi teremtmények még távolabb vannak a tiszta formától, mint a mennyei testek. Ennek elérésére csak egyetlen esélyük van és az nem az egyénben, hanem a fajban rejlik. Arisztotelész a fajt változatlannak tartotta. Számára tehát a szaporodási folyamat során minden élőlénynek meg volt az esélye, hogy részt vegyen az örökös isteni fejlődési folyamatban, aminek végső célja a faj tökéletes állandóságával elért tiszta forma volt.

A szaporodáson kívül az embereknek egy sajátos lehetőségük is van a tiszta forma eléréséhez: nevezetesen, magán a tiszta formán való elmélkedés – íme egy valódi filozofikus gondolat! –.

Amint már említettem, az univerzum egyetlen entitása, amely elérte mozdulatlan, változatlan, tiszta formáját, a mozdulatlan mozgató (Isten). Arisztotelész sohasem nyilatkozott a teremtő mibenlétéről, de írásaiban vannak utalások arra, hogy több mozdíthatatlan mozgatót feltételezett, nevezetesen 47-et vagy 55-öt (ezeket a számokat biztos, hogy meg kellene játszani a lottón...). A különböző vallások természetfeletti lényeitől, például a keresztény Istentől eltérően, Arisztotelész mozdulatlan mozgatója semmilyen módon nem avatkozik bele a világ folyásába. Ehelyett létezése mintaként szolgál minden más lény számára: egy olyan célként, amit megközelíthető, de soha el nem érhető.

Isten Arisztotelész számára magát a tökéletességet jelenti. Mivel a tökéletes létező gondolatait semmi más nem foglalhatja le csak az, ami tökéletes, így isten egyetlen tevékenysége az lehet, hogy önmagán gondolkozik (Aha! Most már kezdem megérteni, hogy miért képzeli magát oly sok ember istennek.) Tehát Arisztotelész istene nem rontja el a tökéletességét azzal, hogy szereti vagy gyűlöli az embereket. Ugyanezen oknál fogva a mindennapi ügyeinkbe sem keveredik bele. Ennek ellenére tökéletessége az utána való vágyakozással tölt el az embereket, és a szeretetére késztet őket (Ez a szekció Popkin és Stroll állásfoglalását tükrözi).

Etika

Platón az etikáját szigorúan metafizikai gondolataira alapozta, és etikai álláspontja megfogalmazására így kizárólag a racionális érvelés eszközét használta. Arisztotelész e téren is szakított mesterével és etikai nézeteit empirikus tényekre alapozta. Élettapasztalatából arra a következtetésre jutott, hogy az emberek általában a boldog életet tekintik jó életnek. Ezért először is meghatározta, hogy mit lehet boldog életnek nevezni: „a lélek azon tevékenysége, ami összhangban áll a tökéletes erénnyel”. Tehát nála a boldogság nem statikus érzésként jelenik meg, hanem dinamikus tevékenység, mint például evés, munka, beszélgetés, udvarlás, stb. eredményeként jön létre. Ha ezeket a tevékenységeket optimális módon hajtjuk végre, akkor nagy valószínűséggel elérjük a boldogságot. Az optimális cselekedetekhez pedig mi más, mint az arany középút elvének követése vezethet el bennünket.

Általánosan értelmezve, Arisztotelész minden erényességet két véglet közötti átlagként értelmez. Önmagában mindkét véglet bűnként tekintendő. Ennek megfelelően a bátorság erénye valahol a gyávaság és a vakmerőség között határozható meg, vagy a szerénység erénye valahol a szégyenlősség és az arcátlanság között található meg.

Arisztotelész meg volt győződve arról, hogy a boldog élethez mindenki próbák és tévedések sorozatával jut el. Ezen empirikus tevékenység eredményeként képesek vagyunk megtalálni a saját helyünket az arany középúton, ami nem egy kőbe vésett formula. Itt jelentkezik Arisztotelész etikájának relatív jellege. Etikai koncepciójával tehát Arisztotelész egyszerre bizonyult relativistának és empirikusnak. Az arany középút nem szokás vagy hagyományfüggő, hanem az adott személyre jellemző optimális egyensúlyt fejez ki a kérdéses személy tevékenysége és a tökéletes erény között. Akad, olyan, aki egy kockázattal teli életet élvez, egy másik viszont nyugodtabb, óvatosabb élet felé vonzódik. Azonban mindkét típusú embernek erkölcsi kötelessége valahol a semmirekellő könnyelműség és a teljesen kockázatmentes élet szélsőségei között maradni. Amint észrevehető, Arisztotelész Platón abszolút erényességével gyökeresen ellentétes alternatívát kínált az etikus élethez.

Arisztotelész megkérdőjelezte Platón azon feltevését, hogy az emberek megfelelő ismeretek nélkül is képesek erkölcsösen cselekedni, ha akad egy tájékozott patronálójuk. Szerinte az erényes élethez nem elég pusztán instrukciók követése, hanem elengedhetetlen az erkölcsök mélyebb megértése is. Ebben segíthetnek Platón patrónusainak racionális eszközei, de a mindennapi ember egyfajta gyakorlati bölcsességgel is elérheti a bölcsesség szükséges fokát. Ehhez csupán a próbák és tévedések kanyargós „arany középútját” kell követniük. Tehát amíg Platón külső útmutatásban látta az intellektuálisan szerényebb képességű emberek erkölcsös életének a lehetőségét, addig Arisztotelész arra biztatja őket, hogy ne adják fel a próbálkozásokat és tanuljanak a saját hibáikból.

Arisztotelész Platón optimizmusát sem osztotta, miszerint a jó ismerete szükségszerűen erényes élethez vezet. Etikájában újdonságként vezetett be két fogalmat: az erkölcsi gyengeséget és az önuralom hiányát. Ahhoz, hogy erkölcsös életet élhessünk, elsőrangú képzésben kell részesülnünk a jó szokásokat illetően. Ha ezt megkapjuk, akkor megfelelő önuralommal fogunk rendelkezni az arany középút követéséhez, amint azt megtaláljuk. A filozófiában Arisztotelész volt az első, aki etikai kérdésekben bevezette józan ész gondolatát (Popkin és Stroll).

Az arany középút koncepcióját Russell, valamint Popkin és Stroll is kritizálták. Felhívták a figyelmet olyan helyzetekre, amelyekben nyílvánvalóan nem létezik középső utas megoldás. Például ígéreteinket vagy betartjuk vagy nem, közbülső megoldás nem létezik. Továbbá, számos olyan erkölcsi fogalom van, aminek csak az egyik véglete értelmezhető, így nem képzelhető el „arany középút”. Például milyen szélsőségek között találhatnánk meg az igazmondás arany középútját? A hazugság és „kóros” igazmondás között? Tehát az olyan egyoldalú erkölcsi kategóriák, mint igazság, kegyetlenség stb. jobban beillenek Platón abszolút erkölcsi tanába.

Popkin és Stroll ugyancsak tévedésnek tekintette Arisztotelész kategorikus kiállását a mértékletesség mellett. Szerintük ez a temperamentumok különbözőségének teljes figyelmen kívül hagyásához vezethet és mint ilyen, nem életszerű. Az indulatok ilyesfajta beszűkítése ellen a romantika idején jött el a legjelentősebb kihívás.

A „nagylelkű” (magnanimous) ember fogalma központi szerepet játszott Arisztotelész etikájában és a politikai rendszerében is. Szerinte a jobb ember többet érdemel, mint a kevésbé jó, és a „nagylelkű” emberek a legtöbbet érdemlik meg abból, amit a társadalom nyújtani képes. Ezen gondolatmenet szerint az erkölcsös közösség feladata lényegében az lenne, hogy a legértékesebb szolgáltatásokat fenntartsa a néhány kivételes ember számára, míg a többi polgár hajlandó volna önkéntesen kevesebbel beérni. Számomra úgy tűnik, hogy ezt a tanítást Nietzsche „sikeresen” a végletekig továbbfejlesztette, amikor így fogalmazott: „Születésük órájától kezdve egyesek alárendeltnek, mások parancsnoknak vannak kijelölve.”

Az emberi kiváltságosság egyik későbbi szószólójává vált Ayn Rand, a pozitivizmus megalapítója. A bölcsészettudomány képviselői ugyan nem ismerik el valódi filozófusként, ám ennek ellenére sokan szinte isszák a szavait. Mindenesetre az tény, hogy Ayn Rand az önzést metafizikailag aprólékosan kidolgozott piedesztálra emelte. Érdekes, hogy bár Nietzschét, mint filozófust elutasította, a felsőbbrendű emberről való nézetét mégis magáévá tette. Az sem lehet véletlen, hogy Arisztotelész azon kevés filozófus közé tartozott, akit Ayn Rand nagyra értékelt. Sajnálatos módon így Arisztotelész a felsőbbrendűséget hirdető pozitivizmus és az ezt odaadóan követő amerikai neokonzervatív ideológia egyik csírájává válhatott. Tény, hogy a történelem során számos ember tartotta magát jogosan kiváltságosnak, de tudtommal eddig még egy olyan rendszert sem találtak ki, amelyik tévedhetetlenül meg tudná határozni mi teszi az egyiket jobb Emberré (itt az ember platói ideára gondolok) a másiknál.

A sztoikusokkal, vagy a jóval később megjelenő keresztényekkel szöges ellentétben, Arisztotelész etikája a büszkeséget erénynek, az alázatot pedig bűnnek tekinti.

A valódi boldogságot Arisztotelész számára az erényes cselekedet biztosítja. A legerényesebb tevékenység pedig mi más is lenne egy gondolkodónak, mint a szemlélődés. Mivel az istenek egyedüli tevékenysége az elmélkedés, ők természetesen a legboldogabbak. Az emberek közül pedig állhatna-e bárki is közelebb Istenhez, mint az elmélkedő filozófusok, akik ezért természetesen a legboldogabb emberek. Vajon tesztelte már valaki a filozófusok „boldogságszintjét”?

Politika

Arisztotelész az államot az emberi társadalom legfejlettebb formájának tartotta, ezért politikai filozófiája az államra összpontosult. Szerinte az állam érdekei felülmúljak nem csak az egyén, de a család érdekeit is, mivel az egyén csak az állam részeként tud kiteljesedni. Konkrétan így fogalmaz, „… Törvény nélkül az ember a legrosszabb állat, és a törvényt csak az állam tudja biztosítani.” Cél által irányított metafizikája arra a következtetésre vezette Arisztotelészt, hogy a háborúban győztes hatalom érdemli meg a legmagasabb rendű erényességért járó elismerést. Russell némi keserűséggel nyugtázta a nagy Bölcs ezen nézetét: „Ezért aztán minden háborúban a győztes képviseli az igazat, a legyőzött pedig az igazságtalanságot. Milyen kielégítő konklúzió!”

Számomra meglepő módon, Arisztotelész támogatta a rabszolgaság intézményét, azonban a görög származású rabszolgák tartását elítélte. Úgy hiszem, hogy ebből világosan kirajzolódik mekkora hatást gyakorolhat egy-egy korszak uralkodó szelleme még a legnagyobb gondolkodókra is.

Arisztotelész a kereskedelemből származó jólétet helytelenítette, és helyette a föld megmunkálásából fakadó gyarapodást szorgalmazta. Ezt azzal indokolta, hogy a kereskedelem elvileg végtelen gazdagság elérését teszi lehetővé, míg a földműveléssel szerezhető hasznot a megszerezhető földek elérhetősége korlátozza. Mérsékletességet hirdető erkölcsi látásmódját ismerve, ez talán nem is túlságosan meglepő. A meggazdagodás lehetséges módjai közül az uzsorát tartotta a legelvetendőbbnek, mert számára ez tűnt a legkevésbé természetes emberi tevékenységnek.

Platón Köztársaságában Arisztotelésznek nem tetszett, hogy természetében közösségi jellegű volt. Hite szerint: „A legnagyobb közösségekhez tartozó felelőség kapja a legkisebb figyelmet.”

Ennek kapcsán néhány alternatív szempontot szeretnék vitára bocsájtani. Tudomásom  szerint mind ez ideig sem Arisztotelész, sem pedig a kommunális társadalmi formák kritikusai nem álltak elő csalhatatlan racionális érvekkel, miszerint a közösségi tulajdonoknak természetüknél fogva elhanyagoltabbaknak kell lenniük, mint a magántulajdonoknak. Ilyen vélemények többnyire személyes részrehajlásból erednek, vagy limitált történelmi eseményekből levont, bár koherens, jól kidolgozott bizonyítékok nélküli extrapolálások végeredménye. A megbukott kommunista rendszerek csupán azt bizonyították, hogy a kommunális társadalmi forma a szóban forgó politikai-gazdasági-erkölcsi elrendezésekben életképtelennek bizonyult. Ha készen volnánk további tapasztalatok szerzésére az elbukott kommunista országok merev ideológiája és könyörtelen diktatórikus vezetése nélkül, talán tanulhatnánk valamit a közös tulajdon működőképességét illetően.

Arisztotelész jól vette észre a közösségekben felmerülő viták lehetőségét, amik a közösség kevésbé produktív és motivált tagjai ellen irányulhatnának. Az ilyen ellentétek megelőzésére a magántulajdon erősítését javasolta, mert ez szerinte növelné a társadalom jóindulatóságát és nagylelkűségét. Véleményem szerint ezen kijelentés valóságtartalmára a történelemben nemigen van több bizonyíték, mint a kommunális társadalmak életképtelenségére.

Arisztotelész számára az volt a kívánatos kormányzás, amely nem csak az uralmon levőkkel törődött, hanem az egész közösség jólétét szem előtt tartotta. Kedvelt államformáit a következő rangsorba állította: monarchia, arisztokrácia és a városállamok alkotmányos kormányzata. A legrosszabb kormányzási formának a zsarnokságot tartotta, amit az oligarchia és a demokrácia követett ebben a sorrendben.

Arisztotelész az oligarchia és a demokrácia közötti gazdasági különbségeket a következő módon jellemezte: „Az oligarchiában a gazdagok kormányoznak a szegények érdekeinek figyelembevétele nélkül, míg a demokráciában a hatalom a szegények kezében van, akik a gazdagok érdekeit figyelmen kívül hagyva irányítják az államot. ” Ugyanezt a gondolatot majdnem két és fél évezreddel később Sztálin így fogalmazta meg: „… minden eddig létező osztályállam egy kizsákmányoló kisebbség diktatúrája volt a kizsákmányolt többség felett, míg a proletariátus diktatúrája a kizsákmányolt többség diktatúrája a kizsákmányoló kisebbség felett. ”

Annak további bizonyítására, hogy az uralkodó történelmi körülmények még a legfüggetlenebb gondolkodók erkölcsi és politikai nézeteit is erősen befolyásolják, jó bizonyíték Arisztotelész néhány meglepően reakciós állásfoglalása. Egyik ilyen, számomra szerfelett zavaró állítása szerint a nő nem más, mint egy befejezetlen férfi - és ez a nyugati filozófia egyik legbölcsebb képviselője!? Az állampolgárokról beszélve pedig így figyelmeztetett: „A polgárok ne a mechanikusok vagy a kereskedők életétmódját kövessék, mert az ilyen élet alantas és az erénynek ellentmondó életforma.” Végül, a monarchia iránti nagyrabecsülését azzal indokolta, hogy a király a zsarnoknál nemesebb vezető, mert az utóbbi csupán gazdagságra vágyik, míg a király a becsület és az erény megszerzését is célul tűzi ki. A történelem talán első negatív politikai kampányában, amit itt nem tárgyalunk, megsemmisítő kritikával illette a zsarnokságot.

Logika

Arisztotelésznek óriási szerepe volt a logika, mint önálló tárgykör kialakításában. Bár eredményeit a logika újabb fejleményei már jócskán túlszárnyalták, a vita Arisztotelész logikai rendszeréről mind a mai napig folytatódik a követői és a modern filozófusok között. Russell ugyan elismerte, hogy Arisztotelész szillogizmusa jelentős előrelépést hozott a korabeli filozófiában, de kritizálta későbbi követőit, akik a rendszer továbbfejlesztése helyett dogmatikus görcsösséggel ragaszkodtak a mester eredeti gondolataihoz még akkor is, amikor annak elavultsága nyilvánvalóvá vált.

Arisztotelész és követői minden deduktív következtetést csak szillogisztikus formában  tartottak kivitelezhetőnek. Ez azt eredményezte, hogy az egyébként zseniális arisztotelészi kezdetek után a logika fejlődését kétezer évig hátráltatták. Amint már említettem, a szillogizmus tana mindazonáltal forradalmi volt a maga idejében.

A szillogisztikus formális logika három alkotórészből áll: az ún. felső premisszából (feltétel), egy második, ún. alsó premisszából, és egy következtetésből  (konklúzióból), amint a következő példa mutatja.

Minden férfi halandó.

Szókratész férfi.

Ezért Szókratész halandó.

Tagadhatatlan eleganciája ellenére a szillogizmus három irányból kritizálható.

- Először is a rendszerben magában van egy belső hiba;

- másodszor, a szillogizmust más deduktív érvelési rendszerekkel szemben túlértékelték;

- végül, az idők folyamán magát a deduktív érvelési formát is kezdték kritikusan látni.

Russell az arisztotelészi logika mindhárom sebezhető pontját tárgyalta, de ezek túlmennek e könyv keretein. A szillogizmus részleteit és néhány általános logikai témát azonban részletesebben áttekintjük „A logikai elemzés filozófiája” és a „Szillogizmus alapjai” című fejezetekben.

A teljesség kedvéért megemlítem, hogy a logika új elemeként Arisztotelész bevezette a kategóriák fogalmát. Tíz ilyen kategóriát definiál: anyag, mennyiség, minőség, kapcsolat, hely, idő, pozíció, állapot, cselekvés és vonzalom. Russell véleménye szerint az arisztotelészi kategóriáknak nincsen különösebb jelentősége a filozófiában, mivel „Nincs olyan útmutató, aminek alapján a kategóriák hitelességét össze lehetne foglalni”.

Arisztotelész helye a filozófiában

Russell ugyan elismerte Arisztotelész újszerű gondolatainak jelentőségét a filozófiai gondolkodásban, azonban hibáztatta későbbi híveit azért, mert a tézisek továbbfejlesztése helyett, azokat megkérdőjelezhetetlen szabályokként követték. Emiatt Arisztotelész sok szempontból a filozófia természetes fejlődésének egyik kerékkötőjévé vált, amit csak a reneszánsz szellemi pezsgése változtatott meg századokkal később.

Durant Russelnél is kisebb lelkesedést mutatott Arisztotelész munkássága iránt. Hiányolta belőle Platón „tüzét”, képzelőerejét, és bizonyos módon még Platón tévedéseit is. – Itt emlékeztetek rá, hogy Arisztotelésszel szemben Platón kiváló írói tehetséggel volt megáldva. – Russellhez hasonlóan Durant is túlbecsültnek tartotta Arisztotelész szillogizmusát. Arisztotelész egy érvvel (premissza) indította meg gondolkodás folyamatát, amit empirikus megfigyeléseket követően egy konklúzióval zárt le. Durant a sorrendet megfordította volna, azaz a premisszát csak a kísérleti megfigyelések után fogalmazta volna meg.

Kritikus hozzáállása ellenére Durant is elismerte Arisztotelész értékét a tudományok és a filozófia fejlődésében különösen ha azt az antik világ fejlődési szintjéhez mérjük. Durant fő kifogása az volt, hogy Arisztotelész a „nyers” megfigyelések szintjén akadt el ahelyett, hogy gyümölcsöző hipotézisekkel és jól átgondolt kísérletekkel finomította volna az ismereteket. Ezen a ponton azonban emlékeznünk kell arra, hogy a görögök általában az összes fizikai tevékenységet lenézték, kivéve a sportot és a katonai akciókat. Ennek következtében a tudományos kísérletezésnek, mint fizikai tevékenységnek, nem tulajdonítottak nagy jelentőséget. Bár a gyakorlati megfigyelésekre kortársainál lényegesen nagyobb súlyt fektetett, a görög értelmiség „elefántcsont toronyszerű” hozzáállása még Arisztotelész számára is jelentős kulturális akadályt jelentett.

Az Arisztotelészről szóló fejezetében Durant tett egy kis kitérőt, amiben párhuzamot vont a gyengülő görög tudományok ellenére is virágzó görög filozófia és az 1920-as évek ellentétes trendje között. Durant szerint ugyanis a huszadik század elején beindult óriási tudományos fejlődés ellenére – pl. kvantum fizika, csillagászat – a filozófia szintetikus gondolatrendszere megtorpant.

Laikus véleményem szerint az elemi fizika és kozmológia információs robbanásával a 21. század elejére a filozófia helyzete még kényesebbé vált. Thales ősanyagától, a „víztől”, eljutottunk az elemi részecskékig és a különböző húrelméletek elemi húrjaiig. Ezen a hosszú úton most egy olyan szakaszt értünk el, ahol a klasszikus „metafizika” és a megfigyelésekkel hitelesíthető fizikai valóság az újra egyesülés küszöbén találta magát. Ki tudja, hogy az új ismerettömeg indukálta teóriák milyen irányba fogják terelgetni tudományos és filozófiai elgondolásainkat? Talán a „fizika” és a „filozófiai metafizika” közötti különbségek hamarosan értelmetlenné válhatnak?

Az ókori görög történelem három korszaka

 1. A szabad városállamok időszakát i.e. 338-ig számítjuk, amikor Charonéiban a makedón Fülöp legyőzte az Athén és Théba vezette görög erőket. Három évvel később, i.e. 335 -ben Nagy Sándor kegyetlenül megtorolta Thébát egy ellene végrehajtott lázadásért. Az egész várost felgyújtotta; a fosztogatásoktól állítólag csak a költő Pindar otthonát és a templomokat kímélte meg. Ha igaz ez a történelmi pletyka, érdekes bepillantást kaphatunk a brutális hódító lelkületének egyik kevésbé ismert oldalába. Talán az Arisztotelésszel eltöltött három év mégsem múlt el nyomtalanul?

2. A görög hellenisztikus kor a makedón invázióval kezdődött, és nagyjából Kleopátra halála körül ért véget, i.e. 30 körül. Ennek a periódusnak a kezdetén Nagy Sándor megkísérelte keletre terjeszteni a görög gondolkodást. Mivel a keleti kultúrák lényegesen nagyobbak és megalapozottabbak voltak az akkori görög kultúránál, a kelet népei nem sok  hajlandóságot mutattak hagyományaikat feladni a hódító kedvéért. Ahelyett, hogy a „nyugati” életformát vitte volna el keletre, Nagy Sándor maga is tökéletesen magáévá tette a keleti szokásokat. Többek között feleségül vette Dáriusz lányát, és perzsa szokás szerint később istennek hirdette ki magát. Durant vitriolos szellemességgel jegyezte meg, hogy a görögök kinevették elkorcsosult uralkodójukat, Nagy Sándor pedig halálra itta magát. Mindezek során a hellenisztikus korszakban a görög filozófia jelentős keleti hatás alá került, és a keleti misztikus, babonás életérzésből, az apatikus lemondásból sokmindent magába olvasztott.

Ekkoriban Athén katonai és politikai rendszere már romokban hevert, de ennek ellenére Görögország fő kulturális és filozófiai központjaként megőrizte szerepét. Ezt a termékeny, új gondolatoktól pezsgő korszakot jól fémjelezte a nagy elmék sokasága, mint Diogenész, Zénó és Epikurosz.

A peloponnészoszi háborúkban elszenvedett vereségek és a makedón birodalom szétesése után Athénban nagymértékű bizonytalanság uralkodott el. Popkin és Stroll azt fejtegette, hogy a hellenisztikus érára jellemző zavaros időkben az emberek különféle túlélési stratégiát választhatnak. Egyesek menekülni próbálnak, mások harccal fordulnak a változások ellen, megint mások a békés elfogadás mellett döntenek, és nem kevesen egyszerűen összeomlanak a nyomás alatt. Ezeket a változatos emberi reakciókat jól tükrözték az ekkoriban kialakuló fő filozófiai irányzatok, a cinizmus, a sztoicizmus, a szkepticizmus, és az epikureizmus. Ezeket a következő fejezetekben fogom tárgyalni.

3. A római korszakban, ami Kleopátrától az ókor végéig tartott, tovább éltek a hellenisztikus társadalom maradványai. Ez elsősorban a megnövekedett individuális és etikai kérdésekre való hajlamban mutatkozott meg, ami a poliszok korát meghatározó társadalmi-politikai szféra felé hajló érdeklődést váltotta fel. A korszak elején még a sztoikus filozófia uralkodott, de a feltörekvő keresztény gondolatok lassan tért nyertek és az ókor végére győzedelmessé váltak.