Kant és előzményei

Voltaire (1694-1778); zseniális humanista szatirikus élcelődéssel

(Elsősorban Durant alapján.)

Habár általában Locke-t és Descartes-t tekintik a felvilágosodás atyjainak, Voltaire mindenképpen a mozgalom egyik legragyogóbb alakja volt. Nagy bátorságra vall, hogy az elhatalmasodó francia nacionalizmus légkörében először embernek hirdette magát és csak azután franciának. Számára az értelmes hazaszeretet azt jelentette, hogy anélkül dolgozunk az ország jobbá tételén, hogy más országok érdekeit megsértenénk. Hagyhatott-e volna időszerűbb örökséget a világ mai szűklátókörű nacionalista polgáraira? Voltaire egészséges adag szatírával meghintett írásaiban kiállt az értelem és a szabad gondolkodás mellett. Valószínűleg ő volt az utolsó ember, akinek a vallással szembeni vitriolos kritikáját az egyház meglepő engedékenységgel eltűrte.

A brit empiristák idejében Franciaország a felvilágosodás és a korai romantika közötti vetélkedés színterévé vált. A francia felvilágosodás legszámottevőbb gondolkodója kétségtelenül Voltaire volt, míg kortársa, Rousseau, a korai romantika magját hintette el.

Voltaire zseniális elmével és rendkívül kihívó természettel megáldott ember volt. Durant szerint „nagy szívét csak a 99 kötettel fémjelezett irodalmi alkotóképessége múlta felül. Voltaire vezérelve szerint, „Ha nem foglalod el magad, akkor nem létezel.” – szabadon idézve. – Durant nyilvánvalóan Voltaire nagy tisztelője volt, akit a reneszánsznak, a reformációnak és a francia forradalom felének tekintett. A Filozófia története című könyvében hosszú fejezetet szentelt Voltaire kalandos életének és irodalmi munkásságának. Remek stílusú, változatos témákat felölelő írásai ellenére, manapság kevesen olvassák Voltaire-t. Durant szerint ennek részben az a magyarázata, hogy szokatlan sikerrel harcolt a társadalom visszáságai ellen, mint a fanatizmus, babonaság, vallás, kiváltságok, királyok. Munkássága eredményeként ezek a témák a 20. század közepén, amikor Durant a könyvét írta, lényegesen kevésbé voltak időszerűek, mint Voltaire korában. – A fanatizmus, a tudatlanság, a babonaság, a nagyhatalmú politikusok, pénzéhes üzletemberek és az erős tudományellenes irányzatok közelmúltbeli gyors terjedését látva talán újra eljött az ideje, hogy elkezdjük olvasni Voltaire-t!

A filozófia szempontjából legjelentősebb műve az Esszé a nemzetek erkölcséről és szelleméről Nagy Károlytól XIII. Lajosig, amivel megalkotta a történelem első filozófiai értelmezését és ezzel megteremtette a történettudományt. A műben kifejti, hogy a Rómát szétzilálta kereszténység pogányság feletti gyors diadalma, és kiszolgáltatta a barbárok inváziónak. Könyvében a judaizmus és a kereszténység mellett a kínai, indiai és perzsa örökséget is gondosan elemezte.

Az 1755-ös, 30 000 áldozatot követelő a lisszaboni földrengést a francia papság Isten jogos büntetésének tulajdonította a lisszaboni polgárok bűneiért. – Óh! És 250 évvel később a tokushimai szökőárat és a HIV-t még mindig Isten méltó megtorlásával magyarázza néhány őrült prédikátor és követőik! – Voltaire a földrengésről híres verset írt, amelyben maró gúnnyal bírálta az áldozatok iránti isteni közömbösséget és a világot a lehető legjobbnak tartó optimista leibnizi filozófiát. A verset élesen bírálta Rousseau, mert nem ismerte el a természet helyett a zsúfolt városba költöző lisszaboni lakosság felelőségét.

A francia patriotizmus felerősödésének közepette Voltaire elsősorban embernek tartotta magát és csak másodsorban franciának, így nem volt helye az országban. Száműzték, és 1758-ban a svájci Ferney városában talált otthonra. Legismertebb könyve, a Candide, részben Rousseau ellen irányult a lisszaboni földrengésre adott részvétlen reakciója miatt. A könyv másik célpontja Leibniz rendkívül optimista filozófiája volt, amely szerint: „Ez a lehetséges világok legjobbika”.

Voltaire filozófiai munkájának nagy része az Enciklopédia ambiciózus kiadványában jelent meg. Szemlélete, Locke-hoz, Descartes-hoz és Baconhoz hasonlóan, a kétkedésből indult ki. A mai napig érvényes állítása szerint csak a sarlatánok biztosak mindenben. Bár Voltaire elismerte a régi közmondásban rejlő bölcsesség előnyeit: „A tudatlanság boldogság”, mégsem vágyott a tudatlanok gondtalanságára. Meglepő módon, az Egyház elnézett udvarias csúfondárossága felett, és a papság is tolerálta jól irányzott intellektuális bírálatát. Ez mindaddig ment, míg egy tragikus esemény keserű vallásellenességre változtatta Voltaire gyilkos humorát.

Toulouse-ban még a kor mércéjével mérve is szokatlanul kíméletlen katolikus üldöztetésnek voltak kitéve a protestánsok. A napi események között szerepelt egy fiatal nő tragédiája, akit állítólag a protestánsokat öltek meg, mert át akart térni a katolikus hitre. Ugyanebben az időben egy állítólag megcsonkított feszületet miatt fejvesztésre ítéltek egy fiatal protestánst. Voltaire figyelmét végül egy újabb protestáns férfi meggyilkolása keltette fel, akit saját fia megölésével vádoltak, mert az a keresztény hitre akart áttérni. A valóságban a fiú öngyilkos lett, és az apa azzal akarta elkerülni az öngyilkosság miatt fiára váró szokásos megaláztatást, hogy természetes halál hírét keltette. Az apát megkínozták, amit nem élt túl. A megvádolt és megölt apa családja Voltaire segítségét kérte a törvény előtt. Voltaire életében először elkomolyodott, és kijelentette, hogy az értelem és a mészárlás nem férhet egymással össze. – Megjegyzendő, hogy 200 évvel korábban a Szent Bertalan-mészárlás is Franciaországban történt. – Tiltakozásul Voltaire a család melletti intenzív kampányba kezdett az egyház ellen, aminek eredményeként a családot rehabilitálták– bár az apát ez nem támasztotta fel. – Ekkor jelentette ki Voltaire, hogy „…az első szent az első gazember volt, aki az első bolonddal találkozott.” – Ha-ha-ha! – 

Voltaire elutasította azt a legtöbb keresztény által a mai napig vallott meggyőződést, miszerint a halhatatlanságba vetett hit nélkülözhetetlen az erkölcsök betartásához. – Ha jól értelmezem kijelentéseit, Ferenc pápa sokak bánatára megváltoztatta az egyház hivatalos álláspontját ebben a kérdésben.

Szokásos szarkasztikus stílusában Voltaire azt írta a patriotizmusról, hogy az minden ország gyűlölete a sajátunk kivételével. Az értelmes hazaszeret szerinte a haza boldogulását kívánja meg, de sohasem egy más ország rovására. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor szerinte egyszerre válunk intelligens hazafivá és a világegyetem polgárává. A háborút tartotta a legnagyobb bűnnek, és keserűen jegyezte meg, „mégsem létezik olyan támadó, aki bűnét ne tudná megindokolni az igazság keresés ürügyével”.

A történelmet egymást váltó legendák sorozataként értelmezte. Szerinte az emberek szabadsága annyit jelent, hogy a törvényen kívül másnak nem kell engedelmeskedniük. – Bár elsőre jól hangzik, de ki alkotja a törvényeket? Isten? Ember? Hitler katonái Hitler törvényeit követték a szabadságukért, míg egy vallásos bigott szerint, ő a legszabadabb, mert csak istene törvényének van alávetve! – Voltaire úgy gondolta, hogy „az embereket szavakkal és tollal tehetjük felvilágosultabbá és jobbá.” Intellektuális ellensége, Rousseau, nem hitt az ésszerűségben, bár ő is jól forgatta a tollat. A kettő közötti végleges törés valószínűleg akkor következett be, amikor Voltaire cinikusan reagált Rousseau Diskurzus az egyenlőtlenségről című írására.

Sokat elárul Voltaire-ről, ahogy élete végéhez közeledve írt magáról: „...igazából én egy jólelkű ördög vagyok, aki nevetve fog meghalni.” Három hónappal halála előtt pedig ezt jegyezte fel: „Istent imádva halok meg, szeretve barátaimat, anélkül, hogy gyűlölném ellenségeimet, de a babonákat mélyen megvetve – 1778.02.28.”.

Összességében Voltaire olyan embernek tűnik, aki türelmesen, intellektussal és érvekkel felvértezve akarta a világot jobbá tenni. Vele szemben Rousseau az igazságos, egyenlő társadalom eléréséhez radikális változásokra vágyott, amelyeket az ösztönök, szenvedélyes cselekvés és a szív irányít az értelem helyett.

Voltaire filozófiai munkásságát Durant érezhetően kedvezőbben ítélte meg, mint Russell, aki könyvében alig említette meg Voltaire-t. Bizonyos értelemben Russellnek igaza lehetett, mivel Voltaire nem sok eredeti gondolattal járult hozzá a metafizikához. Azonban ragyogó elmével megáldott, és igaz emberként gondolkodó egyéniségként mindenképpen megérdemelte Durant kitüntető figyelmét. Végül is, a nevével fémjelezett a felvilágosodás termékeny és ellentmondásos korszaka mély nyomokat hagyott a filozófia alakulásában.

Rousseau mellett, aki csak egy hónappal élte túl nagyrabecsült ellenfelét, Voltaire-t jeles gondolkodók csoportja kísérte vagy követte rövid időn belül.

La Mettrie (1709-1751); az élet lényege az „akarás”

La Mettrie a felvilágosultság egyik materialista gondolkodója volt, akit talán a szubjektivizmus előfutárának is lehet tekinteni.

La Mettrie egy vérbeli materialista volt, aki azt egész világot, beleértve az embert is, egy gépnek képzelte el. Elgondolása szerint az anyag és a lélek azonos természetűek. A kettő kölcsönösen függ egymástól. Például a láz a test funkciója, de a rosszulléttel és a rossz hangulat okozásával az elmére is hat. A lelkesedés, ami a lélek (vagy elme) funkciója, úgy aktiválja a testet, hogy azt mozgásba hozza. Azt hirdette, hogy minden organizmus közös gyökérből alakult ki, és a környezettel való kölcsönhatás révén fejlődött tovább. Ezzel az evolúciós elmélet magját hintette el. Egyik eredeti elképzelése szerint az állatok azért fejlesztették ki az intelligenciájukat, mert mozogniuk kellett a táplálék megszerzéséért, míg a növényeknek erre nem volt szükség, mivel a táplálék eljut hozzájuk. Az ember az állatoknál magasabb intelligenciával rendelkeznek, mert mozgékonyabbak, és „az akaratuk és a vágyaik is erősebbek.” – Bármit is jelentsen ez. –  Számára az „akarás” az élet nélkülözhetetlen alkotórésze. Mint mondja, "az akarás nélküli lények egyben tudattalanok is". – Ezzel a gondolattal talán ő lehetett a 19. századi szubjektivizmus és irracionalizmus előfutára. 

Helvétius (1715-1771); az oktatás apostola

Az oktatás buzgó híve volt, aki szerint a társadalmi körülmények határozzák meg erkölcsünket.

Bár nem 19. századi filozófus, ő egyengette az utat az évszázad változásai előtt. Locke nyomdokain haladva Helvétius úgy tartotta, hogy a gondolatainkat az érzékszerveken bejutó információ segítségével formáljuk. A „tabula rasa” gondolatát egészen a logikus végső pontjáig fejlesztette, amikor az egyének közötti intellektuális különbségeket kizárólag az oktatásra vezette vissza. Nem hitte, hogy az ember ostobának születik; csak az unalmas oktatás butítja őket el. Szerinte a zsenik születése véletlen külső körülményekhez kapcsolható. A tökéletes oktatás eredményességét a papok nagyban megakadályozzák. Ki lepődhetne meg ezután, hogy a papság minden erejével ellene fordult. Sikerült is elérniük, hogy a párizsi hóhér máglyán égette el az On Mind című fő művét.

La Mettrie-t áltálában az ateista metafizika képviselőjeként tartják számon, míg Helvétius az ateista etika megformálójaként ismerik el. Kiindulópontja az volt, hogy minden cselekedetet az egoizmus és az önszeretet határoz meg. Tagadta, hogy az emberi lelkiismeretesség az isteni lélek tükörképe lenne; ehelyett a tekintélytől való félelemből ered. A félelem kora gyermekkorunkban alakul ki szüleink, tanáraink és a papok tiltásainak eredményeként. Az erkölcsnek tehát nem a teológián, hanem a szociológiai realitásokon kell alapulnia, és mint ilyen, a társadalom változó igényeit kell tükröznie.

Bár etikájának alapjai, különösen annak a társadalmi körülményektől függő természete megkérdőjelezhető, a történelem igazolni látszik koncepcióját. A történelem folyamán még a merev teológiai etikát és dogmákat is úgy alakították, hogy az éppen érvényes társadalmi normáknak megfeleljenek. Talán ezt a pontot jól tükrözi a Biblia szelektív értelmezése a mai Egyesült Államokban. A Bibliát rendszeresen olvasó konzervatív csoportok jó része ellenzi az egyetemes egészségügyi ellátást, anélkül, hogy tartana a keresztény Isten megtorlásától. Ugyanazt a Bibliát olvasó liberális csoportok viszont rámutatnak, hogy Jézus mindenkit ingyenesen meggyógyított, aki hozzá fordult, ezért a keresztény törvények következetes alkalmazása általános egészségügyi gondoskodást írna elő.

Diderot (1713-1784); az Enciklopédia atyja

Diderot az Enciklopédia társalapítója és a racionalizmus kiemelkedő hirdetője volt.

Általában őt tartják a Voltaire-t körülvevő társaság legkiemelkedőbb tagjának. Néhány gondolatát d’Holbach-tól (1723-1789) kölcsönözte, aki szerint az isteneket a tudatlanság és a félelem teremtette; a gyengeség magasztalja, a hiszékenység megőrzi; a szokás tiszteli, míg a zsarnokság a saját érdekükben támogatja. Diderot nem hagyott kétséget érzéseiről, amikor a következő idézetben az istenhitet az autokrácia iránti szolgalelkűséggel kapcsolta össze: "…az emberek soha nem lesznek szabadok, amíg az utolsó királyt meg nem fojtják az utolsó pap belsőségeivel." Ez természetesen egy brutális kijelentés, amit a francia forradalom terrorja alatt túlságosan is szó szerint értelmeztek.

Érdekes módon, Diderot nem volt bizonyos a materializmus helytállóságában, de jobb híján az egyház elleni használható eszköznek vélte. Meggyőződése szerint akkor lehetne egy új, természetes elveken nyugvó erkölcsi rendszert kialakítani, ha a társadalomban a vallás helyett a tudáson alapuló szellemiséget hangsúlyoznák. – Ez a gondolat már Platónnál, és később Helvétiusnál is megjelent. – Diderot jóslata szerint az ipari fejlődés elő fogja segíteni a béke stabilizálását. – Ez a jóslat sajnos máig beteljesületlen maradt.

Annak ellenére, hogy az egyház óriási erőfeszítéssel próbálta akadályozni tevékenységében, Diderot mégis sikeresen működött közre a nagy Enciklopédia kiadásában1752 és 1772 között. 

de Condorcet márki (1743-1794); harc az egyenlőségért

Egy utópisztikus társadalmat képzelt el, ahol az egyenlőség és az emberiség egységessége valóra válna.

Rousseau befolyása alatt Condorcet az embert elsősorban érző, érzékeny lénynek tekintette, aki képes ésszerűen gondolkodásra és erkölcsi eszmék kialakítására. Ez a kiindulópont magában hordozta az egyenlőség csíráját, ami meg is maradt filozófiája központi témájaként. Az elsők között hirdette a nők egyenjogúságát. A felvilágosodás egyik kiemelkedő közreműködőjeként abban bízott, hogy az emberiség egy tökéletes utópisztikus társadalom felé halad. Ezen állapot eléréséhez azonban az emberiségnek fajra, vallásra, kultúrára vagy nemre való tekintet nélkül kell összefognia. – Milyen időszerű emlékeztető is ez a mai, mélyen megosztott világban! – Egyik tanítványa Robert Malthus apja volt, akiben elvetette a későbbi malthusi népességelmélet magját is. Ebben a kérdésben azonban a realistább Robert Malthussal ellentétben az alapvetően optimista Condorcet úgy vélte, hogy a népesedési katasztrófa megfelelő születésszabályozással elkerülhető. Habár némileg világosabbnak és tisztábbnak tartotta a francia forradalom alapelveit, mint az amerikai forradalomét, mégis a természetes emberi jogok kiáltványaként üdvözölte az Egyesült Államok alkotmányát. A terror évei alatt Robespierre bebörtönözte Condorcet márkit, ahol rejtélyes körülmények között halt meg.

A romantikus mozgalom; a szenvedély felemelkedése

A romantika kezdeti szakaszát az intellektuális tendenciák uralták. Rousseau hatása alatt azonban a mozgalom eltolódott a szenvedélyek által hajtott nacionalista felsőbbrendűség és a faj szerinti önazonosítás felé. Ehhez később az individualizmus iránti növekvő hódolat is társut.

A francia felvilágosodáshoz hasonlóan a romantikus mozgalom is a Francia Forradalomhoz vezető légkörből fejlődött ki. A romantikus érzések kibontakozása részben a pusztító vallási és polgárháborúkkal szemben kialakult ellenérzésben keresendő.

Habár a mozgalom fő kiinduló pontja kétségkívül az együttérzés volt, a mai szemlélő számára a korai romantikus érzelmek nagy része eltúlzottnak és mesterségesnek tűnik. Az irányzat kezdete a 17. század második felére nyúlik vissza, amikor társadalom szerte divatosság vált az érzelmesség. – Ezt a gyakran talán ál-romantikusnak tetsző hozzáállást jól illusztrálja Marie Antoinette döntése, hogy egy "paraszti menedékhelyet" építsen Versailles-ban, ahol alattvalói egyszerű életét akarta megtapasztalni. – A romantikának ebben a korai szakaszában, amely Rousseau színrelépésével zárult le, még érvényesültek a megszokott erkölcsi normák. A fő erény az óvatosság volt, a felforgató fanatikusok elleni leghatékonyabb fegyvernek az intellektuális eszközöket tekintették, és csiszolt jómodorral próbáltak a barbárságnak gátat vetni.

A Francia Forradalom idejére a korábbi háborúellenességet felváltotta az izgalmak keresésének megújuló vágya. Ekkorra már nem keresték az ésszerűséget a hitben.  Ahogy a racionalitást lassan a szenvedély és a nyers érzelmek váltották fel, az értelem és a tudomány iránti hangulat egyre inkább ellenségessé vált. Az irodalomban Byron volt ennek a csoportnak az egyik képviselője, míg Schopenhauer és Nietzsche a mozgalom meghatározó filozófusaiként léptek színre. Filozófiájuk az intellektualizmus helyett az akarat elsődlegességét hirdette, és az értelemmel való nyílt szembefordulásukban néha egészen az erőszak dicsőítéséig jutottak el. – Itt meg kell jegyeznem, hogy az egyik szakmai tanácsadóm szerint (R. A.) vitatható Nietzschét romantikusnak tekinteni. Egyesek szerintük Nietzsche több rokonságot mutat Voltaire-rel, mint Rousseau-val.

A szenvedélyességből és a romantikus barátságokból olyan erős indulatok fakadtak, amelyek bizonyos személyeket (barát, bajtárs, honfitárs) szinte a saját maguk kiterjedéseként kezeltek. Így jelentősen megnövekedett a saját „fajtánk” és honfitársaink iránti kötődés és összetartozás érzése. Mindez a felfokozott szenvedély egyre erősödő nacionalista és faji elfogultsághoz vezetett, aminek egyik megnyilvánulásaként az antiszemitizmus is fokozódott. A romantikus kor túlméretezett én-tudata, amit egyre inkább bálványozni kezdtek, nem kedvezett a társadalmi együttműködésnek, helyette inkább a despotizmus és az anarchia kialakulását segítette. Russell a romantikus mozgalom túlzott egoizmusát szemlélve emlékeztett rá, hogy: „Az ember társas lény, és amíg a társadalmi élet fennmarad, az önmegvalósítás nem válhat az etika legfőbb elvévé.”

Russell szerint a 19. századig a filozófiát a hagyományos intellektuális kíváncsiság, valamint irodalmi és politikai hatások inspirálták. A 19. században a gépi gyártás és a kialakuló iparosodás új elemet hozott a filozófiába is. A romantikus agitáció ekkor kezdett az iparosodás ellen fordulni, és ugyanakkor egy mély nacionalista felhangot is felvett. 

A század másik meghatározó mozgalmát, az indusztrializmust, a filozófiai radikálisok, a szabadkereskedelmi mozgalom és a marxi szocializmus képviselték. Habár ezt az irányzatot nem érintette a romantika, mindkét mozgalom erősen antikapitalista szemléletűvé vált. A romantikusok a kapitalizmus gazdasági prioritásai miatt elhanyagolt „ember” nevében emelték fel szavukat,  míg a marxisták a proletariátus kizsákmányolása miatt ítélték el a kapitalizmust.

Jean-Jacques Rousseau (1712-1778); az ésszerűség összeomlása

Rousseau -val kezdődően a reneszánsz racionalista korszakát a szenvedély és az irracionalizmus kora váltotta fel. Rousseau lekicsinyelte a tudomány szerepét, és az érzésekre bízta az erényes élet megvalósítását. Véleménye szerint a társadalmi egyenlőtlenséget a fejlett civilizáció hozta létre, és erre az egyetlen gyógymód a természethez való visszatérés. Számára a vallás szubjektív élmény, ezért elutasított minden Isten létezésének bizonyítására tett erőfeszítést. Társadalmi szerződése egy olyan szuverénen alapult, aki az általános akaratot képviseli. Mint ilyen, a szuverén a polgárok részéről abszolút együttműködést érdemel. Társadalmában betiltanák a különféle érdekcsoportokat, mivel azok az általános akarat spontán megnyilvánulásának útjában állnának.

Rousseau-t a romantikus mozgalom atyjának tartják. Bár akadémiai értelemben nem filozófus, jelentős hatást gyakorolt a filozófiára, a művészetre, a politikára, az etikára és az életvitelre. Jellembeli hiányosságai miatt Russell nem rokonszenvezett Rousseau-val. Többek között Rousseau az életrajzában valótlanságokat állított, barátként megbízhatatlannak bizonyult és vitathatatlan paranoiás vonásokat mutatott. Mivel Rousseau vitatta a királyok istentől kapott jogát, Franciaországban üldöztetésnek volt kitéve. Egy ideig a porosz „filozófus király”, Nagy Frigyes pártfogását élvezhette, de végül Angliába kellet költöznie, ahol összebarátkozott Hume-mal. Paranoiája odáig fajult Angliában, hogy Hume-ot megvádolta egy ellene irányuló összeesküvéssel. Ekkor Párizsba tért vissza, ahol szegénységben halt meg.

Bár a metafizikai racionalizmusban a logikus érvelés a tudás és az igazság Rosetta-köve lett, az elme természetét illetően az irányzat holt pontra jutott. Miután Locke bevezette az „anyag és elme” kettős szubsztanciáját, Berkeley racionális érvekkel utasította el az anyag létezését, Hume pedig ugyancsak okszerű indokokkal az elme szubsztanciáját is elvetette. Ezen a ponton egész létezésünk értelmezése zavarossá vált. A valóságkeresés e zsákutcájában egy gyökeresen új kérdés vált időszerűvé: lehet, hogy az értelem mégsem az igazság és a valós világ végső próbája? Ezen a ponton, lépett be Rousseau a filozófia színterére.

Rousseau tudomány iránti bizalmatlanságáról sok mindent elárul egy esszéje, amit a tudomány és a művészet emberiségtörténeti szerepére kiírt pályázatra nyújtott be. Mint mondja, "A csillagászat az asztrológia babonájából alakult ki; a geometria forrása a kapzsiság; míg a fizika a hiú kíváncsiság eredménye." A kultúra szerepét erősen szubjektív, provokatív kijelentésekkel utasítja el, mint például: "Az oktatás és a nyomtatás elterjedése elítélendő; minden, ami megkülönbözteti a civilizált embert a tanulatlan barbártól az ördög műve; az oktatás nem javítja meg az embereket, csak okosabbá teszi őket a különféle mesterkedésekre." Mi más mutatná jobban a racionális gondolatokkal szembeni irtózatát, mint: "…a töprengés természetellenes; a gondolkodó ember egy fertelmes vadállat; az ösztön és az érzés az észnél megbízhatóbb..."? Ahogy ő látta, a „természetes érzéseink” a közös érdek szolgálatára buzdítanak bennünket, míg az ésszerűség keresése önzésre bátorít. Romantikus világképének intellektuális gyengeségét jól tükrözi ez a gondolat: "Az erényességhez csak az érzéseinket kell követnünk, nem az ésszerűséget."

Egy másik esszében a társadalmi kiváltságokból eredő egyenlőtlenségeket bírálja, bár az olyan természetes egyenlőtlenségeket, mint az életkor, az intelligencia és az egészség, elfogadta. A civil társadalom gazságát csak a civilizáció feladásával szüntethetjük meg. A társadalmi egyenlőtlenségnek csak úgy vethetünk véget, ha a civilizáció, a tudományok és az írás terjesztése helyett újra megteremtjük a vademberek és az állatok természetes körülményeit. A vadon teremtményeit Rousseau jóindulatúnak tartotta, feltéve, hogy a jól tápláltságuk biztosított. Amikor Rousseau elküldte Voltaire-nek ezt az esszét, az így válaszolt: "Ahogy a könyvét olvastam, szinte vágytam rá, hogy megint négykézláb mászkálhassak…".

Rousseau és Voltaire között számos epikus politikai párbaj alakult ki. Egyik ilyen híres szellemi összecsapásuk az 1755-ös lisszaboni földrengéshez kötődik. Míg Voltaire őszinte rokonszenvet érzett a lerombolt város iránt, Rousseau egyáltalán nem tartotta olyan tragikusnak az esetet, hiszen időnként az embereknek meg is kell halniuk. A katasztrófáért részben lisszaboni polgárait hibáztatta, hiszen a tengerparti város helyett a dombokon és az erdőben kellett volna letelepedniük. Egy másik alkalommal Voltaire puritán szülővárosában, Genfben, megtiltották egyik  darabjának bemutatását. Rousseau ekkor Voltaire ellen fordult, és megszavazta a dráma betiltását. Mindezek ellenére az igazság az, hogy a két értelmiségi óriás kölcsönös tisztelettel viseltetett egymás iránt.

Rousseau a vallásról és a politikáról

Rousseau isten hite szubjektív érzésekből fakadt, mint a félelem, titokzatosság, a jó és rossz érzelmi alapon történő kettéválasztása. Meg volt győződve arról, hogy a „természetes vallás” lényege közvetlenül az egyén számára tárul fel, és elutasította a hagyományos keresztény értelemben vett kinyilatkoztatásokat. Nem hitt a pokolban, és azt állította, hogy az üdvösség nem korlátozódik a vallás követőire. Az Isten létezésére vonatkozó intellektuális érvek nem érdekelték, mivel "Isten azért létezik, mert én hiszek benne". A vallásgyakorlatról sok modern protestáns teológus hasonló szemléletet vall. Russell nem vitatta a szubjektív hit jogosságát, de Rousseau-val nem értett egyet abban, hogy másoktól is a sajátjáéhoz hasonló hitet vár el.

Rousseau politikai elméletét a társadalmi szerződésében vázolta fel. A kisebb közösségeknek görög típusú közvetlen demokráciát javasolt; a közepes méretű államok számára arisztokratikus kormányzatot; és a legnagyobb államok szerinte a monarchiával járnának legjobban. Személyesen ő a kis városállamokat részesítette volna előnyben, ahol a közösségben való közvetlen állampolgári részvétel könnyebben megvalósítható volt, mint a nagyobb államokban. Társadalmának központi gondolata minden esetben az volt, hogy a szóban forgó politikai struktúrában az általános akarat (lásd alább) érvényesüljön.

Annak ellenére, hogy az egyszerű természetes életre inspirált, felismerte, hogy bizonyos alkalmakkor nem elegendő a primitív függetlenség az egyén önfenntartásához. Ezen a ponton az embereknek társadalmat kell alakítani, amelyben el kell dönteniük, hogy mennyi egyéni szabadságot hajlandóak feláldozni a kollektív védelemért. Arra a következtetésre jutott, hogy a társadalomban az egyén minden szabadságjogát át kell ruházni az államra, néhány személyes természetes jog kivételével. Szerinte az igazi szuverén maga a közösség, és mint ilyen, nem léphet fel saját érdekei ellen. Ezért a szuverénnek teljes hatalommal kell rendelkeznie a közösség felett. A szuverén akarata az általános akarat. Azokat, akik ezt ellenzik, Rousseau szavaival, „szabadságra kell kényszeríteni”; azaz el kell velük fogadtatni az általános akaratot. Később Hegel továbbfejlesztette a társadalmi rendnek ezt a kiforgatott(!) gondolatát, és – Russell Hegelről való laza értelmezése szerint – a szabadságot a rendőrségnek való engedelmesség jogával azonosította.

Ha jól értelmezem, Rousseau szuverénje jogosan adta volna Galileit az inkvizíció kezére, mivel szembeszállt a kor Kopernikusz-ellenes „általános akaratával”.

Rousseau nem értett egyet Locke magántulajdont magasztaló nézetével. Ugyancsak Locke-kal ellentétben nem tartotta jó gondolatnak a kormányzati hatalmi ágak szétválasztását, bár ebben a kérdésben kissé bizonytalannak tűnt.

Rousseau-nak sajátos elképzelése volt az általános akaratról. Ez sem a többség akarata nem volt, sem mindenki akarata. Ehelyett feltételezte, hogy az emberek politikai állásfoglalását az önérdek és a közösség érdekének kombinációja határozza meg. Ha a hosszú távú kérdések értékelése során a polgárok nem tudnák egymást befolyásolni – lényegében meggátolnánk az egymás közötti véleménycserét–, akkor a változatos egyéni érdekek törülnék egymást. Rousseau szerint az egyéni érdekek kiszűrése után fennmaradó érdekek képviselnék a valódi közös érdeket, amelyet ő általános akaratnak nevezett. A közösség egyéni érdekektől mentes érdekei, az általános akarat volna a kollektív szándék legjobb megtestesülése.

Rousseau szerint a különféle csoportosulások és érdekcsoportok sajátos érdekei gátolják az általános akarat érvényrejutását. Ilyen „altársulásnak” tartotta a középosztályt, a proletariátust, a testvériségeket, a céheket, az egyházakat és a politikai pártokat. Míg a nagy tömegek egyéni érdekei hosszú távon közömbösítenék egymást, addig a viszonylag kevés speciális érdekcsoportok között nem mehetne végbe ez a semlegesítő „öntisztulási folyamat”. Rousseau politikai rendszerében tilos volna különleges érdekszövetségeket kialakítani. Ha valamilyen oknál fogva mégsem sikerülne felszámolni az ilyen egyesüléseket, akkor Rousseau inkább nagy számban szeretné őket látni, hogy a különféle csoportérdekek közömbösítése megtörténhessen.

Ez a gondolat gyökeresen ellentétes a későbbi gazdasági tendenciával, amelynek során a nagyobb cégek felvásárolják a kisebb cégeket, vagy ahogy Marx fogalmazott, a kapitalizmusban „a nagy hal megeszi a kis halat”.

Elemzésében Russell attól tartott, hogy az általános akarat érvényesülés könnyen zsarnokságba fordulhat – bár az okfejtését nem tudtam követni.

A nagyobb közösségek – országok – esetében Rousseau azért részesítette előnyben a monarchiát a választott arisztokráciával szemben, mert aggódott a túlzott luxus társadalmi erkölcsöt romboló hatásában. A nagyobb államokban szerinte nagyobb a szükségleteket meghaladó termelés esélye. Az így megtermelt fölös javakat előnyösebb az uralkodó és udvara kezében összpontosítani Rousseau szerint, mint szétosztani az arisztokrácia között. – Talán előnyösebb, ha csak az uralkodó szűk körének erkölcseit rontja meg a luxus élet, mint ha nagyobb arisztokratikus csoportokat is kompromittálna a fényűzés!? – Russell rámutatott, hogy Rousseau társadalmi koncepciója adta meg az erkölcsi alapot Hegelnek a porosz autokrácia kiszolgálására. Hasonlóképpen Rousseau társadalmi nézetei hitelesítették Robespierre rémuralmát, Hitler diktatúráját és bizonyos mértékig Sztálin totalitarizmusát.

Kanthoz vezető út

A 17. század elejére számos fontos változás ment végbe a filozófiában. Bacon bevezette a modern induktív gondolkodás elemeit és a tudományos kutatás logikus megszervezését; Spinoza az univerzumot olyan matematikai rendszerként írta le, amely leírható dedukció és axiómák segítségével; míg Hobbes bebizonyította, hogy csupán az atomok és a vákuum (üresség) létezik. Munkájuk megalapozta a tudományos vizsgálat filozófiai alapjait, és előkészítette a terepet a racionalizmus korszakának, beleértve a felvilágosodás korát és az Enciklopédiát. Ez volt az az idő, amikor az értelem a tetőpontját, a hit pedig a mélypontját érte el.

A 17. század második felében azonban az inga megfordult, és a következő kérdés került a filozófia középpontjába: „Valóban csalhatatlan az értelem, amely a hitet lerombolta?” Russell szerint a szubjektivizmus Descartes-tal kezdődött, és a következő három filozófus fejlesztette tovább.

Locke azt mondta, hogy az elme csupán a saját elképzeléseit képes megvizsgálni, azonban az információ, a gondolkodás „nyersanyaga”, két külvilágból származó úton jut be elménkbe. Az empirikus ismeretek az érzékszerveinken keresztül érkeznek be a külső világból, míg a meg nem figyelhető ismeretek Istentől kapott kinyilatkoztatás formájában érik el tudatunkat. – Csak emlékeztetőül jegyzem meg, hogy Locke minden olyan állítólagos kinyilatkoztatást visszautasított, amely ellentmond az észnek. Ezt az álláspontot azzal indokolta, hogy Isten racionális lény, ezért minden racionalizmusnak ellentmondó kinyilatkoztatás csak az üzenet félreértelmezéséből adódhat.

Az anyag létezésének tagadásával Berkeley leszűkítette a lehetséges ismeretforrásokat.  Az Istentől kapott tudást érintetlenül hagyva érvénytelenítette az empirikus tudást, kivéve a saját elménkről alkotott elképzeléseket.

A pohárba az utolsó csepp Hume-tól érkezett, aki teljesen kiiktatta az ésszerű érvelés lehetséges szerepét a világ megismerésében. Az általa kidolgozott makulátlan szubjektivista elmélet már sem az anyag, sem az elme abszolút bizonyíthatóságát nem ismerte el.

A megismerhetőség körüli bizonytalanságra Franciaországban Rousseau-tól érkezett meg a válasz. Neki elege volt az ésszerűségből és újraélesztette az indulatok tekintélyét. Szerinte ideje volt, hogy a szív döntsön a fej helyett. A végén azonban Kant volt az, aki az ész, a szkepticizmus és a hit egymással versengő eszméit az idealizmus új formájaként egy újszerű szintézisben foglalta össze.

Immanuel Kant (1724-1804); egy különleges (a priori szintetikus) tudással születünk

Kant nem volt hajlandó elfogadni Hume szkepticizmusát a tudás elérhetetlenségéről. Az emberiség további fejlődésének lehetőségét azzal akarta biztosítani, hogy megpróbálta hitelesíteni a tudományt és a metafizikát. 

A valóságot két csoportra bontotta: a megfigyelhető jelenségekre és a meg nem figyelhető noumenákra. Az előbbi a mindennapi tudás és a tudomány szférája, míg az utóbbi a metafizika területe. Azon el lehet vitatkozni, hogy Kantnak sikerült-e megvalósítani az első célját, de a végén be kellett ismernie, hogy a másodikkal kudarcot vallott: a metafizika elérhetetlen maradt az ésszerű emberi gondolkodás számára.

Kant új szempontból gondolta át az emberi megismerést. Ahelyett, hogy a valóság direkt leírására törekedett volna, azt akarta kideríteni, hogy van-e valami különleges kölcsönhatás az elménk és a valóság között. Elemzései során Kant arra a következtetésre jutott, hogy elménknek van egy egyedülálló tulajdonsága. Olyan képességgel születünk ugyanis, amely sajátos, meg nem figyelhető (szintetikus) ismeretekkel ruház fel bennünket. Ezt a tudás formát Kant szintetikus a priori tudásnak nevezte el. 

Kant előtt minden fajta szintetikus tudás eredetét kizárólag megfigyelésből származtatták. Kant ezeket az ismereteket szintetikus utólagos (a posteriori) tudásnak nevezte. Szerinte azonban elménk már születésünk pillanatától rendelkezik néhány sajátos, előre beprogramozott képességgel. Ezek egyike a szintetikus tudás olyan formája, amely a közvetlen empirikus megfigyeléstől független következtetések levonását teszi lehetővé. Bár ezek a képességek mindenféle előzetes tapasztalat nélkül már a születéstől kezdve (a priori) a tudatunkban vannak, megnyilvánulásukhoz külső ingerre is szükség van. Így ez a fajta tudás egyszerre szintetikus és empirikus is. Kant kétféle ilyen veleszületett képességet feltételezett: az emberi megismerés tiszta kategóriáit, amelyekből Kant szerint 12 létezik, és a tiszta intuíciót, amelynek két eleme a tér és az idő elemi érzékelése.

Elképzelése szerint a megismerési folyamat egy érzékelésünket stimuláló objektív ingerrel kezdődik, amely érzetet vált ki. Ezután a tér- és időérzék tiszta intuícióinak segítségével elménk az érzetet érzékeléssé alakítja át. Ebben a szakaszban az elme veleszületett 12 „tiszta kategóriái” az érzékelést megértéssé dolgozzák fel, ami a jelenségek megértésének a végső szakasza.

Kant etikája sem az Istenbe vetett hiten, sem bármiféle érvelésen vagy megfigyelésen nem alapul. Ehelyett tudatunk egy másik velünk született, a priori, elemét használja fel, ami a vallás erkölcsi kötelességeit vési tudatunkba. Ezt ő „kategorikus imperatívusznak” nevezte. Szerinte a kategorikus imperatívusz az egyetlen biztosíték arra, hogy Isten akaratának megfelelően az igazságosság az emberi erényességgel arányos boldogságot eredményezzen. Kant nem hitte, hogy az erkölcsi igazságosság garantálható mindennapi életünk közönséges világában, csak az örök életben, ahol a bíró maga Isten. 

Mivel erkölcsi normákról  csak akkor beszélhetünk, ha szabadon választhatjuk meg cselekedeteinket, a szabad akaratba vetett hit Kant etikai rendszerének nélkülözhetetlen eleme lett. Számára erkölcsi értéket csak a cselekvés szándéka hordoz. Csak azt nevezhetjük erkölcsös cselekvésnek, amit kötelességtudatból hajtunk végre. 

Politikai nézetei szerint mind az egyének mind a nemzetek között megengedhető némi erőszakmentes konfrontációt. Szerinte a hadsereg helyett az oktatásra kellene legtöbbet költeni, és háborút csak általános szavazás után szabadna megkezdeni. A kormány elsődleges szerepe a polgárok előrehaladásának elősegítése, amelyhez egyenlő esélyt kell biztosítania. 

Messzire előremutató útmutatása miatt Durant a filozófia legbefolyásosabb mérföldkövének tartotta Kant fő művét, A tiszta ész kritikáját. Russell több fenntartással értékelte Kantot, mint Durant, de mégis megjegyezte: "...komoly hiba volna alábecsülni jelentőségét."

Túlbecsülhetetlen filozófiai érdemei ellenére Kant híresen szerény ember volt. Negyvenkét évesen így írt magáról: „Szerencsésnek érzem magam, hogy a metafizika szerelmese lehetek, de úrnőm eddig kevés jelét adta szívélyességének." Még nem tudta, hogy tizenöt év múlva micsoda a hírnév vár rá.

A nagy német filozófusok új generációjából ő volt az első, aki felvette a harcot a brit empirizmus ellen. Ebben a próbatételben Fichte és Hegel voltak a közvetlen követői. Elsőszámú szellemi ellenlábasa Hume volt, aki „felébresztette Kantot a dogmatikus szendergéséből”. Az ébresztőt Hume könyve, az Tanulmány az emberi értelemről című könyve fújta. Mint korábban említettem, ebben a munkájában Hume alapvetően megingatta a az ok-okozati összefüggés, tudomány és a metafizika iránti bizalmat. 

Míg Kant elismerte Hume kritikus álláspontjának jogosságát a metafizika alapvető problémáiról, az emberi tudás korlátjait azonban egy új irányból kívánta megvizsgálni. Hosszas mérlegelés után egy olyan vadonatúj rendszert sikerült megteremtenie, amely azóta is mélyen befolyásolja a filozófiát. Mivel felismerte, hogy a racionalizmus és az empírikus elemzések nem adtak egyértelmű képet a világról, figyelmét magára a tudatunkra összpontosította: miként jelenik meg a világ a tudatunkban? Elménk természetébe kívánt betekintést nyerni, amely a valóság értékelését teszi lehetővé. Válaszul Hume szkepticizmusára egy olyan eredeti rendszert gondolt ki, amiben sem az ész, sem a tapasztalat önmagában(!) nem elegendő a tudás megszerzéséhez, mert ez csakis a két megismerési forma kombinációjával(!) képzelhető el. Elképzeléseit 1781-ben tette közzé leghíresebb művében, A tiszta ész kritikájában, amit 1787-ben jelentősen átdolgozott.

Elgondolásának lényege egy új elem beiktatása volt tudásunk "eszköztárába", amit szintetikus a priori tudásnak nevezett. Értelmezésében ez a megismerés forma ugyan kapcsolódik az általunk észlelt fizikai valósághoz, de elménkben már születéstől kezdve létezik valamiféle információ a megfigyelt tárgyak bizonyos aspektusairól. Ennek a velünk született ismeretnek a forrása elménk egy különleges képessége, amit Kant tiszta észnek nevezett el. Elménknek ez a tulajdonsága abban az értelemben tiszta, hogy a tapasztalattól függetlenül alakult ki. Habár ez a képesség az érzékszervektől függetlenül létezik, képes kölcsönhatásba lépni az érzékszerveken keresztül kapott hatásokkal. A tényleges tudás bizonyos formái csak akkor szerezhetők meg ha a külső objektumok és az a priori rendelkezésre álló tiszta ész között kölcsönhatás alakul ki. A tudásnak ezt az a priori formáját Kant szembeállította az utólagosan megszerzett (a posteriori) empirikus tudással, amely kizárólag a tapasztalaton alapul.

Mielőtt tovább léphetünk, Kant rendszerének még egy kulcsfontosságú pontját kell meg érteni. A tudás megszerzésének folyamatát két fázisra bontotta le: a kezdeti és a kifejlődési szakaszra. A kezdeti fázis az érzékszerveken keresztüli információszerzést jelenti. Ha valakinek születéstől fogva hiányzik valamelyik érzékszerve – például süketség vagy vakság esetében – akkor a megismerésnek ez a kezdeti lépése nem alakulhat ki. Habár például egy vak ember elméjében érintetlenül megvan a tiszta ész képessége, a látással kapcsolatos észleléseket mégsem tudja tudássá alakítani, mert elméjének a látással összefüggő tiszta ész képessége nem aktiválódhat.

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy Kant abban egyetértett az empiristákkal, hogy minden tudás kiváltásához(!) szükség van tapasztalatra. Az empirikusokhoz hasonlóan, azt is elfogadta, hogy bizonyos tudás csak a tapasztalatból fejlődhet ki, és ezt a tudásformát ő a posteriori tudásnak nevezte. Amiben Kant nézete különbözött az empiristáktól, hogy szerintük minden tudás kizárólag a tapasztalatból fejlődik ki. Kant ugyanis azt állította, hogy az a posteriori tudásnak vannak olyan formái, amik csakis a tapasztalat és a tiszta ész együttműködésének esetén szerezhetők meg.

Hume szerint az elménk nem egy függetlenül létező entitás, hanem csak gondolataink gyűjteménye. Ezzel szemben Kant az elménket a valóságban létező, aktív entitásként kezelte, aminek működését a benne előre beprogramozott tiszta ész elemei biztosítják. A tiszta észnek az a szerepe, hogy tapasztalatainkat használható formába rendezze el. A tudás a priori formájának feltételezésével Kant természetesen érvényteleníteni szándékozott Locke elképzelését, amely szerint az elme üresen születik meg, és csak az élet során felgyülemlő tapasztalatokból képes később absztrakciókat formálni. Habár a szintetikus a priori tudás kidolgozásával Kant látszólag sikeresen megvédte az emberi tudás megszerzésének lehetőségét, elméleti konstrukciója a mai napig élénk vita tárgya maradt. 

A következőkben ezt az elméleti konstrukciót veszem bonckés alá.

Analitikus, szintetikus, a priori és a posteriori ismeretek

A tudás eredete lehet a priori, azaz az empirikus megfigyeléstől függetlenül elérhető – például matematikai műveletek – vagy a posteriori (utólagos), azaz empirikus megfigyelés által indukált. A tudás természete azt fejezi ki, hogy pusztán logikai eszközökkel szerezzük azt meg, amely esetben analitikusnak nevezzük, vagy empirikus megfigyeléssel jutunk hozzá, amely esetben a tudást szintetikusnak tekintjük. 

Az analitikus tudásnak meg kell felelnie az ellentmondásmentesség elvének. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy egy állítás és az ellentétes állítás logikailag nem lehet egyszerre igaz: ha igaz, hogy „A” az „B”, akkor nem lehet igaz, hogy „A” nem „B”. 

A tudás szintetikus formájában nem érvényes a fenti logikai szigor. Ha valaki azt mondja, hogy „A” piros, a másik pedig azt, hogy „A” nem piros, hanem barna, akkor semmi logikai ellentmondás sincs: nagyon valószínű, hogy mindkét személynek egyszerre van igaza. Lehetséges például, hogy egyikük bizonyos fajta színvakságban szenved, vagy egyszerűen más elképzelése van a piros színről. A két személy empirikus tapasztalatai tehát eltérően befolyásolhatja a színekkel kapcsolatos valóság értelmezését.

A tudás eredetének és természetének ötvözésével Kant az ismeretszerzés négy formáját különböztette meg. – Itt emlékeztetek arra, hogy Kant előtt csak az első két fajtát fogadták el. –

1. Analitikus a priori megismerés. Ez egy racionalista, vagyis érzékszervek bevonása nélküli koncepció, ami Platón filozófiáján alapszik.

2. Szintetikus a posteriori megismerés. Ez egy empirista, azaz érzékszervek bevonását igénylő koncepció, ami Locke filozófiájában teljesedett ki.

3. Szintetikus a priori megismerés. Ez Kant filozófiájának a döntő új eleme. Ez a fajta tudás magában foglalja az empirikus észlelést, ami aktiválja a velünk született idő és a tér érzékünket, valamint a gondolkodás ugyancsak velünk született 12 „tiszta kategóriáját”. – Erre a tudás formára később látunk majd példákat a matematikai és geometriai szabályok, valamint a természettudományok törvényei kapcsán. – 

4. Analitikus a posteriori tudásforma. Ez csupán egy elméleti kategória, amely önellentmondásos és nincs valós értéke.

Kant az analitikus és a szintetikus, valamint az a priori és az a posteriori tudás megkülönböztetésével a hagyományos racionalista és empirista filozófia útján indult el. Véleménye szerint azonban a racionalisták nem vették észre, hogy az a priori tudás főleg csak triviális ismereteket tárhat fel a saját gondolatvilágunkról, nem pedig a külső világ objektív valóságáról. Az efféle a priori képesség birtokában például megállapíthatjuk, hogy ha Joe evett 3 almát, akkor 2 almát is evett; vagy hogy az újszülött az, aki éppen megszületett – ezek valóban magától érthetődő „okoskodásnak” tűnő következtetések – . Kant az empirikusokban azt hiányolta, hogy a tapasztalatok értelmezésében nem számoltak bizonyos velünk született képességek lehetséges szerepével. 

Az analitikus állítások lényege, hogy tapasztalatok nélkül is igazolhatóak, mivel az állítmány az alany logikai része. Másként szólva, az alany logikailag implikálja az állítást. Például a fenti példában az újszülött, mint alany, magában foglalja az állítást, hogy ő újonnan született. Az analitikus ismeretek természete szükségszerűen a priori, ezért az 1. számú kategóriába tartoznak. Az analitikus tudásnak feltétlenül engedelmeskednie kell az ellentmondásmentesség elvéhez, vagyis az alany állítmányának tagadása ellentmondáshoz vezetne. Kant egy új, addig figyelmen kívül hagyott követelményt is állított az analitikus állítások érvényességével szemben: azoknak magától érthetődőnek kell lenniük. – Később tárgyalni fogom, hogyan használta Kant az analitikus kijelentések magától érthetődésének szükségességét, a szintetikus a posteriori tudás érvényesítéséhez. – 

Kant egyik példája az analitikus a priori állításra az, hogy „minden testnek van kiterjedése”. Ha ebben az állításban elemezzük az alanyt, a "testet", világos, hogy az állítmány azt fejezi ki, hogy teret foglal el, azaz kiterjesztett. Ha az állítmányt megváltoztatnánk „nem kiterjesztett”-re, az alanyról szóló állítás nemcsak valótlanná, hanem logikailag ellentmondásossá is válna, tehát az állítás analitikus. Észre kell vennünk, hogy a fenti testtel kapcsolatos állítás semmilyen korábbi tapasztalatot nem igényel, csak az állítás logikus elemzését. Ezért nevezhetjük az állítást a priori, vagy nem empirikus indukción alapuló ismeretnek. Néhány kevésbé absztrakt példa talán jobban megvilágíthatja analitikus állítások koncepcióját: minden agglegény nőtlen; a magas férfi az férfi; egy magas férfi az magas.

Az analitikus ismeretek két formája tehát vagy magától érthetődő definíciók, vagy logikai igazságok (a kör nem lehet négyszögletes, 2x2 nem lehet 4-től különböző szám stb.). Mivel az analitikus állítások egyik formájához sem szükséges tapasztalat, csak megfelelő érvelés, az "analitikus a posteriori" tudás nem értelmezhető – lásd a fenti 4. kategóriát! – . Végül is hogyan tudnánk analizálni valamit, amit még nem is észleltünk?

Szintetikus propozícióban az alany logikailag nem foglalja magában az állítmányt, bár a kettő kapcsolatban áll egymással. Mint már említettem, az a posteriori ismeretek a külső világból eredő tapasztalatokon alapulnak. Ez származhat a saját érzékszerveinken keresztül bejutó információból, vagy olyan más személyektől, akiket hitelesnek tartunk – így tanulhatjuk meg például a történelmet és egyéb tudományokat – . Ez a tudásforma a fenti 2. kategóriának felel meg. Kant egyik példájában azt állítja, hogy "a testek nehezek". Ebben a kijelentésben az alany fogalma (testek) nem foglalja magában az állítmányt (nehezek),  bár az empirikus tapasztalat azt megerősítheti. A testek „nehéz” mivoltját tehát nem a priori gondolatokból, hanem tapasztalatból „tanuljuk” meg. Mivel az empirikus ismereteknek logikailag nem kell következetesnek lenniük. A fentivel ellentétes állítás – a testek nem nehezek – például nem vezet logikai ellentmondáshoz még akkor sem, ha ellentétes egy korábbi tapasztalattal. Képzeljük el, hogy ha valaki egy hűtőszekrénnyel a kezében ugrik ki egy repülőgépről, akkor a szabadesés során minden logikai ellentmondás nélkül arra az eredeti állításnak ellentmondó következtetésre juthatna, hogy "a testek könnyűek" – bár kétlem, hogy Kant ezt hozta volna fel példaként. – Néhány további példa a szintetikus propozíciókra: a pigmeusok alacsonyak; A Forma-1-es autók gyorsak stb.

Kant teljes tudásfilozófiájának lényege abból indul ki, hogy a korábbi gondolkodástól eltérően, nem minden szintetikus állítást tekint tisztán empirikusnak. Ehelyett bevezette a tudás megszerzésének fent említett 3. kategóriáját. Az emberi megismerés szempontjából Kant létfontosságúnak tartotta ezeket az a priori szintetikus tapasztalatokat. Véleménye szerint az a priori szintetikus tapasztalatok megszerzése elménk belső szerkezetének sajátossága miatt lehetséges, amely már a megszületéskor lehetővé teszi bizonyos ismeretek előre programozását. Ezek az ismeretek felölelik az aritmetikát, a geometriát és a  természettudományok alaptörvényeit.

Kant gondolatának jelentőségét jól mutatja az analitikus tudás Leibniztől eltérő értelmezése. Leibniz a matematikai szabályokat, például a 4+5=9, tisztán analitikusnak tekintette, mivel követik az ellentmondásmentesség elvét. Mint korábban említettem, Kant úgy módosította az analitikus ismeretek definicióját, hogy az ellentmondásosság hiányán kívül, azoknak maguktól érthetődőnek is kell lenniük. A módosított kanti definíció szerint a matematikai szabályok nem analitikusak. Ő a 4+5=9 egyszerű egyenletet úgy értelmezte, hogy a „4+5” tényező az alany, a „9” pedig az állítmány. Leibnizzel szemben Kant úgy gondolta, hogy a fenti összeadás nem magától érthetődő, mert az alany nem foglalja magában az állítmányt, ahogy azt egy analitikus kijelentéstől elvárnánk. Ehelyett, amikor az alanyt értelmezzük, azaz  4-et és az 5-öt összeadjuk,  az állítmány megtalálásához – „9” – szükség van az intuíciónkra is, ami pedig elménk egyik belső tulajdonsága. Ezen gondolatmenet alapján az, ami Leibniz számára analitikus a priori tétel lett volna, Kant számára szintetikus a priori tétellé vált. Hasonló érveléssel Kant minden elméleti tudományt, beleértve a matematikát is, szintetikus a priori ismeretek forrásaként ítélte meg.

Kant tehát arra a következtetésre jutott, hogy bár nem sértik meg az ellentmondás-mentesség elvét, bizonyos a priori állítások mégsem magától érthetődőek, így nem lehetnek tisztán analitikusak. Ezzel egy új megismerési formaként Kant létrehozta az a priori szintetikus tudás lehetőségét, és ezt filozófiája sarokkövének tette meg. 

Hume azzal kérdőjelezte meg a metafizikát, hogy kétségbe vonta az ok-okozati összefüggések analitikus (logikus) jellegét és azokat tisztán empírikus eseménysorozatoknak tekintette. Ezért az ok-okozatból levont következtetések érvényüket vesztették, és a valóság megismerése elérhetetlenné vált. Kant elismerte ugyan, hogy az ok-okozati összefüggések nem analitikusak, de feltételezte, hogy vannak olyan szintetikus ismeretek, amelyek okáról elménkben már előzetesen betáplált információ létezik. Ez lehetővé tenné az események közötti ok-okozati összefüggés megfelelő értékelését, és így Kant helyreállíthatná a Hume által megtépázott oksági viszony alkalmazhatóságát az emberi tudás keresésben.

Ahhoz, hogy sikeresen megvédje a tudományt és a metafizikát a Hume által kijelölt zsákutcák felé vezető úttól, Kantnak meg kellett válaszolnia a következő kérdést: 

Valóban léteznek szintetikus a priori ítéletek a valóság megismerésének egyik formájaként?

Mielőtt belemerülnék Kant bonyolult útkeresésébe, amivel ezt a kérdést elemezte, meg kell ismerni Kant sajátos megközelítését a realitásról. Szerinte a világ egy kétkomponensű rendszer részeként jelenik meg előttünk: mint phenomenon (jelenség) és mint noumenon („magukban lévő dolgok”). A kanti jelenség és a noumenon alapvetően megfelelnek a Platón óta használatos látszólagos jelenség és a forma metafizikai fogalmainak. Kant szerint a tárgyak noumenon-aspektusa a téren és az időn kívül található, és így számunkra megismerhetetlen. Ahogy Platón szembeállította formáit a látszat birodalmával, úgy Kant is szembesítette a noumenont a jelenségekkel. Tágabb értelemben a noumenont a metafizika megismerhetetlen tárgyának tekintette, míg a jelenségeket a hagyományos tudományok számára hozzáférhetőnek tartotta.

Visszatérve a fenti kérdésre, Kant lényegében azt kérdezte, hogy elképzelhető-e a valóság phenomenális és a noumenális alkotóinak a szintetikus a priori ismerete. Ha a válasz a kérdés mindkét részére igenlő, akkor az elméleti megnyílhatnának kapuk a valóság teljes megismerése előtt. Ha nem, akkor a hagyományos metafizika vagy a tudomány, esetleg mindkettő a jelentéktelenségbe süllyedhet.

Transzcendentális esztétika

A Transzcendentális esztétikában Kant részletesen kifejtette az a priori ismeretszerzés első fázisával kapcsolatos gondolatait. Tudásunk kialakulásának ezt az első fázisát érzékelésnek nevezte, ami a külső ingeren kívül a tér-idő tiszta intuícióját is magában foglalja. A következő fázist, amit a 12 „tiszta a priori kategória” működése határoz meg és a megértés magasabb szintjét eredményezi, Kant Transzcendentális analitikának nevezte (lásd később). Fontos kiemelni, hogy Kant az „esztétikai” szót az eredeti jelentésében használta, ami általában az érzékelhető dolgok értékelésével foglalkozik. Az esztétika mai jelentése, ami specifikusan a szépség értékelésére korlátozott, nagyjából ugyanebben az időben vált használatossá a német filozófiában.

Kant azért nevezte a filozófiáját transzcendentálisnak, mert az elme veleszületett belső szerkezetével foglalkozott: az intuíció a priori formáival, amik a tér és az idő érzékelését foglalták magukban, valamint a gondolkodás 12 „tiszta a priori kategóriáját”. Az ily módon felépített elménk olyan tudás megszerzését teszi lehetővé, amely meghaladja a puszta megfigyelésből vagy érzéki tapasztalatokból származó indukciós tudást.

Kant értelmezésében a külső ingerek egyszerű érzetet váltanak ki bennünk, amit Kant csak látszólagos jelenségnek tekintett. „Tiszta intuíciónk”, azaz a tér és az idő velünk születette koncepciója segítségével elménk a látszólagos jelenségek érzetét a valóságos tárgyak érzékelésévé alakítja át. Fontos megérteni, hogy a megismerési folyamat ezen korai stádiuma csak a tárgyak fizikai jellegéről ad információt, a dolgok valódi természetéről, a noumenonról, nem.

Kant transzcendentális esztétikája csak tapasztalatainknak az első fázisát, az érzékelést tanulmányozza, míg a megismerés folyamat végső szakaszát, a megértést, transzcendentális analitikájában fejti ki (lásd később).

A külső stimuláció feldolgozásának legelső szakaszát, az érzékelést, könnyű megérteni egy alma példáján. Amikor egy alma a kezünkbe kerül, első pillanatban érzékszerveinken keresztül jelenik meg látványként – nagyság, szín – , illatként, ízként és tapintási élményeként – súly, keménység –. Amit ezen a ponton tudhatunk, csak az érzékek halmaza; az összkép még nem áll össze almaként. Hasonlóképpen, egy tűszúrást követően előszőr csak a fájdalmat érezzük, de a fájdalom forrását és természetét nem tudjuk rögtön azonosítani – csípés? izomgörcs? extrém hideg vagy meleg? – 

Míg Platón a „jelenségek birodalmát” csak a „formák” leegyszerűsített tükörképének tekintette, Kant megfigyelhető jelenségei összetettebbek voltak. A tárgyak térben és időben való megjelenéséhez ugyanis az objektív, fizikai tulajdonságokon kívül, amelyek érzékszerveinket stimulálják, az elme két szubjektív koordináló és szervező eleme is szükséges: a tér és az idő a priori intuíciója. 

Fontos észrevenni, hogy Kant számára a tér és az idő nem része az objektív valóságnak, hanem csakúgy, mint annak idején Szent Ágostonnak, szubjektív tapasztalat: az elme szintetikus a priori elemei. Kant ezt úgy fejezte ki, hogy a tér és az idő „tiszta intuíciónk” megfigyeléssel nem bizonyítható „tiszta formái”. Bár közvetlenül nem megfigyelhetőek,  ez a két „tiszta forma” adja meg az érzéskelésünknek azt a három térbeli és egy időbeli dimenziót, amelynek keretein belül a tapasztalatink elrendeződnek.

Transzcendentális Analitika

Miután a tér és idő „tiszta intuíciója” az érzetet érzékeléssé alakította át az elmében, a használható információ kialakításához további feldolgozásra van szükség, aminek végeredménye lesz a megértés. Kant elképzelése szerint ebben a szakaszban az elménk az észlelt információhoz hozzákapcsol néhányat a 12 sajátos fogalomból, amik a priori kategóriák formájában már léteznek elménkben. Az elme ezen képessége összegzi a jelenségeket megértéssé. A megismerésnek ez a stádiuma képezi Kant transzcendentális elemzésének a tárgyát.

Kant a megismeréshez 12 a priori kategóriát tartott szükségesnek, amelyeket négy csoportba rendezett.

1. Mennyiség: egység (egyediség), pluralitás (sokaság) és totalitás (minden).

2. Minőség: valóság (megerősítő), tagadás (negatív) és korlátozás.

3. Összefüggés: nélkülözhetetlen kontra alkalmi, ok-okozat és kölcsönösség.

4. Modalitás: lehetőség (lehet igaz), létezés (biztosan igaz, de nem szükséges) és szükségszerűség (biztosan igaz és szükséges).

A fenti 12 kritérium alapján az előbb említett alma érzékszerveinkre gyakorolt összes impulzusa összegződik és kialakul bennünk az a felismerés, hogy almával van dolgunk. Hasonlóképpen, miután a fájdalom érzése átment a 12 „tiszta kategória” rostáján, rájövünk: „Megszúrt valami éles tárgy!” Végül hasonló tapasztalatok sorozatából kialakul a tudás, hogy valójában mi is az alma – fán terem, ehető stb. – , vagy valójában mi is a tű –milyen fájdalmat tud generálni a tűszúrás, hogyan lehet varrni vele stb. – 

Az alábbiakban szemléltetem, hogy miként módosítja Hume empirikus tudás koncepcióját Kant egyik tiszta kategóriája, az ok-okozat összefüggés.

Hume állítása szerint a tapasztalat arra tanít bennünket, hogy ha az ujjunkat tűzbe tesszük (ok), fájdalmat fogunk érezni (okozat). Hume szerint azonban ez az élmény nem válik tudássá, azaz nem fogjuk megtanulni, hogy a tűz egy fájdalmat okozó jelenség, hiszen a tűz és a fájdalom csupán egy sima eseménysor, bármiféle bizonyítható ok-okozati összefüggés nélkül. Ha legközelebb ismét megérintem a tüzet, ugyan lehetséges, hogy ugyanazt a fájdalmat fogom érezni, de ez egyáltalán nem garantált.

Kant a következőképpen módosította Hume elméletét. Szerinte rendszeresen megtapasztalt események után működésbe lép egy elménkben előre beépített hajlam, amely képes előre látni az események következményeit. Ilyen formán ösztönösen felismerjük, hogy minden megtörtént esemény valami más dolognak a szükségszerű következménye, tehát az ok-okozati összefüggésnek létezik egy megfigyeléstől független valóságtartalma. Az a priori hajlamunk, ami ezt hitelesíti, a szintetikus a priori tudás egyik formája.

Visszatérve a tűz-okozta fájdalom példájára, Kant szerint a tudatunkban előre beprogramozott ok-okozati tiszta kategória révén valódi(!) – nem csak valószínű(!) – tudást fejleszthetünk ki a tűz és a fájdalom közötti kapcsolatról. Ennek eredményeként többé nem tesszük ujjunkat a tűzbe anélkül, hogy ne számítanánk ugyanarra a fájdalomra – Kant azonban nem vette figyelembe azt a pszichológiai jelenséget, amit „önámításnak” nevezünk: …engem aztán meg nem támadna az a vérszomjas grizzly medve, ahogy mindenki mást megtámadna…, gondolta a szerencsétlenül járt grizzlyember…Nem tiszteletlenségből hozom fel ezt a példát, hanem abban a reményben, hogy a természet szeretetén kívül a józan észről is tanulhatunk belőle. – Hume gondolkodásmódjával nem lenne okunk arra, hogy fájdalmat a tűz érintésének szükségszerű következményének tekintsük, mivel nincs olyan természeti törvény, amely a tüzet összekapcsolná a fájdalommal. Kant véleménye szerint viszont az elme ok-okozati a priori kategóriája miatt igenis létezik erre egy természeti törvény, és ez a törvény az elménkben előre beprogramozva létezik. Ennek eredményeként intuitív módon, minden előzetes tapasztalat nélkül tudjuk, hogy a fájdalom a tűz megérintésének szükséges következménye, amit a tűz forrósága okoz.

Összefoglalva, a jelenségek világának, azaz tapasztalatainknak, az elemzése során Kant az elménkben olyan a priori konstrukcióra bukkant, amely az empirikus információval összekapcsolva új tudományos ismeretek megszerzését teszi lehetővé. Az ehhez vezető folyamat egy empirikus ingerrel kezdődik. Ezt az információt az elménkben készen álló a priori képesség a következőképpen módosítja: az érzet térben és időben érzékeléssé rendeződik, ami olyan koncepció kialakulásához vezet, amely a megismerés tizenkét a priori kategóriájának felhasználásával gondolattá vagy megértéssé rendeződik. A szintetikus a priori ítélet felhasználásával lehetővé vált, hogy megerősítsük: mindent, ami megtörténik, valami okozza, és így annak a valaminek a szükségszerű következménye. 

Hume számára a Hold csupán érzések vagy benyomások halmaza lenne. Kantnak viszont sikerült megmagyaráznia, hogy ettől az érzéshalmaztól miként jutottunk el a Holdról alkotott mai ismeretünkig: a Föld körül keringő kőtömeg, amely visszaveri a napfényt; az óceánokban árapályt okoz stb. A Holdról alkotott elképzelésünket tehát az elme veleszületett képességének felhasználásával alakítottuk ki, amely az észlelésekből származó fogalmak képzését tette lehetővé. – Egy egér számára a Hold talán egy darab sajt fogalmává válhatott volna, amely mindig elérhetetlen marad számára; az ősember talán egy isten óriási szemének vélhette a Holdat, ami éjszaka is szemmel tartja őt, vagy egy feldobott golyónak, ami fennakadt a Tejútrendszer hálójában.

Kant ismeretelméletének tárgyalása kapcsán érdemesnek tartom felidézni, hogyan összegezte Durant a megismerés hierarchiájárt:

az inger, ami a külvilágból jön,

az érzés, ami a szervezett ingerek összessége,

az észlelés, ami a szervezett érzések összessége,

a koncepció, ami a szervezett észlelések összessége,

a tudomány, ami a szervezett felfogás, összessége,

a bölcsesség, ami a szervezett tudományok összessége.

Az ismeretszerzés fenti szintjei a szervezés, besorolás és az egységesítés egyre magasabb fokozatát jelzik. Úgy tűnik, hogy a megismerésnek ez a ranglétrája elménk egyik legalapvetőbb tulajdonsága és tudásunk végső forrása.

Míg Locke és Hume azt állították, hogy az érzet természetes és spontán módon válik észleléssé, addig Kant ebben a transzformációban aktív szerepet tulajdonított az elmének. Első lépésként az elme tér-idő a priori intuíciós képessége az érzést érzékletté rendezi át, ami a tizenkét a priori kategória bevonásával végül megértéssé válik. Ez az eseménysor képezi minden matematikai és természettudományos ismeret megszerzésének, tudásunknak, az alapkövét.

Tehát Locke tévedett, amikor kijelentette, hogy "semmi olyan nem létezik az értelemben, ami előzőleg nem létezett az érzékszervekben." Ezzel éles ellentétben Kant azt mondta: "a koncepciók nélküli észlelés vak". Kant álláspontja megegyezik Leibnizzel, aki szerint az értelem – Isten bölcs programozásának eredményeként – még a külvilág behatásai előtt jelen van a monádokban. Locke nézeteivel ellentétben tehát Kant megállapította, hogy az elme veleszületett rendező elvének közreműködése nélkül maguk az érzékszerveink nem tudnák megmagyarázni a tudás kialakulását. Ha az érzékek és az észlelések önmagukban elegendőek lennének az intellektus kifejlődéséhez, ahogyan azt Locke a tabula rasával feltételezte, akkor hogyan alakulhatna ki két különböző személyiség az egy családban felnővő egypetéjű ikerpárokból? – kérdezte Kant.

Itt egy pillanatra meg kell állni. Kant a fenti kérdést arra alapozza, hogy a szóban forgó ikerpár mindkét tagját ugyanazon külvilági befolyások érik, ezért azonos tapasztalatokat szereznének. Mivel személyiségük mégis vitathatatlanul egyedi, szerinte ez az elméjük veleszületett különbségére utal. Azonban két egyént érő külvilág ingerek, ennélfogva az ikrek tapasztalatai, soha nem egyezhetnek meg teljes mértékben; a legjobb esetben is csak hasonlóak lehetnek. Ennél fogva nem tudhatjuk biztosra, hogy a tökéletesen megegyező élmények mennyire befolyásolnák az ikrek személyiségét.

A szintetikus a priori tudás feltételezésével Kant eredményei bizonyítani látszanak a megfigyelhető világ megismerhetőségét, és így túllépnek Hume természeti törvényekkel szembeni pesszimizmusán.

De vajon be tudta-e bizonyítani Kant, hogy a valóság meg nem figyelhető elemei, a noumena is részét képezik az emberi tudásnak? Más szóval, sikerült-e Kantnak hitelesíteni a metafizika érvényességét?

Noumena: olyan dolgok, amelyeket soha sem ismerhetünk meg

A legtöbb Hume utáni filozófus bánatára és csalódottságára, valahányszor megpróbálta a tér-idő intuícióját és a 12 a priori kategóriát felhasználni a noumenák jellemzésére Kant az alábbi négy feloldhatatlan ellentét, antinómiák, egyikébe ütközött. – Antinómiák: ellentétes állítások mindkét formája igaz. – 

1. A tér és idő véges vagy végtelen: mindkét lehetőség igaz lehet.

2. Az összetett testek vagy egyszerű kiterjedt elemekből állnak, vagy nincsenek egyszerű elemek, és így összetett test sincs: mindkét lehetőség igaz lehet.

3. Az okság szükségszerű, vagy nem? Mindkét lehetőség igaz lehet.

4. Van vagy nincs feltétlenül szükséges dolog a világon (ami nélkül a világ nem létezhetne)? Mindkét lehetőség igaz lehet.

Tehát, Kant látszólag megmentette a tudományt Hume szkepticizmusától. Annak bizonyításával viszont, hogy módszerével a noumena birodalmát is megismerhetjük, beleértve az „ént” és Istent, kudarcot vallott. Be kellett ismernie, hogy a noumenát soha nem tapasztalhatjuk meg teljes valóságukban, mert érzékszerveink módosítják a rájuk vonatkozó információt. Ennek eredményeként a feltételezett noumena egyszerű "jelenségekként" fognak megjelenni tudatunkban. – Talán a Föld alakján keresztül sikerül illusztrálnom ezt a pontot. A Föld precíz alakja az emberi tudattól és érzékelésétől független része a valós világnak, tehát egy noumenon. A korai civilizációk a Földet laposnak tekintették. Az ókori Görögországban végzett rendszeres csillagászati megfigyelések később a legtöbb tudós embert meggyőzték arról, hogy a Föld gömbölyű. A Föld gömbölyű természete megdönthetetlen megerősítést kapott 1522-ben, amikor Magellán expedíciója azt körbejárta. Az 1700-as években azonban egy meglepetést kaptunk a Földről, amikor kifinomultabb technikákkal a formáját gömbről oválisra módosították. 1930-ra a még érzékenyebb módszerekkel kiderítették, hogy a Föld nem szabályos ovális, hanem a forgás miatt a sarkoknál kissé ellaposított, amit néha „geoid” formának is neveznek. Bármilyen pontossá is válnak az érzékelőrendszerek a jövőben, a Föld formájára vonatkozó következtetésekhez továbbra is csak a technikai eszközökkel megjavított érzékszerveinkre számítunk. Ezért, Kant terminológiáját használva, a Föld alakjának noumenális elemét soha nem fogjuk megismerni érzékszerveink és technológiánk határain túl. Így a noumenon helyett mindig csak az érzékszerveink által közvetített jelenségről fogunk tudomást szerezni.

Kant eredeti szándéka az volt, hogy a metafizikát ismét a filozófia legitim ágazatává tegye. Hume-hoz hasonlóan azonban, ezzel a kisérlettel ő is zsákutcába jutott. El kellett ismernie, hogy a metafizikai valóságot sem a tudomány, sem az értelem nem tudja feltárni. Ezzel Kant azokra hagyta a metafizika óriási gordiuszi csomójának átvágását, akik az empirizmust és a racionalizmust figyelmen kívül hagyva az irracionalitás útjára léptek.

Kant filozófiáját Durant a metafizika halálos csapásának nevezte. Kritikai értékelésében egyetértett Kanttal abban, hogy a tér-időnek vannak szubjektív tulajdonságai. Szerinte érzékelésünk hiányában a tér és az idő csupán üres fogalmak lennének, de mivel a tárgyakat térbeli és időbeli viszonyaikban ismerjük meg, ez az üres fogalom szubjektív tapasztalatainkkal telik meg. Durant azonban nem ismerte el azt, hogy a tér és az idő teljes mértékben(!) függ a szubjektív létezésünktől, mert a dolgok a mi érzékelésünk nélkül is léteznének és változnának. Ezért tehát a térnek és az időnek léteznie kell a tőlünk független világban. Durant szerint Kant azért képzelte a teret szubjektívnek, mert Istent anyagtalannak tartotta, aki nem létezhetett egy anyagi, fizikai térben.

Russell teljes egészében elvetette Kant szubjektív tér- és idő elgondolását, de szokatlan bonyolultságuk miatt az érveit nem tárgyalom. Russell véleménye szerint Kant hibát követett el a noumenon bevezetésével, amit utódai Schopenhauer kivételével később el is hagytak.

Popkin és Stroll megjegyezte, hogy Kantnak a metafizika megmentésére tett erőfeszítése elismerésre méltó, de kudarca után a filozófia két irányzatra szakadt. Azok, akik beletörődtek a vereségbe, követték Hume-ot, és végül kifejlesztették pozitivizmust – lásd később –. A szigorúan csak érzékelhető információkra támaszkodó irányzat az empírikus filozófia szélsőséges ágává fejlődött, amely, Popkin és Stroll szavai szerint, "a metafizikát kezelendő betegségnek, nem pedig vizsgálandó tudományágnak tekintette".

Azoknak, akik Hume helyett Kantot választották, be kellett ismerniük, hogy a fenomenális világ megértéséhez használt eszközök nem alkalmazhatók a metafizikai kutatásra. Ezek közül néhányan a racionalizmus teljes feladásával keresték a noumena valódi lényegét (lásd Schopenhauer). Hegel úgy oldotta meg a problémát, hogy egyszerűen felszámolta a jelenségek és a noumena dualizmusát. Az így kibontakozó idealizmus új formájában Hegel a valóságot a dialektikusan kibontakozó "abszolút" elmeként fogalmazta meg, amely a jelenségeket és a noumena-t is magában foglalja. Megint mások teljesen feladták a klasszikus metafizika valóság megismerésére irányuló ambiciózus céljait. Számukra az elme a priori szintetikus képességének kanti elgondolása a tudatalatti pszichológiai vizsgálatához nyitotta meg a kaput, és a racionalizmus újjáéledésére ösztönözött. 

Kant Istenről és at erkölcsről; a „tiszta ész” és a „gyakorlati ész” 

Kant filozófiájának fontos része az Istenbe vetett hit. Úgy vélte, hogy Isten létezésének van egy teoretikusan szükségszerű oka, és ez szabaddá tesz bennünket arra, hogy higgyünk benne. Isten teoretikus szükségszerűségén mindenki elgondolkodhat, de senki sem kényszeríthető arra, hogy hívővé váljon. Az alternatív lehetőségek átgondolásának lehetősége mindenki számára rendelkezésre áll. 

Kant a lehetőségeken való elgondolkodást a „gyakorlati ész” megnyilvánulásának tekintette, ami végül döntéseink meghozatalára késztet  bennünket. Szerinte a „gyakorlati ész” nemcsak a hit lehetőségét adja meg, de ha következetesen alkalmazzuk, erkölcsi kötelességként írja elő az Istenben való hitet. – Önként adódik a kérdés, hogy miért lenne erkölcsi parancs? Mi baj van az erkölcsömmel, ha bizonytalan vagyok, vagy egyáltalán nem is hiszek egy isten létezésében? Az alábbiakban Kant kísérletet tesz, hogy ezt a kérdést megválaszolja. Hogy ez a kísérlet mennyire meggyőző, az az olvasón múlik. – A fentiek alapján mindenesetre nem meglepő, hogy Kant etikája szorosan összefüggött vallásfilozófiájával.

Kant szerint sem a tudomány sem a hagyományos teológia nem képes a vallást hitelesíteni. Ahelyett, hogy ingatag elmélkedéseken, tétova érzéki tapasztalatokon vagy kétes következtetéseken múlna, a vallásnak abszolút erkölcsi megalapozottságra van szüksége. Ebbe az irányba az volt Kant első lépése, hogy érvénytelenítette az összes Isten létezését bizonyítani szándékozó elméleti vagy intellektuális érvet.

Az Isten létezése melletti ontológiai érvelés szerint az abszolút tökéletesség egyik feltétele maga a létezés, ezért egy abszolút tökéletes lény létezése elengedhetetlen. Kant szerint azonban maga a létezés semmilyen tulajdonsággal nem ruházhatja fel a létezőt, így az abszolút tökéletességet sem biztosíthatja. Száz elképzelt dollár rendelkezik száz valódi dollár minden ismertetőjegyével anélkül, hogy léteznie kellene; akkor miért ne lehetne egy nem létező isten is ugyanolyan tökéletes, mint egy létező?

Az Isten létezése melletti kozmológiai érvelés Arisztotelész „első ok” eszméjéhez nyúl vissza. Sokféleképpen megfogalmazható, de lényegében azt állítja, hogy világegyetem létezésének kell, hogy legyen egy végső oka, ami természetesen Isten. Kant ebben azt kifogásolta, hogy az univerzum végső oka nem szükségszerűen rendelkezik a hagyományosan Isten-szerűnek tartott teológiai tulajdonságokkal. Az sem bizonyítható, hogy a végső oknak tökéletesnek kell lennie. 

A fizikai-teológiai bizonyíték azt állítja, hogy az univerzumban fellelhető rendezettség csak egy céltudatos teremtőtől, Istentől származik. Kant úgy vélte, hogy az univerzum látszólag céltudatos megszervezése nem bizonyíték egy alkotó létezésére, legfeljebb egy esetlegesen építőmester keze nyomára. Míg az alkotó az univerzumban meglévő dolgok létezéséért is felelős, az építész csak meglévő elemekből építené fel a univerzumot. A fizikai-teológiai érvelés tehát nem tisztázza a világegyetem eredetét.

Végül Kant arra a következtetésre jutott, hogy Isten létezését egyszerűen el kell hinnünk. Amkor metafizikáját erkölcsi rendszerére is kiterjesztette, megállapította, hogy az istenhit nem lehet esetleges, hanem az erkölcs törvényének következménye. Az erkölcsi törvényt a következők jellemzik: abszolút, velünk született, a független a tapasztalattól és szilárd, mint a matematika törvényei. A morális kötelezettségeket az elme a priori szintetikus tulajdonságának tekintette. A legmagasabb erkölcsi elkötelezettségnek külön nevet adott: kategorikus imperatívusz.

Kant a priori erkölcsi törvényében az igazságosság az erénnyel arányos boldogságban nyilvánul meg. Bár az erkölcsi törvény érvényességében nem kételkedett, nem hitte, hogy a földi világban a boldogság valaha is arányossá válhatna az erénnyel. Ha az erkölcsi elvárások valóságos alapon nyugszanak, de valamiért mégsem nem tudnak ebben a világban megnyilvánulni, akkor a halhatatlanságnak kell, hogy legyen egy "gyakorlati oka". Ugyanis, csakis így biztosítható, hogy egy másik, örök életben bizonyosan megkapjuk erényeink kiérdemelt jutalmát. A pártatlan elbírálás viszont csupán akkor érhető el, ha az örök világban a végső bíró maga az Isten, aki tévedhetetlen és mindentudó.

Kant morális elméletének utolsó megválaszolandó kérdése az, hogy miért olyan biztos abban, hogy létezik erkölcs. Erre a szabad választás lehetőségében találja meg a választ. A szabadság lehetővé teszi, hogy a jót vagy a rosszat válasszuk, és hogy döntsünk az erkölcsös és erkölcstelen között. A szabad választás eszméje nélkül az erény fogalma nem képzelhető el, hiszen ha cselekedeteink determináltak lennének, akkor nem lehetne az erényességre hivatkozni. Kant tehát a „gyakorlati ész” alkalmazásával erkölcsi és vallási rendszerének három alapgondolatához jutott el: Istenhez, a szabad akarathoz és a halhatatlansághoz. Ezt három eszmét a „gyakorlati ész elvárásainak" nevezte.

Az erkölcs természetének tisztázására Kant három csoportra osztotta cselekedeteinket: a hajlamból végrehajtott cselekedetek (a tett végrehajtásában kedvünket leljük); kötelességszerűen végrehajtott cselekmények (kényszerítenek, vagy elvárják tőlünk a cselekmény végrehajtását); és kötelességtudatból elkövetett cselekedetek (úgy érezzük, hogy a cselekedet végrehajtása a morális döntés). Mivel a cselekedetek első két fajtája számunkra valamiféle örömet, jutalmat vagy előnyt eredményeznek, ezért nem tekinthetőek erkölcsileg elismerhetőnek. Kizárólag a harmadik kategóriába tartozó cselekedetek a valóban erkölcsös tettek. – Itt érdemes megjegyezni, hogy a hedonisták azt a tettet tartották erkölcsösnek, amely számunkra örömet okoz, az utilitaristák pedig azt, ami a többség számára a legkedvezőbb kimenetelű (lásd később). – Kant számára sem az örömszerzés, sem a többség számára kedvező eredmény nem jelentett erkölcsi értéket. Ehelyett a szándék(!) a fontos. A jó ember az, aki jóakaratú. Az ember csak akkor erkölcsös, ha a kimeneteltől függetlenül, kötelességtudatból cselekszik.

Tehát mi az, amit a kötelességtudat diktál egy adott helyzetben? Kant erre a következő választ adta: „lelkiismeretünk olyan cselekedetre késztet bennünket, ami a természet egyetemes törvényévé válhat”. Kant ezt feltétel nélküli „kategorikus imperatívusznak” nevezte és szembeállította a „hipotetikus imperatívusszal” – amit inkább feltételes imperatívusznak neveznék –. A hipotetikus imperatívusz olyan erkölcsös cselekedetekre szólít fel, amelyeket bizonyos feltételek teljesülés esetében kell végrehajtanunk: ha ezt vagy azt akarod elérni, akkor ezt kell tenned!

A legerkölcsösebb cselekvés célja az, hogy a társadalmi életet tarthatatlanná tevő viselkedést megakadályozza, ha az általánossá válhat. Kant kategorikus imperatívusza szerint rá kell jönnünk, hogy a visszafizetés szándéka nélkül felvett kölcsön erkölcstelen tett. Ha ugyanis ez a viselkedés általánossá válik, akkor a hitelfelvételhez szükséges bizalom megszűnne, és ezzel a társadalmi élet megnehezülne.

Habár a szándékosan hamis ígéret rövid távon jó szolgálatot tehet a hazug embernek, az ígéretek idővel elveszítenék hitelességüket, és a társadalom hosszú távú érdekei károsodnának. Ezért Kant úgy vélte, hogy az erkölcstelen cselekedetek elkövetése az elkövető számára is ellentétes a "gyakorlati ész" tanácsával. Hasonló érvekkel lehet a gyilkosság, lopás, lustaság stb. erkölcstelen természetét bizonyítani. Kant szerint a „gyakorlati ész” egyfajta "belső hang", amely segítségével elvileg mindenki megkülönböztetheti a helyest a helytelentől. – Bár csak  így lenne! – Ez az a priori erkölcsi kötelességtudat arra ösztökél bennünket, hogy kötelességünket végrehajtása közben ne a boldogságunkkal törődjünk. A gyakorlati ész ugyanakkor azt is biztosítja, hogy bármilyen más meggondolás ésszerűtlenségét belássuk.

A kategorikus imperatívusz egyik értéke abban rejlik, hogy Platón objektív erkölcsi követelményét egyesíti az emberi motiváció némileg énközpontú hedonista felfogásával. Míg a hedonizmus motivációjának énközpontúsága az örömszerzés keresésében nyilvánul meg,  Kantnál ezt felváltja az egyén kötelességtudata.

Kant számára az akarat szabadsága azt jelenti, hogy felismerjük és követjük erkölcsi kötelességünket. Szerinte ha a morális viselkedést csak világi javakkal jutalmaznák, nem érné meg becsületesnek lenni, mert a végén az válna a legerényesebbé, aki a legtöbbet lop. Ezért a tisztességes élet legnagyobb jutalma Isten kezében van. Mint Kant mondja, „Az egyetlen módja, hogy ne vadállatként éljünk és közelebb kerüljünk a Istenhez, az erkölcs elsődlegessége a boldogság felett.”

A kategorikus imperatívusz elvárása szerint minden embert egy végső célként kell kezelni, nem pedig a célok eléréséhez vezető eszközként. Russell rámutatott, hogy ez a nézet az egyenlő születési jog demokratikus elképzelését rejti magában. Ugyanakkor, ha az emberek között ellentétes érdekek merülnek fel, az elv szigorú követése elvezethet az anarchiához  is. Habár Kant nem utalt rá, hogy az elv betartása minden egyes ember érdekeinek feltétel nélküli elismerését jelentené, etikájának bizonyos értelmezése magában rejti a káoszba fordulás lehetőségét.

Russell véleménye abban is eltér Kantétól, hogy a kategorikus imperatívuszt nem tekintette az erény egyedüli feltételének. Russell szerint ugyanis bár az erkölcsi cselekvés szándéka valóban szükséges, de nem elégséges a feddhetetlen élethez. Ehhez a cselekvés kimenetelét is figyelembe kell venni. Kant ezt határozottan elutasította, és az erkölcs megítélésekor kizárólag a szándék jellegét vette figyelembe. 

Popkin és Stroll észrevették, hogy akaratlanul, de az erkölcsös tett értelmezésében Kant a haszonelvűség (utilitarizmus) elképzelését vezette be. Azzal, hogy Kant elvárta a viselkedésmód erkölcsi „sablonként” való alkalmazhatóságát, lényegében kijelentette, hogy cselekedeteinknek nem csak az indítéka, de az eredménye is számít. – A Kant erkölcstanában fellelhető ellentmondás jó példa az ambiciózus filozófiai rendszerek szinte elkerülhetetlen belső ellentmondásaira, amire Russell gyakran felhívta a figyelmeztet.

Kant etikája könnyen zűrzavarhoz vezethet, ha az erkölcsi kötelességek között konfliktus alakul ki. Amikor például valakit egy megtartandó titokról kérdeznek, akkor vagy az ígéretét kell megszegnie az egyenes válasszal, vagy hazudnia kell. – Ahogy én látom, az illető egyszerűen elkerülhetné a választ, hacsak valamilyen oknál fogva a válaszra erkölcsileg nem kötelezett. – Az erkölcsi elbizonytalanodás még inkább  homályossá válhat, ha a „ne hazudj” elvárás egy másik erkölcsi kötelezettséggel ütközik. Mi lenne a helyes válasz például egy potenciális gyilkos tudakozására a leendő áldozat tartózkodási helyéről, ha történetesen tudjuk, hogy hol van a keresett személy? Popkin és Stroll szerint az ilyen erkölcsi dilemmák elkerüléséhez némi rugalmasságot adhatna, ha a kategorikus imperatívuszt nem tekintenénk univerzálisnak, hanem csak „általában” kívánatosnak. 

Kant etikájának sebezhető pontjai ellenére úgy érzem, hogy az erkölcsiség iránt érdeklődő olvasó számára az itteninél részletesebb elmélkedés hasznos lehet Kant gondolatairól.

Aquinói Tamás Isten létezésére vonatkozó racionális érveit készségesen elfogadta a hivatalos egyházi mantra, ezért Kant teológiai nézetei heves ellenállást váltottak ki Egyházból. A vallásos meggyőződés szubjektív szférába helyezésével Kant megfosztotta az Egyházat az évszázadok óta fennálló sziklaszilárd ideológiai alapjaitól. Ráadásul még azt is ki merte mondani, hogy a hitvallások és a vallásos rituálék nem helyettesíthetik a makulátlan erkölcsösséget. Ez a gondolat nyilvánvalóan szükségtelenné tette a szervezett vallások előírásainak követését.

Kant felfogása szerint Krisztus nem a farizeusok egyházi szolgálataiért halt meg, hanem egy igazi egyházat akart megteremteni, ahol az embereket a közösség törvénye iránti elkötelezettség egyesíti. A valóságban Isten Birodalma helyett a papok birodalma jött létre, ahol az egységesség helyett több szekta alakult ki a maguk "jámbor balgaságaival".

Kant a csodákban való bizakodást megbízhatatlannak tartotta, és a csodás tettek miatti szentség elismerését ki akarta rekeszteni a vallásból. Felfüggesztette volna azokat az imákat is, amelyek a természeti törvények felfüggesztését célozták meg. Élesen bírálta a papságot, amely szerinte az elnyomó kormányok eszközévé vált. – Nem csoda, hogy akkoriban a papok kutyái gyakran az Immanuel nevet viselték.

Nagy Frigyes 1786-os halála után utódja, II. Frigyes Vilmos, véget vetett a porosz felvilágosodásnak. Zedlitz, Nagy Frigyes udvarának haladó oktatási minisztere helyett II. Vilmos egy jámbor lelkészt, Wollnert helyezte hivatalba. Wollner gyorsan betiltotta az ortodox lutheránus protestantizmustól eltérő tanításokat; szigorú cenzúrát vezetett be; minden eretnekséggel gyanúsított tanárt elbocsájtott és gátat vetett Kant vallásról szóló munkájának. Ennek ellenére azért sikerült a Vallás a puszta ész határain belül (1793) című könyvét kiadatnia a liberálisabb Jénában, ahol a weimari herceg többek között Goethét is védő szárnyai alá vette.

Kant politikai munkája

Bár Rousseau nagy hatással volt Kantra, társadalmi nézeteik mégis jelentősen különböztek. Kant arra a következtetésre jutott, hogy a haladás kulcsa a küzdelem, ezért az emberi faj fennmaradásához elengedhetetlenül szükséges az individualizmus és a versengés –Ugyanez a gondolatot már Hérakleitosznál is megjelent – . Szerinte szükséges, hogy az irigység, a hiúság, a birtoklás és a hatalom utáni vágy, mind a sikeres társadalom részévé váljon. A küzdelem hevességét azonban törvényekkel, szabályokkal és szokásokkal határok között kell tartani. A lakosság nemzeteken belüli szabályozásához hasonlóan a béke megőrzéséért a nemzetek közötti kapcsolatokra is jól kidolgozott nemzetközi szerződéseknek kell kidolgozni.

A történelem a természet rejtett terve szerint valósul meg, aminek célja tökéletes politikai alkotmányt létrehozása. Kant bírálta a kormányok túlzott katonai kiadásait, amit többnyire az oktatás rovására engedhettek meg. Mint mondta, „A nemzetek mindaddig nem válnak civilizálttá, amíg nem szüntetik meg az állandó hadseregeket.” Ez a kritikus megfigyelés igencsak helyénvaló volt Poroszországban, ahol Nagy Frigyes apja vezette be a világ első sorkatonai szolgálatát.

Kant elítélte az imperialista kapzsiságot, amely új területek megszerzésében nyilvánult meg Amerikában, Ázsiában és Afrikában. A területi háborúkból szerzett javak nagy része a hódító országok kiváltságosait gazdagította. Kant olyan köztársasági alkotmányokat szeretett volna megteremteni, amelyekben csak népszavazása után lehetne háborút hirdetni. „Bámulatra méltó naivitással” úgy vélte, hogy a történelem nem volna vérrel írva, ha a háborúkban ténylegesen harcolók maguk választhattak volna a háború és a béke között.

A kormány feladatát abban jelölte meg, hogy az állampolgárok felvirágzását segítse ahelyett, hogy kihasználja őket. A személyes boldoguláshoz a kormánynak egyenlő lehetőségeket kell biztosítania, amelyhez mindenféle születésből vagy osztálybeli különbségből adódó kiváltságokat meg kell szüntetni. Lelkesen üdvözölte a francia forradalmat, és mindenhol a demokrácia és szabadság győzelmében reménykedett. Annak ellenére, hogy a forradalom rémuralma rettegéssel töltötte el, a forradalom elemzéséből Kant mégis arra a következtetésre jutott, hogy egy erkölcstelen cselekedetből is kialakulhat az erkölcs gyarapodása.