A reformációtól Spinozáig

 Reformáció és ellenreformáció (1517-1648)

Bár a reformáció idején a filozófiában nem történt nagy előrelépés, a mozgalom két főszereplőjének, Luthernek és Kálvinnak sikerült a pápai befolyást csökkentenie. A reformációra adott katolikus válasz a jezsuiták vezette, Spanyolországból induló ellenreformáció volt. Az ellenreformáció kezdetén Kopernikusz forradalmian új világképet vezetett be, tudományosan bizonyítva, hogy nem a Föld a világegyetem középpontja. Ezzel egyengette az utat a XVII. század modern tudományos robbanása és filozófiai aranykora felé. A tudomány és a vallás közötti növekvő feszültséget mi sem ábrázolja jobban, mint Kálvin kifakadása: „Ki merészeli Kopernikuszt a Szentlélek tekintélye fölé helyezni?”

Reformáció (1517-1648)

Russell a reformációt leginkább német mozgalomként jellemezte, amelynek során a kevésbé civilizált nemzetek tiltakozásukat fejezték ki a civilizáltabb reneszánsz Olaszország ellen. A reformáció elutasította az olasz politikai szellemi vívmányokat, és nem fogadta el a pápa egyházi vezető szerepét. A szabadgondolkodó olasz reneszánsz északról jövő bírálatának érdekes irodalmi bizonyítéka a sok olasz származású dicstelen hős Shakespeare drámáiban, mint például Iago az Otellóban vagy Iachimo a Cymbeline-ben. 

Russell úgy vélte, hogy sem Luther sem Kálvin nem rendelkezett olyan intellektuális képességekkel, mint a reneszánsz olaszok, vagy akár Erasmus és Mórus Tamás. Ennek ellenére óriási volt a befolyásuk, és ez érezhető visszaesést okozott a filozófiában. A lélek és Isten kapcsolatáról szóló tanításukban Kálvin és Luther egyaránt Szent Ágoston gondolataira támaszkodott. Az egyházi ügyekről szóló tanításaikban egyértelműen a pápa tekintélyének és hatalmának csorbítására törekedtek. A pápai jövedelem jelentős része a búcsúfizetésekből folyt be, ami a purgatórium elkerülését volt hivatva biztosítani a híveknek. Nem véletlen, hogy mindkét református irányzat elutasította a purgatórium létezését. A sors elrendeltségéről szóló tanításuk ugyanakkor papok egyik fontos manipulációs eszközét is meggyengítette: ha sorsunk már előre meghatározott, akkor a papok áldásai és egyéb ténykedései nem befolyásolhatják lelkünk karmáját. Igaz, hogy a reformáció tanításai hozzájárultak a pápai hatalom csökkenéséhez, de ugyanezek a tanok a protestáns egyházak befolyását is megcsonkították a követőik felett. Ennek eredményeként az északi országokban a protestáns Egyházak soha nem váltak olyan erőssé, mint a katolikus Egyház volt délen. Russell véleménye szerint a protestantizmus egyik nem várt következményeként előkészítették a 18-19 századra kifejlődő liberalizmust.

Ellenreformáció (1545-1648)

Az ellenreformáció Spanyolországból indult ki azzal az elsődleges céllal, hogy szembeszálljon a reneszánsz Itália szellemi és erkölcsi szabadságával. A mozgalom növelte a pápa hatalmát, de közben elutasította a Borgiák és a Mediciek erkölcsi kihágásait is. Az irányzat eszmei előkészítője a spanyol tábornok, Loyola volt, aki hivatásához híven, szigorú katonai fegyelmet követelt az általa megalapított jezsuita renden belül. A jezsuiták elutasították a predesztinációt és hittek a szabad akaratban. Kijelentették, hogy az üdvösség eléréséhez hitre és munkára is szükség van, nem csak egyedül hitre. Ennek szellemében a Távol-Keleten jelentős missziós eredményeket könyvelhettek el. Nagy gondot fordítottak az oktatásra is, de legalább akkora lelkesedéssel vetették be magukat az eretnekség elleni küzdelembe. Buzgóságuk eredményeként a spanyol befolyás alatt álló területeken újra megkezdődött az inkvizíció. Ide tartozott Olaszország is, ahol a megelőző 100 évben már nem volt eretnek égetés.

Mindent összegezve, a reformáció-ellenreformáció hatása a kezdeti regresszív változások után mégis eredményezett valami javulást. A katolikus és a protestáns Európa közötti véres Harmincéves Háború végére az emberek rájöttek, hogy egyik hitvallás sem nyerheti meg a csatát, és a világon van elég hely a különféle vallási tanoknak. Elegük lett a vallásháborúkból, és figyelmüket a világi tanulás, például a matematika és a természettudományok felé fordították. Ennek eredményeként Luther filozófiailag sivár tizenhatodik századát, amit a teológiai kérdésekkel való megszállottság jellemzett, a tizenhetedik században egy igazi modern korszak váltotta fel. Ez a század monumentális tudományos és matematikai eredményeket hozott, amelyek a filozófiát is mélyen befolyásolták. Érdemes megjegyezni, hogy a modern filozófia atyjának tartott Descartes egyben kiemelkedő matematikus is volt. Russell véleménye szerint a tizenhetedik század ragyogó filozófiája majdnem felért az ókori görög gondolkodás aranykorával.

Kopernikusz (1474-1543) és a modern tudomány

A korszak első jelentős tudósa Kopernikusz (1473-1543) volt. Bár aktív évei a 16. századra estek, munkásságának gyümölcse csak a következő évszázadban ért be. Kopernikusz csodálni való vakmerőséggel a heliocentrikus univerzumról szóló munkáját a pápának ajánlotta. Mivel a jezsuiták előtt az Egyház még viszonylag toleráns volt, így Kopernikusz elkerülte a pápa megtorlását. 

A tridenti zsinattal (1545-1563) megindult az ellenreformáció, és a jezsuiták újraélesztették az inkvizíciót is. Ha Kopernikusz néhány évvel tovább élt volna, akkor az inkvizíció kezében valószínűleg Galileihez hasonló sors várt volna rá. Itt érdemes visszaemlékezni Arisztarkhoszra, aki csaknem kétezer évvel korábban állt elő a heliocentrikus ötlettel. A jelek szerint Kopernikusz nem tudott nagy múltú elődje munkájáról.

Ortodox katolikus lévén Kopernikusz nem volt hajlandó munkájából levonni a nyilvánvaló következtetést: ha a Föld nem a világegyetem középpontja, akkor miért élvezhetné az ember azokat a kozmikus kiváltságokat, amiket a keresztény teológia ígér? Kopernikusz végig fenntartotta, hogy a csillagászattal kapcsolatos eredményei nincsenek ellentétben a Bibliával.

Kopernikusz pontatlanságai

Forradalmi újdonsága ellenére, Kopernikusz felfedezésében már kortársai is számos pontatlanságot vettek észre. Az egyik ilyen pontatlanság a Nap helyzetének kismértékű eltolódása volt a bolygópályák középpontjától. Ezek magyarázatára Kopernikusznak végül kölcsönöznie kellett néhány epiciklust Ptolemaiosztól. Korábban már szó esett az epiciklusokról, amelyek segítségével Ptolemaiosz hosszú időre érvényesíteni tudta a geocentrikus világképet.

Kopernikusz megfigyelései nem csak a naprendszer középpontját illetően mondtak ellent az uralkodó ptolemaioszi világképnek. Ptolemaiosz például csillagok távolságát csak Föld-Nap távolság hússzorosára becsülte, ami nagyjából az Uránusz pályájának felel meg. Ha a csillagok valóban ilyen közeliek, és a Föld valóban kering a Nap körül, ahogy Kopernikusz állította, akkor a csillagok helyzetében parallaxis eltolódást kellett volna észrevenni. Ezt viszont Kopernikusz nem észlelte. – A parallaxis egy fix megfigyelt tárgy helyzetének látszólagos elmozdulása, ha a megfigyelő közben elmozdul. Minél távolabbi a fix tárgy, annál nagyobb távolságra kell a megfigyelőnek elmozdulnia, hogy a parallaxist észlelni lehessen. Tehát, ha egy csillag nem mutat parallaxist, az két dolgot jelenthet: vagy a megfigyelő nem mozdult el, azaz a Föld nem kering a Nap körül, vagy a megfigyelt csillag van túl messze. A geocentrikus világkép hirdetői az első lehetőséget választották. Egyébe csillagászati megfigyelései birtokában azonban Kopernikusz tudta, hogy a Föld egy Nap körüli pályán mozog. Ha a csillagok valóban olyan közel vannak, mint Ptolemaiosz feltételezte, akkor az évszakokkal változtatni kellene látszólagos helyzetüket. Mivel ez nem történt meg, Kopernikusz helyesen következtetett a csillagok nagyobb távolságára, mint azt Ptolemaiosz gondolta.

Megjegyzendő, hogy Kopernikusz idején a csillagok parallaxisát csak szabad szemmel lehetett volna megítélni, ami nem túlságosan érzékeny módszer. A teleszkópok felfedezésével viszont bizonyos csillagok szezonális parallaxis eltolódása észlelhetővé vált. Ebből nem csak a Föld mozgása nyert bizonyítást, de még a Földtől való távolságuk is kiszámíthatóvá vált. Érdekességként jegyzem meg, hogy még a ma létező legérzékenyebb távcsövekkel sem lehet a parallaxis eltolódást megfigyelni, ha a csillag 300 fényévnél messzebb van. Ehhez a nagy felbontáshoz a megfigyeléseket 6 hónapos különbséggel kell elvégezni, amikor a Föld pozíciója a pályája átellenes pontjaira esik.

A kopernikuszi földmodellt sokáig kétségessé tette az úgynevezett „hulló test paradoxon”. A Föld tengelykörüli forgása ugyan jól megmagyarázta a nappalok és éjszakák váltakozását, de nem tudta értelmezni, hogy a zuhanó tárgyak miért követnek függőleges pályát. Ha ugyanis a Föld valóban nyugatról keletre forog, ahogy Kopernikusz javasolta, akkor a hulló testnek a leejtés helyétől kissé nyugatabbra kéne földet érnie. Erre a dilemmára csak később jött válasz, miután Galilei megfogalmazta a tehetetlenség törvényét. Ezzel érthetővé vált, hogy mivel a zuhanó tárgy megőrzi a Föld forgási momentumát, ezért függőlegesen fog lefelé zuhannia. 

Galilei és Kepler munkájának eredményeként tehát végre teljes megerősítést nyert a heliocentrikus világkép. Az új felfedezések és a vallás közötti egyre növekvő feszültséget jól kifejezi Kálvin korábban idézett méltatlankodása: „Ki merészeli Kopernikusz tekintélyét a Szentlélek fölé helyezni!?”

Russel szerint akkor született meg a modern tudomány, amikor két alapvető jellemvonás találkozott a tudnivágyókban: hatalmas türelem a megfigyelésekhez és merészség a hipotézisek megfogalmazásához. Az ókori csillagászoknak megvolt a türelem, az ókori görögök pedig nem voltak híján új elméleteknek. Azonban a két tulajdonság egybeesése, talán Arisztarkhosz kivételével, igen ritka volt Kopernikusz idejéig. 

Kopernikusz után nem sokkal, 1572-ben, Tycho Brahe (1546-1601) egy „új csillagot” észlelt. Erről ma már tudjuk, hogy egy szupernóva volt. Mivel az objektumnak nem volt egy- napon belül észlelhető parallaxis-eltolódása, a Holdnál jóval messzebb kellett lennie. Arisztotelész eredeti állítása szerint, amit addig szinte szentírásként fogadtak el, minden, ami a Holdon túl létezik, mozdulatlan és megváltoztathatatlan…és akkor jött Tycho Brahe ezzel az új Holdon túli csillaggal, ami hirtelen megváltoztatta a fényességét. Ez a megfigyelés, valamint számos később felfedezett Holdnál távolabbi üstökös véglegesen megkérdőjelezte Arisztotelész régóta fennálló dogmáját az univerzumról. Brahe egy saját csillagászati elméletet is kidolgozott, ami a katolikus Egyház számára kissé jobban elfogadható volt. Az elmélet szerint a Föld megmaradt a Nap, a Hold és a távoli csillagok központjaként, de a bolygók a Nap körül keringtek. Brahe, akit a prágai II. Rudolf cseh király és a Szent-római császár is támogatott, kitűnő megfigyelőnek bizonyult, és feltétlenül hozzájárult segédje, Johannes Kepler látványos tudományos pályafutásához is.

Johannes Kepler (1571-1630); a bolygók mozgásának három törvénye

Kepler az utolsó szeget verte be a ptolemaioszi geocentrikus világkép koporsójába azzal, hogy a bolygók pályáit még pontosabban kiszámította, mint Kopernikusz, és köralakúról elliptikusra módosította. Mint később kiderült, a bolygók mozgására vonatkozó törvényei közül a harmadik, Newton gravitációs törvénye különleges esetének bizonyult. 

A bolygók elliptikus pályáinak felismerésével sikeresen oldotta meg a köralakú kopernikuszi naprendszer néhány következetlenségét, és ezzel véglegesítette a heliocentrikus csillagászat jogosultságát. A bolygók pályájának eltérése az arisztotelészi „tökéletesen esztétikus” körtől jelentős metafizikai következményekkel járt. Ettől kezdve bolygókat nem lehetett többé tökéletesen eszményinek és hibátlannak tekinteni, így a mennybéli testek elvesztették az addig természetfelettinek tartott filozófiai lényegükkel.

Kepler a bolygók mozgásáról három törvényt alapított meg. Első törvénye a pályák elliptikussá nyilvánítása volt, aminek egyik gyújtópontjában helyezkedi el a Nap. Érdekes módon, az akkori elgondolások ellen ez a törvény jelentette a legnagyobb kihívást, bár második törvény fogadtatása sem volt mentes kétkedésektől. A törvény szerint ugyanis pályájuk Naphoz közeli szakaszán a bolygók mozgása. Ez a területi sebesség állandóságából adódik: a bolygók vezérsugara (a nap és a bolygó közötti vonal) azonos idő alatt azonos területet súrol. Megint csak az arisztotelészi világkép szerint, a bolygók túlságosan „méltóságosak” ahhoz, hogy mozgásuk változó legyen.

Kepler harmadik törvénye csak matematikailag kifejezhető, így pusztán a különlegesen érdeklődők számára térek ki rá az alábbi megjegyzéssel.

Két bolygó keringési idejének négyzete úgy aránylik egymáshoz, mint a fél nagytengelyeik köbe. Másképpen kifejezve a keringési idő négyzetének az aránya a fél nagytengely köbéhez mérve minden Nap körüli bolygó számára állandó (ez persze más csillagokra és a bolygók körül keringő holdakra is érvényes). Ez a törvény egyúttal a később megfogalmazott Newton féle gravitációs törvény egy speciális esetének is tekinthető: két pontszerű test közötti gravitációs vonzás egyenesen arányos a tömegek szorzatával, és fordítottan arányos a köztük lévő távolság négyzetével. 

A harmadik törvény egyik gyakorlati hasznát a bolygók keringési idejének kiszámításával próbálom illusztrálni. Ha a bolygóév (É) mértékegységeként a földi évet választjuk, a bolygótávolságnak (R) pedig a Nap-Föld távolságot, akkor É=R3/2. Ez azt jelenti, hogy ha egy bolygó kétszer olyan messze van a Naptól, mint a Föld, az egy bolygóéve a földi év 21,5-szerese lesz, azaz 2,8 év.

Galilei (1564-1642); polihisztor, a newtoni fizika előfutára

Galilei mozgással és csillagászattal kapcsolatos megfigyelései fontos előkészítői voltak Newton klasszikus mechanikai rendszerének. Mivel ragyogó eredményei több szinten ütköztek az uralkodó vallásos világnézettel, az inkvizíció elítélte eretnekség gyanújával. Esete a vallás tudományokba való beavatkozásának talán a legszembetűnő és legaggasztóbb példája.

Érdekes, hogy a kísérletes és megfigyelésen alapuló tudományok ezen óriása abban az évben született, amikor Michelangelo meghalt, halála pedig egybeesett Newton születési évével. Russell Galileit tartotta a modern tudomány egyik megalapozójának, akihez talán csak Newton hasonlítható. Galilei megállapította, hogy egy magára hagyott test mindaddig egy egyegyenes vonal mentén mozog egyenletes sebességgel, amíg egy külső erő nem készteti irányának vagy sebességének megváltoztatására. Newton ezt a megfigyelést később a tehetetlenség törvényeként fogalmazta meg első mozgástörvényében. 

Galilei azt állította, hogy a légüres térben lehulló toll gyorsulása megegyezik bármely szilárd test gyorsulásával. Ezzel a hipotézissel megalapozta a gravitációs gyorsulás elvét. Sajnos már nem élhette meg a vákuumszivattyú felfedezését, amivel ki tudták küszöbölni a légköri interferenciát, és 1654-ben igazolták ezen, „józan észnek ellentmondó”, jóslatát. Galileo nem várt pontossággal becsülte meg a gravitációs gyorsulás értékét: a zuhanó test sebességében másodpercenként 9.7 m/sec sebességnövekedést mért. Ez rendkívül közel van a Föld gravitációs állandójához: 9,81 m/s2.

A lövedék pályájáról Galilei előtt az volt az általános elképzelés, hogy a lőszer egy egyenes vonal mentén vízszintesen mozog, mígnem a célhoz érve függőlegesen leesik. – Ha-ha! – Galilei megállapította, hogy a lövedék valójában egy parabola mentén mozog és ezzel lényegesen javított a lőfegyverek pontosságán – valamint a baseball ütőjátékosok eredményességén is – .

A testek tehetetlenségének felismerésével végül megmagyarázható lett a bolygómozgás kopernikuszi modelljének egyik ellentmondása, a „zuhanó test paradoxonja”: miért nem ér földet a toronyból leejtett kő a toronytól nyugatra, ha a Föld valóban kelet felé forog, ahogy Kopernikusz állította? Galilei a testek tehetetlenségben találta meg a választ: a toronyból leejtett kő tovább hordozza a torony sebességét, ami a természetesen föld forgási sebességével egyenlő.

Egy szórakoztató mentális gyakorlatént képzeljük el, hogy a követ egy igazán magas toronyból ejtjük le (több száz méter magas). Ebben az esetben a kő a torony csúcsáról nagyobb vízszintes kezdősebességgel indulna el, mint a torony alapja, ugyanis a torony teteje nagyobb lineáris sebességgel mozog a Föld középpontja körül, mint a felszín – habár azonos szögsebességgel! –. Tehetetlenségéből fakadva a zuhanás során a kő ezt a nagyobb kezdősebességet tartaná meg, és ezért a toronytól keletre, nem pedig nyugatra érne földet.

Galilei a távcsövével Jupiter körül négy holdat fedezett fel (Io, Europa, Ganymedes, Callisto). Ehhez a felfedezéshez egy tanulságos történelmi tény kapcsolódik, amit egyben a hagyományok túlbecsülése elleni figyelmeztetésnek is vehetünk. A hetes szám köré ősidők óta misztikus hiedelmek fonódtak (például a hét mennyország, a király hét fia). A hetes szám titokzatossága valószínűleg abból a hét égitestből ered, amelyeket már a korai csillagászok is felismertek: az öt ismert bolygó (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter és Szaturnusz), a Nap és a Hold. Azzal, hogy Galilei felfedezte Jupiter négy holdját, a mágikus hatalommal felruházott égitestek száma hirtelen hétről tizenegyre nőtt. Ez persze nem illett bele az ősi közhiedelembe, ezért Galilei sok kortársa a holdakat egyszerűen a távcső által keltett műterméknek tartotta. Sokan olyannyira ellenezték a hagyománytisztelet elleni „orcátlan” kihívást, hogy nem is voltak hajlandóak a távcsőbe nézni. – Sajnos még a huszonegyedik századtól sem idegen az efféle tudományellenes, hagyományokon és hiedelmeken alapuló mentalitás. –

Az inkvizíció előszőr 1616-ban ítélte el Galileit, majd 1633-ban másodszor is, amikor élete végéig tartó házi őrizetbe kényszerítették. Büntetését elkerülhette volna két legvérlázítóbb állításának visszavonásával: a Föld a tengelye körül forog és a Nap körül kering. Ezt azonban Galilei nem tette meg: Eppur si Muove! És mégis mozog a Föld! Galilei perével az inkvizíció minden valamire való értelmes tudomány előtt évszázadokra lezárta az utat Olaszországban. Russell rámutatott, hogy a protestáns országokban a papság sohasem vált olyan erőssé, mint a katolikus országokban. Ezért a vallásos erők nem tudták a teljes uralmat átvenni az államtól és így nem válhattak a tudományok kerékkötőjévé.

Newton (1643-1727); a világegyetem megmagyarázható fizikai törvényekkel 

Newton három mozgási és gravitációs törvénye hiteles magyarázatot adott univerzumunk működésére, és így forradalmasította az emberi gondolkozást. A Leibnizzel egyidejűleg, de tőle függetlenül kiépített kalkulus számítással nem csak a matematikát, hanem a filozófiát is forradalmasította azzal, hogy  az újraértelmezett végtelenül kicsi és végtelenül nagy természetét hozzáférhetővé tette.

Kétségtelen, hogy Newtonnak helye van a valaha élt legnagyobb tudományos elmék között. Leginkább három mozgástörvényéről és az egyetemes gravitációs törvény leírásáról ismert, de Leibniz mellett a kalkulus számítás kialakításának is az egyik megalkotója volt.

Három mozgástörvénye közül kettő Galilei korábbi megfigyelésein alapult.

1. A tehetetlenség törvénye: egy test külső behatás nélkül vagy nyugalomban van, vagy állandó sebességgel, egyenesen mozog.

2. A dinamika alaptörvénye, vagy az erő és a gyorsulás törvénye: egy tárgyra ható erők (vektor)összege egyenlő a tárgy tömegének és (vektor)gyorsulásának szorzatával: F=m*a. Érdemes itt megjegyezni, hogy a Newton idejében még érvényben lévő arisztotelészi dinamikai tévesen állította, hogy a testek állandó sebességgel való mozgásához erőre van szükség, amit egy láthatatlan forrásból származik. Bár Arisztotelész nem ilyen formában fejezte ki törvényét, a következő analóg egyenlet megfelelően írná le azt: F=m * v. Arisztotelész téves törvénye azért lehetett sikeres évszázadokon keresztül, mert a köztapasztalattal látszólagos összhangban van; a mindennapi életben ugyanis hajlamosak vagyunk a súrlódási erőket elhanyagolni. – A mindennapi tapasztalatok szerint, ha egy golyót elgurítunk, a súrlódás miatt az előbb-utóbb megáll, tehát a folyamatos mozgásához külső erőt kell biztosítani. – Newton törvénye felismerte ezt a hibát, és megállapította, hogy erő csak a testek gyorsításához, lassításához, vagy irányváltoztatásához szükséges, de nem az állandó sebesség fenntartásához egy egyenes vonalú pályán.

3. A hatás-ellenhatás törvénye: két test egyenlő nagyságú, de ellentétes erőt fejt ki egymásra. Bár ez a szabály még egyenletes mozgás esetén is ellentmondásosnak tűnhet, valójában még a gyorsuló rendszerekre is érvényes, például a mozgásba lendülő lovaskocsi esetében. A helyzet elemzésének kulcsa, hogy a ló energiája egy hátrafelé ható erőt fejt ki a talajra, és a talaj ezt egy előre mutató ellenerővel egyensúlyozza. Ez az előre mutató ellenerő nem hat a kocsira, mivel arra a talaj csak a súlyából adódó függőleges ellenerőt fejti ki. Tehát a lovaskocsi rendszerében nem csak a lovat és a kocsit kell figyelembe venni, hanem a talajt (azaz a Földet) is. – A földön mozgó lovaskocsi, mint egységes rendszer lényegében a Földet is kissé hátrafelé mozdítja, ami azonban a Föld szempontjából elhanyagolható a ló és a Föld tömegének aránytalanul nagy különbsége miatt. – 

Newton harmadik mozgástörvénye és egyetemes gravitációs törvénye Kepler harmadik bolygómozgási törvényére is magyarázatot adott megállapítva, hogy mindegyik test a tömegével arányos és a távolságuk négyzetével fordítottan arányos erővel vonzza a másikat.

A XVI-XVII. század tudományos eredményei

Erre az időre a tudomány már bebizonyította, hogy a mozgáshoz nem szükséges valami természetfölötti lélek, és a világegyetem működésének magyarázatához nincs szükség Istenre. – Izgalmas kérdés marad számomra, hogy ha tudott volna Newton és Galilei eredményeiről, Ockham vajon használta-e volna a borotváját, hogy Istent eltávolítsa a világegyetemből. – Azt viszont meg kell hagyni, hogy bármilyen jók is az univerzum működéséről szóló elképzeléseink, mindeddig sem a tudomány, sem a filozófia nem tudta megmagyarázni magát a világ keletkezését. Ez természetesen a vallásos elképzelések előtt továbbra is nyitva hagyja a kaput.

A tizenhetedik század tudományos eredményeit nagyban elősegítették az új, vagy továbbfejlesztett eszközök megjelenése, mint például a mikroszkóp 1590-ben, a teleszkóp 1608-ban, a hőmérő, a barométer, a légszivattyú stb. Bár Newton óriásként magaslik ki a mezőnyből, a munkásságához nem kapcsolódó tudományos felfedezések hosszú sora is sokat lendített az emberi megismerés eredményességén. A fizikában a mágnesességet Gilbert, a gáztörvényeket pedig Boyle írta le a róla elnevezett törvényben (egy meghatározott mennyiségű gáz nyomása adott hőmérsékleten fordítottan arányos a térfogatával). Az orvostudományban Vesalius tökéletesítette az anatómia tudást, és Harvey a mikroszkóp segítségével felfedezte a mikrokeringést. Leeuwenhoek a mikroszkóp előnyeit kihasználva felfedezte az egysejtű szervezetek létezését. A logaritmus, a koordináta geometria és a kalkulus bevezetésével a matematika is óriási ugrásokat tett a XVII. században. Az újonnan megszerzett tudás drámaian megváltoztatta az ember világhoz való viszonyát. A mágiába és a varázslatba vetett hit teret vesztett (bár nem teljesen), miközben az emberi képzelet egyre gyorsabban szárnyalhatott tovább.

Amint korábban már említettem, a görög klasszikus filozófusok, az atomisták kivételével, a „lélek” működésének tulajdonították be az élettelen testek mozgását. E szerint a nézet szerint lélek nélkül minden mozgás megszűnne. – Itt emlékeztetek arra, hogy Arisztotelész negyvenhét vagy ötvenöt „mozdulatlan mozgatót” feltételezett, akiknek az isteni szelleme lett volna felelős a világegyetem minden mozgásáért. – A mozgás lélekhez való kapcsolását nem lehetett tovább fenntartani Galilei és Newton munkássága után. Az arisztotelészi világkép összeomlásához az is hozzásegített, hogy az ókoriak által istenszerűnek tartott égitestek egyszerű fizikatörvények vizsgálati alanyaivá váltak.

Igaz, hogy Newton még mindig Istent tekintette az univerzumot mozgásba hozó teremtőnek, azonban a megteremtés után a világ a gravitáció szabályai szerint haladt tovább. Ehhez semmiféle isteni beavatkozásra nem volt szükség. Laplace még ennél is tovább ment Isten kihagyásával. Szerinte az égitestek nem Istentől erednek, hanem a Napból származnak. Létrejöttüket ugyanazok az erők segítették, amelyek pályán tartják őket. Ahogy tehát az újonnan megszerzett ismeretek kezdték betölteni tudásunk hézagjait, Isten szerepe egyre kevésbé maradt létfontosságú a valóság magyarázatához.

A csillagászati megfigyelések bebizonyították, hogy Földünk, és rajta mi, az emberek is, csak az igazi nagy valóságnak csupán egy viszonylag jelentéktelen kis részlete vagyunk. Ezzel az arisztotelészi „cél”, amely a világegyetemet egy emberközpontú beteljesedés felé hajtotta volna, és a korábbi tudományos erőfeszítések nagy részét meghatározta, elavulttá vált. Ugyan lehetséges, hogy a Mennyország Isten dicsőségét hirdeti, de a csillagászati számítások a Mennyország nélkül is helytállónak bizonyultak. – Russelltől átfogalmazva. –

A középkor alázatos, bűnöktől terhes emberéből ekkorra sikeres és magabiztos felfedező lett, akinek nem feltétlenül kellett leborulnia Isten előtt. – Végül is kellet, hogy valami oka legyen, amiért Isten eltiltotta az első párt a tudás gyümölcsfájától! – Az univerzum istenének bizonyosan lehetett jobb dolga is, mint kicsinyes teológiai baklövésekért pokolba küldeni az embereket. Ahogy Russell mondta: „A XVII. század embere sikeresnek érezhette magát, nem pedig annak a nyomorult bűnös léleknek, akinek a vasárnapi miséken kellett mutatkoznia.”

Francis Bacon (1561-1626); öt ködkép, amely akadályozza az induktív tudást 

Bacont az induktív tudás igazi teoretikusaként tartják számon. Bár hívő anglikán volt, a filozófia és a teológia szétválasztását szorgalmazta. Averroes „kettős igazságára” támaszkodva elismerte, hogy a filozófia tételeit mind az empirikus mind az induktív tudásnak igazolnia kell, de a teológiában a kinyilatkoztatás is elegendő volt a bizonyításra. Az értelem és a teológia között egyetlen kapcsolatot ismert el, Isten létezését. Isten léte szerinte induktív eszközökkel bizonyítható, de minden más teológiai tézist kizárólag a kinyilatkoztatás erősíthet meg. Ezzel a nézettel Aquinói Szent Tamás ellen fordult, akinek elsődleges célja volt, hogy a vallás nagy részét tudományos alapokra helyezze. Az induktív gondolkodást némileg segítette a felsoroláson alapuló indukciós módszere és az indukciós megismerés öt akadályának felismerése. Ezek az akadályok rendkívül tartósnak bizonyultak, és még ma is élnek és virulnak. Progresszív társadalmi nézetei az epikureusi etikán alapultak.

A korszak jellemzésekor Willam Durant kiemelte, hogy Amerika felfedezésével a kereskedelem a Földközi-tengerről az Atlanti-óceán partjára terelődött át. Ahelyett, hogy az ázsiai piac iránti érdeklődését Olaszországon keresztül fenntartotta volna, az európai kereskedelem Spanyolország, Portugália, Franciaország, Hollandia és Anglia bevonásával most az Újvilág felé fordult. Természetesen ez a változás az érintett országoknak jelentős kereskedelmi és pénzügyi előnyt hozott, és a reneszánsz megújulást Olaszországból északra tolta el. A Nagy Armada 1588-as veresége után Anglia a legvirágzóbb korszakába lépett I. Erzsébet uralkodása idején (1559-1603). Ez volt Bacon ideje.

Bacon életének kétségtelenül voltak megkérdőjelezhető részletei. Például elárulta jótevőjét, Essex grófját; lordkancellári pozíciójában pedig kenőpénzt fogadott el. Megkérdőjelezhető erkölcsi viselkedése ellenére a modern idők egyik legnagyobb elméjének tartják, aki az értelem fegyvertárát sikeresen egy kalap alá gyűjtötte be. Erkölcsileg Russell sem jobbnak, sem rosszabbnak nem tartotta őt, mint kortársait.

Értelem és hit Bacon filozófiájában

Bacon volt a modern induktív megismerés és a tudományos vizsgálódás logikus megszervezésének az atyja. Neki tulajdonítják a mondást: „A tudás hatalom”. Kiemelkedő politikai szerepével és haladó gondolkodásával közel került a „filozófus király” plátói eszméjéhez. Fő műve, az Esszék, tömör és csiszolt nyelvezettel íródott, gazdagon díszítve Erzsébet-kori metaforákkal és allegóriákkal.

Ortodox vallása ellenére csak Isten létezését fogadta el ésszel bizonyíthatónak. Szerinte minden más teológiai tétel igazsága csupán kinyilatkoztatáson alapult. Elfogadta az averroizmus „kettős igazság tanát”, amely szerint mind az értelem, mind a kinyilatkoztatás eredményezhet új ismereteket. Ismervén Bacon materializmus felé hajló késztetését, meglepőnek tűnhet tőle a kinyilatkoztatás elfogadása, de ha meg akarjuk érteni Bacon két oldalát, emlékeznünk kell a korra, amelyben élt.

A teológiai kérdésekről szóló korabeli tudományos vitákat hiábavalónak tartotta, és olyan dolgok felé fordult, amelyek véleménye szerint hasznosak lehettek az emberiség számára. 1592-ben ezt írta első nagy művében, A tudás dicséretében: „Nem arra kellene törekednünk, hogy az emberek életét végtelen lehetőségekkel gazdagítsuk?” Ettől a céltól hajtva szembefordult a skolasztikus iskolával, és el akarta választani a filozófiát a teológiától. Szerinte „a filozófiának az észre kell hagyatkoznia, míg a hit akkor győzedelmeskedik leginkább, amikor a legabszurdabb dogmákra támaszkodik.” Míg a skolasztikusok élesen különválasztották a tudást a megfigyeléstől, Bacon úgy vélte, hogy a valódi tudás a tapasztalat és a megfigyelés kombinációjával érhető el. Ha az emberiség úrrá akar lenni a természeti erőkön, a tudás elengedhetetlen. Ezért szűntelen tudományos felfedezésekre és újításokra ösztönzött.

A megfigyelések elemzésével Bacon azt remélte, hogy megtalálja az arisztotelészi „jelenség ideáját”, vagyis a vizsgált tárgy titkos természetét és belső lényegét. A következő idézet találóan illusztrálja Bacon tudományos világát: „Mert bár a természetben semmi sem létezik a konkrét testeken kívül, amelyek sajátos módon engedelmeskednek bizonyos törvényeknek; mégis, éppen ezeknek a törvényeknek a tanulmányozása képezi az elmélet és a gyakorlat alapjait.”

Az induktív tudás szerepe

Habár Platón óta a filozófusok az indukcióval szemben a dedukciót részesítették előnyben, Bacon ezt a kérdést fordítva látta: az indukciónak nagyobb az értéke, mint a dedukciónak. Egy módosított induktív technikát fejlesztett ki, amit „egyszerű felsorolással történő indukciónak” neveznek. Bacon a technika hasznosíthatóságát egy allegóriával kívánta érzékeltetni: "Ne légy olyan, mint a pók, amely mindent magából forgat ki (azaz a pókhálót); és ne olyan, mint a hangya, amely mindent csak összegyűjt anélkül, hogy maga valamit is hozzáadna; hanem légy olyan, mint a méh, aki gyűjtöget, de egyúttal a maga módján rendezget is (lásd a méhkaptárt)."

Durant véleménye szerint a Bacon által finomított induktív technika „az egyedi esetek elrendezésének táblázata” némileg javította az induktív vizsgálódás alkalmazhatóságát. Ez a technika lényegében egy sor megfigyelést csoportosít bizonyos tulajdonságok megléte vagy hiánya alapján, és a végén kizárásos alapon értelmezi a megfigyeléseket. Itt példaként bemutatom Baconnak a hőmérséklet megmagyarázására tett sikeres próbálkozását. A megfigyelések során számos objektum hőmérsékletét elemezte, és megfigyelte, hogy mely paraméterek korreláltak leginkább a hőmérsékletükkel. A végén arra a következtetésre jutott, hogy fokozott mozgás növeli a hőmérsékletet, míg a csökkent mozgás csökkenteti azt. Ezzel a megfigyeléssel helyesen jutott el arra a következtetésre, hogy a hő okozója a mozgás. 

Duranttal szemben Russellt kevésbé ragadta meg Bacon felsorolásos módszere, és egy humoros figyelmeztetéssel illusztrálta a technikában rejlő hibákat: „ne fejezd be a walesiek számolását ha túl sok William Willamsot találsz, mert a végén ki fogsz hagyni egy John Jones-ot!” Habár Russell elismerte, hogy a felsorolások elemzésének van bizonyos értéke, emlékeztet rá, hogy a természet kutatásában ez csak egy a sok rendelkezésre álló eszköz közül.

Bacon öt „ködképe”, ami akadályozza a tudást

Bacon rendkívül éleslátó módon észrevett öt problémát, amelyek az objektív tudás útjában állnak. Ezeket ő „idolnak”, a magyarra fordításban „ködkép”-nek nevezte.

1. A törzs ködképe az emberi faj természetében gyökeredző előítéletek velejárója, ami az érzékeinkből és az elménkből fakad. Felismerte, hogy nem csak a minket körülvevő objektív univerzum befolyásol bennünket, hanem saját személyiségünk és érzékszerveink korlátjai is. Egy példaként emlékeztetek arra, hogy sokáig csak azért tartották tökéletes körnek a bolygók körpályáját, mert a megítélésük szerint a kör illett legjobban egy misztikus, „idealizált” égitesthez.

2. A barlang ködképe a személyes előítéleteket és elfogultságokat képviseli.

3. A piactér ködképe a nyelv és fogalmi tisztaság hiányából fakadó tévedések. A piac forgatagában az emberek meggondolatlanul mondanak mindenfélét anélkül, hogy a szavak tartalmára ügyelnének.

4. A színház ködképe az elfogadott dogmatikus gondolatrendszerekből származó előítéletek gyűjteménye. Bár ezzel a bálvánnyal Bacon elsősorban Arisztotelészt célozta meg, akit nem kedvelt, minden ideológiai meggyőződésen vagy vallási elfogultságon alapuló ítélet ebbe a kategóriába esik. Bacon szerint, „A filozófiai színház darabjaiban ugyanaz a bűn figyelhető meg, mint a költők színházában, ahol a színpadra kitalált történetet tömörítik és elegánsabbá teszik. Az ilyen történetek általában inkább arra hasonlítanak, amit szeretnénk látni vagy hallani, mint arra, ami az igaz."

5. Az iskola ködképe a szabályok vak követéséből adódik, például a szillogizmusból, amelyet Bacon sajnálatos módon alábecsült. Ezt a ködképet csak Russell említette, Durant nem. A ködkép a megalkotásakor Bacon amiatt aggódott, hogy a szabályok átveszik a saját gondolataink helyét. Bacon az alábbi figyelmeztetést adta a „természetet tanulmányozók” számára, amiben világosan kifejezte ennek a ködképnek a lényegét: „Végső soron gondjaink a dogmákból és a belőlük származó dedukciókból erednek. Ha néhány tiszteletreméltó, de megkérdőjelezhető állítást megkérdőjelezhetetlen kiindulópontnak tekintünk, akkor nem lesz esélyünk új igazságot felfedezni, mert eszünkbe sem jut, hogy a szóban forgó kiindulópontot a megfigyelés vagy a kísérlet próbája elé állítsuk.” – Ez csak hozzávetőleges idézet.

A következő idézetben Bacon felfedi a gyakorlati hasznosság iránti fogékonyságát: „Nem maguk a formák miatt igyekszünk megtanulni a dolgok formáit, hanem azért, mert a formák, azaz a törvények ismeretében, a dolgokat kedvünk szerint alakíthatjuk át.” Nem tudok teljesen egyetérteni ezzel az állítással, mert vannak esetek, amikor maga a megismerés, közvetlen gyakorlati felhasználási érték nélkül, is jelenthet intellektuális elégedettséget. Azon viszont lehet vitatkozni, hogy hosszú távon eredményezheti-e vagy sem vágyaink beteljesedését az ilyen típusú tudás.

Bacon néhány gyakorlati tanácsának hasznossága időtlennek tűnik:

- „Szeresd a barátodat, mintha az ellenségeddé válhatna; és az ellenséged, mintha a barátod lenne…;

- még a barátodnak se árulj el túl sokat valódi céljaidról és gondolataidról…;

- beszélgetés közben gyakrabban kérdezz, mint véleményt nyilvánítsál…;

- amikor beszélsz, inkább adatokra hivatkozz, mint hiedelmeidre és megítéléseidre!" 

Bacon etikája és politikája

Bacon azt hirdette, hogy a tudás keresése már magában is hatalmat jelent, és tudás birtokában az emberi élet minden területe javítható. Szerinte a filozófiai irányzatok legtöbbje csak az emberek halálfélelmét növelte azzal, hogy különféle módszerekkel próbálta eloszlatni a haláltól való félelmet. Ennek eredményeként a filozófia egy életre szóló halálra való felkészülést kényszerített ránk (saját értelmezésem). Bacon hitte, hogy az emberek erkölcsi kötelessége a közösség szolgálata, és vallási kötelessége, hogy szolgálják Istent.

Gyakorlati gondolkodása nem korlátozódott a filozófiára, hanem áthatotta egész magánéletét és hivatali munkásságát is. Ennek tudatában nem meglepő, bár nevezhetjük ezt a vonását erkölcsi gyengeségnek, hogy a barátságot leginkább azért értékelte, mert a hatalomhoz segíthet. A politikában az uralkodóknak azt tanácsolta, hogy osszák meg ellenségeiket és tartsák össze barátjaikat. A nemkívánatos forradalmak elkerülése végett a vagyon méltányos elosztását javasolta. Amint mondta, „A pénz olyan, mint a sár; nem jó, ha nem terjesztik”. Milyen időszerű emlékeztető ez a XXI. században is!

Bacon szerint az embernek meg kellene tanulnia, hogy nem az egymás elleni harc a fontos, hanem azon akadályok leküzdése, amelyeket a természet állít fel az ember diadalának meghiúsítására. Utolsó könyvében Bacon egy utópisztikus világot írt le, ahol nem politikusok, hanem technikusok, építészek, csillagászok, geológusok, biológusok, orvosok, vegyészek, közgazdászok, szociológusok, pszichológusok és filozófusok irányítják a közösséget. Ebben a társadalomban például a madarakat tanulmányozva jönnének rá a repülés titkára, és olyan csónakokat terveznének, amelyek víz alá merülhetnek. – Tehát Bacon a Nautilust már 250 évvel J. Verne előtt elképzelte! –

Bacon három emberi ambíciót szeretett volna népszerűsíteni, amik egyúttal kozmikus látásmódját is felfedik.

- A hatalom kiterjesztése a szülőföldön.

- A hatalom kiterjesztése a szülőföldön túlra.

- A hatalom kiterjesztése a világmindenségre: „…ha valaki arra törekszik, hogy az emberi faj hatalmát megteremtse és uralmát kiterjessze az világegyetemre, akkor ambíciója kétségtelenül teljesebb és nemesebb, mint a másik kettő.”

Russell véleménye szerint Bacon induktív módszerének elsődleges hibája, hogy elfeledkezett a hipotézisek felállításának szükségességéről. Ez arra vezetett, hogy alábecsülte a dedukciót is és annak leggyakoribb eszközét, a matematika fontosságát. – A Higgs-bozon felfedezése a modern tudományos stratégia tökéletes példája lehet. Nagy mennyiségű induktív munka elvégzése után Peter Higgs átgondolta az adatokat, és egy hipotetikus részecske tulajdonságairól deduktív következtetéseket vont le. Ezzel újabb induktív kísérleteknek nyitott utat, amik végül igazolták a Higgs-bozon meglétét.

Összességében Durant talán valamivel többre becsülte Bacont, mint Russell. Durant szerint a filozófiában Arisztotelész óta nem történt egy olyan nagyságrendű átrendezés, mint amit Bacon elvégzett. Durant egy Bacon utolsó könyvéből vett idézettel próbálta meg illusztrálni a filozófus gondolkodásmódját: „Tudásunk végső célja a dolgok okainak és titkos mozgásainak tisztázása és az Emberi Birodalom határainak kiszélesítése azért, hogy az megvalósíthatóvá váljon.” Durant szerint Bacon nagyban befolyásolta Hobbes, Locke és Bentám munkáját is.

Azt Russell és Durant egyaránt felismerte, hogy tudományos éleslátása ellenére Bacon elutasította Kopernikusz eredményeit, és figyelmen kívül hagyta Kepler és Tycho Brahe munkásságát. William Gilbert mágnesességgel kapcsolatos munkáját is alábecsülte, sőt még tanára, Harvey kapilláris keringéssel kapcsolatos eredményeiről sem igen tudott.

Mindent összevetve, bár Bacon eredetiségét sokan megkérdőjelezték, Durant nagyra tartotta az filozófia induktív irányzatainak hatékony összefoglalását és újszerű elrendezését. Mindemellett Durant is elismerte Russellel igazát abban, hogy a tudomány legfontosabb vívmányai nem Bacon induktív táblázataiból származnak. A tudás igazi forrásai a hipotézisek, a dedukciók és a kísérletezés összessége.

Thomas Hobbes (1588-1679); társadalmi szerződés az önző emberi vágy megfékezése

Hobbes egy nominalista és elkötelezett materialista filozófus volt, aki még a mentális funkciókat is a fizika törvényei alapján próbálta megmagyarázni. Bár létrehozott egy komplett filozófiai rendszert, leginkább mégis a társadalmi szerződéséről ismert. Hobbes társadalmában az állampolgárok egyéni jogaik egy részét feladják a biztonságuk érdekében. A demokratikus választások után a társadalom irányítása a megválasztott szuverén kezébe kerülne, aki a továbbiakban teljes hatalommal rendelkezik. Hobbes arra a következtetésre jutott, hogy az önfenntartás természetes ösztöne az emberiségben két egymásnak ellentmondó vágyat gerjesztett: az egyik a személyes szabadság, a másik pedig a mások feletti dominancia. Szerinte a háborúk ennek a két egymással rivalizáló emberi késztetésnek a megnyilvánulásai.

Bár Hobbes empirikus filozófus volt, Bacontól eltérően a deduktív matematikai gondolkodást is nagyra értékelte. Gondolataiban érezhető bizonyos kiforratlanság, de a Leviatán című könyvében kidolgozott államelmélettel Hobbes mégis előkelő helyet kapott a filozófia nagyjai között. Metafizikájában tisztán nominalista: egyetemes dolgok nem léteznek csak a szavak, amelyek nélkül semmilyen általános gondolatot nem tudnánk kifejezni. Az egyetlen igazi tudománynak a geometriát tartotta. Szerinte a geometriai magyarázatokhoz hasonlóan, minden érvelésnek szilárd definíciókkal kell kezdődnie. Úgy vélte, hogy a filozófia nagy hibát követett el önmagának ellentmondó fogalmak megteremtésével, mint például a test nélküli szubsztancia. Amikor kritikusai arra hivatkoztak, hogy Isten megfelel a test nélküli szubsztancia kritériumának, azt felelte, hogy először is Isten nem a filozófia tárgya; másodszor pedig Istent sok filozófus testi lényként képzelte el.

Elkötelezett materialistaként az álomolvasást, a boszorkányságot és a szellemeket az elme téveszméinek tartotta. A vallást, ugyanúgy, mint a babonát, egy láthatatlan hatalomtól való félelem termékeinek tartotta. Az egyedüli különbség a kettő között, hogy a vallást törvényesítették, a babonát pedig betiltották. Számára a szenvedély a mozgás azon formája, amely vagy vágyat gerjeszt, amikor a mozgás valami felé tart (pl. szerelem), vagy idegenkedést, ha a mozgás valamitől távolodik (pl. gyűlölet). Nem hitt a szabad akaratban, és az erről bennünk kialakult elképzelést úgy magyarázta, mint a szenvedély legerősebb változatát.

A fizika törvényeit nem korlátozta a fizikai események magyarázatára, hanem a mentális működést is ebből vezette le. Számára a fájdalom és az emlékezet a központi idegrendszerünkben lévő anyagmozgás eredménye. Az elme ilyesfajta értelmezése megfelelő materialista választ adott a később bevezetett kartezián ellentmondásra az anyag-szellem kölcsönhatás kettősségét illetően (lásd később). Hobbes elmével kapcsolatot gondolatai a mesterséges intelligencia legújabb elméleteiben tetőzött, amelyeket Marvin Minsky, Alan Turing és Daniel Dennett dolgozott ki. Köztük Dennett ment a legmesszebbre azzal a gondolattal, hogy elménk az agynak, mint egy szuper számítógépnek a terméke. Erről a témáról további információ található az alábbi linken: 

http://www.newyorker.com/magazine/2017/03/27/daniel-dennetts-science-of-the-soul

A teljesség kedvéért említem meg, hogy Popkin és Stroll kritikusan értékelte az elme-test kapcsolat materialista értelmezését és annak etikai következményeit. Kritikájukban arra is kitértek, hogy ezeket a materialista elméleteket az úgynevezett epifenomenalizmus később tovább módosította, de ez kívül esik a jelen munka keretein.

Hobbes társadalmi szerződése

Hobbes azon a véleményen volt, hogy természetüknél fogva az emberek egyenlőek. Mindenkiben megvan egy olyan fajta önfenntartási ösztön, amely nemcsak a személyes szabadság iránti vágyat határozza meg, de a mások feletti uralom vágyát is. – Szerintem fején találta a szöget azzal a felismeréssel, hogy minden háborút ebből a két, egymással ellentétes vágyból indul ki. – Ahhoz, hogy a háború gonoszságát elkerülhessék miközben az önfenntartás követelményeinek is eleget tesznek, az embereknek egy olyan társadalmi szerződésre van szükségük, amelyben a szabadságuk egy részét feladják, és alávetik magukat egy választott uralkodónak. Ezt a szövetséget a polgárok közvetlenül egymással kötnék meg, nem pedig egy uralkodó hatalommal, ahogyan azt később Locke és Rousseau megálmodta.

Hobbes tehát politikai rendszerét az emberi önzésből kiindulva alapozta meg. Popkin és Stroll ezzel nem értett egyet, mert szerintük az emberi társadalmak kialakulásában altruista emberi vágyak is szerepet játszanak.

Az 1642-1651-es angol polgárháború zűrzavarát átélve Hobbes rettegett a társadalmi káosztól, és ennek elkerülhetőségét az abszolút hatalommal felruházott választott uralkodóban találta meg. Nem hitt a megosztott hatalomban, mint például a királyok, urak és köznép között, mert az szerinte elkerülhetetlenül az angol forradalomhoz hasonló helyzetet teremtene. Rendszerében a demokratikus választán után minden hatalom a szuverén kezébe került volna. Az ideális szuverént az egyszemélyes uralkodóban vélte megtalálni, de a szuverén szerepét még akár egy a király nélküli parlamentáris rendszer is elláthatná. Az egyszemélyes uralkodó mellett szólt, hogy egyetlen emberrel az élen könnyebb megelőzni a csoporton belüli konfliktusokat, és a titkok kiszivárgását is könnyebb elkerülni. – Amit szerintem Hobbes nem vett számításba, hogy a szuverén hatalomhoz való hozzáállása a megválasztása után módosulhat. Hány példa van a történelemben arra, hogy a hatalom az uralkodó fejébe száll!? – 

A szuverént Hobbes a pápa elé helyezte, ami a VIII. Henrik utáni Angliában nem lehetett túlságosan meglepő. Érdekes módon, Hobbes számára még egy despotikussá vált szuverén is kívánatosabb lett volna, mint az anarchia. Nem értett egyet Arisztotelésszel abban, hogy a zsarnokságot különválasztotta a monarchiától. Hobbes a zsarnokságot a monarchia azon formájának nevezte, amelyet történetesen sokan nem szeretnek. Valójában az egyetlen különbség a szuverén és a zsarnok között az, hogy a szuverént megválasztják, de ezt követően ugyanúgy megtartja abszolút, ellenőrizetlen hatalmát, mint a zsarnok.

A természetes emberi önzésből kiindulva, Hobbes elkerülhetetlenek vélte a társadalomban a konfliktusok kialakulását az élelem, a nő-férfi kapcsolat vagy a tulajdon elosztása miatt. Ha az ellenségeskedés csak kis csoportokon belül alakul ki, akkor általában megfékezhető, de társadalmi szinten tragikus következményekkel járnak. – Ennek legfrissebb szomorú példája az Ukrajnából mostanában érkező hírek. – Ahhoz, hogy egy közösség fennmaradjon és polgárainak békés életet biztosíthasson, kompromisszumokat kell kötnie, és terjeszkedési vágyait fel kell adnia. – Mennyire időszerű figyelmeztetés ez most, az atomkorszakban! –

Hobbes szándéka szerint a társadalmi szerződés kötelezettségei, amiket a polgárok önként vállalnak fel, biztosíthatná a konfliktusmentes életet. Hobbes bőséges történelmi tapasztalat alapján úgy vélte, hogy a szabályokat nem lehet betartatni abszolút hatalom nélkül, ezért alkotta meg a társadalmi szerződést a fenti útmutatások szerint. Szilárdan hitte, hogy „a király csak olyan gazdag, mint az országa”. – Ez már az ő idejében is naiv gondolat lehetett! A mai Magyarország királyai és főispánjai tényleg csak annyira jómódúak, mint az ország? –

Hobbes ideális politikai rendszere tehát közvetlen demokráciával indult volna el, ahol a kormányzás első lépésében, a választásban, mindenki részt vesz. Míg a reprezentatív demokráciában ciklusonként újraválasztják a vezető testületeket, nehogy személyes érdekek kerüljenek a közérdek útjába, addig Hobbes államában a tömegek részvétele a kormányzásban csak a szuverén megválasztására korlátozódnának. Fontos észrevenni a különbséget a Hobbes és a Platón által megálmodott uralkodók között. Platón egy magasan képzett vezetőre gondolt, akinek az abszolút jóság ismeretében kellett volna polgárait vezetni. Hobbes-nak semmiféle kikötése nem volt az uralkodó képességeit illetően, sőt még az abszolút hatalommal visszaélő vezetőt is kívánatosabbnak tartotta, mint bármiféle társadalmi zavargásokat.

Hobbes érdekes módon az emberek szabadságát az akadálytalan mozgásban határozta meg. Ehhez azonban egy furcsa záradékot akasztott, amely szerint az uralkodó mégis korlátozhatja alattvalói szabadságát mindaddig, amíg nem sérti meg Isten törvényét. Önvédelem esetén a szuverénnel való szembeszegülést jogosnak találta. Egy másik helyzet, amelyben a polgárok megszeghették az alattvalói hűséget, amikor a szuverén nem volt képes megvédeni őket. Ezzel a kitétellel Cromwell iránti hűségét szándékozott igazolni, II. Károly száműzetése alatt.

Amint a fentiekből látható, Hobbes uralkodója lényegében egy választott zsarnok volt, akinek minden választó teljes engedelmességgel tartozott. Úgy vélte, hogy mivel az Isten és a papság iránti alázatosság a vallásokban már régen megvalósult, az emberek nem kifogásolnák az uralkodónak járó fenntartás nélküli engedelmességet.

Érdemes észrevenni, hogy a reneszánsz és a reformáció európai uralkodói ugyanolyan abszolút monarchiákat hoztak létre, mint amilyeneket Hobbes kigondolt. Az egyetlen különbség az volt, hogy ezeket az uralkodókat nem választották meg. 

A VIII. Henrik utáni Angliában társadalmi bizonytalanságokhoz vezető politikai harcok dúltak. Ezek egyik hajtóereje az anarchia felé tolódás volt, amelytől Hobbes leginkább tartott. Egy másik társadalmi mozgalom a despotizmus felé vitte volna az országot, amely miatt elsősorban a puritánok és függetlenek nyugtalankodtak. Hobbes a puritánokat hibáztatta az angol forradalomhoz vezető anarchikus irányzatért, mivel ők kezdték el az uralkodóval szembeni nyakaskodást. Az 1688-as vértelen angol forradalom után a filozófusok mindkét politikai szélsőség veszélyét felismerték, és megpróbáltak lavírozni közöttük. A próbálkozások közül Locke tűnt a legígéretesebbnek azzal, hogy bevezette a fékeken és egyensúlyokon alapuló hatalommegosztás gondolatát. Russell némi keserűséggel állapította meg, hogy Locke haladó gondolatai ellenére az állam hatalma szinte minden országban Hobbes elvárásait felülmúlva növekedett meg 1945 után.

Hobbes ugyan még egy rossz államot is jobbnak tartott az anarchiánál, Russell azonban nem osztotta véleményét. Szerint a francia és az orosz forradalomhoz hasonló helyzetekben az ideiglenes anarchia mégis csak kedvezőbb volna, mint a megdöntött államok igazságtalansága volt. Úgy vélte, hogy ha a kormányok oly mértékben alázatos lakosságot irányíthatnának, mint amilyet Hobbes megkívánt, a visszaélés a kormányzás minden területén garantált volna. A politikában úgy próbálnának hatalmon maradni, hogy elmozdíthatatlanná teszik magukat. A gazdaságban a kormány a köz rovására próbálná meggazdagítani magát, barátait és követőit. Az intellektuális szférában arra törekednének, hogy minden olyan új felfedezést, ötletet és elgondolást visszaszorítsanak, amely hatalmukat veszélyeztetheti. – A fenti manipulációk mindegyikére szomorú aktuális példa az 2010 óta uralmon lévő magyar miniszterelnök és a FIDESZ párt. – 

A nép lázadásra hajló tendenciáiban Russell bizonyos pozitív szerepet is látott, amik segíthetnek a kormányok mindenhatóságra tett kísérleteinek féken tartásában. Erről némileg hasonlóan vélekedett Popkin és Stroll, akik a legtöbb konfliktust anélkül is megoldhatónak vélték, hogy a szuverén abszolút hatalmat kapott volna a polgári jogok megnyirbálására. Valamivel később Locke bebizonyította, hogy törvény és rend valóban lehetséges zsarnokság nélkül.

Összességében Russell kedvezően ítélte Hobbes államról szóló elképzeléseit. Ugyancsak dicsérte Hobbes etikáját a szokatlan logikai világosságukért, és a homályos fogalmak, mint például a vallási dogmák és misztikumok, sikeres elkerüléséért. Habár Russell elismerte Machiavelli politikaelméletének értékét, mégis Hobbest tartotta az első modern politikai teoretikusnak, ugyanis szerinte Machiavelli politikai rálátása lényegesen korlátozottabb volt Hobbes-énál. Russell szerint Hobbes rendszerének fő gyengesége a szuverén túlságosan leegyszerűsített szerepe volt. Ezen kívül, nem vette figyelembe, hogy az egyéni érdekek nem mindig azonosak a nemzeti érdekekkel, így a szuverén érdekével. Marx volt az első, akiben tudatosult, hogy bizonyos csoportérdekek ütközhetnek a kormánypárt, vagy Hobbes terminológiájával élve, az állam érdekeivel. Russell úgy vélte, hogy a polgárháború elkerülése érdekében az államnak bizonyos fokú hatalommegosztást kellene felajánlania, és ezt Hobbes nem vette észre.

Hobbes Leviathán államkoncepciójának egy másik korlátja, hogy miközben részletesen foglalkozott az államok közötti háborúkkal, figyelmen kívül hagyta az államok közötti kapcsolatokat békeidőben. A békeidőkbeli államközötti funkciók elhanyagolása magában hordja a nemzetközi anarchia veszélyét, hiszen jól kormányzott, hatékony államok egyre pusztító háborúkba keveredhetnek egymással békés együttműködés nélkül. – Sajnos úgy tűnik, hogy a második világháború vége óta, és különösen az elmúlt 20 évben pontosan ez a békés együttműködés hiányzik az egyre fejlettebbé és magasabban szervezetté váló országok között. – Russell a következő borúlátó jóslással zárta le az államról szóló gondolatait: „Amíg léteznek nemzeti államok és ezek egymással harcolnak, csak az elégtelen, működésképtelen államszervezés tudja megőrizni az emberi fajt”. Furcsán pesszimistán hangzik, de igaz, hogy tönkrement államok nem képesek tartós háborúra. –

René Descartes (1596-1650); a filozófiát a karteziánus dualizmussal határozta meg

Bár koordináta geometriája még mindig része a kortárs matematikai tanterveknek, Descartes filozófusként sokkal jobban ismert. Forradalmi dualista rendszerében, a karteziánus dualizmusban, két szubsztancia létezését feltételezte: a testet, amelynek fő tulajdonsága a kiterjedés, és az elmét, amelynek megkülönböztető vonása a gondolkodás képessége. A klasszikus filozófiai elv szerint ez a két szubsztancia nem lett volna képes egymással kölcsönhatásba lépni, ezért a lélek és a test empirikusan tagadhatatlan kapcsolatára egy közvetítőt kellett találnia. Ezt a tobozmirigyben vélte megtalálni, ami fiziológiai sohasem volt elfogadható. Követői, és később ő maga is, elhagyták a tobozmirigyet, és két alternatív magyarázattal jöttek elő az elme-test kölcsönhatásra. Az egyik Malebranche-tól származik, a másik pedig Leibniztől, a filozófia egy későbbi óriásától, aki felülvizsgálta a korábbi ún. „kétórás” modellt.

Descartes a radikális kételkedés filozófusa volt. A megkérdőjelezhetetlen igazság keresése során felismerte, hogy csak egy világos és tiszta gondolat vezethet el a bizonyossághoz. Ezt ő a saját létezésének tagadhatatlanságában vélte felfedezni: én, a tudatos személy létezem („Cogito ergo sum”). Platón örökségét követve minden új ismeret forrását az elmében találta meg, a külvilágból szerinte nem juthat el hozzánk objektív tudás. 

A szabad akarat megőrzéséért, amiben Descartes hitt, filozófiájába következetlenségeket kényszerült bevezetni. Azt elfogadta, hogy a teremtés óta az univerzum a teljes mozgás mennyisége állandó, ezért a lélek nem tud új mozgást kezdeményezni. A szabad akarat kedvéért azonban feltételeznie kellett, hogy a lélek megváltoztathatja a mozgás irányát, ha nem is mennyiségét. Így tehát figyelmen kívül hagyta Galilei mozgásra vonatkozó szigorú törvényét, amely szerint sem a mozgás sebessége, sem pedig az iránya nem változhat külső erő nélkül. Amit ezért a kompromisszumért Descartes cserébe kapott, az a szabad akarat fenntarthatósága volt.

Az elme és a test egyértelmű szétválasztásával Descartes lehetőséget adott a későbbi filozófusoknak arra, hogy gondolatrendszerükben vagy az elmét vagy a testet hagyják figyelmen kívül. Ezzel megnyitotta a kaput a következő évszázadok két fő ága, a modern idealizmus és materializmus felé.

A tizenhetedik század látványos fizikai és csillagászati eredményeire támaszkodva Descartes egy radikálisan új filozófiai rendszert dolgozott ki. Ezért a modern filozófia megalapítójának tekintik. Bár nagy valószínűséggel hívő katolikus volt, osztotta Galilei tudományos nézeteit, ami miatt Galileit eretneknek ítélték. Harmincas éves korára megírt egy könyvet, amelyben két eretnek gondolat is szerepelt; az egyik a Föld forgására vonatkozott, a másik a világegyetem végtelenségére. Talán éppen Galileire emlékezve ekkor még nem adta ki ezt a könyvet, de később a maga óvatos módján megpróbálta elfogadtatni az Egyházzal az új tudományos eredményeket.

A karteziánus dualizmus

Descartes rangos matematikus volt, akit a koordináta-geometria egy korai formájának bevezetése tett ismertté. A filozófiában azonban ennél lényegesen átfogóbb, valódi forradalmi  változásokat hozott az elme-test dilemmáját megoldani kívánó dualista rendszere, ami a karteziánus dualizmusként vált ismertté. E dualizmus szerint a test, vagyis a fizikai világ élettelen alkotórésze, nem egy cél elérésének vágyától hajtva mozog, ahogy azt Arisztotelész elképzete, hanem a Galilei által leírt mozgási törvényeket követve. A testek alapvető tulajdonsága a mozgás és kiterjedés, például a méret és a forma. Az elmének ezzel szemben nincs alakja vagy mérete, csupán a gondolkodás jellemzi. Descartes a gondolkodást széleskörűen értelmezte, úgy mint akarat, vágy, tervezés és tudatosság.

Habár a test és az elme az univerzum két külön birodalmában lelhető fel, Descartes-nak el kellett ismernie, hogy a kettő között megfigyelhető bizonyos kölcsönhatás. Tagadhatatlan, hogy a tű fizikai valósága a mentális fájdalom kiváltására képes, vagy a tűz utáni mentális vágy a gyufa meggyújtásának fizikai folyamatát eredményezi. A kölcsönhatás magyarázatára Descartes eleinte azt gondolta, hogy az agyban található egy olyan központ, amin keresztül az agy anyagi jellemzői kölcsönhatásba léphetnek az elme anyagtalan sajátosságaival. Ennek az elme-test kölcsönhatásnak a közvetítőjét a tobozmirigyben vélte megtalálni. Szerinte az ember és az állatok között az a különbség, hogy az utóbbiaknak csak testük van, míg az emberek testi valósága az agyon keresztül kapcsolatban áll az elméjével is.

Habár Descartes helyesen azonosította az agyat mint az elme fizikai lokációját, a tobozmirigy-hipotézis tarthatatlansága már korán kiderült. – Először is elfeledkezett arról, hogy az elmével nem rendelkező állatoknak is van tobozmirigye. – Később követői, sőt maga Descartes, is hátat fordítottak ennek a hipotézisnek. Descartes úgy oldotta meg a dilemmát, hogy a test és a lélek egyesülését egy isteni csodára vezette vissza. Ennek eredményeként, ha lélekben eldöntöm, hogy megmozdítom a karomat, az isteni csoda következtében, ami a megteremtésem pillanatában egyesítette a testemet és a lelkemet, a karom valóban meg is mozdult. Ez a csoda csak az emberek esetében történt meg, az állatoknál nem. Descartes követői között két másik lehetőség is szóba jött, ami több esélyt ad a szabad akarat megnyilvánulására (lásd alább).

Descartes idejére Galilei már befejezte a testek mozgásával kapcsolatos munkáját, amely később Newton első mozgástörvényének alapjául szolgált. Bár Descartes halálakor Newton alig volt 7 éves, Descartesnek mindenképpen ismernie kellett Galilei munkáját, amely szerint egy test mozgásának sebessége vagy iránya, csak külső erő hatására változhat meg. Galilei eredményeinek következetes elfogadása a szabad akarat megtagadását jelentette volna, hiszen a mozgással kapcsolatos változásokat nem az akarat, hanem a fizikai törvények határozzák meg. Descartes ezért úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja Galilei mozgásra vonatkozó munkájának egy részét. Galilei eredményeiből annyit fogadott el, hogy a lélek nem képes új mozgást létrehozni, mivel az univerzumban a mozgás teljes mennyisége állandó. Descartes úgy döntött, hogy ha a mozgás mennyiségét nem is, de az irányát befolyásolni tudja a lélek és így biztosíthatta a szabad akarat érvényességét. Minden szándéka ellenére, Descartes-nak mégis figyelmen kellett hagynia azokat a bizonyítékokat, amelyek szerint a dinamikai törvényei a lélek megidézése nélkül is képesek megmagyarázni a mozgásban beállt irányváltozást. 

Kísérletek a descartes-i lélek-test interakció következetlenségeinek feloldására

Az a descartesi test-lélek interakció problémáinak megoldására egyik számottevő próbálkozás Malebranche-tól, egy karteziánus filozófiát követő katolikus paptól származott. Szerinte a mindenható Isten állandóan jelen van, és kész a mindennapi élet legkisebb részleteibe is beavatkozni. Isten hatással van mindkét, egymásra különben nem ható szubsztanciára, az elmére és a testre. Isten, végtelen bölcsességében, úgy rendezte be a világot, hogy egy fizikai változás mindig a várt lelki változást idézze elő, és fordítva. Ennek eredményeként, ha Isten akaratára csörög a telefon (ez egy fizikai jelenség), egyidejűleg egy csengő hangot hallunk (ez már egy anyagtalan, lelki jelenség). A két jelenség látszólagos kapcsolata az isteni összehangolásnak köszönhető. Ezt az elképzelést alkalomszerűségnek nevezik. Ehhez Malebranche Istenének állandóan jelen kell lennie és minden megfigyelhető változás csak az Ő részvételével történhet meg. Habár Descartes hitt Isten létezésében, de elgondolása szerint a léleknek, és a testnek Isten csak a kezdeti lökést adta meg, azután már nem avatkozott bele többet az élet folyásába. Annak ellenére tehát, hogy Malebranche a karteziánus dualizmust követte, gondolata mégsem volt összeegyeztethető Descartes-metafizikájával.

Mint említettem, a szubsztanciák metafizikai meghatározásába beletartozik, hogy nem tudnak kölcsönhatásba lépni egymással. Spinoza szerint Descartes Istent személyében kimondatlanul is egy harmadik szubsztanciát felételezett a test és a lélek mellett, ezért a szubsztanciák egymástól való elszigeteltsége Istenre is kell, hogy vonatkozzon. Ebből arra a logikus következtetésre jutott, hogy Isten nem képes sem a testre, sem az elmére hatást gyakorolni, ennélfogva a karteziánus filozófia keretein belül a szabad akarat létezése tarthatatlan.

Leibniz a karteziánus dualizmusban rejlő ellentmondást más formában kívánta feloldani. Filozófiája a testet és a lelket egyetlen entitásba foglaló monadokon és a határtalan bölcsességgel rendelkező Isten létén alapul. A hihetőség határát súrolva azt állította, hogy páratlan előrelátó képességgel Isten már a teremtés pillanatában az összes monadot szinkronizálta. Ennek az előprogramozásnak a gyakorlati következménye az lett, hogy a test és a lélek között egy látszólagos kölcsönhatás alakult ki, annak ellenére, hogy valójában ez a kölcsönös viszony nem létezik. Leibniz azonban nem ismerte fel, hogy az előprogramozás elmélete  konfliktusba került a szabad akarat keresztény dogmájával (bővebben lásd Leibniz alatt).

Descartes világképe minden valós jelenséget mechanikai törvényekre vezetett vissza, beleértve a kémiai és a biológiai folyamatokat is. Ilyen módon már nem volt szükség többé az Arisztotelész által bevezetett növényi (vagy táplálkozó) és állati (érzékelő) lélekre. A karteziánus azonban továbbra is megtartotta Arisztotelész harmadik lelkét, a racionális lelket.

A karteziánus kétség

Descartes fő művében, az Elmélkedés a módszerről és a meditációról, a karteziánus kétséget kezdte el feltárni és megmagyarázni. Miközben egy sziklaszilárd filozófiai álláspontot keresett, minden felmerülő lehetőséget kétségbe vont és elvetett, az elképzelhető legszélsőségesebb pontig. Elemzésének végső eredménye, amellyel szemben már semmi kétséget nem tudott felhozni az volt, hogy „semmilyen alattomos démon sem tudna meggyőzni arról, hogy nem létezem”. Bár elképzelhető, hogy maga az emberi test csupán egy merő illúzió, a gondolkodás ténye, vagyis az elme létezése ellen, semmi kétség nem merülhet fel. Ezt foglalja össze híres nyilatkozata: Cogito ergo Sum.

Az a gondolat, hogy az ember elméje vitathatatlanul létező valóság, előszőr Szent Ágostonnál jelenik meg az idő szubjektív értelmezésében, és Descartes filozófiájának alapköve lett. Az elme önálló, anyagtól vagy testtől való független létezése arra utal, hogy a gondolkodás folyamata a fizikai test nélkül is létezik, ezért az elme fontosabb, mint az anyag. Russell szerint annak, hogy az elme fontosabbá vált a testnél, van egy rejtett velejárója: az én elmém fontosabb, mint mások elméje. Ez a felismerés vezetett a descartesi filozófia később kialakuló szubjektivista tendenciáihoz.

Descartes elemzése közben önként adódik a kérdés, hogy ha már minden más létezését elvetette, miért fogadná el valaki éppen az elme önálló létezését. Descartes erre a kérdésre adott válasza egyben filozófiájának alapvető elemévé is vált: az elme létezését azért kell elfogadni, mert a bizonyítékok, amik erre utalnak tiszták és egyértelműek. 

A fentiekből következik, hogy a dolgok megismerése az elméből származik, nem az érzékelésből. Ez egyértelműen egy platóni eszme, amely később Kant filozófiájában ismét visszatér. Az érzékek csalhatóságára Descartes a viasz analógiáját használja: ha a viaszt tűz mellé teszik, formája, illata, íze megváltozik. Bár érzékszerveinkben a felmelegített viasz más anyagként jelenik meg, mint a szilárd, az olvadt viasz mégis ugyanaz, mint a szilárd viasz. Ezt a tényt nem az érzékszerveinken keresztül ismerjük fel, hanem tudatos gondolkodásunk eredményeként állapítjuk meg. Descartes ezt így fogalmazta meg: „Az elmém elemzőkészségével értem meg azt, amit a szememmel láttam.” Habár a végső következtetés az elménk funkciója, Descartes bizonyos előzetes tanulságok levonásában elismerte az érzékszervek szerepét is.

Gondolkodásának következő lépéseként Descartes arról is meggyőzte magát, hogy lehetetlen tagadni egy végtelenül tökéletes isten létezését. Miután ezzel eloszlatta Istenben való estleges kétségeit, abban is bizonyossá vált, hogy nem egy álnok démon, hanem Isten késztette őt arra, hogy elhiggye filozófiája másik szubsztrátjának, a testeknek – azaz az anyag – valódiságát. Ez a jóságos isten arra is képessé tett bennünket, embereket, hogy hibáinkat kijavítsuk. Hibáink felismerésének és kijavításának képességével most már valóban bízhatunk abban, hogy „Minden dolognak, amit nagyon világosan és egyértelműen felfogunk, igaznak kell lennie.” – Ha ez nem így volna, Isten jóvoltából felismernénk és kijavítanánk a hibás konklúziót! –

Egyébként átfogó és hasznosnak igérkező eredeti tudáselméletében Descartes sok skolasztikus közhelyet is alkalmazott. Ezek egyike volt, hogy mindennek van oka, és a következmény soha nem lehet tökéletesebb, mint maga az ok. – Ez a skolasztikus tétel nem meglepő, hiszen szerintük Isten teremtményei nem lehetnek eszményibbek, mint maga Isten. – Az egyébként örök kételkedő Descartes valamilyen oknál fogva több skolasztikus gondolatot is elfogadott minden fenntartás nélkül. Russell szerint e miatt Descartes bizonyos tételei ingoványos talajba kerültek.

Descartes filozófiájának kritikai értékelése

Descartes-nak a valóságról alkotott építő szándékú kételyei bizonyos szempontból ártalmassá is válhatnak, hiszen a mindenben való kétkedés sok valós bizonyosságot is lerombolhat. Ennek ellenére a kartezánizmus kételkedése a filozófia fejlődése szempontjából sokkal termékenyebbnek bizonyult Russel szerint, mint Descartes ún. építő jellegű bizonyossága Isten szerepéről a lélek teremtésében. Ahhoz, hogy kételkedéseink a megismerési folyamatban értékesekké váljanak, az építő szándékú kétségeknek is kell egy határt szabni. Ez a pont Descartes számára ott következett be, amikor már nem tudott tovább kételkedni abban, hogy „gondolkodom”.

Russell észrevétele szerint Descartes soha nem bizonyította be, hogy a gondolkodáshoz gondolkodóra is szükség van. Ezért a „gondolkodom” végkövetkeztetés helyett valójában Descartes csak azt állapíthatta volna meg, hogy „gondolatok léteznek”. Filozófiájának ezzel a kétértelműségével nyitva hagyta a lehetőséget arra, hogy egyes követői a gondolatot magát tekintsék a valóság egyedüli vitathatatlan tényének, míg mások a gondolkodót, azaz a külső anyagi valóságot. Mivel a karteziáni két szubsztancia, az elme és a test, két független világban léteznek, így lehetségessé vált, hogy Descartes követői az egyiket a másik nélkül tanulmányozzák. Ezzel Descartes megnyitotta az utat a modern idealizmus és materializmus felé is.

Baruch Spinoza (1634-1677); hogyan éljünk boldogan választások lehetősége nélkül

Életét és munkásságát úgy lehetne összefoglalni, hogy a filozófia egyik legetikusabb mestere az életben a rendet és az egységet kereste, és ezt megtalálta a panteizmusban. Számára az univerzumban minden, beleértve az elménket és a testünket is, egy a Természettel, vagy ha úgy tetszik Istennel. A Természet áthatolhatatlan mibenléte miatt, amely mindent besző és mindent előre elrendel, a szabad akarat csupán egy illúzió. Mivel ebbe a meghatározott világegyetembe nincs beleszólásunk, minden jövővel kapcsolatos aggodalmunk indokolatlan, és csak a tudatlanságunkat tükrözi. Életünknek ez a sorsszerűsége azonban nem szabad, hogy megakadályozza boldogságunkat miközben a természet titkait kutatjuk. A megismerésnek négy különböző szintjét ismerte fel: a hallomást, a megfigyelést, az érvelésből származó következtetést és a megfigyeléssel kiegészített érvelésből levont következtetést. 

Etikája középpontjában a félelem elutasítása áll, hiszen egy meghatározott világban ez teljesen ésszerűtlen. A boldogságot csak az elkerülhetetlen események filozófiai nyugalommal való elfogadása hozhatja meg. Igaz, hogy a dolgok megváltoztatására nincsen hatalmunk, de ezt a tényt képesek vagyunk felismerni, és így elkerülhetjük a hiábavaló, eredménytelen szorongást és küzdelmeket. Az igazi áldás a megváltoztathatatlan felismerése és annak elfogadása. Mint Spinoza mondja, „Az áldás nem az erény jutalma, hanem maga az erény.” Az emberi önfenntartási vágytól hajtott önzés szükségességét nem vitatta, de Spinoza az önzés bölcsebb formáját hirdette, amely az érdekeink mindent átfogó tényezőinek a megértéséből fakadhat. A Bibliát metaforikus történetként értelmezte, amelyben Jézust elsőnek tartotta az emberek között. Szerinte az igazi vallás nem Isten szeretetét jelenti, hanem annak felismerését, hogy Isten mindenben jelen van. Amint ezt felismerjük, Isten iránti szeretetünk és az a hajlandóságunk, hogy harmóniában éljünk vele, természetesen kialakul.

Politikai nézetei szerint fel kell adnunk autonómiánk egy részét a közösségben, hogy saját érdekeinket hatásosabban érvényesíthessük.

A zsidók Spinozát kiközösítették, a családja megtagadta, a nővére kicsalta az örökségből, a keresztények lenézték, Leibniz, akit egy időben megsegített, elkerülte, és Spinoza mégis ember maradt. Olyan ember, aki megtartotta ésszerűségét és elvszerűségét, aki végig szabad maradt a félelemtől, a keserűségtől és a haragtól. Egyesek a legnagyobb filozófusnak tartották, míg mások bírálták filozófiájának következetlenségeit – na jó, melyik filozófiában nem volt következetlenség!? – Végül is megtalálta a helyét a történelem legnagyobb gondolkodói között. Metafizikája Descartes-hoz, pszichológiája Hobbeshoz hasonlít, de etikája eredeti. Fő műve az Etika.

Russell nem a legokosabb, de mindenképpen az egyik legmorálisabb filozófusnak tartotta. Popkin és Stroll a görögök óta a három legnagyobb európai moralista filozófusok egyikének tartotta. Metafizikáját Durant többre tartotta, mint Russell, de elismerte, hogy Spinoza erőssége az etikája volt. Durant Spinoza iránti nagyrabecsülését ragyogóan fejezi ki ez az idézet: „Nietzsche azt mondja valahol, hogy az utolsó keresztény meghalt a kereszten. Valahogy elfeledkezett Spinozáról.”

Panteista metafizika.

Durant azon a véleményen volt, hogy „a rend ellentétes elménk szerkezetével”. A gondolkodásunkat ugyanis általában a fantáziánk vezérli, és a filozófiát is leginkább álmainkból „szőjük össze”. Ezzel szemben Spinozában egy szokatlanul nagy rend iránti kényszerítő vágyat vélt észrevenni Durant, amivel a világ káoszát egységességre és rendre próbálta átalakítani. Spinoza ugyan elfogadta a karteziánus materialista és determinisztikus fizikáját, de igyekezett azt beleilleszteni Isten iránti odaadásába és tiszteletébe. Ezt azáltal érte el, hogy az anyagot csupán Isten egyik ismertetőjegyének tekintette a számtalan többi közözött.

Ahogy fentebb említettük, Descartes három szubsztanciát vett figyelembe: Istent, akinek csak a teremtésben volt szerepe, de az azt követő eseményekben nem; anyag, amit a fizikai kiterjeszkedése határozott meg; és az elme, aminek sajátossága a gondolatok megformálása. Az isteni teremtés utáni anyagi világot Descartes sikeresen magyarázta meg kizárólagosan mechanikai és matematikai törvények segítségével.

Durant megjegyezte, hogy bár Spinoza nagyra értékelte Descartes dualizmusát, egy lépéssel mégis tovább ment elődjénél. Parmenidészhez, az Egyetlen megálmodójához hasonlóan ugyanis Spinoza is csak egy szubsztanciát ismert el, amire váltakozóan Istenként vagy Természetként hivatkozott. Számára a két kifejezés ugyanazt jelentette, hiszen a világon minden Isten egyik sajátos kifejezési formája. Durant szerint Giordano Bruno (1548-1600), aki nagy hatást gyakorolt Spinozára, hasonló következtetésre jutott: „… minden valóságnak egy a lényege, egy az oka, egy az eredete; Isten pedig ugyanaz, mint ez a valóság." Bruno úgy vélte, hogy az elme és az anyag egy és ugyanaz, a filozófia célja pedig az, hogy a sokféleségben felfedje az egységet: az elmét az anyagban és az anyagot az elmében. – Bölcs gondolataiért sajnos az életével fizetett. – 

Spinoza szerint Istennek van egy anyagi valósága, mivel lényegében az egész természet maga Isten teste.  A tudat is létező valóság, viszont az angyalok egyszerűen hallucinációk. A halhatatlanságról úgy lehetne összefoglalni véleményét, hogy testünk halandó, de a halál után elménk egyesül az örökkévaló Istennel. Tudva, hogy számára Isten egyenlő a természettel, ez egy valódi panteista álláspont. A világon minden az egyedüli lehetséges módon történik meg, mert nincs szabad akarat, csak Isten kifürkészhetetlen cselekedetei.

Spinoza be akarta bizonyítani, hogy ha a Bibliát metaforikusan értelmezzük, akkor a Szentírás és a liberális politikai rendszerek elvei jól összeegyeztethetőek egymással. Míg a Szentírás szelleme semmit nem tartalmaz, ami ellentmondana az értelemnek, a Biblia szó szerinti értelmezése tele van tévedésekkel, ellentmondásokkal és képtelenségekkel. Jézust nem tekintette isteni eredetűnek, hanem a legemberibb embernek, aki nem csak a zsidókat akarta tanítani, hanem az egész emberi fajt.

Abból adódóan, hogy maga az univerzum az isten/természet megjelenési formája, az időt nem tartotta valóságosnak, mivel a múlt, a jelen, vagy a jövő, mind ugyanannak az örök „egységnek” a része. Ezért, ha valaki jobban aggódna a mai napon történtek miatt, mint például a Dzsingisz kán idején történtek miatt az 1200-as években, az irracionálisan gondolkodna, mert minden az örök, időtlen Isten világának a része. Ha több figyelmet szentelünk a jövőnek, mint a múltnak, mert a jövőt talán megváltoztathatjuk, az csak tudatlanságunkat jelzi: cselekedeteinkkel vagy azok nélkül ugyanis a jövő már eldöntött. Mint mondta, "Csak a tudatlanság hitette el velünk, hogy a jövőt meg tudjuk változtatni." A szabad akarat is csak illúzió, mivel „az emberek azért gondolják szabadnak magukat, mert akaratuk és vágyaik vannak, de nem ismerik az okokat, amelyek a vágyaikhoz vezetik őket”.

Ahhoz, hogy felismerjük a meghatározottságot, tudásra van szükség. Spinoza szerint csak a tudás képes hatalmat és szabadságot adni. Számára az egyetlen igazi boldogság a tudásra való törekvés és a megértés öröme. "Mindenek előtt egy olyan eszközt kell kitalálni, amely alkalmas az értelem fejlesztésére és megvilágítására." A tudás lehetséges forrásait a következőképpen rangsorolta.

1. Hallomás; a legkevésbé értékes módja az igazság megtalálásához.

2. Empirikus tudás; ez alatt a rendszerezetlenül megszerzett tapasztalatokat értette, mint például, hogy valami „általában működik”.

3. Elméleti következtetés, vagy az érvelés; megbízhatóbb az első két forrásnál, de hiányzik a közvetlen tapasztalattal való megerősítés.

4. A tudás legértékesebb formája az, amit a megfigyeléssel párosuló következtetéssel nyerünk.

Russell fő panasza Spinoza metafizikájával szemben a hajthatatlan determinizmus volt. Mivel minden előre meghatározott, Spinoza a valóság nagy részét alapos gondolkodással kideríthetőnek vélte. Russell viszont meg volt győződve arról, hogy a valós tények megerősítése leginkább empirikusan, megfigyeléseken keresztül érhető el, és az érvelés szerepe pusztán másodlagos.

Spinoza metafizikájában Russell ugyancsak kritikával illette a determinizmus és a szabadság egymást kölcsönösen kizáró természetét. Hogy determinisztikus világképét megóvja a teljes nihilizmustól, az emberek inspirációját Spinoza a világ megértésének vágyában kereste. A világ jobb megismerése lehetővé teszi számunkra az isteni természet megértését, ezért a tudás megszerzését nem lehet értelmetlen erőfeszítésnek gondolni. Tudásunk növelése tehát a szabad akarat hiányában is biztosíthat egy fajta szabadságérzetet (az emberek inspirációját), és ezzel aktív életvitelre ösztönözhet.

Spinoza etikája

Érdemes Spinoza etikáját Durant elemzésével kezdeni, amely az etika lényegét három alapvető vonásra egyszerűsíti le.

1. A női típusú etika, amely minden embert egyformán értékesnek tart; a rossznak úgy áll ellent, hogy jósággal válaszol rá; az erényt a szeretettel azonosítja; és politikailag a demokrácia mellett áll. Ennek a fajta etikának Buddha és Jézus lehet két illusztris példája.

 2. A maszkulin típusú etika amely az emberek egyenlőtlenségét hangsúlyozza; élvezetet talál a harcban, a hatalom birtoklásában és az uralkodásban – azok a macsó feleségverők és nőbántalmazók, azok a vérszomjas bosszúálló mesterlövészek, azok az örökös kötekedők az iskolában, az utakon és a kocsmában…–;  az erényt a hatalommal azonosítja; politikailag pedig az öröklődő arisztokráciát dicsőíti. Úgy tűnik, hogy Machiavelli és Nietzsche jól beillenek ebbe csoportba.

3. Az intelligens elme etikája, amely értékeli a tájékozott elmét; a szeretet és a hatalom közötti elsőbbséget a körülményektől teszi függővé; legfőbb erényként a bölcsességet ismeri el; az ideális kormányzatként pedig az arisztokrácia és a demokrácia hibrid formáját hirdeti. Az etika ezen formáját kiválóan képviseli Szókratész, Platón és Arisztotelész.

Durant szerint Spinoza sikeresen ötvözte e három különböző etikai irányzatot egyetlen harmonikus egységbe, és ezt ő „a modern gondolkodás legfőbb vívmányának” tekintette.

Spinoza Etika című műve igen nehéz olvasmány, mivel az euklideszi definíciók, axiómák, tételek és bizonyítások hierarchiájának formátumában íródott. Akárcsak metafizikája, etikája is erősen determinisztikus, panteista és viszonylagos: „Minden, ami megtörténik, a természet örök rendje és szigorú törvényei szerint valósul meg.” Önmagában nincs jó vagy rossz, mert minden cselekedetet a múltbéli tapasztalat, a fizikai és a mentális körülmények, valamint a cselekvés pillanatában érvényben lévő természeti törvények határoznak meg. Miután tagadta a cselekedetek és az azokból származó eredmények önálló, belső értékét, a gazdagság, a hírnév és az érzéki élvezetek semmit nem jelentettek számára. Az élet ezen velejáróit nem szabad végcélnak tekinteni, hanem inkább életünk boldoggá tételének eszközének. 

Spinoza első tétele az, hogy az emberi viselkedés célja a boldogság elérése. De mi is a boldogság? Szerinte az igazi boldogság nem egyszerűen az öröm, vagy a fájdalom hiánya; sokkal inkább a világgal való megelégedés, amely annak felismeréséből és elfogadásából fakad, hogy minden történés meghatározott. Spinoza általános világszemléletünk kiszélesítésére szólít fel bennünket. Mivel a balszerencsék elkerülhetetlenek – pl. az elmúlás –, gondolatainkat egyéb dolgokra kell összpontosítani. Ha egyszer felismerjük, hogy a világ előre meghatározott természete miatt az ember hatalma korlátozott, akkor végre abbahagyhatjuk energiánk pazarlását olyan reménytelen küzdelmekre, amelyeket rajtunk kívül álló körülmények irányítanak. Ilyen módon megszabadulhatunk a tehetetlenség érzésétől és a kudarctól való félelmünktől. Annak ellenére, hogy a megalkuvást nem ismerő determinizmusa miatt Russel hibásnak tartotta Spinoza metafizikáját, etikáját mégis nagyra értékelte. Szerinte Spinoza üzenete azt mutatta meg, hogy a nemes élet lehetősége az emberi hatalom határainak felismerése és elfogadása ellenére is elérhető.

 Spinoza mások balszerencséjét sem különbözteti meg a saját bajainktól, ezért ezek iránt is ugyanazt a filozófiai belenyugvást hirdette, amivel saját sorscsapásainkat kellene fogadni. – Ez az álláspont némileg emlékeztet a sztoikusok másokkal szembeni egykedvű közömbösségére. – Spinoza észrevette, hogy ha a szerettüket baj éri, akkor keresztények a tettes bocsánatáért imádkoznak – vajon ez még a XXI. századi keresztényekre is igaz? –, míg a sztoikusok megnyugtatják magukat, hogy a szeretett személy tragédiája ellenére az ő erényességük érintetlen maradt. Sajnos ilyen esetekben a leggyakoribb válasz mégis egy mélyen ülő primitív reakció volna, bosszú formájában.

Spinoza véleménye szerint a keresztény hozzáállás nem biztosítana megnyugvást, hanem ellenkezőleg, heves érzelmi indulatokat eredményezne. A sérelemre a bosszú vágya sem lehet megfelelő válaszreakció, mert ez a fajta szenvedély könnyen beszűkítheti az ember elméjét. A megoldásban Spinoza a keresztény reakciót érzi magához legközelebb, de azzal a tudatossággal, hogy a szerencsétlenség része a természet rendjének: ennek így kellett történnie, ezért semmiféle keserűségnek nincs helye. Ezen szemlélet szering a sorscsapásokat csak azért érzékeljük tragikusnak, mert nem vagyunk képesek az „egész képet” látni és a csapást abba beleilleszteni. Ha ezt meg tudnánk tenni, akkor észrevennénk, hogy a kedvezőtlen esemény is valójában hozzájárul a világ összharmóniájához. – Erről a nézetről az önvigasztalás két gyakori formája jut eszembe. Az első határozott Spinoza inspirációt sugall: „mindennek megvan a maga oka”. A másodikat jómagam egy bizonyos fokú önámításként értékelem. „Most jobb helyen van”, mondják ha egy szeretett személy eltávozik az élők sorából. – 

Russell nyilvánvalóan együttérzőbb temperamentumú volt, mint Spinoza, és kifogásolta Spinoza etikájának mások viszontagságai iránti szenvtelenségét. Szerinte semmiféle borzalom nem válhat elfogadhatóvá azzal, ami esetleg később történik; még akkor sem, ha későbbi kiderül, hogy az esemény szükséges volt az „egész” tökéletességéhez. – Vannak, akik szerint a későbbi események ismeretében etikailag indokolt lett volna Hitlert hagyni, hogy megfulladjon, amikor gyerekként a folyóba esett. Úgy tűnik, hogy hasonló esetekre sem Spinoza, sem Russell etikai hozzáállása nem képes megoldást találni. Talán az utilitarizmus etikája tudna választ adni erre a dilemmára? – Mindazonáltal Russell méltányolta Spinozának azt a felismerését, hogy ha tágabb léptékben tudnánk gondolkodni, a szerencsétlenségek miatti kétségbeesésen kívül más érzelmi reakciókra is képesek lennénk.

Ami az emberi interakciókat illeti, Spinoza elfogadta az önfenntartás ösztönét, mint az emberi természet alapvető mozgatóját. Sőt, az önzőséget is az egyik legfontosabb emberi ismertetőjegynek tartotta. A hatékony önfenntartásnak azon a felismerésen kell alapulnia, hogy a közösséghez alkalmazkodnunk kell. Ha az elkülönültség felé törekszünk, az önfenntartási törekvéseink tévútra vezetnek. Mindezt összevéve, Durant elkerülhetetlennek és jogosnak  érezte Spinoza egoizmusát.

Számomra Spinoza etikája azt üzeni, hogy ha valaki valóban követni akarja a túlélési ösztönt, akkor az életet egy szélesebb skálán kell szemlélnie. Ha valaki nem veszi figyelembe a körötte folyó világ egészét, akkor az adott pillanatban előnyösnek látszó történések egy része hosszú távon kedvezőtlennek bizonyulhatnak. Ha most lopok, a rövid távú hasznomat felülmúlhatja az a lehetőség, hogy később mások is lophatnak tőlem. Míg Spinoza óvatos egoizmusa ellentétben áll néhány későbbi utópisztikus gondolattal, semmiképpen sem azonosítható számos jelenlegi konzervatív irányzat cinikus, kíméletlen önzésével. Spinoza egyik fundamentális erkölcsi meggyőződése, hogy a bennünk rejtőző értékek a nézeteink ésszerűségével arányban növekszenek. Számára az önfenntartás ösztöne többet jelent, mint egyszerű túlélés, vagy anyagi javak felhalmozása.

Spinoza az alázatosságot vagy képmutatónak, vagy szolgalelkűnek minősítette, és mindenképpen gyengeséget jelez. Nietzschével ellentétben azonban, akinek meglepően hasonló gondolatai voltak, Spinoza a nagyra értékelte a szerénységet. Érdekes volt a meglátása a gyűlöletről, ami szerinte a félelem és a kisebbrendűség érzéseiből fakad. „Nem gyűlölünk olyan ellenséget, akit biztosan le tudunk győzni”, mondta. Ha viszonozzuk a gyűlöletet, az csak növekszik, de a szeretet félbeszakíthatja ezt az ördögi kört. Szerinte „az elmét nem a fegyver, hanem a lélek nagysága győzi le”. Spinoza meg volt győződve arról, hogy a valóságnak megfelelő önérdek felismerése egyúttal helyes cselekvést is eredményez. Ezzel csatlakozott Szókratész és Platón erkölcsi tanaihoz, akik szerint a jogtalanság nem más, mint egy intellektuális tévedés. Ha az emberek az értelemre hallgatnának, az ellenségeskedés is megszűnne. – Ezzel mélyen egyetértek, de mivel az életben nem könnyű az értelmet megtalálni, ezért mindennapjainkat a pillanatnyi vélt előnyök hajszolása uralja. –

Spinoza helytelenítette a félelem és remény érzését, mivel ezek a jövőbeni bizonytalanság érzéséből fakadnak. Ez metafizikájára vezethető vissza, hiszen egy determinisztikus világban semmiféle bizonytalanságnak nem volna helye. A gonoszról alkotott elképzelésünk azért alakult ki, mert nem ismerjük fel, hogy az univerzum az egésznek csak bizonyos részét fedi fel előttünk. Az, ami számunkra gonosznak tűnik, igazából nem is létezik. Végül is mindent egy jószándékú Isten teremtett, még az általunk sátáninak vélt jelenségeket is, ami ugyanúgy része a teremtés egészének, mint a számunkra kedvező dolgok.  – Bár ez a gondolatmenet arra a szokásos mondásra emlékeztet, hogy „Isten szándéka kifűrkészhetetlen”, szerintem Spinoza itt egyszerűen arra utalt, hogy több tudás birtokában rájönnénk, hogy a gonosz mégsem gonosz. Nem tudom, hogy mennyi tudás tudná megváltoztatni bennem Hitler képét egy szörnyetegről valami „jótékony egészbe” illő hőssé. Azt sem tudom elképzelni, hogy Spinoza panteista világában milyen jótékony tervnek lehetett része a ruandai népirtás. –

Végül is Spinoza filozófiájának célja az volt, hogy az embert megszabadítsa a félelemtől. Csak Isten ismerheti az egész képet, ezért nincs okunk aggódásra. „Ha az ember akarata ellenére válik a nagy egység részévé, akkor rabbá válik; de ha a teljes valóságában felfogja és elfogadja az egészet, akkor szabadnak érzi magát, még akkor is, ha nincs is szabad akarata.” Egy kevésbé kifinomult, de népszerű kifejezéssel tanácsa azt jelenti, hogy „Menj az áramlattal”.

Spinoza elítélte a szenvedélyt, mert a szenvedélyhez nem kapcsolódó külső hatásokra közömbössé tesz bennünket. Vak hitbuzgóság helyett például „az intellektuális istenszeretetet” hirdette, amely a gondolatok és az érzelem együttműködését igényli. Számára az istenszeretet nem erkölcsi kötelezettség, hanem annak a felismerésnek a logikus következménye, hogy Isten mindenben benne van. Ha egyszer felismerjük, hogy minden létező dolog Isten esszenciája, már meg is mutattuk Isten szeretetét. – Ez a fajta ember-isten kapcsolat egészen más jellegű, mint a bosszúálló keresztény Isten felé irányuló, félelem által vezérelt behódolás. – 

Spinoza társadalmi nézetei

A kormányzás terén a két régi ellenséget, az értelmet és a szenvedélyt próbálta egyensúlyba hozni. Durant ezt így fogalmazta meg, „Az ész nélküli szenvedély vak, az értelem pedig halott a szenvedély nélkül.” Spinoza a maga bonyolult nyelvén ugyanezt a gondolatot így fejezte ki: „Amint tiszta és határozott gondolatot formálunk a szenvedélyről, az megszűnik szenvedély lenni. A tudat csak akkor fogadja el a szenvedélyt, ha híján van racionális gondolatoknak.” – Átértelmezett fordítás. –

Spinoza az egyén hatalmát a csoport érdekei alá helyezte: „az egyén csak addig a pontig gyakorolhatja hatalmát, ameddig az nem sérti mások szabadságát”. Ahhoz, hogy a hatalom ráeső részét minél hatásosabban gyakorolhassa, az egyénnek át kell ruháznia természetes autonómiájának egy részét a közösségre. Amint feladjuk azt a jogot, hogy a erőszakhoz forduljunk közösségen belül, egyben kiküszöböljük a felénk irányuló erőszakos megnyilvánulások veszélyét is. – Hol lehetne ez időszerűbb, mint a mai Amerikában, ahol a fegyverek bálványozása eltünteti a józan ész maradék nyomát is? – 

Spinoza az állam elsődlegességét hirdette az Egyház fölött, és osztotta Hobbes véleményét a velünkszületett jogokról, valamint a szuverén társadalomban betöltött szerepéről. Habár híve volt a véleményszabadságnak, óva intett még egy rossz kormány elleni lázadástól is. Hobbes-szal ellentétben viszont a demokratikus választásokról fenntartásai voltak, mivel az emberek hajlamosak érzelmi, és nem racionális megfontolások alapján választani vezetőiket. Emiatt a demokratikus választások leginkább a középszerű vezetőket részesítik előnyben a legrátermettebb vezetők helyett. Az ideális társadalomról alkotott képét jól tükrözik következő kijelentései: „Az emberek közötti kölcsönös szükségletek kölcsönös segítségnyújtást szülnek, és a közösségben ez a természetes elrendeződés a jogok erkölcsi formájában jelenik meg.” Továbbá, „Az ember nem születik állampolgárságra, de alkalmassá kell őket tenni rá.”