Jeremy Bentham (1747-1832); az utilitarizmus atyja
Bentham társadalmi radikális volt, aki az
egyenlőséget, az észszerűséget és az oktatást hirdette. Az „asszociációs elv”
és a „legnagyobb boldogság” elvei alapján megalapította az utilitarizmust.
A kanti erkölcstől eltérően az utilitarizmus azt tekintette erkölcsös cselekedetnek,
ami a legtöbb ember számára a legnagyobb boldogságot okozza. A társadalmi
életben a köz- és személyes érdekeket a törvények kialakításával kell
összhangba hozni, ami a bűnnel arányos büntetésen alapulna.
Bentham, az úgynevezett angol
filozófiai radikálisok vezetője, az utilitarizmus megalapítója volt. Támogatta
a nők egyenjogúságát, ellenezte az imperializmust, és Helvétiushoz hasonlóan
hitt a nevelés erejében. Az utilitarizmus két alapelvből indult ki, az asszociáció
elvéből és a legnagyobb boldogság elvéből. Az első David Hartley
(angol filozófus, akit itt nem tárgyalok) korábbi munkájának
kiterjesztése. Lényegében ez a Pavlov-féle feltételes reflex pszichológiai
megfelelője: ha B esemény előre megjósolhatóan kiváltja C eseményt, és A esemény
gyakran társul B eseményhez, akkor A esemény végül C eseményt is kiváltja. Az
évek során ez az elv a reklámozás fontos eszközévé vált. – Mosolygós arcok látványa
(B) kellemes érzést vált ki (C). Ha egy új ízesítésű fagylalt képét (A), többször
együtt mutatják a mosolygós arcokkal (B), akkor az asszociáció révén kellemes
elvárást (C) kelthetnek az új fagylalt iránt stb. Bentham természetesen nem
új termékek reklámozására akarta használni az asszociációs elvet, hanem olyan
törvények kialakítására, amelyek erényessé teszik az embereket.
Annak megállapítására, hogy mit
jelent az erényesség, a legnagyobb boldogság elvét használta: azt tartotta erényes
cselekedetnek, ami a legtöbb ember számára a legnagyobb boldogságot biztosítja.
Számára a jó az örömöt és boldogságot jelenti, a rossz pedig a fájdalmat.
A helyzet akkor éri el a boldogság csúcspontját, ha az öröm és a fájdalom optimális
egyensúlyba kerülnek. Bentham egy „boldogságszámológépet” is kifejlesztett,
amelynek segítségével összevethető két lehetséges cselekedet hasznossága. Bár
az erényességnek ez az értelmezése csak az utilitarizmusban alakult ki, a magvai
már Locke filozófiájában is megtalálhatóak. Bentham egyszerűen felhasználta az
elv lényegét különféle gyakorlati helyzetek megoldására.
A benthami asszociációs elv
koncepciója a mentális funkciók determinisztikus természetére épül, amely
tulajdonság szintén Locke-ig nyúlik vissza. Bentham úgy vélte, hogy a jó
cselekedeteket következetesen meg kell erősíteni például jutalmazással, a
rosszakat pedig negatív visszajelzésekkel kell büntetni, például megfelelő jogi
lépésekkel. Az így kialakított törvényrendszer végül erényességre ösztönözné
a társadalmat. Az utilitarizmus kezdeti örömkeresésre összpontosító
irányzata, ami az erényt a boldogsággal azonosította, később az erényesség
átfogóbb értelmezése felé tolódott. Gyökeres ellentétben Kant kategorikus
imperatívuszával, az utilitarizmus a cselekvés helyességét nem a cselekményt
végrehajtó szándéka szerint, hanem kizárólag az eredmény alapján ítélte meg.
Ennek megfelelően egy személy rossz szándékkal is végre hajthat jó
cselekedetet. Fordítva, ha egy tett a többség számára kedvezőtlen kimenetelhez
vezet, a haszonelvűség elve szerint a világ minden jószándéka sem teheti ezt
erkölcsileg elfogadhatóvá.
Azáltal, hogy a jó és rossz megítélése
minden emberre egyformán vonatkozott, valamint, hogy a cselekedetet az emberek
többségére gyakorolt hatása alapján ítélte meg, az utilitarizmus vitathatatlan
tendenciát mutat a demokrácia felé. Belátható viszont, hogy mivel az utilitarizmus
a csoportot részesíti előnyben az egyénnel szemben, az egyén jogai időnként háttérbe
szorulhatnak. Nem csoda, hogy Nietzsche, aki mélyen hitte, hogy a szupermen eredendően
többet ér másoknál, Bentham egyik követőjét, John Stewart Mill-t tökfejnek nevezte.
Bentham megkülönböztette a közérdeket
a személyes érdektől. Úgy gondolta, hogy körültekintően kidolgozott törvények
megfelelően biztosíthatják a kettő közötti összhangot. Példaként a korabeli
Angliában gyakori kis-stílű bűnözést hozta fel. Bár a közérdek mindenképpen
elítéli a lopást, az egyéni vagyongyarapítási szándék elvileg lopásra ösztönözne.
Bentham idejében Angliában még apró vétségeket is igen súlyos büntetéssel sújtottak,
olykor még akár halálos ítélettel is. Azért, hogy a kisebb vétkek elkövetőit
megmentsék a halálbüntetéstől, az esküdtek vonakodtak a bűnös ítélet meghozatalától.
Az aránytalanul szigorú büntetés ilyen formán visszaütött, és a kisebb
bűncselekményeket büntetlenül hagyta. Ennek következtében Angliában magasra
szökött a viszonylag kis értékű lopások és a csalások száma. Bentham felismerte,
hogy ennek megelőzésére hatékonyabb büntetőjogra volt szükség. Ha halálbüntetés
helyett arányosan enyhébb ítéletet hoznának a piti bűncselekmények elkövető
ellen, akkor az asszociációs elvnek megfelelően ezek a bűnözők végül
felismernék, hogy bűnözéssel nem jól szolgálnák személyes érdekeiket. Egy idő
után ez a felismerés elrettentené őket a
kisebb súlyú bűncselekmények elkövetésétől. Bentham tehát arra a
következtetésre jutott, hogy a büntetés bizonyossága fontosabb, mint annak
súlyossága. Egy ilyen típusú büntetőjog képes lenne arra, hogy összhangba
hozza az egyéni és közösségi érdekeket.
Russell megkérdőjelezte, hogy a
jogalkotók minden esetben a közösség érdekeit szem előtt tartva hoznák meg a törvényeket.
Ha ugyanis mindenki érdeke azt diktálja, hogy önmaga örömét biztosítsa, akkor mi
garantálná, hogy a jogalkotókra ez nem érvényes? Bentham a jogalkotók megfelelő
felügyeletével szándékozta biztosítani az önérdekeltségük és a közérdek
közötti egyensúlyt. Russell ezt naiv gondolatnak tartotta. – Russell
aggodalmát igazolni látszanak a korrupt demokratikus intézményekkel kapcsolatos
jelenkori tapasztalatok, amelyek a demokratizmus álarca alatt világszerte az
autokrácia terjedését jelzik.
Az egyenlőségbe és az értelembe
vetett hit Benthamot a társadalmi radikalizmus felé hajtotta. Az egyenlőség
elve alapján szorgalmazta a nők szavazati jogát, az értelem nevében pedig a
vallás minden formáját elutasította. Jogosnak tűnik a kérdés: van-e ok hinni
a vallás hasznosságában? Igen, mondhatnánk, mert a vallás szilárd alapot teremt
az erkölcsösség és a kormányzás számára. Végül is az Egyház, és az általa
befolyásolt államrendek több száz éve léteznek és viszonylag(!) elfogadható
szinten működtek és működnek. Ennek kapcsán azonban egy másik kérdés is
felmerülhet: miért van szükségünk vallásra – ami lényegében egyike a számtalan kitalált
entitásnak – ahhoz, hogy a társadalom kielégítően működjön?
Bentham nem sok időt vesztegetett a
szabadság gondolatára, mivel az szerinte veszélyt jelenthet a biztonságra. –
Őszintén szólva, sohasem gondoltam, hogy a szabadság és a biztonság egymást kizáró
emberi jogok lennének. Azt hiszem, Bentham arra gondolhatott, hogy a szabadság lehetővé
tenne olyan cselekményeket, amelyek veszélyeztethetik a közbiztonságot, mint
pl. garázdaság, háborúk kirobbantása. –
Némi meglepetésemre a benthamiták
(John Stewart Mill, Malthus és kisebb mértékben James Mill) a szakszervezetek
elismeréséért harcoló munkásokkal szemben a munkaadókat támogatták. Marx végül megkeményítette
az angol radikálisok meglehetősen óvatos forradalmi álláspontját.
Az utilitarizmus belső problémája
abból adódik, hogy a cselekvések értéke nem állapítható meg az összes
következmény figyelembevétele előtt. A problémát Bentham úgy próbálta
elkerülni, hogy bevonta a valószínűség szerepét. E tézis szerint nem
kell bizonyosra tudni a cselekvés végeredményét, csak azt kell
biztosítani, hogy a legvalószínűbb kimenetel jól illeszkedjen a
hasznosság elvéhez. Ez azonban nem oldja meg teljesen az elméletben rejlő
ellentmondást: ha jogosan feltételezzük egy tett kedvező kimenetelét, de az eredmény
végül kedvezőtlennek bizonyul, akkor hogyan kell megítélni a cselekedetet?
Jónak, mert a legjobb várható valószínűségen alapult, vagy rossznak,
mert a kimenetel hátrányos lett, mivel nem eredményezte a legnagyobb
boldogságot a legtöbb ember számára?
Az utilitarizmus elleni egyik alapvető
kifogás az emberek természetes hajlama, amely az erkölcsösséget nem az
eredmény, hanem a cselekvés szándéka alapján ítélné meg. Ezért végső soron nem
a cselekvés az erkölcsös, hanem az ember, aki azt megteszi. – Felmerül,
hogy talán túlzott optimizmus azt feltételezni, hogy az emberek természetből
eredően a cselekvési szándékot értékelik és nem azt, hogy az eredmény számukra milyen
előnyökkel jár.
John Stewart Mill (1806-1873); a kisebbségi csoportok jogaiért.
Bentham követőjeként
kiterjesztette a kormány szerepét az egyének és a kisebbségi csoportok jogainak
védelmére.
John Mill apja James Mill volt,
aki Bentham titkáraként szolgált és egyben Bentham tanítványa is volt. Az epikureizmus
elhivatott követőjeként a mértéktartó élvezeteket kereste, miközben kerülte a fényűzést.
Fiához, Johnhoz hasonlóan, James Mill is az intellektuális örömöket és az
oktatást tartotta a legnagyobb becsben.
John Stewart Mill a benthamizmus óvatosabb
formáját hirdette. A szabadságról című főművében véglegesítette a Locke
által bevezetett demokratikus államelméletet. Részben egyetértett Locke-kal
abban, hogy a demokratikusan megválasztott kormányoknak gondosan megalkotott és
nyilvánosságra hozott törvények szerint kell működniük, amelyek megfelelnek a többség
akaratának.
Mill azonban elvetette Locke természetes
jogokkal kapcsolatos nézetét. A kormány szerepét nem csak a többség
érdekeinek képviseletében látta, hanem kiállt az egyének és a kisebbségi
csoportok jogainak védelmében is. Véleménye szerint nem szabad elnyomni a többség
elvárásától eltérő viselkedést pusztán a többségi vélemény alapján, kivéve, ha
az ilyen magatartás tényleges veszélyt jelent a többség számára. Javaslatának Achilles-sarka
az volt, hogy nem határozta meg pontosan, mit minősítene a többségre
veszélyesnek.
Mivel Locke természetes jogait figyelmen
kívül hagyta és így érvelésében nem használta, a kisebbségi jogok melletti
kiállását egy utilitarista, kimenetel-vezérelt érvvel indokolta: a többségnek hosszú
távon kára származik a kisebbségek elnyomásából, mert egy napon a kisebbség többséggé
válhat. Az egyéni és kisebbségi jogok megszilárdítása érdekében azt is
javasolta, hogy minden nem kívánatos egyéni viselkedési mód elbírálásakor a
jogrendszer az államra hárítsa a bizonyítás terhét. – Ez a szekció Popkin és
Stroll alapján készült.
Az utilitarizmus kritikája
Russell kérdésesnek találta az
utilitarizmus egyik tételét, miszerint minden ember a saját boldogságára
törekszik. Azt elismerte ugyan, hogy az örömre valóban mindenki vágyik,
azonban nem az öröm keresése életünk egyetlen célja. Vágyaink között a harmónia
elérése, a másokért való önzetlen jócselekedet és a biztonság megtalálása is fontos
szerepet tölt be.
Russel másik kifogása az
utilitarizmus ellen az volt, hogy az általános boldogság elérését nem tartotta az
emberi tevékenység fő hajtóerejének. Míg a haszonelvű etika az általános
boldogság előmozdítására serkent, nem várja el, hogy az általános
boldogság elérése szándékunkban álljon: elegendő, ha a kedvező kimenetel
a bekövetkezik. De hogyan lehet a cselekvés eredménye tevékenységünk
mozgatórugója, amikor a cselekvés idején az eredmény még ismeretlen, és az
eredmény elérése nem is áll szándékunkban? Az igazság az, hogy minden
fenntartása ellenére sem tudott Russel a haszonelvű filozófiában logikai hibát
kimutatni. Így el kellett ismernie, hogy bírálata csupán érzelmi alapon nyugszik.
Az utilitarizmus gazdasági és politikai következményei
Bentham, Mills valamint néhány kevésbé
ismert követőjük, akiket a filozófiai radikálisokként ismerünk, két kibontakozó
rendszer alapját teremtette meg: a darwinista elveken alapuló ortodox
közgazdaságtant és a szocializmust.
A darwini természetes szelekció nagymértékben
hasonlít a szabadpiaci kapitalizmushoz, egy különbséggel. A szabadpiac
tartalmaz bizonyos külső szabályozásokat, a természetes szelekcióban azonban
ilyen nincs. A szabadpiaci kapitalizmusban például a versenytársak ugyan meggyengíthetik
egymást a portékájuk áron aluli értékesítésével, de nem ölhetik meg egymást.
Ezzel szemben, a természetes szelekcióban megengedett a fizikai elimináció.
David Ricardo 1817-ben vezette
be az áru csereértékének fogalmát, amely szerint az árnak arányosnak
kell lennie az előállításukra fordított munkával. 1825-ben Thomas Hodgskin
továbbvitte Ricardo gondolatát. Azt állította, hogy ha igaz Ricardo elmélete,
akkor minden nyereségnek a munkást kellene illetnie, és a haszon, amit a
földtulajdonos vagy a tőkés elkönyvel, lényegében a munkás meglopása.
Robert Owen agresszívebb hangot
ütött meg, amikor Hodgskin javaslatából kiindulva a munkásokat és a gépezetet szembeállította
egymással. Véleménye szerint a szabadpiaci gazdaságban a gépek méltánytalan
hátrányt okoznak a dolgozóknak. A munkásokkal szembeni jogtalanságok kezelésére
a szocializmus egy korai formáját javasolta. Ezen a ponton a filozófiai
radikálisok aggódni kezdtek Owen nézetei miatt, és azt Hodgskin őrült
ostobaságának nevezték. Ekkor jelent meg a színen Karl Marx.
Karl Marx (1818-1883); A társadalmi változások hajtóereje a dialektikus materializmus
Az utolsó nagy filozófiai
rendszerépítő, ahogyan Russell nevezte Marxot, jelentős mértékben polarizálta a
világot. Míg a vele egyetértők általában megfelelő ismeretekkel rendelkeztek és
rendelkeznek Marx kiterjedt munkásságáról, az őt könyörtelenül elmarasztalók
gyakran csak acsarkodó politikai forrásokon átszűrt kiragadott részleteket
ismertek és ismernek életművéből. Marx gondolatainak elutasítását a 20 század sikertelen
társadalmi kísérletei kétségkívül alátámasztani látszanak. Mivel átfogó metafizikáját
Marx leginkább a gazdasági és a politikai rendszer átrendezésére használta fel,
és ezzel a közelmúlt történelmét is jelentősen megváltoztatta, a fenti
polarizáció nem meglepő.
Metafizikája a materializmus új
értelmezésére épült. Úgy vélte, hogy az emberi érzékelés nem csupán passzív befogadója
a külső anyagi világból érkező ingereknek, hanem az ingereken keresztül az
anyag magát az érzékelést is megváltoztatja. Nem hitte, hogy az igazság csupán
gondolati úton megismerhető, ezért az emberi megismerés minden lépésében a valóság
praktikus ellenőrzésére szólított fel.
Szerinte az emberi szubjektum és az anyagi objektum
közötti kölcsönhatás az emberi társadalom minden aspektusában érvényesül, és követi
a hegeli dialektika menetét. Hegellel ellentétben nem fogadta el az Abszolút
történelmet formáló szerepét. Helyette Marx a történelem menetét a termelés
által meghatározott gazdasági erők működésének tulajdonította. Ezek az erők a nagy
történelmi korszakokra jellemző osztályok közötti feszültségekben
manifesztálódtak.
Gazdasági rendszere az „érték” már
létező elméletén alapult, amit ő az „értéktöbblet”
és a „tőkekoncentráció” koncepcióival egészített ki.
Új, emberközpontú erkölcsöt
javasolt, amely az emberek számára elfogadhatóvá tenné a gazdaságilag
felsőbbrendű szocialista rendszert.
Bár Marx felfedte kora
kapitalista rendszerének számos gyengeségét, és megjövendölte számos idővel
megmutatkozó hiányosságát, az általa javasolt új rendszer eredeti formájában nem
állta ki a történelem próbáját.
Hegel történelmi szemléletét alapul
véve, Marx a filozófiai radikálisok racionalizmusát követte. Miközben újjáélesztette
a klasszikus materializmust, Marx a filozófia utolsó nagy „rendszerépítőjévé”
vált. – Megjegyzendő, hogy Russellel ellentétben egyesek Whitehead-et tartják
erre a címre jogosultnak.
Élete során Marx német, francia és
brit hatások alá került. Zsidó származásuk ellenére szülei már kora gyermekkorában
áttértek a keresztény hitre. Az 1848-as forradalmak után el kellett hagynia a
kontinenst, és Londonba menekült, ahol haláláig élt. Bár anyagi nehézségek és
személyes tragédiák miatt londoni élete nehéz volt – hét gyermekükből négyet
elvesztettek –, szellemileg és politikailag végig aktív maradt.
A materializmus új formája
Filozófiája a hegeli metafizikából,
saját közgazdasági elméletéből és emberközpontú materialista etikai
meggyőződéséből állt össze. Közgazdasági téziseit a halála után megjelent A
Tőke című könyvében fogalmazta meg. Russell véleménye szerint a klasszikus
közgazdaságtan a kapitalisták érdekét képviselte, figyelmen kívül hagyva nem
csak a bérmunkásokat, de a földbirtokosokat is. Marx ezt a klasszikus
közgazdasági elvek felhasználásával megpróbálta orvosolni, de ezúttal a bérmunkások
érdekeit állította előtérbe. Filozófiáját a klasszikus materializmus egy
új formájaként lehet elkönyvelni.
Marx szerint a materializmus régi értelmezésében
az érzékelést passzívnak tekintették, ahol az aktivitást azoknak a tárgyaknak
tulajdonították, amelyek az érzékszerveinkkel kapcsolatba léptek. Marx ezzel
szemben a szubjektív érzékelés és az objektív világ között egy dinamikus kölcsönhatást vélt felfedezni.
Hogy világosan elkülönítse a klasszikus materializmust saját új elméletétől,
filozófiáját dialektikus materializmusnak nevezte. Nézete szerint a cselekvő
és a cselekvés tárgya között olyan kapcsolat alakul ki, amely mindkettőt
megváltoztatja. Meg volt győződve, hogy: „Az igazságot, vagyis a gondolat erejét
és realitásértékét, a gyakorlatban kell igazolni.” Marx értelmezésében
az igazság fogalma az érzékelést jelenti, amely párosul az érzékelt tárgy felé
irányuló tevékenységgel. Ez a gondolat igen hasonló a mai instrumentalizmushoz.
Szemben a brit empiristákkal, Marx tagadta
a megfigyelő aktív részvétele nélküli érzékelés valós értékét. Míg Hegel a dialektikus
eljárást az eszmék fejlődésének magyarázatára alkalmazta, Marx ezzel az
eszközzel az anyag és az emberi tevékenység kölcsönhatását vizsgálta a
történelmi változások során. Elemzését az emberi társadalom minden aspektusára
alkalmazta (függőségi viszonyok, kultúra, vallás, művészetek stb.). Míg Hegel
az emberi fejlődést a metafizikai Szellem tevékenységével magyarázta,
Marx ezt az anyagi feltételek történelmi változásaira vezette vissza. A klasszikus
materialisták az anyagot passzív, emberi aspektus nélküli jelenségnek tekintették,
Marx számára azonban az anyag maga is az eredeti hegeli dialektikus folyamat
fontos résztvevőjévé vált. Jogosan vagy nem, de úgy vélte, hogy a dialektikus
materializmus az emberi tevékenység és az anyag közötti legmagasabb szintű és leghitelesebb
viszonyt képviseli, ezért a fejlődés végső hajtóereje.
A társadalmi küzdelmek mint a történelem és a filozófia mozgatórugói
Marx a metafizikájából egy termelés-orientált
közgazdasági elméletet fejlesztett ki. Az elmélet azt hirdeti, hogy bármely
korszak politikáját, művészetét, vallását és filozófiáját
elsősorban a termelés módja és kisebb mértékben a javak elosztása
határozza meg. Ez vált a modern materialista történelemszemléletté. Bár
Russell nem értett egyet teljes mértékben Marx tanával, de látott benne értéket.
Azt is elismerte, hogy a marxi gondolatok számos aspektusa saját filozófiáját is
befolyásolta.
A marxista materialista
történelemkoncepciót Russell Marx szemszögéből vizsgálta meg. Egyetértett Marx-szal
abban, hogy
- az ókori filozófiát
Arisztotelészig a városállamok társadalmi környezete határozta meg;
- a sztoikus filozófia a kozmopolita
despotizmusból nőtt ki;
- a skolasztikus filozófia az Egyház
szellemi kiteljesedését hozta meg;
- a Descartes és Locke utáni
filozófia a kereskedelmi középosztály előítéleteit fejezte ki;
- a marxizmust (és Russel
szerint a fasizmust is!) az iparosodó állam változásai idézték elő. –
Marx valószínűleg nehezményezte volna, hogy filozófiáját és a fasizmust egymás
mellett említsék, de szerintem azon kívül, hogy mindkét irányzat az iparosodás
gazdasági realitásaiból született meg, Russell nem szándékozott párhuzamot
vonni a két rendszer között.
Russell végigkísérte a
kisemmizettekért folytatott történelmi küzdelmet, kezdve a zsidó történelemmel és
Szent Ágostonnal bezárólag. Szerinte ez a küzdelem újra megjelent a marxista
elméletben. Russell egy innovatív „szótárt” állított össze, hogy segítse a
történelem megértését a marxista terminológia alkalmazásával.
Jahve = Dialektikus materializmus
Messiás = Marx
Kiválasztottak = A Proletariátus
Egyház = A
Kommunista Párt
Krisztus második eljövetele = A
Proletár Forradalom
Pokol = A kapitalisták büntetése
Végső ítélet = A
Kommunista Nemzetköziség
Annak ellenére, hogy Russell sok
marxista gondolattal rokonszenvezett, Marx számos következtetésével vitába
szállt. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy Marx-szal ellentétben Russell
nem fogadta el, hogy a gazdasági tényezők lennének a társadalmi rendszerek egyedüli
meghatározói. Russell véleménye szerint Marx alábecsülte a politikai hatalom
összetettségét, amelyben a gazdaság alakulása csupán a számtalan tényezők
egyike. Egyéb, a társadalmat befolyásoló faktorok: az indulat, a meggyőződés,
az előítéletek, a vallás, a meggyőzőerő, s hatalomvágy.
Russell kifejtette, hogy a
filozófiai kérdések gazdasági- és társadalmi körülményektől függő magyarázata,
amit Marx szorgalmazott, a részletek alaposabb kiértékelése után gyakran érvénytelenné
válik. Russell egyik példája az volt, hogy a történelem különböző szakaszaiban miként
értelmezték az univerzálisokat. Szerinte a sokféle értelmezés semmiféle párhuzamot
sem mutatott a kor gazdasági realitásaival.
Egy másik példa méginkább megvilágítja
Russell ellenérzését a társadalmi tényezők filozófia fejlődésében játszott állítólagos
kulcsszerepével szemben. Russell itt azzal a céllal kíséri végig Isten létének
ontológiai elméletét a történelem során, hogy bemutassa: a filozófiai
gondolkodás független társadalmi körülményektől.
Az ontológiai érvet először a
canterburyi Anzelm vezette be, és az alábbi három fő tételen nyugszik.
- Isten gondolata az univerzum elképzelhető
legtökéletesebb lényét fejezi ki.
- Az elképzelhető legtökéletesebb
gondolat szükségszerűen az univerzum létező alkotóelemében gyökerezik.
Ezen a ponton magától adódik a kérdés: miért lenne ez igaz? Anzelm a kérdést a harmadik
tételével válaszolta meg.
- Ha valami a gondolatokban és a
valóságban is létezik, akkor az tökéletesebb, mintha csak a gondolatokban
létezne. Ezért a világegyetem legtökéletesebb elemének, Istennek,
léteznie kell.
A fenti ontológiai érvelést Aquinói
Szent Tamás elutasította; Descartes újraélesztette; Kant ismét elvetette;
majd Hegel ismét hitelesítettnek nyilvánította; mígnem a modern logika végleg
érvénytelenítette. A fenti filozófusok mind különböző
társadalmi-gazdasági rendszerekben éltek, így Russell bebizonyította, hogy az
ontológiai bizonyítással kapcsolatos filozófiai érveket nem a kor
társadalmi-gazdasági rendszere határozták meg.
Történelemfilozófiáját Marx a hegeli
dialektika alapján alakította ki. Hegeltől eltérően azonban a történelem
dialektikus mozgató erőit nem a nemzetekben és a nemzeti „szellemben” találta
meg, hanem a társadalmi osztályokban. Ennek megfelelően a történelem
számtalan háborúját Marx nem a nemzetek közötti ellenségeskedésekre vezette
vissza, hanem osztályok közötti ellentétekre, amit ő osztályharcnak nevezett.
A korai rabszolgatartó társadalmak osztályharcainak ellentétes erőit az uralkodó
és udvara, valamint az ellenük lázadó rabszolgák és egyéb kifosztottak
alkották. Az ellentétek küzdelméből kibontakozó szintézis a feudalizmusban
öltött testet, amelyben új harc indult meg a földbirtokosok és jobbágyaik
között. Végül a két feudalista osztály közötti ellentét a kapitalizmus
új szintézisében oldódott fel. Az új társadalmi rendben ismét ellentét fejlődött
ki a munkaadók és a munkások között, amely egy új társadalmi
struktúra, a szocializmus felé irányította a történelem mozgását.
A hegeli tézis-antitézis-szintézis
sémát használva, Marx a kapitalizmus dialektikus „tézisét” a tőkéseknek
profitot termelő bérmunkában látta, amely a termelőeszközöket birtoklók kis
csoportjának meggazdagodásával járt. Ezzel párhuzamosan alakult ki a tőkések
által kizsákmányolt munkásosztály növekvő szegénysége, ami a dialektikus „antitézis”
szerepét tölti be. Marx szerint a kapitalizmus tézis-antitézis dialektikus
konfliktusának a szintézise a szocializmusban fog megnyilvánulni.
Ebben az új rendszerben az államosítások révén a korábbi bérmunkások birtokába
kerülnek a termelési erőforrások. A szocializmusban a munkásosztályon kívül
minden más osztály eltűnik.
Történelem szemlélete alapján Marx minden
újabb rendszert az előzőnél fejlettebbnek tartott. – Marx önkényesen, minden
bizonyíték nélkül, a szocializmust jelölte meg a gazdasági-politikai fejlődés
legmagasabb szintjének, ahol minden további dialektikus változás megszűnik.
Marx közgazdasági elmélete és emberközpontú erkölcstana
Mint az eddigiekből látható, Hegel
titokzatos „szelleme” helyett Marx a történelem dialektikus fejlődését
gazdasági, azaz tudományosan elemezhető tényezőkre vezette vissza. A
tudományos arculat ellenére elméletében azért néhány metafizikai elem is megmaradt.
Ennek legkirívóbb példája az, hogy egész elméletét logikai spekulációra alapozta,
minden kísérletes vagy egyéb megfigyeléses bizonyíték nélkül. – Marx óta
jónéhány társadalmi kísérlet történt elméletének gyakorlati igazolására. Ezek sikerültek
a marxizmus védelmezői szerint azonban ezek a kísérletek mind elhibázottak voltak.
Marx közgazdasági elmélete
három elemen alapul: a termék gazdasági értéke, az értéktöbblet
és a tőkekoncentráció elméletein. Az első, amelyet David Ricardo
és Adam Smith vezetett be, az áru gazdasági értékét az előállításra fordított
munkaerő mennyisége alapján állapította meg. Új elemként Marx bevezette az
értéktöbblet fogalmát, ami a munkás által termelt gazdasági érték és a munkáért
kapott bér közötti különbségből adódik. Az értéktöbblet jó része a
munkáltató profitjaként realizálódik, és a kapitalizmuson belüli konfliktusok
alapvető forrásává válik. A kapitalista a lehető legalacsonyabb munkadíjjal
és áruinak a lehető legmagasabb áron történő eladásával próbálja maximalizálni
a profitját, míg a munkások érdeke ezzel ellentétes.
A szabadversenyes kapitalista gazdaságban
a sikeresebb vállalkozások gyakran az előállítási költségnél olcsóbban értékesítik
termékeiket, hogy versenytársaikat kiszorítsák. Marx felismerte, hogy ez a legolcsóbb
munkaerő felhasználásával (például gyerekek vagy nők alkalmazásával) és a
lehető legalacsonyabb bérezéssel érhető el. Ezért, ahogy a tőke egyre kisebb
csoportok kezében koncentrálódik, a munkások egyre inkább elszegényednek.
Amikor a munkásokban tudatosul a növekvő kizsákmányolásuk, elkerülhetetlenné
válik a konfliktus. Marx szerint ekkor érik meg a történelmi helyzet a
szocializmus kialakulására. – Szükségesnek érzem itt megjegyezni, hogy az áruk
olcsóbbá tétele nemcsak a dolgozók alacsonyabb bérével, hanem a termelékenység
növelésével is elérhető. Úgy tűnik, hogy Marx erről nem beszél. Abban viszont szerintem
igaza van Marxnak, hogy történelmileg a kapitalizmus leginkább a bércsökkentéssel
tette versenyképesebbé termékeit.
Marx a kapitalizmus egyéb gyengeségeit
is észrevette, nevezetesen az embertelen profithajszolást, valamint a gépesítéstől
való fokozódó függőséget. Ezek a tényezők elősegítették az emberek elidegenedését
és az erkölcsök hanyatlását. Ahogy ő fogalmazott: „Az újkeletű meggazdagodás
valamilyen furcsa varázslat folytán a még többet akarás forrásává vált.” Egy
másik helyen ezt írja: „Úgy tűnik, hogy találmányaink és fejlődésünk eredményeként
az anyagot egyre inkább az intellektust megillető módon kezeljük, míg az
emberi életet mind jobban egyszerű anyagi erőforrásnak tekintjük.”
Marx a profithajszolást tette
felelőssé a végnélküli háborúkért és a gyermekmunkáért. Azt is észrevette,
hogy a kapitalizmusban az emberek elszigetelődnek egymástól, ami a társadalmon
belüli elidegenüléshez vezet. A gépektől való újkeletű függőség és az embertelen
kapitalista környezet az emberekben fokozódó félelmet és bizonytalanságot ébreszt.
Jó érzékkel vette észre, hogy a társadalom egy rendkívül fejlett technikai
világot hozott létre, de nem fejlesztett ki olyan eszközöket, amelyekkel azt irányítani
lehetne.
A kapitalista fejlődés során egy új
etikai probléma is megjelent, a fetisizmus. Marx szerint ez a munka
terméke iránti felfokozott tisztelet eredménye. Mind mondja: „A dolgokat
kezdtük el értékelni, nem pedig az embereket, akik azokat létrehozzák.” Érdekes
módon Marx már a motorizáció korai napjaiban megérezte, hogy az autó egy ilyen fetisizmust
serkentő ipari cikké válhat. – Ez a rész főként Popkin és Stroll alapján
íródott.
Marx úgy vélte, hogy a szocializmus
nemcsak a gazdasági igazságtalanságot orvosolná, hanem egy új, emberközpontú
erkölcsöt is megteremtene.
Ami a gazdasági
igazságtalanságot illeti, az általam átélt szocializmusban a meg nem érdemelt gazdasági
különbségek mérséklésében sikerült némi eredményt felmutatni. Az emberek
közötti eredendő (genetikai!) különbségek miatt azonban kétségesnek tartom, hogy
a tökéletes egyenlőség bármilyen társadalmi rendszer reális célkitűzése lehetne.
E helyett szerintem arra kellene több figyelmet szentelni, hogy a társadalom milyen
módon kezeli a tagjai között elkerülhetlenül létező egyenlőtlenségeket. Ez
elsősorban a különbségek ésszerűtlen kiszélesedésének meggátlását jelenthetné. Amikor
Marx arra szólított fel, hogy mindenki a képességei szerint adjon, és a
szükségletei szerint vegyen el, ezt az optimalizálási lépést kifelejtette a
napirendjéből.
Az emberközpontú erkölcs
megteremtése a háború utáni Magyarország szocialista rendszerében, ahonnan
származom, szintén csak részben valósult meg. Azzal, hogy a rendszer szociális
juttatásokat biztosított, valóban elősegítette a körülményektől függő
egyenlőtlenségek mérséklését, és némileg bővítette az emberi interakciók
lehetőségét is. Azonban a bukott szocialista országok egyikének sem sikerült
termékeny talajt biztosítania a gazdasági innovációnak, a szólásszabadságnak, és
a szabad művészi véleménynyilvánításnak. Egy igazán emberközpontú társadalomban
szerintem ezek a tényezők elengedhetetlenek.
Marx kritikai értékelése
Russell bírálta Marxot, amiért túlságosan
belemerült az élet gyakorlatiasságaiba. Talán kissé méltánytalanul, de azért
is elmarasztalta Marxot, mert szigorúan csak bolygónkra és az emberiségre
összpontosított. Russell szerint egy igazi filozófusnak fel kellene ismernie,
hogy az emberiségnek nincs akkora kozmikus jelentősége, mint azt Kopernikusz
előtt hitték. – Őszintén szólva ezt övön aluli ütésnek tartom Marx ellen,
mivel nagyon kevés nyugati filozófus épített fel igazán kozmikus filozófiát. Az
ókori görögökön kívül csak Francis Bacon jut eszembe olyan gondolkodóként, aki
filozófiáját az egész univerzumra megpróbálta kiterjeszteni.
Popkin és Stroll bírálta Marx
tézisét, miszerint a múlt tapasztalatai alapján a történelem megjósolható. Szerintük
a történelem nem alkalmas olyan empirikus elemzésre, amely igazolhatná az ilyen
típusú előrejelzések jogosságát.
Ezzel a fenntartással hajlamos
vagyok egyetérteni, mivel sok olyan emberi tényező módosíthatja a történelem
alakulását, amelyeket a gazdaság dinamikus elemzése nem képes figyelembe venni,
mint például a kapzsiság, a félelem, az agresszió, az altruizmus, a vallási
meggyőződés, a bátorság, a puszta temperamentum stb.
Bhután, a Svájc nagyságú himalájai
ország kiváló példája annak, hogy a történelem milyen emberi tényezőit hagyta
figyelmen kívül Marx. Hogyan magyarázhatta volna meg Marx, hogy 2008-ban ez a
feudalista ország nem a várt dialektikus küzdelem, hanem királya látszólagos
bölcsessége és jóakarata eredményeként vált brit típusú alkotmányos
monarchiává? Az átmeneti időszakban magának a bhutáni királynak kellett meggyőznie
alattvalóit, hogy szavazzanak a királyi hatalom korlátozására.
Marxot további jogos kritika illeti
az erkölcsi nézetei és a történelemről alkotott nézetei közötti egyértelmű
ellentmondás miatt. Míg az erkölcsi kérdésekben elutasította az abszolút
örök igazságot, politikai doktrínájában a szocializmust a történelmi
fejlődés erkölcsi csúcsának tekintette. Tehát ha a történelemről van szó,
akkor ott mégis létezik örök, abszolút erkölcsi igazság?
Marx közgazdasági elmélete szintén több
szinten sebezhető, bár nem hiszem, hogy a sebek gyógyíthatatlanok.
Először is, a ma létező kapitalizmusban a munkások élete nem vált olyan nyomorulttá,
mint ahogy azt Marx megjósolta. Valójában a munkások élete lényegesen javult
a szakszervezetek, a trösztellenes törvények, a társadalombiztosítási
intézkedések stb. hatására. A marxista érvek szerint azonban ez a javulás
nagyrészt a szocialista elvek alapján bevezetett intézkedéseknek köszönhető.
Azonban azt is érdemes
észrevenni, hogy bár a korai kapitalizmushoz képest az átlagos munkás élete
javult, az élet minősége relatív fogalom. Ennek fényében tagadhatatlan,
hogy a kapitalisták életszínvonala lényegesen többet javult, mint a munkásoké. Örök
emberi igazságnak tűnik, hogy az emberek elégedettsége a többi ember
jólétének is függvénye; ezért a kapitalizmusban tapasztalható növekvő
gazdasági szakadék továbbra is társadalmi feszültségeket generál. Különösen
szembetűnő, hogy a gazdaságot érő csapás először, és legkeményebben mindig a
munkásokat és az egyszerű embereket érinti. Ennek legutóbbi sajnálatos példája
a 2008-as világgazdasági katasztrófa, amit leginkább az alsó- és középrétegek sínylettek
meg. A munkából élők és a kapitalista munkaadók lehetőségei közötti egyre
szélesedő szakadék a legtöbb kapitalista társadalmat továbbra is megosztja. Ez
a megosztottság a 2016-os amerikai elnökválasztás egyik fő kérdése volt, és az
azt követő négy évben a probléma csak tovább éleződött.
A Marxot érintő további kritikáiban
Popkin és Stroll arra is rámutatott, hogy az etnikai, nacionalista
és hozzáteszem a vallási hovatartozás, legalább annyira, vagy talán még
fontosabb a történelmi események meghatározásában, mint az osztályidentitás.
Végezetül tárgyilagosan meg kell
állapítani, hogy a szocialista gazdaság minden eddigi formája ütőképtelenebbnek
bizonyult a kapitalista gazdaságnál.
Russell három ágra osztotta a
modern politikai rendszereket: a Locke és Bentham műveire épülő liberalizmus;
marxizmus; és fasizmus. Az első kettő meglehetősen közel áll
egymáshoz, lévén, hogy a társadalmi és gazdasági kérdéseket alapvetően
empirikus és tudományos módon próbáljak megközelíteni. A kettő közötti egyetlen
jelentős különbség a magántulajdon megítélése. Russell ugyancsak szkeptikus
volt a marxizmus által megjövendölt teljes politikai és gazdasági harmóniát
illetően, amit csupán vágyálomnak tekintett, és jellegzetes szatirizmusával Jézus
második eljöveteléhez hasonlított.
Russell a fasizmust a
tudomány- és ésszerűség ellenes koncepcióival a liberalizmus és a marxizmus gyökeres
ellentétének tekintette. Véleménye szerint a fasizmus Rousseau-tól indult ki,
majd Fichte, és különösen Nietzsche gondolatain nőtt fel az akarat bálványozásával,
szupermen-nel és a korlátlan uralkodási joggal rendelkező mesterfaj
hirdetésével. Russell az emberi elmének az észszerűséghez való visszatérítését szorgalmazta,
mivel „a felsőbbrendűség deklarációja csak viszályt szülhet”. Bár Russell ezt
nem mondta így ki, Marx munkásságában egy őszinte törekvést vett észre ebben az
irányban.
Bizonyos értelemben Popkin és
Stroll záró sorai is némi rokonszenvet sejtetnek Marx iránt: „Komolyan meg kell
fontolni, hogy mit is lehetne megvalósítani Marx jobb világ utáni vágyából, és abból
az elképzeléséből, ahogy ezt el lehetne érni.” – Szerintem a Popkin és
Stroll értékeléséhez hasonló, kiegyensúlyozott megközelítés új kapukat nyithatna
meg a múltbeli tapasztalatok jövőbeli felhasználása felé. A marxizmus és a
fasizmus egy szintre helyezése az ideológiailag motivált, érzelmi hatásokra
törekvő és szelektív információn alapuló kapitalista propagandában semmiképpen sem
szolgálhatja a történelem széleslátókörű értékelését.
Herbert Spencer (1820-1903); egyesítő tudás; az evolúció szerepe
Durant alapján
Spencer az univerzum minden
aspektusában evolúciós folyamatot vélt felfedezni, kezdve a tisztán fizikai
jelenségektől, egészen az emberi társadalomig kifejlődéséig. Elfogadta, hogy
semmi sem tudható biztosra, ezért szorgalmazta a tudomány és a vallás közötti
megbékélést. A metafizika hozzáférhetetlenségéről elfogadta Kant
következtetését, ezért a filozófia számára új feladatot jelölt ki: az összes rendelkezésünkre
álló tudás egységesítését. Az egyesítést az evolúciós folyamat alkalmazásával
kísérelte meg. Szerinte az evolúció mechanikai erőkön keresztül határozza meg az
univerzum minden aspektusát.
Biológiai evolúciós nézetei mind
a darwini, mind a lamarcki gondolatokat tükrözik. Bár kezdetben az elme
evolúcióját is tisztán mechanikus folyamatoknak tulajdonította, később ezt a
meggyőződését módosította.
Társadalmi nézete a
kereslet-kínálat által vezérelt gazdaságon és a háborúk elutasításán alapul.
Erkölcsi rendszerében az ember értékét a társadalomban való hatékonyságától
tette függővé, de a szülő-gyermek kapcsolatát különlegesnek tekintette.
Összességében elmondható, hogy bár
Spencer korának egyik vezető intellektusa volt, befolyása a 20. századra szertefoszlott.
Ironikusan fogalmazva úgy tűnik, hogy Spencer az általa kidolgozott „egyensúlyi
elv” áldozata lett.
Spencer a fizikai világ, a biológiai
szervezetek, az emberi elme, az emberi kultúra és a társadalmak
evolúciójának mindenre kiterjedő koncepcióját dolgozta ki. Ezeket fő művében, a
Szintetetikus filozófiában foglalta össze.
A kiismerhetetlen
Miután felismerte, hogy a különböző
vallások mekkora hatalmat gyakorolnak az emberi lélekre, Spencer érdeklődni
kezdett a vallásos eszmék iránt. Eközben két mélyenszántó következtetésre
jutott: „a gonosz dolgokban is van valami jóság, és a hibás dolgokban is van
némi igazság." Kutatásai során azt állapította meg, hogy a
világegyetem és az idő eredete mindenféle teória számára felfedhetetlen maradt.
Való igaz, hogy az ateista nézet képes megmagyarázni egy valós világot, de
anélkül, hogy akár az univerzum kezdetét vagy a keletkezésének okát meg tudná
magyarázni. Isten eszméjével a teizmus csak egy lépéssel ment előbbre az
ateistáknál, mert sem a teremtő okát, sem keletkezésének rejtélyét nem tudták megfejteni.
– Bár az Ősrobbanásról kialakult kép némi betekintést enged az univerzum
mechanikus működésébe, de az alapkérdések megoldása megreked a szingularitásnál
(a szingularitás olyan körülményeket jelent, amelyekben a jelenleg ismert
fizikai törvények már nem alkalmazhatóak). Bár a szingularitás felismerésével csökkent
tudatlanságunk mértéke, mégis ugyanúgy szembe kell néznünk a végső
megismerhetetlenség problémájával, mint bármely antropomorfizált isten
elfogadásával.
Az idő felfoghatatlan természetének
felismerése után Spencer a térről is hasonló megállapítást tett: akár végtelenül
osztható, akár nem, a térről egyik esetben sem tudunk észszerű konklúziót levonni.
Miután kimutatta a fizikai világ
megfejthetetlenségét, figyelme az elme és a tudat áthatolhatatlansága felé
fordult. Elemzése végén megállapította, hogy „semmit sem tudhatunk meg a
dolgok végső természetéről”. A világ alapvetően megérthetetlen valósága alapján
az egyetlen elfogadható filozófiai álláspont az agnoszticizmus.
Durant ideje óta számos új
tudományágban hihetetlen előrelépés történt, elsődlegesen a részecskefizikában
és a kozmológiában. Ezek az eredmények egyre határozottabban a valóság kvantumszerűsége
irányába mutatnak. Úgy tűnik, hogy a végtelenség kezdi elveszíteni
létjogosultságát mind a legkisebb, mind a legnagyobb skálán, és hihetetlenül
kicsi vagy felfoghatatlanul nagy értékek váltották fel. Ma már hiteles
érvek szólnak amellett, hogy a Planck-távolság (1.65*10-35m)
a tér legkisebb építőköve. Tudomásom szerint hasonlóan véges minimális mennyiségek
léteznek a tömeg, a töltés, az energia és talán magának az időnek a
jellemzésére is – bár a gravitációra ilyet még nem tudtak kimutatni –.
Hasonlóképpen, bár számunkra elérhetetlen, az univerzumnak mégis csak van vége,
ami (sajnos) a fény sebességénél gyorsabban távolodik tőlünk. Noha lényünk
metafizikai titkát még mindig nem fejtettük meg, az anyag gondos
tanulmányozásával jelentős lépéseket tettünk Spencer óta a megismerhetetlen
feltárása felé.
Spencer elfogadta a hegeli
gondolatot, hogy: „Az igazság általában az antagonisztikus vélemények
összehangolásában rejlik”. A tudásról szóló elmélkedését meglehetősen
önkényesen zárta le azzal, hogy a vallás és a tudomány összeegyeztetésére
szólított fel. Szerinte a tudománynak el kell ismernie, hogy törvényei csak
a jelenségeket írják le, míg a vallásnak el kell fogadnia, hogy a
teológia nem észszerűsítheti a mítoszt, amely a felfoghatóság határán túl van. A
materializmusnak nem szabad az anyagot magától értetődőnek tartania, míg a
vallásnak fel kell hagyni az Abszolút – Isten – emberként való megjelenítésével.
A gondolatot konstruktívnak tartom, de nem tudom, hogy hova vezet.
Az evolúció általában
Miután tisztázta, hogy mi
megismerhetetlen, Spencer a megismerhető dolgok felé fordította figyelmét. A
kanti nézetet követve elfogadta, hogy a metafizikával ellentétben a tudomány
szolgálhat hasznos ismeretekkel. A filozófia szerepét a tudományos eredmények
összegzésében látta, ennek megfelelően a tudás értékét az összefoglalás
hatásosságával találta arányosnak. Az alkalomszerű tudás csak alacsony
szintű egységesítésre képes, míg a szervezett tudományok részben
egységesítik a megszerzett információt. Végülis szerinte a filozófia az,
ami teljes mértékben egyesítheti az összes megszerezhető tapasztalatot, és így
a legmagasabb szintű tudást szolgáltatja. De vajon van-e olyan egységesítő elv,
amely lehetségessé teszi a filozófiának ezt a feladatát?
A választ Spencer az integráció
(egyesülés) és „feloldódás” dinamikájában találta meg. Az evolúciót az anyag
ciklikus elrendeződésében képzelte el, amivel párhuzamosan az anyag
mozgása lelassul – vagyis az elrendeződött anyag rendezettsége nem bomlik
fel –. Amint a ciklusban az anyag eléri a teljes integrációt, a mozgás a mélypontra
kerül. Ekkor az anyag megint alkotórészeire bomlik szét, a mozgás a maximumra gyorsul
fel, és egy új ciklus veszi kezdetét.
Ha ezt kozmikus szinten vizsgáljuk
meg, akkor kimutatható, hogy a rendkívül mozgékony csillagközi gáz homogenitása
idővel a csillagok összetettebb, magasabban szervezett formájává sűrűsödik
össze; ez az anyag integrációja. Itt a gáz kezdeti, szinte korlátlan
mozgása a csillagon belüli körülhatárolt helyváltoztatásra korlátozódik. A
szupernóva-stádiumban az anyag ismét formátlan tömeggé válik, lényegesen
magasabb mozgási szabadsággal.
Spencer hasonló evolúciós /feloldódási
(azaz integrációs/széthullási) ciklust feltételezett az egész természetben,
beleértve a társadalmat is. A ciklusban az elemek szervezetekké
fejlődnek; az érzések és az emlékek tudássá tömörülnek; és a családok törzsekké-klánokká-városokká-államokká-szövetségekké
egyesülnek. A folyamat során az alkotórészek mozgásszabadsága egyre csökken.
Ezért cserében viszont az alkotórészek közötti kapcsolatok bonyolultabbá válnak,
amelyek a szorosabb összetartozás révén jobb túlélést biztosítanak a csoportnak.
Ahogy a diszperzióból kialakul az integráció
és az egység (a szétszóródottságból kialakul a szervezettség), a homogén primitívség
sokrétű összetettséggé válik. A végén ez a folyamat megfordul. Az egész
evolúciós folyamatot hajtó mechanikai erőket az alábbiak foglalják össze.
1. A homogén instabilitását véletlenszerű
külső erők okozzák.
2. A következő lépésben a hatások
megsokszorozódnak – képzeljük el, hogy egy havas domboldalon némi instabilitás
elindít egy lavinát.
3. Ezen a szinten változatos
környezeti hatásokra szegregáció fejlődhet
ki, aminek eredményeként az egész különálló ágakra oszlik fel. Ennek egyik
példája az angol nyelv és kultúra, amely kanadai, ausztrál vagy amerikai irányba
fejlődött ki. Darwin klasszikus biológiai evolúciós elmélete ugyancsak részben
a szegregáción alapul. Például a pintyek egymástól némileg eltérő tulajdonságokat
fejlesztettek ki a különböző szigeteken.
4. Az equilibrium az a végső
állapot, amelyben a szervezettségből adódó korlátozások miatt a mozgás lassan
megszűnik. Erre az állapotra jó példa a bolygók forgási sebességének csekély,
de kimutatható lassulása. Amint a mozgás megszűnik, a korábbi egyensúly megbomlik.
Ez történik a fejlett élő szervezetekben a halál után, amikor az anyagcsere
sajátos, szigorúan szabályozott mozgásformái leállnak, és helyettük az elemekre
való bomlás véletlenszerű mozgása veszi át a szerepet. Társadalmi szinten a
Római Birodalom jó példa az equilibrium megszűnésére a birodalom
kettéválásával, majd sok államra szakadásával.
A vallások által ígért Isten és
menny helyett Spencer csupán az evolúció és felbomlás körforgását tudta
garantálni, amely elkerülhetetlenül az equilibriumhoz és annak végső feloldódásához
vezet. Habár tudta, hogy ez az alapvetően pesszimista filozófia ellenállásba fog
ütközni, végig határozottan kitartott érvei mellett.
Spencer evolúciós filozófiáját
bírálva Durant kétségét fejezte ki, hogy az azonos elemekből álló „egész”
– például egy hidrogén gázfelhő vagy egyetlen etnikai csoportból álló ország
– eredendően instabilabb lenne, mint egy különböző részekből álló
„egész” – például egy csillag, ami a hidrogénen kívül számos más elemet is
tartalmaz vagy egy többnemzetiségű ország –. Ezzel Durant lényegében
megkérdőjelezte az első lépés hitelességét – a homogén jelenség instabilitását
– Spencer evolúciós folyamatában. Az élő szervezetekkel
kapcsolatos tapasztalatok igazolni látszanak Durant fenntartását, mivel az
egyszerű homogén életformák általában stabilabbak, mint a bonyolultabb
heterogén életformák – lásd a baktériumokat, amelyek túlélik az emberre
halálos sugárzást, vagy a magvakat, amelyek több száz év után kikelnek.
Biológia, az élet evolúciója
Biológiával foglalkozó munkájában Spencer a populációdinamika,
az öröklődés, valamint az élő szervezet és a külvilág közötti
kölcsönhatást tárgyalta. Mint mondta: „Az élet lényege a belső folyamatok
állandó hozzáigazítása a külső viszonyokhoz.” A biológiai evolúció
érdekében a darwini elméletet Lamarck gondolataival módosította, amelyek az
öröklődésre gyakorolt külső hatásokat hangsúlyozták.
Nehéz nem észrevenni, hogy az utóbbi
időben nagy érdeklődéssel fogadott epigenetika hasonlít a lamarcki elmélethez.
Véleményem szerint a klasszikus genetikai mechanizmus szerepe elsősorban
a faj állandóságának megőrzése, és leginkább csak a generációkon átívelő
lassú alkalmazkodást teszi lehetővé. A környezet rövid távú változásaihoz
történő alkalmazkodást olyan örökölhető tulajdonságok is segítik, amelyek nem
járnak a genetikai kód sorrendjének megváltozásával – ennek vizsgálatát végzi
az epigenetika – . Bár ezek a változások emlékeztetnek az öröklődésre, a genetikus
kódra gyakorolt hatásukat még vizsgálják.
A legrátermettebbek túlélésének darwini
elve helyett Spencer sajátos módon értelmezte az evolúciót, és ennek leírására a
következő, Darwinétól eltérő fogalmakat használta: homogenitás és
heterogenitás, inkoherencia és koherencia, egyesülés és
széttagoltság, szétszórtság és integráció. Ezek a sajátos kifejezések
puszta formalitásoknak tűnnek, és lényegében Spencer a Darwinizmust követte
némi lamarcki módosítással.
Az elme evolúciója
Spencer biológiai jártassága, és
méginkább pszichológiai ismeretei Durant-ban hagytak némi kétséget. Amint
Durant megjegyezte, a szakosodott tudományterületek hiányos ismerete egyértelmű
veszélyt jelent a széles körben érdeklődő szakembere számára, mint például a
filozófusok számára. Szerinte Spencer ebbe a csoportba tartozott, és hajlamos
volt olyan esetekben is elméleteket formálni, amikor a bizonyítékok nem egészen
állták meg a helyüket. Azt viszont Durant is elismerte, hogy Spencer az
elsők között kísérelte meg a mentális funkciók elemi jelenségekre való
bontását, egészen az anyag mozgásának szintjéig. Bár Spencer kezdetben komoly
erőfeszítéseket tett ezen a téren, élete későbbi szakaszában feladta a mentális
jelenségek evolúciójának fizikai magyarázatára irányuló munkát.
A társadalom evolúciója
Spencer munkásságának csúcsát Durant
a szociológiában elért eredményeiben látta, ahol szerinte Spencer remekművet
alkotott. Spencer a társadalmi fejlődést is a korábban felvázolt evolúciós
elvek alapján írta le. Az eleinte szétszórt, homogén gondolatok fokozatosan
összeálltak és elrendeződtek a társadalom heterogén formációiba, mint a művészet,
a kormányzat, a vallás és a tudományok.
Meglehetősen cinikusan, bár
sajnálatosan tárgyilagos módon, Spencer a történelmet rablás, árulás,
gyilkosság és nemzeti öngyilkosságok sorozataként szemlélte. Úgy
vélte, hogy „az érett, felelőségteljes társadalmi állapot lehetősége
alapvetően a háborúk megszűnésétől függ”. Véleménye szerint az ipar kifejlődése
jelenti a kulcsot a békéhez, a demokráciához, a női
emancipációhoz, sőt még a monogámiához is. Ez utóbbit azzal
magyarázta, hogy a háborúk a hadseregek létszámának növelése érdekében
lényegében többnejűségre bátorítanak.
Ahogy a társadalomban az ipar
átveszi a katonaság szerepét, a babonaság és a vallás is átadja majd helyét a
liberális gondolatoknak, mint például az emberi élet és jellem javításának
lehetőségébe vetett hitnek. Véleménye szerint a szocializmus gátat vet a vállalkozószellemnek,
mert az erős központi kormányzat az egyénnek csak alárendelt szerepet juttat. Eltőkélt
támogatója volt a kereslet és kínálat által vezérelt gazdaságnak.
Az ipar társadalmi életben betöltött
jótékony szerepét illetően Spencer egyértelműen tévedett, mivel figyelmen kívül
hagyta a rövidlátó emberi kapzsiság veszélyét, amely az iparban termékeny
talajra talált.
Véleményem szerint Spencer alulértékelte
a szocializmust, amely megfékezhette volna az ipari kapitalizmus szabadjára engedett
mohóságát. Ahelyett, hogy teljesen elvetnénk a szocializmus gondolatát, érdemes
volna jónéhány aspektusát kölcsönözni, és beépíteni az eljövendő társadalmi
modellekbe.
Spencer, akárcsak a kereslet- és
kínálat által vezérelt szabadpiaci kapitalizmus rendíthetetlen hívei, figyelmen
kívül hagyta azt a tényt, hogy az önszabályozás egy megtörtént eseményre
adott utólagos válaszlépés, azaz reakció. Az önszabályozás hatásossága azon
múlik, hogy mennyi idő telik el a változás és a reakció között. A gazdaság
önszabályozásában ez az idő számottevő lehet, így a vezérlési mechanizmus természeténél
fogva lassú és nehézkes. Ahogy az élet egyre dinamikusabbá válik, a változások is
gyakrabban és gyorsabban történnek. A gazdasági és politikai rendszerek
önszabályozó reakciókészségének elkerülhetetlen késedelmessége nem feltétlenül képes
elég gyorsan alkalmazkodni a változékony helyzetekhez, és ilyenkor a
szabadpiaci erők téves útra vezethetnek. A 2008-as pénzügyi összeomlás az
Egyesült Államokban és szerte a világon az önszabályozás ilyen csődjének tökéletes
példája volt.
A gondos tervezésnek, az elfogulatlan(!)
előrelátásnak és az óvatosan kigondolt megelőzésnek minden stabil
társadalmi modellben helyet kellene találni. Ez pedig aligha érhető el körültekintő
központi kormányzás nélkül. A szocialista gazdasággal és politikával lefolyt kísérletezés
minden bizonnyal tartalmaz bizonyos értékeket, amelyeket érdemes lenne
megőrizni, módosítani vagy továbbfejleszteni ezen a területen.
Az erkölcs evolúciója
Spencer azt javasolta, hogy az
erkölcsöt és az etikát a természetes kiválasztódás biológiai törvényeire
kell bízni.
Bár első látásra ez egy
elfogadhatónak tűnő gondolat, de emlékeznünk kell arra, hogy a Taygetus-hegyen
rosszul értelmezett természetes szelekció minden valószínűség szerint sok
potenciálisan tehetséges polgártól fosztotta meg Spártát. Steven Hawking zsenialitása
minden bizonnyal örökre rejtve maradt volna a kozmológia művelői előtt, ha túlélését
egyedül a természetes kiválasztódásra bíztuk volna. Ahhoz, hogy a természetes
szelekciót az erkölcsi elvek működőképes eszközévé tegyük, lényegesen többrétű
elemzésekre kell felkészülnünk!
Spencer példák hosszú sorával illusztrálta
az erkölcsi kódexek relatív természetét a történelem során. A fegyverek, mint például
az íj, nyíl, lőfegyver stb., emelték az egyén társadalmi státuszát az amerikai
őslakosok között – és sajnos a modern Amerikában is emelik – . A párbajozás bizonyos kultúrákban erkölcsi
kötelesség volt, és ennek bizonyos maradványai a viselkedésben máig fennmaradtak.
Spencer ezt a típusú katonai erkölcsöt az ipari igazságszolgáltatással
állította szembe: „Minden ember szabadon megtehet mindent, amit akar,
feltéve, hogy nem sérti meg más ember szabadságát.” – Jól hangzó, de kissé
homályos megfogalmazás, amely sok finomítást igényelne, mielőtt használhatóvá
válna az emberi érdekek ütközésének megoldásához.
Spencer elképzelését az evolúciós
szabályok erkölcsben történő alkalmazásáról jól tükrözi következő kijelentése:
„Az alkalmatlanoknak el kell szenvedniük az alkalmatlansággal járó
hátrányokat, és a rátermetteknek hasznot kell húzniuk a rátermettségükből.”
– Ez az álláspont a modern jobboldal, a konzervatívok, és meglepő módon
bizonyos keresztény csoportok mantrájává vált, akik elítélik a kevésbé
tehetősek elégtelen hozzájárulását a társadalmi jóléthez. Azok, akik a
társadalomba „nem jól beilleszkedő” csoportba tartoznak általában a szegények,
a hátrányos helyzetűek, az idősek, a fogyatékossággal élők,
a betegek és néhány kisebbségi közösség közül kerülnek ki. Nekem
úgy tűnik, hogy sem Spencer, sem a gondolatával egyetértők nem mutattak érdeklődést
annak meghatározására, hogy mit jelent a „nem megfelelő beilleszkedés” a
biológiai balsors, a társadalmi predesztináció vagy a jellemgyengeség szemszögéből
megvizsgálva.
Spencer a szülő-gyermek
kapcsolatot kivételnek tekintette a fenti evolúciós törvény alól. Ebben a
helyzetben ugyanis elnézett némi aránytalanságot a gyerekek javára, akik
általában többet kapnak a családtól, mint amennyit megérdemelnének a csoportért
tett hozzájárulásuk alapján. Azt viszont határozottan elvárta, hogy a felnőttek
világában a kormány-nép kapcsolatot szigorúan a teljesítmény szerinti
jutalmazás határozza meg. Úgy vélte, hogy ha a gyerekek jutalmazási rendszerét a
felnőttekéhez tennék hasonlóvá, akkor a társadalom és a fajok gyorsan elsorvadnának.
Spencer igyekezett megindokolni az öröklés és a születési jogok társadalmi
hasznosságát, amit a társadalomnak ezért erkölcsi kötelessége volna jutalmazni.
Nézetei a következő kérdéseket vethetik fel. Mit tekint a társadalom haszonnak,
és mitől függ az egyén hatékonysága? Előnyös-e a társadalom számára, ha hagyja,
hogy a szegények szegénységben éljenek? Hiszen a kedvezőtlen körülmények
lezárják az utat a szegények gyerekeinek hatékonnyá válása előtt, és a
társadalom így egyre több szegény embert fog kinevelni. Vajon az öröklés és a
jómód az a fajta hatékonyság, amelyet a társadalomnak kedvezményekkel érdemes honorálnia?
Spencer tökéletes, háborúk nélküli
ipari társadalmában az emberek szabadsága teljessé válna, és a kormány egyetlen
szerepe az egyenlő szabadságjogok biztosítása lenne. A kormány azonban nem
védhetné meg „az alsóbbrendű” egyéneket a képesség szerinti jutalmazásból eredő
egyenlőtlenségektől, hiszen ezzel a csoport túlélését és fejlődését
kockáztatná.
Spencer téveszméknek tartotta a politikai
jogokat, mint például a szavazást, és csak a szabad cselekvéshez, az
elnyomástól mentes élethez és a boldogság kereséséhez kapcsolódó jogokat
ismerte el. A nőket túlságosan önzetlennek tartotta az anyai ösztöneik miatt. Végső
esetben a férfiaknak ugyan megadhatják a szavazati jogot – bár ezzel Spencer
nem értett egyet –, de a nőknek semmiképpen nem szabad szavazni, mert a
háborúkban nem kockáztatják az életüket. Ezt a kitételt nehéz megérteni,
mivel Spencer eleve háborúellenes volt!
Spencer maga is elismerte hajlamosságát,
hogy absztrakt kérdésekbe bonyolódjon. Durant szerint a pártatlanság is hiányzott
belőle, és gyakran figyelmen kívül hagyta az elképzeléseibe nem illeszkedő
tényeket. Mindezen gyengeségek ellenére Durant „századának legnagyobb angol
filozófusának” tekintette Spencert.
William James (1842-1910); a valóság maga a tapasztalat; egy elmélet akkor igaz, ha működik
A hagyományos empiristákkal ellentétben James
kulcsszerepet tulajdonított az objektív világból érkező ingerekre reagáló szubjektumnak
is. Ez a radikális empíria végül a pragmatizmus felé vezette őt. Számára
az univerzum egyetlen valósága a „tiszta tapasztalat”. Amikor a világot
vizsgáljuk, elménk ennek a tiszta tapasztalatnak az egyik aspektusaként
értékeli az anyagot, a tiszta tapasztalat másik aspektusát.
Azzal, hogy az egyetlen létező valóságot sem anyaginak, sem szelleminek nem
tekintette, csatlakozott a többnyire panteista filozófusok társaságához. Ezt az
irányzatot ő semleges monizmusnak nevezte.
James a tapasztalat sajátos
értelmezésével a filozófiát irányát a valóság természetének keresésétől a
valóság következményeinek vizsgálata felé fordította. Mivel a
következmények általában valamilyen tevékenység eredményeként jönnek létre, filozófiájának
jelszava a cselekvés lett. A mindenáron „csinálni kell valamit” dicsőítésének
hevében akkor is cselekvésre szólított fel, ha bizonytalan volt a végeredmény.
Azt állította, hogy a bizonytalan helyzetekben végrehajtott cselekvés legalább némi
esélyt ad a jó elérésére, míg a bizonyosságra várás ezt könnyen elszalaszthatja.
James szerint az igazság az,
ami jobbá teszi az életet. Mivel a hasznot és profitot hozó cselekedet erkölcsi
kötelességünk, az igazság keresése dicsérendő törekvés. Vallási nézeteit is a pragmatizmus
hatotta át. Szerinte ha egy hiedelem hasznos, akkor igaz is. Tehát, ha Isten
gondolata hasznos valakinek, akkor az adott személy számára Isten létezik is.
Pluralista teizmusa és a multiverzumokba vetett hite bő teret biztosított az
emberek szabadjára engedett cselekvéséhez.
Bár sokan elsősorban
pszichológusnak tartják, filozófiai munkája miatt Charles Sanders Peirce
mellett talán az első eredeti amerikai filozófusnak tekinthető. Neki
tulajdonítják a radikális empirizmus megteremtését, és Peirce-szel
együtt egyik alapító atyja volt a pragmatizmusnak, ami tartós hatást
fejtett ki az amerikai életszemléletre. Orvosi tanulmányai révén fogékonnyá
vált a materialista gondolatokra, de vallási érdeklődése ezzel konfliktusba
került. Valószínűleg ennek a kettősségnek lett az eredménye politeista nézete
is. Jó humora és meleg természete miatt általában kedvelték, de fiatalabb
kortársával, Santayanával kibékíthetetlen viszályba keveredett.
A tapasztalat mint a valóság egyetlen próbája
A radikális empirizmus
felülvizsgálta a hagyományos empirizmust, amely szerint a gondolatok a külső
tárgyak hatására alakulnak ki a szubjektív megfigyelőben. A radikális
empirizmus egyetértett a klasszikus irányzattal abban, hogy
természetfeletti vagy transz-empirikus jelenségek, mint például az intuíció, a
kinyilatkoztatás vagy az a priori érvelés nem elfogadhatóak. Ellenben, nézetük
szerint a tapasztalat teljessége nemcsak magából a tárgyból ered, hanem annak
összefüggéseiből, okozatából és értelmezéséből is. Mindezen tulajdonságok a
szubjektív megfigyelő sajátosságait is magukba foglalja.
James előtt a tudásfilozófia a
megfigyelőből (szubjektum) indult ki, aki kölcsönhatásba lép egy tőle
függetlenül létező tárggyal. A szubjektum az elme vagy a lélek, a tárgy
pedig lehet valami anyag, az örökkévaló esszencia, egy másik elme, vagy öntudat
esetén magának az érzékelőnek az elméje. Ez a fajta szubjektum-objektum
kettősség gyakorlatilag minden korábbi filozófiai gondolkodásnak része volt.
James viszont a szubjektum és az objektum szerepét egyetlen elembe
konszolidálta, amit ő a tiszta tapasztalatnak nevezett. Ezzel lényegében
a hagyományos szubjektum-objektum dualizmust egy nem-fundamentális szintre
redukálta, aminek eredményeként újra kellett értelmezni az elme és az anyag
filozófiai eszméjét, magát a gondolkodást és az igazság hagyományos fogalmát.
James a tudat eredetét ugyanazon forrásra
vezette vissza, mint ami az anyagi tárgyakat is kialakította. A tudás a gondolataink
funkciója, és ez a funkció tesz bennünket tudatossá. A tudat, mint minden más,
az egyetlen létező valóságból, az ősalkotóból ered. Az ősalkotó
természetét és megjelenési formáját James az általa tiszta tapasztalatnak
nevezett koncepcióban vélte megtalálni. Számára a megismerés nem az
egymástól független kettős szubjektum-objektum kapcsolatán alapult, hanem az
egyedüli tiszta tapasztalat két aspektusán: a megfigyelő
és az őt körülvevő anyagi világ sajátos viszonyán. James így határozta meg a
tiszta tapasztalatot: „az élet folyása, amely elmélkedésünk alapanyagát szolgáltatja”.
Ezzel a felfogással lényegében megszüntette az elme és az anyag közötti
különbségtétel jogosságát, és létrehozta a semleges monizmust.
Mielőtt meghatároznám ezt a
fogalmat, helyénvalónak tűnik összehasonlítani a különféle filozófiai iskolák
nézeteit az elméről, amit szellemként vagy mentális szubsztanciaként is említettek
és az anyagról, amelyet fizikai szubsztanciaként is kezeltek.
- A karteziánus dualizmus
mindkettőt egymástól függetlenül létező szubsztanciának tekintette.
- A materializmus – más
néven fizikalizmus – az anyagot alapvető szubsztanciaként ismerte el, aminek
az elme a származéka.
- Az idealizmus a mentális
szubsztanciát fogadta el alapvető szubsztanciaként, amiből az anyag is származik.
- A semleges monizmus egy
meg nem nevezett szubsztanciát tekint az egyetlen alapvető valóságnak. Azzal
kapcsolatban nem foglal állást, hogy ez a szubsztancia anyagi vagy szellemi, de
az elme és az anyag ebből származik. Fogalmilag az idealizmus és a
materializmus is a monizmus formáinak tekinthetőek, de mivel az alkotóelem
természetét megnevezik – vagy az elme vagy az anyag – , nem nevezhetők semleges(!)
monizmusnak. Habár a megnevezés Jamestől származik, Spinoza és Hume munkássága
már a kifejezés megalkotása előtt is magában hordta a semleges monizmus
gondolatát.
Russell elfogadta James azon
elképzelését, hogy az elme nem független jelenség. Mint írja: „a nyersanyag,
amelyből a világ felépül, nem kétféle, vagyis nem anyag és elme. Ehelyett a
nyersanyag kölcsönhatásai különböző mintákban rendeződhetnek el: bizonyos
elrendezéseket mentálisnak nevezünk, másokat pedig anyaginak.” Russell azonban nem
fogadta el James állítását, hogy a valóság alapanyagát a tiszta tapasztalat képezné.
Russell érvelése szerint nem lehetséges
minden valóságot megtapasztalni. Példaként a Hold túlsó oldalára
hivatkozott. Bár Russell idejében még nem láthatták a Hold Földdel ellentétes
felszínét, mégsem volt ok a valóságosságában kételkedni. Berkeley és Hegel, bár
felfogásuk lényegesen különbözött a megismerés lényegéről, ugyancsak nem
fogadták el a dolgok létezését, ha azokat nem észleljük. Természetesen Berkeley
számára Isten mindig jelen volt, hogy „szemmel tartsa” a Hold túlsó oldalát.
James bizonyos mértékig egyetértett
Berkeley-vel és Hegellel, de megpróbált kiutat találni nyilvánvaló tévedésük kiküszöbölésére.
E szerint: „a megtapasztalt dolgokból képesek vagyunk bizonyos meg nem
tapasztalt dolgokra is következtetni.” Arra hivatkozva, hogy a tapasztalat
csak az élő szervezetek képessége, Russel mégis elvetette James tézisét a tiszta
tapasztalatról, mert nem alkalmazható a valóság élettelen elemeire.
Eltekintve attól, hogy James a tiszta
tapasztalatot jelölte meg a valóság végső építőköveként, összességében Russell
rokonszenvezett radikális empirizmusával. Idealista beállítottsága ellenére Durant
is nagyra értékelte, hogy James ismét a valós dolgokra irányította a figyelmet a
korábbi brit filozófia teoretikus és ideológiai irányzata után.
James pragmatizmusa: az igazság a cselekvés eredményében rejlik
Durant a következő forrásokban
vélte megtalálni James pragmatizmusának gyökereit: Kanttól a „gyakorlati ok”
értelmezésében, Schopenhauertől az akarat magasztalásában, Darwintól a legjobban
illeszkedő – James szerint a legigazibb – eszme fennmaradásában és az
utilitarizmustól a használhatóság értékében. James elkötelezett praktikus
hajlamát Charles Peirce ébresztette fel, aki szerint egy gondolat
értékét az határozza meg, hogy a cselekvés végrehajtásakor milyen
következményekhez vezet. Peirce úgy vélte, hogy ilyen gyakorlati teszt
nélkül a gondolatok csak véget nem érő, eredménytelen vitákhoz vezethetnek.
Peirce arra inspirálta Jamest, hogy új definíciót találjon az igazság
meghatározására, amelyben a hangsúly nem a gondolat eredetén vagy várható
eredményén lenne, hanem a gondolatból származó tényleges cselekvés kimenetelén.
Ami az igazság természetét illeti,
Durant emlékeztetett bennünket, hogy Spinoza azt a természeti
törvényekben találta meg, de James ezeket csupán tapasztalataink
leegyszerűsített megfogalmazásának tekintette. A skolasztika az
igazságot a dolgok lényegében kereste, de sikertelenül. A darwinizmus
a valós dolgok eredete után kutatott, de Durant szerint homályos
találgatásokba gabalyodott bele. Aztán jött a pragmatizmus azzal a
kérdéssel, hogy mi a következménye az igaz dolgoknak, és a választ megtalálta
a cselekvésben és a jövőben – azaz a cselekvés kimenetelében –.
Itt egy rövid kitérőben reagálni
szeretnék arra, ahogy Durant a Darwinizmust és a tágabb értelemben vett „eredet”
kérdését kezelte. Durant a „ködfátyol” (nebula) kifejezést használta annak
leírására, hogy a dolgok eredetének kutatása végén szerinte hová vezet a
darwinizmus útja. Könyvének megírásakor a nebula kifejezés alatt Durant
valószínűleg az első szerves anyag kialakulására gondolt a fiatal Föld
szervetlen vegyületeiből, vagy esetleg a csillagok és a bolygók létrejöttére a
korábbi csillagok porából.
Az 1920-as évek óta összegyűlt tudományos
eredmények új jelöltet találtak Durant nebulájára az ősrobbanás
formájában. Az igaz, hogy az ősrobbanás nehezen megmagyarázható, minden
elképzelést próbára tevő pillanata, amikor a világegyetem erői anyaggá és
energiává formálódtak, könnyen azonosítható lenne Durant alábecsült, homályos
nebulájával. Azt viszont mindenképpen el kell ismerni, hogy a múlt követése az ősrobbanás
első másodperctöredékéig óriási mennyiségű ellenőrizhető emberi tapasztalaton
alapul, anélkül, hogy bármilyen természetfeletti erő befolyását feltételezni
kellene. A kezdeti pillanatok óta az univerzumban lefolyt események láncolata mind
ez ideig összhangban van az evolúció elvével.
Darwin ennek a globális
evolúciós folyamatnak csak egy kis részével foglalkozott, amikor a biológiai
fajok kifejlődését jellemezte itt a Földön. Való igaz, hogy az univerzum legelső
pillanatáról nincs információnk, mert megismerési lehetőségeink egy félelmetes
falba ütköztek, a szingularitásba. A szingularitásban a jelenleg ismert
fizikai törvények nem alkalmazhatóak, ezért minden erre az állapotra vonatkozó
feltételezés hitelesíthetetlen marad. Az univerzum történetében ez az a pont,
ahol egy teremtő gondolata, bár nem bizonyítható, de nem is cáfolható. Mivel az
ősrobbanás utáni univerzum evolúciójának legtöbb lépése tudományosan magyarázható,
egy potenciális isten bármilyen további beavatkozására vonatkozó gondolat csupán
fantáziadús, de tényszerűséget nélkülöző és fölösleges spekulációnak tűnik. Ha
azonban elfogadjuk James pragmatizmusát, akkor az emberi történelem szinte
egészét átívelő, és továbbra is életképesnek bizonyuló vallás igazságértéke nem
tagadható.
Az igazság új koncepciója
alapján, amely csak a cselekvés kimenetelétől függ, James olyan
helyzetekben is döntéshozatalra bátorít, amelyekben nincs elméleti alapja a
helyes döntésnek. Vallási nézeteit azon az alapon alakította ki, hogy logikai
bizonyíték nélkül is jogunk van hinni – lásd később –. Úgy vélte, hogy
ha van egy olyan gondolatunk, ami esetleg jobb élethez vezethet, akkor abban hinnünk
kell, hacsak nem akadályozza meg egy másik, előnyösebb gondolat kivitelezését.
Bizonyos értelemben azt szorgalmazta, hogy a nagyobb „készpénz értékkel”
rendelkező elgondolásokat kell követnünk, és a metafizikai hagyományos
gyakorlatával fel kell hagynunk.
Ennek a nézetnek a kiindulópontja abból
a morális kötelességérzésből adódik, hogy az igazságban hinnünk kell és a hamisat
el kell utasítanunk. Míg a szkeptikus esetleg tévesen utasítja el az igazságot,
ha hamisnak hiszi, a hiszékeny a hamisat is tévesen fogadhatja el igazságként.
James felismerte, hogy bizonyos esetekben
nincs elég információ a megoldás igaz vagy hamis természetének eldöntésére. Mivel
szerinte az igazság elfogadása és a hamisság elutasítása egyenlő erkölcsi
értékű, úgy érvelt, hogy ilyen kétes helyzetekben jobb ha elfogadjuk a két nem
bizonyított alternatíva valamelyikét és annak megfelelően cselekszünk. Ha
ugyanis elhalasztjuk a döntést, akkor garantáltan semmi esélyünk sem marad az
igazság felismerésére. Ha viszont a „vak cselekvés” mellett döntünk, akkor a
siker esélye még mindig 50% marad. – Ugyanezt az érvelést az istenhit megindoklására
már a 17. században is alkalmazták „Pascal fogadásában”.
Russell azzal a szándékkal elemezte
tovább ezt a témát, hogy bebizonyítsa James érvelésének helytelenségét a valós
életben. Ha kettő helyett (például: van vagy nincs Isten) három igaz vagy hamis
lehetőség közül választhatunk, például keresztény, buddhista és hindu
világnézet, akkor önmagában mindegyik nagyobb valószínűséggel hamis mint igaz –
33% igaz, 66% hamis –. Ha ebben a helyzetben egyáltalán nem választunk, az esélyünk
100%-os arra, hogy nem találjuk meg az igazságot. Véletlenszerű választás
esetén a hibaarány 66%-ra csökkenne, míg a helyes döntés valószínűsége 33%
lenne. Nyilvánvaló, hogy a lehetséges választási lehetőségek számának
növekedésével James megközelítése egyre kisebb valószínűséggel fog elvezetni a
helyesdöntéshez. Russell ezért azt a következtetést vonta le, hogy a többszörös
kimenetel lehetősége végül elértékteleníti James elvét. – Ezen a ponton óvatos
vitába szállnék Russell érvelésével. Ha bármilyen bonyolult helyzetben vakon
választunk, még mindig marad némi, bár egyre kisebb esélyünk a helyes döntésre.
Nekem úgy tűnik, hogy a rossz döntések hátrányos következményeinek
feltételezése nélkül Russell érvelése nem védhető. Az élet azonban számtalanszor
bizonyította, hogy a rossz döntéseknek lesznek kedvezőtlen következményei. Ezt
tudva, Russel mégiscsak helyes úton járt James elvének kritizálásával.
James a vallást is a pragmatizmus
szemszögéből vizsgálta meg, és azt a tanulságot vonta le, hogy minden olyan
hit elfogadható, amely az embereket boldoggá és erényessé teszi. Az igazság
pragmatikus meghatározása önmagában is megkérdőjelezhető, mivel lényegében mindent
igaznak fogad el, ami boldoggá és erényessé teszi az embereket. James ezt így
fogalmazta meg: „Egy gondolat addig igaz, amíg azt hisszük, hogy hasznot hoz
az életünkben.” Ebből kifolyólag: „az igazság keresése arra kötelez bennünket, hogy azt tegyük,
ami kifizetődő.” Ezekből a kendőzetlen szavakból világosan látszik, hogy a
létezés titkainak kifürkészése helyett, ami a filozófia és az emberi megismerés
hagyományosan mozgatórugói voltak, James a filozófiát egy szimpla eszközzé módosította
egy tetszetős világkép megtalálásához.
Russell különösen kifogásolta, hogy
James pragmatizmusa csak a teljes(!) hittel vagy hitetlenséggel számolt. Ahogy Russell
a mindennapi életet látta, gyakran szembesülünk olyan helyzetekkel, amelyek kimenetele
nem csak fekete vagy fehér lehet, hanem a szürke különféle árnyalata is.
Szerinte tevékenységeinket bizonyos konkrét meggyőződéssel kezdjük el, és ténykedésünk
során változik a kezdeti elgondolásba vetett bizalmunk szintje. Amikor például egy
könyvet próbálunk a polcon megtalálni, először elképzeljük, hogy itt vagy ott lehet,
de valószínűleg nem egy harmadik helyen. A könyvet többnyire elgondolásunk néhány
ilyen „dinamikus” leszűkítése után találjuk meg. Russell így foglalta össze
álláspontját: „Minden hipotézisednek csak annyi hitelt adjál, amennyit a
bizonyítékok garantálnak!” – A bizonyítékok garanciájának megítélése
természetesen világos fejet és elfogulatlan gondolkodást igényelne. Ez milyen
gyakran fordul elő a valós életben?
Durant fő problémája az volt a
pragmatizmussal, hogy a pragmatikus igazság esetenkénti, amennyiben csak
véletlenszerű helyzetekre vonatkozik. Szerinte az igazságnak általános
érvényűnek és állandó értékűnek kell lennie. James igazság értelmezése szerint,
ha egy gondolat egy alkalommal jól szolgálta az embereket, de később mégis tévesnek
bizonyul, az elgondolást akkor is igaznak kell tekinteni. Durant szerint ebben
az esetben az eredeti terv a legjobb esetben is csak hasznos hibaként
értékelhető.
James a vallásról
James pragmatizmusa jól tükröződik
a vallásról alkotott nézeteiben. Istent a vallás vitathatatlan történelmi sikere
miatt fogadta el egyetemes erkölcsi értékként. Kiindulópontja szerint: „egy
hiedelem akkor igaz, ha kedvezők a hatásai…Ha Isten hipotézise kielégítő
eredményt hoz, akkor igaz”. James nem mondta, hogy Isten létezik, helyette azt hangoztatta,
hogy az istenbe vetett hit „éppen olyan jól működik”, mintha valóban létezne.
Nem meglepő, hogy az Egyház kifogásolta James álláspontját a vallás pragmatikus
igazolását illetően.
Russellnek azzal volt alapvető
problémája, hogy az istenhitet a vallás következményei határoznák meg. James gondolatmenetét
követve Russell kijelentette, hogy mivel a Mikulás hipotézise „a szó legtágabb
értelmében kielégítően működik”, akkor léteznie kell. – Ez persze egyértelműen
hamis következtetés, hacsak nem egy bizonyos korú gyermekről van szó egy sajátos
kultúrában.
A monoteista beállítottságú Durant különös
érdeklődéssel elemezte James vallási pluralizmusát. Durant emlékeztetett, hogy
a skolasztikus keresztény istenségnek szükségszerűnek, egyedinek,
végtelennek, tökéletesnek, változtathatatlannak, hatalmasnak,
örökkévalónak, intelligensnek, mindentudónak, mindenhatónak
és egyszerűnek kell lennie – Durant valóban az összes fenti szót
használta a latin formájukban –. A korábban említett naturalista vallási
nézeteiből kiindulva James amiatt aggódott, hogy ha igaz a fenti skolasztikus
istenkép, akkor az emberek puszta bábokká válnának.
James olyan filozófiát akart
létrehozni, amely egyetemes hitrendszer kidolgozására ösztönzne, miközben
elkerülne két végzetes hibát.
1. Nem szabad, hogy csalódást
okozzon legkedvesebb vágyaink és legbecsesebb reményeink megvalósulásában.
2. Nem foszthatja meg az
emberiséget az egyetemes ügyekben való nélkülözhetetlenség érzetétől, különben megsemmisülne
az emberi motiváció.
James úgy vélte, hogy a korábbi
filozófusok személyes elfogultsága sokkal nagyobb mértékben befolyásolta filozófiájukat,
mint bármely objektív érvelés – ez talán egy kicsit túl szigorú vélemény a
filozófusokról. – A filozófusokat két típusba sorolta.
Az idealista filozófusok
általában lágy lelkűek, akik a dogmákat, az a priori igazságot, a
szabad akaratot és a monizmust részesítik előnyben. Ők általában optimisták.
A materialisták ezzel
szemben kemény lelkűek, akik elutasítják a vallást, és a tapasztalatokat
tekintik a tudás egyetlen hiteles forrásának. A materializmusra továbbá
jellemző a fatalista, pluralista, pesszimista és szkeptikus gondolkodásmód is.
Néhány filozófus a két típus
közötti határvonalra esett, és maga James is ezek egyikének bizonyult. „Kemény
lelkülete” a tények becsületében és az érzékekre iránti bizalomban
nyilvánult meg, míg a determinizmus elutasítása és a vallás iránti látszólagos
igénye felfedte a „lágy lelkű” hajlamát.
James úgy vélte, hogy a pluralista
teizmus némileg harmonizálhat a materialista és az idealista filozófiai
irányzatok (szerinte) látszólag egymásnak ellentmondó vonásaival. Szerinte a
többistenhit jobban illik a világ sokszínűségéhez, mint a monoteizmus.
A filozófiai monizmust a
monoteizmus metafizikai megfelelőjének tartotta, ami „azoknak a filozófusoknak
a természetes betegsége, akik az igazság helyett az egységesítésre éheznek és
szomjaznak”. – Vajon az általa bevezetett semleges monizmust kivételnek
tartotta?
James hitt a multiverzumokban.
Mindegyik multiverzumnak létezik egy saját istene, akik nem rendelkeztek
a keresztény Isten végtelen természetével. Bár ezek az istenek erőteljesek
voltak, birodalmukban csak a számos meghatározó tényező egyikeként határozták
meg az ottani világ sorsát. James világa egy kaotikus multiverzum volt, ahol az
emberiségnek több esélye lenne saját jövőjét meghatározni, mint egy monolitikus,
többé-kevésbé előre meghatározott univerzumban.
James szerint az emberek szabad
akaratú, szabad ügynökök. Ezt az emberi lelkiismeretfurdalás létezésében látta
bizonyítottnak: egy determinisztikus világban mi értelme volna a lelkiismeretfurdalás
kialakulásának, ha bűnös tettem előre meghatározott? A szabad akaratba vetett
hitet ahhoz is szükségesnek tartotta, hogy az embereket felelősségre vonhassák tetteikért.
A multiverzum gondolatával alkalmat adott a szabad akaratban rejlő maximális
lehetőségek megnyilvánulására, mivel így az emberi akarat szélesebb színtéren
nyilvánulhatott meg, mint az egyedüli univerzum kizárólagos szabályrendszerén
belül. Beismerte, hogy a multiverzumokban létező több istenre éppoly gyengék a
bizonyítékok, mint a magányos univerzumban létező egyetlen istenre.
Pragmatizmusához híven azonban nem látta akadályát, hogy saját érdekeinknek
megfelelően válasszunk a két lehetőség között.
Jamesnek volt egy misztikus oldala
is, mivel hitt egy, a mindennapi világunkon belül létező alternatív spirituális
világ létezésében.
Habár mélyen humanista volt, az
emberiséget nem tartotta a világegyetem legmagasabb szintű formájának. Mivel jómaga
egy fáradhatatlan munkamániás volt, úgy gondolta, hogy mindenki másnak is van
kiaknázatlan tartalékenergiája. Megdöbbentette, hogy a természet meghódítása
helyett ezt az energiát az emberiség háborúkra pazarolja. – Ugyan nem kevés vonakodással,
de nem hagyhatom figyelmen kívül megemlíteni azt a számos technikai vívmányt,
amely a katonai tevékenységekből került át a mindennapi civil életbe. A vitának
azonban itt nincs vége, mert azt is felhozhatjuk, hogy a katonai kutatások
helyett a polgári szükségletek központba állításával talán még nagyobb haladást
érhettünk volna el, a pusztító erők felszabadítása nélkül. – James ugyan mutatott
némi rokonszenvet a szocializmus iránt, de elítélte az egyén és a zseni
lebecsülését, ami szerinte együtt járt ezzel a társadalmi formával.
Végső értékelésében Durant
kijelentette, hogy Jamest inkább pszichológusnak, mint filozófusnak kellene
tekinteni, mivel a metafizikai igazságról kevés fogalma volt. James elkerülte a
kérdést, hogy a filozófia igaz-e vagy sem, és ehelyett a filozófia mindennapi életünkre
gyakorolt hatására összpontosított. Mindezek ellenére, Durant üdvözölte James
munkásságát, amivel Kant és Bergson
nyomdokaiba lépett a vallás materializmustól történő megmentéséért.
Russell leginkább James empirista
vonásait értékelte. Pragmatizmusát azonban „a szubjektivista őrület” egyik
formájának tartotta, amely szerinte „a legtöbb modern filozófiára jellemző”.
James maga is belátta, hogy a metafizika ősi kérdéseit válaszolatlanul hagyta arról,
hogy kik vagyunk, hogyan jutottunk el idáig, és hová tartunk. Ehelyett
egyszerűen egy újabb tippel és egy sajátos meggyőződéssel járult hozzá a
gondolkodás tárházához. Az egyik utolsó mondat, amit papírra vetett et volt:
„Nincs konklúzió”
