Bori tehát nem adta fel tervét, hogy megtanulja a lant kezelését. Csakhogy sem mázsányi búzája, sem két arany forintja nem akadt, így valami mást kellett kigondolnia, hogy lanthoz juthasson. Ehhez egy nap a deák váratlan útmutatóval szolgált.
– Bori! A jövő heti betűböngészésünket el kell halasztani.
– Miért, deák úr?
– Át kell ugranom a szigetre. A lantomon megrepedt a húrláb.
– Hú, az nagy baj lehet, ugye?!
– Ismerek egy mestert Kisorosziban, aki meg tudja javítani.
Bori fejében ez szöget ütött. „Egy lantkészítő mester a szigeten!?”
És már meg is született a terve!
Amint hazaért, bejelentette apjának, hogy másnap Visegrádra szeretne menni.
– Mi dolgod lenne ott Borikám?!
– Esküvő lesz a királyné asztalnok mesterénél, és ahhoz keresnek zenészeket.
– Vidd magaddal a nyenyerét lányom, jó helye lenne itthon a pénznek!
A nap alig világította meg még az ég alját, amikor másnap Bori útnak eredt. A nyenyerét elrejtette egy közeli sziklaüregben, hogy ne kelljen vele bajlódnia az úton. Nem a völgy felé vette útját, ami az egyenesebb út lett volna Visegrádra, hanem nekivágott a hegynek. Útba akarta ejteni kis tölgyfacsemetéjét. Vajon túlélte-e a telet?!
Mire a nap a hegyek fölé kúszott, Bori már a kis tisztáson keresgette fácskáját. Utoljára novemberben járt itt, amikor az öt kicsi levél még szinte elveszett a fűben. Most viszont az alig sarjadó pázsitból kiemelkedve mindjárt feltűnt egy jó másfél arasznyi tölgyfacsemete frissen zöldellő leveleivel. Mellette még látható volt a kis földhányás – az ezüst dénár rejteke.
– Ó, kedves fácska! És te, fényes pénzdarab! – suttogta boldogságtól elfúlva. – Hát, ahogy kértem, vigyáztatok egymásra…és az álmaimra. Látjátok, milyen erősek vagytok így ketten egymás mellett? – Letérdelt és megsimogatta a leveleket. A fa melletti patakmederben, ami novemberben száraz volt, most olvadó hólé csörgedezett. Bori a két kezéből bögrét formált, és a fához vitt két tenyérnyi vizet. – Szívd ezt fel kis fa, mintha a vérem volna! Amikor nem vagyok itt, ez a kis ezüstdénár lesz a vérted, itt, a halom alatt. Endre csókja; lantjának pengése; és az én könnyem cseppjei edzették ezt a pajzsot… ne félj semmit, mindentől meg tudlak védelmezni! Te pedig, kis fácska, vigyázz, nehogy kivesd a pajzsodat a földből, ahogy az ég felé törekszel! - Ezzel búcsút intett a tisztásnak, és megindult le, a visegrádi kikötő felé.
A kikötőben pezsgett az élet. Piaci árukkal teli csónakok siklottak, lágy suhanással a lapos homokpadra; ladikok indultak, lassan csurogva le a Dunán, Buda felé. Az építőanyaggal, faládákkal, sőt ketrecbe zárt állatokkal is megrakott, laposorrú, széles dereglyék kissé messzebb horgonyoztak le a parttól. A hajósok hídként keskeny fapallókat bocsátottak a homokra, nagy robajjal. A parti munkások nyomban megkezdték a rakományok kiürítését. Hátukon nehéz teherrel lépegetve, vagy rozoga taligákat tolva ügyesen egyensúlyoztak a keskeny léceken a hajó és a part között.
Buda felől néhány vitorlával felszerelt bárka is feltűnt, amint lassan küszködtek az ár ellenében. Az egyiken Bori egy keservesen iázó szamarat pillantott meg. - Úgy tűnik, épp erősítés érkezik az áruszállítóknak, - futott át agyán. A beérkezett portéka lovaskocsikon, szamár- vagy ember vonta kordékon és talicskákon indult el rendeltetési helyére a palota és a hospes város körüli építkezésekhez, vagy a helyi árudákba.
Ahogy ott állt a parton, Borinak eszébe jutott, hogy Jani nem lehet túl messze tőle. Talán épp a most megérkező fagerendákra vagy építőkövekre vár. Futólag eljátszott a gondolattal, hogy keresésére indulhatna, de ezt gyorsan kiverte fejéből. - Koncentrálj, Borbála! Most előszőr is át kell jutnod épségben a túlsó partra, hogy megkeresd a sziget lantkészítő mesterét, - hajtogatta magában.
Ahogy körülnézett, egy himbálódzó csónakban észrevett egy férfit, aki magot rágcsálva, unottan bámulta. Mezítelen lábát játékosan a felmelegedett homokba túrva, Bori elindult a csónak felé. A férfi mindkét karját az evezőkön nyugtatta, hátát az egyik keresztülésnek támasztva mozdulatlanul, csak a szeme mozgásával követte közeledését. A férfi a húszas évei elejét taposhatta. Arca és fedetlen, széles mellkasa a kora nyár ellenére már csillogó barnára sült.
Boriban megpezsdült a vér. A Ferkóval eltöltött utolsó, zabolátlan szeretkezés óta nem volt férfival.
– Szép napot, dunai hajós! - köszöntötte az evezőst.
– Magának is szép leány!
„A hangja kissé rekedtes, de nem kellemetlen”, állapította meg Bori. – Át tudna-e vinni engem a szigetre?
– Át én, ha megadja az árát.
– Mi az ára?
– Hát, ha úgy érti, hogy mennyi, akkor egy ezüst dénár.
– És ha nincs annyi?
– Akkor jöhet a másik kérdés, hogy mi az ára.
– Pont azt kérdeztem az elején, - válaszolt Bori jól kimért feleselő hangon.
A fiúnak tetszhetett a nyelvessége, mert így szólt.
– No, üljön be leányzó, a részleteket megbeszélhetjük útközben!
Amikor beértek a sodrásba, a fiú letette az evezőket, és Borihoz fordult.
– Úgy hiszem kisasszony, hogy megér egy csőrözést a szolgáltatásom.
Borit nem lepte meg a javaslat, de kicsit kéretni akarta magát.
– Itt, a folyó közepén akarja kihasználni a védtelenségemet?!
– Hát bizony félek, hogyha kikötünk, kegyed elszalad..
Bori nem volt benne biztos, hogy a fiú aggodalma megalapozott volt, de megadta magát.
– Jól van, hiszen megegyeztünk. De csak egy csók és semmi más! Remélem bízhatok a tisztességében…
A fiú ekkorra már ajkával hevesen Bori ajkára tapadt. A lány némi vonakodással viszonozta az intim csókot, és rövid időre a fiú kezének is szabad utat engedett a blúza alatt. Végül eltolta magától, és kimért hangon így szólt:
– Legény úr! Már jó messze sodródtunk Kisoroszitól! Itt az ideje, hogy az evezőkkel kezdjen el foglalkozni!
Volt valami határozottság Bori viselkedésében, ami a fiút kelletlenül bár, de engedelmességre késztette. Amikor a túlsó parton Bori kiszállt, megkérdezte a fiú nevét.
– Én Jóska volnék, de magát meg minek hívjam?
– Bori. És ha megkérnélek Jóska, hogy várj itt rám úgy egy órát, hogy visszavigyél, megtennéd-e ? – Most, hogy ismerték egymás nevét, Bori már helyénvalónak találta a tegeződést.
– Megtenném én Bori, de annak kicsit több lesz az ára... a várakozás miatt.
– Értem én, Jóska. Majd megint megbeszéljük a sodrásban, ha neked is megfelel.
Miután így szót értettek, Bori elindult megkeresni a lantos műhelyét. Kisoroszi a nevéhez illően nem volt nagy helység, s így kevés kérdezősködés után könnyen gyorsan rátalált a lantosra. Bár Bori nem terv nélkül indult el otthonról, mégis némi szorongással lépett be az üzletbe. Mivel már volt alkalma kiismerni a férfiak gyenge pontjait, és a maga természetes hajlandóságát ezek kihasználására, most is erre épített. Mivel Patony deák semmi előrejelzést nem adott a mesterről, Bori nem tudta, mire számíthat: egy újabb kurafira, amilyen a borbély volt; vagy egy kellemes „szíjgyártófélére”, aki majd rugalmasan megalkuszik vele? Vagy egy gátlástalan zsiványra, aki becsapja, bemocskolja, talán még bántalmazhatja is?! Ilyenekről már jócskán hallott a forrás melletti leánytereferéken, de bízott benne, hogy meg tudja védeni magát, ha arra sor kerülne.
Amikor belépett, senkit sem látott a műhelyben. A szoba közepén egy nagy asztal állt, rajta egy készülőfélben lévő hangszer, szanaszét lécek, szerszámok, lanthúrok és temérdek faforgács. Az ablakon beszűrődő fényben sűrű hóesésként csillant meg a levegőben keringő finom fűrészpor. Bori csiklandást érzett a torkában, és elköhintette magát.
– Mindjárt jövök! – hallatszott a szoba mélyéből.
Egy sötét sarokba nyíló ajtón keresztül rövidesen megjelent a ház tulajdonosa. Fején portól megbarnult bórdó baré, ami alól válláig omló dús, őszes haja bukkant ki; térdig érő divatos tunikáját széles bőröv tartotta dereka körül feszesen; és lábszára közepéig érő bőrcsizmát viselt. A jelenség egyáltalán nem keltette egy kézműves benyomását. Bori egy pillanatra azt hitte, hogy egy másik kuncsaft lépett be a szobába. A különös férfiú azonban a gazda magabiztosságával szólította meg.
– Elnézést kisasszony a poros levegőért, de pár perce fejeztem be a fedőlap csiszolását. Az én szakmám már csak ilyen. De miben lehetek szolgálatára? – Hangja lágy és dallamos volt, szavait széles, hullámszerű karmozdulatokkal kísérte. Bár Bori képtelen volt megállapítani a korát, a férfi megjelenése és stílusa határozottan elnyerte tetszését.
– Mester, őszintén szólva egy lantot szeretnék!
– Ha mondhatom én is őszintén; ez nem ritka kérés ebben az üzletben, ha csak valaki nem javíttatni óhajtja velem a hangszerét.
– És mennyibe kerülne egy lant?
– Hány kórusosra gondol a kisasszony?
Bori fellélegzett. Milyen jó, hogy a minap kikérdezgette Patony urat a lantokról!
– Hát öt kórusosra, azt hiszem. Az lenne a legolcsóbb, ha jól tudom.
– Jól tudja kisasszony, bár az ár sok minden egyébtől is függ. A lant testének és nyakának faanyagától. Aztán a hangolókulcsoktól, a fogólaptól, a díszítéstől is, és még sorolhatnám.
– Nekem a legolcsóbb kellene, mester!
– Hát itt van történetesen egy kész lantom, amit megrendelője a minap visszamondott. – A férfi a falhoz lépett és leakasztott egy szerény küllemű lantot. – Ez itt öt kórusos, a testét lucfenyőből készítettem…
– Mennyibe kerül?! – vágott közbe Bori, nem hagyva, hogy a mester tovább részletezze a szóban forgó lant tulajdonságait.
– Két arany forint, kisasszony.
A lantos észrevette Bori habozását.
– Magának lenne?
– Igen.
– Mennyire ért a lanthoz?
– Még igen kevéssé. De nyenyerén elég jól játszom! És énekelek is hozzá!
– A nyenyere az más, kisasszony, egészen más! De amit eddig elmondott azt jelzi, hogy magában már gyökeret vert a muzsika. Nem hiszem, hogy gondja lenne megtanulni a lantot is.
– Igen, mester, de az ár…
– Azt hiszem, hogy magának egy kicsiért olcsóbban is odaadnám. Mit szólna egy arany forinthoz és ötven ezüst dénárhoz?
Hát, egy ezüst dénárt könnyen elő tudnék teremteni, gondolta keserű kajánsággal Bori.
– Mester, én szívesen ledolgoznám a lant árát!
Ahogy ezt mondta, bal kezét a szívére tette. Kezét lassan végighúzta a mellén, és mintha csak véletlenül történne, megérintette a mester asztalon pihenő kezét. A mester meghökkent, és hirtelen mozdulattal a mellkasáig rántotta vissza kezét. Aztán szinte sajnálkozva felnevetett:
– Kisasszony, sajnos nincs szükségem segítségre. Higgye el, hogy maga gyönyörű, de az én szívem a szapphói strófákra dobban. – Itt elhallgatott, hogy a lánynak gondolkodási időt adjon.
Bori persze nem tudta mit kezdjen a szapphói strófákkal, de a lantos önkéntelen mozdulatától és szenvedélytelen, szinte szánakozó tekintetétől hideg borzongás futott végig a gerincén. Azonnal megértette, hogy eredeti terve kudarcba fulladt. Ebből a házból nem fog kezében lanttal kisétálni. Tanácstalan volt. Kétségbeesetten nézett maga elé, végül kivágta. - Ha ideadja nekem a lantot hitelbe, kamatostól letörlesztem!
– És azt hogyan tervezi kedves?
– Szoktam énekelni egy borbély üzletben. A vendégektől elég szépen kapok baksist.
Borinak nem volt szokása a hazugság, és most sem szólt valótlant, hisz hozzátette a „szoktam". Az apró füllentéstől kissé mégis elszorult a torka. A borbélyüzlet megszűnése óta még nem talált új zenélési alkalmat. – „De majd fogok!” – próbálta hangtalanul meggyőzni magát.
A mester leült és megpendítette a hangszert.
– Na, ismeri-e kegyed a Könyörgés az Istenekhez Mátyás királyért dalt?
– Ismerem biza, a novícius úrtól nem egyszer hallottam!
– Hát, akkor énekelje velem!
Borin végigszállt a gyönyörűség, és belekezdett a dalba. A mester is belecsapott a húrokba. A második strófánál már az ő szeme is csillogott. A dal végén csend szállt a szobára. Bori kérdőn nézett a lantkészítőre. Az felállt, és a lányhoz lépett.
– Magából drágám az angyalok énekelnek! – mondta, és Bori kezébe nyomta a lantot. – Itt van, vigye! Talán jobbat is megérdemelne! De ha fél éven belül elhozza nekem azt a másfél arany forintot, és addigra megtanulja használni ezt a zeneszerszámot, sokkal jobb lantot is készítek kegyednek. Mégpedig jutányos áron!
– Szóval kapok egy féléves halasztást a fizetésre?! – dadogta Bori hitetlenkedve.
– Ahogy elnézem és elhallgatom magát, nem vállalok vele nagy kockázatot. Addigra szerintem képes lesz megfizetni akár egy hét kórusos lyrát is!
– Itt leszek, mester! – Bori könnyezve megcsókolta a férfi kezét.
– Mondja meg a novíciusának, aki tanítja, hogy nem csak tollal, hanem ujjal is meg akarja tanulni a pengetést! Úgy lehet csak igazán kihasználni ennek a csodálatos hangszernek a polifóniáját! - bocsátotta útjára jótevője.
– Majd megkérdezem a deákot, hogy mi a csuda az a polifónia, - határozta el Bori.
Ahogy ígérte, Jóska a csónak mellett várt rá.
– Miféle fura úri dolgot lóbálsz a kezedben, Te Bori?!
– Ez egy lant.
– Szóval muzsikus vagy?
– Majd leszek. De még nemigen tudok rajta játszani.
– Kár. Pedig milyen szépen rezegne a hangja a víz fölött.
– Elfogadnád fizetségnek?
Jóska elhúzta a száját. – Most éppen valami más jár az eszemben…
Ekkorra a csónak már a folyó közepén tartott. Evezés közben Jóska vállán és karján az izmok ritmusos táncot jártak a napfény incselkedő fény-árnyék párbajában. Homlokán és mellkasán izzadságcseppek sűrűsödtek. Megfeszülő lábai a nedves csónakfenéken minden csapásnál megcsusszantak, és néha megérintették Bori mezítelen talpát. Ilyenkor, mint egy elektromos szikrától, a lány megrebbent. A fiú lágyékában növekvő duzzanat sejtette, hogy neki is juthatott valami azokból az elektromos kisülésekből.
A folyó közepén Jóska félretolta az evezőket, hátradőlt, és egy eltőkélt mozdulattal kioldotta a gatyáját tartó madzagot. A paszomány mögül azon nyomban előbukkant a duzzadásért felelős szerv. Borit nem lepte meg a nyílt kihívás. Amikor a fiú említette a várakozásért járó magasabb árat, nagyjából erre számított.
Mi több, várt is rá.
Közelebb hajolt a fiúhoz, és gyengéden kiszabadította a begabalyodott hímtagot a nadrág laza gyolcsából. Jóska önfeledten felsóhajtott. Bori kezének nem sok tennivaló jutott, mert a mámor nedvei hamar kilövelltek. Lágyan megsimította a fiú homlokát, és friss Dunavízzel letakarította a gyönyör nyomait. Jóska hálásan nézett rá, majd megragadta az evezőket.
Boriban egészen a partra érésig égett a vágy a fiúért. Nem az a szerelmes sóvárgás volt ez, ami ott a tisztáson villámcsapásként ébredt benne Endre iránt. Inkább a szilvafán kukucskáló Ferkó által felcsiholt érzéki szenvedély. Mindig is tudta, hogy Ferkó sosem lett volna képes megadni neki azt a fajta boldogságot, amire Endre oly hirtelen nyitotta meg vágyait. De mégis, Ferkó betöltött lelkében egy űrt, amit a Mindenható a kellem élvezetére plántált belé. Hasonlóan ahhoz, mint amikor a muzsikálás hatására is öröm árasztja el tudatának egy másik titkos szegletét. Vajon maradt-e még betöltetlen űr az életében? Igen! És ez az űr gyakran szomorúsággal tölti el. Megtöri a magába vetett hitét. Endrének hívják.
„Na, de most nem amiatt kell aggódnom, amim nincs, hanem annak örülnöm, amim van…vagy lehet! Jóska megbízhatónak látszik, és a siheder Ferkónál jóval férfiasabb is. Vajon mit forgat a fejében?
Amint a parton kisegítette a csónakból, Jóska minden kertelés nélkül megkérdezte:
– Bori, aztán láthatnálak-e máskor is?
– Fuvardíj nélkül?
– Úgy valahogy.
Bori nem akarta kimutatni örvendezését.
– Ha nincs ellenedre egy jókora séta, akkor holnap találkozhatnánk a bogudáni erdőszélen.
– Ott leszek!
Így aztán Jóska, csakúgy, mint annak idején Ferkó, megnyitotta Bori számára az eufórikus pásztorórák hosszú sorának lehetőségét. És a lant is megvan! Mostantól kezdve méltó kísérete lesz „angyaloktól érkező" hangjának.
