Henri Bergson (1859-1941); időtartam és idő, intuíció és intelligencia, cselekvés és szemlélődés

Bergson számára az élet igazi lényege az „életerő impulzusa”, amely nem a térben, hanem az „időtartamban” tárul fel. Felfogása szerint az, amit mi hagyományosan mérhető időnek tekintünk, a valóságban a tér kifejeződése. Az ő értelmezése szerint az idő nem egy megszámlálható mennyiség, hanem végtelen folyamatosság, amelyet jobban jellemez az „időtartam” kifejezés. Az emberek számára az időtartamot az emlékezet jeleníti meg, mivel a múlt felidézésekor a múl összeolvad ​​a jelennel. Bergson számára az igazi tudás forrása nem a térbeli tapasztalat, hanem az időtartam átélése.

A teret az intellektusunk révén tapasztaljuk meg, de az időtartamot csak az ösztönök és az intuíció segítségével érthetjük meg. Az időtartamról alkotott elképzelése alapján Bergson minden konkrét terv vagy cél nélküli cselekvést az életerő (vitális impulzus) a kifejeződésének tekintett. Az életerőt tartotta az egyetlen hasznos jelenségnek a világon.

Bergson a szabad akaratba vetett szilárd hitét is az időtartam újszerű, általa kialakított fogalmából vezette le: ha az idő egyetlen, végtelen folyamat összegyűlt halmaza, akkor egy jövőbeli pillanat nem határozható meg a múltból. Mivel a múlt és a jövő ilyenformán egymástól független, a jövő megjósolhatatlan, és ez a szabad akarat feltétele.

Bergson azt állította, hogy tudatunk független az agyunktól. Tudatunk az időtartamra reagál, míg agyunk a térbeli tapasztalatokat dolgozza fel. A darwini evolúció elvét beleszőtte az életerő impulzus fogalmába, és így létrehozta azt, amit ő „kreatív evolúciónak” nevezett el. A fejlődés bergsoni formájában a vágy és a feltételezett életerő serkenti a fajok változásait.

   Bergson filozófiája annak az irracionalizmusnak a folytatása, amely Rousseau szubjektivizmusával vette kezdetét. Az irracionalizmus jellemzője, hogy a filozófia az „énünk-kel” kezdődik és csak az intuíció vagy az ösztönök számára hozzáférhető.

Hagyományosan a filozófia a következő kettősségeken alapul: a megismerés módszere szerint empirikus vagy a priori; megismerésből nyert konklúzió szerint realista (univerzális létezik) vagy idealista, (univerzális nem létezik). Bergson, mint Nagy Sándor a gordiuszi csomó átvágásával, figyelmen kívül hagyta a hagyományokat, és a saját, egyedülálló filozófiáját alakította ki.

A hagyományostól eltérően, Russell az alábbi módon csoportosította a filozófiai irányzatokat.

A boldogság szeretete azokban a filozófiákban lelhető fel, amelyek az optimizmust, a pesszimizmust és az üdvösség kérdését helyezik a középpontba. Ez a kategória többnyire vallási filozófiákat foglal magában, például a skolasztikát.

A tudás szeretete azoknak az irányzatoknak a magja, amelyek a hangsúlyt az elgondolásokra fektették. A nagy filozófiai rendszerek zöme ebbe a csoportba tartozik.

A cselekvés szeretete a praktikusság iránt elkötelezett filozófiákat jellemzi. Ezek a filozófiák a cselekvést tekintik a gondolkodás által elérhető legértékesebb következménynek. Számukra a boldogság a cselekvés eredménye, míg a tudás a cselekvés eszköze. Bergson és a pragmatikusok ebbe a csoportba tartoznak.

Az időtartam és az ösztön; a tér és az értelem ellentéte

Bergson dualista filozófiája az „életet” az „anyaggal” állítja szembe. Ebben a küzdelemben a világ kezdetekor megjelent életerő harcol a neki ellenálló anyaggal. Szerinte az evolúció nem determinisztikus, ahogy Spencer látta, hanem kreatív. Minden élő faj egy közös vitális impulzussal, az élan vital-lal kezdte a létezését. Ez magában foglalja az evolúció lehetőségét, amelynek a mechanizmusa a szétágazódáson – divergencián – alapul. Az evolúció során megmutatkozó végtelen sok variáció két fő tendenciában tetőzött: az ösztön és az intelligencia kifejlődésében. A növényekkel szemben, amelyek tápláléka mindig helyben elérhető volt és így sem ösztönöket sem intelligenciát nem kellett kifejleszteniük, az állatokban kialakult az élelemkeresés ösztöne, amihez mozgásra volt szükségük.

Szerszámkészítő képessége révén az emberben kialakult az intelligencia. Ennek eredményeként az evolúció jelenlegi fokán az emberi tudás többnyire a külvilágból származó térelemző információkra épül. Ugyanakkor az élet lényegét jelentő intuíciós készségünk, és ezzel együtt az „időtartamot” érzékelő ösztönös képességünk visszafejlődött.

Szerencsére az intelligencia „peremén” mégis megőriztük az evolúciós intuíció maradványait, és így megtartottuk az valódi tudás megszerzésének esélyét. – Ebben a szekcióban a következő internetes oldalról származó információt használtam fel: https://plato.stanford.edu/entries/bergson/#5

Bergson szerint az ösztön, amelynek legmagasabb szintje az intuíció, az idő folytonosságának felismerése révén teszi lehetővé az élet valódi megértését. Az intelligencia csupán a teret osztja fel részekre, és ezzel érzékelhetővé teszi a szilárd testeket. Az ily módon nyert információt végül a geometria és a logika segítségével tovább vizsgálhatjuk. Az élet igazi lényege azonban a fentebb említett vitális impulzus, ami kizárólag az ösztönök számára hozzáférhető. Bergson véleménye szerint a filozófia szerepe az, hogy elősegítse az ösztönök és az intelligencia egyidejű aktiválódását az emberben.

Fontos emlékezni arra, hogy Bergson az időt nem matematikailag mérhető mennyiségnek, hanem időtartamnak tekintette. Az időtartamot az emlékezet testesíti meg azáltal, hogy ​​ a múltat megőrzi a jelennek, és így egyesíti a kettőt. Az emlékezetnek ez a szerepe összhangban áll Bergson időkontinuumról alkotott elgondolásával, miszerint az időtartam egy állandó, megszakítás nélküli „megvalósulás”, tehát folyamat. Bergson számos metafora és hasonlat segítségével továbbfejlesztette az időtartam-emlékezet viszonyt, mígnem eljutott a szabad akarat és a valóság piedesztálját képviselő cselekvés téziseihez.

Bergson filozófiájának pillére tehát a tér, amit az intellektus érzékel, és ettől különválasztva az idő, ami az ösztön számára hozzáférhető. Ez jó alkalom emlékeztetni Einstein általános relativitáselméletére, amiben Bergsonnal ellentétben az időt és a teret az univerzum egyetlen szerves egységébe vonta össze. Einstein tézisét a tér és idő elválaszthatatlanságáról (téridő) több megfigyelés is megerősítette. Azonban továbbra is megoldatlan maradt a determinisztikus általános relativitáselmélet egyik „bosszantó” akadálya, a gravitációra alkalmazott kvantummechanikai egyenletek matematikai megoldhatatlansága. Laikusként vállalom a vakmerő kérdést: vajon a kvantummechanika-törvények valamilyen formában ellentmondanak-e Einstein téridő egységének, és így talán alátámasztják Bergson filozófiai érvelését a téridő különválasztása mellett?

Bergson a teret azon az alapon kapcsolta az intellektushoz, hogy az értelem csak elkülönültségben tud gondolkodni, amit a tér tulajdonságának tekintett. Bergson úgy vélte, hogy minden absztrakt gondolat a térbeliségen alapul, például a logika a geometrián. Szerinte az értelem nem más, mint dolgok térben történő egymás melletti elképzelése.

Ezzel szemben az ösztön képes a valódi(!) realitást érzékelni, amely nem térben, hanem az idő folyamatosságában, az időtartamban zajlik le. Az intelligenciával ellentétben az ösztönnek különleges képessége van az időtartam megértésére.

Russell rámutatott, hogy Hegel óta minden irracionális filozófus kihasználta a magasabb szintű matematika Leibniz és Newton eredeti műveiből hátrahagyott néhány megmaradt gyengeségét. Russell szerint ugyan későbbi matematikusok sikeresen korrigálták ezeket a hiányosságokat, de az úgynevezett anti-intellektuális gondolkodók ezeket a korrekciókat figyelmen kívül hagyták.

A mérhető idő mérhetetlen időtartammá alakításával Bergson követte ezt a téves irányzatot. Lényegében ahhoz ragaszkodott, hogy folyamatosságuk miatt a változások még a legapróbb – végtelenül kicsi(!) –  statikus állapotok sorozatával sem írhatók le.

Kétezer évvel korábban az eleai Zénón azt állította, hogy a repülő nyíl mindig nyugalomban van, mert minden pillanatban egyszerűen ott van, ahol van.  – Ezzel az állításával Zénón „megfosztotta” a mozgó nyilat egy lényeges tulajdonságától, amely megkülönböztette a mozdulatlan nyíltól, nevezetesen a lendülettől, amely sebességet kölcsönöz a nyílnak. Számomra Zénón ezzel ugyanazt a hibát követte el, mintha egy tökéletesen azonos megjelenésű fahengert és vashengert ugyanannak a tárgynak gondolna: a két tárgy fa- illetve vas-tulajdonságát egyszerűen figyelmen kívül hagyná. Egy tetszőleges helyen nyugvó nyíl nem azonos az ugyanazon a helyen lévő mozgó nyíllal! A nyugvó nyíllal ellentétben a mozgó nyíl egy másik tárggyal való korábbi interakció hatását hordozza magában, mint egy új tulajdonság. Ez akkor is igaz, ha ez az új tulajdonág nem mutatkozik meg egy végtelenül rövid időn belül, csakúgy, mint ahogy a vashenger tulajdonsága is igaz marad azelőtt is, mielőtt felemelnénk. –  Kétezer évvel Zénón után, Bergson még mindig a mozgó nyíllal kapcsolatos látszólagos ellentmondását használta fel azok bírálatára, akik a folyamatos időt különálló szegmensekre osztották fel.

Az integrálás matematikai eszköze lehetővé teszi, hogy a nyíl mozgásának végtelenül rövid időtartamú sorozatát végtelen számban összegezzük, és így meghatározzuk a nyíl pontos útját. Zénó nem érthette az integrálás koncepcióját, mivel az még nem létezett. Bergson viszont már tisztában lehetett a számítás alapelvével, mégis úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja azt. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy a folytonos mozgás valódi természetét lehetséges egy olyan matematikai eszközzel elemezni, amely a folytonos mozgást apró szegmensekre bontja.

Russell azzal kezdte kritikáját, hogy leszögezte a következőket: a realitásban vannak dolgok, és vannak változások, amik a dolgokra vonatkoznak. Zénón és az eleatikus tudósok elfogadták a „dolgokat”, de tagadták azok változásait. Ezzel szemben Hérakleitosz és Bergson elvetették a dolgok valóságosságát, és csak a változásban hittek. – Persze ha Platónra hallgatunk mindenki téved, mert a jelenségek(!) világában sem dolgok, sem változások nincsenek. – Bergson abszurdnak érezte, hogy a mozgást matematikailag egy sor mozdulatlansággal jellemezni lehessen. Gondolkodásában figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a nyíl mozgása nem maga a mozgás, hanem a nyíl, ami mozog. A mozgó nyíl viszont lehet különböző helyeken különböző időpontokban.  

Habár Bergson metafizikai gondolkodásának nem tudtam minden részletében követni, nekem úgy tűnik, hogy filozófiája a következőre egyszerűsíthető le: a világon az egyetlen elfogadható  dolog a magáért a cselekvés kedvéért végzett cselekvés. Bergson számára a szemlélődés (gondolkodás) az értelem funkciója, és mint ilyen, platoni, matematikai, logikai vagy intellektuális; filozófiailag ezek mindegyike elítélendő. Russell nem értett egyet Bergson fenti következtetésével. Szerinte a hasznos cselekedeteket egy igazságosabb, kevesebb fájdalommal és viszálykodással járó világ víziója kell, hogy inspirálja. Egy ilyen világ pedig csupán elmélyedt gondolkodáson alapulhat, s nem egyedül az ösztönszerű cselekvéseken.

Durant rámutatott, hogy Bergson az ipari forradalom idején élt, amikor a karteziánus szubjektivizmust felváltotta a materialista intellektualizmus. Az változás kiváltó oka az ipari fejlődést elősegítő matematikai és fizikai-mechanikai ismeretek rohamos fejlődése volt.

Egy rövid kitérőben Durant összehasonlította az idealizmus és a materializmus közti különbségeket, ahogy ő látta. Amint azt Platón javasolta, az idealizmus magával a gondolattal kezdődik, és a logikával halad tovább annak bizonyítására, hogy az anyagi dolgok egyszerűen az elme teremtményei. A materializmusban viszont az anyag szolgáltatja az alapanyagot a gondolkodáshoz, ami megteremti a maga mechanikus világának a törvényeit.

Habár eleinte Bergson lelkes követője volt Spencer materializmusának, később szkeptikusan szemlélte a materialista koncepciókat az anyag és élet; test és lélek; valamint determinizmus és választási lehetőség alapvető kérdéseiről. Bergson megváltozott véleményében a 19. század tudományos felfedezései is szerepet játszhattak. A kor materialista szemléletének jogossága nagyban függött az abiogenezis kérdésén, ami az élő szervezetek  élettelen szerves anyagokból történő kialakulását próbálta megmagyarázni az. A materializmus egyik döntőnek vélt bizonyítéka a látszólag tiszta vízben megjelenő mikroorganizmusok volt. Pasteur azonban 1861-ben kimutatta, hogy a baktériumok nem jelennek meg sterilizált vízben! Ezzel a megfigyeléssel az abiogenezis egyik bizonyítéka érvényét vesztette, és csorbát szenvedett a materializmus hihetősége.

Meg kell jegyezni, hogy – amint ma már tudjuk –  a sterilizálatlan vízben megjelenő organizmusokat a materialisták hibásan tekintették az abiogenezis bizonyítékaként, és így Pasteur eredménye nem cáfolhatta meg az abiogenezis lehetőségét. Az valóban minden kétségen felül kiderült, hogy Pasteur kísérleti körülményei között nem fejlődhetett ki élő rendszer a sterilizált élettelen alkotókból. Pasteur viszont nem próbálta szimulálni a korai Föld, vagy egy távoli bolygó gyökeresen eltérő fizikai környezetét, ami kedvezhetett az abiogenezisnek. Ezért Pasteur eredménye nem szolgálhatott az abiogenezis lényegesen összetettebb problémájának tisztázására.

Durant részben azért vetette el a materializmust, mert a lelkiismeret kialakulásának lehetőségét nem tudta elfogadni pusztán mechanikus törvények alapján. A determinizmus iránti kérlelhetetlen bizalmatlanságát kiválóan szemlélteti a következő kérdése: „Hogyan lehettek volna Shakespeare tragédiái előre beprogramozva az univerzum ködébe, amikor az abiogenezis megtörtént?”

Itt egy újabb kerülőt teszek a determinizmussal kapcsolatos gondolataim megosztására. Szeretnék a materializmus védelmében egy hihetőbb magyarázatot felhozni, és a determinizmusra egy olyan értelmezést találni, ami Shakespeare tragédiáinak megjelenésével végződik az ősrobbanásban. De sajnos nem tudok. Talán egy napon az információselméletek eljutnak arra a szintre, hogy Durant képtelennek tűnő kérdése megválaszolásra talál: minden, amit ma tapasztalunk már az ősrobbanás pillanatában előre meghatározott volt. Lehetséges, hogy a determinizmus magja, vagy végleges cáfolata nem a makroszkópos fizikai törvényekben rejtőzik, hanem a milliárdnyi elemi részecskék interakcióiban, amiket csak mostanában kezdünk pedzegetni.

Valóban nehéz elképzelni, hogy az általunk érzékelt valóság minden részlete előre meghatározott volna. De az is hasonlóképpen elképzelhetetlennek tűnik, pedig az információ megmaradás elvének megfelelően elméletben(!) igaz, hogy minden információ visszahívható, még Shakespeare tűzrevetett – vagy tűzből született – tragédiái is. Habár az információ megmaradásának elmélete kétségkívül igaz, a makroszkopikus jelenségekben rejlő információ mennyisége olyan hatalmassá növekedhet, hogy azok rekreálása gyakorlatilag (talán elméletileg is?) lehetetlenné válhat. – az alábbi egy érdekes írás erről a témáról: https://theoccasionalinformationist.com/2018/06/01/can-information-be-conserved-and-why-would-it-matter/

Nagyságát és természetét tekintve a  Shakespeare munkásságát tartalmazó információ valószínűleg egy kaotikus rendszert alkot. Egy kaotikus rendszerben a jelen minden apró részlete meghatározza a rendszer jövőbeli állapotát. A hiba a káoszban csak ott van, hogy a jelen állapot megközelítő ismerete nem megközelítő pontossággal írja le a jövőbeli állapotot, hanem egyáltalán semmilyen pontossággal. Ez a kaotikus rendszerek kimenetelének kiindulási állapottól való extrém függősége miatt van így. Vagyis kaotikus rendszerekben a kiindulási állapot meghatározásának bármilyen minimális pontatlansága a jövő- vagy a múltbeli körülmények teljes megismerhetetlenségével jár! (Edward Norton Lorenz alapján).

Elképzelhető tehát, hogy Durant Shakespeare munkáival kapcsolatos aggálya, és a szabad akarattal szembeni ellenérzése megmagyarázható a káosz teóriával? Talán igen. Végül is az ősrobbanás tartalmazhatta a Shakespeare-re vonatkozó összes információt egy sajátos formában, csakúgy, mint az egész univerzum jellemzőit. Csakhogy a felmérhetetlen információmennyiség, ami szükséges volna az  ősrobbanás és Shakespeare kora közötti események visszapörgetéséhez, és ilyen formán bizonyítani munkásságának determinált jellegét, gyakorlatilag(!) elképzelhetetlen. Egy napon talán kifejlesztenek majd egy olyan dekódoló rendszert, ami képes lesz ezt megtenni, de pillanatnyilag Shakespeare munkásságát éppen olyan jogos isteni beavatkozásra visszavezetni, mint determinizmusra.

Elismerem, hogy ezen a ponton a hit és a tudás szőrszálhasogatóan közel kerül egymáshoz. Micsoda lenyűgöző terület!

Durant méltányolta Bergson szabad akarat melletti érvelését, amit az alábbiakban lehet összefoglalni.

Amikor Bergson az időtartamot állította metafizikája középpontjába, akkor az időt egy olyan felhalmozódási folyamatnak tekintette, aminek során semmi sem vész el a múltból. Ehhez az „időtartam halmazhoz” minden pillanat hozzáteszi a maga hozzájárulását, ezért a jövő soha nem lesz ugyanolyan, mint amilyen a múlt volt. Tehát a jövő beláthatatlan marad, ami a szabad akarat alapfeltétele, vagy legalább is a szabad akarat illúzióját kelti.

Bergson számára minden gondolat, ami a dolgok geometriai kiszámíthatóságán alapult, egyszerűen intellektuális téveszme volt. Arra a következtetésre jutott, hogy a valóság nem más, mint az idő és az időtartam vagy a valamivé válás és a változás. Az elmét és az agyat különálló entitásoknak tekintette, ahol az agy az elmének ad otthont, de önmagában az agy csak képek és reakcióminták begyűjtésére képes. Az elme a tudatosság megtestesítője, amely a látott képeket felidézi és kiválasztja a megfelelő cselekvést. Bergson elméjét egy olyan számítógépnek lehetne tekinteni, ahol az agy az információt tároló merevlemez, a tudat pedig a műveleteket végrehajtó processzor. A számítógépes processzor anyagi természetétől eltérően azonban Bergson a tudatot anyagtalannak tekintette.

Bergson a tudat értelmezésével egészen szélsőséges álláspontig ment el. Bár elismerte, hogy a tudatosság az emberi agyhoz kapcsolódik, mégsem hitte, hogy az agy nélkülözhetetlen a tudathoz. Szerinte a tudat – még a legalacsonyabb szinten is – az élet velejárója, például az amőbában is fellelhető. Az agy és tudat elkülönültségének magyarázatára csupán egy emésztőrendszerrel kapcsolatos homályos, és véleményem szerint irreleváns analógiát hozott fel. A hasonlatban a magasabb szintű emésztési folyamatot állította párhuzamba az amőba egyszerű anyagcseréjével. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy a „gyomor” (sic) nem nélkülözhetetlen az emésztéshez, ahogy az agy sem elengedhetetlen a tudathoz. A probléma itt az, hogy bár bőséges biológiai adatunk van gyomor nélküli emésztésre (valójában a bél kifejezést kellett volna használnia), de agy nélküli tudatot még senki sem észlelt.

A filozófia története során az alapvető idealista metafizikai erőfeszítések mindig arra irányultak, hogy bebizonyítsák az elme anyagtalan létezését. Bergson ezt az irányzatot azzal követte, hogy az anyagi minőségű agyat elválasztotta az anyagtalan tudattól. Ebben a sémában értelmünk az aggyal együtt fejlődött ki azért, hogy a legjobb alkalmazkodás lehetőségét biztosítsa testünk és a térbeli környezetünk között. Ezzel szemben tudatunk az életünk lényegét meghatározó időfolyással – időtartammal – szinkronizált bennünket.

Bergson ezt a gondolatot egy, a filmművészetből vett hasonlattal illusztrálta. Értelmünk egy film egyes állóképeinek sorozatát állandó mozgásként értelmezi, nem tudván, hogy a valódi mozgás nem állóképekből áll. Az agy az intellektusunk segítségével érzékelteti velünk az anyag diszkrét állapotait, ez esetben az állóképek sorozatát. Azonban a valódi mozgás létfontosságú impulzusát tudatosságunk az intuíció segítségével ismeri fel. Bergson úgy gondolta, hogy a fenti érveléssel kétségbe vonta a modern matematika és geometria jelentőségét, mert azok csak az idő, a mozgás és a tér durva becslésére adnak lehetőséget.

 Ismét elérkezünk az emberi gondolkodás visszatérő témájához: a bizonyossághoz és a valószínűséghez. Bár Bergson gondolata helytálló az értelem korlátozott képességéről a valóság teljesen bizonyos megismerésében, azonban nem vette figyelembe a matematika, a geometria és a kapcsolódó tudományterületek fejlődési képességét. Semmi okunk sincs azt hinni, hogy ezek az intellektuális eszközök ne fejlődhetnének egészen addig a szintig, hogy végül a bizonyosság és a valószínűség közötti különbség gyakorlatilag irrelevánssá válik.

Mivel véleménye szerint sikeresen vonta kétségbe az intellektuális eszközök megbízhatóságát, a valóság teljes bizonyosságú megismeréséhez Bergson az intuícióhoz, az ösztön legmagasabb formájához fordult. Való igaz, hogy az intellektuális megismerés csak megközelítő pontosságot eredményez, de Bergsonnak nem volt szilárd bizonyítéka arra, hogy az intuíció felülmúlhatja az intellektus megbízhatóságát.

A Darwin által egységes rendszerbe szervezett klasszikus evolúciós elmélet helyett Bergson megteremtette az ún. kreatív evolúciót. Az anyag mechanikus, rendezett és geometrikus változásait az evolúció ezen formájában egy feltételezett életerő kiszámíthatatlan, kreatív szándéka váltja fel, ami irányítja a fejlődést. A hagyományos szelektív erők helyett a bergsoni evolúcióban az impulzus és a vágy veszi át a szerepet. Például egy látásképtelen állatfaj végül azért fejleszthet ki szemet, mert az állatokban vágy ébred, hogy a megérintett tárgyakról több információt szerezzenek. Ez a vágyakozás végül szemük fejlődésében nyilvánul meg.

Bergson a szavak elismert mestere volt. 1927-ben az Irodalmi Nobel Díjat is megkapta. Talán így nem meglepő, hogy tesztelhető, logikailag igazolható vagy más módon hitelesíthető érvek helyett gyakran briliáns analógiáit és metafóráit alkalmazta nézete alátámasztására.

Russellhez hasonlóan Durant is bírálta Bergsont, amiért az intelligencia helyett az intuíciót részesítette előnyben. Bár jóváhagyta Rousseau és Bergson törekvéseit az „Értelem Istennőjének trónfosztására”, de a gondolkodás teljes kiszorítását Bergson intuíciójával mégsem volt képes elfogadni. Mint írta: „az ember ösztönből él, de az intelligencia által fejlődik”. Mivel lelkében azért mélyen idealista volt, Durant valójában méltányolta Bergson materializmust ellenző gondolkodását. Durant szerint „a materialisták a laboratóriumok specialistái, akik túlságosan biztosra veszik a kozmosz kémcsőbe szorításából származó eredményeiket”. Durant úgy gondolta, hogy a világmindenségben az anyag – talán jobb, ha „nyersanyagnak” mondjuk – arra vár, hogy az intelligencia és a  szándék elkezdje alakítani. Ehhez a nézethez jól illik Bergson meggyőződése a világ és a szellemiség; a test és a lélek; illetve az anyag és az élet egymáshoz való viszonyáról.

Darwin kapcsán Durant arra az elhamarkodott következtetésre jutott, hogy a 20. század elejére a darwini evolúcióelmélet el fog tűnni. Bár Durant nem volt az evolúció tagadója, nekem úgy tűnt, hogy képtelen volt feladni egy anyagnélküli erő szerepét az evolúció alakulásában.

Durant méltatta Bergson munkásságát, mint ahogy Kant és Schopenhauer filozófiáját sokra tartotta. Olyan gondolkodónak tartotta, aki Voltaire, Darwin és Spencer támadásait követően sikeresen védte meg „az ősi hitet” – az idealizmust –. Kortársai közül Bergson filozófiáját tartotta a legértékesebbnek.

Bergson óriási népszerűsége élete során részben összefüggött derülátó üzenetével, ami sok emberben újraélesztette a halhatatlanságba és az istenségbe vetett reményt. Emellett sikereihez elegáns ékesszólása is nagyban hozzájárult. Egykori tanárához, Spencerhez hasonlóan azonban élete vége felé Bergsonnak is szembe kellett néznie népszerűsége hanyatlásával. Neve azonban mégsem merült feledésbe, mivel a közelmúltban újjáéledt a gondolatai iránti érdeklődés.

Russell alábbi idézete jól összefoglalja véleményét Bergsonról, valamint a „tudás szeretetét” és a „cselekvés szeretetét” követő filozófusokról. „Amikor azt mondják neki [a filozófusnak], hogy a gondolat pusztán az akadályok leküzdésére szolgáló cselekvés eszköze, akkor azt érezheti, hogy ez a gondolat helytálló egy lovassági tiszt, de nem egy filozófus számára, akinek a dolga végül is a gondolatok elrendezése. A filozófus úgy érezheti, hogy a harcias kardcsörtetés szenvedélyében és zajában nincs helye az értelem csendesebb zenéjének, nincs nyugalmas idő az önfeledt elmélkedésre, amellyel a nagyságot nem a zavarosságban, hanem az univerzum határtalanságának tükröződésében keresi."

Bár Russell (kissé kanyargósra sikerült) hitvallását igen vonzónak találom, a pártatlanság kedvéért Durant zárómondatát is idézem Bergsonról: „Előtte fogaskerekek voltunk egy hatalmas és halott gépezetben; most, ha akarjuk, segíthetünk megírni saját fejezeteinket a teremtés drámájában.”

Benedetto Croce (1866-1952); A művészet, mint a tudás legmagasabb szintű formája

Durant alapján

Idealista filozófus volt, aki a vallást gyakorlatilag az esztétika imádatával helyettesítette. A művészetet a valóság legközvetlenebb bemutatására képes tudásformának tekintette. Szokványos formájában szerinte a művészet csupán a belső, bensőséges, valódi művészet külső ábrázolása. Figyelemre méltó történész is volt, aki elutasította a történelmi események hagyományos dokumentálását, és egybeolvasztotta a történelmet a filozófiával.

Durant szerint a mindent uraló skolasztikus örökség, valamint a reneszánsz utáni olasz reformációs mozgalom hiánya nem kedvezett a modern olasz filozófia kialakulásának. Croce egy figyelemre méltó kivétel volt ez alól.

Croce mélyen vallásos nevelése ellenére ateista lett. Durant úgy vélte, hogy az északi országokban a reformáció lehetőséget adott a katolikus vallásgyakorlás elutasítására anélkül, hogy ateistává kellett volna válni. Olaszországba azonban a reformáció hatása nem jutott el, így nem volt „félutas” választási lehetőség az ortodox vallásosság és az ateizmus között.

Annak ellenére, hogy Croce ateistaként élt, Hegel követőjeként idealista filozófus maradt. Azt állította, hogy a gondolat maga a valóság, és a filozófia leegyszerűsíthető a logikára. Hitt az akarat szabadságában, de a lélek halhatatlanságában nem. Filozófiájában a vallást a szépség és a kultúra „istenítésével” helyettesítette. Bár számottevő történészként is ismertté vált, de Rousseau csúfondáros fanyarságára emlékeztetve mégis így jellemezte a történetírást: „a művészet azon formája, amely a sok hazugság közül kiválasztja az igazsághoz legközelebb állót”.

Legjelentősebb filozófiai örökségét az esztétikában teremtette meg. A művészetet többre értékelte, mint a tudományokat, mivel a tudomány a gyakorlatiasság helyett csak elvont gondolatokhoz vezet. Véleménye szerint a tudomány az „absztrakt egyetemeseket” próbálja feltárni, míg a művészet a „konkrét egyetemeseket” vizsgálja. Ez azt jelenti, hogy a művész a konkrét jelenségek platóni ideáját igyekszik felfedni. – Kíváncsi vagyok mit szólna Croce például a GPS-nyújtotta előnyökhöz. Ezt a ma már felmérhetetlenül fontos rendszert Einstein tette praktikussá az idő, a gravitáció és a sebesség magas szintű absztrakciója segítségével. Mint ismert, a műholdakban a gyors keringési sebesség miatt az idő lelassul, ám a gyengébb gravitáció miatt némileg fel is gyorsul a Föld felszínéhez képest. A GPS űrszondákon egy atomóra segítségével korrigálják az időeltérést, ezért működnek a GPS készülékek a Föld felszínén kellő precizitással.

Croce a tudás két formáját ismerte el, az intuíciót és a logiát. A gondolkodás megnyilvánulásában az alábbi kettősségeket vélte felfedezni: képzelet és értelem; egyéni és egyetemes; egyedi jelenségek és a kapcsolataik; megjelenés és koncepció. A művészetet olyan eszköznek tekintette, amely minden előre kigondolt elképzelés, kategorizálás, meghatározás vagy minősítés nélküli tudás megszerzését teszi lehetővé: a művészet egyszerűen átérzi a valóságot, és azt másoknak bemutatja.

Mivel a képzelet a gondolatok előtt születik meg, szerinte „az ember azon nyomban művésszé válik, amint elképzel valamit, és a magyarázat csak később születik meg”. A szépséget úgy értelmezte, mint „egy olyan mentális kép, amely megragadja az észlelt dolog lényegét”. Számára a művészet leginkább egy belső folyamat, mint például a szemlélődés, a dolgok meglátása és elrendezése. Ezért az igazi művészet sokkal inkább belső alkotás, mint külső megjelenítés. – Számomra ez egy mély és vonzó gondolat, de végül is a külső megjelenítés teszi mások számára is érzékelhetővé a művészetet!

Durant nem lelkesedett Croce filozófiájáért. Croce gondolatait a lélekről lényegtelennek tartotta; a gyakorlatiasságát elhanyagolhatónak ítélte meg; és Croce történelem értelmezésében is talált hiányosságokat. Bár elismerte Croce ambícióját a történelem és filozófia egyesítéséért, Durant szerint a történelem elemzésekor Croce egymástól elkülönítve értékelte a gazdaságot, a vallást, a politikát, a tudományokat, a művészeteket és a filozófiát. Szerinte a történelmet egy időszak minden aspektusából kell áttekinteni: „az események minden kapcsolatával, hasonló körülményekkel való összehasonlítással és a különféle időszakok egymásra gyakorolt kölcsönhatásaival”. – Érdemes megjegyezni, hogy Durant és felesége 11-kötetes művet írt a Civilizáció története címmel.

 Croce esztétikáját illetően Durant nem értett egyet a művészet belső koncepciójának hangsúlyozásával. Szerinte a mű külső, fizikai  megjelenítése is nélkülözhetetlen fontosságú – lásd a fenti megjegyzésemet –. Croce művészetekkel kapcsolatos nézeteinek értékelését végül is Anatole France-ra hagyta, akit Durant kora legnagyobb élő művészének tartott: „Úgy gondolom, hogy sohasem fogjuk pontosan megtudni, hogy miért szép valami.” – Szerintem sem Durant, sem Croce, sem Anatole France, sem egyetlen általam ismert személy sem talált meggyőző választ erre az egyszerű kérdésre. A művészek, művészeti kritikusok, filozófusok és hétköznapi emberek évszázadok óta próbálják meghatározni, hogy mi a művészet, mit jelent a szépség, mi ragadja meg és köti le figyelmünket, mi serkenti a képzeletünket. Azt hiszem, hogy ezekre a kérdésekre helytől és korszaktól független választ talán soha sem találunk.

Bertrand Russell (1872-1970); A valóság atomi (elemi) tényekben mutatkozik meg

A 20. század elején Russell és G.E. Moore a filozófia egy új irányának, a logikai analízis filozófiájának az alapjait fektették le. A hagyományos filozófiában olyan hiányosságokat vettek észre, amelyek szerintük a hétköznapi nyelv pontatlan, félreérthető természetéből fakad. Céljuk az volt, hogy megtisztítsák a nyelvezetet, amivel a filozófusok kifejezik gondolataikat. Ennek érdekében a matematikai logika egy új formáját, a szimbolikus logikát alkalmazták a nyelvészet elemzésére. A szakterület kifejlesztésében számos kiváló matematikus és logikus vett részt, de a logikai analízis filozófiájának alapjait Russell és A.N. Whitehead publikálták a Principia Mathematica című könyvben. Ebben olyan módon fogalmazták át az arisztotelészi logikát, hogy az osztályok közötti kapcsolatok helyett az állítmányok közötti logikai kapcsolatokra fektették a hangsúlyt. Míg Arisztotelész „terminus logikájában” (más néven szillogisztikus logikában) az osztályok információs értéke korlátozott volt, a Principia Mathematica szimbolikus logikája lehetővé tette szélesebb körű információk közlését.

A logikai elemzés követői többnyire felhagytak a hagyományos metafizikai kérdések, például az egyetemesek tanulmányozásával. Figyelmüket a nagy általános kérdések helyett inkább szűkebb , de logikai szempontból jól körülhatárolható problémákra irányították. Ez a megközelítés sokkal alkalmasabbnak ígérkezett nehezen észrevehető hibás gondolatok elkerülésére, mint a hagyományos robusztus filozófiai rendszerek. Az iskola követői úgy vélték, hogy a megfelelően alkalmazott szintaxis a logikai elemzés fontos eleme, amivel számos filozófiai kétértelműség  tisztázhatóvá válik. A helyesen használt szintaxis előnyeit Russell a „leírás elmélete” koncepciójában fogalmazza meg, amit Russell egyik kiemelkedő gondolatának tekintenek a nyelv filozófiájában.

A logikai elemzés filozófiájának vívmányait felhasználva számos új filozófiai irányzat született. Ezek egyikét, a logikai atomizmust, Russell és Wittgenstein dolgozta ki. A logikai atomizmus alaptétele az, hogy a valóság elemi építőkövekből áll, amelyeket Russell atomi tényeknek nevezett el. Ezek az atomi tények kizárólag alany-állítmány szerkezetű atomi állításokban fejezhetők ki, amelyben az alanynak tulajdonnévnek kell lennie (a Föld kerek). Több egymással összekapcsolt atomi állítás molekuláris állításokat alkot (a Föld kerek és kék, ha az űrből nézzük). A molekuláris állítások összetettsége némi kuszaságot okoz a valóság leírásában, ezért elemeikre kell bontani őket, és az így kapott atomi állítások közötti kapcsolatokat kell megtalálnunk. Az atomi és molekuláris állításokon kívül az információcsere harmadik formája az általános állítás, amelyben az alany nem tulajdonnév, hanem köznév; például „A bolygók gömb alakúak”. A logikai atomizmus szemszögéből nézve ezeknek az általános állításoknak nincs megfelelője a valóságban, ezért valóságértékük sincs.

A logikai atomizmus nem ígérte új tudományos tények felfedezését. Ehelyett a meglévő információt rendezte el atomi javaslatokba, és ezzel új feladatot jelölt ki a filozófia számára: a sokszor homályos jelentésű hétköznapi nyelvezet helyett világosan érthető nyelvezetre kell átírni a filozófia problémáit a logikai szintaxist szabályai szerint. Ennek eredményeként, Hume óta először, a filozófia alkalmassá válhat a világgal kapcsolatos pontos(!) információk feltárására.

Politikai filozófiájában Russell a magántulajdon helyett a csoporttulajdon megteremtését szorgalmazta. Társadalmának törvényei mindössze két elven alapulnának, a tiszteleten és a tolerancián.

Russell elutasította az örökölhető kiváltságokat, ezért a grófi címéről is lemondott. Az első világháború alatt pacifista nézetei miatt elbocsátották Cambridge-ből, és Angliában kikiáltották árulónak. Rendíthetetlen miszticizmus ellenes filozófus volt, aki mindennél többre értékelte a valóság megismerésének tudományos megközelítését. Erőssége a logika és a matematika volt. Ezek művelésében rendkívüli intellektuális és esztétikai megelégedettséget talált: „Helyesen szemlélve a matematika nemcsak igazságot, de a legmagasabb rendű szépséget is magában hordozza”, írta. Számára a matematika az örök igazságot, az abszolút tudást, az a priori gondolatokat, Platón formáit, Spinoza örök rendjét, valamint a világ lényegét testesítette meg.

A logikai analízis és a logikai atomizmus filozófiája

Russell szemében, a filozófia a tudás, az igazság, a valóság, az érték és az erény történelmi keresése során két fő irányt követett. Az egyik ág nagymértékben támaszkodott a matematikára és a logikai érvelésre, a másik az empirikus tudományokra. Az első csoport néhány nevesebb képviselője Platón, Aquinói Szent Tamás, Spinoza és Kant, míg a másik ág képviselői között Démokritoszt, Arisztotelészt, Locke-t és a modern empiristákat lehet megemlíteni.

A 19. század végén kialakult a modern filozófusok harmadik iskolája. A logikai elemzés filozófiájának, vagy rövidebben analitikus filozófiának nevezett irányzat követői elutasították a miszticizmust, amely Pythagoras óta beleívódott a matematikába. A matematika letisztult alapelveivel és a logika használatával azt remélték, hogy a deduktív tudást ötvözhetik az empirikus megfigyelésekkel. Próbálkozásuk végső célja az volt, hogy egyesítsék a klasszikus metafizikai kettősségét: a matematikai logika által képviselt elmét és az empirikus tudományok tárgyát, az anyagot. Ezzel a szándékkal lényegében a semleges monizmus örökségéhez csatlakoztak.

Út az analitikus filozófiához

Bár a matematika fejlődése a 17. században az emberi gondolkodás óriási mérföldkövét jelentette, a differenciál- és integrál számításban, valamint az analitikus geometriában még számos fontos kérdés tisztázatlan maradt. A 19. század közepén Karl Weierstrass kifinomította a differenciál- és integrál számítást, és véglegesítette a kontinuitás gondolatát. Anélkül, hogy megpróbálnám boncolgatni Weierstrass matematikai érdemeit, munkája megbízhatóbb logikai alapot adott a végtelen matematikai megközelítéséhez. Weierstrass óta lehetővé vált megfelelő módon megközelíteni Eleai Zénó ősrégi dilemmáit is. – Emlékeztetőül: Zénó számos problémája a mozgás, és ezzel a változás tagadásához kapcsolódik.

Leibniz megmagyarázhatatlannak találta, és végül logikai ellentmondásnak tartotta, hogy több egész szám létezik, mint páros vagy páratlan szám: végül is mindkét csoport végtelen nagyságú. Leibniz dilemmájára végül George Cantor halmazelmélete (kontinuumelmélete) talált meg a magyarázatot. A végtelen halmazt úgy határozta meg, mint egy olyan gyűjtemény, aminek a részei ugyanannyi tagot tartalmaznak, mint maga az egész gyűjtemény. – Sajnos ezt csak le kell nyelni így, ahogy van. Ha jobban belegondolunk, talán részben érthetővé válik. –  Ebből a definícióból kiindulva bebizonyította, hogy a végtelen számokat és számhalmazokat ugyanúgy lehet kezelni, mint bármely más számot. Ezzel megoldódott a „végtelen szám” matematikai kezelésének ősrégi problémája – laikusként legalább is én így értelmezem!

Példaként vehetünk két távolságot: 1 m és 1 km. Mindkét távolság végtelen számú pontból áll. A halmazelmélet szerint azonban az 1 km-nek több végtelen pontja van, mint az 1 m-nek. Ha egy mozgó test fele annyi idő alatt hagyja maga mögött az 1 m-es távolságon belüli végtelen számú pontot, mint egy másik mozgó test, akkor az 1 km-en belül található, még nagyobb számú végtelen ponton is fele annyi idő alatt fog áthaladni, mint a másik test. Tehát a távolság végtelen nagyságú ponthalmaza egyszerű számokként kezelhetővé vált. A tetszőleges távolságon belüli különböző végtelen számú pontokhoz hasonlóan, az összes egész szám gyűjteménye nagyobb végtelen szám, mint akár a páros, akár a páratlan számok gyűjteménye.

A felismerés, hogy végtelen halmazok különböző méretekben léteznek, és ennek matematikai bizonyítása nem csak a matematikában jelentett mérföldkövet, de a filozófiai tudáselméletben is nagy szerepet játszott. Ez lett a halmazelmélet alapja, ami a modern matematika egyik fontos területe. Az új elem, amit Cantor a matematikai logika nyelvezetével a végtelen fogalmába beépített, talán a következőképpen egyszerűsíthető le: léteznek nagyobb és kisebb végtelen halmazok. – A kontinuitáselmélet bármilyen további értelmezése meghaladja a felfogásomat.

Éppen amikor végre megbarátkoztunk a végtelen folytonosság fogalmával a matematikában és filozófiában, megjelent a kvantummechanika. Ez a minden klasszikus törvénynek látszólag ellentmondó új terület részben a kvantumbizonytalanságot és annak potenciálisan hatalmas jelentőségű metafizikai vonatkozásait (szabad akarat, valóság stb.) hozta magával. Emellett viszont egy vadonatúj elemet is bevezetett a fizika és a matematika fogalomvilágába: a diszkrétséget! Felmerülhet a kérdés, hogy ha valóban létezik egy elméletileg legkisebb távolság – a Planck-távolság –, ahogy azt a kvantummechanika állítja, akkor van-e létjogosultsága a folyamatosságot leíró kontinuumelméletnek? Vagy a kontinuumelmélet azzá válhat, amivé a newtoni elmélet vált az általános relativitás elmélet után: a valóság jó megközelítése, de nem a teljes igazság?

És milyen változásokat hozhat a kvantummechanika a metafizikában? Ha a tér és az idő, s velük együtt a mozgás és a változás sem folyamatos, hanem diszkrét, akkor az eddigiektől talán gyökeresen különböző valóságszemlélet kialakítására lenne szükség? Nem tudom, hogy a filozófia elérte-e azt a pontot, hogy gondolatkörébe beépítse a kvantummechanika vívmányait. Ha még nem történt meg, ennek beteljesülése  szerintem csak idő kérdése, és akkor a kvantummechanika potenciálisan új életet lehelhet a metafizikába is.

Russell elismerte Gottlob Frege szerepét a modern logika nyelvezetének és szimbolikájának kialakításában. A szimbolikus logika fejlesztésében elért eredményeiért egyesek Russell és G.E. Moore mellett Frege-t tekintik az analitikus filozófia harmadik alapító atyjának. Frege bebizonyította, hogy „az aritmetika és általában a tiszta matematika nem más, mint a deduktív logika meghosszabbítása” – idézet Russelltől –. Russell és Whitehead a Principia Mathematica című művükben továbbfejlesztették Frege filozófiailag fontos gondolatát, miszerint a tiszta matematika a logikából származik. Ezzel megkérdőjelezték Kant két fő tézisét.

1. Kant állításával ellentétben az aritmetika nem szintetikus, azaz nem alapul más tudásforráson, hanem logikailag levezethető és ezért tisztán analitikus.

2. Kant állításával ellentétben az aritmetika nincs kapcsolatban az idő fogalmával.

Logikai atomizmus

A Principia Mathematica megjelenése után Russell és egyik tanítványa, Ludwig Wittgenstein (lásd később) az analitikus filozófia eszközeit használta a filozófia átalakítására, és kifejlesztették a logikai atomizmust. Bár Russell és Wittgenstein a logikai atomizmus némileg eltérő változatán dolgoztak, a különbségről itt nem lesz szó.

Míg Arisztotelész klasszikus logikája az osztályok egymáshoz való viszonyán alapult, Russell logikája az állítások egymáshoz való viszonyát jellemezte. Az állítások megfelelő logikai elemzése általában több információt eredményez, mint az osztályok közötti kapcsolatok elemzése.

Példaként, egy klasszikus logika szabályait követő kijelentés tudatja velünk, hogy „egyes madarak repülő állatok”. Ebből megtudjuk, hogy a madarak osztályának néhány tagja a repülő állatok osztályába tartozik.

Mivel Russell logikája lehetővé teszi az állítások egymáshoz való kötődését, a következő állítás logikailag helyes: „Ha több fecske van, kevesebb lesz a szúnyog.” Itt a „több fecske van” állítás összekapcsolódik a „kevesebb a szúnyog” állítással, oly módon, hogy az élet egy potenciálisan ismeretlen, tágabb aspektusáról kapunk információt.

A logikai atomizmus szerint a világ atomi tényekre épül, azok egyéni jellemzőivel. Kommunikációnkban a logikailag elfogadható mondatok egy létező atomi tényről közvetítenek információt atomi propozíció formájában. Az atomi propozíciónak alany- állítmány formában kell lennie, ahol az alany mindenképpen egy tulajdonnév (például Föld) és egy ténylegesen létező dologra utal. Az állítmány a szóban forgó dolog egyéni(!) jellemzőjét fejezi ki.

Hangsúlyozni kell, hogy ha egy kijelentés alanya köznév (például „bolygó”), akkor az nem atomi propozíció, hanem egyetemes állítás. Ez nem utal a világ egyetlen specifikus(!), konkrét valós tényére sem, így a jelentése homályos marad. Azokat az állításokat, amelyek az atomi állítások összekapcsolásával jönnek létre, Russell molekuláris propozícióknak tekintette. A kapcsolat az „és”, „vagy”, „ha”, „kivéve, ha”, „akkor”, „csak” stb. típusú összefüggéseket fejezheti ki. Megfelelő elemzéssel minden molekuláris propozíció felbontható elemi összetevőire, amik az atomi propozíciók.

Példaként, a „Jancsika sír” egy atomi állítás, mivel egy atomi tényből – Jancsikából – és egy rá jellemző tulajdonságból– az, hogy sír – áll. A „Jancsika és testvére sír” vagy „Jancsika sír és hisztizik” olyan molekuláris állítások, amelyek mindegyike leegyszerűsíthető két atomi propozícióra: egy-egy állítás mindkét gyerekről, vagy egy-egy állítás Jancsika mindkét cselekedetéről. Mindkét példában a logikai összekötő szó az „és”.

Russell arra a következtetésre jutott, hogy bár a hétköznapi nyelv szerkezete hasonló a logikai atomizmus struktúrájához, annál kevésbé szabatos, és ezért kevésbé alkalmas filozófiai elemzésekre. Úgy ítélte meg, hogy a logikai atomizmus eszközeivel egy új feladatot jelölhet ki a filozófia művelésére: logikai struktúra segítségével tájékoztasson bennünket a valós világról.

Talán nem véletlen, hogy Russell ambiciózus törekvése a metafizikai valóság leírásának legprecízebb formájának megtalálására nagyjából egybeesett Einstein kísérletével, hogy a fizikai valóság leírását pontosítsa az egyesített térelméletben.

A leírások elmélete

A szintaxis, ami a köznyelvnél formálisabb szabályokon alapuló nyelvhasználatot igényel, a modern filozófia sarokkövévé vált. Rudolf Carnap, a logikai pozitivizmus szószólója (lásd később) egészen odáig ment el, hogy a filozófia szintaktikai hibáinak kijavításával a filozófia összes problémáját megoldhatónak vélte. Bár Russell túlzásnak tartotta Carnap álláspontját, a filozófiai gondolatok kifejtésében a szintaxis szigorú betartásának fontosságára figyelmeztetett. Véleménye szerint megfelelő nyelvhasználattal a filozófia számos kétértelműsége tisztázható lenne.

Russell szerint a leírások hanyag alkalmazása sok zavart okozott a filozófiában. Először is a definiálta a leírást, mégpedig a következőképpen: valakinek vagy valaminek a körülírása egy sajátos tulajdonság alapján, anélkül, hogy a tárgyat vagy személyt megneveznénk. Például, „az Egyesült Államok elnöke” leírásnak minősül, de „Trump, az Egyesült Államok elnöke” nem a russelli értelemben vett leírás. „A naprendszer harmadik bolygója” egy leírás, de a „Föld a Nap körül kering” már nem: hiszen nem leírja, hanem megnevezi a Földet. Russell egyik legfontosabb nyelvfilozófiai öröksége a helyes szintaxis hasznosságának szemléltetése a leírások elméletén keresztül.

Kiindulópontként leszögezte, hogy a mondatoknak van egy nyelvtani és egy logikai formája. A valóság leírásához a mondatnak egy (és csak egy!) létező(!) atomi tényről kell információt szolgáltatnia alany-állítmány formában. Vajon a nyelvtani és logikai mondatszerkezet egyaránt teljesíti ezt a követelményt az atomi tényről?

Nyelvtani szinten elemezve, „Medúza nem létezik” egy alany-állítmány formában kifejezett mondat, amelynek alanya a Medúza tulajdonnév. Látszólag tehát egy atomi állítást tettünk, és így felfedtük a valóság egyik tényét. Ha azonban logikusan elemezzük a kijelentést kiderül, hogy „Medúza nem létezik” egy olyan állítás, amelyben a Medúza szó nem egyszerű alany, hanem egy olyan állítmány, amely egy jelenség különféle jellemzőit közli velünk. Ezt a jelenséget mi Medúzának nevezzük, ami egy olyan valami (és csak egy valami!), amelynek a haja kígyókból áll; ami kővé varázsolja az embereket, ha ránéznek stb. A „nem létezik” tagadó ige logikai funkciója a mondatban nem állítmány, hanem, ahogy Russell nevezte, egy logikai jelző. A mondat szerkezete logikailag tehát nem alany-állítmány, ezért nem tartalmaz atomi tényt. Következésképpen, bár nyelvtanilag a mondat helyes, logikai értelemben mégsem fejezi ki a valóságot, tehát logikailag nem lehet igaz.

A következő példa szintén a helytelenül használt leírást és annak következményét mutatja be, talán némileg világosabban.

Az aranyhegy nem létezik.

Mi nem létezik?

Az arany hegy.

A fenti állítás logikai dilemmája abban rejlik, hogy látszólag azt sugallja, hogy létezik egy aranyhegy, amely nem létezik. A logikai egyértelműség szempontjából ez természetesen egy homályos és zavaros kijelentés. A zavar forrása azonban nem a válaszban rejlik, hanem a nyitó kijelentésben. Itt egy fel nem ismert határozott leírás használata azt sugallja, mintha az alany – az aranyhegy – tulajdonnév lenne. Az állítás tehát az alanyt létező tényként kezeli, hiszen minden tulajdonnév vagy létezik vagy létezett valamikor. Az állítás igéje viszont tagadja ennek a „létező” alanynak a valódiságát (létezését).

Ha elfogadjuk, hogy az aranyhegy nem tulajdonnév, akkor az állítás nyelvtanilag és szemantikusan is megőrizné jelentését, mint egy egyetemes állítás, de nem tartalmazná azt a valóság értéket, amit csak az atomi propozíció képes kifejezni: végül is most nem tudjuk, hogy tényleg van egy aranyhegy, vagy nincs. A leírások elmélete segítségével a fenti egyetemes állítást átformálhatjuk logikailag értelmes információvá (propozícióvá). Bár az elemzés körülményesnek tűnik, úgy gondolom, hogy a mondat logikai dekódolása megéri a fáradságot.

A leírás elméletének helyes használatának ez az általános struktúrája: van egy (és csak egy) „c” dolog, amelyben az „x” állítás igaz, ha „c” értéke „x”, egyébként az állítás hamis. Tehát az aranyhegyre vonatkozó eredeti állítást logikailag a következőképpen kell helyesen megfogalmazni: nincs olyan „hegy” („c” dolog), amelyre kizárólag igaz, hogy „arany és egy hegy” („x” állítás); ezért az „arany és hegy” nem „hegy” (azaz „x” nem „c”); ezért az ilyen hegy („c” entitás) létezése valótlan. Bármennyire is bonyolult, ezzel a kacskaringós szintaxissal anélkül önthetjük szavakba az aranyhegy nemlétét, hogy a logikailag félrevezető mondatot, „Az aranyhegy nem létezik”, használnánk. – Ez alkalommal egy kis bepillantást nyerhettünk abba, hogy miért olyan körülményes a filozófiai szövegek olvasása…

Hozzá kell tennem, hogy a fenti logika szigorú szabályai nélkül „Az aranyhegy nem létezik” mondatnak lehet egy valóságot leíró köznyelvi értelme is, ezzel a jelentéssel: valamikor én, vagy valaki más hitt az (egy és egyetlen) aranyhegy létezésében, de most kiderült, hogy 1. vagy senki sem talált egy aranyhegyet bár mindenhol keresték, 2. vagy egynél több ilyen hegyet találtak. Ezért „az” aranyhegy nagy valószínűséggel nem létezik, bár „egy” aranyhegy létezhet, ha valóban többet is találtak. Nem tudom, hogy egy analitikus filozófus mit szólna ehhez.

Végezetül, még egy aggályoskodás: ez az egyszerű köznyelvben könnyen érthető állítás „Nincs olyan, hogy aranyhegy”, nem fejezne ki logikailag egyenértékű információt a fenti bizarr szaknyelv használata nélkül? Persze ez az állítás nem követi az atomi propozíció formáját, ezért Russell szerint elvileg nem tartalmazhatna hiteles, valós információt – csupán egy laikus dilemmáját… –

A fentieket Russell így foglalta össze: bár nyelvtanilag a leírások helyettesíthetik a tulajdonneveket, de logikailag ez nem elfogadható. A megfelelő logikai elemzés követelményével a filozófia újonnan értelmezett feladata egyszerűen megfogalmazható: hiteles módon mutassa be a világot annak minden tárgyával és tulajdonságával. Míg a hétköznapi nyelv a szokásos nyelvtani szabályokkal csak hanyagul és félreérthetően képes jellemezni a világot, addig a filozófiának a beszélt és írott nyelvek elemzésével, és a nyelvek logikailag megfelelő átírásával kell egyértelművé tenni az emberi kommunikációt.

Az általános relativitáselmélet szerepe a logikai elemzés filozófiájában

A „tiszta matematika” mellett a logikai elemzés filozófiájához a fizika fejlődése is nagyban hozzájárult. Az általános relativitáselmélet (GR) filozófiai jelentősége a tér és az idő korábban különálló fogalmainak tér-időbe történő egyesítése. Russell szerint a GR fő metafizikai következménye az, hogy a fizikai világ „lényege” többé nem az anyagi szubsztancia lett, hanem az események, amelyek sajátos kapcsolatban állnak egymással.

Ezeket a kapcsolatokat különféle időbeli vagy térbeli referenciakereten belül elemezhetjük. Két esemény, „A” és „B” a tér-idő különböző régióiban megjelenhet egyidejűleg, ha ugyanabból a referenciakeretből figyeljük meg, de „A” megjelenhet „B” előtt vagy után is ha különböző referenciakeretekből követjük az eseményeket. A metafizikában mindezek a változások egy forradalmian új koncepcióhoz vezettek, amelyben az anyag helyett események sorozatát kellett vizsgálni. Az anyag elvesztette státuszát, mint a világ végső alkotóeleme, és egyszerűen csak az események csoportosításának kényelmes eszközévé vált.

Russell még nem tudhatott az elemi fizika legújabb elméleteiről. Ezek között a húrelmélet különféle változatai az anyagot a húrok harmonikus mozgására vezetik vissza. Ilyen formán a világ „végső elemi szubsztanciának” a húrokat, és azok mozgását – eseményeit – tekinthetjük. Ez megerősíteni látszik Russell koncepcióját az események elsődlegességéről a világ legelemibb szintjén.

Russel meglátása szerint tehát a fizika fejlődése csökkentette az anyag jelentőségét azzal, hogy az események sorozatára terelte a figyelmet.

Ugyanakkor Russell arra is felfigyelt, hogy a 20. század elején a pszichológia fejlődése bizonyos fokig megkérdőjelezte az elme hagyományos szerepét, mivel a feltételes reflexek és a tudatalatti felé terelte a figyelmet. Az anyag „kevésbé anyagivá” válásával és az elme „kevésbé gondolativá” válásával végül is az elme-anyag szétválasztása már nem tűnt olyan jól megalapozottnak, mint korábban. Russell ebben James semleges monizmusa felé mutató tendenciát vélt felfedezni.

Russell zárógondolata az analitikus empirizmus filozófiájáról

Meg kell jegyezni, hogy a modern analitikus megfigyeléseken alapuló filozófia alapvetően különbözik Locke, Berkeley és Hume gondolatrendszerétől, mivel szerves részévé tette a matematikát és a fejlett logikai technikákat. Russell úgy vélte, hogy ez az új megközelítés hatásosabb tudományos szigorral lesz képes végrehajtani a valóság vizsgálatát. Véleménye szerint a klasszikus filozófia az egyetemesség elemzését tekintette feladatának, és ez számos tévedéshez és túlzott leegyszerűsítésekhez vezetett.

Ahelyett, hogy az univerzumot egy mindenre kiterjedő rendszer létrehozásával szándékozott volna megmagyarázni, az analitikus empirizmus egyéni kérdésekre összpontosít, ami csökkenti a tévedések kockázatát.

Az erkölcsi értékek tanulmányozását Russell továbbra is a klasszikus filozófia módszereire bízta, ugyanis véleménye szerint az értékek vizsgálata nem alkalmas tudományos analízisre. Végül is hogyan tudná a tudomány bebizonyítani, hogy a kegyetlenség elítélendő?

Russell arra is rámutatott, hogy az univerzum tanulmányozását eddig még sohasem különítették el az etikai/politikai doktrínáktól, amelyek az optimális életvitelt voltak hivatottak felfedni. Ezért a filozófusok univerzummal kapcsolatos elméleteit valamilyen módon mindig befolyásolta az erényes életről alkotott meggyőződésük. Russell szerint az a filozófus, aki az igazság elfogulatlan keresésén kívül bármi másra használja hivatását, erkölcsi szempontból árulást követ el. „Az igazi filozófus kész minden előítéletet felülvizsgálni.” Ha személyes meggyőződés vagy külső nyomás bármilyen korlátot emel az igazságra való törekvés előtt, akkor a félelem megbénítja a filozófiát.

Russel szerint az igazság és az erényes élet keresésének egymásba olvadása, sokáig akadályozta a filozófia fejlődését. Ez a vallási dogmák igazságának, Isten létezésének és a halhatatlanságnak a bizonyítására vagy megcáfolására tett túlméretezett erőfeszítésekben nyilvánult meg. „Azért, hogy a bizonyítékukat érvényesnek tüntessék fel, a filozófusoknak meg kellett hamisítaniuk a logikát, misztikussá kellett tenniük a matematikát, és színlelniük kellett, hogy a mélyen gyökerező előítéletek valójában mennyből fakadó intuíciók lennének.”

Annak a filozófiai irányzatnak, amely a logikai elemzést teszi fő céljává, el kell ismernie, hogy „az emberi értelem nem tud meggyőző választ találni az emberiség számos fontos kérdésére, de nem hajlandó elfogadni, hogy valami misztikus eszköz létezik a tudomány és értelem elől elrejtett igazság felfedezésére.” Az analitikus filozófia segítségével Russell arra látott lehetőséget, hogy a korábbi eredmények elvetése helyett, azok javításával közelítsük meg az igazságot. – Úgy vélem, hogy Hegel tézis-antitézis-szintézis megközelítése hasonló utat jelölt ki.

Russell a következőkkel fejezte be az analitikus filozófia tárgyalását: „az analitikus filozófia gondos gyakorlása során szerzett hiteles ismeretek kiterjeszthetőek az emberi tevékenység teljes szférájára, ami a fanatizmus csökkenését a szimpátia erősödését és a kölcsönös megértést bátoríthatja.”

 Russell, aki nemcsak filozófus volt, hanem kiváló matematikus is, hajlamos volt olyan matematikai problémákat tárgyalni, amelyek túl bonyolultak a hozzám hasonló laikusok számára. Az érdeklődő olvasónak ajánlom Russell „Bevezetés a matematikai filozófiába” című könyvét, ami további betekintést nyújthat a filozófia és matematika határterületébe. Bár a könyv nem igényel felsőfokú matematikai ismereteket, mégis úgy hiszen, hogy a legtöbb ember számára kihívásokkal teli olvasmány lesz.

Durant Russell metafizikájáról

Korai „logikai atomista” munkássága miatt Durant egy új Pythagorasnak nevezte Russellt, aki megpróbálta a filozófiát matematikai formákra redukálni, és minden tradicionális tartalmat eltávolítani belőle. Durant fenntartotta, hogy „az érvelésnek konkrét dolgokra kell vonatkoznia, és ahhoz, hogy hasznos maradjon, minden lépésnél kapcsolatot kell tartania velük… az absztrakciók állandó tesztelést és tapasztalatokból nyert korrekciókat igényelnek”. Russell megközelítésében Durant egy újkori skolasztika kialakulásának veszélyét látta, annak jellemző merevségével.

Durant ugyancsak elmarasztalta Russell érdektelenségét Bergson költői, metaforákkal teli metafizikája iránt az időről, időtartamról, mozgásról és életimpulzusról. Bár Durantnak Bergsonnal szemben is voltak fenntartásai, mégis csodálta őt, mint ahogy Russell munkáját is nagyra értékelte.

Russel politikai filozófiája

Russell szerint a tulajdon erőszak és lopás eredményeként jött létre. Az államok, élve törvényhozói jogkörükkel, általában egy olyan rablási formát érvényesítenek, amely megvédi, és ha lehet növeli is, a háborúkban szerzett tulajdonukat. Russell a magántulajdon helyett a szövetkezetek és szindikátusok által birtokolt tulajdonokat részesítette előnyben.

Mivel szerinte „a gyűlölet és a háborúk nagyrészt berögzült eszmékből vagy dogmatikus hitből fakadnak”, az emberek közötti véleménykülönbségek elrendezésére vitákat szorgalmazott. Míg a műveletlen emberek hajlamosak elhamarkodott és megdönthetetlen véleményekre, a bölcsek csak lassan bizonyosodnak meg véleményük igazáról, és nyitottak annak módosítására. Ha az oktatás az emberek gondolkodását ebbe az irányba tudná terelni, akkor legtöbb bajunk megoldódna.

A társadalmi együttműködés szabályozására Russell csak két, rendkívül egyszerű elvárást vezetne be a polgárokkal szemben: a tisztelet elvét és a tolerancia elvét. Olyan társadalomra vágyott, ahol a művészet értékesebb lenne, mint a gazdagság. Ellenérvében Durant a Medici-ek művészeteket támogató gazdagságára hivatkozott. Mint írta: „a művészet csak a virág lehet, amely a gazdagságból nő ki, de nem helyettesítheti a gazdagságot.” – Bár természetes hajlamom van ebben a vitában Russellel érteni egyet, némi habozással el kell ismernem, hogy Durant ellenérve is erős.

Politikai kíváncsisága Russellt a forradalom utáni Oroszországba vitte, ahol Leninnel is találkozott. A kommunista kormány által létrehozott antidemokratikus társadalmi struktúrát megtapasztalva Russel csalódottan tért vissza a látogatásról. Számára a szólásszabadság mindig is a liberális filozófia axiómája volt, és úgy látta, hogy a Szovjetunióban azt elfojtották. 1920 és 1921 között Kínában is tartott előadássorozatot, ahol tapasztalatai kedvezőbbek voltak – „Kína és a kínai probléma” című könyvében egy máig érvényeselemzést ad a kínai társadalomról.

Ideológiai és politikai nézeteik különbségei ellenére Durant szívélyesen és nagy tisztelettel írt Russellről. Szerethető embernek nevezte, akinek a metafizikája mélyreható, a matematikája finom és megkapó, világos gondolatai dicséretre méltóak az egyszerűségükben, és az emberiség iránti, szinte misztikus gyengédsége megcsodálandó. – A mai politikai színtér méregköpdöső ideológiai riválisai világszerte leckét vehetnének Durant ideológiai vetélytársa iránti elfogulatlanságából.

George Santayana  (1863-1952); Az értelem és az ösztön pragmatikus egyesítése

Santayana leginkább elméleti idealistának és gyakorlati materialistának tekinthető. Miközben elismerte a tudományos megismerés hiányait, az igazság felfedezésében mégis többre értékelte a tudományt, mint a hitet. Materialista hajlama ellenére a katolikus tanítás bizonyos nézeteit soha nem utasította el. Némi vonakodással egyetértett azzal, hogy egy természetfeletti hatalom elfogadása nélkül nem lehet erényes életet élni.

Míg a társadalomban a családot találta a legértékesebb egységnek, a kormány szerepét is elismerte az anarchia megfékezésében. Az arisztokráciát igazságtalansága miatt, a demokráciát pedig egyformaságra való törekvése miatt ítélte el. Számára a timokrácia lett volna a legkedvezőbb államforma. Szerinte a boldogság bölcsességgel és természetes korlátaink elfogadásával érhető el. Meglehetősen haladó filozófiai gondolatai ellenére erősen rasszista nézeteket vallott.

Santayana elméletben elismerte, hogy a tudás elsődleges forrása a gondolatokban lelhető fel – ez egy idealista nézet –, jó pragmatikus érzékkel viszont a világ alakulását megfelelőnek tartotta az emberiség egyesített tapasztalatai alapján is. Lényegében empirista filozófiát követett, amelyben a megismerés fő eszköze az érzékelés és a tapasztalat, míg az élet alakulásában a gondolatoknak alig van gyakorlati következménye. Ilyen formán az elméleti, de nem kulcsfontosságú idealizmus és a gyakorlati materializmus között találta magát. Az anyag természetéről viszont sosem formált véleményt: „Mi az anyag?… Várom, hogy a tudományok emberei megmondják nekem.”

Sok gondolkodótól eltérően nem állította, hogy az észszerűség és az ösztönök kölcsönösen kizárnák egymást. Ehelyett úgy vélte, hogy igazi tudomásunk a világról az ismeretszerzés e két formájának egyesüléséből alakul ki. Nem rejtett szarkazmussal kérdőjelezte meg Bergson cselekvés-vezérelt kreatív erőbe, az élan vital-ba vetett anti-intellektuális hitét: „Milyen élet, milyen energia az” – kérdezte – „amit egyetlen golyóval vagy egy kis hőmérséklet csökkenéssel ki lehet oltani?” Véleménye szerint minden mentális eseménynek mechanikus és anyagi bázisa van, és a pszichológia csak akkor válik irodalomi fikcióból tudománnyá, ha ezt felismeri. A tudományos módszerek hiányosságai ellenére bizonyos volt benne, hogy semmilyen más eszközzel nem kaphatunk pontosabb képet az igazságról, mert „csak a tudomány tartalmaz megbízható tudást”, és „az értelembe vetett bizalom az egyetlen hit, amelyet a belőle termett gyümölcs szentesített”.

Santayana materialista elképzelései miatt Durant ambivalens volt vele szemben. Durant úgy gondolta, hogy egy olyan kifinomult gondolkodótól és éteri költőtől, mint Santayana váratlanul jön az ilyesféle „lelkes materializmus”. Mindazonáltal Durant nem titkolt csodálattal tekintett Santayanára, ahogy ez ebből a mondatából is érezhető: „Jó volt találni egy férfit, aki egyszerre érezte a szépség vonzerejét és az igazság hívását.”

Santayana nem hitt a halhatatlanságban. Mindazonáltal egy olyasféle nosztalgiát érzett elhagyott katolicizmusa iránt, mint amit egy férfi érezhet egykori szeretője iránt, aki megcsalta őt. Úgy tűnik, hogy a katolikus dogmák merevségét elutasította, de néhány katolikus tanításban megfogalmazott gondolatot tiszteletben tartott. Elismerte a vallás emberiség történetében betöltött fontos szerepét, és megkérdőjelezte, hogy az ember a vallás ismerete nélkül megérthető. Elmarasztalta azokat, akik szükségtelennek tartották a vallástudományt: „fiatal okoskodóknak” vagy féregrágta, „öreg szatíroknak” nevezte őket.

Egy másik helyen azonban így írt: „Szánalmas megfigyelni, hogy még a legmagasabb rendű vallás is milyen alantas indítékokat tulajdonít az istenségnek…” Majd azzal folytatta, hogy az istenségek a legjobb „falatokat” és dicsőítésüket várják el követőiktől, és vak engedelmességet követelnek cserébe jószándékukért, egyébként büntetéssel fenyegetnek. – Számomra ez elég elítélően hangzik a vallásról.

Santayana úgy gondolta, hogy a tudomány korlátozza az emberek veleszületett képzeletét. Megemlíti, hogy számára a szivárvány egy vizuális költemény, amely „valamilyen gyönyörű és megfoghatatlan istennő nyomát követi”. – Csak tippelni tudok, hogy a fénytörés elméletének ismeretében esetleg nehézkesnek találta a „szivárványtündér” létezését? – Santayana azt állította, hogy az Ószövetség költészetének zsidó alkotói csak metaforikusnak szánták munkájukat. Aztán jöttek a korai kereszténységet megalkotó európaiak, akik görög és pogány befolyásra kevesebb művészeti érzékkel, betű szerint kezdték el értelmezni az Ószövetséget, ami így elvesztette metafora jellegét. Durant száraz humorral jegyezte meg, hogy egy olyan fontos művet, mint a Bibliát, minden precíz, „tudományos” gondolkodású embernek tényszerűen kell értelmeznie.

Amikor később a kereszténység két fő ágra szakadt, a katolicizmus megőrizte a korai kereszténység görög és pogány misztikus elemeinek egy részét, míg a protestantizmus a reformációval a héber erkölcsi kódexet követte.

Összességében Santayana úgy gondolta, hogy a kereszténység csodálatos gondolatok gyűjteménye lehetne, ha a német teuton törzsek nem ragaszkodtak volna a szó szerinti értelmezéshez. Azokban az időkben változott át a vallás az eredeti békés testvériségből „a jólét és a hatalom vallásává” –  írta. Santayana belső ellentmondásosságát a katolicizmus iránt remekül fejezi ki Durant szellemes kijelentése: „Santayana egyetlen istenben sem hisz, de annak anyja szerint Mária.”

Santayana némi cinkossággal bírálta a katolicizmust: „a mítoszt bírálhatjuk haraggal a babonáért, vagy mosolyogva a költészetért”. Vallással kapcsolatos nézeteit a következőképpen foglalta össze: „A vallási kérdések sohasem lehetnek vita tárgyai… Inkább törekedjünk a jámborság tiszteletére, és csodáljuk a vallás meséiben megtestesülő költészetet.” – Nem hiszem, hogy tévedés azt gondolni, hogy ehhez hasonló vallásos nézetek sohasem vezetnének vallásháborúkhoz, öngyilkos merénylőkhöz vagy máglyahalálhoz.

A Reason in Society című könyvében Santayana azon az alapvető filozófiai kérdésen töprengett, hogy miként lehetne az embereket erényes életre ösztönözni félelem és természetfeletti erőkben való reménykedés nélkül. Véleménye szerint erre a szinte lehetetlen feladatra csak Szókratész és Spinoza talált életképes megoldást. Szókratész egy természetes erkölcsöt javasolt a világnak, míg Spinoza egy racionális etikai rendszert. Sajnálatos módon, mint Santayana megállapította a gyakorlatban a társadalmak soha egyik etikai rendszert sem követték: „Igazán racionális erkölcs vagy társadalmi berendezkedés soha nem létezett a világon”

Santayana a gyerekeket a halhatatlanság egyfajta biztosítékának tekintette, és a családszerkezetben látta az emberiség fennmaradásának végső biztosítékát. A társadalmi szervezettség egy bizonyos szintjén azonban az állam szerepe szükségessé válik. A hazaszeretet akkor fejlődik ki, amikor az emberek rájönnek, hogy „az ár, amit a kormánynak fizetnek, kisebb, mint a káosz ára lenne”. – Nekem úgy tűnik, hogy a mai amerikai jobboldalon hiányzik az állam e szerepének felismerése, mivel egyre kisebb kormányt követelnek ám anélkül, hogy meghatároznák a kormány optimális szerepét a társadalom működőképességének biztosításában és az anarchia fékentartásában.

Santayana rasszista nézeteit tükrözi, hogy nélkülözhetetlennek tartotta a „faji öntudat” fenntartását. Nyíltan vallotta, hogy: „Egyes fajok nyilvánvalóan jobbak másoknál.” Hacsak a fajok nem tekinthetőek „azonos minőségűnek”, veszélyesnek tekintette a fajok közötti házasságot is. – Várakozásommal ellentétben Durant, aki egyébként számos humanista vonást mutatott, nem tett észrevételt Santayana társadalmi nézeteinek ezen részéről. Ez talán azt jelzi, hogy Durant idejében a rasszizmus még mindig elfogadhatóbb volt, mint manapság.

Santayana egy olyan világról álmodott, ahol a boldogság nem csak a szabadságon múlik, hanem „bölcsességen és a természetes korlátok elfogadásán is”. Bevallása szerint kevesen lennének képesek ilyen elvek szerint élni. Elismerte, hogy a „természetes korlátok” elfogadása kétségtelenül a hatalommal rendelkezőknek kedvezne – hiszen őket illeti a legkevesebb korlátozás –, de a hatalom élvezői nem feltétlenül a társadalom legértékesebb tagjai. Az arisztokrácia ugyan sok évszázadon keresztül fenntartotta hatalmát különösebb érdemek nélkül, de végül összeomlott. Szerinte a hanyatlás oka nem csak az arisztokratikus rendszerben rejlő igazságtalanság volt, hanem az is, hogy az arisztokratikus társadalmi struktúra nem volt képes hasznosítani a sok tehetséget, ami a kívülállókban rejtőzött.

A demokráciában Santayana azt kifogásolta, hogy eltúlozták az egyformaság jelentőségét. Kedvelt kormányzási formája a timokrácia volt. Az arisztokráciának ebben a változatában a kormányzás az társadalmi megbecsülésnek örvendő birtokosok kezében maradna, de a pozíció nem lenne örökletes. – Nem tehetek róla, de el kell töprengenem: előmozdítaná-e egy timokrácia vezetője a tehetséges, egyszerű emberek előrehaladását, vagy inkább úgy módosítaná a szabályokat, hogy saját rokonai és támogatói követhessék a kormányzásban?