A gondolat művészete

 

Henri Bergson (1859-1941); időtartam és idő, intuíció és intelligencia, cselekvés és szemlélődés

Bergson számára az élet igazi lényege az „életerő impulzusa”, amely nem a térben, hanem az „időtartamban” tárul fel. Felfogása szerint az, amit mi hagyományosan mérhető időnek tekintünk, a valóságban a tér kifejeződése. Az ő értelmezése szerint az idő nem egy megszámlálható mennyiség, hanem végtelen folyamatosság, amelyet jobban jellemez az „időtartam” kifejezés. Az emberek számára az időtartamot az emlékezet jeleníti meg, mivel a múlt felidézésekor a múl összeolvad ​​a jelennel. Bergson számára az igazi tudás forrása nem a térbeli tapasztalat, hanem az időtartam átélése.

A teret az intellektusunk révén tapasztaljuk meg, de az időtartamot csak az ösztönök és az intuíció segítségével érthetjük meg. Az időtartamról alkotott elképzelése alapján Bergson minden konkrét terv vagy cél nélküli cselekvést az életerő (vitális impulzus) a kifejeződésének tekintett. Az életerőt tartotta az egyetlen hasznos jelenségnek a világon.

Bergson a szabad akaratba vetett szilárd hitét is az időtartam újszerű, általa kialakított fogalmából vezette le: ha az idő egyetlen, végtelen folyamat összegyűlt halmaza, akkor egy jövőbeli pillanat nem határozható meg a múltból. Mivel a múlt és a jövő ilyenformán egymástól független, a jövő megjósolhatatlan, és ez a szabad akarat feltétele.

Bergson azt állította, hogy tudatunk független az agyunktól. Tudatunk az időtartamra reagál, míg agyunk a térbeli tapasztalatokat dolgozza fel. A darwini evolúció elvét beleszőtte az életerő impulzus fogalmába, és így létrehozta azt, amit ő „kreatív evolúciónak” nevezett el. A fejlődés bergsoni formájában a vágy és a feltételezett életerő serkenti a fajok változásait.

   Bergson filozófiája annak az irracionalizmusnak a folytatása, amely Rousseau szubjektivizmusával vette kezdetét. Az irracionalizmus jellemzője, hogy a filozófia az „énünk-kel” kezdődik és csak az intuíció vagy az ösztönök számára hozzáférhető.

Hagyományosan a filozófia a következő kettősségeken alapul: a megismerés módszere szerint empirikus vagy a priori; megismerésből nyert konklúzió szerint realista (univerzális létezik) vagy idealista, (univerzális nem létezik). Bergson, mint Nagy Sándor a gordiuszi csomó átvágásával, figyelmen kívül hagyta a hagyományokat, és a saját, egyedülálló filozófiáját alakította ki.

A hagyományostól eltérően, Russell az alábbi módon csoportosította a filozófiai irányzatokat.

A boldogság szeretete azokban a filozófiákban lelhető fel, amelyek az optimizmust, a pesszimizmust és az üdvösség kérdését helyezik a középpontba. Ez a kategória többnyire vallási filozófiákat foglal magában, például a skolasztikát.

A tudás szeretete azoknak az irányzatoknak a magja, amelyek a hangsúlyt az elgondolásokra fektették. A nagy filozófiai rendszerek zöme ebbe a csoportba tartozik.

A cselekvés szeretete a praktikusság iránt elkötelezett filozófiákat jellemzi. Ezek a filozófiák a cselekvést tekintik a gondolkodás által elérhető legértékesebb következménynek. Számukra a boldogság a cselekvés eredménye, míg a tudás a cselekvés eszköze. Bergson és a pragmatikusok ebbe a csoportba tartoznak.

Az időtartam és az ösztön; a tér és az értelem ellentéte

Bergson dualista filozófiája az „életet” az „anyaggal” állítja szembe. Ebben a küzdelemben a világ kezdetekor megjelent életerő harcol a neki ellenálló anyaggal. Szerinte az evolúció nem determinisztikus, ahogy Spencer látta, hanem kreatív. Minden élő faj egy közös vitális impulzussal, az élan vital-lal kezdte a létezését. Ez magában foglalja az evolúció lehetőségét, amelynek a mechanizmusa a szétágazódáson – divergencián – alapul. Az evolúció során megmutatkozó végtelen sok variáció két fő tendenciában tetőzött: az ösztön és az intelligencia kifejlődésében. A növényekkel szemben, amelyek tápláléka mindig helyben elérhető volt és így sem ösztönöket sem intelligenciát nem kellett kifejleszteniük, az állatokban kialakult az élelemkeresés ösztöne, amihez mozgásra volt szükségük.

Szerszámkészítő képessége révén az emberben kialakult az intelligencia. Ennek eredményeként az evolúció jelenlegi fokán az emberi tudás többnyire a külvilágból származó térelemző információkra épül. Ugyanakkor az élet lényegét jelentő intuíciós készségünk, és ezzel együtt az „időtartamot” érzékelő ösztönös képességünk visszafejlődött.

Szerencsére az intelligencia „peremén” mégis megőriztük az evolúciós intuíció maradványait, és így megtartottuk az valódi tudás megszerzésének esélyét. – Ebben a szekcióban a következő internetes oldalról származó információt használtam fel: https://plato.stanford.edu/entries/bergson/#5

Bergson szerint az ösztön, amelynek legmagasabb szintje az intuíció, az idő folytonosságának felismerése révén teszi lehetővé az élet valódi megértését. Az intelligencia csupán a teret osztja fel részekre, és ezzel érzékelhetővé teszi a szilárd testeket. Az ily módon nyert információt végül a geometria és a logika segítségével tovább vizsgálhatjuk. Az élet igazi lényege azonban a fentebb említett vitális impulzus, ami kizárólag az ösztönök számára hozzáférhető. Bergson véleménye szerint a filozófia szerepe az, hogy elősegítse az ösztönök és az intelligencia egyidejű aktiválódását az emberben.

Fontos emlékezni arra, hogy Bergson az időt nem matematikailag mérhető mennyiségnek, hanem időtartamnak tekintette. Az időtartamot az emlékezet testesíti meg azáltal, hogy ​​ a múltat megőrzi a jelennek, és így egyesíti a kettőt. Az emlékezetnek ez a szerepe összhangban áll Bergson időkontinuumról alkotott elgondolásával, miszerint az időtartam egy állandó, megszakítás nélküli „megvalósulás”, tehát folyamat. Bergson számos metafora és hasonlat segítségével továbbfejlesztette az időtartam-emlékezet viszonyt, mígnem eljutott a szabad akarat és a valóság piedesztálját képviselő cselekvés téziseihez.

Bergson filozófiájának pillére tehát a tér, amit az intellektus érzékel, és ettől különválasztva az idő, ami az ösztön számára hozzáférhető. Ez jó alkalom emlékeztetni Einstein általános relativitáselméletére, amiben Bergsonnal ellentétben az időt és a teret az univerzum egyetlen szerves egységébe vonta össze. Einstein tézisét a tér és idő elválaszthatatlanságáról (téridő) több megfigyelés is megerősítette. Azonban továbbra is megoldatlan maradt a determinisztikus általános relativitáselmélet egyik „bosszantó” akadálya, a gravitációra alkalmazott kvantummechanikai egyenletek matematikai megoldhatatlansága. Laikusként vállalom a vakmerő kérdést: vajon a kvantummechanika-törvények valamilyen formában ellentmondanak-e Einstein téridő egységének, és így talán alátámasztják Bergson filozófiai érvelését a téridő különválasztása mellett?

Bergson a teret azon az alapon kapcsolta az intellektushoz, hogy az értelem csak elkülönültségben tud gondolkodni, amit a tér tulajdonságának tekintett. Bergson úgy vélte, hogy minden absztrakt gondolat a térbeliségen alapul, például a logika a geometrián. Szerinte az értelem nem más, mint dolgok térben történő egymás melletti elképzelése.

Ezzel szemben az ösztön képes a valódi(!) realitást érzékelni, amely nem térben, hanem az idő folyamatosságában, az időtartamban zajlik le. Az intelligenciával ellentétben az ösztönnek különleges képessége van az időtartam megértésére.

Russell rámutatott, hogy Hegel óta minden irracionális filozófus kihasználta a magasabb szintű matematika Leibniz és Newton eredeti műveiből hátrahagyott néhány megmaradt gyengeségét. Russell szerint ugyan későbbi matematikusok sikeresen korrigálták ezeket a hiányosságokat, de az úgynevezett anti-intellektuális gondolkodók ezeket a korrekciókat figyelmen kívül hagyták.

A mérhető idő mérhetetlen időtartammá alakításával Bergson követte ezt a téves irányzatot. Lényegében ahhoz ragaszkodott, hogy folyamatosságuk miatt a változások még a legapróbb – végtelenül kicsi(!) –  statikus állapotok sorozatával sem írhatók le.

Kétezer évvel korábban az eleai Zénón azt állította, hogy a repülő nyíl mindig nyugalomban van, mert minden pillanatban egyszerűen ott van, ahol van.  – Ezzel az állításával Zénón „megfosztotta” a mozgó nyilat egy lényeges tulajdonságától, amely megkülönböztette a mozdulatlan nyíltól, nevezetesen a lendülettől, amely sebességet kölcsönöz a nyílnak. Számomra Zénón ezzel ugyanazt a hibát követte el, mintha egy tökéletesen azonos megjelenésű fahengert és vashengert ugyanannak a tárgynak gondolna: a két tárgy fa- illetve vas-tulajdonságát egyszerűen figyelmen kívül hagyná. Egy tetszőleges helyen nyugvó nyíl nem azonos az ugyanazon a helyen lévő mozgó nyíllal! A nyugvó nyíllal ellentétben a mozgó nyíl egy másik tárggyal való korábbi interakció hatását hordozza magában, mint egy új tulajdonság. Ez akkor is igaz, ha ez az új tulajdonág nem mutatkozik meg egy végtelenül rövid időn belül, csakúgy, mint ahogy a vashenger tulajdonsága is igaz marad azelőtt is, mielőtt felemelnénk. –  Kétezer évvel Zénón után, Bergson még mindig a mozgó nyíllal kapcsolatos látszólagos ellentmondását használta fel azok bírálatára, akik a folyamatos időt különálló szegmensekre osztották fel.

Az integrálás matematikai eszköze lehetővé teszi, hogy a nyíl mozgásának végtelenül rövid időtartamú sorozatát végtelen számban összegezzük, és így meghatározzuk a nyíl pontos útját. Zénó nem érthette az integrálás koncepcióját, mivel az még nem létezett. Bergson viszont már tisztában lehetett a számítás alapelvével, mégis úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja azt. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy a folytonos mozgás valódi természetét lehetséges egy olyan matematikai eszközzel elemezni, amely a folytonos mozgást apró szegmensekre bontja.

Russell azzal kezdte kritikáját, hogy leszögezte a következőket: a realitásban vannak dolgok, és vannak változások, amik a dolgokra vonatkoznak. Zénón és az eleatikus tudósok elfogadták a „dolgokat”, de tagadták azok változásait. Ezzel szemben Hérakleitosz és Bergson elvetették a dolgok valóságosságát, és csak a változásban hittek. – Persze ha Platónra hallgatunk mindenki téved, mert a jelenségek(!) világában sem dolgok, sem változások nincsenek. – Bergson abszurdnak érezte, hogy a mozgást matematikailag egy sor mozdulatlansággal jellemezni lehessen. Gondolkodásában figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a nyíl mozgása nem maga a mozgás, hanem a nyíl, ami mozog. A mozgó nyíl viszont lehet különböző helyeken különböző időpontokban.  

Habár Bergson metafizikai gondolkodásának nem tudtam minden részletében követni, nekem úgy tűnik, hogy filozófiája a következőre egyszerűsíthető le: a világon az egyetlen elfogadható  dolog a magáért a cselekvés kedvéért végzett cselekvés. Bergson számára a szemlélődés (gondolkodás) az értelem funkciója, és mint ilyen, platoni, matematikai, logikai vagy intellektuális; filozófiailag ezek mindegyike elítélendő. Russell nem értett egyet Bergson fenti következtetésével. Szerinte a hasznos cselekedeteket egy igazságosabb, kevesebb fájdalommal és viszálykodással járó világ víziója kell, hogy inspirálja. Egy ilyen világ pedig csupán elmélyedt gondolkodáson alapulhat, s nem egyedül az ösztönszerű cselekvéseken.

Durant rámutatott, hogy Bergson az ipari forradalom idején élt, amikor a karteziánus szubjektivizmust felváltotta a materialista intellektualizmus. Az változás kiváltó oka az ipari fejlődést elősegítő matematikai és fizikai-mechanikai ismeretek rohamos fejlődése volt.

Egy rövid kitérőben Durant összehasonlította az idealizmus és a materializmus közti különbségeket, ahogy ő látta. Amint azt Platón javasolta, az idealizmus magával a gondolattal kezdődik, és a logikával halad tovább annak bizonyítására, hogy az anyagi dolgok egyszerűen az elme teremtményei. A materializmusban viszont az anyag szolgáltatja az alapanyagot a gondolkodáshoz, ami megteremti a maga mechanikus világának a törvényeit.

Habár eleinte Bergson lelkes követője volt Spencer materializmusának, később szkeptikusan szemlélte a materialista koncepciókat az anyag és élet; test és lélek; valamint determinizmus és választási lehetőség alapvető kérdéseiről. Bergson megváltozott véleményében a 19. század tudományos felfedezései is szerepet játszhattak. A kor materialista szemléletének jogossága nagyban függött az abiogenezis kérdésén, ami az élő szervezetek  élettelen szerves anyagokból történő kialakulását próbálta megmagyarázni az. A materializmus egyik döntőnek vélt bizonyítéka a látszólag tiszta vízben megjelenő mikroorganizmusok volt. Pasteur azonban 1861-ben kimutatta, hogy a baktériumok nem jelennek meg sterilizált vízben! Ezzel a megfigyeléssel az abiogenezis egyik bizonyítéka érvényét vesztette, és csorbát szenvedett a materializmus hihetősége.

Meg kell jegyezni, hogy – amint ma már tudjuk –  a sterilizálatlan vízben megjelenő organizmusokat a materialisták hibásan tekintették az abiogenezis bizonyítékaként, és így Pasteur eredménye nem cáfolhatta meg az abiogenezis lehetőségét. Az valóban minden kétségen felül kiderült, hogy Pasteur kísérleti körülményei között nem fejlődhetett ki élő rendszer a sterilizált élettelen alkotókból. Pasteur viszont nem próbálta szimulálni a korai Föld, vagy egy távoli bolygó gyökeresen eltérő fizikai környezetét, ami kedvezhetett az abiogenezisnek. Ezért Pasteur eredménye nem szolgálhatott az abiogenezis lényegesen összetettebb problémájának tisztázására.

Durant részben azért vetette el a materializmust, mert a lelkiismeret kialakulásának lehetőségét nem tudta elfogadni pusztán mechanikus törvények alapján. A determinizmus iránti kérlelhetetlen bizalmatlanságát kiválóan szemlélteti a következő kérdése: „Hogyan lehettek volna Shakespeare tragédiái előre beprogramozva az univerzum ködébe, amikor az abiogenezis megtörtént?”

Itt egy újabb kerülőt teszek a determinizmussal kapcsolatos gondolataim megosztására. Szeretnék a materializmus védelmében egy hihetőbb magyarázatot felhozni, és a determinizmusra egy olyan értelmezést találni, ami Shakespeare tragédiáinak megjelenésével végződik az ősrobbanásban. De sajnos nem tudok. Talán egy napon az információselméletek eljutnak arra a szintre, hogy Durant képtelennek tűnő kérdése megválaszolásra talál: minden, amit ma tapasztalunk már az ősrobbanás pillanatában előre meghatározott volt. Lehetséges, hogy a determinizmus magja, vagy végleges cáfolata nem a makroszkópos fizikai törvényekben rejtőzik, hanem a milliárdnyi elemi részecskék interakcióiban, amiket csak mostanában kezdünk pedzegetni.

Valóban nehéz elképzelni, hogy az általunk érzékelt valóság minden részlete előre meghatározott volna. De az is hasonlóképpen elképzelhetetlennek tűnik, pedig az információ megmaradás elvének megfelelően elméletben(!) igaz, hogy minden információ visszahívható, még Shakespeare tűzrevetett – vagy tűzből született – tragédiái is. Habár az információ megmaradásának elmélete kétségkívül igaz, a makroszkopikus jelenségekben rejlő információ mennyisége olyan hatalmassá növekedhet, hogy azok rekreálása gyakorlatilag (talán elméletileg is?) lehetetlenné válhat. – az alábbi egy érdekes írás erről a témáról: https://theoccasionalinformationist.com/2018/06/01/can-information-be-conserved-and-why-would-it-matter/

Nagyságát és természetét tekintve a  Shakespeare munkásságát tartalmazó információ valószínűleg egy kaotikus rendszert alkot. Egy kaotikus rendszerben a jelen minden apró részlete meghatározza a rendszer jövőbeli állapotát. A hiba a káoszban csak ott van, hogy a jelen állapot megközelítő ismerete nem megközelítő pontossággal írja le a jövőbeli állapotot, hanem egyáltalán semmilyen pontossággal. Ez a kaotikus rendszerek kimenetelének kiindulási állapottól való extrém függősége miatt van így. Vagyis kaotikus rendszerekben a kiindulási állapot meghatározásának bármilyen minimális pontatlansága a jövő- vagy a múltbeli körülmények teljes megismerhetetlenségével jár! (Edward Norton Lorenz alapján).

Elképzelhető tehát, hogy Durant Shakespeare munkáival kapcsolatos aggálya, és a szabad akarattal szembeni ellenérzése megmagyarázható a káosz teóriával? Talán igen. Végül is az ősrobbanás tartalmazhatta a Shakespeare-re vonatkozó összes információt egy sajátos formában, csakúgy, mint az egész univerzum jellemzőit. Csakhogy a felmérhetetlen információmennyiség, ami szükséges volna az  ősrobbanás és Shakespeare kora közötti események visszapörgetéséhez, és ilyen formán bizonyítani munkásságának determinált jellegét, gyakorlatilag(!) elképzelhetetlen. Egy napon talán kifejlesztenek majd egy olyan dekódoló rendszert, ami képes lesz ezt megtenni, de pillanatnyilag Shakespeare munkásságát éppen olyan jogos isteni beavatkozásra visszavezetni, mint determinizmusra.

Elismerem, hogy ezen a ponton a hit és a tudás szőrszálhasogatóan közel kerül egymáshoz. Micsoda lenyűgöző terület!

Durant méltányolta Bergson szabad akarat melletti érvelését, amit az alábbiakban lehet összefoglalni.

Amikor Bergson az időtartamot állította metafizikája középpontjába, akkor az időt egy olyan felhalmozódási folyamatnak tekintette, aminek során semmi sem vész el a múltból. Ehhez az „időtartam halmazhoz” minden pillanat hozzáteszi a maga hozzájárulását, ezért a jövő soha nem lesz ugyanolyan, mint amilyen a múlt volt. Tehát a jövő beláthatatlan marad, ami a szabad akarat alapfeltétele, vagy legalább is a szabad akarat illúzióját kelti.

Bergson számára minden gondolat, ami a dolgok geometriai kiszámíthatóságán alapult, egyszerűen intellektuális téveszme volt. Arra a következtetésre jutott, hogy a valóság nem más, mint az idő és az időtartam vagy a valamivé válás és a változás. Az elmét és az agyat különálló entitásoknak tekintette, ahol az agy az elmének ad otthont, de önmagában az agy csak képek és reakcióminták begyűjtésére képes. Az elme a tudatosság megtestesítője, amely a látott képeket felidézi és kiválasztja a megfelelő cselekvést. Bergson elméjét egy olyan számítógépnek lehetne tekinteni, ahol az agy az információt tároló merevlemez, a tudat pedig a műveleteket végrehajtó processzor. A számítógépes processzor anyagi természetétől eltérően azonban Bergson a tudatot anyagtalannak tekintette.

Bergson a tudat értelmezésével egészen szélsőséges álláspontig ment el. Bár elismerte, hogy a tudatosság az emberi agyhoz kapcsolódik, mégsem hitte, hogy az agy nélkülözhetetlen a tudathoz. Szerinte a tudat – még a legalacsonyabb szinten is – az élet velejárója, például az amőbában is fellelhető. Az agy és tudat elkülönültségének magyarázatára csupán egy emésztőrendszerrel kapcsolatos homályos, és véleményem szerint irreleváns analógiát hozott fel. A hasonlatban a magasabb szintű emésztési folyamatot állította párhuzamba az amőba egyszerű anyagcseréjével. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy a „gyomor” (sic) nem nélkülözhetetlen az emésztéshez, ahogy az agy sem elengedhetetlen a tudathoz. A probléma itt az, hogy bár bőséges biológiai adatunk van gyomor nélküli emésztésre (valójában a bél kifejezést kellett volna használnia), de agy nélküli tudatot még senki sem észlelt.

A filozófia története során az alapvető idealista metafizikai erőfeszítések mindig arra irányultak, hogy bebizonyítsák az elme anyagtalan létezését. Bergson ezt az irányzatot azzal követte, hogy az anyagi minőségű agyat elválasztotta az anyagtalan tudattól. Ebben a sémában értelmünk az aggyal együtt fejlődött ki azért, hogy a legjobb alkalmazkodás lehetőségét biztosítsa testünk és a térbeli környezetünk között. Ezzel szemben tudatunk az életünk lényegét meghatározó időfolyással – időtartammal – szinkronizált bennünket.

Bergson ezt a gondolatot egy, a filmművészetből vett hasonlattal illusztrálta. Értelmünk egy film egyes állóképeinek sorozatát állandó mozgásként értelmezi, nem tudván, hogy a valódi mozgás nem állóképekből áll. Az agy az intellektusunk segítségével érzékelteti velünk az anyag diszkrét állapotait, ez esetben az állóképek sorozatát. Azonban a valódi mozgás létfontosságú impulzusát tudatosságunk az intuíció segítségével ismeri fel. Bergson úgy gondolta, hogy a fenti érveléssel kétségbe vonta a modern matematika és geometria jelentőségét, mert azok csak az idő, a mozgás és a tér durva becslésére adnak lehetőséget.

 Ismét elérkezünk az emberi gondolkodás visszatérő témájához: a bizonyossághoz és a valószínűséghez. Bár Bergson gondolata helytálló az értelem korlátozott képességéről a valóság teljesen bizonyos megismerésében, azonban nem vette figyelembe a matematika, a geometria és a kapcsolódó tudományterületek fejlődési képességét. Semmi okunk sincs azt hinni, hogy ezek az intellektuális eszközök ne fejlődhetnének egészen addig a szintig, hogy végül a bizonyosság és a valószínűség közötti különbség gyakorlatilag irrelevánssá válik.

Mivel véleménye szerint sikeresen vonta kétségbe az intellektuális eszközök megbízhatóságát, a valóság teljes bizonyosságú megismeréséhez Bergson az intuícióhoz, az ösztön legmagasabb formájához fordult. Való igaz, hogy az intellektuális megismerés csak megközelítő pontosságot eredményez, de Bergsonnak nem volt szilárd bizonyítéka arra, hogy az intuíció felülmúlhatja az intellektus megbízhatóságát.

A Darwin által egységes rendszerbe szervezett klasszikus evolúciós elmélet helyett Bergson megteremtette az ún. kreatív evolúciót. Az anyag mechanikus, rendezett és geometrikus változásait az evolúció ezen formájában egy feltételezett életerő kiszámíthatatlan, kreatív szándéka váltja fel, ami irányítja a fejlődést. A hagyományos szelektív erők helyett a bergsoni evolúcióban az impulzus és a vágy veszi át a szerepet. Például egy látásképtelen állatfaj végül azért fejleszthet ki szemet, mert az állatokban vágy ébred, hogy a megérintett tárgyakról több információt szerezzenek. Ez a vágyakozás végül szemük fejlődésében nyilvánul meg.

Bergson a szavak elismert mestere volt. 1927-ben az Irodalmi Nobel Díjat is megkapta. Talán így nem meglepő, hogy tesztelhető, logikailag igazolható vagy más módon hitelesíthető érvek helyett gyakran briliáns analógiáit és metafóráit alkalmazta nézete alátámasztására.

Russellhez hasonlóan Durant is bírálta Bergsont, amiért az intelligencia helyett az intuíciót részesítette előnyben. Bár jóváhagyta Rousseau és Bergson törekvéseit az „Értelem Istennőjének trónfosztására”, de a gondolkodás teljes kiszorítását Bergson intuíciójával mégsem volt képes elfogadni. Mint írta: „az ember ösztönből él, de az intelligencia által fejlődik”. Mivel lelkében azért mélyen idealista volt, Durant valójában méltányolta Bergson materializmust ellenző gondolkodását. Durant szerint „a materialisták a laboratóriumok specialistái, akik túlságosan biztosra veszik a kozmosz kémcsőbe szorításából származó eredményeiket”. Durant úgy gondolta, hogy a világmindenségben az anyag – talán jobb, ha „nyersanyagnak” mondjuk – arra vár, hogy az intelligencia és a  szándék elkezdje alakítani. Ehhez a nézethez jól illik Bergson meggyőződése a világ és a szellemiség; a test és a lélek; illetve az anyag és az élet egymáshoz való viszonyáról.

Darwin kapcsán Durant arra az elhamarkodott következtetésre jutott, hogy a 20. század elejére a darwini evolúcióelmélet el fog tűnni. Bár Durant nem volt az evolúció tagadója, nekem úgy tűnt, hogy képtelen volt feladni egy anyagnélküli erő szerepét az evolúció alakulásában.

Durant méltatta Bergson munkásságát, mint ahogy Kant és Schopenhauer filozófiáját sokra tartotta. Olyan gondolkodónak tartotta, aki Voltaire, Darwin és Spencer támadásait követően sikeresen védte meg „az ősi hitet” – az idealizmust –. Kortársai közül Bergson filozófiáját tartotta a legértékesebbnek.

Bergson óriási népszerűsége élete során részben összefüggött derülátó üzenetével, ami sok emberben újraélesztette a halhatatlanságba és az istenségbe vetett reményt. Emellett sikereihez elegáns ékesszólása is nagyban hozzájárult. Egykori tanárához, Spencerhez hasonlóan azonban élete vége felé Bergsonnak is szembe kellett néznie népszerűsége hanyatlásával. Neve azonban mégsem merült feledésbe, mivel a közelmúltban újjáéledt a gondolatai iránti érdeklődés.

Russell alábbi idézete jól összefoglalja véleményét Bergsonról, valamint a „tudás szeretetét” és a „cselekvés szeretetét” követő filozófusokról. „Amikor azt mondják neki [a filozófusnak], hogy a gondolat pusztán az akadályok leküzdésére szolgáló cselekvés eszköze, akkor azt érezheti, hogy ez a gondolat helytálló egy lovassági tiszt, de nem egy filozófus számára, akinek a dolga végül is a gondolatok elrendezése. A filozófus úgy érezheti, hogy a harcias kardcsörtetés szenvedélyében és zajában nincs helye az értelem csendesebb zenéjének, nincs nyugalmas idő az önfeledt elmélkedésre, amellyel a nagyságot nem a zavarosságban, hanem az univerzum határtalanságának tükröződésében keresi."

Bár Russell (kissé kanyargósra sikerült) hitvallását igen vonzónak találom, a pártatlanság kedvéért Durant zárómondatát is idézem Bergsonról: „Előtte fogaskerekek voltunk egy hatalmas és halott gépezetben; most, ha akarjuk, segíthetünk megírni saját fejezeteinket a teremtés drámájában.”

Benedetto Croce (1866-1952); A művészet, mint a tudás legmagasabb szintű formája

Durant alapján

Idealista filozófus volt, aki a vallást gyakorlatilag az esztétika imádatával helyettesítette. A művészetet a valóság legközvetlenebb bemutatására képes tudásformának tekintette. Szokványos formájában szerinte a művészet csupán a belső, bensőséges, valódi művészet külső ábrázolása. Figyelemre méltó történész is volt, aki elutasította a történelmi események hagyományos dokumentálását, és egybeolvasztotta a történelmet a filozófiával.

Durant szerint a mindent uraló skolasztikus örökség, valamint a reneszánsz utáni olasz reformációs mozgalom hiánya nem kedvezett a modern olasz filozófia kialakulásának. Croce egy figyelemre méltó kivétel volt ez alól.

Croce mélyen vallásos nevelése ellenére ateista lett. Durant úgy vélte, hogy az északi országokban a reformáció lehetőséget adott a katolikus vallásgyakorlás elutasítására anélkül, hogy ateistává kellett volna válni. Olaszországba azonban a reformáció hatása nem jutott el, így nem volt „félutas” választási lehetőség az ortodox vallásosság és az ateizmus között.

Annak ellenére, hogy Croce ateistaként élt, Hegel követőjeként idealista filozófus maradt. Azt állította, hogy a gondolat maga a valóság, és a filozófia leegyszerűsíthető a logikára. Hitt az akarat szabadságában, de a lélek halhatatlanságában nem. Filozófiájában a vallást a szépség és a kultúra „istenítésével” helyettesítette. Bár számottevő történészként is ismertté vált, de Rousseau csúfondáros fanyarságára emlékeztetve mégis így jellemezte a történetírást: „a művészet azon formája, amely a sok hazugság közül kiválasztja az igazsághoz legközelebb állót”.

Legjelentősebb filozófiai örökségét az esztétikában teremtette meg. A művészetet többre értékelte, mint a tudományokat, mivel a tudomány a gyakorlatiasság helyett csak elvont gondolatokhoz vezet. Véleménye szerint a tudomány az „absztrakt egyetemeseket” próbálja feltárni, míg a művészet a „konkrét egyetemeseket” vizsgálja. Ez azt jelenti, hogy a művész a konkrét jelenségek platóni ideáját igyekszik felfedni. – Kíváncsi vagyok mit szólna Croce például a GPS-nyújtotta előnyökhöz. Ezt a ma már felmérhetetlenül fontos rendszert Einstein tette praktikussá az idő, a gravitáció és a sebesség magas szintű absztrakciója segítségével. Mint ismert, a műholdakban a gyors keringési sebesség miatt az idő lelassul, ám a gyengébb gravitáció miatt némileg fel is gyorsul a Föld felszínéhez képest. A GPS űrszondákon egy atomóra segítségével korrigálják az időeltérést, ezért működnek a GPS készülékek a Föld felszínén kellő precizitással.

Croce a tudás két formáját ismerte el, az intuíciót és a logiát. A gondolkodás megnyilvánulásában az alábbi kettősségeket vélte felfedezni: képzelet és értelem; egyéni és egyetemes; egyedi jelenségek és a kapcsolataik; megjelenés és koncepció. A művészetet olyan eszköznek tekintette, amely minden előre kigondolt elképzelés, kategorizálás, meghatározás vagy minősítés nélküli tudás megszerzését teszi lehetővé: a művészet egyszerűen átérzi a valóságot, és azt másoknak bemutatja.

Mivel a képzelet a gondolatok előtt születik meg, szerinte „az ember azon nyomban művésszé válik, amint elképzel valamit, és a magyarázat csak később születik meg”. A szépséget úgy értelmezte, mint „egy olyan mentális kép, amely megragadja az észlelt dolog lényegét”. Számára a művészet leginkább egy belső folyamat, mint például a szemlélődés, a dolgok meglátása és elrendezése. Ezért az igazi művészet sokkal inkább belső alkotás, mint külső megjelenítés. – Számomra ez egy mély és vonzó gondolat, de végül is a külső megjelenítés teszi mások számára is érzékelhetővé a művészetet!

Durant nem lelkesedett Croce filozófiájáért. Croce gondolatait a lélekről lényegtelennek tartotta; a gyakorlatiasságát elhanyagolhatónak ítélte meg; és Croce történelem értelmezésében is talált hiányosságokat. Bár elismerte Croce ambícióját a történelem és filozófia egyesítéséért, Durant szerint a történelem elemzésekor Croce egymástól elkülönítve értékelte a gazdaságot, a vallást, a politikát, a tudományokat, a művészeteket és a filozófiát. Szerinte a történelmet egy időszak minden aspektusából kell áttekinteni: „az események minden kapcsolatával, hasonló körülményekkel való összehasonlítással és a különféle időszakok egymásra gyakorolt kölcsönhatásaival”. – Érdemes megjegyezni, hogy Durant és felesége 11-kötetes művet írt a Civilizáció története címmel.

 Croce esztétikáját illetően Durant nem értett egyet a művészet belső koncepciójának hangsúlyozásával. Szerinte a mű külső, fizikai  megjelenítése is nélkülözhetetlen fontosságú – lásd a fenti megjegyzésemet –. Croce művészetekkel kapcsolatos nézeteinek értékelését végül is Anatole France-ra hagyta, akit Durant kora legnagyobb élő művészének tartott: „Úgy gondolom, hogy sohasem fogjuk pontosan megtudni, hogy miért szép valami.” – Szerintem sem Durant, sem Croce, sem Anatole France, sem egyetlen általam ismert személy sem talált meggyőző választ erre az egyszerű kérdésre. A művészek, művészeti kritikusok, filozófusok és hétköznapi emberek évszázadok óta próbálják meghatározni, hogy mi a művészet, mit jelent a szépség, mi ragadja meg és köti le figyelmünket, mi serkenti a képzeletünket. Azt hiszem, hogy ezekre a kérdésekre helytől és korszaktól független választ talán soha sem találunk.

Bertrand Russell (1872-1970); A valóság atomi (elemi) tényekben mutatkozik meg

A 20. század elején Russell és G.E. Moore a filozófia egy új irányának, a logikai analízis filozófiájának az alapjait fektették le. A hagyományos filozófiában olyan hiányosságokat vettek észre, amelyek szerintük a hétköznapi nyelv pontatlan, félreérthető természetéből fakad. Céljuk az volt, hogy megtisztítsák a nyelvezetet, amivel a filozófusok kifejezik gondolataikat. Ennek érdekében a matematikai logika egy új formáját, a szimbolikus logikát alkalmazták a nyelvészet elemzésére. A szakterület kifejlesztésében számos kiváló matematikus és logikus vett részt, de a logikai analízis filozófiájának alapjait Russell és A.N. Whitehead publikálták a Principia Mathematica című könyvben. Ebben olyan módon fogalmazták át az arisztotelészi logikát, hogy az osztályok közötti kapcsolatok helyett az állítmányok közötti logikai kapcsolatokra fektették a hangsúlyt. Míg Arisztotelész „terminus logikájában” (más néven szillogisztikus logikában) az osztályok információs értéke korlátozott volt, a Principia Mathematica szimbolikus logikája lehetővé tette szélesebb körű információk közlését.

A logikai elemzés követői többnyire felhagytak a hagyományos metafizikai kérdések, például az egyetemesek tanulmányozásával. Figyelmüket a nagy általános kérdések helyett inkább szűkebb , de logikai szempontból jól körülhatárolható problémákra irányították. Ez a megközelítés sokkal alkalmasabbnak ígérkezett nehezen észrevehető hibás gondolatok elkerülésére, mint a hagyományos robusztus filozófiai rendszerek. Az iskola követői úgy vélték, hogy a megfelelően alkalmazott szintaxis a logikai elemzés fontos eleme, amivel számos filozófiai kétértelműség  tisztázhatóvá válik. A helyesen használt szintaxis előnyeit Russell a „leírás elmélete” koncepciójában fogalmazza meg, amit Russell egyik kiemelkedő gondolatának tekintenek a nyelv filozófiájában.

A logikai elemzés filozófiájának vívmányait felhasználva számos új filozófiai irányzat született. Ezek egyikét, a logikai atomizmust, Russell és Wittgenstein dolgozta ki. A logikai atomizmus alaptétele az, hogy a valóság elemi építőkövekből áll, amelyeket Russell atomi tényeknek nevezett el. Ezek az atomi tények kizárólag alany-állítmány szerkezetű atomi állításokban fejezhetők ki, amelyben az alanynak tulajdonnévnek kell lennie (a Föld kerek). Több egymással összekapcsolt atomi állítás molekuláris állításokat alkot (a Föld kerek és kék, ha az űrből nézzük). A molekuláris állítások összetettsége némi kuszaságot okoz a valóság leírásában, ezért elemeikre kell bontani őket, és az így kapott atomi állítások közötti kapcsolatokat kell megtalálnunk. Az atomi és molekuláris állításokon kívül az információcsere harmadik formája az általános állítás, amelyben az alany nem tulajdonnév, hanem köznév; például „A bolygók gömb alakúak”. A logikai atomizmus szemszögéből nézve ezeknek az általános állításoknak nincs megfelelője a valóságban, ezért valóságértékük sincs.

A logikai atomizmus nem ígérte új tudományos tények felfedezését. Ehelyett a meglévő információt rendezte el atomi javaslatokba, és ezzel új feladatot jelölt ki a filozófia számára: a sokszor homályos jelentésű hétköznapi nyelvezet helyett világosan érthető nyelvezetre kell átírni a filozófia problémáit a logikai szintaxist szabályai szerint. Ennek eredményeként, Hume óta először, a filozófia alkalmassá válhat a világgal kapcsolatos pontos(!) információk feltárására.

Politikai filozófiájában Russell a magántulajdon helyett a csoporttulajdon megteremtését szorgalmazta. Társadalmának törvényei mindössze két elven alapulnának, a tiszteleten és a tolerancián.

Russell elutasította az örökölhető kiváltságokat, ezért a grófi címéről is lemondott. Az első világháború alatt pacifista nézetei miatt elbocsátották Cambridge-ből, és Angliában kikiáltották árulónak. Rendíthetetlen miszticizmus ellenes filozófus volt, aki mindennél többre értékelte a valóság megismerésének tudományos megközelítését. Erőssége a logika és a matematika volt. Ezek művelésében rendkívüli intellektuális és esztétikai megelégedettséget talált: „Helyesen szemlélve a matematika nemcsak igazságot, de a legmagasabb rendű szépséget is magában hordozza”, írta. Számára a matematika az örök igazságot, az abszolút tudást, az a priori gondolatokat, Platón formáit, Spinoza örök rendjét, valamint a világ lényegét testesítette meg.

A logikai analízis és a logikai atomizmus filozófiája

Russell szemében, a filozófia a tudás, az igazság, a valóság, az érték és az erény történelmi keresése során két fő irányt követett. Az egyik ág nagymértékben támaszkodott a matematikára és a logikai érvelésre, a másik az empirikus tudományokra. Az első csoport néhány nevesebb képviselője Platón, Aquinói Szent Tamás, Spinoza és Kant, míg a másik ág képviselői között Démokritoszt, Arisztotelészt, Locke-t és a modern empiristákat lehet megemlíteni.

A 19. század végén kialakult a modern filozófusok harmadik iskolája. A logikai elemzés filozófiájának, vagy rövidebben analitikus filozófiának nevezett irányzat követői elutasították a miszticizmust, amely Pythagoras óta beleívódott a matematikába. A matematika letisztult alapelveivel és a logika használatával azt remélték, hogy a deduktív tudást ötvözhetik az empirikus megfigyelésekkel. Próbálkozásuk végső célja az volt, hogy egyesítsék a klasszikus metafizikai kettősségét: a matematikai logika által képviselt elmét és az empirikus tudományok tárgyát, az anyagot. Ezzel a szándékkal lényegében a semleges monizmus örökségéhez csatlakoztak.

Út az analitikus filozófiához

Bár a matematika fejlődése a 17. században az emberi gondolkodás óriási mérföldkövét jelentette, a differenciál- és integrál számításban, valamint az analitikus geometriában még számos fontos kérdés tisztázatlan maradt. A 19. század közepén Karl Weierstrass kifinomította a differenciál- és integrál számítást, és véglegesítette a kontinuitás gondolatát. Anélkül, hogy megpróbálnám boncolgatni Weierstrass matematikai érdemeit, munkája megbízhatóbb logikai alapot adott a végtelen matematikai megközelítéséhez. Weierstrass óta lehetővé vált megfelelő módon megközelíteni Eleai Zénó ősrégi dilemmáit is. – Emlékeztetőül: Zénó számos problémája a mozgás, és ezzel a változás tagadásához kapcsolódik.

Leibniz megmagyarázhatatlannak találta, és végül logikai ellentmondásnak tartotta, hogy több egész szám létezik, mint páros vagy páratlan szám: végül is mindkét csoport végtelen nagyságú. Leibniz dilemmájára végül George Cantor halmazelmélete (kontinuumelmélete) talált meg a magyarázatot. A végtelen halmazt úgy határozta meg, mint egy olyan gyűjtemény, aminek a részei ugyanannyi tagot tartalmaznak, mint maga az egész gyűjtemény. – Sajnos ezt csak le kell nyelni így, ahogy van. Ha jobban belegondolunk, talán részben érthetővé válik. –  Ebből a definícióból kiindulva bebizonyította, hogy a végtelen számokat és számhalmazokat ugyanúgy lehet kezelni, mint bármely más számot. Ezzel megoldódott a „végtelen szám” matematikai kezelésének ősrégi problémája – laikusként legalább is én így értelmezem!

Példaként vehetünk két távolságot: 1 m és 1 km. Mindkét távolság végtelen számú pontból áll. A halmazelmélet szerint azonban az 1 km-nek több végtelen pontja van, mint az 1 m-nek. Ha egy mozgó test fele annyi idő alatt hagyja maga mögött az 1 m-es távolságon belüli végtelen számú pontot, mint egy másik mozgó test, akkor az 1 km-en belül található, még nagyobb számú végtelen ponton is fele annyi idő alatt fog áthaladni, mint a másik test. Tehát a távolság végtelen nagyságú ponthalmaza egyszerű számokként kezelhetővé vált. A tetszőleges távolságon belüli különböző végtelen számú pontokhoz hasonlóan, az összes egész szám gyűjteménye nagyobb végtelen szám, mint akár a páros, akár a páratlan számok gyűjteménye.

A felismerés, hogy végtelen halmazok különböző méretekben léteznek, és ennek matematikai bizonyítása nem csak a matematikában jelentett mérföldkövet, de a filozófiai tudáselméletben is nagy szerepet játszott. Ez lett a halmazelmélet alapja, ami a modern matematika egyik fontos területe. Az új elem, amit Cantor a matematikai logika nyelvezetével a végtelen fogalmába beépített, talán a következőképpen egyszerűsíthető le: léteznek nagyobb és kisebb végtelen halmazok. – A kontinuitáselmélet bármilyen további értelmezése meghaladja a felfogásomat.

Éppen amikor végre megbarátkoztunk a végtelen folytonosság fogalmával a matematikában és filozófiában, megjelent a kvantummechanika. Ez a minden klasszikus törvénynek látszólag ellentmondó új terület részben a kvantumbizonytalanságot és annak potenciálisan hatalmas jelentőségű metafizikai vonatkozásait (szabad akarat, valóság stb.) hozta magával. Emellett viszont egy vadonatúj elemet is bevezetett a fizika és a matematika fogalomvilágába: a diszkrétséget! Felmerülhet a kérdés, hogy ha valóban létezik egy elméletileg legkisebb távolság – a Planck-távolság –, ahogy azt a kvantummechanika állítja, akkor van-e létjogosultsága a folyamatosságot leíró kontinuumelméletnek? Vagy a kontinuumelmélet azzá válhat, amivé a newtoni elmélet vált az általános relativitás elmélet után: a valóság jó megközelítése, de nem a teljes igazság?

És milyen változásokat hozhat a kvantummechanika a metafizikában? Ha a tér és az idő, s velük együtt a mozgás és a változás sem folyamatos, hanem diszkrét, akkor az eddigiektől talán gyökeresen különböző valóságszemlélet kialakítására lenne szükség? Nem tudom, hogy a filozófia elérte-e azt a pontot, hogy gondolatkörébe beépítse a kvantummechanika vívmányait. Ha még nem történt meg, ennek beteljesülése  szerintem csak idő kérdése, és akkor a kvantummechanika potenciálisan új életet lehelhet a metafizikába is.

Russell elismerte Gottlob Frege szerepét a modern logika nyelvezetének és szimbolikájának kialakításában. A szimbolikus logika fejlesztésében elért eredményeiért egyesek Russell és G.E. Moore mellett Frege-t tekintik az analitikus filozófia harmadik alapító atyjának. Frege bebizonyította, hogy „az aritmetika és általában a tiszta matematika nem más, mint a deduktív logika meghosszabbítása” – idézet Russelltől –. Russell és Whitehead a Principia Mathematica című művükben továbbfejlesztették Frege filozófiailag fontos gondolatát, miszerint a tiszta matematika a logikából származik. Ezzel megkérdőjelezték Kant két fő tézisét.

1. Kant állításával ellentétben az aritmetika nem szintetikus, azaz nem alapul más tudásforráson, hanem logikailag levezethető és ezért tisztán analitikus.

2. Kant állításával ellentétben az aritmetika nincs kapcsolatban az idő fogalmával.

Logikai atomizmus

A Principia Mathematica megjelenése után Russell és egyik tanítványa, Ludwig Wittgenstein (lásd később) az analitikus filozófia eszközeit használta a filozófia átalakítására, és kifejlesztették a logikai atomizmust. Bár Russell és Wittgenstein a logikai atomizmus némileg eltérő változatán dolgoztak, a különbségről itt nem lesz szó.

Míg Arisztotelész klasszikus logikája az osztályok egymáshoz való viszonyán alapult, Russell logikája az állítások egymáshoz való viszonyát jellemezte. Az állítások megfelelő logikai elemzése általában több információt eredményez, mint az osztályok közötti kapcsolatok elemzése.

Példaként, egy klasszikus logika szabályait követő kijelentés tudatja velünk, hogy „egyes madarak repülő állatok”. Ebből megtudjuk, hogy a madarak osztályának néhány tagja a repülő állatok osztályába tartozik.

Mivel Russell logikája lehetővé teszi az állítások egymáshoz való kötődését, a következő állítás logikailag helyes: „Ha több fecske van, kevesebb lesz a szúnyog.” Itt a „több fecske van” állítás összekapcsolódik a „kevesebb a szúnyog” állítással, oly módon, hogy az élet egy potenciálisan ismeretlen, tágabb aspektusáról kapunk információt.

A logikai atomizmus szerint a világ atomi tényekre épül, azok egyéni jellemzőivel. Kommunikációnkban a logikailag elfogadható mondatok egy létező atomi tényről közvetítenek információt atomi propozíció formájában. Az atomi propozíciónak alany- állítmány formában kell lennie, ahol az alany mindenképpen egy tulajdonnév (például Föld) és egy ténylegesen létező dologra utal. Az állítmány a szóban forgó dolog egyéni(!) jellemzőjét fejezi ki.

Hangsúlyozni kell, hogy ha egy kijelentés alanya köznév (például „bolygó”), akkor az nem atomi propozíció, hanem egyetemes állítás. Ez nem utal a világ egyetlen specifikus(!), konkrét valós tényére sem, így a jelentése homályos marad. Azokat az állításokat, amelyek az atomi állítások összekapcsolásával jönnek létre, Russell molekuláris propozícióknak tekintette. A kapcsolat az „és”, „vagy”, „ha”, „kivéve, ha”, „akkor”, „csak” stb. típusú összefüggéseket fejezheti ki. Megfelelő elemzéssel minden molekuláris propozíció felbontható elemi összetevőire, amik az atomi propozíciók.

Példaként, a „Jancsika sír” egy atomi állítás, mivel egy atomi tényből – Jancsikából – és egy rá jellemző tulajdonságból– az, hogy sír – áll. A „Jancsika és testvére sír” vagy „Jancsika sír és hisztizik” olyan molekuláris állítások, amelyek mindegyike leegyszerűsíthető két atomi propozícióra: egy-egy állítás mindkét gyerekről, vagy egy-egy állítás Jancsika mindkét cselekedetéről. Mindkét példában a logikai összekötő szó az „és”.

Russell arra a következtetésre jutott, hogy bár a hétköznapi nyelv szerkezete hasonló a logikai atomizmus struktúrájához, annál kevésbé szabatos, és ezért kevésbé alkalmas filozófiai elemzésekre. Úgy ítélte meg, hogy a logikai atomizmus eszközeivel egy új feladatot jelölhet ki a filozófia művelésére: logikai struktúra segítségével tájékoztasson bennünket a valós világról.

Talán nem véletlen, hogy Russell ambiciózus törekvése a metafizikai valóság leírásának legprecízebb formájának megtalálására nagyjából egybeesett Einstein kísérletével, hogy a fizikai valóság leírását pontosítsa az egyesített térelméletben.

A leírások elmélete

A szintaxis, ami a köznyelvnél formálisabb szabályokon alapuló nyelvhasználatot igényel, a modern filozófia sarokkövévé vált. Rudolf Carnap, a logikai pozitivizmus szószólója (lásd később) egészen odáig ment el, hogy a filozófia szintaktikai hibáinak kijavításával a filozófia összes problémáját megoldhatónak vélte. Bár Russell túlzásnak tartotta Carnap álláspontját, a filozófiai gondolatok kifejtésében a szintaxis szigorú betartásának fontosságára figyelmeztetett. Véleménye szerint megfelelő nyelvhasználattal a filozófia számos kétértelműsége tisztázható lenne.

Russell szerint a leírások hanyag alkalmazása sok zavart okozott a filozófiában. Először is a definiálta a leírást, mégpedig a következőképpen: valakinek vagy valaminek a körülírása egy sajátos tulajdonság alapján, anélkül, hogy a tárgyat vagy személyt megneveznénk. Például, „az Egyesült Államok elnöke” leírásnak minősül, de „Trump, az Egyesült Államok elnöke” nem a russelli értelemben vett leírás. „A naprendszer harmadik bolygója” egy leírás, de a „Föld a Nap körül kering” már nem: hiszen nem leírja, hanem megnevezi a Földet. Russell egyik legfontosabb nyelvfilozófiai öröksége a helyes szintaxis hasznosságának szemléltetése a leírások elméletén keresztül.

Kiindulópontként leszögezte, hogy a mondatoknak van egy nyelvtani és egy logikai formája. A valóság leírásához a mondatnak egy (és csak egy!) létező(!) atomi tényről kell információt szolgáltatnia alany-állítmány formában. Vajon a nyelvtani és logikai mondatszerkezet egyaránt teljesíti ezt a követelményt az atomi tényről?

Nyelvtani szinten elemezve, „Medúza nem létezik” egy alany-állítmány formában kifejezett mondat, amelynek alanya a Medúza tulajdonnév. Látszólag tehát egy atomi állítást tettünk, és így felfedtük a valóság egyik tényét. Ha azonban logikusan elemezzük a kijelentést kiderül, hogy „Medúza nem létezik” egy olyan állítás, amelyben a Medúza szó nem egyszerű alany, hanem egy olyan állítmány, amely egy jelenség különféle jellemzőit közli velünk. Ezt a jelenséget mi Medúzának nevezzük, ami egy olyan valami (és csak egy valami!), amelynek a haja kígyókból áll; ami kővé varázsolja az embereket, ha ránéznek stb. A „nem létezik” tagadó ige logikai funkciója a mondatban nem állítmány, hanem, ahogy Russell nevezte, egy logikai jelző. A mondat szerkezete logikailag tehát nem alany-állítmány, ezért nem tartalmaz atomi tényt. Következésképpen, bár nyelvtanilag a mondat helyes, logikai értelemben mégsem fejezi ki a valóságot, tehát logikailag nem lehet igaz.

A következő példa szintén a helytelenül használt leírást és annak következményét mutatja be, talán némileg világosabban.

Az aranyhegy nem létezik.

Mi nem létezik?

Az arany hegy.

A fenti állítás logikai dilemmája abban rejlik, hogy látszólag azt sugallja, hogy létezik egy aranyhegy, amely nem létezik. A logikai egyértelműség szempontjából ez természetesen egy homályos és zavaros kijelentés. A zavar forrása azonban nem a válaszban rejlik, hanem a nyitó kijelentésben. Itt egy fel nem ismert határozott leírás használata azt sugallja, mintha az alany – az aranyhegy – tulajdonnév lenne. Az állítás tehát az alanyt létező tényként kezeli, hiszen minden tulajdonnév vagy létezik vagy létezett valamikor. Az állítás igéje viszont tagadja ennek a „létező” alanynak a valódiságát (létezését).

Ha elfogadjuk, hogy az aranyhegy nem tulajdonnév, akkor az állítás nyelvtanilag és szemantikusan is megőrizné jelentését, mint egy egyetemes állítás, de nem tartalmazná azt a valóság értéket, amit csak az atomi propozíció képes kifejezni: végül is most nem tudjuk, hogy tényleg van egy aranyhegy, vagy nincs. A leírások elmélete segítségével a fenti egyetemes állítást átformálhatjuk logikailag értelmes információvá (propozícióvá). Bár az elemzés körülményesnek tűnik, úgy gondolom, hogy a mondat logikai dekódolása megéri a fáradságot.

A leírás elméletének helyes használatának ez az általános struktúrája: van egy (és csak egy) „c” dolog, amelyben az „x” állítás igaz, ha „c” értéke „x”, egyébként az állítás hamis. Tehát az aranyhegyre vonatkozó eredeti állítást logikailag a következőképpen kell helyesen megfogalmazni: nincs olyan „hegy” („c” dolog), amelyre kizárólag igaz, hogy „arany és egy hegy” („x” állítás); ezért az „arany és hegy” nem „hegy” (azaz „x” nem „c”); ezért az ilyen hegy („c” entitás) létezése valótlan. Bármennyire is bonyolult, ezzel a kacskaringós szintaxissal anélkül önthetjük szavakba az aranyhegy nemlétét, hogy a logikailag félrevezető mondatot, „Az aranyhegy nem létezik”, használnánk. – Ez alkalommal egy kis bepillantást nyerhettünk abba, hogy miért olyan körülményes a filozófiai szövegek olvasása…

Hozzá kell tennem, hogy a fenti logika szigorú szabályai nélkül „Az aranyhegy nem létezik” mondatnak lehet egy valóságot leíró köznyelvi értelme is, ezzel a jelentéssel: valamikor én, vagy valaki más hitt az (egy és egyetlen) aranyhegy létezésében, de most kiderült, hogy 1. vagy senki sem talált egy aranyhegyet bár mindenhol keresték, 2. vagy egynél több ilyen hegyet találtak. Ezért „az” aranyhegy nagy valószínűséggel nem létezik, bár „egy” aranyhegy létezhet, ha valóban többet is találtak. Nem tudom, hogy egy analitikus filozófus mit szólna ehhez.

Végezetül, még egy aggályoskodás: ez az egyszerű köznyelvben könnyen érthető állítás „Nincs olyan, hogy aranyhegy”, nem fejezne ki logikailag egyenértékű információt a fenti bizarr szaknyelv használata nélkül? Persze ez az állítás nem követi az atomi propozíció formáját, ezért Russell szerint elvileg nem tartalmazhatna hiteles, valós információt – csupán egy laikus dilemmáját… –

A fentieket Russell így foglalta össze: bár nyelvtanilag a leírások helyettesíthetik a tulajdonneveket, de logikailag ez nem elfogadható. A megfelelő logikai elemzés követelményével a filozófia újonnan értelmezett feladata egyszerűen megfogalmazható: hiteles módon mutassa be a világot annak minden tárgyával és tulajdonságával. Míg a hétköznapi nyelv a szokásos nyelvtani szabályokkal csak hanyagul és félreérthetően képes jellemezni a világot, addig a filozófiának a beszélt és írott nyelvek elemzésével, és a nyelvek logikailag megfelelő átírásával kell egyértelművé tenni az emberi kommunikációt.

Az általános relativitáselmélet szerepe a logikai elemzés filozófiájában

A „tiszta matematika” mellett a logikai elemzés filozófiájához a fizika fejlődése is nagyban hozzájárult. Az általános relativitáselmélet (GR) filozófiai jelentősége a tér és az idő korábban különálló fogalmainak tér-időbe történő egyesítése. Russell szerint a GR fő metafizikai következménye az, hogy a fizikai világ „lényege” többé nem az anyagi szubsztancia lett, hanem az események, amelyek sajátos kapcsolatban állnak egymással.

Ezeket a kapcsolatokat különféle időbeli vagy térbeli referenciakereten belül elemezhetjük. Két esemény, „A” és „B” a tér-idő különböző régióiban megjelenhet egyidejűleg, ha ugyanabból a referenciakeretből figyeljük meg, de „A” megjelenhet „B” előtt vagy után is ha különböző referenciakeretekből követjük az eseményeket. A metafizikában mindezek a változások egy forradalmian új koncepcióhoz vezettek, amelyben az anyag helyett események sorozatát kellett vizsgálni. Az anyag elvesztette státuszát, mint a világ végső alkotóeleme, és egyszerűen csak az események csoportosításának kényelmes eszközévé vált.

Russell még nem tudhatott az elemi fizika legújabb elméleteiről. Ezek között a húrelmélet különféle változatai az anyagot a húrok harmonikus mozgására vezetik vissza. Ilyen formán a világ „végső elemi szubsztanciának” a húrokat, és azok mozgását – eseményeit – tekinthetjük. Ez megerősíteni látszik Russell koncepcióját az események elsődlegességéről a világ legelemibb szintjén.

Russel meglátása szerint tehát a fizika fejlődése csökkentette az anyag jelentőségét azzal, hogy az események sorozatára terelte a figyelmet.

Ugyanakkor Russell arra is felfigyelt, hogy a 20. század elején a pszichológia fejlődése bizonyos fokig megkérdőjelezte az elme hagyományos szerepét, mivel a feltételes reflexek és a tudatalatti felé terelte a figyelmet. Az anyag „kevésbé anyagivá” válásával és az elme „kevésbé gondolativá” válásával végül is az elme-anyag szétválasztása már nem tűnt olyan jól megalapozottnak, mint korábban. Russell ebben James semleges monizmusa felé mutató tendenciát vélt felfedezni.

Russell zárógondolata az analitikus empirizmus filozófiájáról

Meg kell jegyezni, hogy a modern analitikus megfigyeléseken alapuló filozófia alapvetően különbözik Locke, Berkeley és Hume gondolatrendszerétől, mivel szerves részévé tette a matematikát és a fejlett logikai technikákat. Russell úgy vélte, hogy ez az új megközelítés hatásosabb tudományos szigorral lesz képes végrehajtani a valóság vizsgálatát. Véleménye szerint a klasszikus filozófia az egyetemesség elemzését tekintette feladatának, és ez számos tévedéshez és túlzott leegyszerűsítésekhez vezetett.

Ahelyett, hogy az univerzumot egy mindenre kiterjedő rendszer létrehozásával szándékozott volna megmagyarázni, az analitikus empirizmus egyéni kérdésekre összpontosít, ami csökkenti a tévedések kockázatát.

Az erkölcsi értékek tanulmányozását Russell továbbra is a klasszikus filozófia módszereire bízta, ugyanis véleménye szerint az értékek vizsgálata nem alkalmas tudományos analízisre. Végül is hogyan tudná a tudomány bebizonyítani, hogy a kegyetlenség elítélendő?

Russell arra is rámutatott, hogy az univerzum tanulmányozását eddig még sohasem különítették el az etikai/politikai doktrínáktól, amelyek az optimális életvitelt voltak hivatottak felfedni. Ezért a filozófusok univerzummal kapcsolatos elméleteit valamilyen módon mindig befolyásolta az erényes életről alkotott meggyőződésük. Russell szerint az a filozófus, aki az igazság elfogulatlan keresésén kívül bármi másra használja hivatását, erkölcsi szempontból árulást követ el. „Az igazi filozófus kész minden előítéletet felülvizsgálni.” Ha személyes meggyőződés vagy külső nyomás bármilyen korlátot emel az igazságra való törekvés előtt, akkor a félelem megbénítja a filozófiát.

Russel szerint az igazság és az erényes élet keresésének egymásba olvadása, sokáig akadályozta a filozófia fejlődését. Ez a vallási dogmák igazságának, Isten létezésének és a halhatatlanságnak a bizonyítására vagy megcáfolására tett túlméretezett erőfeszítésekben nyilvánult meg. „Azért, hogy a bizonyítékukat érvényesnek tüntessék fel, a filozófusoknak meg kellett hamisítaniuk a logikát, misztikussá kellett tenniük a matematikát, és színlelniük kellett, hogy a mélyen gyökerező előítéletek valójában mennyből fakadó intuíciók lennének.”

Annak a filozófiai irányzatnak, amely a logikai elemzést teszi fő céljává, el kell ismernie, hogy „az emberi értelem nem tud meggyőző választ találni az emberiség számos fontos kérdésére, de nem hajlandó elfogadni, hogy valami misztikus eszköz létezik a tudomány és értelem elől elrejtett igazság felfedezésére.” Az analitikus filozófia segítségével Russell arra látott lehetőséget, hogy a korábbi eredmények elvetése helyett, azok javításával közelítsük meg az igazságot. – Úgy vélem, hogy Hegel tézis-antitézis-szintézis megközelítése hasonló utat jelölt ki.

Russell a következőkkel fejezte be az analitikus filozófia tárgyalását: „az analitikus filozófia gondos gyakorlása során szerzett hiteles ismeretek kiterjeszthetőek az emberi tevékenység teljes szférájára, ami a fanatizmus csökkenését a szimpátia erősödését és a kölcsönös megértést bátoríthatja.”

 Russell, aki nemcsak filozófus volt, hanem kiváló matematikus is, hajlamos volt olyan matematikai problémákat tárgyalni, amelyek túl bonyolultak a hozzám hasonló laikusok számára. Az érdeklődő olvasónak ajánlom Russell „Bevezetés a matematikai filozófiába” című könyvét, ami további betekintést nyújthat a filozófia és matematika határterületébe. Bár a könyv nem igényel felsőfokú matematikai ismereteket, mégis úgy hiszen, hogy a legtöbb ember számára kihívásokkal teli olvasmány lesz.

Durant Russell metafizikájáról

Korai „logikai atomista” munkássága miatt Durant egy új Pythagorasnak nevezte Russellt, aki megpróbálta a filozófiát matematikai formákra redukálni, és minden tradicionális tartalmat eltávolítani belőle. Durant fenntartotta, hogy „az érvelésnek konkrét dolgokra kell vonatkoznia, és ahhoz, hogy hasznos maradjon, minden lépésnél kapcsolatot kell tartania velük… az absztrakciók állandó tesztelést és tapasztalatokból nyert korrekciókat igényelnek”. Russell megközelítésében Durant egy újkori skolasztika kialakulásának veszélyét látta, annak jellemző merevségével.

Durant ugyancsak elmarasztalta Russell érdektelenségét Bergson költői, metaforákkal teli metafizikája iránt az időről, időtartamról, mozgásról és életimpulzusról. Bár Durantnak Bergsonnal szemben is voltak fenntartásai, mégis csodálta őt, mint ahogy Russell munkáját is nagyra értékelte.

Russel politikai filozófiája

Russell szerint a tulajdon erőszak és lopás eredményeként jött létre. Az államok, élve törvényhozói jogkörükkel, általában egy olyan rablási formát érvényesítenek, amely megvédi, és ha lehet növeli is, a háborúkban szerzett tulajdonukat. Russell a magántulajdon helyett a szövetkezetek és szindikátusok által birtokolt tulajdonokat részesítette előnyben.

Mivel szerinte „a gyűlölet és a háborúk nagyrészt berögzült eszmékből vagy dogmatikus hitből fakadnak”, az emberek közötti véleménykülönbségek elrendezésére vitákat szorgalmazott. Míg a műveletlen emberek hajlamosak elhamarkodott és megdönthetetlen véleményekre, a bölcsek csak lassan bizonyosodnak meg véleményük igazáról, és nyitottak annak módosítására. Ha az oktatás az emberek gondolkodását ebbe az irányba tudná terelni, akkor legtöbb bajunk megoldódna.

A társadalmi együttműködés szabályozására Russell csak két, rendkívül egyszerű elvárást vezetne be a polgárokkal szemben: a tisztelet elvét és a tolerancia elvét. Olyan társadalomra vágyott, ahol a művészet értékesebb lenne, mint a gazdagság. Ellenérvében Durant a Medici-ek művészeteket támogató gazdagságára hivatkozott. Mint írta: „a művészet csak a virág lehet, amely a gazdagságból nő ki, de nem helyettesítheti a gazdagságot.” – Bár természetes hajlamom van ebben a vitában Russellel érteni egyet, némi habozással el kell ismernem, hogy Durant ellenérve is erős.

Politikai kíváncsisága Russellt a forradalom utáni Oroszországba vitte, ahol Leninnel is találkozott. A kommunista kormány által létrehozott antidemokratikus társadalmi struktúrát megtapasztalva Russel csalódottan tért vissza a látogatásról. Számára a szólásszabadság mindig is a liberális filozófia axiómája volt, és úgy látta, hogy a Szovjetunióban azt elfojtották. 1920 és 1921 között Kínában is tartott előadássorozatot, ahol tapasztalatai kedvezőbbek voltak – „Kína és a kínai probléma” című könyvében egy máig érvényeselemzést ad a kínai társadalomról.

Ideológiai és politikai nézeteik különbségei ellenére Durant szívélyesen és nagy tisztelettel írt Russellről. Szerethető embernek nevezte, akinek a metafizikája mélyreható, a matematikája finom és megkapó, világos gondolatai dicséretre méltóak az egyszerűségükben, és az emberiség iránti, szinte misztikus gyengédsége megcsodálandó. – A mai politikai színtér méregköpdöső ideológiai riválisai világszerte leckét vehetnének Durant ideológiai vetélytársa iránti elfogulatlanságából.

George Santayana  (1863-1952); Az értelem és az ösztön pragmatikus egyesítése

Santayana leginkább elméleti idealistának és gyakorlati materialistának tekinthető. Miközben elismerte a tudományos megismerés hiányait, az igazság felfedezésében mégis többre értékelte a tudományt, mint a hitet. Materialista hajlama ellenére a katolikus tanítás bizonyos nézeteit soha nem utasította el. Némi vonakodással egyetértett azzal, hogy egy természetfeletti hatalom elfogadása nélkül nem lehet erényes életet élni.

Míg a társadalomban a családot találta a legértékesebb egységnek, a kormány szerepét is elismerte az anarchia megfékezésében. Az arisztokráciát igazságtalansága miatt, a demokráciát pedig egyformaságra való törekvése miatt ítélte el. Számára a timokrácia lett volna a legkedvezőbb államforma. Szerinte a boldogság bölcsességgel és természetes korlátaink elfogadásával érhető el. Meglehetősen haladó filozófiai gondolatai ellenére erősen rasszista nézeteket vallott.

Santayana elméletben elismerte, hogy a tudás elsődleges forrása a gondolatokban lelhető fel – ez egy idealista nézet –, jó pragmatikus érzékkel viszont a világ alakulását megfelelőnek tartotta az emberiség egyesített tapasztalatai alapján is. Lényegében empirista filozófiát követett, amelyben a megismerés fő eszköze az érzékelés és a tapasztalat, míg az élet alakulásában a gondolatoknak alig van gyakorlati következménye. Ilyen formán az elméleti, de nem kulcsfontosságú idealizmus és a gyakorlati materializmus között találta magát. Az anyag természetéről viszont sosem formált véleményt: „Mi az anyag?… Várom, hogy a tudományok emberei megmondják nekem.”

Sok gondolkodótól eltérően nem állította, hogy az észszerűség és az ösztönök kölcsönösen kizárnák egymást. Ehelyett úgy vélte, hogy igazi tudomásunk a világról az ismeretszerzés e két formájának egyesüléséből alakul ki. Nem rejtett szarkazmussal kérdőjelezte meg Bergson cselekvés-vezérelt kreatív erőbe, az élan vital-ba vetett anti-intellektuális hitét: „Milyen élet, milyen energia az” – kérdezte – „amit egyetlen golyóval vagy egy kis hőmérséklet csökkenéssel ki lehet oltani?” Véleménye szerint minden mentális eseménynek mechanikus és anyagi bázisa van, és a pszichológia csak akkor válik irodalomi fikcióból tudománnyá, ha ezt felismeri. A tudományos módszerek hiányosságai ellenére bizonyos volt benne, hogy semmilyen más eszközzel nem kaphatunk pontosabb képet az igazságról, mert „csak a tudomány tartalmaz megbízható tudást”, és „az értelembe vetett bizalom az egyetlen hit, amelyet a belőle termett gyümölcs szentesített”.

Santayana materialista elképzelései miatt Durant ambivalens volt vele szemben. Durant úgy gondolta, hogy egy olyan kifinomult gondolkodótól és éteri költőtől, mint Santayana váratlanul jön az ilyesféle „lelkes materializmus”. Mindazonáltal Durant nem titkolt csodálattal tekintett Santayanára, ahogy ez ebből a mondatából is érezhető: „Jó volt találni egy férfit, aki egyszerre érezte a szépség vonzerejét és az igazság hívását.”

Santayana nem hitt a halhatatlanságban. Mindazonáltal egy olyasféle nosztalgiát érzett elhagyott katolicizmusa iránt, mint amit egy férfi érezhet egykori szeretője iránt, aki megcsalta őt. Úgy tűnik, hogy a katolikus dogmák merevségét elutasította, de néhány katolikus tanításban megfogalmazott gondolatot tiszteletben tartott. Elismerte a vallás emberiség történetében betöltött fontos szerepét, és megkérdőjelezte, hogy az ember a vallás ismerete nélkül megérthető. Elmarasztalta azokat, akik szükségtelennek tartották a vallástudományt: „fiatal okoskodóknak” vagy féregrágta, „öreg szatíroknak” nevezte őket.

Egy másik helyen azonban így írt: „Szánalmas megfigyelni, hogy még a legmagasabb rendű vallás is milyen alantas indítékokat tulajdonít az istenségnek…” Majd azzal folytatta, hogy az istenségek a legjobb „falatokat” és dicsőítésüket várják el követőiktől, és vak engedelmességet követelnek cserébe jószándékukért, egyébként büntetéssel fenyegetnek. – Számomra ez elég elítélően hangzik a vallásról.

Santayana úgy gondolta, hogy a tudomány korlátozza az emberek veleszületett képzeletét. Megemlíti, hogy számára a szivárvány egy vizuális költemény, amely „valamilyen gyönyörű és megfoghatatlan istennő nyomát követi”. – Csak tippelni tudok, hogy a fénytörés elméletének ismeretében esetleg nehézkesnek találta a „szivárványtündér” létezését? – Santayana azt állította, hogy az Ószövetség költészetének zsidó alkotói csak metaforikusnak szánták munkájukat. Aztán jöttek a korai kereszténységet megalkotó európaiak, akik görög és pogány befolyásra kevesebb művészeti érzékkel, betű szerint kezdték el értelmezni az Ószövetséget, ami így elvesztette metafora jellegét. Durant száraz humorral jegyezte meg, hogy egy olyan fontos művet, mint a Bibliát, minden precíz, „tudományos” gondolkodású embernek tényszerűen kell értelmeznie.

Amikor később a kereszténység két fő ágra szakadt, a katolicizmus megőrizte a korai kereszténység görög és pogány misztikus elemeinek egy részét, míg a protestantizmus a reformációval a héber erkölcsi kódexet követte.

Összességében Santayana úgy gondolta, hogy a kereszténység csodálatos gondolatok gyűjteménye lehetne, ha a német teuton törzsek nem ragaszkodtak volna a szó szerinti értelmezéshez. Azokban az időkben változott át a vallás az eredeti békés testvériségből „a jólét és a hatalom vallásává” –  írta. Santayana belső ellentmondásosságát a katolicizmus iránt remekül fejezi ki Durant szellemes kijelentése: „Santayana egyetlen istenben sem hisz, de annak anyja szerint Mária.”

Santayana némi cinkossággal bírálta a katolicizmust: „a mítoszt bírálhatjuk haraggal a babonáért, vagy mosolyogva a költészetért”. Vallással kapcsolatos nézeteit a következőképpen foglalta össze: „A vallási kérdések sohasem lehetnek vita tárgyai… Inkább törekedjünk a jámborság tiszteletére, és csodáljuk a vallás meséiben megtestesülő költészetet.” – Nem hiszem, hogy tévedés azt gondolni, hogy ehhez hasonló vallásos nézetek sohasem vezetnének vallásháborúkhoz, öngyilkos merénylőkhöz vagy máglyahalálhoz.

A Reason in Society című könyvében Santayana azon az alapvető filozófiai kérdésen töprengett, hogy miként lehetne az embereket erényes életre ösztönözni félelem és természetfeletti erőkben való reménykedés nélkül. Véleménye szerint erre a szinte lehetetlen feladatra csak Szókratész és Spinoza talált életképes megoldást. Szókratész egy természetes erkölcsöt javasolt a világnak, míg Spinoza egy racionális etikai rendszert. Sajnálatos módon, mint Santayana megállapította a gyakorlatban a társadalmak soha egyik etikai rendszert sem követték: „Igazán racionális erkölcs vagy társadalmi berendezkedés soha nem létezett a világon”

Santayana a gyerekeket a halhatatlanság egyfajta biztosítékának tekintette, és a családszerkezetben látta az emberiség fennmaradásának végső biztosítékát. A társadalmi szervezettség egy bizonyos szintjén azonban az állam szerepe szükségessé válik. A hazaszeretet akkor fejlődik ki, amikor az emberek rájönnek, hogy „az ár, amit a kormánynak fizetnek, kisebb, mint a káosz ára lenne”. – Nekem úgy tűnik, hogy a mai amerikai jobboldalon hiányzik az állam e szerepének felismerése, mivel egyre kisebb kormányt követelnek ám anélkül, hogy meghatároznák a kormány optimális szerepét a társadalom működőképességének biztosításában és az anarchia fékentartásában.

Santayana rasszista nézeteit tükrözi, hogy nélkülözhetetlennek tartotta a „faji öntudat” fenntartását. Nyíltan vallotta, hogy: „Egyes fajok nyilvánvalóan jobbak másoknál.” Hacsak a fajok nem tekinthetőek „azonos minőségűnek”, veszélyesnek tekintette a fajok közötti házasságot is. – Várakozásommal ellentétben Durant, aki egyébként számos humanista vonást mutatott, nem tett észrevételt Santayana társadalmi nézeteinek ezen részéről. Ez talán azt jelzi, hogy Durant idejében a rasszizmus még mindig elfogadhatóbb volt, mint manapság.

Santayana egy olyan világról álmodott, ahol a boldogság nem csak a szabadságon múlik, hanem „bölcsességen és a természetes korlátok elfogadásán is”. Bevallása szerint kevesen lennének képesek ilyen elvek szerint élni. Elismerte, hogy a „természetes korlátok” elfogadása kétségtelenül a hatalommal rendelkezőknek kedvezne – hiszen őket illeti a legkevesebb korlátozás –, de a hatalom élvezői nem feltétlenül a társadalom legértékesebb tagjai. Az arisztokrácia ugyan sok évszázadon keresztül fenntartotta hatalmát különösebb érdemek nélkül, de végül összeomlott. Szerinte a hanyatlás oka nem csak az arisztokratikus rendszerben rejlő igazságtalanság volt, hanem az is, hogy az arisztokratikus társadalmi struktúra nem volt képes hasznosítani a sok tehetséget, ami a kívülállókban rejtőzött.

A demokráciában Santayana azt kifogásolta, hogy eltúlozták az egyformaság jelentőségét. Kedvelt kormányzási formája a timokrácia volt. Az arisztokráciának ebben a változatában a kormányzás az társadalmi megbecsülésnek örvendő birtokosok kezében maradna, de a pozíció nem lenne örökletes. – Nem tehetek róla, de el kell töprengenem: előmozdítaná-e egy timokrácia vezetője a tehetséges, egyszerű emberek előrehaladását, vagy inkább úgy módosítaná a szabályokat, hogy saját rokonai és támogatói követhessék a kormányzásban?

Jeremy Bentham (1747-1832); az utilitarizmus atyja

 Bentham társadalmi radikális volt, aki az egyenlőséget, az észszerűséget és az oktatást hirdette. Az „asszociációs elv” és a „legnagyobb boldogság” elvei alapján megalapította az utilitarizmust. A kanti erkölcstől eltérően az utilitarizmus azt tekintette erkölcsös cselekedetnek, ami a legtöbb ember számára a legnagyobb boldogságot okozza. A társadalmi életben a köz- és személyes érdekeket a törvények kialakításával kell összhangba hozni, ami a bűnnel arányos büntetésen alapulna.

Bentham, az úgynevezett angol filozófiai radikálisok vezetője, az utilitarizmus megalapítója volt. Támogatta a nők egyenjogúságát, ellenezte az imperializmust, és Helvétiushoz hasonlóan hitt a nevelés erejében. Az utilitarizmus két alapelvből indult ki, az asszociáció elvéből és a legnagyobb boldogság elvéből. Az első David Hartley (angol filozófus, akit itt nem tárgyalok) korábbi munkájának kiterjesztése. Lényegében ez a Pavlov-féle feltételes reflex pszichológiai megfelelője: ha B esemény előre megjósolhatóan kiváltja C eseményt, és A esemény gyakran társul B eseményhez, akkor A esemény végül C eseményt is kiváltja. Az évek során ez az elv a reklámozás fontos eszközévé vált. – Mosolygós arcok látványa (B) kellemes érzést vált ki (C). Ha egy új ízesítésű fagylalt képét (A), többször együtt mutatják a mosolygós arcokkal (B), akkor az asszociáció révén kellemes elvárást (C) kelthetnek az új fagylalt iránt stb. Bentham természetesen nem új termékek reklámozására akarta használni az asszociációs elvet, hanem olyan törvények kialakítására, amelyek erényessé teszik az embereket.

Annak megállapítására, hogy mit jelent az erényesség, a legnagyobb boldogság elvét használta: azt tartotta erényes cselekedetnek, ami a legtöbb ember számára a legnagyobb boldogságot biztosítja. Számára a jó az örömöt és boldogságot jelenti, a rossz pedig a fájdalmat. A helyzet akkor éri el a boldogság csúcspontját, ha az öröm és a fájdalom optimális egyensúlyba kerülnek. Bentham egy „boldogságszámológépet” is kifejlesztett, amelynek segítségével összevethető két lehetséges cselekedet hasznossága. Bár az erényességnek ez az értelmezése csak az utilitarizmusban alakult ki, a magvai már Locke filozófiájában is megtalálhatóak. Bentham egyszerűen felhasználta az elv lényegét különféle gyakorlati helyzetek megoldására.

A benthami asszociációs elv koncepciója a mentális funkciók determinisztikus természetére épül, amely tulajdonság szintén Locke-ig nyúlik vissza. Bentham úgy vélte, hogy a jó cselekedeteket következetesen meg kell erősíteni például jutalmazással, a rosszakat pedig negatív visszajelzésekkel kell büntetni, például megfelelő jogi lépésekkel. Az így kialakított törvényrendszer végül erényességre ösztönözné a társadalmat. Az utilitarizmus kezdeti örömkeresésre összpontosító irányzata, ami az erényt a boldogsággal azonosította, később az erényesség átfogóbb értelmezése felé tolódott. Gyökeres ellentétben Kant kategorikus imperatívuszával, az utilitarizmus a cselekvés helyességét nem a cselekményt végrehajtó szándéka szerint, hanem kizárólag az eredmény alapján ítélte meg. Ennek megfelelően egy személy rossz szándékkal is végre hajthat jó cselekedetet. Fordítva, ha egy tett a többség számára kedvezőtlen kimenetelhez vezet, a haszonelvűség elve szerint a világ minden jószándéka sem teheti ezt erkölcsileg elfogadhatóvá.

Azáltal, hogy a jó és rossz megítélése minden emberre egyformán vonatkozott, valamint, hogy a cselekedetet az emberek többségére gyakorolt ​​hatása alapján ítélte meg, az utilitarizmus vitathatatlan tendenciát mutat a demokrácia felé. Belátható viszont, hogy mivel az utilitarizmus a csoportot részesíti előnyben az egyénnel szemben, az egyén jogai időnként háttérbe szorulhatnak. Nem csoda, hogy Nietzsche, aki mélyen hitte, hogy a szupermen eredendően többet ér másoknál, Bentham egyik követőjét, John Stewart Mill-t tökfejnek nevezte.

Bentham megkülönböztette a közérdeket a személyes érdektől. Úgy gondolta, hogy körültekintően kidolgozott törvények megfelelően biztosíthatják a kettő közötti összhangot. Példaként a korabeli Angliában gyakori kis-stílű bűnözést hozta fel. Bár a közérdek mindenképpen elítéli a lopást, az egyéni vagyongyarapítási szándék elvileg lopásra ösztönözne. Bentham idejében Angliában még apró vétségeket is igen súlyos büntetéssel sújtottak, olykor még akár halálos ítélettel is. Azért, hogy a kisebb vétkek elkövetőit megmentsék a halálbüntetéstől, az esküdtek vonakodtak a bűnös ítélet meghozatalától. Az aránytalanul szigorú büntetés ilyen formán visszaütött, és a kisebb bűncselekményeket büntetlenül hagyta. Ennek következtében Angliában magasra szökött a viszonylag kis értékű lopások és a csalások száma. Bentham felismerte, hogy ennek megelőzésére hatékonyabb büntetőjogra volt szükség. Ha halálbüntetés helyett arányosan enyhébb ítéletet hoznának a piti bűncselekmények elkövető ellen, akkor az asszociációs elvnek megfelelően ezek a bűnözők végül felismernék, hogy bűnözéssel nem jól szolgálnák személyes érdekeiket. Egy idő után ez a felismerés elrettentené őket  a kisebb súlyú bűncselekmények elkövetésétől. Bentham tehát arra a következtetésre jutott, hogy a büntetés bizonyossága fontosabb, mint annak súlyossága. Egy ilyen típusú büntetőjog képes lenne arra, hogy összhangba hozza az egyéni és közösségi érdekeket.

Russell megkérdőjelezte, hogy a jogalkotók minden esetben a közösség érdekeit szem előtt tartva hoznák meg a törvényeket. Ha ugyanis mindenki érdeke azt diktálja, hogy önmaga örömét biztosítsa, akkor mi garantálná, hogy a jogalkotókra ez nem érvényes? Bentham a jogalkotók megfelelő felügyeletével szándékozta biztosítani az önérdekeltségük és a közérdek közötti egyensúlyt. Russell ezt naiv gondolatnak tartotta. – Russell aggodalmát igazolni látszanak a korrupt demokratikus intézményekkel kapcsolatos jelenkori tapasztalatok, amelyek a demokratizmus álarca alatt világszerte az autokrácia terjedését jelzik.

Az egyenlőségbe és az értelembe vetett hit Benthamot a társadalmi radikalizmus felé hajtotta. Az egyenlőség elve alapján szorgalmazta a nők szavazati jogát, az értelem nevében pedig a vallás minden formáját elutasította. Jogosnak tűnik a kérdés: van-e ok hinni a vallás hasznosságában? Igen, mondhatnánk, mert a vallás szilárd alapot teremt az erkölcsösség és a kormányzás számára. Végül is az Egyház, és az általa befolyásolt államrendek több száz éve léteznek és viszonylag(!) elfogadható szinten működtek és működnek. Ennek kapcsán azonban egy másik kérdés is felmerülhet: miért van szükségünk vallásra –  ami lényegében egyike a számtalan kitalált entitásnak – ahhoz, hogy a társadalom kielégítően működjön?

Bentham nem sok időt vesztegetett a szabadság gondolatára, mivel az szerinte veszélyt jelenthet a biztonságra. – Őszintén szólva, sohasem gondoltam, hogy a szabadság és a biztonság egymást kizáró emberi jogok lennének. Azt hiszem, Bentham arra gondolhatott, hogy a szabadság lehetővé tenne olyan cselekményeket, amelyek veszélyeztethetik a közbiztonságot, mint pl. garázdaság, háborúk kirobbantása. –

Némi meglepetésemre a benthamiták (John Stewart Mill, Malthus és kisebb mértékben James Mill) a szakszervezetek elismeréséért harcoló munkásokkal szemben a munkaadókat támogatták. Marx végül megkeményítette az angol radikálisok meglehetősen óvatos forradalmi álláspontját.

Az utilitarizmus belső problémája abból adódik, hogy a cselekvések értéke nem állapítható meg az összes következmény figyelembevétele előtt. A problémát Bentham úgy próbálta elkerülni, hogy bevonta a valószínűség szerepét. E tézis szerint nem kell bizonyosra tudni a cselekvés végeredményét, csak azt kell biztosítani, hogy a legvalószínűbb kimenetel jól illeszkedjen a hasznosság elvéhez. Ez azonban nem oldja meg teljesen az elméletben rejlő ellentmondást: ha jogosan feltételezzük egy tett kedvező kimenetelét, de az eredmény végül kedvezőtlennek bizonyul, akkor hogyan kell megítélni a cselekedetet? Jónak, mert a legjobb várható valószínűségen alapult, vagy rossznak, mert a kimenetel hátrányos lett, mivel nem eredményezte a legnagyobb boldogságot a legtöbb ember számára?

Az utilitarizmus elleni egyik alapvető kifogás az emberek természetes hajlama, amely az erkölcsösséget nem az eredmény, hanem a cselekvés szándéka alapján ítélné meg. Ezért végső soron nem a cselekvés az erkölcsös, hanem az ember, aki azt megteszi. – Felmerül, hogy talán túlzott optimizmus azt feltételezni, hogy az emberek természetből eredően a cselekvési szándékot értékelik és nem azt, hogy az eredmény számukra milyen előnyökkel jár.

John Stewart Mill (1806-1873); a kisebbségi csoportok jogaiért.

Bentham követőjeként kiterjesztette a kormány szerepét az egyének és a kisebbségi csoportok jogainak védelmére.

John Mill apja James Mill volt, aki Bentham titkáraként szolgált és egyben Bentham tanítványa is volt. Az epikureizmus elhivatott követőjeként a mértéktartó élvezeteket kereste, miközben kerülte a fényűzést. Fiához, Johnhoz hasonlóan, James Mill is az intellektuális örömöket és az oktatást tartotta a legnagyobb becsben.

John Stewart Mill a benthamizmus óvatosabb formáját hirdette. A szabadságról című főművében véglegesítette a Locke által bevezetett demokratikus államelméletet. Részben egyetértett Locke-kal abban, hogy a demokratikusan megválasztott kormányoknak gondosan megalkotott és nyilvánosságra hozott törvények szerint kell működniük, amelyek megfelelnek a többség akaratának.

Mill azonban elvetette Locke természetes jogokkal kapcsolatos nézetét. A kormány szerepét nem csak a többség érdekeinek képviseletében látta, hanem kiállt az egyének és a kisebbségi csoportok jogainak védelmében is. Véleménye szerint nem szabad elnyomni a többség elvárásától eltérő viselkedést pusztán a többségi vélemény alapján, kivéve, ha az ilyen magatartás tényleges veszélyt jelent a többség számára. Javaslatának Achilles-sarka az volt, hogy nem határozta meg pontosan, mit minősítene a többségre veszélyesnek.

Mivel Locke természetes jogait figyelmen kívül hagyta és így érvelésében nem használta, a kisebbségi jogok melletti kiállását egy utilitarista, kimenetel-vezérelt érvvel indokolta: a többségnek hosszú távon kára származik a kisebbségek elnyomásából, mert egy napon a kisebbség többséggé válhat. Az egyéni és kisebbségi jogok megszilárdítása érdekében azt is javasolta, hogy minden nem kívánatos egyéni viselkedési mód elbírálásakor a jogrendszer az államra hárítsa a bizonyítás terhét. – Ez a szekció Popkin és Stroll alapján készült.

Az utilitarizmus kritikája

Russell kérdésesnek találta az utilitarizmus egyik tételét, miszerint minden ember a saját boldogságára törekszik. Azt elismerte ugyan, hogy az örömre valóban mindenki vágyik, azonban nem az öröm keresése életünk egyetlen célja. Vágyaink között a harmónia elérése, a másokért való önzetlen jócselekedet és a biztonság megtalálása is fontos szerepet tölt be.

Russel másik kifogása az utilitarizmus ellen az volt, hogy az általános boldogság elérését nem tartotta az emberi tevékenység fő hajtóerejének. Míg a haszonelvű etika az általános boldogság előmozdítására serkent, nem várja el, hogy az általános boldogság elérése szándékunkban álljon: elegendő, ha a kedvező kimenetel a bekövetkezik. De hogyan lehet a cselekvés eredménye tevékenységünk mozgatórugója, amikor a cselekvés idején az eredmény még ismeretlen, és az eredmény elérése nem is áll szándékunkban? Az igazság az, hogy minden fenntartása ellenére sem tudott Russel a haszonelvű filozófiában logikai hibát kimutatni. Így el kellett ismernie, hogy bírálata csupán érzelmi alapon nyugszik.

Az utilitarizmus gazdasági és politikai következményei

Bentham, Mills valamint néhány kevésbé ismert követőjük, akiket a filozófiai radikálisokként ismerünk, két kibontakozó rendszer alapját teremtette meg: a darwinista elveken alapuló ortodox közgazdaságtant és a szocializmust.

A darwini természetes szelekció nagymértékben hasonlít a szabadpiaci kapitalizmushoz, egy különbséggel. A szabadpiac tartalmaz bizonyos külső szabályozásokat, a természetes szelekcióban azonban ilyen nincs. A szabadpiaci kapitalizmusban például a versenytársak ugyan meggyengíthetik egymást a portékájuk áron aluli értékesítésével, de nem ölhetik meg egymást. Ezzel szemben, a természetes szelekcióban megengedett a fizikai elimináció.

David Ricardo 1817-ben vezette be az áru csereértékének fogalmát, amely szerint az árnak arányosnak kell lennie az előállításukra fordított munkával. 1825-ben Thomas Hodgskin továbbvitte Ricardo gondolatát. Azt állította, hogy ha igaz Ricardo elmélete, akkor minden nyereségnek a munkást kellene illetnie, és a haszon, amit a földtulajdonos vagy a tőkés elkönyvel, lényegében a munkás meglopása.

Robert Owen agresszívebb hangot ütött meg, amikor Hodgskin javaslatából kiindulva a munkásokat és a gépezetet szembeállította egymással. Véleménye szerint a szabadpiaci gazdaságban a gépek méltánytalan hátrányt okoznak a dolgozóknak. A munkásokkal szembeni jogtalanságok kezelésére a szocializmus egy korai formáját javasolta. Ezen a ponton a filozófiai radikálisok aggódni kezdtek Owen nézetei miatt, és azt Hodgskin őrült ostobaságának nevezték. Ekkor jelent meg a színen Karl Marx.

Karl Marx (1818-1883); A társadalmi változások hajtóereje a dialektikus materializmus

Az utolsó nagy filozófiai rendszerépítő, ahogyan Russell nevezte Marxot, jelentős mértékben polarizálta a világot. Míg a vele egyetértők általában megfelelő ismeretekkel rendelkeztek és rendelkeznek Marx kiterjedt munkásságáról, az őt könyörtelenül elmarasztalók gyakran csak acsarkodó politikai forrásokon átszűrt kiragadott részleteket ismertek és ismernek életművéből. Marx gondolatainak elutasítását a 20 század sikertelen társadalmi kísérletei kétségkívül alátámasztani látszanak. Mivel átfogó metafizikáját Marx leginkább a gazdasági és a politikai rendszer átrendezésére használta fel, és ezzel ​​a közelmúlt történelmét is jelentősen megváltoztatta, a fenti polarizáció nem meglepő.

Metafizikája a materializmus új értelmezésére épült. Úgy vélte, hogy az emberi érzékelés nem csupán passzív befogadója a külső anyagi világból érkező ingereknek, hanem az ingereken keresztül az anyag magát az érzékelést is megváltoztatja. Nem hitte, hogy az igazság csupán gondolati úton megismerhető, ezért az emberi megismerés minden lépésében a valóság praktikus ellenőrzésére szólított fel.

 Szerinte az emberi szubjektum és az anyagi objektum közötti kölcsönhatás az emberi társadalom minden aspektusában érvényesül, és követi a hegeli dialektika menetét. Hegellel ellentétben nem fogadta el az Abszolút történelmet formáló szerepét. Helyette Marx a történelem menetét a termelés által meghatározott gazdasági erők működésének tulajdonította. Ezek az erők a nagy történelmi korszakokra jellemző osztályok közötti feszültségekben manifesztálódtak.

 Gazdasági rendszere az „érték” már létező elméletén alapult, amit  ő az „értéktöbblet” és a „tőkekoncentráció” koncepcióival egészített ki.

Új, emberközpontú erkölcsöt javasolt, amely az emberek számára elfogadhatóvá tenné a gazdaságilag felsőbbrendű szocialista rendszert.

Bár Marx felfedte kora kapitalista rendszerének számos gyengeségét, és megjövendölte számos idővel megmutatkozó hiányosságát, az általa javasolt új rendszer eredeti formájában nem állta ki a történelem próbáját.

Hegel történelmi szemléletét alapul véve, Marx a filozófiai radikálisok racionalizmusát követte. Miközben újjáélesztette a klasszikus materializmust, Marx a filozófia utolsó nagy „rendszerépítőjévé” vált. – Megjegyzendő, hogy Russellel ellentétben egyesek Whitehead-et tartják erre a címre jogosultnak.

Élete során Marx német, francia és brit hatások alá került. Zsidó származásuk ellenére szülei már kora gyermekkorában áttértek a keresztény hitre. Az 1848-as forradalmak után el kellett hagynia a kontinenst, és Londonba menekült, ahol haláláig élt. Bár anyagi nehézségek és személyes tragédiák miatt londoni élete nehéz volt – hét gyermekükből négyet elvesztettek –, szellemileg és politikailag végig aktív maradt.

A materializmus új formája

Filozófiája a hegeli metafizikából, saját közgazdasági elméletéből és emberközpontú materialista etikai meggyőződéséből állt össze. Közgazdasági téziseit a halála után megjelent A Tőke című könyvében fogalmazta meg. Russell véleménye szerint a klasszikus közgazdaságtan a kapitalisták érdekét képviselte, figyelmen kívül hagyva nem csak a bérmunkásokat, de a földbirtokosokat is. Marx ezt a klasszikus közgazdasági elvek felhasználásával megpróbálta orvosolni, de ezúttal a bérmunkások érdekeit állította előtérbe. Filozófiáját a klasszikus materializmus egy új formájaként lehet elkönyvelni.

Marx szerint a materializmus régi értelmezésében az érzékelést passzívnak tekintették, ahol az aktivitást azoknak a tárgyaknak tulajdonították, amelyek az érzékszerveinkkel kapcsolatba léptek. Marx ezzel szemben a szubjektív érzékelés és az objektív világ között egy  dinamikus kölcsönhatást vélt felfedezni. Hogy világosan elkülönítse a klasszikus materializmust saját új elméletétől, filozófiáját dialektikus materializmusnak nevezte. Nézete szerint a cselekvő és a cselekvés tárgya között olyan kapcsolat alakul ki, amely mindkettőt megváltoztatja. Meg volt győződve, hogy: „Az igazságot, vagyis a gondolat erejét és realitásértékét, a gyakorlatban kell igazolni.” Marx értelmezésében az igazság fogalma az érzékelést jelenti, amely párosul az érzékelt tárgy felé irányuló tevékenységgel. Ez a gondolat igen hasonló a mai instrumentalizmushoz.

Szemben a brit empiristákkal, Marx tagadta a megfigyelő aktív részvétele nélküli érzékelés valós értékét. Míg Hegel a dialektikus eljárást az eszmék fejlődésének magyarázatára alkalmazta, Marx ezzel az eszközzel az anyag és az emberi tevékenység kölcsönhatását vizsgálta a történelmi változások során. Elemzését az emberi társadalom minden aspektusára alkalmazta (függőségi viszonyok, kultúra, vallás, művészetek stb.). Míg Hegel az emberi fejlődést a metafizikai Szellem tevékenységével magyarázta, Marx ezt az anyagi feltételek történelmi változásaira vezette vissza. A klasszikus materialisták az anyagot passzív, emberi aspektus nélküli jelenségnek tekintették, Marx számára azonban az anyag maga is az eredeti hegeli dialektikus folyamat fontos résztvevőjévé vált. Jogosan vagy nem, de úgy vélte, hogy a dialektikus materializmus az emberi tevékenység és az anyag közötti legmagasabb szintű és leghitelesebb viszonyt képviseli, ezért a fejlődés végső hajtóereje.

A társadalmi küzdelmek mint a történelem és a filozófia mozgatórugói

Marx a metafizikájából egy termelés-orientált közgazdasági elméletet fejlesztett ki. Az elmélet azt hirdeti, hogy bármely korszak politikáját, művészetét, vallását és filozófiáját elsősorban a termelés módja és kisebb mértékben a javak elosztása határozza meg. Ez vált a modern materialista történelemszemléletté. Bár Russell nem értett egyet teljes mértékben Marx tanával, de látott benne értéket. Azt is elismerte, hogy a marxi gondolatok számos aspektusa saját filozófiáját is befolyásolta.

A marxista materialista történelemkoncepciót Russell Marx szemszögéből vizsgálta meg. Egyetértett Marx-szal abban, hogy

- az ókori filozófiát Arisztotelészig a városállamok társadalmi környezete határozta meg;

- a sztoikus filozófia a kozmopolita despotizmusból nőtt ki;

- a skolasztikus filozófia az Egyház szellemi kiteljesedését hozta meg;

- a Descartes és Locke utáni filozófia a kereskedelmi középosztály előítéleteit fejezte ki;

- a marxizmust (és Russel szerint a fasizmust is!) az iparosodó állam változásai idézték elő. – Marx valószínűleg nehezményezte volna, hogy filozófiáját és a fasizmust egymás mellett említsék, de szerintem azon kívül, hogy mindkét irányzat az iparosodás gazdasági realitásaiból született meg, Russell nem szándékozott párhuzamot vonni a két rendszer között.

Russell végigkísérte a kisemmizettekért folytatott történelmi küzdelmet, kezdve a zsidó történelemmel és Szent Ágostonnal bezárólag. Szerinte ez a küzdelem újra megjelent a marxista elméletben. Russell egy innovatív „szótárt” állított össze, hogy segítse a történelem megértését a marxista terminológia alkalmazásával.

Jahve                                      =                                 Dialektikus materializmus

Messiás                                  =                                 Marx

Kiválasztottak                        =                                 A Proletariátus

Egyház                                   =                                 A Kommunista Párt

Krisztus második eljövetele   =                                 A Proletár Forradalom

Pokol                                      =                                 A kapitalisták büntetése

Végső ítélet                            =                                 A Kommunista Nemzetköziség

Annak ellenére, hogy Russell sok marxista gondolattal rokonszenvezett, Marx számos következtetésével vitába szállt. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy Marx-szal ellentétben Russell nem fogadta el, hogy a gazdasági tényezők lennének a társadalmi rendszerek egyedüli meghatározói. Russell véleménye szerint Marx alábecsülte a politikai hatalom összetettségét, amelyben a gazdaság alakulása csupán a számtalan tényezők egyike. Egyéb, a társadalmat befolyásoló faktorok: az indulat, a meggyőződés, az előítéletek, a vallás, a meggyőzőerő, s hatalomvágy.

Russell kifejtette, hogy a filozófiai kérdések gazdasági- és társadalmi körülményektől függő magyarázata, amit Marx szorgalmazott, a részletek alaposabb kiértékelése után gyakran érvénytelenné válik. Russell egyik példája az volt, hogy a történelem különböző szakaszaiban miként értelmezték az univerzálisokat. Szerinte a sokféle értelmezés semmiféle párhuzamot sem mutatott a kor gazdasági realitásaival.

Egy másik példa méginkább megvilágítja Russell ellenérzését a társadalmi tényezők filozófia fejlődésében játszott állítólagos kulcsszerepével szemben. Russell itt azzal a céllal kíséri végig Isten létének ontológiai elméletét a történelem során, hogy bemutassa: a filozófiai gondolkodás független társadalmi körülményektől.

Az ontológiai érvet először a canterburyi Anzelm vezette be, és az alábbi három fő tételen nyugszik.

- Isten gondolata az univerzum elképzelhető legtökéletesebb lényét fejezi ki.

- Az elképzelhető legtökéletesebb gondolat szükségszerűen az univerzum létező alkotóelemében gyökerezik. Ezen a ponton magától adódik a kérdés: miért lenne ez igaz? Anzelm a kérdést a harmadik tételével válaszolta meg.

- Ha valami a gondolatokban és a valóságban is létezik, akkor az tökéletesebb, mintha csak a gondolatokban létezne. Ezért a világegyetem legtökéletesebb elemének, Istennek, léteznie kell.

A fenti ontológiai érvelést Aquinói Szent Tamás elutasította; Descartes újraélesztette; Kant ismét elvetette; majd Hegel ismét hitelesítettnek nyilvánította; mígnem a modern logika végleg érvénytelenítette. A fenti filozófusok mind különböző társadalmi-gazdasági rendszerekben éltek, így Russell bebizonyította, hogy az ontológiai bizonyítással kapcsolatos filozófiai érveket nem a kor társadalmi-gazdasági rendszere határozták meg.

Történelemfilozófiáját Marx a hegeli dialektika alapján alakította ki. Hegeltől eltérően azonban a történelem dialektikus mozgató erőit nem a nemzetekben és a nemzeti „szellemben” találta meg, hanem a társadalmi osztályokban. Ennek megfelelően a történelem számtalan háborúját Marx nem a nemzetek közötti ellenségeskedésekre vezette vissza, hanem osztályok közötti ellentétekre, amit ő osztályharcnak nevezett. A korai rabszolgatartó társadalmak osztályharcainak ellentétes erőit az uralkodó és udvara, valamint az ellenük lázadó rabszolgák és egyéb kifosztottak alkották. Az ellentétek küzdelméből kibontakozó szintézis a feudalizmusban öltött testet, amelyben új harc indult meg a földbirtokosok és jobbágyaik között. Végül a két feudalista osztály közötti ellentét a kapitalizmus új szintézisében oldódott fel. Az új társadalmi rendben ismét ellentét fejlődött ki a munkaadók és a munkások között, amely egy új társadalmi struktúra, a szocializmus felé irányította a történelem mozgását.

A hegeli tézis-antitézis-szintézis sémát használva, Marx a kapitalizmus dialektikus „tézisét” a tőkéseknek profitot termelő bérmunkában látta, amely a termelőeszközöket birtoklók kis csoportjának meggazdagodásával járt. Ezzel párhuzamosan alakult ki a tőkések által kizsákmányolt munkásosztály növekvő szegénysége, ami a dialektikus „antitézis” szerepét tölti be. Marx szerint a kapitalizmus tézis-antitézis dialektikus konfliktusának a szintézise a szocializmusban fog megnyilvánulni. Ebben az új rendszerben az államosítások révén a korábbi bérmunkások birtokába kerülnek a termelési erőforrások. A szocializmusban a munkásosztályon kívül minden más osztály eltűnik.

Történelem szemlélete alapján Marx minden újabb rendszert az előzőnél fejlettebbnek tartott. – Marx önkényesen, minden bizonyíték nélkül, a szocializmust jelölte meg a gazdasági-politikai fejlődés legmagasabb szintjének, ahol minden további dialektikus változás megszűnik.

Marx közgazdasági elmélete és emberközpontú erkölcstana

Mint az eddigiekből látható, Hegel titokzatos „szelleme” helyett Marx a történelem dialektikus fejlődését gazdasági, azaz tudományosan elemezhető tényezőkre vezette vissza. A tudományos arculat ellenére elméletében azért néhány metafizikai elem is megmaradt. Ennek legkirívóbb példája az, hogy egész elméletét logikai spekulációra alapozta, minden kísérletes vagy egyéb megfigyeléses bizonyíték nélkül. – Marx óta jónéhány társadalmi kísérlet történt elméletének gyakorlati igazolására. Ezek sikerültek a marxizmus védelmezői szerint azonban ezek a kísérletek mind elhibázottak voltak.

Marx közgazdasági elmélete három elemen alapul: a termék gazdasági értéke, az értéktöbblet és a tőkekoncentráció elméletein. Az első, amelyet David Ricardo és Adam Smith vezetett be, az áru gazdasági értékét az előállításra fordított munkaerő mennyisége alapján állapította meg. Új elemként Marx bevezette az értéktöbblet fogalmát, ami a munkás által termelt gazdasági érték és a munkáért kapott bér közötti különbségből adódik. Az értéktöbblet jó része a munkáltató profitjaként realizálódik, és a kapitalizmuson belüli konfliktusok alapvető forrásává válik. A kapitalista a lehető legalacsonyabb munkadíjjal és áruinak a lehető legmagasabb áron történő eladásával próbálja maximalizálni a profitját, míg a munkások érdeke ezzel ellentétes.

A szabadversenyes kapitalista gazdaságban a sikeresebb vállalkozások gyakran az előállítási költségnél olcsóbban értékesítik termékeiket, hogy versenytársaikat kiszorítsák. Marx felismerte, hogy ez a legolcsóbb munkaerő felhasználásával (például gyerekek vagy nők alkalmazásával) és a lehető legalacsonyabb bérezéssel érhető el. Ezért, ahogy a tőke egyre kisebb csoportok kezében koncentrálódik, a munkások egyre inkább elszegényednek. Amikor a munkásokban tudatosul a növekvő kizsákmányolásuk, elkerülhetetlenné válik a konfliktus. Marx szerint ekkor érik meg a történelmi helyzet a szocializmus kialakulására. – Szükségesnek érzem itt megjegyezni, hogy az áruk olcsóbbá tétele nemcsak a dolgozók alacsonyabb bérével, hanem a termelékenység növelésével is elérhető. Úgy tűnik, hogy Marx erről nem beszél. Abban viszont szerintem igaza van Marxnak, hogy történelmileg a kapitalizmus leginkább a bércsökkentéssel tette versenyképesebbé termékeit.

Marx a kapitalizmus egyéb gyengeségeit is észrevette, nevezetesen az embertelen profithajszolást, valamint a gépesítéstől való fokozódó függőséget. Ezek a tényezők elősegítették az emberek elidegenedését és az erkölcsök hanyatlását. Ahogy ő fogalmazott: „Az újkeletű meggazdagodás valamilyen furcsa varázslat folytán a még többet akarás forrásává vált.” Egy másik helyen ezt írja: „Úgy tűnik, hogy találmányaink és fejlődésünk eredményeként az anyagot egyre inkább az intellektust megillető módon kezeljük, míg az emberi életet mind jobban egyszerű anyagi erőforrásnak tekintjük.”

Marx a profithajszolást tette felelőssé a végnélküli háborúkért és a gyermekmunkáért. Azt is észrevette, hogy a kapitalizmusban az emberek elszigetelődnek egymástól, ami a társadalmon belüli elidegenüléshez vezet. A gépektől való újkeletű függőség és az embertelen kapitalista környezet az emberekben fokozódó félelmet és bizonytalanságot ébreszt. Jó érzékkel vette észre, hogy a társadalom egy rendkívül fejlett technikai világot hozott létre, de nem fejlesztett ki olyan eszközöket, amelyekkel azt irányítani lehetne.

A kapitalista fejlődés során egy új etikai probléma is megjelent, a fetisizmus. Marx szerint ez a munka terméke iránti felfokozott tisztelet eredménye. Mind mondja: „A dolgokat kezdtük el értékelni, nem pedig az embereket, akik azokat létrehozzák.” Érdekes módon Marx már a motorizáció korai napjaiban megérezte, hogy az autó egy ilyen fetisizmust serkentő ipari cikké válhat. – Ez a rész főként Popkin és Stroll alapján íródott.

Marx úgy vélte, hogy a szocializmus nemcsak a gazdasági igazságtalanságot orvosolná, hanem egy új, emberközpontú erkölcsöt is megteremtene.

Ami a gazdasági igazságtalanságot illeti, az általam átélt szocializmusban a meg nem érdemelt gazdasági különbségek mérséklésében sikerült némi eredményt felmutatni. Az emberek közötti eredendő (genetikai!) különbségek miatt azonban kétségesnek tartom, hogy a tökéletes egyenlőség bármilyen társadalmi rendszer reális célkitűzése lehetne. E helyett szerintem arra kellene több figyelmet szentelni, hogy a társadalom milyen módon kezeli a tagjai között elkerülhetlenül létező egyenlőtlenségeket. Ez elsősorban a különbségek ésszerűtlen kiszélesedésének meggátlását jelenthetné. Amikor Marx arra szólított fel, hogy mindenki a képességei szerint adjon, és a szükségletei szerint vegyen el, ezt az optimalizálási lépést kifelejtette a napirendjéből.

Az emberközpontú erkölcs megteremtése a háború utáni Magyarország szocialista rendszerében, ahonnan származom, szintén csak részben valósult meg. Azzal, hogy a rendszer szociális juttatásokat biztosított, valóban elősegítette a körülményektől függő egyenlőtlenségek mérséklését, és némileg bővítette az emberi interakciók lehetőségét is. Azonban a bukott szocialista országok egyikének sem sikerült termékeny talajt biztosítania a gazdasági innovációnak, a szólásszabadságnak, és a szabad művészi véleménynyilvánításnak. Egy igazán emberközpontú társadalomban szerintem ezek a tényezők elengedhetetlenek.

Marx kritikai értékelése

Russell bírálta Marxot, amiért túlságosan belemerült az élet gyakorlatiasságaiba. Talán kissé méltánytalanul, de azért is elmarasztalta Marxot, mert szigorúan csak bolygónkra és az emberiségre összpontosított. Russell szerint egy igazi filozófusnak fel kellene ismernie, hogy az emberiségnek nincs akkora kozmikus jelentősége, mint azt Kopernikusz előtt hitték. – Őszintén szólva ezt övön aluli ütésnek tartom Marx ellen, mivel nagyon kevés nyugati filozófus épített fel igazán kozmikus filozófiát. Az ókori görögökön kívül csak Francis Bacon jut eszembe olyan gondolkodóként, aki filozófiáját az egész univerzumra megpróbálta kiterjeszteni.

Popkin és Stroll bírálta Marx tézisét, miszerint a múlt tapasztalatai alapján a történelem megjósolható. Szerintük a történelem nem alkalmas olyan empirikus elemzésre, amely igazolhatná az ilyen típusú előrejelzések jogosságát.

Ezzel a fenntartással hajlamos vagyok egyetérteni, mivel sok olyan emberi tényező módosíthatja a történelem alakulását, amelyeket a gazdaság dinamikus elemzése nem képes figyelembe venni, mint például a kapzsiság, a félelem, az agresszió, az altruizmus, a vallási meggyőződés, a bátorság, a puszta temperamentum stb.

Bhután, a Svájc nagyságú himalájai ország kiváló példája annak, hogy a történelem milyen emberi tényezőit hagyta figyelmen kívül Marx. Hogyan magyarázhatta volna meg Marx, hogy 2008-ban ez a feudalista ország nem a várt dialektikus küzdelem, hanem királya látszólagos bölcsessége és jóakarata eredményeként vált brit típusú alkotmányos monarchiává? Az átmeneti időszakban magának a bhutáni királynak kellett meggyőznie alattvalóit, hogy szavazzanak a királyi hatalom korlátozására.

Marxot további jogos kritika illeti az erkölcsi nézetei és a történelemről alkotott nézetei közötti egyértelmű ellentmondás miatt. Míg az erkölcsi kérdésekben elutasította az abszolút örök igazságot, politikai doktrínájában a szocializmust a történelmi fejlődés erkölcsi csúcsának tekintette. Tehát ha a történelemről van szó, akkor ott mégis létezik örök, abszolút erkölcsi igazság?

Marx közgazdasági elmélete szintén több szinten sebezhető, bár nem hiszem, hogy a sebek gyógyíthatatlanok. Először is, a ma létező kapitalizmusban a munkások élete nem vált olyan nyomorulttá, mint ahogy azt Marx megjósolta. Valójában a munkások élete lényegesen javult a szakszervezetek, a trösztellenes törvények, a társadalombiztosítási intézkedések stb. hatására. A marxista érvek szerint azonban ez a javulás nagyrészt a szocialista elvek alapján bevezetett intézkedéseknek köszönhető.

Azonban azt is érdemes észrevenni, hogy bár a korai kapitalizmushoz képest az átlagos munkás élete javult, az élet minősége relatív fogalom. Ennek fényében tagadhatatlan, hogy a kapitalisták életszínvonala lényegesen többet javult, mint a munkásoké. Örök emberi igazságnak tűnik, hogy az emberek elégedettsége a többi ember jólétének is függvénye; ezért a kapitalizmusban tapasztalható növekvő gazdasági szakadék továbbra is társadalmi feszültségeket generál. Különösen szembetűnő, hogy a gazdaságot érő csapás először, és legkeményebben mindig a munkásokat és az egyszerű embereket érinti. Ennek legutóbbi sajnálatos példája a 2008-as világgazdasági katasztrófa, amit leginkább az alsó- és középrétegek sínylettek meg. A munkából élők és a kapitalista munkaadók lehetőségei közötti egyre szélesedő szakadék a legtöbb kapitalista társadalmat továbbra is megosztja. Ez a megosztottság a 2016-os amerikai elnökválasztás egyik fő kérdése volt, és az azt követő négy évben a probléma csak tovább éleződött.

A Marxot érintő további kritikáiban Popkin és Stroll arra is rámutatott, hogy az etnikai, nacionalista és hozzáteszem a vallási hovatartozás, legalább annyira, vagy talán még fontosabb a történelmi események meghatározásában, mint az osztályidentitás.

Végezetül tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy a szocialista gazdaság minden eddigi formája ütőképtelenebbnek bizonyult a kapitalista gazdaságnál.

Russell három ágra osztotta a modern politikai rendszereket: a Locke és Bentham műveire épülő liberalizmus; marxizmus; és fasizmus. Az első kettő meglehetősen közel áll egymáshoz, lévén, hogy a társadalmi és gazdasági kérdéseket alapvetően empirikus és tudományos módon próbáljak megközelíteni. A kettő közötti egyetlen jelentős különbség a magántulajdon megítélése. Russell ugyancsak szkeptikus volt a marxizmus által megjövendölt teljes politikai és gazdasági harmóniát illetően, amit csupán vágyálomnak tekintett, és jellegzetes szatirizmusával Jézus második eljöveteléhez hasonlított.

Russell a fasizmust a tudomány- és ésszerűség ellenes koncepcióival a liberalizmus és a marxizmus gyökeres ellentétének tekintette. Véleménye szerint a fasizmus Rousseau-tól indult ki, majd Fichte, és különösen Nietzsche gondolatain nőtt fel az akarat bálványozásával, szupermen-nel és a korlátlan uralkodási joggal rendelkező mesterfaj hirdetésével. Russell az emberi elmének az észszerűséghez való visszatérítését szorgalmazta, mivel „a felsőbbrendűség deklarációja csak viszályt szülhet”. Bár Russell ezt nem mondta így ki, Marx munkásságában egy őszinte törekvést vett észre ebben az irányban.

Bizonyos értelemben Popkin és Stroll záró sorai is némi rokonszenvet sejtetnek Marx iránt: „Komolyan meg kell fontolni, hogy mit is lehetne megvalósítani Marx jobb világ utáni vágyából, és abból az elképzeléséből, ahogy ezt el lehetne érni.” – Szerintem a Popkin és Stroll értékeléséhez hasonló, kiegyensúlyozott megközelítés új kapukat nyithatna meg a múltbeli tapasztalatok jövőbeli felhasználása felé. A marxizmus és a fasizmus egy szintre helyezése az ideológiailag motivált, érzelmi hatásokra törekvő és szelektív információn alapuló kapitalista propagandában semmiképpen sem szolgálhatja a történelem széleslátókörű értékelését.

 Herbert Spencer (1820-1903); egyesítő tudás; az evolúció szerepe

Durant alapján

Spencer az univerzum minden aspektusában evolúciós folyamatot vélt felfedezni, kezdve a tisztán fizikai jelenségektől, egészen az emberi társadalomig kifejlődéséig. Elfogadta, hogy semmi sem tudható biztosra, ezért szorgalmazta a tudomány és a vallás közötti megbékélést. A metafizika hozzáférhetetlenségéről elfogadta Kant következtetését, ezért a filozófia számára új feladatot jelölt ki: az összes rendelkezésünkre álló tudás egységesítését. Az egyesítést az evolúciós folyamat alkalmazásával kísérelte meg. Szerinte az evolúció mechanikai erőkön keresztül határozza meg az univerzum minden aspektusát.

Biológiai evolúciós nézetei mind a darwini, mind a lamarcki gondolatokat tükrözik. Bár kezdetben az elme evolúcióját is tisztán mechanikus folyamatoknak tulajdonította, később ezt a meggyőződését módosította.

Társadalmi nézete a kereslet-kínálat által vezérelt gazdaságon és a háborúk elutasításán alapul. Erkölcsi rendszerében az ember értékét a társadalomban való hatékonyságától tette függővé, de a szülő-gyermek kapcsolatát különlegesnek tekintette.

Összességében elmondható, hogy bár Spencer korának egyik vezető intellektusa volt, befolyása a 20. századra szertefoszlott. Ironikusan fogalmazva úgy tűnik, hogy Spencer az általa kidolgozott „egyensúlyi elv” áldozata lett.

Spencer a fizikai világ, a biológiai szervezetek, az emberi elme, az emberi kultúra és a társadalmak evolúciójának mindenre kiterjedő koncepcióját dolgozta ki. Ezeket fő művében, a Szintetetikus filozófiában foglalta össze.

A kiismerhetetlen

Miután felismerte, hogy a különböző vallások mekkora hatalmat gyakorolnak az emberi lélekre, Spencer érdeklődni kezdett a vallásos eszmék iránt. Eközben két mélyenszántó következtetésre jutott: „a gonosz dolgokban is van valami jóság, és a hibás dolgokban is van némi igazság." Kutatásai során azt állapította meg, hogy a világegyetem és az idő eredete mindenféle teória számára felfedhetetlen maradt. Való igaz, hogy az ateista nézet képes megmagyarázni egy valós világot, de anélkül, hogy akár az univerzum kezdetét vagy a keletkezésének okát meg tudná magyarázni. Isten eszméjével a teizmus csak egy lépéssel ment előbbre az ateistáknál, mert sem a teremtő okát, sem keletkezésének rejtélyét nem tudták megfejteni. – Bár az Ősrobbanásról kialakult kép némi betekintést enged az univerzum mechanikus működésébe, de az alapkérdések megoldása megreked a szingularitásnál (a szingularitás olyan körülményeket jelent, amelyekben a jelenleg ismert fizikai törvények már nem alkalmazhatóak). Bár a szingularitás felismerésével csökkent tudatlanságunk mértéke, mégis ugyanúgy szembe kell néznünk a végső megismerhetetlenség problémájával, mint bármely antropomorfizált isten elfogadásával.

Az idő felfoghatatlan természetének felismerése után Spencer a térről is hasonló megállapítást tett: akár végtelenül osztható, akár nem, a térről egyik esetben sem tudunk észszerű konklúziót levonni.

Miután kimutatta a fizikai világ megfejthetetlenségét, figyelme az elme és a tudat áthatolhatatlansága felé fordult. Elemzése végén megállapította, hogy „semmit sem tudhatunk meg a dolgok végső természetéről”. A világ alapvetően megérthetetlen valósága alapján az egyetlen elfogadható filozófiai álláspont az agnoszticizmus.

Durant ideje óta számos új tudományágban hihetetlen előrelépés történt, elsődlegesen a részecskefizikában és a kozmológiában. Ezek az eredmények egyre határozottabban a valóság kvantumszerűsége irányába mutatnak. Úgy tűnik, hogy a végtelenség kezdi elveszíteni létjogosultságát mind a legkisebb, mind a legnagyobb skálán, és hihetetlenül kicsi vagy felfoghatatlanul nagy értékek váltották fel. Ma már hiteles érvek szólnak amellett, hogy a Planck-távolság (1.65_*10^-35m) a tér legkisebb építőköve. Tudomásom szerint hasonlóan véges minimális mennyiségek léteznek a tömeg, a töltés, az energia és talán magának az időnek a jellemzésére is – bár a gravitációra ilyet még nem tudtak kimutatni –. Hasonlóképpen, bár számunkra elérhetetlen, az univerzumnak mégis csak van vége, ami (sajnos) a fény sebességénél gyorsabban távolodik tőlünk. Noha lényünk metafizikai titkát még mindig nem fejtettük meg, az anyag gondos tanulmányozásával jelentős lépéseket tettünk Spencer óta a megismerhetetlen feltárása felé.

Spencer elfogadta a hegeli gondolatot, hogy: „Az igazság általában az antagonisztikus vélemények összehangolásában rejlik”. A tudásról szóló elmélkedését meglehetősen önkényesen zárta le azzal, hogy a vallás és a tudomány összeegyeztetésére szólított fel. Szerinte a tudománynak el kell ismernie, hogy törvényei csak a jelenségeket írják le, míg a vallásnak el kell fogadnia, hogy a teológia nem észszerűsítheti a mítoszt, amely a felfoghatóság határán túl van. A materializmusnak nem szabad az anyagot magától értetődőnek tartania, míg a vallásnak fel kell hagyni az Abszolút – Isten – emberként való megjelenítésével. A gondolatot konstruktívnak tartom, de nem tudom, hogy hova vezet.

Az evolúció általában  

Miután tisztázta, hogy mi megismerhetetlen, Spencer a megismerhető dolgok felé fordította figyelmét. A kanti nézetet követve elfogadta, hogy a metafizikával ellentétben a tudomány szolgálhat hasznos ismeretekkel. A filozófia szerepét a tudományos eredmények összegzésében látta, ennek megfelelően a tudás értékét az összefoglalás hatásosságával találta arányosnak. Az alkalomszerű tudás csak alacsony szintű egységesítésre képes, míg a szervezett tudományok részben egységesítik a megszerzett információt. Végülis szerinte a filozófia az, ami teljes mértékben egyesítheti az összes megszerezhető tapasztalatot, és így a legmagasabb szintű tudást szolgáltatja. De vajon van-e olyan egységesítő elv, amely lehetségessé teszi a filozófiának ezt a feladatát?

A választ Spencer az integráció (egyesülés) és „feloldódás” dinamikájában találta meg. Az evolúciót az anyag ciklikus elrendeződésében képzelte el, amivel párhuzamosan az anyag mozgása lelassul – vagyis az elrendeződött anyag rendezettsége nem bomlik fel –. Amint a ciklusban az anyag eléri a teljes integrációt, a mozgás a mélypontra kerül. Ekkor az anyag megint alkotórészeire bomlik szét, a mozgás a maximumra gyorsul fel, és egy új ciklus veszi kezdetét.

Ha ezt kozmikus szinten vizsgáljuk meg, akkor kimutatható, hogy a rendkívül mozgékony csillagközi gáz homogenitása idővel a csillagok összetettebb, magasabban szervezett formájává sűrűsödik össze; ez az anyag integrációja. Itt a gáz kezdeti, szinte korlátlan mozgása a csillagon belüli körülhatárolt helyváltoztatásra korlátozódik. A szupernóva-stádiumban az anyag ismét formátlan tömeggé válik, lényegesen magasabb mozgási szabadsággal.

Spencer hasonló evolúciós /feloldódási (azaz integrációs/széthullási) ciklust feltételezett az egész természetben, beleértve a társadalmat is. A ciklusban az elemek szervezetekké fejlődnek; az érzések és az emlékek tudássá tömörülnek; és a családok törzsekké-klánokká-városokká-államokká-szövetségekké egyesülnek. A folyamat során az alkotórészek mozgásszabadsága egyre csökken. Ezért cserében viszont az alkotórészek közötti kapcsolatok bonyolultabbá válnak, amelyek a szorosabb összetartozás révén jobb túlélést biztosítanak a csoportnak.

Ahogy a diszperzióból kialakul az integráció és az egység (a szétszóródottságból kialakul a szervezettség), a homogén primitívség sokrétű összetettséggé válik. A végén ez a folyamat megfordul. Az egész evolúciós folyamatot hajtó mechanikai erőket az alábbiak foglalják össze.

1. A homogén instabilitását véletlenszerű külső erők okozzák.

2. A következő lépésben a hatások megsokszorozódnak – képzeljük el, hogy egy havas domboldalon némi instabilitás elindít egy lavinát.

3. Ezen a szinten változatos környezeti hatásokra  szegregáció fejlődhet ki, aminek eredményeként az egész különálló ágakra oszlik fel. Ennek egyik példája az angol nyelv és kultúra, amely kanadai, ausztrál vagy amerikai irányba fejlődött ki. Darwin klasszikus biológiai evolúciós elmélete ugyancsak részben a szegregáción alapul. Például a pintyek egymástól némileg eltérő tulajdonságokat fejlesztettek ki a különböző szigeteken.

4. Az equilibrium az a végső állapot, amelyben a szervezettségből adódó korlátozások miatt a mozgás lassan megszűnik. Erre az állapotra jó példa a bolygók forgási sebességének csekély, de kimutatható lassulása. Amint a mozgás megszűnik, a korábbi egyensúly megbomlik. Ez történik a fejlett élő szervezetekben a halál után, amikor az anyagcsere sajátos, szigorúan szabályozott mozgásformái leállnak, és helyettük az elemekre való bomlás véletlenszerű mozgása veszi át a szerepet. Társadalmi szinten a Római Birodalom jó példa az equilibrium megszűnésére a birodalom kettéválásával, majd sok államra szakadásával.

A vallások által ígért Isten és menny helyett Spencer csupán az evolúció és felbomlás körforgását tudta garantálni, amely elkerülhetetlenül az equilibriumhoz és annak végső feloldódásához vezet. Habár tudta, hogy ez az alapvetően pesszimista filozófia ellenállásba fog ütközni, végig határozottan kitartott érvei mellett.

Spencer evolúciós filozófiáját bírálva Durant kétségét fejezte ki, hogy az azonos elemekből álló „egész” – például egy hidrogén gázfelhő vagy egyetlen etnikai csoportból álló ország – eredendően instabilabb lenne, mint egy különböző részekből álló „egész” – például egy csillag, ami a hidrogénen kívül számos más elemet is tartalmaz vagy egy többnemzetiségű ország –. Ezzel Durant lényegében megkérdőjelezte az első lépés hitelességét – a homogén jelenség instabilitását –  Spencer evolúciós  folyamatában. Az élő szervezetekkel kapcsolatos tapasztalatok igazolni látszanak Durant fenntartását, mivel az egyszerű homogén életformák általában stabilabbak, mint a bonyolultabb heterogén életformák – lásd a baktériumokat, amelyek túlélik az emberre halálos sugárzást, vagy a magvakat, amelyek több száz év után kikelnek.

Biológia, az élet evolúciója

 Biológiával foglalkozó munkájában Spencer a populációdinamika, az öröklődés, valamint az élő szervezet és a külvilág közötti kölcsönhatást tárgyalta. Mint mondta: „Az élet lényege a belső folyamatok állandó hozzáigazítása a külső viszonyokhoz.” A biológiai evolúció érdekében a darwini elméletet Lamarck gondolataival módosította, amelyek az öröklődésre gyakorolt ​​külső hatásokat hangsúlyozták.

Nehéz nem észrevenni, hogy az utóbbi időben nagy érdeklődéssel fogadott epigenetika hasonlít a lamarcki elmélethez. Véleményem szerint a klasszikus genetikai mechanizmus szerepe elsősorban a faj állandóságának megőrzése, és leginkább csak a generációkon átívelő lassú alkalmazkodást teszi lehetővé. A környezet rövid távú változásaihoz történő alkalmazkodást olyan örökölhető tulajdonságok is segítik, amelyek nem járnak a genetikai kód sorrendjének megváltozásával – ennek vizsgálatát végzi az epigenetika – . Bár ezek a változások emlékeztetnek az öröklődésre, a genetikus kódra gyakorolt hatásukat még vizsgálják.

A legrátermettebbek túlélésének darwini elve helyett Spencer sajátos módon értelmezte az evolúciót, és ennek leírására a következő, Darwinétól eltérő fogalmakat használta: homogenitás és heterogenitás, inkoherencia és koherencia, egyesülés és széttagoltság, szétszórtság és integráció. Ezek a sajátos kifejezések puszta formalitásoknak tűnnek, és lényegében Spencer a Darwinizmust követte némi lamarcki módosítással.

Az elme evolúciója

Spencer biológiai jártassága, és méginkább pszichológiai ismeretei Durant-ban hagytak némi kétséget. Amint Durant megjegyezte, a szakosodott tudományterületek hiányos ismerete egyértelmű veszélyt jelent a széles körben érdeklődő szakembere számára, mint például a filozófusok számára. Szerinte Spencer ebbe a csoportba tartozott, és hajlamos volt olyan esetekben is elméleteket formálni, amikor a bizonyítékok nem egészen állták meg a helyüket. Azt viszont Durant is elismerte, hogy Spencer az elsők között kísérelte meg a mentális funkciók elemi jelenségekre való bontását, egészen az anyag mozgásának szintjéig. Bár Spencer kezdetben komoly erőfeszítéseket tett ezen a téren, élete későbbi szakaszában feladta a mentális jelenségek evolúciójának fizikai magyarázatára irányuló munkát.

A társadalom evolúciója

Spencer munkásságának csúcsát Durant a szociológiában elért eredményeiben látta, ahol szerinte Spencer remekművet alkotott. Spencer a társadalmi fejlődést is a korábban felvázolt evolúciós elvek alapján írta le. Az eleinte szétszórt, homogén gondolatok fokozatosan összeálltak és elrendeződtek a társadalom heterogén formációiba, mint a művészet, a kormányzat, a vallás és a tudományok.

Meglehetősen cinikusan, bár sajnálatosan tárgyilagos módon, Spencer a történelmet rablás, árulás, gyilkosság és nemzeti öngyilkosságok sorozataként szemlélte. Úgy vélte, hogy „az érett, felelőségteljes társadalmi állapot lehetősége alapvetően a háborúk megszűnésétől függ”. Véleménye szerint az ipar kifejlődése jelenti a kulcsot a békéhez, a demokráciához, a női emancipációhoz, sőt még a monogámiához is. Ez utóbbit azzal magyarázta, hogy a háborúk a hadseregek létszámának növelése érdekében lényegében többnejűségre bátorítanak.

Ahogy a társadalomban az ipar átveszi a katonaság szerepét, a babonaság és a vallás is átadja majd helyét a liberális gondolatoknak, mint például az emberi élet és jellem javításának lehetőségébe vetett hitnek. Véleménye szerint a szocializmus gátat vet a vállalkozószellemnek, mert az erős központi kormányzat az egyénnek csak alárendelt szerepet juttat. Eltőkélt támogatója volt a kereslet és kínálat által vezérelt gazdaságnak.

Az ipar társadalmi életben betöltött jótékony szerepét illetően Spencer egyértelműen tévedett, mivel figyelmen kívül hagyta a rövidlátó emberi kapzsiság veszélyét, amely az iparban termékeny talajra talált.

Véleményem szerint Spencer alulértékelte a szocializmust, amely megfékezhette volna az ipari kapitalizmus szabadjára engedett mohóságát. Ahelyett, hogy teljesen elvetnénk a szocializmus gondolatát, érdemes volna jónéhány aspektusát kölcsönözni, és beépíteni az eljövendő társadalmi modellekbe.

Spencer, akárcsak a kereslet- és kínálat által vezérelt szabadpiaci kapitalizmus rendíthetetlen hívei, figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy az önszabályozás egy megtörtént eseményre adott utólagos válaszlépés, azaz reakció. Az önszabályozás hatásossága azon múlik, hogy mennyi idő telik el a változás és a reakció között. A gazdaság önszabályozásában ez az idő számottevő lehet, így a vezérlési mechanizmus természeténél fogva lassú és nehézkes. Ahogy az élet egyre dinamikusabbá válik, a változások is gyakrabban és gyorsabban történnek. A gazdasági és politikai rendszerek önszabályozó reakciókészségének elkerülhetetlen késedelmessége nem feltétlenül képes elég gyorsan alkalmazkodni a változékony helyzetekhez, és ilyenkor a szabadpiaci erők téves útra vezethetnek. A 2008-as pénzügyi összeomlás az Egyesült Államokban és szerte a világon az önszabályozás ilyen csődjének tökéletes példája volt.

A gondos tervezésnek, az elfogulatlan(!) előrelátásnak és az óvatosan kigondolt megelőzésnek minden stabil társadalmi modellben helyet kellene találni. Ez pedig aligha érhető el körültekintő központi kormányzás nélkül. A szocialista gazdasággal és politikával lefolyt kísérletezés minden bizonnyal tartalmaz bizonyos értékeket, amelyeket érdemes lenne megőrizni, módosítani vagy továbbfejleszteni ezen a területen.

Az erkölcs evolúciója

Spencer azt javasolta, hogy az erkölcsöt és az etikát a természetes kiválasztódás biológiai törvényeire kell bízni.

Bár első látásra ez egy elfogadhatónak tűnő gondolat, de emlékeznünk kell arra, hogy a Taygetus-hegyen rosszul értelmezett természetes szelekció minden valószínűség szerint sok potenciálisan tehetséges polgártól fosztotta meg Spártát. Steven Hawking zsenialitása minden bizonnyal örökre rejtve maradt volna a kozmológia művelői előtt, ha túlélését egyedül a természetes kiválasztódásra bíztuk volna. Ahhoz, hogy a természetes szelekciót az erkölcsi elvek működőképes eszközévé tegyük, lényegesen többrétű elemzésekre kell felkészülnünk!

Spencer példák hosszú sorával illusztrálta az erkölcsi kódexek relatív természetét a történelem során. A fegyverek, mint például az íj, nyíl, lőfegyver stb., emelték az egyén társadalmi státuszát az amerikai őslakosok között – és sajnos a modern Amerikában is emelik  – . A párbajozás bizonyos kultúrákban erkölcsi kötelesség volt, és ennek bizonyos maradványai a viselkedésben máig fennmaradtak. Spencer ezt a típusú katonai erkölcsöt az ipari igazságszolgáltatással állította szembe: „Minden ember szabadon megtehet mindent, amit akar, feltéve, hogy nem sérti meg más ember szabadságát.” – Jól hangzó, de kissé homályos megfogalmazás, amely sok finomítást igényelne, mielőtt használhatóvá válna az emberi érdekek ütközésének megoldásához.

Spencer elképzelését az evolúciós szabályok erkölcsben történő alkalmazásáról jól tükrözi következő kijelentése: „Az alkalmatlanoknak el kell szenvedniük az alkalmatlansággal járó hátrányokat, és a rátermetteknek hasznot kell húzniuk a rátermettségükből.” – Ez az álláspont a modern jobboldal, a konzervatívok, és meglepő módon bizonyos keresztény csoportok mantrájává vált, akik elítélik a kevésbé tehetősek elégtelen hozzájárulását a társadalmi jóléthez. Azok, akik a társadalomba „nem jól beilleszkedő” csoportba tartoznak általában a szegények, a hátrányos helyzetűek, az idősek, a fogyatékossággal élők, a betegek és néhány kisebbségi közösség közül kerülnek ki. Nekem úgy tűnik, hogy sem Spencer, sem a gondolatával egyetértők nem mutattak érdeklődést annak meghatározására, hogy mit jelent a „nem megfelelő beilleszkedés” a biológiai balsors, a társadalmi predesztináció vagy a jellemgyengeség szemszögéből megvizsgálva.

Spencer a szülő-gyermek kapcsolatot kivételnek tekintette a fenti evolúciós törvény alól. Ebben a helyzetben ugyanis elnézett némi aránytalanságot a gyerekek javára, akik általában többet kapnak a családtól, mint amennyit megérdemelnének a csoportért tett hozzájárulásuk alapján. Azt viszont határozottan elvárta, hogy a felnőttek világában a kormány-nép kapcsolatot szigorúan a teljesítmény szerinti jutalmazás határozza meg. Úgy vélte, hogy ha a gyerekek jutalmazási rendszerét a felnőttekéhez tennék hasonlóvá, akkor a társadalom és a fajok gyorsan elsorvadnának. Spencer igyekezett megindokolni az öröklés és a születési jogok társadalmi hasznosságát, amit a társadalomnak ezért erkölcsi kötelessége volna jutalmazni. Nézetei a következő kérdéseket vethetik fel. Mit tekint a társadalom haszonnak, és mitől függ az egyén hatékonysága? Előnyös-e a társadalom számára, ha hagyja, hogy a szegények szegénységben éljenek? Hiszen a kedvezőtlen körülmények lezárják az utat a szegények gyerekeinek hatékonnyá válása előtt, és a társadalom így egyre több szegény embert fog kinevelni. Vajon az öröklés és a jómód az a fajta hatékonyság, amelyet a társadalomnak kedvezményekkel érdemes honorálnia?

Spencer tökéletes, háborúk nélküli ipari társadalmában az emberek szabadsága teljessé válna, és a kormány egyetlen szerepe az egyenlő szabadságjogok biztosítása lenne. A kormány azonban nem védhetné meg „az alsóbbrendű” egyéneket a képesség szerinti jutalmazásból eredő egyenlőtlenségektől, hiszen ezzel a csoport túlélését és fejlődését kockáztatná.

 Spencer téveszméknek tartotta a politikai jogokat, mint például a szavazást, és csak a szabad cselekvéshez, az elnyomástól mentes élethez és a boldogság kereséséhez kapcsolódó jogokat ismerte el. A nőket túlságosan önzetlennek tartotta az anyai ösztöneik miatt. Végső esetben a férfiaknak ugyan megadhatják a szavazati jogot – bár ezzel Spencer nem értett egyet –, de a nőknek semmiképpen nem szabad szavazni, mert a háborúkban nem kockáztatják az életüket. Ezt a kitételt nehéz megérteni, mivel Spencer eleve háborúellenes volt!

Spencer maga is elismerte hajlamosságát, hogy absztrakt kérdésekbe bonyolódjon. Durant szerint a pártatlanság is hiányzott belőle, és gyakran figyelmen kívül hagyta az elképzeléseibe nem illeszkedő tényeket. Mindezen gyengeségek ellenére Durant „századának legnagyobb angol filozófusának” tekintette Spencert.

William James (1842-1910); a valóság maga a tapasztalat; egy elmélet akkor igaz, ha működik

 A hagyományos empiristákkal ellentétben James kulcsszerepet tulajdonított az objektív világból érkező ingerekre reagáló szubjektumnak is. Ez a radikális empíria végül a pragmatizmus felé vezette őt. Számára az univerzum egyetlen valósága a „tiszta tapasztalat”. Amikor a világot vizsgáljuk, elménk ennek a tiszta tapasztalatnak az egyik aspektusaként értékeli az anyagot, a tiszta tapasztalat másik aspektusát. Azzal, hogy az egyetlen létező valóságot sem anyaginak, sem szelleminek nem tekintette, csatlakozott a többnyire panteista filozófusok társaságához. Ezt az irányzatot ő semleges monizmusnak nevezte.

James a tapasztalat sajátos értelmezésével a filozófiát irányát a valóság természetének keresésétől a valóság következményeinek vizsgálata felé fordította. Mivel a következmények általában valamilyen tevékenység eredményeként jönnek létre, filozófiájának jelszava a cselekvés lett. A mindenáron „csinálni kell valamit” dicsőítésének hevében akkor is cselekvésre szólított fel, ha bizonytalan volt a végeredmény. Azt állította, hogy a bizonytalan helyzetekben végrehajtott cselekvés legalább némi esélyt ad a jó elérésére, míg a bizonyosságra várás ezt könnyen elszalaszthatja.

James szerint az igazság az, ami jobbá teszi az életet. Mivel a hasznot és profitot hozó cselekedet erkölcsi kötelességünk, az igazság keresése dicsérendő törekvés. Vallási nézeteit is a pragmatizmus hatotta át. Szerinte ha egy hiedelem hasznos, akkor igaz is. Tehát, ha Isten gondolata hasznos valakinek, akkor az adott személy számára Isten létezik is. Pluralista teizmusa és a multiverzumokba vetett hite bő teret biztosított az emberek szabadjára engedett cselekvéséhez.

Bár sokan elsősorban pszichológusnak tartják, filozófiai munkája miatt Charles Sanders Peirce mellett talán az első eredeti amerikai filozófusnak tekinthető. Neki tulajdonítják a radikális empirizmus megteremtését, és Peirce-szel együtt egyik alapító atyja volt a pragmatizmusnak, ami tartós hatást fejtett ki az amerikai életszemléletre. Orvosi tanulmányai révén fogékonnyá vált a materialista gondolatokra, de vallási érdeklődése ezzel konfliktusba került. Valószínűleg ennek a kettősségnek lett az eredménye politeista nézete is. Jó humora és meleg természete miatt általában kedvelték, de fiatalabb kortársával, Santayanával kibékíthetetlen viszályba keveredett.

A tapasztalat mint a valóság egyetlen próbája

A radikális empirizmus felülvizsgálta a hagyományos empirizmust, amely szerint a gondolatok a külső tárgyak hatására alakulnak ki a szubjektív megfigyelőben. A radikális empirizmus egyetértett a klasszikus irányzattal abban, hogy természetfeletti vagy transz-empirikus jelenségek, mint például az intuíció, a kinyilatkoztatás vagy az a priori érvelés nem elfogadhatóak. Ellenben, nézetük szerint a tapasztalat teljessége nemcsak magából a tárgyból ered, hanem annak összefüggéseiből, okozatából és értelmezéséből is. Mindezen tulajdonságok a szubjektív megfigyelő sajátosságait is magukba foglalja.

James előtt a tudásfilozófia a megfigyelőből (szubjektum) indult ki, aki kölcsönhatásba lép egy tőle függetlenül létező tárggyal. A szubjektum az elme vagy a lélek, a tárgy pedig lehet valami anyag, az örökkévaló esszencia, egy másik elme, vagy öntudat esetén magának az érzékelőnek az elméje. Ez a fajta szubjektum-objektum kettősség gyakorlatilag minden korábbi filozófiai gondolkodásnak része volt. James viszont a szubjektum és az objektum szerepét egyetlen elembe konszolidálta, amit ő a tiszta tapasztalatnak nevezett. Ezzel lényegében a hagyományos szubjektum-objektum dualizmust egy nem-fundamentális szintre redukálta, aminek eredményeként újra kellett értelmezni az elme és az anyag filozófiai eszméjét, magát a gondolkodást és az igazság hagyományos fogalmát.

James a tudat eredetét ugyanazon forrásra vezette vissza, mint ami az anyagi tárgyakat is kialakította. A tudás a gondolataink funkciója, és ez a funkció tesz bennünket tudatossá. A tudat, mint minden más, az egyetlen létező valóságból, az ősalkotóból ered. Az ősalkotó természetét és megjelenési formáját James az általa tiszta tapasztalatnak nevezett koncepcióban vélte megtalálni. Számára a megismerés nem az egymástól független kettős szubjektum-objektum kapcsolatán alapult, hanem az egyedüli tiszta tapasztalat két aspektusán: a megfigyelő és az őt körülvevő anyagi világ sajátos viszonyán. James így határozta meg a tiszta tapasztalatot: „az élet folyása, amely elmélkedésünk alapanyagát szolgáltatja”. Ezzel a felfogással lényegében megszüntette az elme és az anyag közötti különbségtétel jogosságát, és létrehozta a semleges monizmust.

Mielőtt meghatároznám ezt a fogalmat, helyénvalónak tűnik összehasonlítani a különféle filozófiai iskolák nézeteit az elméről, amit szellemként vagy mentális szubsztanciaként is említettek és az anyagról, amelyet fizikai szubsztanciaként is kezeltek.

- A karteziánus dualizmus mindkettőt egymástól függetlenül létező szubsztanciának tekintette.

- A materializmus – más néven fizikalizmus – az anyagot alapvető szubsztanciaként ismerte el, aminek az elme a származéka.

- Az idealizmus a mentális szubsztanciát fogadta el alapvető szubsztanciaként, amiből az anyag is származik.

- A semleges monizmus egy meg nem nevezett szubsztanciát tekint az egyetlen alapvető valóságnak. Azzal kapcsolatban nem foglal állást, hogy ez a szubsztancia anyagi vagy szellemi, de az elme és az anyag ebből származik. Fogalmilag az idealizmus és a materializmus is a monizmus formáinak tekinthetőek, de mivel az alkotóelem természetét megnevezik – vagy az elme vagy az anyag – , nem nevezhetők semleges(!) monizmusnak. Habár a megnevezés Jamestől származik, Spinoza és Hume munkássága már a kifejezés megalkotása előtt is magában hordta a semleges monizmus gondolatát.

Russell elfogadta James azon elképzelését, hogy az elme nem független jelenség. Mint írja: „a nyersanyag, amelyből a világ felépül, nem kétféle, vagyis nem anyag és elme. Ehelyett a nyersanyag kölcsönhatásai különböző mintákban rendeződhetnek el: bizonyos elrendezéseket mentálisnak nevezünk, másokat pedig anyaginak.” Russell azonban nem fogadta el James állítását, hogy a valóság alapanyagát a tiszta tapasztalat  képezné.

Russell érvelése szerint nem lehetséges minden valóságot megtapasztalni. Példaként a Hold túlsó oldalára hivatkozott. Bár Russell idejében még nem láthatták a Hold Földdel ellentétes felszínét, mégsem volt ok a valóságosságában kételkedni. Berkeley és Hegel, bár felfogásuk lényegesen különbözött a megismerés lényegéről, ugyancsak nem fogadták el a dolgok létezését, ha azokat nem észleljük. Természetesen Berkeley számára Isten mindig jelen volt, hogy „szemmel tartsa” a Hold túlsó oldalát.

James bizonyos mértékig egyetértett Berkeley-vel és Hegellel, de megpróbált kiutat találni nyilvánvaló tévedésük kiküszöbölésére. E szerint: „a megtapasztalt dolgokból képesek vagyunk bizonyos meg nem tapasztalt dolgokra is következtetni.” Arra hivatkozva, hogy a tapasztalat csak az élő szervezetek képessége, Russel mégis elvetette James tézisét a tiszta tapasztalatról, mert nem alkalmazható a valóság élettelen elemeire.

Eltekintve attól, hogy James a tiszta tapasztalatot jelölte meg a valóság végső építőköveként, összességében Russell rokonszenvezett radikális empirizmusával. Idealista beállítottsága ellenére Durant is nagyra értékelte, hogy James ismét a valós dolgokra irányította a figyelmet a korábbi brit filozófia teoretikus és ideológiai irányzata után.

James pragmatizmusa: az igazság a cselekvés eredményében rejlik

Durant a következő forrásokban vélte megtalálni James pragmatizmusának gyökereit: Kanttól a „gyakorlati ok” értelmezésében, Schopenhauertől az akarat magasztalásában, Darwintól a legjobban illeszkedő – James szerint a legigazibb – eszme fennmaradásában és az utilitarizmustól a használhatóság értékében. James elkötelezett praktikus hajlamát Charles Peirce ébresztette fel, aki szerint egy gondolat értékét az határozza meg, hogy a cselekvés végrehajtásakor milyen következményekhez vezet. Peirce úgy vélte, hogy ilyen gyakorlati teszt nélkül a gondolatok csak véget nem érő, eredménytelen vitákhoz vezethetnek. Peirce arra inspirálta Jamest, hogy új definíciót találjon az igazság meghatározására, amelyben a hangsúly nem a gondolat eredetén vagy várható eredményén lenne, hanem a gondolatból származó tényleges cselekvés kimenetelén.

Ami az igazság természetét illeti, Durant emlékeztetett bennünket, hogy Spinoza azt a természeti törvényekben találta meg, de James ezeket csupán tapasztalataink leegyszerűsített megfogalmazásának tekintette. A skolasztika az igazságot a dolgok lényegében kereste, de sikertelenül. A darwinizmus a valós dolgok eredete után kutatott, de Durant szerint homályos találgatásokba gabalyodott bele. Aztán jött a pragmatizmus azzal a kérdéssel, hogy mi a következménye az igaz dolgoknak, és a választ megtalálta a cselekvésben és a jövőben – azaz a cselekvés kimenetelében –.

Itt egy rövid kitérőben reagálni szeretnék arra, ahogy Durant a Darwinizmust és a tágabb értelemben vett „eredet” kérdését kezelte. Durant a „ködfátyol” (nebula) kifejezést használta annak leírására, hogy a dolgok eredetének kutatása végén szerinte hová vezet a darwinizmus útja. Könyvének megírásakor a nebula kifejezés alatt Durant valószínűleg az első szerves anyag kialakulására gondolt a fiatal Föld szervetlen vegyületeiből, vagy esetleg a csillagok és a bolygók létrejöttére a korábbi csillagok porából.

Az 1920-as évek óta összegyűlt tudományos eredmények új jelöltet találtak Durant nebulájára az ősrobbanás formájában. Az igaz, hogy az ősrobbanás nehezen megmagyarázható, minden elképzelést próbára tevő pillanata, amikor a világegyetem erői anyaggá és energiává formálódtak, könnyen azonosítható lenne Durant alábecsült, homályos nebulájával. Azt viszont mindenképpen el kell ismerni, hogy a múlt követése az ősrobbanás első másodperctöredékéig óriási mennyiségű ellenőrizhető emberi tapasztalaton alapul, anélkül, hogy bármilyen természetfeletti erő befolyását feltételezni kellene. A kezdeti pillanatok óta az univerzumban lefolyt események láncolata mind ez ideig összhangban van az evolúció elvével.

Darwin ennek a globális evolúciós folyamatnak csak egy kis részével foglalkozott, amikor a biológiai fajok kifejlődését jellemezte itt a Földön. Való igaz, hogy az univerzum legelső pillanatáról nincs információnk, mert megismerési lehetőségeink egy félelmetes falba ütköztek, a szingularitásba. A szingularitásban a jelenleg ismert fizikai törvények nem alkalmazhatóak, ezért minden erre az állapotra vonatkozó feltételezés hitelesíthetetlen marad. Az univerzum történetében ez az a pont, ahol egy teremtő gondolata, bár nem bizonyítható, de nem is cáfolható. Mivel az ősrobbanás utáni univerzum evolúciójának legtöbb lépése tudományosan magyarázható, egy potenciális isten bármilyen további beavatkozására vonatkozó gondolat csupán fantáziadús, de tényszerűséget nélkülöző és fölösleges spekulációnak tűnik. Ha azonban elfogadjuk James pragmatizmusát, akkor az emberi történelem szinte egészét átívelő, és továbbra is életképesnek bizonyuló vallás igazságértéke nem tagadható.

Az igazság új koncepciója alapján, amely csak a cselekvés kimenetelétől függ, James olyan helyzetekben is döntéshozatalra bátorít, amelyekben nincs elméleti alapja a helyes döntésnek. Vallási nézeteit azon az alapon alakította ki, hogy logikai bizonyíték nélkül is jogunk van hinni – lásd később –. Úgy vélte, hogy ha van egy olyan gondolatunk, ami esetleg jobb élethez vezethet, akkor abban hinnünk kell, hacsak nem akadályozza meg egy másik, előnyösebb gondolat kivitelezését. Bizonyos értelemben azt szorgalmazta, hogy a nagyobb „készpénz értékkel” rendelkező elgondolásokat kell követnünk, és a metafizikai hagyományos gyakorlatával fel kell hagynunk.

Ennek a nézetnek a kiindulópontja abból a morális kötelességérzésből adódik, hogy az igazságban hinnünk kell és a hamisat el kell utasítanunk. Míg a szkeptikus esetleg tévesen utasítja el az igazságot, ha hamisnak hiszi, a hiszékeny a hamisat is tévesen fogadhatja el igazságként.

James felismerte, hogy bizonyos esetekben nincs elég információ a megoldás igaz vagy hamis természetének eldöntésére. Mivel szerinte az igazság elfogadása és a hamisság elutasítása egyenlő erkölcsi értékű, úgy érvelt, hogy ilyen kétes helyzetekben jobb ha elfogadjuk a két nem bizonyított alternatíva valamelyikét és annak megfelelően cselekszünk. Ha ugyanis elhalasztjuk a döntést, akkor garantáltan semmi esélyünk sem marad az igazság felismerésére. Ha viszont a „vak cselekvés” mellett döntünk, akkor a siker esélye még mindig 50% marad. – Ugyanezt az érvelést az istenhit megindoklására már a 17. században is alkalmazták „Pascal fogadásában”.

Russell azzal a szándékkal elemezte tovább ezt a témát, hogy bebizonyítsa James érvelésének helytelenségét a valós életben. Ha kettő helyett (például: van vagy nincs Isten) három igaz vagy hamis lehetőség közül választhatunk, például keresztény, buddhista és hindu világnézet, akkor önmagában mindegyik nagyobb valószínűséggel hamis mint igaz – 33% igaz, 66% hamis –. Ha ebben a helyzetben egyáltalán nem választunk, az esélyünk 100%-os arra, hogy nem találjuk meg az igazságot. Véletlenszerű választás esetén a hibaarány 66%-ra csökkenne, míg a helyes döntés valószínűsége 33% lenne. Nyilvánvaló, hogy a lehetséges választási lehetőségek számának növekedésével James megközelítése egyre kisebb valószínűséggel fog elvezetni a helyesdöntéshez. Russell ezért azt a következtetést vonta le, hogy a többszörös kimenetel lehetősége végül elértékteleníti James elvét. – Ezen a ponton óvatos vitába szállnék Russell érvelésével. Ha bármilyen bonyolult helyzetben vakon választunk, még mindig marad némi, bár egyre kisebb esélyünk a helyes döntésre. Nekem úgy tűnik, hogy a rossz döntések hátrányos következményeinek feltételezése nélkül Russell érvelése nem védhető. Az élet azonban számtalanszor bizonyította, hogy a rossz döntéseknek lesznek kedvezőtlen következményei. Ezt tudva, Russel mégiscsak helyes úton járt James elvének kritizálásával.

James a vallást is a pragmatizmus szemszögéből vizsgálta meg, és azt a tanulságot vonta le, hogy minden olyan hit elfogadható, amely az embereket boldoggá és erényessé teszi. Az igazság pragmatikus meghatározása önmagában is megkérdőjelezhető, mivel lényegében mindent igaznak fogad el, ami boldoggá és erényessé teszi az embereket. James ezt így fogalmazta meg: „Egy gondolat addig igaz, amíg azt hisszük, hogy hasznot hoz az életünkben.” Ebből kifolyólag: „az igazság keresése arra kötelez bennünket, hogy azt tegyük, ami kifizetődő.” Ezekből a kendőzetlen szavakból világosan látszik, hogy a létezés titkainak kifürkészése helyett, ami a filozófia és az emberi megismerés hagyományosan mozgatórugói voltak, James a filozófiát egy szimpla eszközzé módosította egy tetszetős világkép megtalálásához.

Russell különösen kifogásolta, hogy James pragmatizmusa csak a teljes(!) hittel vagy hitetlenséggel számolt. Ahogy Russell a mindennapi életet látta, gyakran szembesülünk olyan helyzetekkel, amelyek kimenetele nem csak fekete vagy fehér lehet, hanem a szürke különféle árnyalata is. Szerinte tevékenységeinket bizonyos konkrét meggyőződéssel kezdjük el, és ténykedésünk során változik a kezdeti elgondolásba vetett bizalmunk szintje. Amikor például egy könyvet próbálunk a polcon megtalálni, először elképzeljük, hogy itt vagy ott lehet, de valószínűleg nem egy harmadik helyen. A könyvet többnyire elgondolásunk néhány ilyen „dinamikus” leszűkítése után találjuk meg. Russell így foglalta össze álláspontját: „Minden hipotézisednek csak annyi hitelt adjál, amennyit a bizonyítékok garantálnak!” – A bizonyítékok garanciájának megítélése természetesen világos fejet és elfogulatlan gondolkodást igényelne. Ez milyen gyakran fordul elő a valós életben?

Durant fő problémája az volt a pragmatizmussal, hogy a pragmatikus igazság esetenkénti, amennyiben csak véletlenszerű helyzetekre vonatkozik. Szerinte az igazságnak általános érvényűnek és állandó értékűnek kell lennie. James igazság értelmezése szerint, ha egy gondolat egy alkalommal jól szolgálta az embereket, de később mégis tévesnek bizonyul, az elgondolást akkor is igaznak kell tekinteni. Durant szerint ebben az esetben az eredeti terv a legjobb esetben is csak hasznos hibaként értékelhető.

James a vallásról

James pragmatizmusa jól tükröződik a vallásról alkotott nézeteiben. Istent a vallás vitathatatlan történelmi sikere miatt fogadta el egyetemes erkölcsi értékként. Kiindulópontja szerint: „egy hiedelem akkor igaz, ha kedvezők a hatásai…Ha Isten hipotézise kielégítő eredményt hoz, akkor igaz”. James nem mondta, hogy Isten létezik, helyette azt hangoztatta, hogy az istenbe vetett hit „éppen olyan jól működik”, mintha valóban létezne. Nem meglepő, hogy az Egyház kifogásolta James álláspontját a vallás pragmatikus igazolását illetően.

Russellnek azzal volt alapvető problémája, hogy az istenhitet a vallás következményei határoznák meg. James gondolatmenetét követve Russell kijelentette, hogy mivel a Mikulás hipotézise „a szó legtágabb értelmében kielégítően működik”, akkor léteznie kell. – Ez persze egyértelműen hamis következtetés, hacsak nem egy bizonyos korú gyermekről van szó egy sajátos kultúrában.

A monoteista beállítottságú Durant különös érdeklődéssel elemezte James vallási pluralizmusát. Durant emlékeztetett, hogy a skolasztikus keresztény istenségnek szükségszerűnek, egyedinek, végtelennek, tökéletesnek, változtathatatlannak, hatalmasnak, örökkévalónak, intelligensnek, mindentudónak, mindenhatónak és egyszerűnek kell lennie – Durant valóban az összes fenti szót használta a latin formájukban –. A korábban említett naturalista vallási nézeteiből kiindulva James amiatt aggódott, hogy ha igaz a fenti skolasztikus istenkép, akkor az emberek puszta bábokká válnának.

James olyan filozófiát akart létrehozni, amely egyetemes hitrendszer kidolgozására ösztönzne, miközben elkerülne két végzetes hibát.

1. Nem szabad, hogy csalódást okozzon legkedvesebb vágyaink és legbecsesebb reményeink megvalósulásában.

2. Nem foszthatja meg az emberiséget az egyetemes ügyekben való nélkülözhetetlenség érzetétől, különben megsemmisülne az emberi motiváció.

James úgy vélte, hogy a korábbi filozófusok személyes elfogultsága sokkal nagyobb mértékben befolyásolta filozófiájukat, mint bármely objektív érvelés – ez talán egy kicsit túl szigorú vélemény a filozófusokról. – A filozófusokat két típusba sorolta.

Az idealista filozófusok általában lágy lelkűek, akik a dogmákat, az a priori igazságot, a szabad akaratot és a monizmust részesítik előnyben. Ők általában optimisták.

A materialisták ezzel szemben kemény lelkűek, akik elutasítják a vallást, és a tapasztalatokat tekintik a tudás egyetlen hiteles forrásának. A materializmusra továbbá jellemző a fatalista, pluralista, pesszimista és szkeptikus gondolkodásmód is.

Néhány filozófus a két típus közötti határvonalra esett, és maga James is ezek egyikének bizonyult. „Kemény lelkülete” a tények becsületében és az érzékekre iránti bizalomban nyilvánult meg, míg a determinizmus elutasítása és a vallás iránti látszólagos igénye felfedte a „lágy lelkű” hajlamát.

James úgy vélte, hogy a pluralista teizmus némileg harmonizálhat a materialista és az idealista filozófiai irányzatok (szerinte) látszólag egymásnak ellentmondó vonásaival. Szerinte a többistenhit jobban illik a világ sokszínűségéhez, mint a monoteizmus.

A filozófiai monizmust a monoteizmus metafizikai megfelelőjének tartotta, ami „azoknak a filozófusoknak a természetes betegsége, akik az igazság helyett az egységesítésre éheznek és szomjaznak”. – Vajon az általa bevezetett semleges monizmust kivételnek tartotta? 

James hitt a multiverzumokban. Mindegyik multiverzumnak létezik egy saját istene, akik nem rendelkeztek a keresztény Isten végtelen természetével. Bár ezek az istenek erőteljesek voltak, birodalmukban csak a számos meghatározó tényező egyikeként határozták meg az ottani világ sorsát. James világa egy kaotikus multiverzum volt, ahol az emberiségnek több esélye lenne saját jövőjét meghatározni, mint egy monolitikus, többé-kevésbé előre meghatározott univerzumban.

James szerint az emberek szabad akaratú, szabad ügynökök. Ezt az emberi lelkiismeretfurdalás létezésében látta bizonyítottnak: egy determinisztikus világban mi értelme volna a lelkiismeretfurdalás kialakulásának, ha bűnös tettem előre meghatározott? A szabad akaratba vetett hitet ahhoz is szükségesnek tartotta, hogy az embereket felelősségre vonhassák tetteikért. A multiverzum gondolatával alkalmat adott a szabad akaratban rejlő maximális lehetőségek megnyilvánulására, mivel így az emberi akarat szélesebb színtéren nyilvánulhatott meg, mint az egyedüli univerzum kizárólagos szabályrendszerén belül. Beismerte, hogy a multiverzumokban létező több istenre éppoly gyengék a bizonyítékok, mint a magányos univerzumban létező egyetlen istenre. Pragmatizmusához híven azonban nem látta akadályát, hogy saját érdekeinknek megfelelően válasszunk a két lehetőség között.

Jamesnek volt egy misztikus oldala is, mivel hitt egy, a mindennapi világunkon belül létező alternatív spirituális világ létezésében.

Habár mélyen humanista volt, az emberiséget nem tartotta a világegyetem legmagasabb szintű formájának. Mivel jómaga egy fáradhatatlan munkamániás volt, úgy gondolta, hogy mindenki másnak is van kiaknázatlan tartalékenergiája. Megdöbbentette, hogy a természet meghódítása helyett ezt az energiát az emberiség háborúkra pazarolja. – Ugyan nem kevés vonakodással, de nem hagyhatom figyelmen kívül megemlíteni azt a számos technikai vívmányt, amely a katonai tevékenységekből került át a mindennapi civil életbe. A vitának azonban itt nincs vége, mert azt is felhozhatjuk, hogy a katonai kutatások helyett a polgári szükségletek központba állításával talán még nagyobb haladást érhettünk volna el, a pusztító erők felszabadítása nélkül. – James ugyan mutatott némi rokonszenvet a szocializmus iránt, de elítélte az egyén és a zseni lebecsülését, ami szerinte együtt járt ezzel a társadalmi formával.

Végső értékelésében Durant kijelentette, hogy Jamest inkább pszichológusnak, mint filozófusnak kellene tekinteni, mivel a metafizikai igazságról kevés fogalma volt. James elkerülte a kérdést, hogy a filozófia igaz-e vagy sem, és ehelyett a filozófia mindennapi életünkre gyakorolt ​​hatására összpontosított. Mindezek ellenére, Durant üdvözölte James munkásságát,  amivel Kant és Bergson nyomdokaiba lépett a vallás materializmustól történő megmentéséért.

Russell leginkább James empirista vonásait értékelte. Pragmatizmusát azonban „a szubjektivista őrület” egyik formájának tartotta, amely szerinte „a legtöbb modern filozófiára jellemző”. James maga is belátta, hogy a metafizika ősi kérdéseit válaszolatlanul hagyta arról, hogy kik vagyunk, hogyan jutottunk el idáig, és hová tartunk. Ehelyett egyszerűen egy újabb tippel és egy sajátos meggyőződéssel járult hozzá a gondolkodás tárházához. Az egyik utolsó mondat, amit papírra vetett et volt:

„Nincs konklúzió”