A neoplatonizmustól Maimonides-ig

Neoplatonizmus; út a kereszténység felé

Plotinus (i.sz. 204-270); az egyenlőtlen Szentháromság megteremtője

Plotinus alapította meg az Egy, az Értelem és a Lélek egyenlőtlen Szentháromság gondolatát. Ebben a Szentháromságban a Lélek magába foglalta a gyarló Természetet, beleértve az embereket is, és a hierarchia legalacsonyabb szintjét foglalta el. Alacsony minősítése ellenére a Lélek volt minden fizikai létezés teremtője. Ellentétben a gnosztikusokkal és a keresztényekkel, Plotinus csodálatra méltónak találta a természetet, annak minden tökéletlensége ellenére is. Hitt a reinkarnációban és abban, hogy az új életük során a bűnösök bűneik arányában kerülnek nem kívánatos helyzetbe.

Russell a neoplatonizmusról szóló fejezetét a művészetek és a filozófia érdekes szembeállításával kezdte. Véleménye szerint az egyszerű mindennapi örömök és bánatok nem a filozófia, hanem a művészetek számára szolgáltatnak inspirációt. Ahhoz, hogy értékes filozófia szülessen, a szokásos öröm és a bánat mellett egy olyan világérzésre is szükség van, amely a világ folyásáról való elmélkedésre késztet. Plotinus kora pedig bőven szolgáltatott alkalmat az efféle világfájdalmasságban gyökeredző elmélyüléshez. Plotinus ugyanis Róma azon hanyatló korszakában élt, amikor a hadsereg a legtöbb kiváltságot ajánló császárok kiválasztásával volt elfoglalva, miközben a barbár törzsek egyre inkább szorongatták a Birodalmat. A háborúk és a járványok miatt a lakosság egyharmada elpusztult. A súlyos népesség veszteség következtében a császár és körei pazar életmódjához a megmaradt polgároknak egyre magasabb adókat kellett fizetni. A nyomor és elégedetlenség növekedett.

A körülmények hatására Plotinus és a kor más vezető gondolkodói elfordultak a valós élet nyomorúságától, és egy képzeletbeli világban kerestek megkönnyebbülést. A korai keresztények számára ez a másik világ a Mennyek Királysága, a Mennyország lett, míg a neoplatonisták számára az általuk hirdetett gondolatok örök birodalma jelentette a menekülési utat. Mivel mindkét irányzat hasonló visszahúzódással reagált a nehézségekre, nem meglepő, hogy a kereszténység sokat átvett a neoplatonista gondolkodásból, különösen Plotinustól (lásd pl. Szent Ágoston).

Az évszázadok során Platón ideái és a Démiurgosz örökkévaló, de statikus állandó teremtményeiből lassan egy alkotó és teremtő mindenható lény gondolata fejlődött ki. Ez az ügynök nemcsak a látszólagos világ ideiglenes rendjéért volt felelős, ahogy azt Platón állította a Démiurgoszról, hanem az egész világegyetem létrehozásáért és zavartalan működéséért is. Ez a fejlődési folyamat végül a kereszténység isteni Teremtőjében tetőzött, aki a világ megalkotásán kívül az emberek mindennapi életére is buzgón odafigyelt. Ebben a transzmutációs folyamatban Plotinus munkássága fontos mérföldkő volt.

Plotinus metafizikájában egy olyan Szentháromságot hozott létre, amely az Egyből, a Núszból (talán  értelemnek lehetne fordítani) és a Lélekből áll. Az ortodox keresztény Szentháromságtól eltérően, ahol mindhárom elem egyenlő jelentőséggel bír, Plotinus a három isteni elemet a jelentőségük szerinti csökkenő sorrendbe sorolta. Az Egy – más néven Jóság –talán valamiféle főistenként képzelhető el, amely az egész univerzumot átitatja. A plotinusi Egy valójában meglehetősen nehezen leírható fogalom, amelyet Russel szerint „jobban ír le a csend, mint a szavak”. A Núszt többnyire „értelem” -nek fordítják, jelentése „értelmi elv” vagy „isteni értelem”. Ez az Egy test nélküli másaként szerepel Plotinusnál. Mint Russel írja, Plotinus gyakran szenvedett „eksztázisos” rohamoktól, ami talán előidézhetett valami Núsz-szal kapcsolatos látomást. Ahogy végig gondolok a keresztény vallásos eksztázisokon, mint például a glossolali-án, elképzelhetőnek találom, hogy ezek eredete mind a Núsz-ben ra vezethetők vissza. A plotinusi szentháromság harmadik tagja a Lélek, ami a Núsz (vagy Isteni Értelem) leszármazottja, és az egész fizikai világ létrehozásáért felelős. Mindent földi teremtmény, a csillagok, a Hold, a Nap stb. az ő keze nyomát viseli.

Míg a sztoicizmus a Természetet a legnagyobb tiszteletben tartotta és istennel azonosította, addig Plotinus ugyanezt a Természetet a Lélek legalsóbb szintű képviselőjeként tartotta számon. A gnosztikus nézet, amit később tárgyalok, szintén kevésbé megbecsülendőnek tartotta a tökéletlen, mulandó fizikai világot, mint a magasabb rendű isteni felső szférát. A gnosztikus szemlélettel  szemben azonban lényeges különbség, hogy Plotinus nem becsülte le a természetet, csupán a Núszt, az értelmiségi világot, értékesebbnek tartotta. Valójában a fizikai világ szépségének valódi csodálója és értékelője volt re. Ez a nézet nem csak a sztoikusokkal állt szöges ellentétben, hanem a bűnös, nyomorúságos földi létezést megvető keresztény elképzeléssel is, amely szerint csak a tökéletes mennyei élet jelenthet vigaszt az embereknek.

Egy másik különbség Plotinus és a gnosztikusok között az, hogy az utóbbiak az égitesteket egy gonosz szellem teremtményének tekintették. Számukra csupán az emberi lélek volt a minden hibától mentes isten alkotása, ezért jóság egyedül az emberi lélekben lakozhat. – Jól hallom én itt a pogányság keresztény ihletésű elítélésének első hangjait? – Érdekes módon, Plotinus az égitesteket istenszerűnek ítélte meg, és felsőbbrendűnek tartotta az emberi léleknél.

Mivel hitt a reinkarnációban, a bűnök megtorlását és erények megjutalmazását a reinkarnáció természetes folyamatára hagyta. Ha például valaki megöli az anyját, a személy anyaként fog reinkarnálódni és gyermeke meg fogja ölni. -–  Ezt a fajta kozmikus igazságszolgáltatást nem tudom másként tekinteni, mint a bűn ördögi körének biztosítását szolgáló tökéletes receptnek. – Azt állította, hogy azért nem emlékszünk előző életeinkre, mert a lélek az örök élet felé halad, ahol végül majd egyesül a Núsz-szal. Ezen fejlődés során a lélek egyre kevésbé fog emlékezni az anyagi életre, és a végén csak az intellektuális birodalmat lesz képes megtapasztalni.

Arisztotelész szerint a lélek az anyag „formája” vagy aktualitása, azaz fizikai létezésünk csak a lélek útján nyerheti el az én-tudatát. Testünk tehát mintegy hüvely várja, hogy a lélek segítségével realizálhassa (Arisztotelész szóhasználatával aktualizálhassa) magát. Mi tehát a lélek és a bennünket alkotó anyag kombinációja vagyunk. Bár Arisztotelész a lelket ilyen formán az anyaghoz kötötte, de a sztoikusokkal ellentétben magát a lelket nem tekintette anyagi természetűnek. Plotinus nem követte sem Arisztotelész, sem a sztoikusok nyomdokait. E helyett Platónra hagyatékára támaszkodott, amikor azt állította, hogy az anyag egyáltalán nem létezhetne ha a lélek nem teremtette volna meg. Plotinus tehát a lelket nem tekintette anyagnak, mint a sztoikusok, de Arisztotelész állítását sem fogadta el, hogy a lélek test, vagyis az anyag, formája lenne. Szerinte a lélek egyszerűen esszencia, az élet nehezen körül írható alkotórésze. Mivel az esszencia a meghatározásából adódóan örök, a lélek maga is örök – nekem ez nem túl meggyőző, ad hoc ötletnek tűnik az örökkévalóságunkat biztosítandó. –

Russell Plotinus filozófiájának értékét annak tulajdonította, hogy megakadályozta a barbár babonák és primitív erkölcsök terjedését Európában. Ezek az irányzatok könnyen felszámolhatták volna úgy a görög intellektualitást, mint a sztoicizmus és a neoplatonisták által megteremtett erkölcsi örökségünket

Russell azonban el is marasztalta Plotinust, mert az isteni Núsz-on való elmélkedés bátorításával az embereket befelé fordulásra ösztönözte, ahelyett, hogy a külső, Plotinus számára ugyan csak tökéletlen világra koncentráltak volna. Ez a befelé történő elzárkózottság Russel szerint annak a folyamatnak volt a végeredménye volt, amely jóval korábban Prótagorasszal, Szókratésszel, Platónnal, a sztoicizmussal, sőt az epikureusokkal kezdődött. Az erényes élet keresése egy kétséges értékű elvont szubjektivitáshoz vezetett, a külső világ iránti kíváncsiság és tudományos érdeklődés rovására. Míg Platón idejében az erényes élet a szellemi teljesítmények széles skáláját foglalta magában, addig Plótinosz korára az értékes élet csak az erény elérésének szándékát jelentette, a fizikai világ megértésére vagy javítására való törekvések nélkül.

Plotinus élete tökéletes összhangban volt metafizikájával. Az Eggyel való egyesülésre való buzgalma közben szinte teljesen figyelmen kívül hagyta saját fizikai létét, például még a fürdést vagy a megfelelő öltözködést is elhanyagolta. Talán ez a fajta hozzáállás lehetett a későbbi aszkétikus keresztény áhítat első megnyilvánulása.

 Russell Plótinosz munkásságát a görög világkép végének és a kereszténység kezdetének tekintette. Valójában néhány keresztény bölcselő Plotinoszt kereszténynek tartotta.

Katolikus filozófia

A keresztény filozófia a következő etikai tanokkal indult:

- egy isteni lény elfogadása

- aki objektív, tévedhetetlen és megváltoztathatatlan erkölcsi szabályokat fektettek le

- és ezen szabályok megszegése büntetendő magatartásnak minősül.

A jó, azaz erényes, élet Isten szeretetét jelenti, és az Isten utasításaival összhangban álló magatartással érhető el. – Összehasonlításképpen emlékeztetek rá, hogy Epikurosz a „jó élet” etikai követelményeként a boldogságra való törekvést javasolta. – A keresztény elvárások az isteni kódexekkel szembeni engedetlenséget erkölcstelennek tekintették. A tanoknak ez a része alapjaiban ellentmond Arisztotelész azon kikötésének, hogy egy cselekvés csak akkor tartható erkölcsileg elfogadhatónak, ha az a helyzet teljes ismeretében hozott szabad döntés eredménye. Arisztotelész etikája szerint, ha valakinek muszáj Isten utasításait követnie, tevékenysége nem tekinthető szabadnak, és így nem lehet erkölcsös. – Vajon ez lehetett-e a fő oka annak, hogy az ősi keresztény filozófia Arisztotelész helyett a neoplatonizmusra támaszkodott? Ugyanilyen érdekes kérdésnek tartom azt, hogy Szent Tamás hogyan kerülte meg ezt az arisztotelészi gondolatot, amikor Platónt elhagyva Arisztotelészt állította tanításai központjába.

Nem bizonyult könnyűnek megtalálni azt, hogy mi a legelfogadhatóbban módja Isten parancsának követésére. Néhányan kizárólagosan a Bibliára támaszkodnak; a katolikus hívők a pápa által vezetett Egyház ajánlatait követték, mivel a pápa állítólag közvetlen kapcsolatban áll Istennel; mások rendkívüli személyekként hirdették magukat és követőikkel elhitették, hogy közvetlen szerződést kötöttek Istennel (példaként Joseph Smith); míg a keresztény vallás protestáns ágai úgy vélték, hogy mindenki kaphat közvetlen isteni ihletést a papság közvetítése nélkül. Mivel a fentiek alapján némi bizonytalanság mutatkozott az isteni utasítások emberekhez való eljuttatásában, néhány filozófus minden hivatalos tanítástól független etikai útmutatások után kezdet el kutatni.

Az i.sz. 400-1400 közötti időszakban szinte minden intellektuális fejlemény, beleértve a filozófiát is, az egyház képviselőitől származott. Ezért a középkori gondolkodás nem értelmezhető az egyháztörténet, elsősorban a pápaság viharos történetének  ismerete nélkül. Russel szerint a kezdeti egyházi világot számos kettősség jellemezte:

- a latin vs. teuton nyelv,

- papság vs. papságon kívüli értelmiség,

- Isten királysága vs. világi birodalmak,

- lélek vs hús, és végül

- a pápa kontra császár. – Az utóbbi kettősségből fakadó konfliktus egyik legjellemzőbb példája VIII. Henrik küzdelme a pápa ellen, aminek eredményeként született meg az anglikán egyház. –

A gyakran „sötét középkor”-ként emlegetett századok előtt a katolikus filozófiát Szent Ágoston uralta, aki az „Isten városa” címmel foglalta össze tanait. Őrá nagy hatással voltak a neoplatonisták, maga Platón, de a sztoikusok is. A „sötét középkor” elmúltával Aquinói Szent Tamás vált a kereszténység uralkodó hangjává, és rajta keresztül Arisztotelész is felülmúlta Platón hatását. Az „Isten városa” azonban továbbra is jelentősen befolyásolta a kor gondolkodását.

Durant szavaival: „A tizenharmadik századi kereszténységet meglepték, de egyben változásokra is serkentették Arisztotelész arab és zsidó értelmezései; de Aquinói Szent Tamás és mások révén az egyháznak még mindig maradt elegendő befolyása ahhoz, hogy Arisztotelész középkori teológussá való átlényegülését biztosítsa.”

Zsidó történelem

Az Ószövetség első történelmileg hitelesített személye Akháb zsidó király volt, akit egy asszír levél említett meg i.e. 853-ban. Russell azonban úgy gondolta, hogy Dávid és Salamon királyok, akik Akháb előtt éltek, valószínűleg szintén történelmileg hiteles személyek.

I.e. 722-ben az asszírok meghódították az Északi Királyságot (a mai Izrael északi részét), de a déli Júdea érintetlen maradt. I.e. 612-ben a babilóniaiak elfoglalták Ninivét, és ezzel véget vetettek az asszír uralomnak. I.e. 586-ban Nabukodonozor az Első Templommal együtt lerombolta Jeruzsálemet, és a lakosság nagy részét Babilóniába költöztette. Nagy Kürosz, Perzsia királya i.e. 538-ban legyőzte Babilóniát. A győzelem után Cyrus engedélyezte a zsidók visszatérését Palesztinába, akik Nehémiás és Ezsdrás vezetésével újjáépítették a jeruzsálemi templomot, és továbbfejlesztették a judaizmust.

Ez az az idő, amikor a törzsi istenek gyűjteményéből Jahve központi figuraként vált ki. Valószínűleg ekkortájt történt az is, hogy Jeremiás és Ezékiel bűnösnek nyilvánította minden Jahve követőt, aki más istent is imádni merészkedett. Ezzel egyidőben fogantatott meg az az eszme, miszerint Jahve imádásán kívül minden vallás gonosz és hamis. Ezekkel a változásokkal párhuzamosan a zsidókban kialakult a kizárólagosság érzése.

I.e. 1755 -ben IV. Antiokhosz szeleukida király megpróbálta hellenizálni a Jeruzsálem környékén élő zsidókat. Bár Jeruzsálem polgárai üdvözölték a görög befolyást, a főként vidéki lakosság által támogatott haszid párt lázadást indított Antiochus ellen. I.e. 164-ben Júdás Makkabeus visszafoglalta Jeruzsálemet, és megalapította azt a dinasztiát, amelynek a bibliai Heródes volt az utolsó tagja (meghalt i.sz. 4-ben). Heródes halála után egy kormányzó vezetése alatt Júdea Róma tartományává vált. A bibliai Poncius Pilátus az egyik ilyen római helytartó volt. A zsidók függetlenségi küzdelmére a végső csapás i.sz. 66-ban következett be, amikor a zélóták sikertelen lázadást kíséreltek meg Róma ellen. A lázadás i.sz. 70-ben Jeruzsálem bukásával és a Második Templom lerombolásával végződött.

Ettől kezdve a zsidók üldözése először a rómaiakkal kezdődött, majd később keresztényekkel folytatódott. Russell szerint az első évezred vége felé a mohamedánok sokkal több humanizmust és kulturáltságot mutattak, mint a keresztények. Többek között, a muszlimok által uralt területeken a zsidók szabadon folytathatták „felvilágosult spekulációikat” (Russell szavai) a filozófiai területén. Talán a kor legismertebb zsidó filozófusa a córdobai Mammonidé (1135-1204) volt, aki később Spinoza fő ihletőjévé vált.

Nem sokkal azután, hogy 1492-ben Ferdinánd és Izabella keresztény hadserege kiűzte a mórokat Granadából, minden zsidónak és muszlimnak vagy át kellett térnie a kereszténységre, vagy el kellett hagynia az országot. A visszamaradt tanult zsidók fontos szerepet játszottak a hellenisztikus filozófia és kultúra átadásában az eljövendő skolasztikus gondolkodóknak.

Visszatekintve a ma valóságából a történelemre, a sors furcsa fintorának tűnik, hogy a középkori keresztény zsidóüldözés tetőpontján a mohamedánok elismerésre méltó toleranciával kezelték őket.

A kereszténység az első négy évszázadban.

Ez volt az a korszak, amikor a kereszténység győztesként emelkedett ki számos más, jelentős vallási mozgalom közül. A manicheizmus tanítása a Jó és a Rossz küzdelmén alapult, míg a gnosztikusok Jézus elfogadásával kerültek a kereszténység közelébe. A gnosztikusok azonban Jézust egy olyan embernek tekintették, aki földi élete során átmenetileg isteni természetet kapott. Egy másik irányzatot képviselt az ókeresztény teológus, Origenész, aki szerint az emberi szellem örökkévaló, nem pedig Isten által teremtett. Az a nézete is konfliktusba hozta a kereszténységgel, miszerint még az ördög is bűnbocsánatot nyerhet. A gnosztikusokhoz hasonlóan, ő is az Atyánál alacsonyabb rendűnek tekintette a Fiút. Ugyanebben a letisztulásra váró hitvilágban tűnt fel az arianizmus (Jézus és Isten különálló) és a szabellianizmus (Jézus és Isten fizikailag ugyanaz). Ezek az eretnek mozgalmak mindaddig színen maradtak, amíg a niceai és konstantinápolyi zsinatok véglegesítették a keresztény hit alapjait a 381-es niceai-konstantinápolyi hitvallásban.  E szerint Jézus és Isten fizikailag különállóak, de természetükben (szubsztanciájukban) azonosak.

A kereszténység valószínűleg a zsidó közösségen belül maradt volna meg, ha számos engedménnyel Szent Pál nem nyitja meg az ajtót a pogányok előtt. Eltörölte a körülmetélés és az étkezési korlátozások mózesi törvényekben foglalt követelményét, valamint a Halakhah napi életet és vallásos szertartásokat szabályozó előírásait.

A kereszténység korai napjaiban sok alcsoport alakult ki. E csoportok közül a legkiemelkedőbbek a gnosztikusok voltak. Ez a vallási csoport valahol félúton állt a pogányság és a kereszténység között. Ugyan elismerték Krisztust, de elutasították a zsidók kiválasztott státuszát és más zsidó hiedelmeket. A gnosztikusok azt is állították, hogy Isten csak ideiglenesen egyesült Jézussal a keresztelésekor, és halálakor a kereszten ismét elhagyta őt. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Jézus nem isteni, hanem eredetileg emberi természetű volt. Valójában a Bibliában van egy kijelentés, ami alátámasztani látszik a gnosztikus Jézus-képet: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” – mondja Jézus a kereszten.

Egy másik nagy hatású vallási szekta, amely a korai kereszténységgel versengett, a manicheizmus volt. Ennek a dualista vallásnak a hiedelme lényegében a Kereszténység és a Zoroasztrián nézetek kombinációja. Eredete a Krisztus előtti harmadik századi Perzsiába tehető. Tanítása a Jó és a Rossz örökös küzdelmén alapul a fény szellemi világa és a sötétség anyagi birodalma között. Egykor a korai kereszténység fő riválisának számított, és keresztények egy eretnek vallásnak nyilvánítottak. Többek  között Szent Ágoston is ezt a szektát a követte, mielőtt elfogadta volna az ortodox keresztény tanokat.

A kereszténység valójában héber szentírásokból és a görög filozófiából nőtt ki. Origenész (i.sz. 185-254) Plotinus kortársaként fejlesztette tovább a neoplatonikus nézeteket a kereszténység felé, de sok nézete elfogadhatatlanná vált a későbbi keresztények számára. Rendszerében az Isten egy triumvirátus – Atya, Fiú és Szentlélek –, de sosem  öltött testet. Nyilvánvaló pogány maradványként hitt abban, hogy a csillagoknak és a Napnak van lelkük, és mint ilyenek, vétkezhetnek. Az ember lelke már a teremtés óta létezik, és születéskor csak egyszerűen az ideiglenes emberi testbe kerül. Az idők végén Krisztus visszavesz minden lelket, és ekkor még az ördög is üdvözülni fog.

A korabeli egyházban eluralkodó dogmatizmus eredményeként Origenészt négy okból nyilvánították eretneknek (amelyek közül csak kettőt vagyok képes megérteni): az egyik az ördög üdvözülésében való hite, a másik pedig az emberi szellem örökkévaló létezése, ami ellentmond a szellem születés pillanatában való megjelenésének. Mivel a szex minden formájának, még a házasságon belülinek is heves ellenzője volt, el tudom képzelni, hogy a hívők szaporításának keresztény dogmája ellen is vétkesnek tarthatták. A gnosztikusok osztották Origenész furcsa anti-szexuális nézetét, de ő mindannyiukon túltett azzal, hogy „egek királyságáért” kasztráltatta magát.

Ilyen, és hasonló esetekről hallva, számomra a szervezett vallás filozófiába lépésével minden szövevényessé, meseszerűvé, öncélúvá és mélyen irracionálissá vált. Nem látok több metafizikai kíváncsiságot és nyitott gondolkodást, csak az alárendelő, félelem által vezérelt dogmatikai tételeket.

A kereszténység korai időszakában folyamatosan különféle eretnek mozgalmak felbukkantak fel, amik némi szőrszálhasogatással – legalábbis egy kívülálló számára – az eredeti doktrínát próbálták módosítani. Az Arianizmus, amelyet Arius, egy magas rangú alexandriai pap indított el, azt akarta bizonyítani, hogy Isten és Jézus két különböző teremtmény. Bár Jézusnak is isteni természete volt, de nem volt egyenlő az Istennel, mivel Ő, az Atya teremtette. Ez a nézet a Plotinus által bevezetett egyenlőtlen ​​Szentháromságra emlékeztet. Egy másik mozgalom, a Szabellianizmus, azt állította, hogy Isten és Jézus nem két különálló teremtmény, hanem az egy Lény (Isten) különböző aspektusai. A győztes dogma, amelyet Nagy Konstantin parancsára alkotott meg i.sz. 325-ben az első niceai zsinat, és amelyet az első konstantinápolyi zsinat i.sz. 381-ben módosított, a következőket állította: Isten és Jézus

- egyenlő, akik

- ugyanabból az szubsztanciából állnak, de

- mégis különálló személyek.

Ó, istenem, ez a sok értelmetlen technikai részletesség egy átlátszó filozófiai fátyolos maszlagba öltöztetve!

A niceai hitvallás végül is összeállított egy szoros, egységes keresztény rendszert, és ezzel előkészítette az utat a kereszténység gyors növekedéséhez. Russel értelmezése szerint a kereszténység népszerűsége valószínűleg a hitvallás alábbi négy elemére vezethető vissza.

1. A korabeli versengő vallásokkal ellentétben iszonyatos büntetéssel, pokollal fenyegette az istenteleneket.

2. Hasonlóan sok más ókori valláshoz, amelyek az orfizmussal kezdődtek, a kereszténység is megígérte a feltámadást.

3. Elismerte a csodákat, bár ez a keresztény vonás sem volt egyedülálló az ókori világban.

4. Magasra értékelte a felsőbbrendű erkölcsöt, mint például a monogámiát, az Istenhez való feltétlen hűséget stb. A korai keresztények erkölcsiségét még az egyik őket üldöző római bíró is külön megdicsérte.

A hanyatló Római Birodalom zavaros forgatagában a hadsereg észrevehetett némi értéket a szigorúan szervezett keresztény „földalatti” mozgalomban, így sok római katona felvette a keresztény hitet. A hadsereg támogatását megtartani szándékozó Nagy Konstantin (272-337) ezért előszőr véget vetett a keresztény üldözésnek, majd 380-ra a kereszténység hivatalos római vallássá vált. Ennek ellenére az Arianizmus és a Katolicizmus közötti küzdelem nem ért még véget egészen a hatodik század közepéig, amikor I. Jusztinián Kelet-Római császár véglegesítette a kereszténység győzelmét.

A nyugati egyház doktorai

Ebben a részben a nyugati egyház négy doktora közül csak hármat tárgyalunk. A negyedikről, Nagy Gergelyről később röviden lesz szó.

Szent Ambrus (340-397); az egyház átveszi az uralmat az állam felett

Az állam és az egyház között kibontakozó pozíciós küzdelemben sikeresen szorgalmazta az egyház függetlenné válását.

Szent Ambrus munkásságának legjelentősebb eredménye egy új típusú kapcsolat kidolgozása volt az egyház és az állam között. Ez a nagy hatású koncepció a mai napig tekintélyes függetlenséget biztosít az egyháznak a világi törvényhozástól. Szent Ambrus Milánó püspökeként szolgált, ami 286-402 között a Nyugat-Római Birodalom fővárosa lett. Az Egyház szilárdan megalapozott, jól kidolgozott elvek szerint működő intézménye (bármit is gondolunk ezekről az elvekről) éles ellentétben állt az akkori római birodalom korrupt, gyenge kezű világi vezetésével, így jogosan számíthatott a lakosság támogatására. Figyelemre méltó vallási államférfiként Szent Ambrus ügyes körültekintéssel használta ki az egyház szervezeti és morális fölényét a világi vezetőkkel szemben.

Először Milánó pogány szenátorai fölött diadalmaskodott, amikor azok egy pogány oltárt és szobrot akartak helyreállítani a városban. Később az ariánus vallást követő Justina császárné ellen lépett fel sikeresen, aki egy ortodox bazilikát akart átengedni az ariánusoknak. Harmadik jelentős győzelmét maga a császár ellen aratta, aki meg akarta büntetni az Alexandriai Cirill püspököt (lásd később is) egy zsinagóga felgyújtására való buzdításáért. –A császárhoz írt leveléből elég egyértelműen kitűnik, hogy Szent Ambrus egy merev, öntörvényű, kétséges erkölcsi feddhetetlenséget mutató ember volt, aki óvva intett a zsinagógát felgyújtók megbüntetésétől. – „Ó nagy Császár, bizonnyára a fegyelem megtartásának szükségessége ösztönöz Téged a büntetésre! De mi lehet itt a fontosabb kérdés? A fegyelem fenntartása, vagy a vallás tisztelete? Az ítéletednek a vallás ügyét kell szolgálnia! ”

Ezzel a három győzelmével Szent Ambrus egy új törvénykezési elv alapjait fektette le, amely szerint az államnak bizonyos kérdésekben engednie kell az egyház akaratának. Ezt a koncepciót kiválóan foglalja össze egyik levelének egyetlen mondata: „…ugyanúgy, ahogy minden római polgár tartozik az uralkodójának katonai szolgálattal, a császár is tartozik a Mindenható Istennek azzal hogy Őt szolgálja. ”A társadalom mind a mai napig megfizeti ennek a bűnös, öntörvényű elgondolásnak az árát. Lásd a gyermek molesztálással vádolt papok elbírálását a sajátos egyházi törvénykezési rendszer keretein belül, ami csak az egyik legújabb következménye a Szent Ambrus által kiharcolt egyház és állam közötti hatalommegosztásnak.

Szent Jeromos (345-420); a Vulgata, a hivatalos vatikáni Biblia szerzője

Szent Jeromos életművének csúcsa a Biblia eredeti héber szövegeinek latinra fordítása volt. Ez a Vulgatának nevezett mű mindmáig a hivatalos Vatikáni Biblia maradt. Fordítási munkáján kívül ugyancsak szerepet vállalt a szerzetesi rendszer kialakításában is.

Kiterjedt levelezésének nagy részét a keresztény erkölcsök részletes megbeszélésére szentelte. Russell kifogásolta, hogy bár Szent Jeromost tudatában volt a Birodalom felbomlásának jeleivel, mint a barbár inváziók, mégis triviális ügyekre fordította figyelmét, mint például a szüzesség erénye.

Szent Ágoston (354-430); a keresztény teológia platóni atyja

A keresztény teológia atyja és egyik legjelentősebb képviselője. Míg Platón a Démiurgoszt csak egy egyszerű „építészként” képzelte el, aki az örökké létező ideákat elrendezte a földön, Szent Ágoston az Istent minden létező teremtőjeként hirdette meg. Így a világon mindennek lett kezdete, kivéve magának Istennek, aki öröktől  létezett. Az idő szubjektív értelmezésével, ami csak az ember megszületésével nyert értelmet, és csak az emberi tudatban létezik, máig jelentősnek metafizikai gondolatokat hozott a filozófiába. Fő munkája, az Isten városa, számos teológiai és általános filozófiai kérdés kiindulópontjául szolgált. A mű végső következtetése azonban abban foglalható össze, hogy minden vallásos kérdésben az államnak kell alkalmazkodnia az egyház igényeihez. Szent Ágoston sok energiát fektetett egy kortárs teológus, Pelágiusz nézeteinek heretikussá nyilvánításába, aki tagadta az eredendő bűn létezését.

Az észak-afrikai születésű Szent Ágoston meglehetősen hétköznapi gyermekként és fiatalemberként nőtt fel. Cölibátusa előtt még gyermeket is nemzett. A Manicheizmus iránti rövid lelkesedése után megkeresztelkedett, és az észak-afrikai Hippo város püspöke lett. Kezdettől fogva nyilvánvalóvá vált, hogy a bűn és a büntetés érdeklődése középpontjába került úgy az egyének, mint a közösségek szintjén. Véleménye szerint a zsidó nemzet jogosan érdemelte ki Isten büntetését azzal, hogy számos esetben engedetlenséget mutattak akarata ellenére. Míg a zsidó nemzet bűnei és büntetésé akkor már a múlté volt, Szent Ágoston figyelme egy új közösség, az Egyház moralitása felé fordult. A Keresztény dogma szerint, a zsidókkal ellentétben, az egyház, mint közösség, bűn nélküli maradt. Ugyanakkor, hacsak nem követi az Egyház tanait, az egyéni lélek továbbra is hajlamos maradt a bűnbe esésre. Valamivel több mint ezer évvel később a Szent Ágoston által élesen megkülönböztetett egyéni és közösségi moralitás két ágra szakította az Egyházat: a katolikusokra, akik az Egyházra, mint szellemi egységre támaszkodtak; és a protestánsokra, akik az egyén lelki útkeresésére helyezték a hangsúlyt.

Szent Ágoston filozófiája és időelmélete

Szent Ágoston a metafizikát a Szentírás szempontjából újraértékelte. Hangsúlyozta, hogy Platón és Arisztotelész szerint az örökkévaló szubsztanciát magát nem a teremtő hozta létre, hanem azt csak úgy rendezte át, hogy abból az élet kialakulhasson. Ezzel szemben Szent Ágoston és az összes többi ortodox keresztény gondolkodó úgy vélték, hogy a teremtő maga az örökkévaló isten, aki az általunk ismert világon kívül létezik és a semmiből teremtett meg minden létezőt.

A hagyományos görög gondolkodás eléggé praktikus volt ahhoz, hogy még az isten által sem tudta elfogadni valami megteremtését a semmiből. Ennek eredményeként a hellenisztikus hagyományokból kinőtt metafizikai elméletek sokféle próbálkozást tettek ennek a vitatható lépésnek az elkerülésére. Az egyik ilyen törekvés a Panteizmushoz vezetett, amely szerint a világot nem teremtette isten a semmiből, hanem az isten maga az örök világ és minden, ami abban megtalálható. Az ókori görögök szóhasználatával ezt a fajta istent szubsztanciának nevezték. Később Spinoza ezt a panteista nézetet a legfejlettebb fokára fejlesztette ki.

Szent Ágostont azonban nyilvánvalóan nem befolyásolta a fentebb említett görög szkepticizmus, és gond nélkül elfogadta a Genezis teremtési történetét. Gondos keresés után arra a következtetésre jutott, hogy a teremtés előtt, amikor még csak az örökké való Isten volt jelen, a hagyományos értelemben az idő nem létezett. Valójában az idő most sem igazán létezik, mert csak az általunk érzékelt jelen pillanata az, ami valódi és felfogható. Amit mi időként érzékelünk, az csupán gondolatainknak az egyik aspektusa, és mint ilyen, csak azután jöhetett létre, miután minket embereket megteremtett Isten. Annak érdekében, hogy valami magyarázatot találjon a múltról, jelenről és jövőről alkotott érzéseinkre, Szent Ágoston egyszerűen három típusra osztotta fel a jelent. A múlt az az emlékezetünk, amely valójában a múlt dolgok jelene. A jövő az elménkben egy adott pillanatban megfogant elvárás, ezért ez is csak a jelenben létezik, mint a még eljövendő dolgok jelenje. Szent Ágoston ezt így fejezte ki: „A múlt dolgok jelenje az emlékezet; a jelen dolgok jelenje a látás; és a jövő jelenje a várakozás. ” Ennek az elméletnek a lényege, hogy az idő szubjektív, és az ember teremtése előtt nem volt értelme az időről beszélni.

Habár Russell nem értett egyet azzal, hogy az idő egyszerűen csak az emberi szellem szüleménye, mégis jelentősnek tartotta Szent Ágoston szubjektív időről szóló koncepcióját, amely később Kant szubjektivizmusának is alapjául szolgált.

Isten városa (412-427).

Annak ellenére, hogy Russel szerint Szent Ágoston ezen kiemelkedő alkotása a huszadik században már többnyire tarthatatlan álláspontot képviselt, mégis elismerte a könyv inspiráló erejéért, amennyiben a főbb koncepciókat újra fogalmazzuk a teológiai keretek nélkül.

 Miután I. Alarik és vizigót hadai kifosztották Rómát 410-ben, a még mindig jelentős számú pogány hitű római polgárok a tragédiát az istenek büntetéseként fogták fel, amiért elhagyták Jupitert imádását a kereszténységért. Eredetileg Szent Ágoston csupán ezeket a polgárokat akarta meggyőzni hibás érvelésükről, de a végén könyve sokkal nagyobb szabású lett a tervezettnél, amennyiben szembeállította a római város életét Isten elképzelt városával.

A pogány elégedetlenkedőknek azzal érvelt, hogy Rómával már a kereszténység előtt is történtek katasztrófák, például i.e. 387-ben a gallok fosztogatásai. A pogány rómaiaknak volt egy igen erős ellenérvük Szent Ágoston ellen. Ugyanis a vizigótok brutálisan megerőszakolták a római szent szüzeket, azok nyilvánvaló jámborsága és Isten segítségébe vetett erős hite ellenére. Az elképzelhető legfurcsább és aggasztóbb módon Szent Ágoston az áldozatokra hárította a nemi erőszakot, mondván: „Isten megengedte a nemi erőszakot, mert az áldozatok túlságosan büszkék voltak az erkölcsösségükre.” MICSODA? Sajnos mióta a Szent jámbor buzgalmában kigondolta, hogy bűnösöket kell találni az ártatlanok között, ez a nemi erőszakkal kapcsolatos hátborzongató és legfelháborítóbb hozzáállás túlélte az évszázadokat. Szent Ágoston „védelmében” felhozható (és ezt nem kevés iróniával mondom), hogy azokat a szüzeket, akik nem élvezték az aktust, bűntől mentessé nyilvánította.

A könyvben a püspök kitér sok pogány filozófus kiértékelésére is, akiket többnyire elítélt, a pogány istenek imádása miatt. Thalész, Anaximenész, a sztoikusok és Epikurosz az atomjaival, mind materialisták voltak, ezért a Szent kárhozatra ítélte őket. Kedvenc filozófusa Platón volt, aki felismerte, hogy az isteni teremtmény (a Démiurgosz) nem fizikai, testi lény, és elismerte, hogy a földi élet isten tevékenységének az eredménye, még ha nem is ő teremtette meg a földi valóság alkotó elemeit. Abban is egyetértett Platónnal, hogy az érékelhető világ nem lehet az igazság forrása. Legfőbb kifogása az volt a Platón és követői ellen, hogy elismerték egynél több isten létezését, és nem hittek a feltámadásban.

Arisztotelészt Szent Ágoston Platón mögé, de mindenki más elé helyezte. A sztoikusokban leginkább az kifogásolta, hogy mindenféle szenvedélyt elítéltek, míg ő a keresztény szenvedélyt dicsérendőnek és erényesnek tartotta. Bár azt elismerte, hogy bizonyos ismeretek az értelem útján is nyerhetőek, minden vallással kapcsolatos ismeretnek a Szentíráson kell alapulnia. Azt tudni kell róla, hogy a vallási ismereteket igen tágan értelmezte, így a Szentírás jelentősége számára messze túlmutatott a vallási kérdéseken.

Véleménye szerint Róma története során sok bűnt követett el, részben a gonosz pogány istenekben való hit miatt. Jó megfigyelőképességre és éleseszűségére utal, hogy észrevette az azonos horoszkóppal született ikrek gyakran eltérő sorsát. Ezt a megfigyelését hatásosan alkalmazta az asztrológiai babonaságok elleni érvelésében. Szerinte az asztrológián alapuló sztoikus Sors fogalma értelmetlen és téves volt, mivel az angyaloknak és az embereknek szabad akarata van, amit a csillagok  nem  befolyásolhatnak.

Azért fogadta el a világ 6 nap alatti teremtését, mert a 6 egy tökéletes szám, ui. tényezőinek összegéből adódik (3x2x1). Talán ifjúkori megtévedésének kiengeszteléséül, úgy vélte, hogy Ádám és Éva büntetésből kapták a szexuális vágyuk felébredését, amiért leszedték a tiltott almát. Ha nem követték volna el ezt a bűnt, akkor tovább folytathatták volna a gyermekek nemzését mindenféle szexuális vágy nélkül csakúgy, mint ahogy egy ács is szenvedély nélkül veri be a fába a szöget. Legnagyobb kifogása az volt a szexuális kéj keresése ellen, hogy az erényes élet az akarat teljes koordinációját megköveteli, a szexuális vágy pedig átveszi az akarattól az irányítást.

Amellett érvelt, hogy a Föld kevesebb, mint 6000 éves; az ő idejében ez menthető tudatlanság lehetett, de nyugtalanító, hogy ezt a mai napig sokan igaznak tartják. Ágoston elvetette az ókori görög filozófia egyik sarkalatos tételét a történelem ciklikus természetéről, mivel Jézus csak egyszer halt meg a bűneinkért. Gondolatköre kitért a szentek súlytalan testéről való is elmélkedésekre is. Véleménye szerint Ádám és Éva ősbűne eredményezte a halál büntetését az emberiségre. Ettől az átoktól csak Isten kegyelme szabadíthatja meg azokat, akik hisznek benne. – Itt bizonyára a feltámadásra utal.

Olyan hétköznapi kérdésekre is kiterjedt figyelme, mint például Matuzsálem halála. A Septuaginta – a görög Ószövetség – számításai szerint ez 14 évvel az özönvíz után történt, bár furcsa módon Matuzsálem nem volt a bárka utasa. A Vulgata szerint viszont Matuzsálem az özönvíz előtti évben hunyt el, ami a fentiek szerint könnyebben magyarázható. Ágoston ennek az isteni ihletésű, és ezért tévedhetetlennek tartott adatnak a bizonytalanságát fordítási hibákra vezette vissza. Ő maga a Vulgata évszáma mellett szavazott.

Mindezen abszurd spekulációk befejeztével a könyv lényege végül is így foglalható össze: az állam csak akkor válhat Isten városává, ha minden vallási kérdésben engedelmeskedik az Egyháznak.

A történelem során valahányszor nézeteltérésbe keveredett a pápa valamely világi uralkodóval, ez a könyv szolgált az Egyház álláspontjának igazolásaként. Szent Ágoston minden különösebb eredetiség nélkül, de gondosan összegyűjtötte a sokszínű keresztény irányzatok tanításait, és azokat a korabeli események szempontjából sikeresen relevánssá tette. Ilyen módon, hogy a kereszténység a történelem egyik igen zaklatott időszakát anélkül élhette át, hogy hitüket meg kellett volna kérdőjelezni.

A Nyugat Római Birodalom utódállamaiban az erőtlen világi kormányzatok lehetővé tették, hogy az Egyház hatalmas befolyásra tegyen szert, és valóban szinte „Isten városát” teremtse meg. Keleten viszont, ahol a bizánci császár világi igazgatása sokkal hatásosabb volt, az Egyház befolyása lényegesen mérsékeltebb maradt.

A pelagiuszi vita

Szent Ágoston munkásságának jelentős részét lefoglalta a Pelagius nevű eretnekséggel vádolt szerzetes semlegesítése. Pelagius walesi származású volt, aki hirdette a szabad akaratot, elutasította az eredendő bűnt, és azt állította, hogy az emberek saját erkölcsi elhatározásuk miatt cselekszenek erényesen. Bár Szent Ágoston erőfeszítéseinek köszönhetően eretneknek nyilvánították, nézetei több száz évig versenyben voltak a szent teológiájával.

Szent Ágoston megingathatatlanul ragaszkodott az emberiség örök kárhozatához, mivel szerinte Éva almával történt esete előtt Ádámnak volt szabad akarata ahhoz, hogy ne vétkezzen. Miután viszont az eredendő bűn megtörtént, az első házaspár és minden leszármazottja képtelenné vált Isten kegyelme nélkül távoltartani magától a bűnt. Úgy gondolta, hogy egyszerű jóindulattól hajtva Isten megbocsát néhány embernek, akiket minden nyilvánvaló ok nélkül beenged a Mennyországba. Ez a kiváltság azonban csak azoknak jár, akik megkeresztelkedtek. Ezt olyan szigorú feltételként gondolta el, hogy még a kereszteletlen csecsemőt is bűnösként tartotta számon, aki a pokolba kerül, ha a keresztség előtt hal meg. Megkeresztelkedésükig Szent Ágoston az újszülötteket a „Sátán végtagjának” tekintette, és meglepően széles skálájú bűngyűjteményt állított össze nekik, köztük például a falánkságot. Ezt a rossz cselekedetekre való újszülött hajlamot az emberi örök kárhozatás eredményeként fogta fel.

Az ötödik és hatodik század története.

Ekkoriban két további eretnek mozgalom jelent meg a színen. A nesztoriánusok azt állították, hogy Jézusnak két külön személyisége volt, egy isteni és egy emberi. Ezzel szemben a monofizitizmus egy személynek tekintette Jézust, de megfosztották az emberi természettől, és csak egyetlen isteni természettel ruházták fel. Az Efezusi  Zsinaton 431-ben az Egyház leszámolt a nesztorianizmussal, és 451-ben, a Khalkédoni Zsinaton véglegesítették a hivatalos keresztény dogmát, amely szerint Jézus valóban egy személy, de isteni és emberi természete is van.

Az ötödik században a barbár inváziók gyökeresen megváltoztatták Európa térképét. Az angolok megszállták Nagy-Britanniát; a frankok Észak-Galliában (Belgica); a vizigót Dél-Galliát (Aquitánia), míg a vandálok elfoglalták Spanyolországot és Észak-Afrikát. Megszűnt a központosított római bürokrácia, és az életet a helyi hatóságok szervezték meg.

Diocletianus óta a gótok Róma zsoldosaivá váltak, és rengeteg lehetőségük volt a hadművészet tökéletesítésére. Többek között a 451-es catalaunumi csatában segítettek megvédeni Rómát a hunokkal szemben. Ahogy a gótok seregei egyre inkább felülmúlták a római légiókat, elkezdtek gazdáik ellen fordulni. Alaric vezetése alatt már 410-ben rátörtek Rómára, és kifosztották a várost. Ez volt az az esemény, amely Szent Ágostont az Isten Városának megírására késztette. Róma hosszú történetének utolsó fejezeteként Odoaker germán fejedelem 476-ban megfosztotta Romulus Agugustulust, az utolsó római császárt, a hatalmától, és ezzel véget vetett a Nyugat-Római Birodalomnak. Odoaker kikiáltotta magát Olaszország királyává.

Ezen viharos történelmi események közepette az Egyházban jelentős teológiai viták alakultak ki Krisztus istenségének és emberségének természetéről. A konstantinápolyi Nesztoriusz azt állította, hogy Krisztusnak két, egymástól független személyisége volt, egy emberi és egy isteni. Ennek megfelelően Szűz Mária nem „Isten anyja” volt, hanem csak „Krisztus anyja”, ami azt jelenti, hogy gyermeke, Krisztus, emberi személyisége volt. Nesztoriusz szerint Krisztus isteni személyisége maga Isten volt, akinek így persze nem volt anyja.

Alexandria befolyásos püspöke, Szent Cirill úgy vélte, hogy Krisztus egyetlen személy, és 431-ben az Efezusi Zsinat elfogadta ezt az állítását. Nesztoriuszt eretneknek kiáltották ki, de ennek ellenére Szíriában és keletebbre szektája továbbra is befolyásos maradt. Annak ellenére, hogy Cirill püspök az alexandriai zsidók ellen uszította híveit, később szentté nyilvánítottak. Sajnálatos módon ugyanennek a szentnek szerepe lehetett az alexandriai Hypathia brutális meglincselésében is. Hypathia egy tehetséges matematikus volt, és talán az utolsó neoplatonikus filozófus is.

A nesztorizmussal egy időben egy másik keresztény mozgalom is kibontakozott, a monofizitizmus. Ők, a nesztorizmussal ellentétben azt állították, hogy Krisztus csak egyetlen fizikai lény és csak egyetlen természete van, ami maga Isten. A 451-es khalkédoni ökumenikus zsinat végül azzal a határozattal zárta le az elhúzódó heves vitát, hogy Krisztust egyetlen személyként fogadta el, akinek egy emberi és egy isteni természete van. Azóta is ez maradt a hivatalos keresztény dogma.

Az első két olasz király, Odoaker és Theodorok alatt, akik a nyugat-római császár helyébe léptek, az ariánusok és az ortodox keresztények viszonylagos békében éltek egymással. Amikor azonban a Kelet-Római Birodalomban Jusztinianusz császár került hatalomra, betiltotta az arianizmust, és ellenségeskedésbe kezdett az ariánus Theodorok ellen. Ez volt az az idő, amikor Theodorok, nem egészen ok nélkül, paranoiássá vált, és összeesküvés vádjával kivégeztette miniszterét, Boethiust.

Boethius (480-524) és kora; a filozófiai harmónia példája

Ő volt az utolsó római és egyben az első valódi középkori gondolkodó, akinek a filozófiai nyugalom jelentette az áldott életet. Kortársai voltak I. Jusztinianusz, akit a római polgári törvény megalkotójának tartanak, valamint Szent Benedek, aki a kolostor rendszer megerősítésével és az ott folyó oktatás kidolgozásával jelentős örökséget hagyott hátra. Az állam és az egyház hatalomért folyó versengéséből I. Gergely pápa tevékenysége révén az utóbbi került ki győztesen.

Bár Boethius nem egy különösebben eredeti filozófus, mégis jó nevet szerzett magának a kereszténység és a platóni filozófia érdekes ötvözésével. Számos eredeti görög filozófiai mű latinra fordítását és igényes kiértékelését köszönhetjük neki. A középkorban ugyancsak széles körben használták logikával kapcsolatos gondolatait.

Fő műve, „A filozófia vigasztalása” a sztoikus és platóni gondolatok magas fokú szintézise, amit a költészet és a próza mesteri keverékében ad át az olvasónak. A könyvet kivégzésére várva írta meg, mivel koholt vádak alapján Theodorok halálra ítélte. A műben a szerző párbeszédet folytat a Filozófiával a szabad akaratról, a sorsról, a gondviselésről és a véletlenről. Boethius végső következtetése az, hogy meg kell értenünk és el kell fogadnunk a végső soron jóindulatú isten titkait. Ehhez viszont a figyelmünket a materialista világról az érzékeinken túli világra kell fordítanunk; ez egyértelműen egy keresztény típusú konklúzió. A könyv az emelkedett gondolatokért, a megragadó költői nyelvezetéért és a kilátástalan helyzetből történő optimista üzenetéért megérdemelten vált a korok kedvelt olvasmányává. A lefejezés szélén álló Boethius ezt írta: „A bölcs emberben nincs helye a gyűlöletnek.” Milyen időszerű is, de sajnálatos módon mégis figyelmen kívül hagyott üzenet ez az egész emberiség történelme számára!

Boethiusnak az áldott élet nem egyszerű örömöket jelentett, hanem a barátságban talált boldogságot, az elérhetetlen utáni vágy hiányát és az ebből folyó nyugalmat. Számára a gonosz elhanyagolható, mert Isten hatalmasabb, és „Isten lényege semmi másból nem áll, mint a jóságból”. Bár sokan keresztényként tartják számon, számos panteista gondolatot megfogalmazott, és a tipikus keresztény bűnnel kapcsolatos megszállottság is hiányzott belőle. Russell szerint Boethius tökéletes példája a filozófiai nyugalomnak. Csodálta Boethiust a babonák teljes elutasításáért, a tudás iránti vágyáért és a közösség iránti hasznos buzgóságáért.

Theodorok csak két évvel élte túl Boethiust, és Olaszország trónján az uralkodásra alkalmatlan unokája követte. A Keleti Római Birodalomban ekkortájt került hatalomra I. Justitianus (482-565), a Római Birodalom talán utolsó figyelemre méltó császára. Hosszú uralkodása alatt azzal vált híressé, hogy újraírta a római polgári jogot, amely számos modern társadalomban a polgári jog alapjává vált. Egy másik elismerésre méltó teljesítménye a Haga Szófia volt, amelyet az ő utasítására építettek Konstantinápolyban. Sokkal vitatottabb hírnévre tett szert azzal, hogy megtévesztett jámborságtól vezérelve 529-ben bezáratta az Athéni Akadémiát, annak pogány jellege miatt.

Justitianus volt a hanyatló Római Birodalom utolsó nagy felvillanása. A gótok ellen háborút indított Itáliában 535-ben azzal a ambiciózus tervvel, hogy újraegyesítse az egész Római Birodalmat. A gyors kezdeti olaszországi és észak-afrikai győzelmek után a háború elhúzódó küzdelemmé vált, és 18 évvel később vereséggel végződött. A vereségben a könyörtelenül pusztító pestis járvány is nagy szerepet játszott.

Nem sokkal Justitianus 568-ban bekövetkezett halála után egy másik germán törzs, a longobárdok szállták meg Olaszországot. Ez volt a nyitánya egy 200 éven át tartó háborúskodásnak a longobárdok és az Olaszországban visszamaradt kelet-római erők között. Bár Róma és a Pápaság többnyire Konstantinápoly alá tartozott, Olaszország többi részét a longobárdok uralták. Ez idő tájt alapították meg a longobárdok elől menekült katolikusok Velencét, ami gyorsan a kereskedelem, a politika és a kultúra központjává vált.

Habár a fanatizmus, a babonaság és a világi oktatás elhanyagolása lényegesen korlátozta az Egyház hatásosságát, a hatodik századot követő általános zűrzavarban mégis az Egyház maradt az egyetlen intézmény, amely megőrizte a római kulturális örökség egy részét. Russell három korabeli államférfit erényeit emelte ki ebből az időszakból: a már említett Justitianust, Szent Benedeket és Nagy Gergelyt. Russell szerint mindhárman összességében alacsonyabb képességekkel rendelkeztek, mint a korábbi évszázadok kimagasló személyiségei, de a történelmi eseményekre gyakorolt ​​hatásuk mégis igen jelentős volt. Három ilyen történelmi változás külön említést érdemel.

1. A szerzetesi mozgalom.

A szerzetesi mozgalom legkorábbi formája a remeteélet volt. Az első remeték között találjuk Szent Antalt (270 körül), aki Egyiptomba költözött, hogy ellenállhasson az ördög kísértéseinek, és taníthassa az aszketikus élet erényeit. 320 körül a szintén egyiptomi Pachomius megalapította az első kolostort, és ezzel utat nyitott az egész kereszténységet  meghatározó kolostori életre. Ahelyett, hogy a „testi kísértések” ellen küzdöttek volna, mint a remeték, a szerzetesek sok hasznos munkát végeztek a kolostorokban, mint például mezőgazdasági tevékenységet. Szent Bazil azzal bővítette ki a kolostorok működését, hogy árvaházakként és fiú iskolákként használta őket. Szent Benedek folytatta a kolostorok hagyományát, és 520-ban megalapította a híres Monte Cassino kolostort. Követői, a bencések, az oktatás fontos forrásaivá váltak. A későbbi papok munkájának köszönhetően, akik közül később sokat szentté avattak, számtalan kolostort alapítottak Európában, Szíriában, Mezopotámiaban és Egyiptomban.

2. Nagy Gergely pápa.

Fáradhatatlan, impozáns államférfiként sikeresen tovább terjesztette a pápai befolyást a világi életben. Kiterjedt levelezést folytatott püspökökkel, királyokkal, királynőkkel és barbár fejedelmekkel. A pápai örökség sokat köszönhet neki; egyébként nem sok filozófiai értéket alkotott.

3. A pogányok megtérése.

A 6. század végére a legtöbb barbár nép áttért a katolicizmusra, és ezzel teljessé vált.a kereszténység hatalom-átvétele. 

VIII-X. század; a sötét középkor

A frankok 508-ban Meroving uralkodóház alatt egyesültek, és 732-re elég erőssé váltak ahhoz, hogy megállítsák a mórok európai invázióját. Charles Martellel, a mórok felett aratott döntő győzelem hősével, ugyanakkor megkezdődött a Karoling-dinasztia felemelkedése. Konstantin hamisított adományát felhasználva, Martel és unokája, Nagy Károly, hatalmas földeket juttattak a pápaságnak. A pápa ezt a szívességet azzal viszonozta, hogy Nagy Károlyt megkoronázta az első római császárrá. A korszakot egyébként továbbra is meghatározták a nomád inváziók, valamint a hosszan tartó, bonyolult politikai harc a Szent Római Birodalom, a pápaság és a Kelet-Római Birodalom háromszögén belül.

Miután Justitianus részlegesen visszafoglalta a Nyugat -Római Birodalmat, a longobárdok fokozatosan kezdték visszafoglalni az elvesztett olaszországi területeket. 751-ben a longobárdok elfoglalták Ravennát, Olaszország bizánci fővárosát. Míg Olaszországban folytatódott a háborúskodás, addig 507-ra a frankok egyesültek I. Chlodvig  vezetése alatt. I Chlodvig volt az első francia király és az első francia dinasztia, a Merovingok megalapítója.

A 700-as évek elejére a Merovingok uralma hanyatlóban voltak, és egy új dinasztia jelent meg a színen, a „fattyú”, Martel Károllyal. Martel azzal írta be nevét a történelembe, hogy 732-ben Toursban döntő csatát nyert a mórok ellen. Ekkor kérte a pápa a frankoktól, hogy védjék meg a pápaságot a longobárdokkal szemben. Martel Károly fia, aki apjától örökölte a hatalmat felajánlotta védelmét a pápának. Cserébe ezért a pápa 751 -ben őt hirdette ki a Merovingokkal szemben a törvényes frank királlyá, és ezzel elindult a Karoling dinasztia fellendülése. Martel Károly unokája, Nagy Károly, aki a dinasztia második királya lett, legyőzte a longobárdokat, elfoglalta Németország nagy részét, és keresztény hitre térítette a szászokat.

Nagy Károly ugyancsak megerősítette apja területi adományait a pápaságnak, amely Rómán kívül Olaszország nagy részét is magában foglalta. A dokumentumot, amely igazolni hivatott Martel Károly földadományozás jogosságát, Konstantin adományának nevezik. Erről az iratról később kiderült, hogy azt valójában a papság hamisította. Ezt a tényt először Lorenzo Valla, egy Rómában élő humanista pap fedte fel, a reneszánsz idején. Ez alapján a földadományozást törvénytelenné kellett volna nyilvánítani, de mivel az Egyház nem fogadta el a hamisítás vádját, ez sohasem történt meg. A pápa a pápaságért tett szolgálatai elismeréseként 800-ban Nagy Károlyt a Szent Római Birodalom első császárává koronázta.

A francia király támogatásával a pápa függetlenedett a Kelet-Római Császárságtól, és sokkal nagyobb befolyásra tett szert, mint amit a keleti Birodalom megengedett volna. –Érdemes megemlíteni, hogy a keleti katolikus egyház egyetlen pátriárkája sem közelítette meg a pápák abszolút hatalmát. – A pápa nemcsak a római katolikusok vitathatatlan vezetőjévé vált, de függetlenedett a többi világi európai uralkodóktól is. Ezt mutatja, hogy a Szent Római Birodalom császárát, valamint a legtöbb európai királyt (pl. az első magyar királyt, I. Istvánt 1000-ben) a pápák koronázták meg.

A nyolcadik és a tizedik század során szövevényes politikai mesterkedések folytak a Szent-Római Császár és a pápa, valamint a pápa és a kelet-római császár között.

Ugyanebben az időben a szaracénok megszállták egész Szicíliát és Itália egyes részeit, míg más nomád törzsek, köztük a gótok, a longobárdok, a magyarok és a normannok behatoltak a szétzilált nyugati birodalom különböző területeire. Bár a nomádok végül áttértek a keresztény hitre, a nyugat-európai területek egysége bizonytalanná vált. Az első ezredfordulóra a normannok kiűzték a szaracénokat az olasz területekről, Magyarország keresztény nemzetté vált, és összességében a „sötét középkor” legrosszabb napjai kezdtek  jobbra fordulni.

Érdemes megjegyezni, hogy Európának ebben a legziláltabb időszakában Kína talán legvirágzóbb korszakát élte a Tang-dinasztia (618-907) alatt. A mohamedán civilizáció szintén virágzott Spanyolországtól egészen Indiáig. A nyugat-európai hatalmi fölény jóval korábban tetőzött, mégpedig a pun háborúktól, i.e. 200 körül, Róma bukásáig, tehát az V. századig. Róma után egyetlen új nyugat-európai állam sem tudta felvenni a versenyt Kína, Japán és a Kalifátus hatalmával és befolyásával. Nyugat-Európa csak a reneszánszkor után kezdte visszaszerezni kulturális, tudományos, politikai és ipari befolyását.

Skót János (kb. 800-877); az eretnek újplatonikus nézetek visszatérése

Skót János eretneksége azzal kezdődött, hogy az értelem és az egyházi kinyilatkoztatások közötti esetleges ellentmondások esetében az értelem elsődlegessége mellett kardoskodott.  Újplatonikus hatások eredményeként a Szentháromság három képviselőjét sem tartotta egyenrangúaknak. Ezenkívül akadtak panteista nézetei is, mint például a Sátán bűnbocsánatának lehetséges elnyeréséről.

A hunok, gótok, vandálok és alaric törzsek ismételt betörései nyomán a IX. században a tanult férfiak jó része Angliába és Írországba menekült át az európai kontinensről. Azok, akik Angliában kötöttek ki, beleolvadtak a szászok, angolok és juták társadalmi rendszerébe. Akik azonban Írországba jutottak, egy kitanult, jól képzett közösséget alakítottak ki ugyanakkor, amikor a barbárok meggyengítették a hagyományos civilizációt. A sors különös fordulataként az Írországban kiművelődött szerzetesek száz évvel később egy fordított migrációs folyamatot kezdtek el, vissza a kontinensre. Ott számtalan új kolostort alapítottak, ahonnan lassan visszajuttatták Európába az irodalmat, a filozófiát és egyéb görög-római értékeket, amelyeket a barbárok elpusztítottak. Sok ekkori kolostorból jelentős oktatási központ fejlődött ki, mint például Bolognában, Párizsban, Páduában. A történelemnek e fejezetébe jó bepillantást nyerhetünk Thomas Cahill, „How the Irish Saved Civilization” (Hogyan mentették meg az írek a civilizációt) című könyvéből.

Ebből a történelmi-társadalmi háttérből lépett színre Skót János, akit Russel bámulatos gondolkodónak nevezett egy filozófiai szempontból egyébként sivár korszakban. A név ugyan skót eredetre utalna, de János valójában ír volt. Kiváló képességű iskolázott ember volt, aki otthonosan mozgott a görög kultúrában, de a neoplatonista, pelagius és panteista nézeteknek is jó ismerője volt. Pelagiust követve azt állította, hogy létezik szabad akarat. A korhoz képest forradalminak számító módon azt is hirdette, hogy nemcsak a vallásos kinyilatkoztatás, hanem az ésszerű ráébredés is lehet az igazság forrása. Szerinte ugyan ez a két tudásforma általában nem lehet egymással ellentétes, de ha egy ilyen valószínűtlen helyzet mégis előállna, az ésszerűségnek kell elsőbbséget élveznie.

A természetet 4 kategóriába sorolta:

- Akik teremtenek, de maguk nem a teremtés eredményeként jöttek létre – ez lenne  Isten. Ez a kategória hasonlóságot mutat Arisztotelész mozgató-de-nem-mozduló teremtőjével.

- Akik teremtenek, de maguk is teremtődtek – itt Skót János Platón ideáira gondolt, amik ugyan örökké léteznek, de valami magasabb hatalom teremtette őket. Mint azt korábban tárgyaltam, Platón sosem nevezte meg, hogy ki az ideák megteremtője. Ez a kategória analóg Arisztotelész mozgató és mozdított osztályával. Skót János az isteni Szentlelket nevezte meg az eredeti teremtőnek, akinek a vezetése alatt az örökkévaló ideák kialakítják a látható világ érzékelhető részleteit. Magukat az érzékelhető anyagi dolgokat János merő illúziónak tartotta. Szerinte minden véges dolog szubsztanciája maga az Isten, mivel Isten mindenben megnyilvánul. Ez egy nyilvánvaló panteista gondolat.

- Akiket teremtettek, de maguk nem képesek teremteni – ebbe a csoportba ő a teret és az időt sorolta be, de érzésem szerint gondolatvilágában talán az égitesteket is ide tartozhatnak. Ez a kategória Arisztotelész mozdítható, de nem mozgató osztályával vethető össze.

- Azok, aki se nem teremtődtek, és maguk sem teremtettek semmit. Furcsa módon ez az utolsó kategória is Isten. Skót János szerint ez az a mindent lezáró állapot, ami mindennek a Végét és örök Célját képviseli. Talán úgy lehetne ezt értelmezni, hogy az Isten mindent elvégzett, tehát a világ a lehető legjobb állapotába került, és így most elérkezett annak az ideje, hogy a teremtő isten megpihenjen? Ebben az állapotban már minden egyesült Istenben, így hát nincs helye további cselekvésnek. Russell szerint ez a kategória Pszeudo-Dionüsius, egy korábbi újplatonista filozófus hatását tükrözi, aki szerint a világ végén minden visszatér Istenhez.

Panteista nézeteivel Skót János közel járt az eretnekséghez: Isten mindenben benne van, és minden Istentől van, mondta. Az, hogy a Szentháromságot három egyenlőtlen isteni létezésre osztotta fel, egyértelműen Plótinosz gondolata, és persze már csak emiatt is bajba kerülhetett volna a hivatalos egyházzal. Mindennek tetejébe a Genezist csak allegorikusnak tartotta, és szerinte az ember bűntelenül született. A bűn elkövetése előtt még nem volt különbség a nemek között. A férfi és a nő kettéválása csak a bűn hatására történt meg, amikor is a nő a férfi érzéki gyengeségének a megtestesítőjévé vált. Órigenészhez hasonlóan, de szöges ellentétben az ortodox keresztény dogmákkal, végül minden bűnt megbocsájtandónak tartott, még az ördögét is, bár ő lesz az utolsó, aki bocsánatot nyer. Amikor Isten megbocsátja bűneinket, a nemiség újra eltűnik, és csak a megtisztult lelkiséggel teli testek léteznek majd. A fenti eretnek nézetek miatt állandóan veszélyben volt, de a frank királlyal való barátsága miatt életében elkerülte a vádemelést. Halála után azonban, úgy 1225 körül, mégis eretneknek nyilvánították és a pápa elrendelte könyvei elégetését. Szerencsére ezt a pápai parancsot nem túl hatékonyan hajtották végre, és így írásai ránk maradtak.

11. század; a sötét középkorból kivezető út

Folytatódott az állam és az egyház közötti harc. Az egyház teljesen átvette a korban  legfontosabbnak számító szertartások irányítását, mint a házasságkötés és a bűnbocsánat. Az egyik hosszan vitatott pont a pápa és a Szent Római Császár között a püspökök kinevezése volt. Ez a kérdés tartós konfliktust indított el Európa világi és vallási erői között. Ugyanezen időben a pápa az egyházon belüli reformok bevezetésére is rákényszerült a szimónia (kánonjogi bűn, azaz egyházi hivatalok megvásárlása) és az ágyasokat tartó papok ügyében. Az évezred elején létrejött szerzetesrendek lassan új gondolatokat kezdtek elhinteni az egyházon belül, amelyek jóval később egészen a reformációig vezettek el. A század vége felé Szent Anzelm kidolgozta az ontológiai érvet Isten létezése mellett. Ekkor történt meg az egyház keleti és nyugati szárnyának egymástól való eltávolodása, ami a Keleti Ortodox Egyház leválásával végződött.

A 6-10. századi „sötét középkor” után a 11. században ígéretes változások sora következett be. Ezek között említhető a skolasztikus filozófia látványos fejlődése; a papság és a laikus arisztokrácia általános oktatási színvonalának emelkedése; a normannok sikeres fellépése a szaracének kiszorítására Szicíliából; az európai dúlásokért felelős magyarok kereszténységre térítése; valamint Anglia és Franciaország fellélegzése a Skandináviából beözönlő normannok megfékezésével.

Ez idő alatt a papság és a laikusok elkülönülése egyre nyilvánvalóbbá vált, de egyúttal kölcsönösen egymástól való függésük is erősödött. Az egyház ereje a laikusok pokolban és a Mennyországban való hiedelmében gyökeredzett, és a papok azon feltételezett hatalmából, hogy eldöntsék ki melyik helyre kerül halála után. Hasonlóképpen a házasságkötés, a bűnfeloldás, az olajjal való felkenés, kiközösítés és az átlényegülés, mind csak a papság részvételével volt lehetséges. Az egyedüli kivétel a keresztelés volt, amit akár laikusok is elvégezhettek. Azt tudnunk kel, hogy a korabeli emberek számára a kiközösítés a pokolba vezető biztos útlevelet jelentette.

A világi uralkodók kordában tartására az Egyház egyik leghatásosabb eszközeként a házasságkötés és a válás fölötti teljhatalom szolgált. Ennek talán legszemléletesebb történelmi példája a jóval később kialakult viszály volt VIII. Henrik és a pápa között, ami az anglikán egyház megszületéséhez vezetett. A konfrontáció kezdete VIII Henrik azon követelése volt, hogy a pápa érvénytelenítse Catherine-nel kötött házasságát. Az ellentétek később kiszélesedtek, mivel Henrik nem volt hajlandó elfogadni, hogy alattvalói elsődlegesen a pápának tartoznának engedelmeskedéssel, és nem neki.

A 11. században számtalan új rend jött létre, és ezzel párhuzamosan széles körben elterjedt a szerzetesség. E szerzetesrendek közül az első a bencés Cluniac-rend volt, amely az 910-ben alapított Cluny apátságban jött létre. Később a karthusiak, ciszterciek és más rendek fokozatosan átvették a Cluniac rend szerepét. A kolostorokban új eszmék kezdtek erjedni, ami végül a pápaság és az egyház egészének reformját eredményezte.

Ez idő tájt az egyháznak két fő intézményes kérdéssel kellett megbirkóznia: a szimóniával és a papi ágyassággal. Az előbbi az egyházi kiváltságok pénzért való árusítását jelentette, az utóbbi pedig a papokkal gyakran együtt élő szeretők kitartását. III. Henrik császár (1039-1056), akit Russel jámbor reformátornak  titulált,  eredményes intézkedéseket hozott a szimónia ellen. Más téren is az egyház tevékeny gondoskodója maradt, beleértve a pápák gondos kiválasztásában való részvételét. Halála után azonban az egyházi tisztviselők kinevezése miatti viták következtében a viszony feszültté vált IV. Henrik és VII. Gergely pápa között. Az ellentétek lényege az ún. „beiktatási vita” (invesztitúra) körül forogott, ami azt döntötte volna el, hogy kinek áll jogában az egyházkerületi emblémákat átadni a felszentelt püspököknek. Nyilvánvaló, hogy a püspökök támogatására leginkább az számíthatott, aki felszentelte őket. A vita egy tekervényes háromágú konfrontációhoz vezetett a német püspökök, a pápa és a császár között. A püspökök a pápa mellett álltak, de IV Henrik, aki nem csak a Szent Római Birodalom császára lett, de egyben német király is volt, ravaszul megbánást mutatott a pápa felé, és ezzel meggyengítette a pápa és a püspökök szövetségét. Ebben a kritikus időben Rudolf sváb herceg a német püspökök támogatásával ellenkirályságra törekedett IV Henrikkel szemben, amit Gergely pápa a Henrik iránt mutatott bűnbocsánatként nem hagyott jóvá. Az ezt követő Nagy Szaxon Lázadásban Rudolf életét vesztette és a püspököknek el kellett fogadniuk Henrik királyságát. Miután azonban ily módon teret nyert, Henrik mindjárt azzal mutatta ki a Gergely pápa iránti ellenszenvét, hogy egy ellen-pápát választott, aki 1084-ben császárrá koronázta őt. VII. Gergely pápa szerencséjére a normannok kiűzték Rómából az ellenpápát, de miután a várost feldúlták, Gergely pápát virtuális fogolyként magukkal vitték. Ebből a pápa és a császár között kialakult patthelyzetből egy kétszáz évig húzódó bonyodalom fejlődött ki Európában.

Még a normann fogság előtt VII. Gergely (1073-1085), aki Russel szerint az egyik legnagyobb hatású pápa volt, gazdasági céllal az egyházi tulajdon osztatlanul tartását tekintette egyik fő feladatának. Ebből kiindulva vezette be a cölibátust, amit a házasság szentségénél is nagyobbra tartott. A papság ellenállását azzal hatástalanította, hogy érvénytelennek nyilvánította a házas papoktól kapott szentségeket, ezzel biztosítva a lakosság támogatását.

Az invesztitúrával kapcsolatos bonyodalmak 1122-ben értek véget az ún. Wormsi Konkordátummal V. Henrik és II Kallixtusz pápa között. Ez a püspökök kiválasztási jogát átadta a pápának, míg az egyházi földek fölötti hűbéri jogot a császár megtarthatta. Russell értékelése szerint V. Henrik idejére az erkölcsileg megerősödött pápa joggal tarthatta magát felsőbbrendűnek a császárnál, ezzel érvénytelenítette a III. Henrik által jó szándékkal  bevezetett pápai reformok jótékony eredményeit.

Miközben nyugaton az Egyház és az állam harca dúlt, a régóta tartó ellentétek a nyugati és keleti Egyházak között a töréspontig mérgesedtek. Ennek utolsó fejezeteként 1054-ben a római pápa és a bizánci pátriárka kölcsönösen kiközösítették egymást, és ezzel véglegesítették a kettészakadást.

A 11. században a filozófia végre újra felszínre bukkant a hosszú némaságból. Az 1010-1088 között élő skolasztikus filozófus, Tours-i Berengar, követte Skót János elgondolását és kijelentette, hogy az ész felsőbbrendű a vallásos tekintélynél. Mivel az átlényegülést is tagadta, így nem kellet sokáig várnia az eretnekké nyilvánítására.

Ugyanebben az időszakban fejlesztette ki Szent Anzelm (1033-1109) az Isten létezését bizonyítandó „ontológiai érvelését”.

Az érvelés egy axiómával kezdődik, amely szerint általánosságban egy valóságban létező teremtménynek szükségszerűen felsőbbrendűnek kell lennie, mint a csak elmében létező teremtményeknek. Ebből az következik, hogy ha a legtökéletesebb lény, akit el lehet képzelni, csak az elmében létezik, akkor egy még nagyobb lénynek kell léteznie, és ez önellentmondáshoz vezet. Ezért az elképzelhető legtökéletesebb teremtménynek, vagyis Istennek léteznie kell úgy az elmében, mint a valóságban.

Az évszázadok során ez az érvelés sok elméleti gondolkodónak okozott fejtörést. Többek között Aquinói Szent Tamást elutasította az érvet, Descartes és Leibniz a magyarázat egy tovább finomított változatát felhasználták a filozófiai rendszerükben, Kant pedig logikailag cáfolta meg Szent Anzelmet azzal az állítással, hogy maga a létezés állapota se nem oszt se nem szoroz a lényeg értékének megítélésében.

Mint az ontológiai érvelés cáfolatának egyik kisérletét, megemlítem Gaunilon véleményét, aki Anzelm kortársa volt. Szerinte, ha Anzelmnek igaza van, akkor egy távoli óceánban elképzelhető leggyönyörűbb szigetnek nemcsak az emberi elmében, hanem a valóságban is léteznie kellene, különben egy még szebb szigetet lehetne elképzelni.

Tours-i Berengar nézetével ellentétben Szent Anzelm úgy vélte, hogy az ésszerűség a hitnél alacsonyabb szinten áll.: „Azért hiszek, hogy megértsem”, mondta. – Úgy tűnik, hogy ez a meggyőződés a legtöbb vallás alapkövévé vált. Újabban Richard Dawkins részletesen áttekintette a különböző isten-érveket, beleértve az ontológiai érvet is, „Isten téveszme” című könyvében. Hogy mennyire sikeres a magyarázata, mindenki döntse el e könyv elolvasása után.

Mohamedán kultúra és filozófia.

A kezdeti látványos, gyors terjeszkedés és egy rövid aranykor után, az arab kalifátus az első évezred végére elkezdett gyengülni. Az ekkoriban elért kulturális, mezőgazdasági és tudományos eredmények mellett két arab filozófus is nyomot hagyott az emberiség történetében. Avicenna (Ibn Sina), miközben egyetértett azzal, hogy a „véletlen lényeknek”, mint például az embereknek, szükségük van az esszenciára ahhoz, hogy létezzenek. Viszont egy ún. „szükséges lénynek”, ami alatt Istent értett, nem kell esszencia a létezéshez, mert ő maga az esszencia. Egy másik filozófiai újítása az volt, hogy az arisztotelészi univerzálist (Arisztotelész formái) az egyedi, megtapasztalható részletekből Isten elméjébe terjesztette ki. Egy másik figyelemre méltó arab gondolkodó volt Averroist, aki Aquinói Szent Tamás előtt hirdette, hogy Isten létezése csak ésszel bizonyítható. A halandó egyedi lelket különválasztotta a halhatatlan egyetemes értelemtől, és azt állította, hogy minden lény osztozik ezen az egyetemes értelmen. Ugyanebben az időben a zsidó filozófus, Mammonidé úgy próbálta meg egyesíteni az arisztotelészi filozófiát a vallással, hogy az előzőt elfogadta a világi valóság magyarázatára, de a mennyek megismeréséhez szükségesnek tartotta a kinyilatkoztatást. Némileg hasonlóan Skót Jánoshoz, ő is az értelmet részesítette előnyben, ha az ellentmondásba keveredett a vallási meggyőződéssel.

Mohamed 622 -ben hagyta el Mekkát úton Medinába (a Hegire), és kilencven évvel később, 732-re az Arab Birodalom már magában foglalta szinte az összes területet Spanyolország és az Indus folyó között. Az arabok európai terjeszkedésének csak a 732-es Tours-i csata vetett véget Martell Károly (A Kalapács) vezetésével, bár Szicíliát és Dél -Olaszországot még ezután is sikeresen a Birodalom  részévé tették. Az arab hódítás látványos sikerét elősegítette a Katolikus Egyház üldözése miatt elégedetlenkedő nesztoriánusok Szíriában és monofiziták Egyiptomban. Ezeken a területeken a lakosság örömmel fogadta az arabokat, akik vallásilag sokkal toleránsabbak voltak és csak adózást követeltek tőlük. Észak -Afrikában az arabok hasznos szövetségesekre találtak a berberekben, akiket Róma sohasem volt képes teljesen maguk alá hajtani. Spanyolországban az egyesített arab és berber erőket a zsidók is segítették, akiket a vizigótok nyomtak el.

Bár az arabok nem üldözték a bibliai vallásokat (zsidók, keresztények és egyesek szerint a zoroasztriánusok), az egyszerű muzulmán monoteizmus viszonylag egyszerűvé és hatékonnyá tette a meghódított népek iszlámra való áttérését a bonyolult Szentháromságot hirdető kereszténységhez képest. Az arabok érintetlenül hagyták a megszállt területek közigazgatási rendszerét, és ezzel lehetővé tették a Birodalom viszonylag zökkenőmentes működését.

Az első nevezetes arab dinasztia, az Umayyadok nem vallásterjesztési céllal folytatta hódításait, hanem főként gazdasági okokból. A Perzsiában működő iszlám hittérítők azonban megőrizték az eredeti kultúrára jellemző mélyebb lelkiségre való törekvést, és ezzel megalapozták a későbbi konfrontációt az umayyadokkal. Amikor Mohamed veje, Ali meghalt 761-ben, a két irányzat között forrongó konfliktus mindjárt felszínre került, és az iszlám két szektára bomlott. A nagyobb, vallásilag kevésbé túlfűtött szunniták az Umayyadok híveitől származtak, míg a kisebb, fanatikusabb síiták főleg a perzsa érdekeket képviseltek. 750-ben a síitákat reprezentáló Abbasid uralkodóház az Umayyadok szinte összes leszármazottjának meggyilkolása után került hatalomra és a kalifátus fővárosát áthelyezték Damaszkuszból Bagdadba.

A kevés túlélő Umayyad hercegek egyike Spanyolországba szökött, és ettől kezdve a spanyolországi mór birodalom függetlenné vált az arab területeket kezelő központi birodalomtól. A kalifátus 800 elején érkezett el fénykorához, Harun-al-Rashid kalifa, az Arab éjszakák hőse uralma alatt. Birodalma a Gibraltári szorostól az Indus folyóig terjedt, és az „előkelőség, a költészet és a tanulás ragyogó központjává” vált (Russell szavai).

E rövid virágzási időszak után a kalifák meggyengültek, mivel uralmuk gyakorlásában egyre inkább a nehezen kezelhető török ​​csapatokra támaszkodtak. A tizedik század közepére ezek a katonai egységek a kalifátus tényleges uralkodói lettek. Tetszésük szerint megvakították vagy meggyilkolták a nekik nem kedvező kalifákat, és jelentéktelen marionett bábukká degradálták le őket. Ekkortájt a birodalom kezdett széttöredezni Spanyolországra, Perzsiára, Észak -Afrikára és Egyiptomra.

A matematikai, természettudományos és asztrológiai ismeretek nagy része, amely Európába érkezett az araboktól, valójában az Arab Birodalom keleti részéből származó szanszkrit írásokból ered. Még, amiket mi manapság „arab” számoknak nevezünk azok is Indiából származnak (és talán így is kellene őket nevezni?). A politikai hanyatlás ellenére a kereskedelem és a kiváló öntözési technikával rendelkező mezőgazdaság továbbra is az Arab Birodalom kiemelkedő gazdasági vívmányai között maradt. A kalifátusnak a mongolok adták meg a kegyelemdöfést, amikor1256-ban megölték az utolsó abbaszaid kalifát, és lemészároltak 800 000 bagdadi polgárt. Ezt a példátlan rombolást a korábban kiemelkedő, gazdag perzsa civilizáció sohasem volt képes teljesen kiheverni.

Russell szerint az arabok nem voltak túlságosan eredeti gondolkodók, inkább a görög filozófia megőrzésében és közvetítésében jeleskedtek. Még a két legismertebb filozófusukat is inkább az arisztotelészi eszmék kommentátorainak, semmint újító tudósoknak tartotta.

Avicenna, vagy Ibn Sina (980-1037); az univerzálisok jelen vannak Isten elméjében

Avicenna Perzsiában született és működött. Amellett, hogy jó nevű orvos volt, a filozófiában is jelentős örökséget hagyott hátra. Elsődleges célja az iszlám teológia és a racionális filozófia összeegyeztetése volt. Sokat elárul róla, hogy a prófétákat „ihletett filozófusoknak” tartotta.

Avicenna vitatta Arisztotelész azon véleményét, miszerint az esszencia, ami egyedivé teszi a dolgokat, abszolút szükséges a létezéshez. Ő különbséget tett az ún. „esetleges (vagy véletlen) lények” és a „szükséges lények” között. Az előző csoportba tartoznak az emberek, akiknek a létezése se nem oszt se nem szoroz a világmindenség létrejötte szempontjából, míg a második csoportba Istent sorolta, aki nélkül a világmindenség nem létezne. Elismerte, hogy az első csoportba tartozó lényeknek ahhoz, hogy létezésüket „énjük” kifejezéseként körülhatárolják, szükséges az esszenciájuk. Azonban léteznie kell egy olyan teremtménynek, amelynek létezése semmi mástól nem függ, csak önmaga létezésétől. Ennek a teremtménynek az az egyetlen lényege, hogy létezik, és ez maga az isten. Isten úgy hoz létre „esetleges lényeket”, hogy esszenciájuknak biztosítja az időleges létezést.

Avicenna tovább fejlesztette az univerzálisok fogalmát azzal, hogy jelenlétüket Arisztotelész anyagi világából kiterjesztette a gondolatokba és azt állította, hogy azok időtlenek. Elképzelése szerint, az univerzálisok Isten elméjében már léteztek, mielőtt létrejöttek a fizikai dolgok: a macska megalkotása előtt Istennek már gondolnia kellett a macskák univerzális formájára. Az univerzálisok természetesen a megteremtett fizikai valóságon belül is léteznek, mint ahogyan minden létező macskában megvan a „Macskaféle” univerzális. Tovább lépve, az univerzálisok a dolgok elmúlása után is fennmaradnak, hiszen miután elég macskát látunk, gondolatainkban kialakul a macskákról alkotott általános elképzelés. Ez a gondolat azután is megmarad a fejünkben, ha egyes macskák, vagy akár az egész macskafaj elpusztulna. Sajnálatos módon manapság számos olyan univerzálisról van első kézből származó tapasztalatunk, amelyek túlélték fajukat, mint például a tasmán tigris, fehér orrszarvú stb. Avicenna hitt benne, hogy az univerzálisok időtlenek és örökéletűek, mert Isten gondolatában már léteztek a konkrét valóság megteremtése előtt, majd később léteznek a kérdéses konkrét valóság létezése során, és végül emlék formájában léteznek az emberi tudatban a szóban forgó valóság elpusztulását követően.

Averroes, vagy Ibn Russhd (1126-1198) mindnyájan részesülünk egy univerzális, halhatatlan intellektusból

Averroes a spanyolországi Cordovából származik. Elsőként vetette fel, hogy az isten létezése csakis ésszerű érvekkel bizonyítható, kinyilatkoztatásokkal nem. Ezt a nézetet később Aquinói Szent Tamás is hangoztatta. Averroes szerint a filozófiai igazságot a vallás allegorikus formában tartalmazza. Szükségtelen megjegyezni, a Koránt szó szerint értelmező ortodox muszlimok számára ez elfogadhatatlan volt.

Arisztotelészhez hasonlóan Averroes az egyedi, specifikus lelket halandónak tartotta. Az értelem azonban, amely személytelen és azonos minden intellektuális lényben, halhatatlan. A keresztény filozófusok bánatára azzal, hogy az értelem egyéni természetét tagadta, gyakorlatilag megtagadta a személyes halhatatlanságot is.

Élete vége felé a mohamedán vallás éles fordulatot vett az ortodoxia felé, és emiatt Averroes elvesztette kalifája támogatását. Hatása azonban fennmaradt a skolasztikus filozófusok egyik szabadgondolkodó csoportjában, akiket averroistáknak neveztek.

Bár Russel elismerte az arabok eredetiségét a matematikában és a kémiában, összességében a független gondolkodás és elméleti kérdések ügyében nem tulajdonított nagy jelentőséget a korai mohamedán civilizációnak. Viszont amellett, hogy elismerte nagyszerű művészeti alkotásaikat és jelentős műszaki megoldások kidolgozását például az öntözőrendszereik kifejlesztésében, azért is hálás volt a muszlim kultúrának, mert sikeresen őrizte meg és továbbította Európába a korábbi filozófia és kultúra értékeit, amint a kontinens lassan újjáéledt a barbárság sötétségéből. Spanyolországban a keresztény hatalomátvétel után visszamaradó zsidóság ugyancsak segítette az arabokat ebben az értékes folyamatban.

Maimonides (1135-1204)

Russell egyedül Maimonides, spanyol zsidó filozófust emelte ki ebből az időszakból, Maimonides fő filozófiai érdeme az volt, hogy megpróbálta Arisztotelész nézeteit kibékíteni a zsidó vallással. Ezt azzal akarta elérni, hogy az arisztotelészi gondolatokat a földi világ elfogadható magyarázataként fogadta el, miközben a kinyilatkoztatást a mennyek felfedésének egyedüli hiteles forrásának tekintette. Szerinte, amikor megismerjük Istent, a filozófia és a kinyilatkoztatás találkozik egymással. Maimonides felvilágosult intellektusát bizonyítja, hogy az igazságra való törekvést vallási kötelességnek tekintette. Valószínűleg nagyobb bátorságra volt szükség ahhoz a kijelentéséhez, hogy amikor a vallásos szövegek szó szerinti értelmezése ellentétben áll a racionális felismeréssel, akkor a vallásos szövegekben allegorikus értelmezést kell keresni. Nem meglepő, hogy a zsidók eretneknek minősítették, és a keresztény hatóságoknak ezért fel is jelentették őt.