Arisztarkhosz-tól a neoplatonizmusig

 

Számoszi Arisztarkhosz (i.e. 310-230); az első heliocentrikus világkép

Vele jelentkezik az első kísérlet arra, hogy a filozófia a Földön kívülre helyezze világegyetem közepét.

Arisztarkhosz valójában nem volt filozófus, de egy heliocentrikus univerzum javaslatával beírta nevét a filozófia „nagykönyvébe”. Több, mint ezer év elteltével Archimédesz róla szóló feljegyzéseit tanulmányozva Kopernikusz is találkozhatott munkájával. Arisztarkhosznak csupán egyetlen követője volt, Seleucus, aki nem sok sikerrel próbálta népszerűsíteni forradalmi világnézetét. Bár a „mennyei testek” mozgásának bizonyos szabálytalanságai már az ókorban kétségeket ébresztettek a geocentrikus világképben, az epiciklikus körkörös mozgás feltételezésével Ptolemaiosz látszólag megerősítette ezt a hitet. Mivel elgondolásával a Nap, Hold, és a megfigyelhető bolygók mozgása összeegyeztethetővé vált a geocentrikus rendszerrel, javított geocentrikus modellje egészen Kopernikuszig elfogadott maradt. Az epiciklikus keringés egy olyan pont körül történő mozgás, amelyben a pont maga is egy nagyobb körkörös pályán mozog.

Cinikusok; Semmi sem számít, csak a magunkban rejlő erény

Ahelyett, hogy szembenéztek volna az élet kihívásaival, a cinikusok elfogadták, hogy a nehézségek kiölték az emberekből az értékes ambíciókat és egy gonosz világot teremtettek. Szerintük erényes élet csak a világtól elvonultan érhető el, ezért a valóságtól elszakadt élet mellett döntöttek. Azt tartották, hogy a világi javak megrontják az embereket, és ettől csak egy belülről jövő üdvösség óvhat meg bennünket. Bár a cinikusok a szabadváros államforma vége felé jelentek meg, világnézetük és filozófiájuk a hellenisztikus korszak első képviselőjének tekinthetők.

Az egyéni erények felfokozott hangsúlyozásával antiszociálisokká váltak, és hozzájárultak a társadalmi normák aláásásához. Ugyancsak hozzájuk fűződik az aszkétizmus megalapítása, ami később nagy hatást tett a korai kereszténységre. Úgy hiszem, hogy zavaróan sok mai keresztény alaposan eltávolodott ettől a cinikus örökségtől.

Antiszthenész (i.e. 445-365); egy gazdag ember a szegénységet választotta, hogy megtalálja az értékes életet

Antiszthenész Szókratész tanítványaként vált az első cinikus filozófussá. Bár életét bőségben kezdte, a „vissza a természetbe” mozgalom (lásd később Rousseau stb.) talán első képviselőjeként jómódját feladta és visszavonult a társadalomtól. Elutasította a magántulajdont, a formális kormányt és mindenféle vallásos szervezetet. A házasságot és a rabszolgaságot ugyancsak elítélte, bár lehet, hogy a házasságot csak azért, mert az egyik érintett félnek rabszolgaságot hozott. Úgy gondolta, hogy a filozófiát az egyszerű emberek nyelvén kell tanítani, hogy a tömegek számára is elérhető legyen.  A reformáció ugyanezt a gondolatot élesztette újra a latin misék eltörlésével.

Diogenész (i.e. 412–323); amikor a cinizmus az erényes életet jelentette

Diogenész mestere Antiszthenész volt, de vidám és energetikus személyisége ellenére még tanáránál is aszketikusabb életet élt. A korabeli leírások életvitelét a kutyákéhoz hasonlították, amit meg is örökítettek a cinikusok nevében: görögül a kynikos kutyát jelent. A hagyományokat és konvenciókat az abszurditásokig elutasította: egy temetőkannában élt, nyers húst evett, és egy bögrével kezében vándorolva, koldulással tartotta fenn magát. Ellenezte a szervezett vallásokat, a tisztesség hagyományos fogalma ismeretlen volt számára és semmi sem állt messzebb tőle, mint a rang tisztelete. Egyszer Nagy Sándor meglátogatta és megkérdezte a híres bölcset, miben segíthetné. „Állj félre, mert eltakarod előlem a napot,” volt Diogenész válasza. Egy másik alkalommal meglátott egy kisfiút, aki kezét használva ivott a forrásból. Bögréjét eldobva így szólt a fiúhoz: „Köszönöm, hogy megmutattad, miként lehet felesleges luxus nélkül élni az életet.”

Vezérelve szerint a szabad élet erkölcsi szabadsághoz és erényességhez vezet. A világi javak elutasítása szerinte nem a közömbösség jele, hanem annak a felismerésnek a következménye, hogy a vágy teljes hiánya az értékes, szorongásmentes élet kulcsa. Az erényes élet utáni vágya nem igazán tükrözi a cinizmus mai értelmezését. Lehetséges, hogy hallhatott valamit Buddháról, aki I.e. 500-400 között tevékenykedett?

A művészetekben a mesterségesség és színlelés gyökereit látta, ezért ódzkodott tőlük. Az elért javakat többnyire a szerencse ajándékának tekintette, nem pedig saját erőfeszítésünk megérdemelt jutalmának. Álláspontja szöges ellentétben állt a korabeli filozófusok általános pozitív szemléletével, akik a Marathón óta virágzó Athén által vezetett alapvetően prosperáló görög világérzést képviselték.

A Diogenész után jövő cinikusok nem utasították el többé a földi javakat, hanem egyszerűen közömbösséget mutattak irántuk. Ha valamit adsz, elfogadom anélkül, hogy bármi lealacsonyítót látnék benne. Ha kölcsönt adsz nekem és én nem tudom megadni a tartozást, az nem az én bajom, hanem a tiéd; nem lesznek miatta álmatlan éjszakáim miatta. Nem csoda, hogy tanításuknak ez a része rossz nevet adott a cinizmusnak.

Itt érdemes megemlíteni, hogy a kifejlődésben lévő sztoicizmus követte a cinikusok erkölcsi tanításait de a földi javak elutasítását nem követelte meg. Sokkal később Spinoza kifejlesztett egy hasonló, bár sokkal kifinomultabb tant.

Szkeptikusok; az életben semmi sem biztos; bevezették a valószínűségnek szerepét a filozófiában

A szkepticizmus gyökereit elemezve Russell három fő emberi típusra hívta fel a figyelmet.

- A tudomány embere, aki ki meri mondani: "Azt hiszem, hogy ez így és így van, de nem vagyok benne biztos."

- Az intellektuálisan kíváncsi ember, akinek életvitelét a "nem tudom, hogy van ez, de remélem, hogy megtalálom" hozzáállás jellemzi.

- A dogmatikusan szkeptikus, aki megadja magát, mert "senki nem tudja az igazságot és soha senki nem tudhatja meg". A szkeptikusok nyílvánvalóan ez utóbbi csoportba tartoznak.

Pyrrho (i.e. 360-275); az erkölcsi bizonytalanság megszületése

Pyrrho Nagy Sándor hadseregében volt tiszt, és őt tekintik az első szkeptikusnak. Ez időtájra Platón, Parmenidész és Zénón már felismerték az érzékszerveinken alapuló megismerés vitathatóságát. Pyrrho továbbvitte a bizonytalanság határait azzal, hogy hasonló fenntartásokat fogalmazott meg az erkölcs és a logika területén is. Ezzel természetesen eljutott a korlátlan, egyetemes kételkedésig, amely a szkepticizmus uralkodó elvévé vált. Pyrrho végső következtetésként azt vonta le, hogy semmi indok nincs egy adott viselkedést vagy cselekedetet elfogadhatóbbnak tartani egy másiknál. Russell szerint a szkepticizmus lusta emberek vigasza, mivel a tudatlanok ugyanolyan bölcsnek gondolhatták magukat, mint a magasan képzett tanult emberek. Ugyan nem kapcsolódik a szkepticizmushoz, de Isaac Asimov hasonló véleményre jutott a tanultság és tudatlanság elemzése kapcsán, amikor a demokráciáról beszélt: „Az anti-intellektualizmus… azt a hamis elképzelést táplálja a demokráciáról, miszerint„ az én tudatlanságom ugyanolyan jó, mint a te tudásod. ”

Phlius-i Timon (i.e. 320–230); még az axiómákban is kételkedett

Rendkívüli szkepticizmusával talán David Hume előfutárának tekinthető, mivel még az axiómák érvényességét is tagadta.

Pyrrho tanítványaként logikus érveléssel megindokolta hogy miért lehetetlen bármit is bebizonyítani. Püthagorasz és később Eukleidész működése óta a görögök egy axiómára, azaz magától értetődő állításra építették érveiket, amiből aztán különböző következtetések révén jutottak el végső tanulsághoz. Timon azonban nem fogadta el az axiómák megalapozottságát. Azt állította, hogy az axiómákon alapuló következtetések kör alakúak vagy végtelen láncok alkotó gondolatsorhoz vezetnek. Feltételezve, hogy állítása helyes, a következtetése cáfolhatatlannak tűnik, mivel mindent valami mással kell bizonyítani.

Úgy tűnik azonban, hogy Timon tanításában van egy belső ellentmondás: honnan ered ugyanis az axiómák, a bizonyítást nem igénylő eszmék tagadása? Erre Timon nem szolgáltatott magyarázatot, ezért az ő elgondolása sem bizonyítható. Miért lenne tehát igazabb az ő állítólagos axiómája igazabb, mint a többi axióma, amelyek létezését megkérdőjelezte?

Bár Pyrrho szkeptikus iskolája véget ért Timonnal, tanaik továbbra is befolyásolták az Athéni Akadémiát. Arcesilaus, az Akadémia hatodik vezetője i.e. 260 körül, például előszeretettel hívta ki hallgatóit olyan vitákra, ahol két, egymásnak ellentmondó állítás mellett érvelt. Az Akadémia másik szkeptikus vezetője, Carneades i.e. 150-ben előadást tartott a római fiataloknak az igazságszolgáltatásról. A következő napon meglepte közönségét azzal, hogy az előző előadás minden következtetését megcáfolta. Ezzel azt akarta demonstrálni, hogy „minden következtetés indokolatlan”.

Bár a szkeptikusok idejére az Akadémia már elkötelezte magát Platón tanításai mellett, Russell rámutatott, hogy Platón maga is hordozott szkeptikus nyomokat. Ez a szkeptikus hajlam megmutatkozott néhány olyan párbeszédben, ahol Platón szócsöve, Szókratész, beismerte, hogy semmit sem tud. Platón egyéb párbeszédei közül is több végződött konstruktív következtetés nélkül értek véget, ami szintén erős szkeptikus vonás.

Szkepticizmusuk ellenére Carneades, és egyik utódja az Akadémián, Clitomachus, több haladó nézet mellett is elkötelezték magukat. Többek között elítélték a mágiát, az asztrológiát és a jóslást. Talán a legfigyelemreméltóbb, hogy a megismeréssel kapcsolatos kétségeik ellenére a gyakorlati élet útmutatójaként elfogadtak bizonyos típusú ismereteket. Ezeket nem tekintették abszolút, megkérdőjelezhetetlen tudásnak, hanem valószínűségen alapuló következtetéseknek. Ezzel azt a progresszív nézetet erősítették meg, amely szerint még a tökéletese tudás hiányában is „ésszerű a legvalószínűbb hipotézisek alapján a cselekedni”.

Clitomachus tanításával az Akadémián véget ért a szkepticizmus kora, és a sztoicizmus vette át a hatalmat. Az Akadémián kívül azonban a szkeptikus gondolkodás még több száz évig fennmaradt. Ami azt illeti, az egyetlen antik szkeptikus filozófus, akinek írásai fennmaradtak, az i.sz. második század végén Rómában munkálkodó Sextus Empiricus volt. A szkeptikus szemléletet jól tükrözi az alábbi kijelentése: „A szkeptikusok a gyakorlatban követik a világ útját, de anélkül, hogy véleményt nyilvánítanának róla ...”

Epikurosz (i.e. 341-270); az intellektuális hedonizmus megteremtője

Ő volt a sztoikusokkal párhuzamosan kifejlődő epikuroszi filozófia megalapítója és egyetlen jelentős képviselője. A hedonizmus félreértelmezett atyja, aki számára az élvezet nem fizikai, hanem szellemi kiteljesedést jelentett. A félelmet tisztaszívből elvetette. Mivel a vallás hajlamos félelmet kelteni az emberekben, a szervezett vallásnak is esküdt ellensége volt. Nem nehéz kitalálni, hogy miért nem volt a vallástudósok, például Szt. Ágoston, kedvenc filozófusa. A metafizikában bevezette az atomok véletlen mozgásának lehetőségét, ami az atomisták által feltételezett szigorúan meghatározott mozgás továbbfejlesztése volt. Ezzel az atomizmus determinizmusának a keretein belül elültette a szabad akarat lehetőségének a magját.

Etika

Epikurosz két nagy elődje, Platón és Arisztotelész némileg más nézetet vallottak az élvezetek szerepéről az életben. Platón teljesen elutasította a gyönyört, mint a „boldog élet” része. A boldogságot úgy határozta meg, mint egy belülről fakadó erényesség, mivel az erényesség kimutatása csak látszólagos boldogsághoz vezethet. Platón kijelentette, hogy boldog élet elképzelhetetlen erényesség nélkül, de ha valaki megszerzi a belső tökéletességet, a végső boldogsága automatikusan biztosított lesz. Platón számára a tökéletes boldogság a lélek három részének (az értelmi elem, vagy nous; a vérmérsékleti, vagy spirituális elem és a vágyakozás eleme) tökéletes harmóniáját követelte meg az ész vezetése alatt. Számára ez csak azon filozófusok számára érhető el, akik uralkodóként vagy gondnokként szolgálják városukat. Ez az etikai álláspont metafizikai nézetét is tükrözi, ahol a belső virtuozitás az „igazi valóságot”, azaz a metafizikai formát képviseli, míg az erényesség kimutatása metafizikailag a „látszólagos világ” egyik konkrét megjelenési formája lehet.

Arisztotelész boldogság definíciója gyakorlatiasabb volt. Azt állította, hogy az emberi élet célja a végső boldogság elérése, és ehhez nem csak erény birtoklása szükséges, ahogy Platón gondolta, hanem az erényt gyakorlatba kell átültetni. Az erényes élet eléréséhez meg kell találnunk az középutat a bőség és a szűkösség között. A kettő közötti egyensúly eléréséhez egy bizonyos fokú gyönyör keresése elengedhetetlen.

Epikurosz elhagyta Platón élvezetek elleni hajthatatlanságát, de Arisztotelész részéről a világi örömök óvatos elfogadása sem elégítette ki. Kiindulópontja az volt, hogy a közöny egyszerűen nem praktikus, és az élet végső célja az élvezetek keresése. Amint mondta, „Az öröm elérése az áldott élet kezdete és vége.” Ezzel megalapozta a hedonizmusnak nevezett tant.

Bár számos későbbi gondolkodó „örömkereső disznóként” próbálta jellemezni Epikuroszt (pl. Szent Ágoston), filozófiájának a középpontjában egyáltalán nem az érzéki gyönyörök álltak, hanem sokkal inkább bizonyos intellektuális mámor elérése. I.e. 307 -ben egy népszerű iskolát hozott létre Athénban, a Kert néven. Bármennyire is igazságtalannak tűnik, az a történelmi tény, hogy Kertje rendszeres látogatói között hatérák – jó műveltségű kéjhölgyek –  is bőven akadtak, ami nyilvánvalóan hozzájárult a keresztény világban kialakult botrányos hírnevéhez. Pedig Epikurosz valójában nem a testi kéjes testi kielégülést kereste, hanem a lélek nyugalmát. Véleménye szerint a bölcs ember célja nem annyira az öröm keresése, mint a fájdalom elkerülése. Egész életében beteges ember volt, és ez kétségkívül elősegíthette ezt a fajta gondolkodásmódot.

Epikurosz egyetlen érdemet ismert el, mégpedig az élvezetre való törekvések közepette mutatott megfontoltságot. Figyelmeztetett arra, hogy a túl sok öröm keresése fájdalmat okozhat. Miután felismerte, hogy az élvezetek hajszolása kétélű kard lehet, kétféle élvezetet különböztetett meg. Ezek némileg hasonlítanak az Arisztotelész által megfogalmazott „természetes” és „természetellenes” vágyakra. E szerint statikus élvezetnek nevezte azokat az élményeket, amelyeket nem követ fájdalom, és dinamikus örömnek azokat, amelyek a végén gyakran fájdalomhoz vezetnek. A statikus élvezetek leírására az ataraxia szót használta, aminek a jelentése aggodalommentesség. Ennek példái a nyugalom, a kikapcsolódás és a barátság. A legnemesebb foglalatosságok közé sorolta a filozófiában való elmélyedést, ami szerinte kulcs a boldog élethez. Ez a nézet nem áll messze Platón és Arisztotelész elgondolásától. Míg azonban Platón úgy vélte, hogy a filozófia megértéséhez logikai és matematikai tudás szükséges, Epikurosz szerint a józan ész önmagában elégséges a filozófiai elmélkedéshez.

A dinamikus élvezetek listájára vette a gazdagság és elismerés utáni vágyakat, amelyek az elégedettség érzése helyett nyugtalanná teszik az embert; a hírnév utáni sóvárgást, amely csalódásokhoz vezethet; ivást és falánkságot, amik gyomorpanaszokat eredményeznek; a szerelem érzését, ami eltereli a figyelmünket az értékesebb törekvéseinkről; és a szexuális élvezeteket, amelyek kimerültséget, csalódást és lelkiismeretfurdalást okozhatnak. Számára a házasság is a dinamikus örömök egyike és ezért nem tartotta kívánatosnak. Elképzelhető, hogy ennek a véleménynek a hátterében egy rossz házasság húzódhatott meg? A házassággal kapcsolatos fenntartása ellenére viszont a gyerekeket kedvelte. Ez egy látszólagos ellentmondásnak tűnik a filozófiájában - vagy a házasságon kívüli gyermekvállalást szorgalmazta?

A túlzások csapdájába való beleesésen kívül arra is figyelmeztetett, hogy kerüljük el a félelmet. Két fő félelmi forrást jelölt meg, a vallást és halált. Nem hitte, hogy az istenek beavatkoznak az emberi életbe. Ha ez így volna, az emberekben mérhetetlen félelem ébredne az ismeretlen és kiszámíthatatlan erő létezése miatt. Szerinte a lélek a testtel együtt megsemmisül.

Noha első pillantásra Epikurosz és Arisztotelész hasonló nézeteket vallott az élvezetről, észre kell vennünk egy lényeges különbséget. Arisztotelész az örömöt egyszerűen egy eszköznek tekintette, amivel az élet legmagasabb célját, a tiszta formát érhetjük el, míg Epikurosz számára a boldogság maga volt az élet célja.

Popkin és Stroll a hedonizmust két módon értelmezte: pszichológiai és etikai formában. Az előbbi egyszerűen azt a tényt rögzíti, hogy az élet célja az öröm keresése és a fájdalom elkerülése. Az etikai hedonizmus szerint viszont az élvezet keresése nem egyszerűen választás, hanem erkölcsi kötelesség, mivel ez az egyetlen módja, hogy az élet végső nemes célját elérhessük.

Popkin és Stroll itt vitába szállt Epikurosszal. Azzal a felismeréssel kezdik, hogy lényegében minden gondolkodónak az a célja, hogy csoportjelenségre egy általános magyarázatot adjon. Epikurosz ezt a célt azzal érte el, hogy minden ember számára az élvezetkeresést tekintette az egyedüli inspirációnak. Popkin és Stroll viszont rámutatott, hogy a pszichológiai tapasztalatok szerint az élvezetkeresés egyáltalán nem az élet egyetlen motivációja. Példaként a „fösvényt” hozták fel, akinek célja a vagyona halmozása anélkül, hogy ennek hasznát élveznék (hiszen ha az élvezetekre költené a vagyont, az ellentmondana a felhalmozásból származó megelégedettségének). Popkin és Stroll tehát amellett foglalnak állást, hogy az öröm keresése nem motiválhat minden tudatos emberi tevékenységet. Noha ellenérvként fel lehetne hozni, hogy a fösvények mégis igazi boldogságot találnak a pénzük számításában, a szerzők ezt egy bonyolult gondolatmenettel megcáfolják.

Tehát, a fentiek szerint a pszichológiai hedonizmus nem tud szilárd etikai alapot adni életünk céljaihoz. Talán az etikai hedonizmus is képes erre? Ennek megvizsgálására a szerzők két részre osztották az etikai hedonizmus kérdését.

1. Mit jelent a jó élet az embereknek?

2. Hogyan kell viselkedni, hogy ezt elérjék?

Jómagam a fenti két pontot így fogalmaznám újra:

a)      Boldogság társadalom számára

b)      Boldogság az egyén számára

Ami az első pontot illeti, Popkin és Stroll gyakorlati nehézségeket vettek észre a társadalom boldogságát célba vevő erkölcsi kötelezettséggel kapcsolatban, mivel az öröm és élvezet az egyén számára fájdalmat vagy szenvedést okozhat - lásd a dinamikus örömök epikureusi koncepcióját. Ha ezen elv alapján irányítjuk életünket fennáll a veszélye, hogy a rövid távú megelégedettséget a hosszú távon nemkívánatos következmények követheti. Ez természetesen ellentmondásba kerül kiindulási céllal, ami a boldogság megtalálása.

Hogyha az egyéni boldogságot tekintjük a vezérelvünknek, akkor viszont társadalmi szintű erkölcsi problémákkal találkozhatunk, mivel az örömszerzés iránti személyes törekvésünk konfliktusba kerülhet a mások iránti kötelezettségeinkkel. Popkin és Stroll egy őrt álló katona példáját hozza fel, aki őrség alatt inkább elmegy egy hideg italra a bárba (egyéni élvezet), mintsem járőrözzön (a közösség védelme) egy forró nyári éjszakában.

Ezen a ponton veszem a bátorságot, hogy egy általánosabb helyzetet gondoljak végig, amiben a személyes élvezet iránti erkölcsi kötelezettség a társadalom számára nem elfogadható. Vannak esetek, amikor a közösség számára káros, de az egyén számára élvezetet jelentő tevékenység első látásra a társadalom számára is előnyösnek tűnhet. Egy ilyen példa lehet a mesterlövész, aki elismeri a katarzisát egy-egy sikeres halálos lövés után. – Itt persze vehetünk egy másik kísértetiesen hasonló esetet az azeri baltás gyilkos személyében, aki nemzeti hős lett Azerbajdzsánban –  Látszólag nem csak a lövész boldog, hanem a közösség egy része is, akinek az oldalán hősünk harcol. Ha a helyzetet azonban következetesen végig visszük a megoldásig, nyilvánvalóvá válik, hogy a közösség megelégedettsége megalapozatlan. Miért?

Mert előszőr is nem látok semmiféle megalapozott érvet azon feltételezés ellen, miszerint a sikeres társadalmi működés az emberiség fenntartásának egyik előfeltétele. Végül is a csoportos együttműködés mentett meg bennünket a barlangi medvétől…

Másodszor, az emberiség fenntartása elfogadható erkölcsi kötelességnek tűnik.

A fentiek miatt azon egyéni boldogság, ami a mások pusztításán alapul, tönkreteszi a társadalmi interakciót, károsítja az együtt működést és ilyen formán veszélyezteti az emberiség fennmaradását. Ezért a mesterlövész boldogsága nem válhat az emberiség számára erkölcsileg elfogadható egyéni hedonizmus példájává.

Popkin és Stroll végső következtetése az, hogy nem csak a pszichológiai (egyéni), de az etikus (társadalmi) hedonizmus sem fenntartható.

Etikai szempontból Popkin és Stroll Epikuroszt a pszichológiai hedonizmus és az etikai hedonizmus módosított formája képviselőjeként tekintette. A „módosított” kitétel azzal függ össze, hogy Epikurosz nem tartotta kívánatosnak mindenféle öröm követését (lásd a dinamikus élvezet veszélyeit!).

 

Metafizika

Epikurosznak nemcsak az etikájában, hanem az általános metafizikájában is voltak fontos tételek. Noha követte Démokritosz materialista nézetét, nem hitte, hogy az atomokat teljes egészében a természeti törvények irányítják. Feltételezte, hogy létezik valami megmagyarázhatatlan erő, amelyet „lágy örvénynek” nevezett (talán a szabad akarat első megfogalmazása?), amely eltérítheti az atomokat az előre meghatározott útvonaluktól. Ez az időnként fellépő erő így új, kiszámíthatatlan eseményeket indíthat el az atomok mozgásában, amelyek ettől kezdve Démokritosz természeti törvényeit követik. Csábítónak érzem bizonyos párhuzam vonását a „lágy örvény” és a genetikai mutációk között, bár a mutációt kiváltó tényezőket ismerjük, míg az epikuroszi lágy örvény keletkezése teljesen véletlenszerű és megmagyarázhatatlan volt.

Popkin és Stroll „indeterminizmusnak” nevezték Epikurosz részleges determinizmusát.

Az atomisták rendszerét Epikurosz a lélekre is továbbfejlesztette. Feltételezte, hogy elpusztíthatatlan lélekatomok léteznek. Amikor ezek kölcsönhatásba lépnek az un. érzés filmjével, kialakul az életet. A halál során a lélek-atomok leválnak az érzés filmjéről, és újra szétszóródnak, mielőtt egy friss filmen új életet hoznának létre. Epikurosz így óvott bennünket a haláltól való félelemtől: „A halál nem érinti sem az élőket, sem a holtakat, mivel az élőknél nincs jelen, a halottak pedig nincsenek.”

Bár sok, többnyire vallásos gondolkodó igazságtalanul kritizálta Epikuroszt az élvezetek félreértelmezett dicsőítése miatt, Russell egy vitathatatlan hiányosság miatt neheztelt rá. Russel azt kifogásolta, hogy Epikurosz filozófiája az egyéni boldogság kutatása mellett teljesen elhanyagolta az élet más területeit, mint a tudományt, a művészeteket és a politikát. Ez a hozzáállás jó összhangban áll Epikurosz meggyőződésével, miszerint a filozófia ismeretéhez nincs szüksége tudásra, csak józan észre.

Az antik világ berzenkedését Epikurosz tanai iránt jól mutatja tanítványainak hiánya. Egyetlen figyelemre méltó késői követője a római költő, Lukréciusz (i.e. 99–55) volt. Az epikuroszi világkép azonban a reneszánsz körül újjáéledt. Ez nagyrészt Lukréciusz költészetének volt köszönhető, amely művészi formában tükrözte az eredeti mester elképzelését. Az egyik Lukréciusz által tolmácsolt epikuroszi gondolatot különösen megfogott: „. … Semmi sem létezik, csak az atomok, a tér és a törvények; és a legfőbb törvény, ami mindenre érvényes, az evolúció és a felbomlás ” - közelítő idézet.

Epikurosz és Lukréciusz, bár az atomistákhoz hasonlóan elismerték az istenek létezését, szenvedélyesen ellenezték a formális vallást. Szerintük az istenek nem avatkoznak bele az életünkbe. Ezzel a kitétellel a vallásos félelem eloszlatása volt a céljuk. Érdekesnek találom az atomisták eredeti, bár nem meggyőző fő érvét az istenek létezéséről: hogyan is terjedhetett volna el az istenek gondolata ilyen széles körben, ha nem léteznek?

Durant szerint az epikureizmust az az erőfeszítés teremtette meg, hogy az emberek az öröm karjaiban felejtsék el a vereségeket. Tekintettel az epikureizmus sikerére, amivel a középkori filozófia figyelmét a mennyországából visszairányította az anyagi világunkra, méltatlannak tűnik Durant leegyszerűsítése. Nem egészen meglepő, hogy az Epikurosz iránti érdeklődés újra feltűnt a materializmus felé húzó felvilágosodás korában.

Sztoicizmus; determinizmus, közömbösség, valószínű és bizonyos tudás megkülönböztetése

Az az anyagban rejlő értelem által hajtott univerzum egy végső, racionális világ felé törekszik. Mivel az emberi elmén kívül minden előre meghatározott, a közömbösség az egyetlen helyes hozzáállás az élet fordulataihoz. Akaratunk szabadsága abban áll, hogy választhatunk: elfogadjuk az előírt és elkerülhetetlen sorsunkat és így elérjük a boldogságot, vagy elutasítjuk azt, és így egy életen keresztül hiábavaló harcot folytatunk a sorssal. A sztoikusok egyik forradalmi újítása az, hogy a szkeptikusok által bevezetett valószínű, azaz nem kétségbevonhatatlan, tudás fogalmát filozófiájuk szerves részévé tették. Praktikusságuk jeleként, a valószínű tudás kiegészítette a megcáfolhatatlan tudást, amennyiben az utóbbi elérhetetlen volt. Ezzel előre jelezték a megismerés sokkal később kialakult statisztikai formáját. A belső erények méltatása és a világi javak megvetése a cinizmusból átvett gyökerekre utal.

A kereszténység előtt az ókori világ legbefolyásosabb filozófiája a sztoicizmus volt. Az athéni sztoikus iskola jó ideig Arisztotelész Akadémiájának riválisaként működött, és az Akadémia még jóval a sztoikus kompetencia megszűnése után is erős sztoikus hatás alatt maradt.

A sztoicizmus a görög városállamok felbomlása körül alakult ki, és még Róma idején is számottevő irányzatnak számított. Ez alatt a sok száz év alatt a sztoikus metafizika komoly változásokon ment keresztül, de a személyes üdvözülés keresése és a külső körülmények iránti közömbösség megmaradtak, mint a filozófia alapvető jellemzői. Bár a cinizmusból nőtt ki, de azokkal ellentétben elfogadták a világi jókat, ha irántuk való közömbösségüket meg tudták tartani: ha megkapom a bőséget, az nagyszerű és élvezni fogom; ha viszont elveszítem, kit érdekel?

Sztoikus metafizika

A korai sztoikusok metafizikája szigorúan materialista vonásokat tükrözött, de feltételezték, hogy egy titokzatos dinamikus erő bizonyos céltudatosságot kölcsönöz az anyagnak. Ez egy nyilvánvalóan arisztotelészi vonás maradt a sztoicizmusban. Az atomistákkal szemben, számukra az anyag nem atomi szerkezetű volt, hanem egy amorf kontinuum, amelyet egy kozmikus erő, az ésszerűség hatott át. Ezt az erőt váltakozóan a világegyetem lelkének, egyetemes észnek vagy istennek nevezték.

Mivel az értelem az anyag szerves része volt, nem egy külső birodalomból vezette az univerzumot, mint ahogy az istenek tennék, hanem magából az anyagból. Arisztotelészhez hasonlóan a sztoikusok is úgy vélték, hogy minden történésnek vagy egy jól megfogható oka. Azonban, míg Arisztotelész számára a világegyetem végső célját a „tiszta formák” elérése jelentette, addig a sztoikusok számára ez a cél egy teljesen racionális világ szükségszerű kialakulása volt. Ennek a cél által vezérelt világnak az elfogadása a sztoikusok számára egy bizonyos fatalista és kozmikus optimista életérzést biztosított, mivel racionális világukban a végső kimenetel csak jó lehet.

A sztoikus determinált világban az egyetlen dolog, ami nem előre meghatározott, az az emberi gondolat. Az események menetét szabadon mérlegelhetjük. Ezzel megadatott számunkra a lehetőség, hogy elfogadjuk, amit a sors kimért ránk, és így boldogok maradjunk. Azt is megtehetjük, hogy harcolunk a sors ellen és vállaljuk a boldogtalan életet. Hiszen az élet megírt folyását nem lehet megváltoztatni. A sztoikus világképben még a látszólag félelmetes eseményeknek, mint a háborúknak és természeti csapásoknak is megvan a konstruktív szerepük, hiszen az alapvető koncepciójában a világegyetem végül is jó. – A sztoikus filozófia ezen vonása engem Leibnizre emlékeztet.

A sztoikusok állítása szerint a virtus az akaratban rejlik. Bár azzal érvelésük szerint a közömbösség szabaddá teszi az embert, a legtöbb sztoikus mégis hitt a determinált világban. Annak érdekében, hogy az ebben rejlő logikai ellentmondást elkerüljék, az emberi akaratot kivonták az eleve elrendeltetés elve alól. Mint korábban említettem, ez egy tagadhatatlan ellentmondáshoz vezetett a filozófiájukban. Lásd Russell véleményét a hibátlan filozófiai rendszerekről: az egyik gyakran elkövetett hiba, hogy a rendszer mindent meg akar magyarázni, de közben belső ellentmondásokba ütközik. Popkin és Stroll szerint ez a belső következetlenség volt az egyik oka annak, hogy a sztoicizmust csak korlátozott speciális helyzetekre alkalmazták, mint például az élet kisebb kellemetlenségeinek figyelmen kívül hagyására. A sztoicizmus csökkenő népszerűségének másik oka a sztoikus közömbösségben keresendő, amit az utca józan ésszel megáldott embere elutasított. Végül is, a sztoikusokkal ellentétben a mindennapok embere értékeli a barátságot, a szeretetet és a sikereket.

Kevés kijelentés jellemezheti jobban a sztoikus felfogást, mint Russell alábbi megjegyzése: „... a boldogságra vágyás természetellenes, mivel isten (kozmikus erő, stb.) akaratának visszautasítását rejti magában.” Ahelyett, hogy az emberi vágyakat a sztoikusok hasonlóan természetellenesnek tartaná, a keresztény gondolkodásmód lehetővé teszi a szabad akaratot azzal a kitétellel, hogy az isteni akarat elleni cselekedet büntetést von maga után.

A sztoikus tudáselmélet; a bizonyosság és a véletlen megkülönböztetése

A sztoicizmus jelentős mértékben hozzájárult a tudáselmélethez azzal, hogy kibővítette Arisztotelész nézeteit az érzékelésről, mint tudásforrásról. Ugyan ők is elismerték az érzékelés korlátait, de úgy vélték, hogy némi extra gondossággal elkerülhető az érzékszervek megtévesztése. Ez oda vezette el a sztoikusokat, hogy az érzékelésen alapuló tudást két szintre választották szét: az egyik, amely megbízható ismereteket eredményez, míg a másik csak valószínű információt eredményez. Nekem úgy tűnik, hogy ez lehetett az első filozófiai utalás a tudás megszerzésének statisztikai jellegére. Bizonyos érzékeléssel szerzett tapasztalat olyan mélyreható lehet, hogy további megerősítésre nincs is szükség és így bizonyosnak tekinthető. Ha egyetlen egyszer megtapasztaljuk, hogy az éles tárgyak érintése fájdalmat és vérzést okozhat, rögtön megtanuljuk ilyen tárgyak elkerülését. Más tapasztalatok azonban kevésbé egyértelműek, ezért ugyanannak a tapasztalatnak a megismétlése szükséges ahhoz, hogy az így megszerzett ismeret hasznossá váljon. Ha először érzek hányingert egy mozgó járműben, az ok még nem lesz egyértelmű. Azonban ha ez ismétlődően megtörténik, valószínűleg helyesen jutok arra a következtetésre, hogy mozgási betegségben szenvedek. Ez az újonnan megszerzett tudás lehetőséget ad arra, hogy korlátozzam a járműveken való utazást, vagy valamiféle más megoldást találjak erre a problémára.

A sztoicizmus azt is elfogadta, hogy bizonyos ismeretek az érzékszerveink megkerülésével tudatosulnak. Ezek olyan velünk született koncepciók, amelyek minden (legtöbb?) ember számára kellően nyilvánvalóak ahhoz, hogy segítségükkel helyes következtetéseket vonhassunk le. Az egyik ilyen koncepció a „természetes jogról” szóló doktrínájuk, amivel a sztoikusok megelőzték korukat, és utat nyitottak az emberi egyenlőség felé. Az antik világban azonban ezt az elképzelést nem lehetett még átültetni a gyakorlatba. Végül is csak a 17. században sikerült ennek az átfogó sztoikus örökségnek néhány elemét kis dózisokban megvalósítani – lásd a reformált keresztény mozgalmakat, a rabszolgafelszabadítást és a polgári forradalmakat. Szégyenletes módon, a faji, nemi és LMBTQ egyenlőtlenségi problémák sok szempontból máig is megoldatlanok maradtak.

Durant a sztoicizmust a vereség apatikus elfogadásaként jellemezte. Mivel a győzelmet lehetetlennek tartották az életben, a sikert meg kellett vetniük. Durant úgy értelmezte a sztoikusok filozófiáját, hogy a megelégedettség titka nem a vágyaink elérésében rejlik, hanem a vágyak megszüntetésében.

Russell és Durant is Szókratészt tekintette a sztoicizmus egyértelmű előfutárának. Szókratész az erényt tekintette a legfőbb jónak, és a világi értékeket megvetette. A cinikusok a végletekig elvitték ezt a nézetet, és az őket követő sztoikusok valamivel enyhébb formában megőrizték.

Citiuszi Zénó (i.e. 334-262); a sztoicizmus megalapítója

A „törvényhozó” felügyelete alatt az univerzum ciklikusan elpusztul és újra felépül. Az erényes élethez az kell, hogy elfogadjuk a megváltoztathatatlan természeti törvényt, amely mindent mozgat és meghatároz. Szenvedélynek nincs helye az életben.

Zénót a sztoicizmus alapítójának és névadójának tartják. A név a görög „stoa” vagy tornác szóból származik, ahonnan Zénó tartotta óráit a követőinek.

Filozófiája mereven determinisztikus volt. A világról azt gondolta, hogy egy soha véget nem érő ciklus ismétlődik, amelyben a tűz a levegőbe, majd a vízbe és végül a földbe alakul át, majd egy kozmikus tűzviharban ezek az elemek újra tűzzé egyesülnek. Figyelemre méltó, hogy hasonló gigantikus ciklus gondolata a modern kozmológiát is foglalkoztatta az Ősrobbanás feltételezésével, ami egyesek szerint a nagy „összeomlásban” (Big Crunch) érhet véget. Zénó feltételezte, hogy egy természetfölötti erő, amit ő a Törvényhozónak nevezett, a mindent elrendez a világban, egészen a legapróbb részletekig. Ezen tevékenység olyan természetes folyamatokat indít be, amelyek biztosítják a világ dolgainak determináltságát. Zénó világában mindennek megvan a maga célja, és ezek a célok valamilyen módon az emberekkel függenek össze. Szerinte bizonyos állatok azért léteznek, hogy az emberek táplálékául szolgáljanak, vagy egy egészen extrém példaként azt is állította, hogy az ágypoloskák szerepe a túlalvás megakadályozása – ezt tényleg mondhatta? – A görög istenekkel ellentétben a Törvényhozó nem csak résztvevője az univerzumnak, hanem annak a lelke is. Ebből a lélekből minden embernek jut egy kis rész, a bennük rejlő Isteni Tűz formájában.

Zénó számára az erény egyszerűen egy olyan törekvés, amely összhangban van a Természettel. Ennek megfelelően, amikor Szókratész megitta a halálos bürökitalt, a tökéletes sztoikus hozzáállást követve, nemes halállal végezte életét. Szókratész állítólag megmenthette volna magát, de a törvényesség tisztelete miatt visszautasította a segítséget: Helyében én elfogadtam volna a halálból kivezető utat. A sztoikus gondolatmenet szerint azonban cselekedetem nem lett volna megbecsülendő, mivel megengedtem az engem segítő tanítványoknak, hogy befolyásolják döntésemet. A külső erők elfogadása egy igen nagy tilalom maradt a sztoicizmusban.

Zénó filozófiája ellen egy igen erős érvet lehet felhozni. Véleményem szerint ez egy olyan jelentős kifogás, ami az egész metafizikáját hiteltelenítheti. Ha a világ valóban tökéletesen determinisztikus, a természeti törvények határozzák meg azt is, hogy valaki erényessé válik, vagy nem. Ilyen formán viszont értelmetlen erényes életről beszélni. Amint azt korábban említettem, Zénó filozófiájában ezt a sebezhetőséget felismerték a későbbi sztoikusok, az emberi akaratot kivételként kezelték a determinizmus alól. Akarva vagy akaratlanul, ezzel egy kritikus belső ellentmondást vezettek be filozófiájukba.

Zénó sztoicizmusa ellen egy másik jól megérdemelt kritika azt célozza meg, hogy az erényességről mint célról beszélt, nem pedig mint eszközről, ami a végén megbecsülendő élethez vezet. Gondoljunk például az orvosra, akit általában erényesnek gondolunk, amikor megmenti egy haldokló ember életét. A sztoikus nézet szerint viszont a betegség nem más, mint egy lehetőség, hogy a beteg azzal bizonyítsa be a sorsba való kötelező belenyugvását, hogy elfogadja a halált. Hiszen ezt a természet írta elő számára! Hogy ne cselekedjen a természet ellen, az orvosnak nem lenne szabad megmentenie a haldokló embert.

Ebből a példából látható, hogy a sztoikus filozófia velejárója egy bizonyos érzéki hidegség. Semmiféle szenvedély nem indokolható, mivel az ember saját erényességén kívül más egyáltalán nem számít. Az igazi sztoikus tehát nem azért erényes, hogy jót tehessen, hanem azért tesz jót, hogy erényessé váljon.

Asszoszi Kleanthész (i.e. 330–230); a lélek anyagi természete

Kleanthész a lélek anyagi természete mellett érvelt és egy új építőelemet vélt felfedezni az anyagban, amit feszültségnek nevezett.

Kleanthész Zénó közvetlen utódja volt. A sztoikus fizikához az volt legfontosabb hozzájárulása, hogy bevezette a feszültség fogalmát, ami szerinte az anyag egyik elidegeníthetetlen tulajdonága volt. Ez a módosított anyag koncepció alkalmat adott az eredeti sztoikus materialista és panteista világkép tovább fejlesztésére. Talán nem túlzott buzgóság némi párhuzamot észrevenni Kleanthész „feszültsége” és a modern részecskefizika „mezői” között; mindkettő az anyag egyik kevésbé nyilvánvaló tulajdonságára utal. Egyetértett a lélek anyagi természetével, és zseniális megérzéssel felismerte a mentális hajlam öröklődő mivoltát. Szerinte az anyagi lélek túléli a halált, de a következő Isteni Tűzvészben megsemmisül. Ekkor, mint a világon minden más, a lélek is összeolvad istennel és ismét egy új ciklust kezd. A napot is egy istenségnek tartotta, de ennek ellenére a Számoszi Arisztarkhosz megbüntetését követelte, amiért a napot helyezte a világegyetem középpontjába a föld helyett.

Chrysippus (i.e. 280-207); sztoikus szervező dialektikus nézetekkel

Chrysippus Kleanthész tanítványa volt. A sztoicizmus sikeresen egy pedáns rendszerbe szervezte, és ezért Zénó után a sztoicizmus második alapítójának tartják. Hérakleitosz nyomdokait követve azt állította, hogy a jó nem létezhet gonosz nélkül. Azt gondolta, hogy nem mindenki megy át a Kleanthész által feltételezett ciklikus megtisztuláson, mert ez csak a bölcs lelkeknek adatik meg. Jelentősnek tartják eredményeit a tudás, az etika, a fizika és a logika terén.

Panaitiusz (i.e. 185-110); idealista váltást indított a sztoicizmusban

Ő vitte át a sztoicizmust Rómába, valamint elindított egy olyan tendenciát ami a sztoikus determinisztikus materializmust az idealizmus felé tolta el.

Panaitiusz a római szenátor, Scipio meghívására telepedett le Rómában, ahol bevezette a sztoicizmust a rómaiaknak. Több platonikus idealista elem újbóli bevezetésével elterelte a sztoicizmust a korábbi szigorú materializmustól, és ezzel megkezdte az irányzat idealizmus felé tolódását. Tagadta az Isteni Tűzvész valódiságát, és a sztoikus apátia helyett olyan érzéki örömöket szorgalmazott, amelyek összhangban vannak a Természettel. Közel 200 évvel később Cicero megírta „A Kötelességekről” című híres művét az ideális élethez vezető útról, és ehhez Panaitiusz életművét használta fő forrásaként.

Poszeidóniusz (i.e. 135-51); jó próbálkozás több csillagászati ​​méréssel

A fizikai területen a föld átmérőjének meglehetősen pontos mérését szolgáltatta, míg a metafizikában a sztoicizmust tovább mozdította az idealizmus felé.

Poszeidóniusz idején összeomlott a Nagy Sándor egyik tábornoka által létrehozott Szeleukida Birodalom. Hazája, Szíria anarchiává vált, amely arra kényszerítette, hogy Athénba, majd Rómába költözzön. Figyelemre méltó tudományos eredményei között tartjuk számon a föld és a nap átmérőinek meglepően pontos mérését. A Föld-Nap távolságot  a mai elfogadott érték felére becsülte, ami még mindig figyelemre méltó pontosság az időkhöz képest. Panaitiusz után folytatta a platonikus nézetek beépítését a sztoicizmusba, mint például a lélek halhatatlansága, ami a fizikai halál túlélése után a következő Isteni Tűzig a levegőben marad – Kleanthész-hez hasonló elképzelés.

Seneca (i.e. 3-i.sz. 65); egy nem túl őszinte sztoikus igazi sztoikus halált hal

Miután látszólag szerencsésen kezdte az életet, nagy szerencsétlenségére Seneca végül Nero tanára lett. Miközben folytatta a sztoikus egyszerű élet prédikálását, hatalmas vagyont halmozott fel. Legkevésbé sztoikus tette volt az, hogy rendkívül magas kamatlábbal pénzt kölcsönzött a britanniai új római tartományba. Árulástól félve, a paranoiás Nero öngyilkosságra kényszerítette. Seneca utolsó, itt csak lazán idézett szavai hűen tükrözték a sztoikus elmét: „az erényes élet példáját hagyom nektek, amely sokkal értékesebb minden földi gazdagságnál…”

Epiktétosz (i.sz. 60-100); „az univerzum polgára” és a kereszténység hírnöke

Az „Amerikai Álom”... nos, talán a „Római Álom” első haszonélvezője, aki római állampolgársága előtt az univerzum állampolgárának vallotta magát. Tanításaival a korai kereszténység egyik inspirációja lett.

Russell Rómát egy „fáradt” társadalomnak minősítette Epiktétosz idején, ahol „… az evangélium inkább a kitartás, mint a remény volt”. – Érdemes megjegyezni, hogy még sokkal rosszabb idők vártak Rómára! – Epiktétosz görög rabszolgaként kezdte, de Nero felmentette és miniszterré tette. – Lám-lám! Az „amerikai álom” nem is Amerikában született… – Nero halála után az új császár, Domitianus, minden filozófust elűzött Rómából, köztük Epiktétoszt is. Rómából Nicopolisba költözött, ahol haláláig aktív maradt.

Filozófiája nagyon hasonlított Senecáéhoz. „A földön rabok és földi test vagyunk” - mondta. A világban való helyéről olyan forradalmi nézetet vallott, ami ma különösen figyelmet érdemelne. „Ha a filozófusok állítása igaz Isten és Ember hasonlóságáról, akkor mi más marad számomra, mint Socratest követni: amikor megkérdeznek az országodról, sose válaszold, hogy Athén vagy Róma állampolgára vagy, hanem a világegyetemé.” A növekvő nacionalista szemlélet közepette a 21. század embere a mai napig is csak minimális erőfeszítésekkel próbálgatja elérni ezt a magasabb szintű egyetemes elkötelezettséget.

Epiktétosz úgy vélte, hogy az erény az egyetlen igazi érték, és ha ezt elfogadjuk, sorsunk nem válhat rosszá. Ezt írta: „Láncba verheted a lábamat, de még Zeusz sem tudja meghódítani akaratomat.” Miután rabszolga volt, nem meglepő, hogy a rabszolgákat egyenlőnek tekintette a szabad emberekkel, mivel mindannyian Isten fiai. Annak ellenére, hogy nem volt keresztény, néhány keresztény tanítás korai szószólójává vált, mint például „szeresd ellenségedet!” A rabszolgaság idejéből fennmaradt egyik történetben rabszolgatartó ura csak szórakozásból csavargatta a lábát. Epiktétosz erre így szólt: Eltöri a lábamat! A mester tovább folytatta, és valóban eltörte a lábát. Epiktétosz azt mondta: Nem meg mondtam magának? Az bizonyosan történelmi tény, hogy a rabszolgaságban eltöltött évek alatt megsérült, és élete végéig béna maradt. A korai keresztények fő művét, a „Discourses and Enchiridion” – magyarul „Kézikönyvecske” címen fordították le – vallási kézikönyvként használták.

Marcus Aurelius (i.sz. 121-180); a császár, aki az univerzummal való összhangot keresi

Ő volt a császár, aki nem akart császár lenni, és vigasztalását abban találta meg, hogy harmóniát keresett az univerzummal. Tovább küzdött a sztoicizmus belső ellentmondásával, ami determinisztikus nézetük és a szabad akaratba vetett hitük miatt alakult ki.

Bár a történelem sikeres és lelkiismeretes vezetőként ismeri el, de Russell szánalmas uralkodónak minősítette, akinek titkos vágya mindig is egy csendes vidéki élet volt. Az akkori zűrzavaros időkben éppen jól jött a sztoikus filozófia kitartást hirdető evangéliuma a remény helyett. Fő művében, a Meditációkban ezt írta: „A jó élet összhangban van az univerzummal”, és ezt a harmóniát az Isten akaratának való engedelmességgel azonosította. Azt állította, hogy Isten mindenkinek egy különleges kisérőt ad útmutatóként. Ez az elképzelés talán a keresztény őrangyal közvetlen elődje lehetett? Bár hivatalosan Marcus Aurelius büntetőeljárást indított a keresztények ellen, nézeteit mégis olyan erősen befolyásolta a kialakulóban lévő keresztény vallás tanítása, hogy egyesek mégis kereszténynek tartották.

Mélyen determinisztikus nézetében a világegyetemet gondosan kidolgozott egésznek tekintette, ahol már minden előre el lett készítve az örökkévalóság kezdetétől a végéig. A későbbi sztoikus nézetekhez híven, azonban ebben az előre meghatározott világban az egyének mégis függetlenek maradtak: egyetlen embert sem kényszeríthetnek bűnre a külső erők. Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy ha cselekedeteink eleve előre meghatározottak a világegyetemben, akkor miért ne tekintenénk ezt a meghatározottságot egy külső erőnek? Itt látjuk megint a szabad akarat és a determinizmus közötti soha véget nem érő filozófiai dilemma sztoikus megnyilvánulását. Néhány sztoikus megpróbálta ezt úgy megkerülni, hogy a bűnös akaratot előre meghatározottnak tekintették, míg az erényes szándékot az emberek szabad választására bízták. Ez számomra egy fából vaskarikát szerű megoldásnak tűnik, mivel sem Marcus Aurelius, sem korábbi sztoikus filozófusok nem tudták bizonyítani a bűnös és erényes akarat közötti különbség jogosságát. Russell nem rejtette véka alá véleményét, amikor kijelentett, hogy a sztoikus gondolkodás következetesen végig vitele minden erkölcsi álláspont jelentőségének elvesztésével jár.

Russel szerint a sztoicizmus két nagy belső ellentmondásának egyike etikájukban rejlik. Ugyan a jótékony cselekedet elvárt, de senki akaratát nem befolyásolhatják a külső erők. Akkor viszont hogyan várható el valami is az egyéntől? Russell ezt a zavaros szemléletet úgy próbálta értelmezni, hogy két szintű etikai normát feltételezett a sztoicizmusban. Az egyik a sztoikus filozófusokra érvényes, akiknek a jóság az erényes szándékot jelenti, a másik a mindennapi emberekre, akiknél a jóság fogalma „beéri” a mindennapi élet egyszerű elvárásainak teljesítésével. Marcus Aureliusnak, mint uralkodónak, minden bizonnyal figyelembe kellett vennie nemcsak filozófus társainak, hanem hűséges római polgárainak a boldogságát is. Russell találó megjegyzéssel világított rá Marcus Aurelius sztoikus etikai dilemmájára: „Ugyan a hétköznapi szinten bizonyos dolgokat elfogadhatónak tartunk, de valójában ez tévedés, mert az igazi nemes szánkék azt jelenti, hogy ezeket a hamis javakat mások számára biztosítsuk. ”

A Római Birodalom hatása a hellenisztikus nyugati kultúrára.

Az első két pun háborúban (i.e. 264–241 és 218–2018) Karthágót és Szirakúzát, a Földközi-tenger nyugati részének korábban uralkodó erős városállamát, Róma meggyengítette, illetve meghódította. Az i.e. 149-146 közötti harmadik pun háborúban Róma véglegesen kitörölte Karthágót a történelemből. I.e. 30-ban, amikor Kleopátra meghalt és Augustus került hatalomra, Róma már Nagy Sándor egykori összes macedón területét is uralta. Annak ellenére, hogy Róma folytatta hatalmi terjeszkedését Spanyolország, Franciaország és végül Anglia felé, az Augustust következő 200 évben a birodalom viszonylag stabil és békés maradt. A sztoikus Panaitiusz, aki ekkor Rómában élt, a római kormányzást a monarchikus, arisztokratikus és demokratikus elemek ideális ötvözetének tekintette.

Az emberi kapzsiság azonban hamarosan elkezdte leépíteni ezt az egészséges keveréket. A területi terjeszkedéshez Rómának egyre több katonára volt szüksége, akik viszont a győzelmeikért földtulajdont követeltek. A katonák földéhségének kielégítésére elkezdték a gazdag földbirtokosok ingatlanjainak az elkobzását, és a tulajdonosokat gyakran kivégezték. Többek között Horatius és Virgil is így vesztette el gazdaságát, bár életüket szerencsére megkímélték.

A harmadik századra a hadsereg a birodalom legfőbb császárt buktató és császárt koronázó erejévé vált. Jó fizetésért szükség esetén elűzték a császárt, és a legmagasabb ajánlatot kínáló jelöltet választották meg új császárnak. A veszélyes spirál azzal folytatódott, hogy egyre csökkenő harci lelkesedést ellenére a hadsereg több és több jutalmat követelt. Marcus Aurelius i.sz. 180-ban bekövetkezett halála után a vesztegetések, a polgári viszályok és pestis járványok tragikus egybeesése rendkívüli módon meggyengítették Rómát. Durant ezt igen találóan ecsetelte: „… Róma gazdagsága szegénységbe fordult, a szervezettség szétesett, a hatalom és büszkeség dekadenciába és apátiába süllyedt”.

Diocletianus (286-305) és Nagy Konstantin (312-337) ezt a meredek hanyatlást ideiglenesen lelassította, de nagy árat is kellett fizetniük. Diocletianus azzal erősítette meg a hadsereget, hogy a barbárok – többnyire német törzsek – előtt megnyitotta a hadsereg kapuit. Ezek lettek Róma legjobb harci erői. Ezután azonban csak idő kérdése volt, hogy a barbárok mikor kezdenek el Róma helyett magukért harcolni, így ez a politika a viszályára fordult.

Az adminisztratív rendszert Diocletianus úgy próbálta meg javítani, hogy több hatalmat adott az önkormányzatoknak, amiért cserébe azok vállalták egy előre meghatározott adó fizetését a központi kormányzatnak. Ígéretessége ellenére ez a reform is kudarcot vallott, amikor a gazdaság romlani kezdett, míg az adók változatlanok maradtak. A növekvő adóteher elkerülése érdekében a helyi adminisztrátorok gyakran elmenekültek a településeikről. Végül a császárok kényszeríteni kezdték a gazdag állampolgárokat, hogy fogadják el a közigazgatási pozíciókat, és egyúttal törvénytelenítették az áttelepülésüket. A törvény az egyszerű vidéki emberek migrációját is tiltotta. Érdekességként megjegyzem, hogy a Diocletianus palota Splitben a mai napig lakható állapotban maradt fent, és 1979 -ben az UNSCO világörökség részévé nevezték el.

Valamilyen oknál fogva ebben az időben a katonák között gyorsan elkezdett terjedni a kereszténység. Az egyre kiszámíthatatlanabb hadsereg támogatásának biztosítása érdekében i.sz. 313-ban Konstantin kiadta a Milánói Ediktumot, amely jogi státuszt biztosított a kereszténységnek. A túlvilág reménye és az istennek való feltétel nélküli engedelmesség dogmája éppen kézre jött ahhoz, hogy Konstantin megszilárdítsa a katonái fölötti hatalmát. Egy emberöltővel később, i.sz. 380-ban I. Theodosius kiadta a Thessaloniki Ediktumot, amivel a nikaia-konstantinápolyi hitvallás szerinti kereszténységet hivatalos római vallássá tette. Amikor később a barbárok vették át Róma irányítását, egyszerűen átvették a kereszténységet, ahogy azt a legyőzött Rómában találták. Ezzel értékes szolgálatot tettek a hellenisztikus értékek megőrzéséhez, amit a keresztény egyház megtartott.

476-ban Odoaker germán hadvezér törzseivel elfoglalta Rómát, és ezzel pontot tett a Nyugat-Római Birodalom létezésére. A Kelet-Római Birodalom még további ezer évig, 1453-ig maradt fent, egyre növekvő mohamedán befolyással, míg végül az Oszmán Birodalom elfoglalta Konstantinápolyt. Bár a mohamedánok nem tértek át a keresztény vallásra, mint a birodalom nyugati részét uraló barbárok, de ők is átvették a kelet-római civilizáció világi hagyományait. Ilyen formán a mohamedánok is nagy szerepet játszottak a hellenisztikus hagyományok megőrzésében. Érdemes megjegyezni, hogy ekkoriban kezdődött meg az iszlám tudományos aranykorának a lecsengése. A történelem érdekes fordulataként a görög örökséget Spanyolországon keresztül a mórok hozták vissza Európába, miután a nyugat-európai barbár államok elhanyagolták az antik irodalmat, tudományt, mezőgazdaságot és ipari tevékenységet.

Római filozófia.

Abban legtöbben egyetértenek, hogy a görögök gyors eszű értelmiségiek voltak, míg a rómaiakat sokkal kevésbé kifinomult népnek tartják vitathatatlan katonai fölénnyel. Maga a  római értelmiség is felnézett a görög civilizációra. Közülük sokan görögül beszéltek, és sok görög szokást is átvettek. A görögök viszont általában lenézték a rómaiakat, még ha el is ismerték a rómaiak bizonyos sikereit.

Ez volt az az idő, amikor a sztoikus Panaitiusz, aki a kevésbé figyelemre méltó görög hátterű római filozófusok egyike volt, elfogadhatóvá tette a sztoicizmust a rómaiak számára. A siker része az volt, némi platonikus idealizmust kevert a merev, és főleg pesszimista korai sztoikus filozófiába. A korábban említett Epiktétosz már kifejezetten nagy hatást gyakorolt Marcus Aureliusra császárra. Panaitiusz mellett egy másik figyelemre méltó görög, aki római állampolgárrá vált, Plutarkhosz (i.sz. 46-120) volt. Bár őt leginkább mint a jómódú görög és római polgárok történészeként ismernek, erkölcsi, vallási és filozófiai gondolatai is figyelemre méltóak.

Rómában ekkortájt több filozófiai iskola is aktívan működött, de Marcus Aurelius után már alig járultak hozzá az egyetemes filozófiához. Ezek közé az iskolák közé tartozott Arisztotelész Akadémiája, a sztoikus iskola, a peripatetikus iskola és az epikureusok. Az ugyancsak ez időben működő neoplatonisták ugyan sokkal meghatározóbakká váltak az egyetemese filozófiában, de Rómában csak minimális maradt a befolyásuk (lásd később). A római filozófia kora végérvényesen i.sz. 520 -ban ért véget, amikor Justitianus az összes „pogány” iskolát bezáratta.

A Kelet-Római Birodalom

A hosszú ideig fennmaradó Kelet-Római Birodalom a maga hellenisztikus örökségével nagy hatással volt a Birodalom nyugati részére is, beleértve a kereszténységet. Russell találó megjegyzése szerint az eredeti rómaiak jó utakat, gondosan kidolgozott törvényi kódexeket és hatékony hadseregeket hoztak létre, de a kultúra más területei Görögországról érkeztek. Rómában nem alakítottak ki új művészeti formákat, nem építettek fel eredeti filozófiai rendszereket és nem tettek lényeges tudományos felfedezéseket.

A hellenizmus keletről nyugatra való beszivárgása a Birodalom nyugati felében néha javulást, máskor zavart okozott. A keleti ipari fejlődés, az onnan jövő új mezőgazdasági technikák és a fejlett keleti kereskedelem jelentős vagyonbeáramlást eredményezett nyugatra. Az eredeti Rómában a nőket gyakorlatilag rabszolgaként kezelték, de a keleti befolyás alatt némileg felszabadultabbá váltak. Ennek egyik eredménye az volt, hogy megnőtt a válási arány és a jómódúak kevesebb hajlandóságát mutattak gyermekvállalásra.

A nem hellén vallások és babonás elképzelések ugyancsak keletről jutottak be nyugatra, beleértve a babiloni, perzsa és egyiptomi befolyást. – Bár a zsidó kultúra is egyre inkább terjedt, erről és a keresztény vallás szerepéről a későbbiekben lesz szó, tekintettel a különlegesen meghatározó befolyásukra. – Ebben az időben voltak olyan extravagáns császárok, akik keleti istenként hirdették magukat, míg mások több istent is imádtak. Russell megemlített egy császárt, Severus Alexandert (222-235), aki kápolnájában szobrot emeltetett Ábrahámnak, Orfeusznak, a Tianai Apollóniusznak – egy korában nagy befolyású tanítómester – és Krisztusnak.

A 3. században a Mithraizmus, ami perzsa hadviseléssel kapcsolatos gyökerekből nőtt ki, a kereszténység erős vetélytársává fejlődött ki. Végül, amint arra korábban már utaltam rá, Konstantin Császár sikeresen készítette elő az utat a kereszténység hivatalos római államvallássá válásához.

Az egységesített civilizáció bevezetése egy központi kormányzattal

Az emberek testvériségéről szóló sztoikus tanítás sikeressé tette Róma kisérletét az  ismert világ nagy részének egyesítésére. Az önhitt rómaiak számára az ázsiai kultúrák – különösen India és Kína – csak holmi barbár nép volt a civilizált világ peremén, akik csak arra vártak, hogy a rómaiak meghódítsák őket, amikor Róma úgy látja jónak.

Russell szerint a macedón és római hódítóknak köszönhetjük a fejlett görög kultúra megőrzését, mivel önmagában ez a kultúra kész függetlenségének megtartására. Igen nagy a valószínűsége, hogy Nagy Sándor és Róma nélkül Xerxész vagy Karthágó sikeresen elpusztította volna az egész görög civilizációt, és a görög sem kerülhették volna el más kultúrák, például a minósziak sorsát.

A krétán kialakult bronzkori minószi kultúra (I.e. 3000–1400) egy matriarchális valláson és az un. „Pax Minoan” néven emlegetett városok közötti békés együttélésen alapult. Ez a kultúra szinte nyomtalanul eltűnt, azonban létezésük impozáns jeleként a mai napig megtalálható Knossos Palotája a Kréta szigeti Heraklion város közelében.

Önkéntelenül jut eszembe a kérdés, hogy a rómaiak miért őrizték meg a hellenisztikus örökséget, miközben teljesen megsemmisítették Karthágót és ezzel a föníciai civilizációt?

A hellenisztikus elemek átadása a mohamedán kultúrába.

A 7. században Mohamed egész Szíriát, Egyiptomot és Észak-Afrikát meghódította, majd 100 évvel később az arabok megszállták Spanyolországot is. Egy rövid, kezdeti fanatikus időszak után az arab hódítók elkezdtek érdeklődni a Kelet-Római Birodalom kultúrájának átvétele iránt. Ennek néhány megnyilvánulása az volt, hogy a művelt arabok görögül beszéltek, és nagyra értékelték a görög filozófiát. Miután az antik időkben Arisztotelészt némileg háttérbe szorították Platón mellett, az arabok visszaállították Arisztotelész hírnevét. Az arab tudomány ekkori magas fejlettségi szintjét számos, ma is általánosan használt szó tükrözi: alkohol, alkímia, algebra, lúg, azimut, zenit stb. Az egyetemes filozófiában nem mutattak sok eredetiséget, de megőrizték a görög filozófusok munkáját, megvitatták őket, majd később Spanyolországon és Szicílián keresztül újra bevezették a görög gondolatokat Nyugat-Európában.

Neoplatonizmus; út a kereszténység felé