Jeremy Bentham (1747-1832); az utilitarizmus atyja

 Bentham társadalmi radikális volt, aki az egyenlőséget, az észszerűséget és az oktatást hirdette. Az „asszociációs elv” és a „legnagyobb boldogság” elvei alapján megalapította az utilitarizmust. A kanti erkölcstől eltérően az utilitarizmus azt tekintette erkölcsös cselekedetnek, ami a legtöbb ember számára a legnagyobb boldogságot okozza. A társadalmi életben a köz- és személyes érdekeket a törvények kialakításával kell összhangba hozni, ami a bűnnel arányos büntetésen alapulna.

Bentham, az úgynevezett angol filozófiai radikálisok vezetője, az utilitarizmus megalapítója volt. Támogatta a nők egyenjogúságát, ellenezte az imperializmust, és Helvétiushoz hasonlóan hitt a nevelés erejében. Az utilitarizmus két alapelvből indult ki, az asszociáció elvéből és a legnagyobb boldogság elvéből. Az első David Hartley (angol filozófus, akit itt nem tárgyalok) korábbi munkájának kiterjesztése. Lényegében ez a Pavlov-féle feltételes reflex pszichológiai megfelelője: ha B esemény előre megjósolhatóan kiváltja C eseményt, és A esemény gyakran társul B eseményhez, akkor A esemény végül C eseményt is kiváltja. Az évek során ez az elv a reklámozás fontos eszközévé vált. – Mosolygós arcok látványa (B) kellemes érzést vált ki (C). Ha egy új ízesítésű fagylalt képét (A), többször együtt mutatják a mosolygós arcokkal (B), akkor az asszociáció révén kellemes elvárást (C) kelthetnek az új fagylalt iránt stb. Bentham természetesen nem új termékek reklámozására akarta használni az asszociációs elvet, hanem olyan törvények kialakítására, amelyek erényessé teszik az embereket.

Annak megállapítására, hogy mit jelent az erényesség, a legnagyobb boldogság elvét használta: azt tartotta erényes cselekedetnek, ami a legtöbb ember számára a legnagyobb boldogságot biztosítja. Számára a jó az örömöt és boldogságot jelenti, a rossz pedig a fájdalmat. A helyzet akkor éri el a boldogság csúcspontját, ha az öröm és a fájdalom optimális egyensúlyba kerülnek. Bentham egy „boldogságszámológépet” is kifejlesztett, amelynek segítségével összevethető két lehetséges cselekedet hasznossága. Bár az erényességnek ez az értelmezése csak az utilitarizmusban alakult ki, a magvai már Locke filozófiájában is megtalálhatóak. Bentham egyszerűen felhasználta az elv lényegét különféle gyakorlati helyzetek megoldására.

A benthami asszociációs elv koncepciója a mentális funkciók determinisztikus természetére épül, amely tulajdonság szintén Locke-ig nyúlik vissza. Bentham úgy vélte, hogy a jó cselekedeteket következetesen meg kell erősíteni például jutalmazással, a rosszakat pedig negatív visszajelzésekkel kell büntetni, például megfelelő jogi lépésekkel. Az így kialakított törvényrendszer végül erényességre ösztönözné a társadalmat. Az utilitarizmus kezdeti örömkeresésre összpontosító irányzata, ami az erényt a boldogsággal azonosította, később az erényesség átfogóbb értelmezése felé tolódott. Gyökeres ellentétben Kant kategorikus imperatívuszával, az utilitarizmus a cselekvés helyességét nem a cselekményt végrehajtó szándéka szerint, hanem kizárólag az eredmény alapján ítélte meg. Ennek megfelelően egy személy rossz szándékkal is végre hajthat jó cselekedetet. Fordítva, ha egy tett a többség számára kedvezőtlen kimenetelhez vezet, a haszonelvűség elve szerint a világ minden jószándéka sem teheti ezt erkölcsileg elfogadhatóvá.

Azáltal, hogy a jó és rossz megítélése minden emberre egyformán vonatkozott, valamint, hogy a cselekedetet az emberek többségére gyakorolt ​​hatása alapján ítélte meg, az utilitarizmus vitathatatlan tendenciát mutat a demokrácia felé. Belátható viszont, hogy mivel az utilitarizmus a csoportot részesíti előnyben az egyénnel szemben, az egyén jogai időnként háttérbe szorulhatnak. Nem csoda, hogy Nietzsche, aki mélyen hitte, hogy a szupermen eredendően többet ér másoknál, Bentham egyik követőjét, John Stewart Mill-t tökfejnek nevezte.

Bentham megkülönböztette a közérdeket a személyes érdektől. Úgy gondolta, hogy körültekintően kidolgozott törvények megfelelően biztosíthatják a kettő közötti összhangot. Példaként a korabeli Angliában gyakori kis-stílű bűnözést hozta fel. Bár a közérdek mindenképpen elítéli a lopást, az egyéni vagyongyarapítási szándék elvileg lopásra ösztönözne. Bentham idejében Angliában még apró vétségeket is igen súlyos büntetéssel sújtottak, olykor még akár halálos ítélettel is. Azért, hogy a kisebb vétkek elkövetőit megmentsék a halálbüntetéstől, az esküdtek vonakodtak a bűnös ítélet meghozatalától. Az aránytalanul szigorú büntetés ilyen formán visszaütött, és a kisebb bűncselekményeket büntetlenül hagyta. Ennek következtében Angliában magasra szökött a viszonylag kis értékű lopások és a csalások száma. Bentham felismerte, hogy ennek megelőzésére hatékonyabb büntetőjogra volt szükség. Ha halálbüntetés helyett arányosan enyhébb ítéletet hoznának a piti bűncselekmények elkövető ellen, akkor az asszociációs elvnek megfelelően ezek a bűnözők végül felismernék, hogy bűnözéssel nem jól szolgálnák személyes érdekeiket. Egy idő után ez a felismerés elrettentené őket  a kisebb súlyú bűncselekmények elkövetésétől. Bentham tehát arra a következtetésre jutott, hogy a büntetés bizonyossága fontosabb, mint annak súlyossága. Egy ilyen típusú büntetőjog képes lenne arra, hogy összhangba hozza az egyéni és közösségi érdekeket.

Russell megkérdőjelezte, hogy a jogalkotók minden esetben a közösség érdekeit szem előtt tartva hoznák meg a törvényeket. Ha ugyanis mindenki érdeke azt diktálja, hogy önmaga örömét biztosítsa, akkor mi garantálná, hogy a jogalkotókra ez nem érvényes? Bentham a jogalkotók megfelelő felügyeletével szándékozta biztosítani az önérdekeltségük és a közérdek közötti egyensúlyt. Russell ezt naiv gondolatnak tartotta. – Russell aggodalmát igazolni látszanak a korrupt demokratikus intézményekkel kapcsolatos jelenkori tapasztalatok, amelyek a demokratizmus álarca alatt világszerte az autokrácia terjedését jelzik.

Az egyenlőségbe és az értelembe vetett hit Benthamot a társadalmi radikalizmus felé hajtotta. Az egyenlőség elve alapján szorgalmazta a nők szavazati jogát, az értelem nevében pedig a vallás minden formáját elutasította. Jogosnak tűnik a kérdés: van-e ok hinni a vallás hasznosságában? Igen, mondhatnánk, mert a vallás szilárd alapot teremt az erkölcsösség és a kormányzás számára. Végül is az Egyház, és az általa befolyásolt államrendek több száz éve léteznek és viszonylag(!) elfogadható szinten működtek és működnek. Ennek kapcsán azonban egy másik kérdés is felmerülhet: miért van szükségünk vallásra –  ami lényegében egyike a számtalan kitalált entitásnak – ahhoz, hogy a társadalom kielégítően működjön?

Bentham nem sok időt vesztegetett a szabadság gondolatára, mivel az szerinte veszélyt jelenthet a biztonságra. – Őszintén szólva, sohasem gondoltam, hogy a szabadság és a biztonság egymást kizáró emberi jogok lennének. Azt hiszem, Bentham arra gondolhatott, hogy a szabadság lehetővé tenne olyan cselekményeket, amelyek veszélyeztethetik a közbiztonságot, mint pl. garázdaság, háborúk kirobbantása. –

Némi meglepetésemre a benthamiták (John Stewart Mill, Malthus és kisebb mértékben James Mill) a szakszervezetek elismeréséért harcoló munkásokkal szemben a munkaadókat támogatták. Marx végül megkeményítette az angol radikálisok meglehetősen óvatos forradalmi álláspontját.

Az utilitarizmus belső problémája abból adódik, hogy a cselekvések értéke nem állapítható meg az összes következmény figyelembevétele előtt. A problémát Bentham úgy próbálta elkerülni, hogy bevonta a valószínűség szerepét. E tézis szerint nem kell bizonyosra tudni a cselekvés végeredményét, csak azt kell biztosítani, hogy a legvalószínűbb kimenetel jól illeszkedjen a hasznosság elvéhez. Ez azonban nem oldja meg teljesen az elméletben rejlő ellentmondást: ha jogosan feltételezzük egy tett kedvező kimenetelét, de az eredmény végül kedvezőtlennek bizonyul, akkor hogyan kell megítélni a cselekedetet? Jónak, mert a legjobb várható valószínűségen alapult, vagy rossznak, mert a kimenetel hátrányos lett, mivel nem eredményezte a legnagyobb boldogságot a legtöbb ember számára?

Az utilitarizmus elleni egyik alapvető kifogás az emberek természetes hajlama, amely az erkölcsösséget nem az eredmény, hanem a cselekvés szándéka alapján ítélné meg. Ezért végső soron nem a cselekvés az erkölcsös, hanem az ember, aki azt megteszi. – Felmerül, hogy talán túlzott optimizmus azt feltételezni, hogy az emberek természetből eredően a cselekvési szándékot értékelik és nem azt, hogy az eredmény számukra milyen előnyökkel jár.

John Stewart Mill (1806-1873); a kisebbségi csoportok jogaiért.

Bentham követőjeként kiterjesztette a kormány szerepét az egyének és a kisebbségi csoportok jogainak védelmére.

John Mill apja James Mill volt, aki Bentham titkáraként szolgált és egyben Bentham tanítványa is volt. Az epikureizmus elhivatott követőjeként a mértéktartó élvezeteket kereste, miközben kerülte a fényűzést. Fiához, Johnhoz hasonlóan, James Mill is az intellektuális örömöket és az oktatást tartotta a legnagyobb becsben.

John Stewart Mill a benthamizmus óvatosabb formáját hirdette. A szabadságról című főművében véglegesítette a Locke által bevezetett demokratikus államelméletet. Részben egyetértett Locke-kal abban, hogy a demokratikusan megválasztott kormányoknak gondosan megalkotott és nyilvánosságra hozott törvények szerint kell működniük, amelyek megfelelnek a többség akaratának.

Mill azonban elvetette Locke természetes jogokkal kapcsolatos nézetét. A kormány szerepét nem csak a többség érdekeinek képviseletében látta, hanem kiállt az egyének és a kisebbségi csoportok jogainak védelmében is. Véleménye szerint nem szabad elnyomni a többség elvárásától eltérő viselkedést pusztán a többségi vélemény alapján, kivéve, ha az ilyen magatartás tényleges veszélyt jelent a többség számára. Javaslatának Achilles-sarka az volt, hogy nem határozta meg pontosan, mit minősítene a többségre veszélyesnek.

Mivel Locke természetes jogait figyelmen kívül hagyta és így érvelésében nem használta, a kisebbségi jogok melletti kiállását egy utilitarista, kimenetel-vezérelt érvvel indokolta: a többségnek hosszú távon kára származik a kisebbségek elnyomásából, mert egy napon a kisebbség többséggé válhat. Az egyéni és kisebbségi jogok megszilárdítása érdekében azt is javasolta, hogy minden nem kívánatos egyéni viselkedési mód elbírálásakor a jogrendszer az államra hárítsa a bizonyítás terhét. – Ez a szekció Popkin és Stroll alapján készült.

Az utilitarizmus kritikája

Russell kérdésesnek találta az utilitarizmus egyik tételét, miszerint minden ember a saját boldogságára törekszik. Azt elismerte ugyan, hogy az örömre valóban mindenki vágyik, azonban nem az öröm keresése életünk egyetlen célja. Vágyaink között a harmónia elérése, a másokért való önzetlen jócselekedet és a biztonság megtalálása is fontos szerepet tölt be.

Russel másik kifogása az utilitarizmus ellen az volt, hogy az általános boldogság elérését nem tartotta az emberi tevékenység fő hajtóerejének. Míg a haszonelvű etika az általános boldogság előmozdítására serkent, nem várja el, hogy az általános boldogság elérése szándékunkban álljon: elegendő, ha a kedvező kimenetel a bekövetkezik. De hogyan lehet a cselekvés eredménye tevékenységünk mozgatórugója, amikor a cselekvés idején az eredmény még ismeretlen, és az eredmény elérése nem is áll szándékunkban? Az igazság az, hogy minden fenntartása ellenére sem tudott Russel a haszonelvű filozófiában logikai hibát kimutatni. Így el kellett ismernie, hogy bírálata csupán érzelmi alapon nyugszik.

Az utilitarizmus gazdasági és politikai következményei

Bentham, Mills valamint néhány kevésbé ismert követőjük, akiket a filozófiai radikálisokként ismerünk, két kibontakozó rendszer alapját teremtette meg: a darwinista elveken alapuló ortodox közgazdaságtant és a szocializmust.

A darwini természetes szelekció nagymértékben hasonlít a szabadpiaci kapitalizmushoz, egy különbséggel. A szabadpiac tartalmaz bizonyos külső szabályozásokat, a természetes szelekcióban azonban ilyen nincs. A szabadpiaci kapitalizmusban például a versenytársak ugyan meggyengíthetik egymást a portékájuk áron aluli értékesítésével, de nem ölhetik meg egymást. Ezzel szemben, a természetes szelekcióban megengedett a fizikai elimináció.

David Ricardo 1817-ben vezette be az áru csereértékének fogalmát, amely szerint az árnak arányosnak kell lennie az előállításukra fordított munkával. 1825-ben Thomas Hodgskin továbbvitte Ricardo gondolatát. Azt állította, hogy ha igaz Ricardo elmélete, akkor minden nyereségnek a munkást kellene illetnie, és a haszon, amit a földtulajdonos vagy a tőkés elkönyvel, lényegében a munkás meglopása.

Robert Owen agresszívebb hangot ütött meg, amikor Hodgskin javaslatából kiindulva a munkásokat és a gépezetet szembeállította egymással. Véleménye szerint a szabadpiaci gazdaságban a gépek méltánytalan hátrányt okoznak a dolgozóknak. A munkásokkal szembeni jogtalanságok kezelésére a szocializmus egy korai formáját javasolta. Ezen a ponton a filozófiai radikálisok aggódni kezdtek Owen nézetei miatt, és azt Hodgskin őrült ostobaságának nevezték. Ekkor jelent meg a színen Karl Marx.

Karl Marx (1818-1883); A társadalmi változások hajtóereje a dialektikus materializmus

Az utolsó nagy filozófiai rendszerépítő, ahogyan Russell nevezte Marxot, jelentős mértékben polarizálta a világot. Míg a vele egyetértők általában megfelelő ismeretekkel rendelkeztek és rendelkeznek Marx kiterjedt munkásságáról, az őt könyörtelenül elmarasztalók gyakran csak acsarkodó politikai forrásokon átszűrt kiragadott részleteket ismertek és ismernek életművéből. Marx gondolatainak elutasítását a 20 század sikertelen társadalmi kísérletei kétségkívül alátámasztani látszanak. Mivel átfogó metafizikáját Marx leginkább a gazdasági és a politikai rendszer átrendezésére használta fel, és ezzel ​​a közelmúlt történelmét is jelentősen megváltoztatta, a fenti polarizáció nem meglepő.

Metafizikája a materializmus új értelmezésére épült. Úgy vélte, hogy az emberi érzékelés nem csupán passzív befogadója a külső anyagi világból érkező ingereknek, hanem az ingereken keresztül az anyag magát az érzékelést is megváltoztatja. Nem hitte, hogy az igazság csupán gondolati úton megismerhető, ezért az emberi megismerés minden lépésében a valóság praktikus ellenőrzésére szólított fel.

 Szerinte az emberi szubjektum és az anyagi objektum közötti kölcsönhatás az emberi társadalom minden aspektusában érvényesül, és követi a hegeli dialektika menetét. Hegellel ellentétben nem fogadta el az Abszolút történelmet formáló szerepét. Helyette Marx a történelem menetét a termelés által meghatározott gazdasági erők működésének tulajdonította. Ezek az erők a nagy történelmi korszakokra jellemző osztályok közötti feszültségekben manifesztálódtak.

 Gazdasági rendszere az „érték” már létező elméletén alapult, amit  ő az „értéktöbblet” és a „tőkekoncentráció” koncepcióival egészített ki.

Új, emberközpontú erkölcsöt javasolt, amely az emberek számára elfogadhatóvá tenné a gazdaságilag felsőbbrendű szocialista rendszert.

Bár Marx felfedte kora kapitalista rendszerének számos gyengeségét, és megjövendölte számos idővel megmutatkozó hiányosságát, az általa javasolt új rendszer eredeti formájában nem állta ki a történelem próbáját.

Hegel történelmi szemléletét alapul véve, Marx a filozófiai radikálisok racionalizmusát követte. Miközben újjáélesztette a klasszikus materializmust, Marx a filozófia utolsó nagy „rendszerépítőjévé” vált. – Megjegyzendő, hogy Russellel ellentétben egyesek Whitehead-et tartják erre a címre jogosultnak.

Élete során Marx német, francia és brit hatások alá került. Zsidó származásuk ellenére szülei már kora gyermekkorában áttértek a keresztény hitre. Az 1848-as forradalmak után el kellett hagynia a kontinenst, és Londonba menekült, ahol haláláig élt. Bár anyagi nehézségek és személyes tragédiák miatt londoni élete nehéz volt – hét gyermekükből négyet elvesztettek –, szellemileg és politikailag végig aktív maradt.

A materializmus új formája

Filozófiája a hegeli metafizikából, saját közgazdasági elméletéből és emberközpontú materialista etikai meggyőződéséből állt össze. Közgazdasági téziseit a halála után megjelent A Tőke című könyvében fogalmazta meg. Russell véleménye szerint a klasszikus közgazdaságtan a kapitalisták érdekét képviselte, figyelmen kívül hagyva nem csak a bérmunkásokat, de a földbirtokosokat is. Marx ezt a klasszikus közgazdasági elvek felhasználásával megpróbálta orvosolni, de ezúttal a bérmunkások érdekeit állította előtérbe. Filozófiáját a klasszikus materializmus egy új formájaként lehet elkönyvelni.

Marx szerint a materializmus régi értelmezésében az érzékelést passzívnak tekintették, ahol az aktivitást azoknak a tárgyaknak tulajdonították, amelyek az érzékszerveinkkel kapcsolatba léptek. Marx ezzel szemben a szubjektív érzékelés és az objektív világ között egy  dinamikus kölcsönhatást vélt felfedezni. Hogy világosan elkülönítse a klasszikus materializmust saját új elméletétől, filozófiáját dialektikus materializmusnak nevezte. Nézete szerint a cselekvő és a cselekvés tárgya között olyan kapcsolat alakul ki, amely mindkettőt megváltoztatja. Meg volt győződve, hogy: „Az igazságot, vagyis a gondolat erejét és realitásértékét, a gyakorlatban kell igazolni.” Marx értelmezésében az igazság fogalma az érzékelést jelenti, amely párosul az érzékelt tárgy felé irányuló tevékenységgel. Ez a gondolat igen hasonló a mai instrumentalizmushoz.

Szemben a brit empiristákkal, Marx tagadta a megfigyelő aktív részvétele nélküli érzékelés valós értékét. Míg Hegel a dialektikus eljárást az eszmék fejlődésének magyarázatára alkalmazta, Marx ezzel az eszközzel az anyag és az emberi tevékenység kölcsönhatását vizsgálta a történelmi változások során. Elemzését az emberi társadalom minden aspektusára alkalmazta (függőségi viszonyok, kultúra, vallás, művészetek stb.). Míg Hegel az emberi fejlődést a metafizikai Szellem tevékenységével magyarázta, Marx ezt az anyagi feltételek történelmi változásaira vezette vissza. A klasszikus materialisták az anyagot passzív, emberi aspektus nélküli jelenségnek tekintették, Marx számára azonban az anyag maga is az eredeti hegeli dialektikus folyamat fontos résztvevőjévé vált. Jogosan vagy nem, de úgy vélte, hogy a dialektikus materializmus az emberi tevékenység és az anyag közötti legmagasabb szintű és leghitelesebb viszonyt képviseli, ezért a fejlődés végső hajtóereje.

A társadalmi küzdelmek mint a történelem és a filozófia mozgatórugói

Marx a metafizikájából egy termelés-orientált közgazdasági elméletet fejlesztett ki. Az elmélet azt hirdeti, hogy bármely korszak politikáját, művészetét, vallását és filozófiáját elsősorban a termelés módja és kisebb mértékben a javak elosztása határozza meg. Ez vált a modern materialista történelemszemléletté. Bár Russell nem értett egyet teljes mértékben Marx tanával, de látott benne értéket. Azt is elismerte, hogy a marxi gondolatok számos aspektusa saját filozófiáját is befolyásolta.

A marxista materialista történelemkoncepciót Russell Marx szemszögéből vizsgálta meg. Egyetértett Marx-szal abban, hogy

- az ókori filozófiát Arisztotelészig a városállamok társadalmi környezete határozta meg;

- a sztoikus filozófia a kozmopolita despotizmusból nőtt ki;

- a skolasztikus filozófia az Egyház szellemi kiteljesedését hozta meg;

- a Descartes és Locke utáni filozófia a kereskedelmi középosztály előítéleteit fejezte ki;

- a marxizmust (és Russel szerint a fasizmust is!) az iparosodó állam változásai idézték elő. – Marx valószínűleg nehezményezte volna, hogy filozófiáját és a fasizmust egymás mellett említsék, de szerintem azon kívül, hogy mindkét irányzat az iparosodás gazdasági realitásaiból született meg, Russell nem szándékozott párhuzamot vonni a két rendszer között.

Russell végigkísérte a kisemmizettekért folytatott történelmi küzdelmet, kezdve a zsidó történelemmel és Szent Ágostonnal bezárólag. Szerinte ez a küzdelem újra megjelent a marxista elméletben. Russell egy innovatív „szótárt” állított össze, hogy segítse a történelem megértését a marxista terminológia alkalmazásával.

Jahve                                      =                                 Dialektikus materializmus

Messiás                                  =                                 Marx

Kiválasztottak                        =                                 A Proletariátus

Egyház                                   =                                 A Kommunista Párt

Krisztus második eljövetele   =                                 A Proletár Forradalom

Pokol                                      =                                 A kapitalisták büntetése

Végső ítélet                            =                                 A Kommunista Nemzetköziség

Annak ellenére, hogy Russell sok marxista gondolattal rokonszenvezett, Marx számos következtetésével vitába szállt. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy Marx-szal ellentétben Russell nem fogadta el, hogy a gazdasági tényezők lennének a társadalmi rendszerek egyedüli meghatározói. Russell véleménye szerint Marx alábecsülte a politikai hatalom összetettségét, amelyben a gazdaság alakulása csupán a számtalan tényezők egyike. Egyéb, a társadalmat befolyásoló faktorok: az indulat, a meggyőződés, az előítéletek, a vallás, a meggyőzőerő, s hatalomvágy.

Russell kifejtette, hogy a filozófiai kérdések gazdasági- és társadalmi körülményektől függő magyarázata, amit Marx szorgalmazott, a részletek alaposabb kiértékelése után gyakran érvénytelenné válik. Russell egyik példája az volt, hogy a történelem különböző szakaszaiban miként értelmezték az univerzálisokat. Szerinte a sokféle értelmezés semmiféle párhuzamot sem mutatott a kor gazdasági realitásaival.

Egy másik példa méginkább megvilágítja Russell ellenérzését a társadalmi tényezők filozófia fejlődésében játszott állítólagos kulcsszerepével szemben. Russell itt azzal a céllal kíséri végig Isten létének ontológiai elméletét a történelem során, hogy bemutassa: a filozófiai gondolkodás független társadalmi körülményektől.

Az ontológiai érvet először a canterburyi Anzelm vezette be, és az alábbi három fő tételen nyugszik.

- Isten gondolata az univerzum elképzelhető legtökéletesebb lényét fejezi ki.

- Az elképzelhető legtökéletesebb gondolat szükségszerűen az univerzum létező alkotóelemében gyökerezik. Ezen a ponton magától adódik a kérdés: miért lenne ez igaz? Anzelm a kérdést a harmadik tételével válaszolta meg.

- Ha valami a gondolatokban és a valóságban is létezik, akkor az tökéletesebb, mintha csak a gondolatokban létezne. Ezért a világegyetem legtökéletesebb elemének, Istennek, léteznie kell.

A fenti ontológiai érvelést Aquinói Szent Tamás elutasította; Descartes újraélesztette; Kant ismét elvetette; majd Hegel ismét hitelesítettnek nyilvánította; mígnem a modern logika végleg érvénytelenítette. A fenti filozófusok mind különböző társadalmi-gazdasági rendszerekben éltek, így Russell bebizonyította, hogy az ontológiai bizonyítással kapcsolatos filozófiai érveket nem a kor társadalmi-gazdasági rendszere határozták meg.

Történelemfilozófiáját Marx a hegeli dialektika alapján alakította ki. Hegeltől eltérően azonban a történelem dialektikus mozgató erőit nem a nemzetekben és a nemzeti „szellemben” találta meg, hanem a társadalmi osztályokban. Ennek megfelelően a történelem számtalan háborúját Marx nem a nemzetek közötti ellenségeskedésekre vezette vissza, hanem osztályok közötti ellentétekre, amit ő osztályharcnak nevezett. A korai rabszolgatartó társadalmak osztályharcainak ellentétes erőit az uralkodó és udvara, valamint az ellenük lázadó rabszolgák és egyéb kifosztottak alkották. Az ellentétek küzdelméből kibontakozó szintézis a feudalizmusban öltött testet, amelyben új harc indult meg a földbirtokosok és jobbágyaik között. Végül a két feudalista osztály közötti ellentét a kapitalizmus új szintézisében oldódott fel. Az új társadalmi rendben ismét ellentét fejlődött ki a munkaadók és a munkások között, amely egy új társadalmi struktúra, a szocializmus felé irányította a történelem mozgását.

A hegeli tézis-antitézis-szintézis sémát használva, Marx a kapitalizmus dialektikus „tézisét” a tőkéseknek profitot termelő bérmunkában látta, amely a termelőeszközöket birtoklók kis csoportjának meggazdagodásával járt. Ezzel párhuzamosan alakult ki a tőkések által kizsákmányolt munkásosztály növekvő szegénysége, ami a dialektikus „antitézis” szerepét tölti be. Marx szerint a kapitalizmus tézis-antitézis dialektikus konfliktusának a szintézise a szocializmusban fog megnyilvánulni. Ebben az új rendszerben az államosítások révén a korábbi bérmunkások birtokába kerülnek a termelési erőforrások. A szocializmusban a munkásosztályon kívül minden más osztály eltűnik.

Történelem szemlélete alapján Marx minden újabb rendszert az előzőnél fejlettebbnek tartott. – Marx önkényesen, minden bizonyíték nélkül, a szocializmust jelölte meg a gazdasági-politikai fejlődés legmagasabb szintjének, ahol minden további dialektikus változás megszűnik.

Marx közgazdasági elmélete és emberközpontú erkölcstana

Mint az eddigiekből látható, Hegel titokzatos „szelleme” helyett Marx a történelem dialektikus fejlődését gazdasági, azaz tudományosan elemezhető tényezőkre vezette vissza. A tudományos arculat ellenére elméletében azért néhány metafizikai elem is megmaradt. Ennek legkirívóbb példája az, hogy egész elméletét logikai spekulációra alapozta, minden kísérletes vagy egyéb megfigyeléses bizonyíték nélkül. – Marx óta jónéhány társadalmi kísérlet történt elméletének gyakorlati igazolására. Ezek sikerültek a marxizmus védelmezői szerint azonban ezek a kísérletek mind elhibázottak voltak.

Marx közgazdasági elmélete három elemen alapul: a termék gazdasági értéke, az értéktöbblet és a tőkekoncentráció elméletein. Az első, amelyet David Ricardo és Adam Smith vezetett be, az áru gazdasági értékét az előállításra fordított munkaerő mennyisége alapján állapította meg. Új elemként Marx bevezette az értéktöbblet fogalmát, ami a munkás által termelt gazdasági érték és a munkáért kapott bér közötti különbségből adódik. Az értéktöbblet jó része a munkáltató profitjaként realizálódik, és a kapitalizmuson belüli konfliktusok alapvető forrásává válik. A kapitalista a lehető legalacsonyabb munkadíjjal és áruinak a lehető legmagasabb áron történő eladásával próbálja maximalizálni a profitját, míg a munkások érdeke ezzel ellentétes.

A szabadversenyes kapitalista gazdaságban a sikeresebb vállalkozások gyakran az előállítási költségnél olcsóbban értékesítik termékeiket, hogy versenytársaikat kiszorítsák. Marx felismerte, hogy ez a legolcsóbb munkaerő felhasználásával (például gyerekek vagy nők alkalmazásával) és a lehető legalacsonyabb bérezéssel érhető el. Ezért, ahogy a tőke egyre kisebb csoportok kezében koncentrálódik, a munkások egyre inkább elszegényednek. Amikor a munkásokban tudatosul a növekvő kizsákmányolásuk, elkerülhetetlenné válik a konfliktus. Marx szerint ekkor érik meg a történelmi helyzet a szocializmus kialakulására. – Szükségesnek érzem itt megjegyezni, hogy az áruk olcsóbbá tétele nemcsak a dolgozók alacsonyabb bérével, hanem a termelékenység növelésével is elérhető. Úgy tűnik, hogy Marx erről nem beszél. Abban viszont szerintem igaza van Marxnak, hogy történelmileg a kapitalizmus leginkább a bércsökkentéssel tette versenyképesebbé termékeit.

Marx a kapitalizmus egyéb gyengeségeit is észrevette, nevezetesen az embertelen profithajszolást, valamint a gépesítéstől való fokozódó függőséget. Ezek a tényezők elősegítették az emberek elidegenedését és az erkölcsök hanyatlását. Ahogy ő fogalmazott: „Az újkeletű meggazdagodás valamilyen furcsa varázslat folytán a még többet akarás forrásává vált.” Egy másik helyen ezt írja: „Úgy tűnik, hogy találmányaink és fejlődésünk eredményeként az anyagot egyre inkább az intellektust megillető módon kezeljük, míg az emberi életet mind jobban egyszerű anyagi erőforrásnak tekintjük.”

Marx a profithajszolást tette felelőssé a végnélküli háborúkért és a gyermekmunkáért. Azt is észrevette, hogy a kapitalizmusban az emberek elszigetelődnek egymástól, ami a társadalmon belüli elidegenüléshez vezet. A gépektől való újkeletű függőség és az embertelen kapitalista környezet az emberekben fokozódó félelmet és bizonytalanságot ébreszt. Jó érzékkel vette észre, hogy a társadalom egy rendkívül fejlett technikai világot hozott létre, de nem fejlesztett ki olyan eszközöket, amelyekkel azt irányítani lehetne.

A kapitalista fejlődés során egy új etikai probléma is megjelent, a fetisizmus. Marx szerint ez a munka terméke iránti felfokozott tisztelet eredménye. Mind mondja: „A dolgokat kezdtük el értékelni, nem pedig az embereket, akik azokat létrehozzák.” Érdekes módon Marx már a motorizáció korai napjaiban megérezte, hogy az autó egy ilyen fetisizmust serkentő ipari cikké válhat. – Ez a rész főként Popkin és Stroll alapján íródott.

Marx úgy vélte, hogy a szocializmus nemcsak a gazdasági igazságtalanságot orvosolná, hanem egy új, emberközpontú erkölcsöt is megteremtene.

Ami a gazdasági igazságtalanságot illeti, az általam átélt szocializmusban a meg nem érdemelt gazdasági különbségek mérséklésében sikerült némi eredményt felmutatni. Az emberek közötti eredendő (genetikai!) különbségek miatt azonban kétségesnek tartom, hogy a tökéletes egyenlőség bármilyen társadalmi rendszer reális célkitűzése lehetne. E helyett szerintem arra kellene több figyelmet szentelni, hogy a társadalom milyen módon kezeli a tagjai között elkerülhetlenül létező egyenlőtlenségeket. Ez elsősorban a különbségek ésszerűtlen kiszélesedésének meggátlását jelenthetné. Amikor Marx arra szólított fel, hogy mindenki a képességei szerint adjon, és a szükségletei szerint vegyen el, ezt az optimalizálási lépést kifelejtette a napirendjéből.

Az emberközpontú erkölcs megteremtése a háború utáni Magyarország szocialista rendszerében, ahonnan származom, szintén csak részben valósult meg. Azzal, hogy a rendszer szociális juttatásokat biztosított, valóban elősegítette a körülményektől függő egyenlőtlenségek mérséklését, és némileg bővítette az emberi interakciók lehetőségét is. Azonban a bukott szocialista országok egyikének sem sikerült termékeny talajt biztosítania a gazdasági innovációnak, a szólásszabadságnak, és a szabad művészi véleménynyilvánításnak. Egy igazán emberközpontú társadalomban szerintem ezek a tényezők elengedhetetlenek.

Marx kritikai értékelése

Russell bírálta Marxot, amiért túlságosan belemerült az élet gyakorlatiasságaiba. Talán kissé méltánytalanul, de azért is elmarasztalta Marxot, mert szigorúan csak bolygónkra és az emberiségre összpontosított. Russell szerint egy igazi filozófusnak fel kellene ismernie, hogy az emberiségnek nincs akkora kozmikus jelentősége, mint azt Kopernikusz előtt hitték. – Őszintén szólva ezt övön aluli ütésnek tartom Marx ellen, mivel nagyon kevés nyugati filozófus épített fel igazán kozmikus filozófiát. Az ókori görögökön kívül csak Francis Bacon jut eszembe olyan gondolkodóként, aki filozófiáját az egész univerzumra megpróbálta kiterjeszteni.

Popkin és Stroll bírálta Marx tézisét, miszerint a múlt tapasztalatai alapján a történelem megjósolható. Szerintük a történelem nem alkalmas olyan empirikus elemzésre, amely igazolhatná az ilyen típusú előrejelzések jogosságát.

Ezzel a fenntartással hajlamos vagyok egyetérteni, mivel sok olyan emberi tényező módosíthatja a történelem alakulását, amelyeket a gazdaság dinamikus elemzése nem képes figyelembe venni, mint például a kapzsiság, a félelem, az agresszió, az altruizmus, a vallási meggyőződés, a bátorság, a puszta temperamentum stb.

Bhután, a Svájc nagyságú himalájai ország kiváló példája annak, hogy a történelem milyen emberi tényezőit hagyta figyelmen kívül Marx. Hogyan magyarázhatta volna meg Marx, hogy 2008-ban ez a feudalista ország nem a várt dialektikus küzdelem, hanem királya látszólagos bölcsessége és jóakarata eredményeként vált brit típusú alkotmányos monarchiává? Az átmeneti időszakban magának a bhutáni királynak kellett meggyőznie alattvalóit, hogy szavazzanak a királyi hatalom korlátozására.

Marxot további jogos kritika illeti az erkölcsi nézetei és a történelemről alkotott nézetei közötti egyértelmű ellentmondás miatt. Míg az erkölcsi kérdésekben elutasította az abszolút örök igazságot, politikai doktrínájában a szocializmust a történelmi fejlődés erkölcsi csúcsának tekintette. Tehát ha a történelemről van szó, akkor ott mégis létezik örök, abszolút erkölcsi igazság?

Marx közgazdasági elmélete szintén több szinten sebezhető, bár nem hiszem, hogy a sebek gyógyíthatatlanok. Először is, a ma létező kapitalizmusban a munkások élete nem vált olyan nyomorulttá, mint ahogy azt Marx megjósolta. Valójában a munkások élete lényegesen javult a szakszervezetek, a trösztellenes törvények, a társadalombiztosítási intézkedések stb. hatására. A marxista érvek szerint azonban ez a javulás nagyrészt a szocialista elvek alapján bevezetett intézkedéseknek köszönhető.

Azonban azt is érdemes észrevenni, hogy bár a korai kapitalizmushoz képest az átlagos munkás élete javult, az élet minősége relatív fogalom. Ennek fényében tagadhatatlan, hogy a kapitalisták életszínvonala lényegesen többet javult, mint a munkásoké. Örök emberi igazságnak tűnik, hogy az emberek elégedettsége a többi ember jólétének is függvénye; ezért a kapitalizmusban tapasztalható növekvő gazdasági szakadék továbbra is társadalmi feszültségeket generál. Különösen szembetűnő, hogy a gazdaságot érő csapás először, és legkeményebben mindig a munkásokat és az egyszerű embereket érinti. Ennek legutóbbi sajnálatos példája a 2008-as világgazdasági katasztrófa, amit leginkább az alsó- és középrétegek sínylettek meg. A munkából élők és a kapitalista munkaadók lehetőségei közötti egyre szélesedő szakadék a legtöbb kapitalista társadalmat továbbra is megosztja. Ez a megosztottság a 2016-os amerikai elnökválasztás egyik fő kérdése volt, és az azt követő négy évben a probléma csak tovább éleződött.

A Marxot érintő további kritikáiban Popkin és Stroll arra is rámutatott, hogy az etnikai, nacionalista és hozzáteszem a vallási hovatartozás, legalább annyira, vagy talán még fontosabb a történelmi események meghatározásában, mint az osztályidentitás.

Végezetül tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy a szocialista gazdaság minden eddigi formája ütőképtelenebbnek bizonyult a kapitalista gazdaságnál.

Russell három ágra osztotta a modern politikai rendszereket: a Locke és Bentham műveire épülő liberalizmus; marxizmus; és fasizmus. Az első kettő meglehetősen közel áll egymáshoz, lévén, hogy a társadalmi és gazdasági kérdéseket alapvetően empirikus és tudományos módon próbáljak megközelíteni. A kettő közötti egyetlen jelentős különbség a magántulajdon megítélése. Russell ugyancsak szkeptikus volt a marxizmus által megjövendölt teljes politikai és gazdasági harmóniát illetően, amit csupán vágyálomnak tekintett, és jellegzetes szatirizmusával Jézus második eljöveteléhez hasonlított.

Russell a fasizmust a tudomány- és ésszerűség ellenes koncepcióival a liberalizmus és a marxizmus gyökeres ellentétének tekintette. Véleménye szerint a fasizmus Rousseau-tól indult ki, majd Fichte, és különösen Nietzsche gondolatain nőtt fel az akarat bálványozásával, szupermen-nel és a korlátlan uralkodási joggal rendelkező mesterfaj hirdetésével. Russell az emberi elmének az észszerűséghez való visszatérítését szorgalmazta, mivel „a felsőbbrendűség deklarációja csak viszályt szülhet”. Bár Russell ezt nem mondta így ki, Marx munkásságában egy őszinte törekvést vett észre ebben az irányban.

Bizonyos értelemben Popkin és Stroll záró sorai is némi rokonszenvet sejtetnek Marx iránt: „Komolyan meg kell fontolni, hogy mit is lehetne megvalósítani Marx jobb világ utáni vágyából, és abból az elképzeléséből, ahogy ezt el lehetne érni.” – Szerintem a Popkin és Stroll értékeléséhez hasonló, kiegyensúlyozott megközelítés új kapukat nyithatna meg a múltbeli tapasztalatok jövőbeli felhasználása felé. A marxizmus és a fasizmus egy szintre helyezése az ideológiailag motivált, érzelmi hatásokra törekvő és szelektív információn alapuló kapitalista propagandában semmiképpen sem szolgálhatja a történelem széleslátókörű értékelését.

 Herbert Spencer (1820-1903); egyesítő tudás; az evolúció szerepe

Durant alapján

Spencer az univerzum minden aspektusában evolúciós folyamatot vélt felfedezni, kezdve a tisztán fizikai jelenségektől, egészen az emberi társadalomig kifejlődéséig. Elfogadta, hogy semmi sem tudható biztosra, ezért szorgalmazta a tudomány és a vallás közötti megbékélést. A metafizika hozzáférhetetlenségéről elfogadta Kant következtetését, ezért a filozófia számára új feladatot jelölt ki: az összes rendelkezésünkre álló tudás egységesítését. Az egyesítést az evolúciós folyamat alkalmazásával kísérelte meg. Szerinte az evolúció mechanikai erőkön keresztül határozza meg az univerzum minden aspektusát.

Biológiai evolúciós nézetei mind a darwini, mind a lamarcki gondolatokat tükrözik. Bár kezdetben az elme evolúcióját is tisztán mechanikus folyamatoknak tulajdonította, később ezt a meggyőződését módosította.

Társadalmi nézete a kereslet-kínálat által vezérelt gazdaságon és a háborúk elutasításán alapul. Erkölcsi rendszerében az ember értékét a társadalomban való hatékonyságától tette függővé, de a szülő-gyermek kapcsolatát különlegesnek tekintette.

Összességében elmondható, hogy bár Spencer korának egyik vezető intellektusa volt, befolyása a 20. századra szertefoszlott. Ironikusan fogalmazva úgy tűnik, hogy Spencer az általa kidolgozott „egyensúlyi elv” áldozata lett.

Spencer a fizikai világ, a biológiai szervezetek, az emberi elme, az emberi kultúra és a társadalmak evolúciójának mindenre kiterjedő koncepcióját dolgozta ki. Ezeket fő művében, a Szintetetikus filozófiában foglalta össze.

A kiismerhetetlen

Miután felismerte, hogy a különböző vallások mekkora hatalmat gyakorolnak az emberi lélekre, Spencer érdeklődni kezdett a vallásos eszmék iránt. Eközben két mélyenszántó következtetésre jutott: „a gonosz dolgokban is van valami jóság, és a hibás dolgokban is van némi igazság." Kutatásai során azt állapította meg, hogy a világegyetem és az idő eredete mindenféle teória számára felfedhetetlen maradt. Való igaz, hogy az ateista nézet képes megmagyarázni egy valós világot, de anélkül, hogy akár az univerzum kezdetét vagy a keletkezésének okát meg tudná magyarázni. Isten eszméjével a teizmus csak egy lépéssel ment előbbre az ateistáknál, mert sem a teremtő okát, sem keletkezésének rejtélyét nem tudták megfejteni. – Bár az Ősrobbanásról kialakult kép némi betekintést enged az univerzum mechanikus működésébe, de az alapkérdések megoldása megreked a szingularitásnál (a szingularitás olyan körülményeket jelent, amelyekben a jelenleg ismert fizikai törvények már nem alkalmazhatóak). Bár a szingularitás felismerésével csökkent tudatlanságunk mértéke, mégis ugyanúgy szembe kell néznünk a végső megismerhetetlenség problémájával, mint bármely antropomorfizált isten elfogadásával.

Az idő felfoghatatlan természetének felismerése után Spencer a térről is hasonló megállapítást tett: akár végtelenül osztható, akár nem, a térről egyik esetben sem tudunk észszerű konklúziót levonni.

Miután kimutatta a fizikai világ megfejthetetlenségét, figyelme az elme és a tudat áthatolhatatlansága felé fordult. Elemzése végén megállapította, hogy „semmit sem tudhatunk meg a dolgok végső természetéről”. A világ alapvetően megérthetetlen valósága alapján az egyetlen elfogadható filozófiai álláspont az agnoszticizmus.

Durant ideje óta számos új tudományágban hihetetlen előrelépés történt, elsődlegesen a részecskefizikában és a kozmológiában. Ezek az eredmények egyre határozottabban a valóság kvantumszerűsége irányába mutatnak. Úgy tűnik, hogy a végtelenség kezdi elveszíteni létjogosultságát mind a legkisebb, mind a legnagyobb skálán, és hihetetlenül kicsi vagy felfoghatatlanul nagy értékek váltották fel. Ma már hiteles érvek szólnak amellett, hogy a Planck-távolság (1.65_*10^-35m) a tér legkisebb építőköve. Tudomásom szerint hasonlóan véges minimális mennyiségek léteznek a tömeg, a töltés, az energia és talán magának az időnek a jellemzésére is – bár a gravitációra ilyet még nem tudtak kimutatni –. Hasonlóképpen, bár számunkra elérhetetlen, az univerzumnak mégis csak van vége, ami (sajnos) a fény sebességénél gyorsabban távolodik tőlünk. Noha lényünk metafizikai titkát még mindig nem fejtettük meg, az anyag gondos tanulmányozásával jelentős lépéseket tettünk Spencer óta a megismerhetetlen feltárása felé.

Spencer elfogadta a hegeli gondolatot, hogy: „Az igazság általában az antagonisztikus vélemények összehangolásában rejlik”. A tudásról szóló elmélkedését meglehetősen önkényesen zárta le azzal, hogy a vallás és a tudomány összeegyeztetésére szólított fel. Szerinte a tudománynak el kell ismernie, hogy törvényei csak a jelenségeket írják le, míg a vallásnak el kell fogadnia, hogy a teológia nem észszerűsítheti a mítoszt, amely a felfoghatóság határán túl van. A materializmusnak nem szabad az anyagot magától értetődőnek tartania, míg a vallásnak fel kell hagyni az Abszolút – Isten – emberként való megjelenítésével. A gondolatot konstruktívnak tartom, de nem tudom, hogy hova vezet.

Az evolúció általában  

Miután tisztázta, hogy mi megismerhetetlen, Spencer a megismerhető dolgok felé fordította figyelmét. A kanti nézetet követve elfogadta, hogy a metafizikával ellentétben a tudomány szolgálhat hasznos ismeretekkel. A filozófia szerepét a tudományos eredmények összegzésében látta, ennek megfelelően a tudás értékét az összefoglalás hatásosságával találta arányosnak. Az alkalomszerű tudás csak alacsony szintű egységesítésre képes, míg a szervezett tudományok részben egységesítik a megszerzett információt. Végülis szerinte a filozófia az, ami teljes mértékben egyesítheti az összes megszerezhető tapasztalatot, és így a legmagasabb szintű tudást szolgáltatja. De vajon van-e olyan egységesítő elv, amely lehetségessé teszi a filozófiának ezt a feladatát?

A választ Spencer az integráció (egyesülés) és „feloldódás” dinamikájában találta meg. Az evolúciót az anyag ciklikus elrendeződésében képzelte el, amivel párhuzamosan az anyag mozgása lelassul – vagyis az elrendeződött anyag rendezettsége nem bomlik fel –. Amint a ciklusban az anyag eléri a teljes integrációt, a mozgás a mélypontra kerül. Ekkor az anyag megint alkotórészeire bomlik szét, a mozgás a maximumra gyorsul fel, és egy új ciklus veszi kezdetét.

Ha ezt kozmikus szinten vizsgáljuk meg, akkor kimutatható, hogy a rendkívül mozgékony csillagközi gáz homogenitása idővel a csillagok összetettebb, magasabban szervezett formájává sűrűsödik össze; ez az anyag integrációja. Itt a gáz kezdeti, szinte korlátlan mozgása a csillagon belüli körülhatárolt helyváltoztatásra korlátozódik. A szupernóva-stádiumban az anyag ismét formátlan tömeggé válik, lényegesen magasabb mozgási szabadsággal.

Spencer hasonló evolúciós /feloldódási (azaz integrációs/széthullási) ciklust feltételezett az egész természetben, beleértve a társadalmat is. A ciklusban az elemek szervezetekké fejlődnek; az érzések és az emlékek tudássá tömörülnek; és a családok törzsekké-klánokká-városokká-államokká-szövetségekké egyesülnek. A folyamat során az alkotórészek mozgásszabadsága egyre csökken. Ezért cserében viszont az alkotórészek közötti kapcsolatok bonyolultabbá válnak, amelyek a szorosabb összetartozás révén jobb túlélést biztosítanak a csoportnak.

Ahogy a diszperzióból kialakul az integráció és az egység (a szétszóródottságból kialakul a szervezettség), a homogén primitívség sokrétű összetettséggé válik. A végén ez a folyamat megfordul. Az egész evolúciós folyamatot hajtó mechanikai erőket az alábbiak foglalják össze.

1. A homogén instabilitását véletlenszerű külső erők okozzák.

2. A következő lépésben a hatások megsokszorozódnak – képzeljük el, hogy egy havas domboldalon némi instabilitás elindít egy lavinát.

3. Ezen a szinten változatos környezeti hatásokra  szegregáció fejlődhet ki, aminek eredményeként az egész különálló ágakra oszlik fel. Ennek egyik példája az angol nyelv és kultúra, amely kanadai, ausztrál vagy amerikai irányba fejlődött ki. Darwin klasszikus biológiai evolúciós elmélete ugyancsak részben a szegregáción alapul. Például a pintyek egymástól némileg eltérő tulajdonságokat fejlesztettek ki a különböző szigeteken.

4. Az equilibrium az a végső állapot, amelyben a szervezettségből adódó korlátozások miatt a mozgás lassan megszűnik. Erre az állapotra jó példa a bolygók forgási sebességének csekély, de kimutatható lassulása. Amint a mozgás megszűnik, a korábbi egyensúly megbomlik. Ez történik a fejlett élő szervezetekben a halál után, amikor az anyagcsere sajátos, szigorúan szabályozott mozgásformái leállnak, és helyettük az elemekre való bomlás véletlenszerű mozgása veszi át a szerepet. Társadalmi szinten a Római Birodalom jó példa az equilibrium megszűnésére a birodalom kettéválásával, majd sok államra szakadásával.

A vallások által ígért Isten és menny helyett Spencer csupán az evolúció és felbomlás körforgását tudta garantálni, amely elkerülhetetlenül az equilibriumhoz és annak végső feloldódásához vezet. Habár tudta, hogy ez az alapvetően pesszimista filozófia ellenállásba fog ütközni, végig határozottan kitartott érvei mellett.

Spencer evolúciós filozófiáját bírálva Durant kétségét fejezte ki, hogy az azonos elemekből álló „egész” – például egy hidrogén gázfelhő vagy egyetlen etnikai csoportból álló ország – eredendően instabilabb lenne, mint egy különböző részekből álló „egész” – például egy csillag, ami a hidrogénen kívül számos más elemet is tartalmaz vagy egy többnemzetiségű ország –. Ezzel Durant lényegében megkérdőjelezte az első lépés hitelességét – a homogén jelenség instabilitását –  Spencer evolúciós  folyamatában. Az élő szervezetekkel kapcsolatos tapasztalatok igazolni látszanak Durant fenntartását, mivel az egyszerű homogén életformák általában stabilabbak, mint a bonyolultabb heterogén életformák – lásd a baktériumokat, amelyek túlélik az emberre halálos sugárzást, vagy a magvakat, amelyek több száz év után kikelnek.

Biológia, az élet evolúciója

 Biológiával foglalkozó munkájában Spencer a populációdinamika, az öröklődés, valamint az élő szervezet és a külvilág közötti kölcsönhatást tárgyalta. Mint mondta: „Az élet lényege a belső folyamatok állandó hozzáigazítása a külső viszonyokhoz.” A biológiai evolúció érdekében a darwini elméletet Lamarck gondolataival módosította, amelyek az öröklődésre gyakorolt ​​külső hatásokat hangsúlyozták.

Nehéz nem észrevenni, hogy az utóbbi időben nagy érdeklődéssel fogadott epigenetika hasonlít a lamarcki elmélethez. Véleményem szerint a klasszikus genetikai mechanizmus szerepe elsősorban a faj állandóságának megőrzése, és leginkább csak a generációkon átívelő lassú alkalmazkodást teszi lehetővé. A környezet rövid távú változásaihoz történő alkalmazkodást olyan örökölhető tulajdonságok is segítik, amelyek nem járnak a genetikai kód sorrendjének megváltozásával – ennek vizsgálatát végzi az epigenetika – . Bár ezek a változások emlékeztetnek az öröklődésre, a genetikus kódra gyakorolt hatásukat még vizsgálják.

A legrátermettebbek túlélésének darwini elve helyett Spencer sajátos módon értelmezte az evolúciót, és ennek leírására a következő, Darwinétól eltérő fogalmakat használta: homogenitás és heterogenitás, inkoherencia és koherencia, egyesülés és széttagoltság, szétszórtság és integráció. Ezek a sajátos kifejezések puszta formalitásoknak tűnnek, és lényegében Spencer a Darwinizmust követte némi lamarcki módosítással.

Az elme evolúciója

Spencer biológiai jártassága, és méginkább pszichológiai ismeretei Durant-ban hagytak némi kétséget. Amint Durant megjegyezte, a szakosodott tudományterületek hiányos ismerete egyértelmű veszélyt jelent a széles körben érdeklődő szakembere számára, mint például a filozófusok számára. Szerinte Spencer ebbe a csoportba tartozott, és hajlamos volt olyan esetekben is elméleteket formálni, amikor a bizonyítékok nem egészen állták meg a helyüket. Azt viszont Durant is elismerte, hogy Spencer az elsők között kísérelte meg a mentális funkciók elemi jelenségekre való bontását, egészen az anyag mozgásának szintjéig. Bár Spencer kezdetben komoly erőfeszítéseket tett ezen a téren, élete későbbi szakaszában feladta a mentális jelenségek evolúciójának fizikai magyarázatára irányuló munkát.

A társadalom evolúciója

Spencer munkásságának csúcsát Durant a szociológiában elért eredményeiben látta, ahol szerinte Spencer remekművet alkotott. Spencer a társadalmi fejlődést is a korábban felvázolt evolúciós elvek alapján írta le. Az eleinte szétszórt, homogén gondolatok fokozatosan összeálltak és elrendeződtek a társadalom heterogén formációiba, mint a művészet, a kormányzat, a vallás és a tudományok.

Meglehetősen cinikusan, bár sajnálatosan tárgyilagos módon, Spencer a történelmet rablás, árulás, gyilkosság és nemzeti öngyilkosságok sorozataként szemlélte. Úgy vélte, hogy „az érett, felelőségteljes társadalmi állapot lehetősége alapvetően a háborúk megszűnésétől függ”. Véleménye szerint az ipar kifejlődése jelenti a kulcsot a békéhez, a demokráciához, a női emancipációhoz, sőt még a monogámiához is. Ez utóbbit azzal magyarázta, hogy a háborúk a hadseregek létszámának növelése érdekében lényegében többnejűségre bátorítanak.

Ahogy a társadalomban az ipar átveszi a katonaság szerepét, a babonaság és a vallás is átadja majd helyét a liberális gondolatoknak, mint például az emberi élet és jellem javításának lehetőségébe vetett hitnek. Véleménye szerint a szocializmus gátat vet a vállalkozószellemnek, mert az erős központi kormányzat az egyénnek csak alárendelt szerepet juttat. Eltőkélt támogatója volt a kereslet és kínálat által vezérelt gazdaságnak.

Az ipar társadalmi életben betöltött jótékony szerepét illetően Spencer egyértelműen tévedett, mivel figyelmen kívül hagyta a rövidlátó emberi kapzsiság veszélyét, amely az iparban termékeny talajra talált.

Véleményem szerint Spencer alulértékelte a szocializmust, amely megfékezhette volna az ipari kapitalizmus szabadjára engedett mohóságát. Ahelyett, hogy teljesen elvetnénk a szocializmus gondolatát, érdemes volna jónéhány aspektusát kölcsönözni, és beépíteni az eljövendő társadalmi modellekbe.

Spencer, akárcsak a kereslet- és kínálat által vezérelt szabadpiaci kapitalizmus rendíthetetlen hívei, figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy az önszabályozás egy megtörtént eseményre adott utólagos válaszlépés, azaz reakció. Az önszabályozás hatásossága azon múlik, hogy mennyi idő telik el a változás és a reakció között. A gazdaság önszabályozásában ez az idő számottevő lehet, így a vezérlési mechanizmus természeténél fogva lassú és nehézkes. Ahogy az élet egyre dinamikusabbá válik, a változások is gyakrabban és gyorsabban történnek. A gazdasági és politikai rendszerek önszabályozó reakciókészségének elkerülhetetlen késedelmessége nem feltétlenül képes elég gyorsan alkalmazkodni a változékony helyzetekhez, és ilyenkor a szabadpiaci erők téves útra vezethetnek. A 2008-as pénzügyi összeomlás az Egyesült Államokban és szerte a világon az önszabályozás ilyen csődjének tökéletes példája volt.

A gondos tervezésnek, az elfogulatlan(!) előrelátásnak és az óvatosan kigondolt megelőzésnek minden stabil társadalmi modellben helyet kellene találni. Ez pedig aligha érhető el körültekintő központi kormányzás nélkül. A szocialista gazdasággal és politikával lefolyt kísérletezés minden bizonnyal tartalmaz bizonyos értékeket, amelyeket érdemes lenne megőrizni, módosítani vagy továbbfejleszteni ezen a területen.

Az erkölcs evolúciója

Spencer azt javasolta, hogy az erkölcsöt és az etikát a természetes kiválasztódás biológiai törvényeire kell bízni.

Bár első látásra ez egy elfogadhatónak tűnő gondolat, de emlékeznünk kell arra, hogy a Taygetus-hegyen rosszul értelmezett természetes szelekció minden valószínűség szerint sok potenciálisan tehetséges polgártól fosztotta meg Spártát. Steven Hawking zsenialitása minden bizonnyal örökre rejtve maradt volna a kozmológia művelői előtt, ha túlélését egyedül a természetes kiválasztódásra bíztuk volna. Ahhoz, hogy a természetes szelekciót az erkölcsi elvek működőképes eszközévé tegyük, lényegesen többrétű elemzésekre kell felkészülnünk!

Spencer példák hosszú sorával illusztrálta az erkölcsi kódexek relatív természetét a történelem során. A fegyverek, mint például az íj, nyíl, lőfegyver stb., emelték az egyén társadalmi státuszát az amerikai őslakosok között – és sajnos a modern Amerikában is emelik  – . A párbajozás bizonyos kultúrákban erkölcsi kötelesség volt, és ennek bizonyos maradványai a viselkedésben máig fennmaradtak. Spencer ezt a típusú katonai erkölcsöt az ipari igazságszolgáltatással állította szembe: „Minden ember szabadon megtehet mindent, amit akar, feltéve, hogy nem sérti meg más ember szabadságát.” – Jól hangzó, de kissé homályos megfogalmazás, amely sok finomítást igényelne, mielőtt használhatóvá válna az emberi érdekek ütközésének megoldásához.

Spencer elképzelését az evolúciós szabályok erkölcsben történő alkalmazásáról jól tükrözi következő kijelentése: „Az alkalmatlanoknak el kell szenvedniük az alkalmatlansággal járó hátrányokat, és a rátermetteknek hasznot kell húzniuk a rátermettségükből.” – Ez az álláspont a modern jobboldal, a konzervatívok, és meglepő módon bizonyos keresztény csoportok mantrájává vált, akik elítélik a kevésbé tehetősek elégtelen hozzájárulását a társadalmi jóléthez. Azok, akik a társadalomba „nem jól beilleszkedő” csoportba tartoznak általában a szegények, a hátrányos helyzetűek, az idősek, a fogyatékossággal élők, a betegek és néhány kisebbségi közösség közül kerülnek ki. Nekem úgy tűnik, hogy sem Spencer, sem a gondolatával egyetértők nem mutattak érdeklődést annak meghatározására, hogy mit jelent a „nem megfelelő beilleszkedés” a biológiai balsors, a társadalmi predesztináció vagy a jellemgyengeség szemszögéből megvizsgálva.

Spencer a szülő-gyermek kapcsolatot kivételnek tekintette a fenti evolúciós törvény alól. Ebben a helyzetben ugyanis elnézett némi aránytalanságot a gyerekek javára, akik általában többet kapnak a családtól, mint amennyit megérdemelnének a csoportért tett hozzájárulásuk alapján. Azt viszont határozottan elvárta, hogy a felnőttek világában a kormány-nép kapcsolatot szigorúan a teljesítmény szerinti jutalmazás határozza meg. Úgy vélte, hogy ha a gyerekek jutalmazási rendszerét a felnőttekéhez tennék hasonlóvá, akkor a társadalom és a fajok gyorsan elsorvadnának. Spencer igyekezett megindokolni az öröklés és a születési jogok társadalmi hasznosságát, amit a társadalomnak ezért erkölcsi kötelessége volna jutalmazni. Nézetei a következő kérdéseket vethetik fel. Mit tekint a társadalom haszonnak, és mitől függ az egyén hatékonysága? Előnyös-e a társadalom számára, ha hagyja, hogy a szegények szegénységben éljenek? Hiszen a kedvezőtlen körülmények lezárják az utat a szegények gyerekeinek hatékonnyá válása előtt, és a társadalom így egyre több szegény embert fog kinevelni. Vajon az öröklés és a jómód az a fajta hatékonyság, amelyet a társadalomnak kedvezményekkel érdemes honorálnia?

Spencer tökéletes, háborúk nélküli ipari társadalmában az emberek szabadsága teljessé válna, és a kormány egyetlen szerepe az egyenlő szabadságjogok biztosítása lenne. A kormány azonban nem védhetné meg „az alsóbbrendű” egyéneket a képesség szerinti jutalmazásból eredő egyenlőtlenségektől, hiszen ezzel a csoport túlélését és fejlődését kockáztatná.

 Spencer téveszméknek tartotta a politikai jogokat, mint például a szavazást, és csak a szabad cselekvéshez, az elnyomástól mentes élethez és a boldogság kereséséhez kapcsolódó jogokat ismerte el. A nőket túlságosan önzetlennek tartotta az anyai ösztöneik miatt. Végső esetben a férfiaknak ugyan megadhatják a szavazati jogot – bár ezzel Spencer nem értett egyet –, de a nőknek semmiképpen nem szabad szavazni, mert a háborúkban nem kockáztatják az életüket. Ezt a kitételt nehéz megérteni, mivel Spencer eleve háborúellenes volt!

Spencer maga is elismerte hajlamosságát, hogy absztrakt kérdésekbe bonyolódjon. Durant szerint a pártatlanság is hiányzott belőle, és gyakran figyelmen kívül hagyta az elképzeléseibe nem illeszkedő tényeket. Mindezen gyengeségek ellenére Durant „századának legnagyobb angol filozófusának” tekintette Spencert.

William James (1842-1910); a valóság maga a tapasztalat; egy elmélet akkor igaz, ha működik

 A hagyományos empiristákkal ellentétben James kulcsszerepet tulajdonított az objektív világból érkező ingerekre reagáló szubjektumnak is. Ez a radikális empíria végül a pragmatizmus felé vezette őt. Számára az univerzum egyetlen valósága a „tiszta tapasztalat”. Amikor a világot vizsgáljuk, elménk ennek a tiszta tapasztalatnak az egyik aspektusaként értékeli az anyagot, a tiszta tapasztalat másik aspektusát. Azzal, hogy az egyetlen létező valóságot sem anyaginak, sem szelleminek nem tekintette, csatlakozott a többnyire panteista filozófusok társaságához. Ezt az irányzatot ő semleges monizmusnak nevezte.

James a tapasztalat sajátos értelmezésével a filozófiát irányát a valóság természetének keresésétől a valóság következményeinek vizsgálata felé fordította. Mivel a következmények általában valamilyen tevékenység eredményeként jönnek létre, filozófiájának jelszava a cselekvés lett. A mindenáron „csinálni kell valamit” dicsőítésének hevében akkor is cselekvésre szólított fel, ha bizonytalan volt a végeredmény. Azt állította, hogy a bizonytalan helyzetekben végrehajtott cselekvés legalább némi esélyt ad a jó elérésére, míg a bizonyosságra várás ezt könnyen elszalaszthatja.

James szerint az igazság az, ami jobbá teszi az életet. Mivel a hasznot és profitot hozó cselekedet erkölcsi kötelességünk, az igazság keresése dicsérendő törekvés. Vallási nézeteit is a pragmatizmus hatotta át. Szerinte ha egy hiedelem hasznos, akkor igaz is. Tehát, ha Isten gondolata hasznos valakinek, akkor az adott személy számára Isten létezik is. Pluralista teizmusa és a multiverzumokba vetett hite bő teret biztosított az emberek szabadjára engedett cselekvéséhez.

Bár sokan elsősorban pszichológusnak tartják, filozófiai munkája miatt Charles Sanders Peirce mellett talán az első eredeti amerikai filozófusnak tekinthető. Neki tulajdonítják a radikális empirizmus megteremtését, és Peirce-szel együtt egyik alapító atyja volt a pragmatizmusnak, ami tartós hatást fejtett ki az amerikai életszemléletre. Orvosi tanulmányai révén fogékonnyá vált a materialista gondolatokra, de vallási érdeklődése ezzel konfliktusba került. Valószínűleg ennek a kettősségnek lett az eredménye politeista nézete is. Jó humora és meleg természete miatt általában kedvelték, de fiatalabb kortársával, Santayanával kibékíthetetlen viszályba keveredett.

A tapasztalat mint a valóság egyetlen próbája

A radikális empirizmus felülvizsgálta a hagyományos empirizmust, amely szerint a gondolatok a külső tárgyak hatására alakulnak ki a szubjektív megfigyelőben. A radikális empirizmus egyetértett a klasszikus irányzattal abban, hogy természetfeletti vagy transz-empirikus jelenségek, mint például az intuíció, a kinyilatkoztatás vagy az a priori érvelés nem elfogadhatóak. Ellenben, nézetük szerint a tapasztalat teljessége nemcsak magából a tárgyból ered, hanem annak összefüggéseiből, okozatából és értelmezéséből is. Mindezen tulajdonságok a szubjektív megfigyelő sajátosságait is magukba foglalja.

James előtt a tudásfilozófia a megfigyelőből (szubjektum) indult ki, aki kölcsönhatásba lép egy tőle függetlenül létező tárggyal. A szubjektum az elme vagy a lélek, a tárgy pedig lehet valami anyag, az örökkévaló esszencia, egy másik elme, vagy öntudat esetén magának az érzékelőnek az elméje. Ez a fajta szubjektum-objektum kettősség gyakorlatilag minden korábbi filozófiai gondolkodásnak része volt. James viszont a szubjektum és az objektum szerepét egyetlen elembe konszolidálta, amit ő a tiszta tapasztalatnak nevezett. Ezzel lényegében a hagyományos szubjektum-objektum dualizmust egy nem-fundamentális szintre redukálta, aminek eredményeként újra kellett értelmezni az elme és az anyag filozófiai eszméjét, magát a gondolkodást és az igazság hagyományos fogalmát.

James a tudat eredetét ugyanazon forrásra vezette vissza, mint ami az anyagi tárgyakat is kialakította. A tudás a gondolataink funkciója, és ez a funkció tesz bennünket tudatossá. A tudat, mint minden más, az egyetlen létező valóságból, az ősalkotóból ered. Az ősalkotó természetét és megjelenési formáját James az általa tiszta tapasztalatnak nevezett koncepcióban vélte megtalálni. Számára a megismerés nem az egymástól független kettős szubjektum-objektum kapcsolatán alapult, hanem az egyedüli tiszta tapasztalat két aspektusán: a megfigyelő és az őt körülvevő anyagi világ sajátos viszonyán. James így határozta meg a tiszta tapasztalatot: „az élet folyása, amely elmélkedésünk alapanyagát szolgáltatja”. Ezzel a felfogással lényegében megszüntette az elme és az anyag közötti különbségtétel jogosságát, és létrehozta a semleges monizmust.

Mielőtt meghatároznám ezt a fogalmat, helyénvalónak tűnik összehasonlítani a különféle filozófiai iskolák nézeteit az elméről, amit szellemként vagy mentális szubsztanciaként is említettek és az anyagról, amelyet fizikai szubsztanciaként is kezeltek.

- A karteziánus dualizmus mindkettőt egymástól függetlenül létező szubsztanciának tekintette.

- A materializmus – más néven fizikalizmus – az anyagot alapvető szubsztanciaként ismerte el, aminek az elme a származéka.

- Az idealizmus a mentális szubsztanciát fogadta el alapvető szubsztanciaként, amiből az anyag is származik.

- A semleges monizmus egy meg nem nevezett szubsztanciát tekint az egyetlen alapvető valóságnak. Azzal kapcsolatban nem foglal állást, hogy ez a szubsztancia anyagi vagy szellemi, de az elme és az anyag ebből származik. Fogalmilag az idealizmus és a materializmus is a monizmus formáinak tekinthetőek, de mivel az alkotóelem természetét megnevezik – vagy az elme vagy az anyag – , nem nevezhetők semleges(!) monizmusnak. Habár a megnevezés Jamestől származik, Spinoza és Hume munkássága már a kifejezés megalkotása előtt is magában hordta a semleges monizmus gondolatát.

Russell elfogadta James azon elképzelését, hogy az elme nem független jelenség. Mint írja: „a nyersanyag, amelyből a világ felépül, nem kétféle, vagyis nem anyag és elme. Ehelyett a nyersanyag kölcsönhatásai különböző mintákban rendeződhetnek el: bizonyos elrendezéseket mentálisnak nevezünk, másokat pedig anyaginak.” Russell azonban nem fogadta el James állítását, hogy a valóság alapanyagát a tiszta tapasztalat  képezné.

Russell érvelése szerint nem lehetséges minden valóságot megtapasztalni. Példaként a Hold túlsó oldalára hivatkozott. Bár Russell idejében még nem láthatták a Hold Földdel ellentétes felszínét, mégsem volt ok a valóságosságában kételkedni. Berkeley és Hegel, bár felfogásuk lényegesen különbözött a megismerés lényegéről, ugyancsak nem fogadták el a dolgok létezését, ha azokat nem észleljük. Természetesen Berkeley számára Isten mindig jelen volt, hogy „szemmel tartsa” a Hold túlsó oldalát.

James bizonyos mértékig egyetértett Berkeley-vel és Hegellel, de megpróbált kiutat találni nyilvánvaló tévedésük kiküszöbölésére. E szerint: „a megtapasztalt dolgokból képesek vagyunk bizonyos meg nem tapasztalt dolgokra is következtetni.” Arra hivatkozva, hogy a tapasztalat csak az élő szervezetek képessége, Russel mégis elvetette James tézisét a tiszta tapasztalatról, mert nem alkalmazható a valóság élettelen elemeire.

Eltekintve attól, hogy James a tiszta tapasztalatot jelölte meg a valóság végső építőköveként, összességében Russell rokonszenvezett radikális empirizmusával. Idealista beállítottsága ellenére Durant is nagyra értékelte, hogy James ismét a valós dolgokra irányította a figyelmet a korábbi brit filozófia teoretikus és ideológiai irányzata után.

James pragmatizmusa: az igazság a cselekvés eredményében rejlik

Durant a következő forrásokban vélte megtalálni James pragmatizmusának gyökereit: Kanttól a „gyakorlati ok” értelmezésében, Schopenhauertől az akarat magasztalásában, Darwintól a legjobban illeszkedő – James szerint a legigazibb – eszme fennmaradásában és az utilitarizmustól a használhatóság értékében. James elkötelezett praktikus hajlamát Charles Peirce ébresztette fel, aki szerint egy gondolat értékét az határozza meg, hogy a cselekvés végrehajtásakor milyen következményekhez vezet. Peirce úgy vélte, hogy ilyen gyakorlati teszt nélkül a gondolatok csak véget nem érő, eredménytelen vitákhoz vezethetnek. Peirce arra inspirálta Jamest, hogy új definíciót találjon az igazság meghatározására, amelyben a hangsúly nem a gondolat eredetén vagy várható eredményén lenne, hanem a gondolatból származó tényleges cselekvés kimenetelén.

Ami az igazság természetét illeti, Durant emlékeztetett bennünket, hogy Spinoza azt a természeti törvényekben találta meg, de James ezeket csupán tapasztalataink leegyszerűsített megfogalmazásának tekintette. A skolasztika az igazságot a dolgok lényegében kereste, de sikertelenül. A darwinizmus a valós dolgok eredete után kutatott, de Durant szerint homályos találgatásokba gabalyodott bele. Aztán jött a pragmatizmus azzal a kérdéssel, hogy mi a következménye az igaz dolgoknak, és a választ megtalálta a cselekvésben és a jövőben – azaz a cselekvés kimenetelében –.

Itt egy rövid kitérőben reagálni szeretnék arra, ahogy Durant a Darwinizmust és a tágabb értelemben vett „eredet” kérdését kezelte. Durant a „ködfátyol” (nebula) kifejezést használta annak leírására, hogy a dolgok eredetének kutatása végén szerinte hová vezet a darwinizmus útja. Könyvének megírásakor a nebula kifejezés alatt Durant valószínűleg az első szerves anyag kialakulására gondolt a fiatal Föld szervetlen vegyületeiből, vagy esetleg a csillagok és a bolygók létrejöttére a korábbi csillagok porából.

Az 1920-as évek óta összegyűlt tudományos eredmények új jelöltet találtak Durant nebulájára az ősrobbanás formájában. Az igaz, hogy az ősrobbanás nehezen megmagyarázható, minden elképzelést próbára tevő pillanata, amikor a világegyetem erői anyaggá és energiává formálódtak, könnyen azonosítható lenne Durant alábecsült, homályos nebulájával. Azt viszont mindenképpen el kell ismerni, hogy a múlt követése az ősrobbanás első másodperctöredékéig óriási mennyiségű ellenőrizhető emberi tapasztalaton alapul, anélkül, hogy bármilyen természetfeletti erő befolyását feltételezni kellene. A kezdeti pillanatok óta az univerzumban lefolyt események láncolata mind ez ideig összhangban van az evolúció elvével.

Darwin ennek a globális evolúciós folyamatnak csak egy kis részével foglalkozott, amikor a biológiai fajok kifejlődését jellemezte itt a Földön. Való igaz, hogy az univerzum legelső pillanatáról nincs információnk, mert megismerési lehetőségeink egy félelmetes falba ütköztek, a szingularitásba. A szingularitásban a jelenleg ismert fizikai törvények nem alkalmazhatóak, ezért minden erre az állapotra vonatkozó feltételezés hitelesíthetetlen marad. Az univerzum történetében ez az a pont, ahol egy teremtő gondolata, bár nem bizonyítható, de nem is cáfolható. Mivel az ősrobbanás utáni univerzum evolúciójának legtöbb lépése tudományosan magyarázható, egy potenciális isten bármilyen további beavatkozására vonatkozó gondolat csupán fantáziadús, de tényszerűséget nélkülöző és fölösleges spekulációnak tűnik. Ha azonban elfogadjuk James pragmatizmusát, akkor az emberi történelem szinte egészét átívelő, és továbbra is életképesnek bizonyuló vallás igazságértéke nem tagadható.

Az igazság új koncepciója alapján, amely csak a cselekvés kimenetelétől függ, James olyan helyzetekben is döntéshozatalra bátorít, amelyekben nincs elméleti alapja a helyes döntésnek. Vallási nézeteit azon az alapon alakította ki, hogy logikai bizonyíték nélkül is jogunk van hinni – lásd később –. Úgy vélte, hogy ha van egy olyan gondolatunk, ami esetleg jobb élethez vezethet, akkor abban hinnünk kell, hacsak nem akadályozza meg egy másik, előnyösebb gondolat kivitelezését. Bizonyos értelemben azt szorgalmazta, hogy a nagyobb „készpénz értékkel” rendelkező elgondolásokat kell követnünk, és a metafizikai hagyományos gyakorlatával fel kell hagynunk.

Ennek a nézetnek a kiindulópontja abból a morális kötelességérzésből adódik, hogy az igazságban hinnünk kell és a hamisat el kell utasítanunk. Míg a szkeptikus esetleg tévesen utasítja el az igazságot, ha hamisnak hiszi, a hiszékeny a hamisat is tévesen fogadhatja el igazságként.

James felismerte, hogy bizonyos esetekben nincs elég információ a megoldás igaz vagy hamis természetének eldöntésére. Mivel szerinte az igazság elfogadása és a hamisság elutasítása egyenlő erkölcsi értékű, úgy érvelt, hogy ilyen kétes helyzetekben jobb ha elfogadjuk a két nem bizonyított alternatíva valamelyikét és annak megfelelően cselekszünk. Ha ugyanis elhalasztjuk a döntést, akkor garantáltan semmi esélyünk sem marad az igazság felismerésére. Ha viszont a „vak cselekvés” mellett döntünk, akkor a siker esélye még mindig 50% marad. – Ugyanezt az érvelést az istenhit megindoklására már a 17. században is alkalmazták „Pascal fogadásában”.

Russell azzal a szándékkal elemezte tovább ezt a témát, hogy bebizonyítsa James érvelésének helytelenségét a valós életben. Ha kettő helyett (például: van vagy nincs Isten) három igaz vagy hamis lehetőség közül választhatunk, például keresztény, buddhista és hindu világnézet, akkor önmagában mindegyik nagyobb valószínűséggel hamis mint igaz – 33% igaz, 66% hamis –. Ha ebben a helyzetben egyáltalán nem választunk, az esélyünk 100%-os arra, hogy nem találjuk meg az igazságot. Véletlenszerű választás esetén a hibaarány 66%-ra csökkenne, míg a helyes döntés valószínűsége 33% lenne. Nyilvánvaló, hogy a lehetséges választási lehetőségek számának növekedésével James megközelítése egyre kisebb valószínűséggel fog elvezetni a helyesdöntéshez. Russell ezért azt a következtetést vonta le, hogy a többszörös kimenetel lehetősége végül elértékteleníti James elvét. – Ezen a ponton óvatos vitába szállnék Russell érvelésével. Ha bármilyen bonyolult helyzetben vakon választunk, még mindig marad némi, bár egyre kisebb esélyünk a helyes döntésre. Nekem úgy tűnik, hogy a rossz döntések hátrányos következményeinek feltételezése nélkül Russell érvelése nem védhető. Az élet azonban számtalanszor bizonyította, hogy a rossz döntéseknek lesznek kedvezőtlen következményei. Ezt tudva, Russel mégiscsak helyes úton járt James elvének kritizálásával.

James a vallást is a pragmatizmus szemszögéből vizsgálta meg, és azt a tanulságot vonta le, hogy minden olyan hit elfogadható, amely az embereket boldoggá és erényessé teszi. Az igazság pragmatikus meghatározása önmagában is megkérdőjelezhető, mivel lényegében mindent igaznak fogad el, ami boldoggá és erényessé teszi az embereket. James ezt így fogalmazta meg: „Egy gondolat addig igaz, amíg azt hisszük, hogy hasznot hoz az életünkben.” Ebből kifolyólag: „az igazság keresése arra kötelez bennünket, hogy azt tegyük, ami kifizetődő.” Ezekből a kendőzetlen szavakból világosan látszik, hogy a létezés titkainak kifürkészése helyett, ami a filozófia és az emberi megismerés hagyományosan mozgatórugói voltak, James a filozófiát egy szimpla eszközzé módosította egy tetszetős világkép megtalálásához.

Russell különösen kifogásolta, hogy James pragmatizmusa csak a teljes(!) hittel vagy hitetlenséggel számolt. Ahogy Russell a mindennapi életet látta, gyakran szembesülünk olyan helyzetekkel, amelyek kimenetele nem csak fekete vagy fehér lehet, hanem a szürke különféle árnyalata is. Szerinte tevékenységeinket bizonyos konkrét meggyőződéssel kezdjük el, és ténykedésünk során változik a kezdeti elgondolásba vetett bizalmunk szintje. Amikor például egy könyvet próbálunk a polcon megtalálni, először elképzeljük, hogy itt vagy ott lehet, de valószínűleg nem egy harmadik helyen. A könyvet többnyire elgondolásunk néhány ilyen „dinamikus” leszűkítése után találjuk meg. Russell így foglalta össze álláspontját: „Minden hipotézisednek csak annyi hitelt adjál, amennyit a bizonyítékok garantálnak!” – A bizonyítékok garanciájának megítélése természetesen világos fejet és elfogulatlan gondolkodást igényelne. Ez milyen gyakran fordul elő a valós életben?

Durant fő problémája az volt a pragmatizmussal, hogy a pragmatikus igazság esetenkénti, amennyiben csak véletlenszerű helyzetekre vonatkozik. Szerinte az igazságnak általános érvényűnek és állandó értékűnek kell lennie. James igazság értelmezése szerint, ha egy gondolat egy alkalommal jól szolgálta az embereket, de később mégis tévesnek bizonyul, az elgondolást akkor is igaznak kell tekinteni. Durant szerint ebben az esetben az eredeti terv a legjobb esetben is csak hasznos hibaként értékelhető.

James a vallásról

James pragmatizmusa jól tükröződik a vallásról alkotott nézeteiben. Istent a vallás vitathatatlan történelmi sikere miatt fogadta el egyetemes erkölcsi értékként. Kiindulópontja szerint: „egy hiedelem akkor igaz, ha kedvezők a hatásai…Ha Isten hipotézise kielégítő eredményt hoz, akkor igaz”. James nem mondta, hogy Isten létezik, helyette azt hangoztatta, hogy az istenbe vetett hit „éppen olyan jól működik”, mintha valóban létezne. Nem meglepő, hogy az Egyház kifogásolta James álláspontját a vallás pragmatikus igazolását illetően.

Russellnek azzal volt alapvető problémája, hogy az istenhitet a vallás következményei határoznák meg. James gondolatmenetét követve Russell kijelentette, hogy mivel a Mikulás hipotézise „a szó legtágabb értelmében kielégítően működik”, akkor léteznie kell. – Ez persze egyértelműen hamis következtetés, hacsak nem egy bizonyos korú gyermekről van szó egy sajátos kultúrában.

A monoteista beállítottságú Durant különös érdeklődéssel elemezte James vallási pluralizmusát. Durant emlékeztetett, hogy a skolasztikus keresztény istenségnek szükségszerűnek, egyedinek, végtelennek, tökéletesnek, változtathatatlannak, hatalmasnak, örökkévalónak, intelligensnek, mindentudónak, mindenhatónak és egyszerűnek kell lennie – Durant valóban az összes fenti szót használta a latin formájukban –. A korábban említett naturalista vallási nézeteiből kiindulva James amiatt aggódott, hogy ha igaz a fenti skolasztikus istenkép, akkor az emberek puszta bábokká válnának.

James olyan filozófiát akart létrehozni, amely egyetemes hitrendszer kidolgozására ösztönzne, miközben elkerülne két végzetes hibát.

1. Nem szabad, hogy csalódást okozzon legkedvesebb vágyaink és legbecsesebb reményeink megvalósulásában.

2. Nem foszthatja meg az emberiséget az egyetemes ügyekben való nélkülözhetetlenség érzetétől, különben megsemmisülne az emberi motiváció.

James úgy vélte, hogy a korábbi filozófusok személyes elfogultsága sokkal nagyobb mértékben befolyásolta filozófiájukat, mint bármely objektív érvelés – ez talán egy kicsit túl szigorú vélemény a filozófusokról. – A filozófusokat két típusba sorolta.

Az idealista filozófusok általában lágy lelkűek, akik a dogmákat, az a priori igazságot, a szabad akaratot és a monizmust részesítik előnyben. Ők általában optimisták.

A materialisták ezzel szemben kemény lelkűek, akik elutasítják a vallást, és a tapasztalatokat tekintik a tudás egyetlen hiteles forrásának. A materializmusra továbbá jellemző a fatalista, pluralista, pesszimista és szkeptikus gondolkodásmód is.

Néhány filozófus a két típus közötti határvonalra esett, és maga James is ezek egyikének bizonyult. „Kemény lelkülete” a tények becsületében és az érzékekre iránti bizalomban nyilvánult meg, míg a determinizmus elutasítása és a vallás iránti látszólagos igénye felfedte a „lágy lelkű” hajlamát.

James úgy vélte, hogy a pluralista teizmus némileg harmonizálhat a materialista és az idealista filozófiai irányzatok (szerinte) látszólag egymásnak ellentmondó vonásaival. Szerinte a többistenhit jobban illik a világ sokszínűségéhez, mint a monoteizmus.

A filozófiai monizmust a monoteizmus metafizikai megfelelőjének tartotta, ami „azoknak a filozófusoknak a természetes betegsége, akik az igazság helyett az egységesítésre éheznek és szomjaznak”. – Vajon az általa bevezetett semleges monizmust kivételnek tartotta? 

James hitt a multiverzumokban. Mindegyik multiverzumnak létezik egy saját istene, akik nem rendelkeztek a keresztény Isten végtelen természetével. Bár ezek az istenek erőteljesek voltak, birodalmukban csak a számos meghatározó tényező egyikeként határozták meg az ottani világ sorsát. James világa egy kaotikus multiverzum volt, ahol az emberiségnek több esélye lenne saját jövőjét meghatározni, mint egy monolitikus, többé-kevésbé előre meghatározott univerzumban.

James szerint az emberek szabad akaratú, szabad ügynökök. Ezt az emberi lelkiismeretfurdalás létezésében látta bizonyítottnak: egy determinisztikus világban mi értelme volna a lelkiismeretfurdalás kialakulásának, ha bűnös tettem előre meghatározott? A szabad akaratba vetett hitet ahhoz is szükségesnek tartotta, hogy az embereket felelősségre vonhassák tetteikért. A multiverzum gondolatával alkalmat adott a szabad akaratban rejlő maximális lehetőségek megnyilvánulására, mivel így az emberi akarat szélesebb színtéren nyilvánulhatott meg, mint az egyedüli univerzum kizárólagos szabályrendszerén belül. Beismerte, hogy a multiverzumokban létező több istenre éppoly gyengék a bizonyítékok, mint a magányos univerzumban létező egyetlen istenre. Pragmatizmusához híven azonban nem látta akadályát, hogy saját érdekeinknek megfelelően válasszunk a két lehetőség között.

Jamesnek volt egy misztikus oldala is, mivel hitt egy, a mindennapi világunkon belül létező alternatív spirituális világ létezésében.

Habár mélyen humanista volt, az emberiséget nem tartotta a világegyetem legmagasabb szintű formájának. Mivel jómaga egy fáradhatatlan munkamániás volt, úgy gondolta, hogy mindenki másnak is van kiaknázatlan tartalékenergiája. Megdöbbentette, hogy a természet meghódítása helyett ezt az energiát az emberiség háborúkra pazarolja. – Ugyan nem kevés vonakodással, de nem hagyhatom figyelmen kívül megemlíteni azt a számos technikai vívmányt, amely a katonai tevékenységekből került át a mindennapi civil életbe. A vitának azonban itt nincs vége, mert azt is felhozhatjuk, hogy a katonai kutatások helyett a polgári szükségletek központba állításával talán még nagyobb haladást érhettünk volna el, a pusztító erők felszabadítása nélkül. – James ugyan mutatott némi rokonszenvet a szocializmus iránt, de elítélte az egyén és a zseni lebecsülését, ami szerinte együtt járt ezzel a társadalmi formával.

Végső értékelésében Durant kijelentette, hogy Jamest inkább pszichológusnak, mint filozófusnak kellene tekinteni, mivel a metafizikai igazságról kevés fogalma volt. James elkerülte a kérdést, hogy a filozófia igaz-e vagy sem, és ehelyett a filozófia mindennapi életünkre gyakorolt ​​hatására összpontosított. Mindezek ellenére, Durant üdvözölte James munkásságát,  amivel Kant és Bergson nyomdokaiba lépett a vallás materializmustól történő megmentéséért.

Russell leginkább James empirista vonásait értékelte. Pragmatizmusát azonban „a szubjektivista őrület” egyik formájának tartotta, amely szerinte „a legtöbb modern filozófiára jellemző”. James maga is belátta, hogy a metafizika ősi kérdéseit válaszolatlanul hagyta arról, hogy kik vagyunk, hogyan jutottunk el idáig, és hová tartunk. Ehelyett egyszerűen egy újabb tippel és egy sajátos meggyőződéssel járult hozzá a gondolkodás tárházához. Az egyik utolsó mondat, amit papírra vetett et volt:

„Nincs konklúzió”