A XII. századtól Szent Tamásig

 A XII. század.

Ennek a századnak fő ismertetőjelei voltak a pápa megnövekedett befolyása az európai politikában és az erősödő egyházi dominancia a mindennapi életben. A virágzó lombard városok a reneszánsz melegágyává váltak, míg a keresztes háborúk Európa és a Közel-Kelet nagy részén megváltoztatták a társadalmi, gazdasági és kulturális tájat. Ez volt az az idő is, amikor a kereszténység megtalálta meg filozófiai támaszát a skolasztikában.

A 12. és a 13. század között Russell négy fejleményt tartott említésre érdemesnek. Mind a négy szoros kapcsolatban állt a növekvő pápai és egyházi hatalommal.

1. Folytatódó konfliktusok a Szent Római Birodalom és a pápaság között.

A pápák, akik III. Henrik idején még a császár irányítása alatt álltak, az 1122-es wormsi konkordátum aláírásával II. Callixtus pápa és V. Henrik között, egyenrangúvá váltak a császárral. Ennek leglényegesebb pontja volt, hogy elvették a császártól a püspöki felavatás (investiture) előjogát és a pápának juttatták. Ez a módosítás nemcsak a császár felett biztosított megnövekedett pápai hatalmat, hanem a püspökökkel szemben is, akik akkortól kezdve a pápa kinevezettjei lettek.

2. A lombard városok felemelkedése.

Frederick Barbarossa német császárt (1152-1190) ellenséges viszonyban állt Lombardiával. A császár az 1162-es lombardiai hadjárata során Milánót a földdel tette egyenlővé. A harcokban a pápa Lombardiát támogatta, és segítségül hívta a normannokat. A normannok színrelépésével a háborúság virtuális döntetlennel végződött. Az ellenségeskedések igazi nyertesei a lombard városok lettek: Genova, Pisa, Velence, Milánó és Firenze. Az elkövetkező néhány évszázadra ezek a városok lehetőséget kaptak egy virágzó világi kultúra kifejlesztésére a művészet, a zene, az irodalom, valamint a tudomány területén.

3. A keresztes hadjáratok.

1095-ben II. Urbán pápa (1088-1099) meghirdette az első keresztes hadjáratot. Ettől kedve a keresztes hadjáratokkal járó háborús propaganda és vallási buzgóság tovább növelte a pápa hatalmát. Ezen felül, a zsidók fizikai, kulturális és spirituális semlegesítése az első három keresztes hadjárat során, Bizáncból a keresztény Európába helyezte át a jövedelmező kereskedelmet. A keresztes hadjáratok ugyancsak elősegítették a Konstantinápollyal folytatott kulturális együttműködést, amelynek eredményeként számos görög szöveget lefordítottak latinra, és azok így elterjedhettek Európában.

4. A skolasztika kialakulása és fejlődése.

A skolasztikus mozgalom, a kereszténység filozófiai támasza, a 12. század elején indult meg a következőkkel ismérvekkel.

- Ortodoxia. Bár a „sötét középkor” végeztével különféle újszerű teológiai és metafizikai gondolatok kezdtek el keringeni Európában, néhány alapvető dogma szigorúan érintetlen maradt. Ezek közé tartoztak a 325-ben véglegesített niceai hitvallás, az Egyház bűntelensége és az ember eredendő bűnösségének elismerése.

- A keresztény filozófiában a korábbi platóni irányzattal szemben Arisztotelész került előtérbe.

- A korábbi misztikus gondolkodásmód helyett a dialektikus és logikus érvelés került előtérbe. Ez talán Arisztotelész hatását tükrözhette.

- A skolasztikus gondolkodók körében központi kérdéssé vált az egyetemesek (univerzálisok) kérdése.

Talán némileg meglepően, Russell a skolasztikus filozófia egyik gyenge pontját a dialektikus módszerekre való támaszkodásban vélte megtalálni. Véleménye szerint ez a fajta dialektizmus a tények és a tudomány iránti közömbösséghez vezetett. Ennek oka részben az érvelés túlértékelése volt a megfigyeléssel szemben, másrészt a definíciókra és szóhasználati finomságokra fordított kínosan pedáns koncentráció elterelte a figyelmet a valós életről.

Roscelin (1050-1125); az egyetemeseket tagadó nominalizmus atyja

Megalapozta a nominalizmusnak nevezett filozófiai irányzatot, és ezzel  a korai skolasztikus filozófusok között uralkodó realizmusa ellen fordult. A nominalizmus szerint csak az egyedi, kézzelfogható dolgok valóságosak, az egyetemesek vagy általános fogalmak csupán egyszerű szavak valós érték nélkül. Ehhez az ontológiai meggyőződéséhez kapcsolható, hogy az Egyház által hirdetett Szentháromság helyében létrehozta a Triteizmust, ami három testiségben különálló istent feltételezett a három természettel bíró egyetlen Isten helyett.

Ő volt az első igazi skolasztikus filozófus, aki szerint csak az egyedi létezők valósak, és az egész, az egyetemes, egyszerűen csak egy szó (a nomen latinul szavat jelent). Ezzel az állásponttal sokan a nominalizmus megalapítójának tartják, bár egyesek filozófusok szerint ez a cím Ockham Vilmosnak jár (lásd később).  

Ezen a ponton érdemesnek tűnik egy rövid kitérőt tenni a filozófiában használatos három alapfogalom tisztázására: a szélsőséges realizmus, a mérsékelt realizmus és a nominalizmus. A filozófiában ezeknek a kifejezéseknek számos vetülete van, amelyek túlmutatnak a jelen írás keretein. Elegendő annyit mondani, hogy a három fogalom mögött meghúzódó különbség az egyetemesek és az absztrakt ideák értelmezésében rejlik.

Egyetemesek és az absztrakt eszme

Az egyetemesek olyan tulajdonságok, amelyeken két vagy több létező egyed osztozik. Ez lehet valamilyen típus (hal, épület, csillag), egy bizonyos tulajdonság (szomorú, színes, látható) vagy kapcsolat (barátja valakinek; közelebb, mint valami). Már a filozófiai gondolkodás kezdetei óta rendkívüli érdeklődés mutatkozott meg az iránt, hogy az egyetemes fogalmaknak van-e olyan valós megfelelője, amely túlmutat az emberi érzékeken. Az egyik típusú megválaszolandó kérdés az, hogy csak az a bizonyos ló létezik-e, amit éppen látunk, vagy létezik egy „lószerűség” is, amit persze közvetlenül nem tudnánk érzékelni. Ez a viszonylag egyszerű kérdés tágabb értelmezésben az egész absztrakt világképünket is kétségbe vonhatja, ha például azt szeretnénk megtudni, hogy létezik-e egy „gravitációnak” nevezett valóság, vagy csak az a bizonyos zuhanó tárgy valóságos, amit éppen megfigyelünk. Talán a fentiek alapján érthetőbbé válik az egyetemesek vs. egyedi fogalmak jelentősége a minket körülvevő valóság értelmezésében.

Bár a valós és látszólagos létezés kérdése kezdetben csak az egyetemesekre irányult, később az absztrakt eszmék is a filozófiai vizsgálódás tárgyaivá váltak. Ennek oka az, hogy számos, bár nem minden, egyetemes fogalom egyben absztrakt is abban az értelemben, hogy nem kézzelfogható. A ló például egy egyetemes fogalom, ami minden egyes lóban felismerhető. Ezért mindenkinek, aki már valaha is látott lovat, a szó hallatán nagyjából ugyan az a kézzel fogható, megsimogatható, kocsiba fogható stb. jelenség jut eszébe. Ezért a ló fogalma bár egyetemes, de nem absztrakt. A gravitáció, vagy szeretet viszont nem jelenik meg konkrét formában, ezért az ilyen fogalmak nem csak egyetemesek, de egyben absztraktak is. 

Mivel az egyetemes és az absztrakt eszmék hasonlósága korán nyilvánvalóvá vált, a filozófiai irányzatok mindkét entitást gondosan elemezték.

Szélsőséges realizmus

Platón ideáit az egyetemesek korai megtestesítőiként foghatjuk fel, ilyenformán Platón volt az, aki az egyetemesek kérdését előszőr fölvetette. A platóni ideák egy érzékszerveink számára elérhetetlen birodalomban fordulnak elő, de mivel ez a birodalom része az emberi tudattól független valóságnak, az ideák is valóságosak, csak számunkra éppen nem érzékelhetőek. Az ideák fogalmának bevezetésével Platón megalapozta azt, amit ma szélsőséges realizmusnak neveznek. 

Amikor Szent Ágoston az ideák birodalmát, az egyetemeseket, a keresztény Isten természetfölötti teremtő elméjében képzelte el, lényegében Platón nyomdokait követte. Ha belegondolunk, Szent Ágoston eredendő bűnnel kapcsolatos álláspontja tarthatatlanná vált volna, ha minden emberi lényt egyediként fogadott volna el. Ha az első pár az embereknek csupán az egyik konkrét képviselője lett volna, akik történetesen bűnöztek, akkor hogyan örökölhetné az egész emberiség a vétküket? Ha viszont az ember nem csak egyszerűen egy konkrét, egyedi lény, hanem Isten elméjében megfogant egyetemes valóság, akkor az első pár vétke már könnyen ráruháztató az utódjaikra.

Itt érdemes Platón szélsőséges realizmusáról is tenni egy rövid kitérőt. Mivel a platóni ideák egy tökéletes, ideális valóság reprezentánsai, a filozófiáját gyakran platóni idealizmusként is emlegetik. Fontos észrevenni azonban, hogy az a földöntúli birodalom, ahol az ideák a maguk módján valóságosak, az emberi tudattól függetlenül, de léteznek. Ezért filozófiája mégsem tekinthető idealistának, hanem realistának, mert az idealizmus nem ismeri el az emberi elmétől független valóságot – lásd később – . Egy valódi idealista tagadta volna az ideák fizikai létezését, és merő gondolatoknak vagy koncepcióknak tekintette volna őket, amik az emberi tudat termékei.

Mérsékelt realizmus.

Arisztotelész az ideáit (ő ezeket formáknak nevezte) áthelyezte Platón időtlen és tér nélküli, fizikai világon túli birodalmából, a fizikai, konkrét világ minden egyes létező teremtményébe. Ennek megfelelően az egyetemes „zöld” nem a „zöld-ség” érzékelhetetlen birodalmában létezik, hanem a zöld fű, a zöld asztal stb. kézzelfogható valóságában. Azzal, hogy az egyetemeset az elvont világból áthelyezte a konkrét világba, megalapozta az úgynevezett mérsékelt realizmust. 

Az egyetemesek filozófiai értelmezésének egy másik formája Peter Abelárdtól jött, aki ugyan elismerte az egyetemesek valóságát, de azokat nem minden egyes egyedi létezőben vélte felfedezni, hanem csak az emberi elmében. A mérsékelt realizmusnak ezt a változatát ma konceptualizmusnak nevezik (lásd még Ockham Vilmos alatt). 

Összefoglalva, a realizmus összes fenti formája azt állítja, hogy a valós világ nem csupán egyedi részletek gyűjteménye, hanem egyetemes és absztrakt elemek sajátos összessége. A realizmus különböző képviselői csupán az egyetemes elhelyezkedését választották ki más-más színtéren.

Nominalizmus

A realizmus mindkét formájával ellentétben, a nominalizmus elutasítja az egyetemesek (például emberiség; ló; barátja valakinek) vagy absztrakt elemek (például méret; érzelem) létezését. A valóság csak az egyedi, specifikus tárgyakban létezhet. A nominalisták értelmezése szerint a lovakban csak az a közös, hogy mi lovaknak hívjuk őket. Számukra csak egy bizonyos ló létezik; vagy János, Jakab barátja valóságos, de a barátság maga nem lehet felfogható része a valóságnak. A ló, vagy barát kifejezéseket csupán szavaknak tekintik. Szerintük egyetemesek nincsenek, csak általános kifejezések vannak, amelyek olyan konkrét eseteket írnak le, amelyekben valami közöset találhatunk. Roscelin a „flatus vocis” (puszta hangzás) kifejezést használta az egyetemesek leírására. A nominalisták csak a 2 decis pohár vagy a 10 decis pohár jogosultságát ismerik el, de a poharak méretét értelmetlennek tartják. Júlia lehet boldog vagy szomorú, de a nominalizmus számára Júlia érzelmi élete, vagy akár pillanatnyi érzelme is, nem létező entitások. Mint ahogyan a realizmusnak, úgy a nominalizmusnak is több vállfaja van, de ezek tárgyalása túlmenne a jelen írás keretein.

A nominalista filozófia vetületei

Mivel az absztrakt eszmék, így a természet törvényei (gravitáció, termodinamika első törvénye stb.) is a nominalizmus érdeklődési körébe került, a kérdés kikerülhetetlenné vált, hogy az induktív ismereteket egyáltalán elfogadhatjuk-e a valóság feltárásának eszközeként? A természeti törvények nagy része induktív módon született: számos egyedi konkrét eseménye megfigyelése után lehetővé vált valamilyen egyetemes következtetés levonása, ami  az adott törvényként tisztult le. Ha viszont a nominalista meggondolás alapján elvetjük az egyetemesek valós értékét, akkor van-e bármiféle alapja az általunk kibogozott természeti törvényeknek?

Jóval később David Hume tárta fel a nominalista ontológia szélsőséges, de elméletileg megdönthetetlen ismeretelméleti következményét. Gondos megfontolások után Hume arra a következtetésre jutott, hogy törvények nem léteznek, csak egyedi megfigyelések. Ennél fogva nem lehetünk biztosak abban, hogy a múltbeli tapasztalatok teljes bizonyossággal megjósolhatják a jövőbeli jelenségeket. Márpedig a természeti törvények lényegében mind ezen a feltételezésen alapulnak. Hume érvelése szerint a Newton-féle gravitációs törvény hitelességét nem tekinthetjük megdönthetetlen ténynek csak azért, mert a történelem során eddig minden egyes objektum a Föld közepe felé esett. Bár mi ösztönösen így teszünk, nincs tudományosan megalapozott bizonyosság arra vonatkozóan, hogy a leejtett tárgy egyszer majd ne lökődhetne ki az űrbe, vagy mozoghatna a felszínnel párhuzamosan. A nominalizmus által felvetett gondolatok nyilvánvalóan alapvető, és látszólag jogos kihívás elé állítják a világ megismerésének lehetőségébe vetett bizalmunkat.

Russellnek a nominalizmus ellen volt egy jelentős nyelvi-logikai kifogása. Azt kérdőjelezte meg, hogy miért kellene másként kezelni az egyetemeseket, mint az általános kifejezéseket, amik szavakkal írják le azokat. Példaként felhozta, hogy a nominalizmus tagadná az egyetemes „macska” létezését, de ugyanakkor a „macska” főnevet elfogadhatónak tartja, mint a specifikus, egyedi macskák gyűjtőneve. Russell azt állította, hogy a macska gyűjtőfogalom ugyanúgy irreális, mint az egyetemes „macska”, hiszen macska nem létezik úgy általában, csak mint konkrét macskák, például fehér macska, fekete macska, szelíd macska, stb. – Az univerzálisakat és az általános kifejezéseket illetően számomra nem vált világossá, hogy Russel mindkettőt, vagy egyiket sem tekintené a valóságban létezőnek.

A Szentháromság Roscelin szerint

Nominalista nézetének megfelelően Roscelin elvetette a Szentháromság hivatalos értelmezését, amely szerint egyetlen valóságos, létező testben három egyetemes aspektus  egyesülhetne (az Atya, a Fiú és a Szentlélek). Szerinte Isten a valóságban három fizikailag elkülönült teremtés. Ismerve az akkori időket, nem lehet meglepő, hogy megvádolták eretnekséggel. Életének megmentéséért visszavonta nézeteit 1092-ben, és Angliába menekült. Itt vitába keveredett Szent Anzelmmel, és visszaköltözött Rómában, ahol rendezte kapcsolatát az Egyházzal. 

Abelárd (1079-1142); az egyetemesnek van némi valóságértéke; a szándék határozza meg az erkölcsöt

Nominalista felfogásához hűen tagadta a megfigyelés értékét az igazság felfedésében. A skolasztikába újdonságként bevezette a dialektikus érvelést. Etikájában azt hirdette, hogy az erkölcs mércéjét a szándék határozza meg. Ezzel kijelölte az utat Kant etikája felé.

Abelárd Roscelin tanítványa volt, de Russell szerint intellektuálisan felülmulta mesterét. Egyik tanítványával, Héliosszal való szerelmi kapcsolata legendássá vált. Szerencsétlenségére Héliosz egy kanonok unokahúga volt, aki ellenezte a kapcsolatot. A kanonok erőszakosan kasztráltatta Abelárdot, aki ezután kolostorba vonult, Héliosz pedig zárdában fejezte be életét. Az idők során szerelmük számos műalkotás megszületését ihlette meg.

A skolasztikusok között Abelárd volt talán a legdialektikusabb. „Igen és nem” című könyvében számos tézis mellett és ellen is felsorakoztatott dialektikus érveket, gyakran minden megfogható következtetés levonása nélkül. – Ez a vitatkozó kedvű hozzáállás a szkeptikus Arcesilausra és Carneadesre emlékeztet. – Abelárd szerint az igazsághoz vezető egyetlen út a dialektikával érhető el. A Szentíráson kívül, amelyet ő is érinthetetlennek tartott, minden mást kész volt dialektikus érvekkel megvitatni. A Szentíráson kívül semmit sem tartott tévedhetetlennek, beleértve az apostolokat és az Egyház bölcseinek kinyilatkoztatásait.

Az egyetemesekkel kapcsolatban úgy foglalt állást,  hogy az általános koncepciók egyszerűen csak sok dolog zavaros összemosódásából születnek meg. A platóni ideák létezését tagadta, mivel a valóságban csak a konkrét, megfigyelhető dolgok léteznek. Ez a nézet közel áll Roscelin nominalizmusához. Azonban míg Roscelin az egyetemeseket egyszerűen szavaknak (flatus vocis) tekintette, Abelárd elismerte, hogy az egyetemesek elég pontosan körülírják a specifikus jelenségek tulajdonságait. Mindemellett a realistákkal ellentétben ő nem hitte, hogy az egyetemeseknek van önálló létezése: habár két ember mutathat valami olyat, amit mi emberi természetnek nevezhetünk, a valóságban nincs olyan dolog, hogy „emberi természet”: ez csak egy fejünkben született koncepció. Abelárd nézete tehát közelebb áll a mérsékelt realistákhoz, mint a szigorú nominalizmushoz.

Figyelemre méltó etikai munkájában arra a következtetésre jutott, hogy egy cselekedetet nem az eredmény teszi erkölcsössé vagy erkölcstelenné, hanem a szándék – ez az erkölcsi álláspont újra jelentkezik Kant filozófiájában. – Abelárd megítélése szerint a szándék vagy megfelel Isten akaratának és ebben az esetben erkölcsös, vagy szándékosan semmibe veszi az isteni akaratot, és így bűntudatot eredményez. Ehhez azonban azt is hozzátette, hogy ha valaki ugyan Isten akarata szerint, de bűnös indíttatásból cselekszik, akkor is bűnt követ el. Hű maradva ehhez a szándék-vezérelte erkölcsi elvhez azt is kijelentette, hogy a Jézust keresztre feszítő hóhérok tette nem ítélhető el, ha hitük szerint a törvényes kötelességüket teljesítették. Nem meglepő, hogy Krisztus ítélet végrehajtóinak ilyen erkölcsi alapon való megítélése miatt nagy bajba került az egyházzal.

Ugyan Abelárd figyelmen kívül hagyta az empirikus tudás jelentőségét, a dialektikus érvek becsben tartásával mégis komoly intellektuális változásokat indított el a gondolkodásban. Nem nehéz belátni, hogy egy olyan elvszerű, vitatkozó kedvű intellektus, mint Abelárd, akinek még ráadásul néhány eredeti gondolata is volt, szembe került az eretnekség rettegett vádjával.

Szent Bernát (1090-1153); az egyház befolyásának növelése a világi kérdésekben

Őszinte jámborságtól hajtva harcolt az egyházon belüli változások ellen. Hasonló lelkesedéssel próbálta elérni a vallási törvények elsőbbségét a világi törvényekkel fölött.

Szent Bernát a skolasztika misztikus ágát képviselte, amely Roscelinnel és Abelárddal szemben nem az érvelésben kereste a vallás igazságát, hanem a szubjektív tapasztalatokban. Az Abelárd elleni heves kritikája jó alkalmat kínál néhány fontosabb eretnek keresztény dogma összefoglalására. 

Szerinte Abelárd

- úgy kezelte a Szentháromságot, mint egy ariánus, akik Istent és Jézust külön személynek tekintették;

- úgy értelmezte az isteni könyörületességet, mint egy pelagius: az emberek képesek bűntől mentes életet élni mivel Isten teremtményei, és így nem szorulnak isteni kegyelemre;

- úgy tekintett Krisztusra, mint egy nesztoriánus: Szűz Mária nem Isten Anyja, hanem csak Krisztus Anyja volt, mivel a nesztoriánusok Krisztust embernek tekintették, aki földi élete során csak átmenetileg egyesült Istennel. A hivatalos felfogás Jézust és Istent külön személyként ismerte el, akiknek azonban közös volt a szubsztanciája. A nesztoriánusi nézet tehát eretnekségnek számított.

Szent Bernát azért is hibáztatta Abelárdot, mert azzal a feltevéssel, hogy Isten emberi ésszel megérthető, meggyengítette a keresztény hitet. Szent Bernát ortodox elvakultságának nem Abelárd volt az egyetlen áldozata. Justitianus császárt is keményen elítélte azért, mert törvényei felváltották „az Úr törvényét”. Sajnálatosnak tartom, hogy ezer évvel később néhány magas amerikai kormányzati pozíció várományosa még mindig azon siránkozik, hogy a világi törvények elsőbbséget élveznek a bibliai törvényekkel szemben.

Habár Szent Bernát vallásos őszinteségében nem kételkedett Russell, az ortodox tanokon változtatni akarókkal szembeni következetes és igen szigorú fellépése miatt „szent eretnek vadásznak” nevezte a hittudóst. Ugyanakkor készségesen elismerte jelentős költői képességeit.

Mindent összevetve, Szent Bernát nevéhez leginkább a pápa befolyásának növelése fűződik még világi ügyekben is.

A 12. századot Russell azzal foglalta össze, hogy a Konstantinápolyból, Palermóból és Toledóból kiáramló görög fordítások eredményeként Nyugat-Európában megnövekedett a görög hagyományok hatása.

A XIII. század

Ez az idő hozta a középkor virágzását a gótikus francia katedrálisok építésével; a romantikus irodalom megszületésével, mint Artúr király legendája és a Niebelungen Ének; valamint politikai változásokkal (lásd Magna Carte). Filozófiában a századot négy kiemelkedő személyiség határozta meg.

III. Ince pápa (1198-1216); tovább növekvő pápai hatalom; a negyedik keresztes hadjárat

Az korábbi egyházi reformok mérsékelt sikere megerősítette az egyház helyzetét. Erre építve, III. Ince pápa nagyobb figyelmet szentelhetett a politikai ügyeknek, és sikerült a pápai befolyást növelnie a világi közéletben is. Az ő pápasága alatt alakult ki az inkvizíció, amely eredetileg az albigens keresztes hadjáratot túlélő dél-franciaországi eretnek mozgalmak ellen irányult. Ugyancsak ő rendelte el a negyedik keresztes hadjáratot, ami Jeruzsálemről önkényesen megváltoztatta a célpontját Konstantinápolyra. Ennek eredményeként a Bizánci Birodalmat közel 60 évig latin császár vezette.

Az Egyházban korábban bevezetett mérsékelt reformok elegendő erkölcsi és politikai stabilitást biztosítottak a pápaságnak, hogy Ince pápának ne kelljen belső harcoktól és külső kritikáktól tartania. A pápa így figyelmét a világi hatalmi játszmák irányába fordíthatta. A világi királyokkal szemben jól játszotta kártyáit, és jelentősen megnövelte a Vatikán világi befolyását. Többek között II. Frigyes csecsemő király gyámja lett, aki VI. Henrik fia volt. Nem sokat törődve a keresztény alázattal „a királyok királyának, a lordok lordjának és az örök idők papjának” kiáltotta ki magát.

A világi ügyekbe való beavatkozásának egyik sajnálatos eredménye volt a hosszan elhúzódó albigens keresztes hadjáratot 1209-1229 között. A véres katonai beavatkozás a dél-franciaországi katarizmus vallási mozgalma ellen irányult. Ez az eretnek szekta a kereszténység egyik dualista változataként alakult ki. Hiedelmük szerint az Újszövetség Istene a jó Isten, aki a keresztény spirituális birodalmat teremtette meg. Az Ószövetség Istene viszont az előzőtől teljesen független gonosz isteni lény, aki a bűntől szennyezett fizikai világot megteremtéséért felelős. A pápát támogató francia király kegyetlen vérfürdőt rendezett az albigensek között, beleértve a megszállt városok civil lakosságának lemészárlását. Egy másik eretnek mozgalom, a valdensek, is sok fejfást okozta Ince pápának. Ezek a szegénységet dicsőítették a papság erkölcstelenségei és bősége ellen. Az ő sorsuk sem volt különb a katarokétól.

Az eretnekek üldözését eleinte a püspökökre bízták, de a feladatok alaposabban és módszeresebben elvégezése céljából 1233-ban IX. Gergely hivatalosan is létrehozta az inkvizíciót. Az egyház által eretneknek talált személyeket az életük megmentéséért könyörgő ima kíséretében a papság átadta a polgári hatóságok kezébe. Ha azonban elmaradt volna a máglyán való égetés, a világi hatóságok maguk is kockáztatták volna az inkvizíció elé kerülést. Ennek az átfogó „spirituális megtisztulási folyamatnak” a domonkos és a ferences rendek voltak a fő végrehajtói. Európában csak Skandinávia és Anglia kerülte el az erkölcsi megtisztulás ezen brutális módját.

Összességében a tizenharmadik századi eretnek mozgalmak a háromszáz évvel későbbi reformációhoz hasonló gyökerekből indultak ki. Az átfogóbb egyházi reformokra irányuló korai próbálkozások kudarca részben az inkvizíció eredményességének volt köszönhető, de szerepet játszott ebben a világi uralkodók szemet hunyása is.

III. Ince egyik leglátványosabb világi győzelme volt, amikor a németeket leváltották Ottó császárt a pápai pártfogolt II. Frigyes javára. Az ambiciózus pápa ekkor még nem tudta, hogy II. Frigyesben kígyótojást melengetett – lásd később.

III. Ince Jeruzsálem ellen meghirdette a negyedik keresztes hadjáratot, de a velenceieknek sikerült a sereget a riválisuk, Konstantinápoly ellen fordítani. Ince előszőr felháborodott a keresztesek arcátlanságán, hogy figyelmen kívül hagyták parancsát. Azonban, amikor a keresztesek győzelme egy latin császárt ültetett a bizánci birodalom élére, örömmel üdvözölte az új császárt. Konstantinápoly latin uralma 1204-től 1261-ig tartott, de ezalatt az idő alatt a pápaság nem volt képes újra egyesítheti a keleti és a nyugati egyházat.

Russell III. Incét az első olyan pápának tartotta, akiben a szentségnek még csak nyoma sem volt. A becsület megkívánja a kiegészítést, miszerint az Egyház szerint ő volt az egyik legjelentősebb pápa.

II. Frigyes (1194-1250); talán az első modern uralkodó; harc a pápával

A Szent Római Birodalom és Szicília királya volt, de számos más magas rangot is viselt, köztük Jeruzsálem királyát. Határtalan politikai és kulturális ambíciói gyámja, III. Ince pápa ellen fordították. Kitartóan küzdött a pápasát térnyerése ellen, és ezzel számos kiátkozás szenvedő alanya lett.

II. Frigyes a történelem egyik legkiemelkedőbb egyénisége volt, akit Nietzsche az első európainak, sok történész pedig az első modern uralkodónak tartott. Szicíliában nőtt fel egy olyan viharos időszakban, amikor váltakozó párosításokban a muszlimok, normannok, németek és a pápa hadakoztak egymással. Hat nyelven beszélt, tanult arab filozófiát, és baráti viszonyt ápolt a mohamedánokkal, ami miatt nem vált éppen a keresztények kedvencévé. Etnikailag németnek számított, de kulturálisan inkább olasznak tartotta magát némi bizánci és arab befolyással. Szicíliai udvarában például eunuchok által  őrzött háremet tartott fent.

III. Ince segítségével 1212-ben őt választották meg Ottó helyett a Szent Római Birodalom császárává. A pápai segítség ellenére Frigyes megtagadta a III. Ince parancsát egy keresztes hadjárat indítására, ezért kiközösítették. Később mégis megindult Jeruzsálem ellen, de baráti kapcsolatait felhasználva meggyőzte a mohamedánokkal, hogy Jeruzsálemet adják fel harc nélkül. 1229-ben így Jeruzsálem királya lett, de ezzel sem érte el a pápa jóindulatát. „A hitetlenek ellen harcolni kell, nem pedig tárgyalni velük,” jelentette ki a pápa. – Ez a hozzáállás fájdalmasan emlékeztetett engem a jobboldali amerikai külpolitikai hozzáállásra Irakkal és Iránnal szemben a 2000-es évek elején. – Jeruzsálem 1244-ben ismét muszlim kézbe került.

Frigyes számos eredménye közül külön figyelmet érdemel a Szicíliai Királyság progresszív törvényeinek megírása, a nápolyi egyetem létrehozása, a vert aranyérmék bevezetése, a szabad kereskedelem elősegítése és a bimbózó olasz költészet támogatása.

Egy ilyen tevékeny élet természetesen bőven adott alkalmat ellenségek megszerzésére is. Egy ponton például megvádolták egy notórius könyv, „A három csaló” megírásával. Mivel a csalók Mózes, Krisztus és Mohamed voltak, a könyvvel való bármilyen kapcsolat garantálta volna az eretnekség vádját. Mint utóbb kiderült azonban, a könyv a keresztény propagandagépezet alkotása volt, és valójában soha nem is létezett. – Érdekes megjegyezni, hogy ugyanezen forgatókönyv alapján több más, az egyházzal barátságtalan személy ellen is rágalomhadjáratot indítottak; az utolsó Spinoza volt. – 

Élete utolsó 13 évében Frigyes véres harcokba keveredett a lombard városokkal. Mivel a Lombard Liga a pápa támogatását élvezte, Frigyest ismét kiközösítették. Uralkodása vége felé üldöztetési téveszméktől hajtva sajnálatosan brutálissá vált. Többek között, megvakíttatta fő miniszterét és sok mást, akikről azt hitte, hogy összeesküdtek ellene. Halálakor a longobárdi háború még nem zárult le, de mivel nem volt utódja, a pápaság gyorsan visszaállította befolyását.

Russell II. Frigyest a történelem egyik legérdekfeszítőbb kudarcának nevezte.

Assisi Szent Ferenc (1182-1226); figyelemre méltó költő, egyetemes szeretettel

Őszintén szerető keresztény és szeretetre méltó ember volt, akinek követői ironikus módon az inkvizíció egyik  fő végrehajtóivá váltak.

Szent Ference Russell szerint a történelem egyik legszeretetreméltóbb embere volt. Jómódú családból származott, de egy leprással való találkozás arra ösztönözte, hogy feladja a gazdagságot, és néhány követőjétől körülvéve, aszketikus életet kezdjen. Az egyház először eretneknek tartotta a csoportot, mert a teljes szegénységre tett fogadalmuk túlságosan emlékeztetett az eretnek valdensek mozgalmára. 1210-re azonban III. Ince új rendként ismerte el őket, és alig két évvel Szent Ferenc halála után, IX. Gergely szentté avatta őt.

Szent Ferencre a történelem egy természetéből  fakadóan boldog emberként emlékszik, akinek az egyetemes szeretete nemcsak a keresztények, hanem minden élőlény iránt megmutatkozott. A keresztény szentek között egyedülálló módon magasabbra érdekelte mások boldogságát, mint saját üdvösségét. Mindezen becsületre méltó vonása mellett figyelemre méltó költészeti tehetséggel is megáldotta a sors.

A karma talán egyik legkeserűbb iróniájaként utódai fenekestől felforgatták a tanítását. Szegénységi fogadalmuknak hátat fordítottak, és mértéktelen luxusban éltek. Szent Ferenc bizonnyára azt sem hagyta volna jóvá, hogy a ferences rend harcosokat toborzott a pápát támogató guelf párt megerősítésére, akik Lombardiában a császár mellett álló ghibellinek ellen folytattak véres háborút.

A Szent néhány hűségesnek maradt követőjét Spirituálisoknak hívták. Az inkvizíció idején közülük sokat a saját rendjük képviselői juttattak máglyára.

Szent Domonkos (1170-1221); a fáradhatatlan eretnek üldöző

Az eretnekség üldözésének elkötelezett harcosa, aki szorosan kötődött az inkvizíció intézményéhez. Követői azonban sikeresen irányt változtattak, és az oktatás eredményes előmozdítói lettek.

Szent Domonkos életének fő célja az eretnekség elleni fanatikus küzdelem volt. Érdemei elismeréséül 1215-ben III. Ince hivatalosan is szerzetes rendként ismerte el a domonkosokat. Amint az inkvizíció beindult, a domonkosok még a ferenceseknél is buzgóbban kapcsolódtak bele a spirituális tisztogatásba. 

Domonkos utasításai eleinte arra szólították fel a követőket, hogy ítéljék el a világi tudományokat és ne vegyenek részt a bölcsészettudományok tanulásában sem. 1259-ben azonban a rend hatálytalanította a Szent eredeti rendeletét, és ezután az oktatás kulcsfontosságú intézményévé váltak. Tanulmányaik megkönnyítése érdekében a szerzeteseket nem kötelezték fizikai munkára, és az áhítat óráit is lerövidítették.

A sors bizarr fordulata, hogy a jóságos Szent Ferenc hívei egyértelműen elitélendő funkciót vállaltak az inkvizíció idején, míg az eretnekvadász és tudományellenes Szent Domonkos – akarva-akaratlanul is – egy felvilágosult oktatáspárti mozgalmat indított be.

A platóni és az arisztotelészi filozófia párhuzamba állítása

A skolasztikus filozófia Aquinói Szent Tamásban csúcsosodott ki. Míg a korábbi középkori filozófia elsősorban Platónra támaszkodott, Szent Tamással kezdődően az arisztotelészi hagyományok kerültek a skolasztika középpontjába. A korai platóni hatás elsősorban Boethius és a korábban említett Pszeudo-Dionüsius, egy 5-6. századbeli névtelen neoplatonista-keresztény író, munkásságában vehető észre.

Mivel a platóni filozófiáról való áttérés az arisztotelészi filozófiára jelentős változást jelentett a középkori gondolkodásban, érdemes a kettőt összehasonlítani. Ezt a Diffen.com internetes oldal alapján állítottam össze.

1. Platón úgy vélte, hogy minden tárgynak és fogalomnak van egy egyetemes változata az érzékelhető világon kívül – a platóni ideák –, míg Arisztotelész szerint az egyetemes forma magukban a fizikailag észlelhető dolgokban létezik. 

2. Platón elsősorban induktív érvelésre támaszkodott, amely egy gondolattal kezdődik és ennek tovább fűzésével fejlődött tovább. Platón szerint ilyen érvekhez nincs is szükséges az empirikus megerősítésre. Arisztotelész a deduktív érvelést hirdette, amely egy empirikus megfigyeléssel kezdődik, és annak értelmezése során vezet el a végkövetkeztetésig.

3. Mindketten megegyeztek abban, hogy a gondolkodás pontosabban tárja fel a  valóságot, mint az érzékeléssel való megtapasztalás. Platón azonban hangsúlyozta, hogy az érzékek megtéveszthetik az embert, míg Arisztotelész szerint az érzékek nélkülözhetetlenek a valóság megítéléséhez.

4. Az etikai kérdésekben Platón álláspontja az volt, hogy a tudás önmagában egy olyan erény, ami lehetővé teszi a jó vagy a helyes megismerését és így jó cselekedetekhez vezet. Arisztotelész nem gondolta, hogy az erényes cselekedethez elegendő tudni, hogy mi a helyes teendő, mert az embernek van egy választása, hogy milyen utat akar választani. Tehát az értékes élet kialakítása az egyén saját aktív részvételét is megkívánja.

5. Platón számára (aki ezt Szókratésztől kölcsönözte) a bölcs gondolatok önmagukban biztosítják az erényt, míg Arisztotelész számára az erényességhez elengedhetetlen, hogy a bölcs elgondolásokat tényleges cselekvés is kövesse.

6. Platón nézete szerint a boldogságot úgy érhetjük el, ha erényes életet élünk. Arisztotelész ugyan szükségesnek tartotta az erényességet a boldog élethez,  de a teljes emberi megelégedettséghez megfelelő társadalmi környezet kialakítása is nélkülözhetetlen.

Aquinói Szent Tamás (1225-1274); racionális érvek Isten létezése mellett

Tanítása máig a modern keresztény nézetek alapjául szolgál. Megkísérelte összeegyeztetni a teológiát, mint a hit képviselőjét, az arisztotelészi megfigyelésen alapuló filozófiával, mint az ésszerűség képviselőjével. Úgy vélte, hogy maga az Isten létezése logikai érveléssel bizonyítható, de a keresztény hit bizonyos alapigazságai, mint például az utolsó ítélet, csak kinyilatkoztatás útján ismerhető meg. Istent nemcsak az egyetemesek foglalkoztatják, hanem a konkrét, egyedi részletek is, ezért a hívők imája meghallgatásra talál. Bár a lélek az egyének megszületésekor keletkezik, a fizikai elmúlás után is halhatatlan marad. Averroesszal ellentétben azt hirdette, hogy a lélek összefügg az értelemmel. Ha azonban az értelem a hittel ellentétes következtetésre jut, akkor az értelem hitelességét kell megkérdőjelezni. Az „isteni törvények” kinyilatkoztatás útján váltak nyilvánossá, és a Bibliában lettek rögzítve. 

Szent Tamás domonkos rendi szerzetes volt, aki a legjelentősebb skolasztikus filozófussá vált. Tanításait a katolikus intézmények 1879-ben hivatalos filozófiájukként fogadták el. Munkájának eredményeként Arisztotelészt felváltotta Platónt, mint a skolasztikus mozgalom vezető filozófusa. Szent Tamás a domonkosok oktatás központú elkötelezettségét követte. Elfogadta, hogy maga Isten ugyan nem megfigyelhető, de ha Arisztotelész utasításait követjük, akkor megismerhetjük Isten teremtését, a világot. Mivel a teremtett világ a teremtő tükörképe, a világi tapasztalatok a teremtő bizonyos fokú megismerését is lehetővé teszik. Szent Tamás tehát, mintegy kiegészítőként, összekapcsolta az arisztotelészi megfigyelésközpontú filozófiát saját keresztény teológiájával.

Szent Tamás érvei isten létezése mellett

Szent Tamás egyik fő műve a Summa Contra Gentiles című könyv volt. Ebben azt próbálta bizonyítani, hogy bár a katolikus hit egyes alaptételei érveléssel is alátámaszthatóak, mások csak kinyilatkoztatással válhatnak nyilvánvalóvá. Az első csoportba Isten létezése és a lélek halhatatlansága tartozna, míg a Szentháromság, a megtestesülés és az utolsó ítélet szerinte a második csoportba kerülne.

Isten létezéséről kifejtett érvelése során elvetette a Szent Anzelm által bevezetett ontológiai érvelést. Szerinte ahhoz, hogy ezt az érvet  elfogadhassuk, ismernünk kellene Isten lényegét. Szent Tamás viszont úgy gondolta, hogy Isten lényegéről senki sem tud annyit, hogy következtetésre juthasson a létezéséről. Ehelyett Szent Tamás öt eredeti új érvet gondolt ki isten létezésének bizonyítására. Az érvek közül négy Arisztotelésznek a „mozdíthatatlan mozgatóra” vonatkozó elképzelésének a meglehetősen közvetlen származéka: 1. isten a mozdulatlan mozgató; 2. isten az ok nélküli ok; 3. isten a szükséges lény, amely minden esetleges teremtmény létezéséért felelős; 4. az isten a maximális tökéletesség, amelyhez minden kevésbé tökéletes dolog mérhető.

Ötödik érve azzal az arisztotelészi gondolattal kezdődik, hogy mindennek van célja, beleértve az élettelen dolgokat is. Míg az élőlényeknek lehet belső, önmagukból fakadó végcéljuk, addig az élettelenek nem képesek kijelölni önmaguk végcélját. Ettől függetlenül a végén minden teremtmény, az életteleneket is beleértve, eléri a végcélt, pl. a magból virág lesz. Ha viszont az élettelenek nem képesek önmaguk célját meghatározni, akkor kell lennie egy lénynek, aki kijelöli számukra ezt a célt. Szent Tamás számára ez a lény a keresztény Isten, aki minden elképzelhetőt és képzeleten túlit is magában foglal. Egy ilyen teremtmény létének (fizikai valóságának) és lényegének (természetfeletti valóságának) egyesülnie kell egymással, azaz Isten lényege egyben szükségszerűen az Ő fizikai valósága is.

Az esetleges és szükséges lények meghatározása

Ahhoz, hogy Szent Tamás Istenének ezt az egyedülálló természetét megértsük, előszőr meg kell határozni, hogy mik azok az esetleges és szükséges lények. Az esetleges lények hiánya vagy jelenléte a világegyetemben semmilyen természetes törvényt nem befolyásolna, azaz a létük nem szükségszerű. Ilyenek vagyunk mi, emberek is. A szükséges lény hiánya (nem létezése) viszont ellentmondana a világegyetem törvényeinek, ezért annak léte logikailag szükségszerű. Szent Tamás ezt a logikai szükségszerűséget vélte bebizonyítani a fenti öt érvvel, és a szükségszerű lényt a keresztény Istennel azonosította.

Ahhoz, hogy valódinak tekinthessük, minden esetleges lénynek szüksége van mind a lényegére, mind a létezésére. A márványkő lényege a márvány, de a márványság önmagában nem írja le azt a követ, amit a kezemben tartok, elvégre a kezemben lévő tárgy lehet egy márvány tömb, és nem egy márvány kő. A kő fogalma egymagában ugyancsak nem írhatja le a szóban forgó márványkövet, végül is tarthatok egy homokkövet is a kezemben. A márványkő fizikai valóságához tehát léteznie kell egy kőnek nevezett létnek és egy márványságnak nevezett lényegnek (esszencia), ennél fogva a kezemben tartott márvány kő valósága megkívánja, hogy a két tulajdonság együtt jelenjen meg. 

A szükséges lényben, mint a Szent Tamás által meghatározott Istenben, ez a két tulajdonság, lét és lényeg, nem választható ketté. Ha valaha is a kezemben tarthatnám Istent, nem mondhatnám, hogy valami mást, mint Isten létét markolom, mert a világon létező összes dolog ott koncentrálódna a kezemben Isten formájában. Azt sem mondhatnám, az „istenesszencia” lényeg egyik formája fekszik a kezemben, hiszen az „istenesszencia” természeténél fogva csak az Isteni létben képzelhető el.

Szent Tamás szerint Isten mindent tud sőt, mindent egyszerre tud, egy ugyanazon pillanatban. – Ezen a ponton eszembe jut Einstein félig tréfás kijelentése az időről: Az idő létezésének egyetlen oka, hogy ne történjen minden egyszerre. Ha ezt a kijelentést megpróbálom kissé behatóbban elemezni, akkor Einstein állítását így lehetne dekódolni: ha Isten létezik, és valóban egyszerre tud mindent, akkor minden csakugyan egyszerre történik. De az is lehet, hogy Einstein állítása inkább azt mutatja, hogy az időről alkotott elképzelése téves volt. Vagy Einstein talán burkoltan azt mondja, hogy olyan Isten aki mindent tud egyszerre mégsem létezik? Egy pillanatra talán érdemes elgondolkodni ezen. – 

Gondviselés, lélek, kinyilatkoztatás és értelem

Szent Tamást élénken foglalkoztatta a következő metafizikai kérdés: vajon isten tudatában van-e minden konkrét eseménynek úgy, ahogy a kereszténység feltételezi azt? Bekerül-e Isten tudatába, ha János megcsalja Erzsit, vagy Mari néni adakozik a templomnak? Vagy Isten csak az egyetemes és általános igazságot ismeri, ahogy azt Platón és Arisztotelész is feltételezte az általuk megalkotott természet feletti hatalomról?

Szent Tamás számára a válasz erre a kérdésre a teológiában keresendő. Ha a keresztény hit egyik alapvető tétele, a Gondviselés hiteles, akkor Istennek minden konkrét dolgot ismernie kell, nem csak az egyetemeseket és általánosat. – Tudnia kell rólam, az egyedi lényről, aki ezért például sikeresen imádkozhat a jóakaratáért. Az ima hasznossága természetesen a keresztény hit egy másik alapvető tézise. – Szent Tamás számos érvet sorakoztatott fel amellett, hogy Isten a világ minden konkrét dolgának tudatában van. Arra a észrevételre, miszerint a konkrét dolgok túl triviálisak Isten figyelmének elnyeréséhez azt állította, hogy „semmi sem teljesen triviális”, mert mindenben van valami nemes és megbecsülendő. – Számomra ez egy vonzó és szép gondolat, de mivel bizonyítékot még nem találtam rá, semmi több. – Szent Tamás Isten egyik elidegeníthetetlen sajátosságának tartotta, hogy semmit sem gyűlöl. – Mennyivel szebb világban élhetnénk, ha a kereszténység megpróbálná imitálni ezt az isteni jellemvonást! – 

Az angyalokat test nélküli lelkeknek tartotta, az emberekben viszont szerinte egyesül a test és a halhatatlan lélek. Averroestől eltérően tagadta, hogy az értelem elkülönülne a lélektől, mivel az értelem a lélek része. – Csak emlékeztetőként, Averroes a lelket halandónak tartotta, de az értelmünket a megosztható egyetemes értelemből nyerjük, ami halhatatlan. – Szent Tamás egyik érdekes elgondolása az, hogy a lélek nem a spermával jut belénk, hanem minden ember számára újjáteremtődik. Ha azonban ez igaz, akkor hogyan örökölheti minden ember Ádám eredendő bűnét? Russell szerint bár Szent Tamás felismerte ezt a paradoxont, nem foglalkozott vele tovább.

Szent Tamás hitvallásának egy másik látszólagos ellentmondása az, hogy bár a Gondviselést megváltoztathatatlannak hirdette, mégis szorgalmazta az imák hasznosságát.

Az emberek csakis Isten kegyelme által szabadulhatnak meg a bűntől, de ehhez át kell térniük a kereszténységre. Szent Tamás szerint az áttérés valójában nem lehet egy túlságosan nehéz feladat, hiszen az emberek végső boldogsága egyébként is az Istenről való elmélkedésben rejlik. Szent Ágostonhoz hasonlóan ő sem adott magyarázatot arra, hogy Isten miért enged be egyeseket a mennybe, míg másokat a pokolra vet.

Szent Tamás olyan isteni törvényeket vezetett be, amelyeket csak kinyilatkoztatással lehet megismerni és megérteni. Előírásai nagyjából összhangban vannak a mai keresztény egyházi gyakorlattal. Érdekesnek találatam, ahogy az egyik legtiltottabb cselekedet, a testvérfertőzés károsságát megindokolja: ebben a bűnben a férj és a feleség szeretete összefonódna a testvéri szeretettel. Ez a megerősödött vonzalom túl gyakori szeretkezéshez vezetne, ami elvonná a feleket az isten imádatától. Habár az élethosszig tartó cölibátust megengedte, a születésszabályozás más formáit természetellenesnek tartotta. – Szent Tamás tanainak ezen tétele máig érezhető gazdasági, politikai, társadalmi és törvényes komplikációkat eredményezett. Ennek egyik legutóbbi példája a Hobby Lobby nevű amerikai bolt hálózat sikeres pere, amely elengedte a hálózat kötelezettségét, hogy az alkalmazottak egészségbiztosításába belevegyék a fogamzásgátlás költségét. És ekkor természetesen még nem is gondoltuk végig a Föld fenyegető túlnépesedését, ami Szent Tamás, és az Egyház törvényei szerint egy tabu téma. – 

Arisztotelész filozófiájának kiváló ismeretében Szent Tamás sikeresen módosította az arisztotelészi gondolatokat, és illesztette be azokat a keresztény dogmákba. Ennek ellenére filozófiájának eredetiségét Russell bírálta a következők miatt. 

Platóntól és Szókratésztől eltérően Szent Tamás nem indult el egy ismeretlen úton, amit a logikai érveknek megfelelően követett volna. Csak olyan kérdéseket vizsgált meg, amelyekre a válasz a vallásos dogmákból már többé-kevésbé ismert volt. Így nem meglepő, hogy az a fajta igazság, amelyek bizonyítására ésszerű érveket keresett, a katolikus hitben már régen elfogadott volt. Erre az egyik példa Szent Tamás érvelése a házasság felbonthatatlansága mellett. Szerinte a válás azért helyteleníthető, mert az apa racionálisabb az anyánál és jobban megfelel a gyermek megbüntetésére, ezért jelenléte elengedhetetlen a gyereknevelésben. Nyilvánvalóan sok keresztény kételkedne abban, hogy a férfiak racionálisabbak, mint a nők, és még kevesebben értenének egyet a gyermek megbüntetését illetően. Ennek ellenére legtöbb keresztény monogám házasságon belül éli le életét. Tehát a keresztény házasságok zöme nem a Szent Tamás által felfedett racionális érvek miatt marad intakt.

Szent Tamás filozófiájának sebezhetősége ellenére is Russell értékelte azt az egyértelműséget, amellyel különválasztotta a vallás bizonyítható tanait a kinyilatkoztatáson alapuló tézisektől.

Szt. Tamás és Szt. Ágoston valláselméletének összehasonlítása

Szent Tamás és Ágoston egyetértettek az ész és a hit különválasztásában. A nézetük abban is hasonlított, hogy míg a hit igazsága ellentmondhat az értelemnek, az értelemből levont következtetések nem lehetnek a hittel ellentétesek. Véleményük szerint ilyen helyzet csak hibás érvelésből állhat elő. 

Szt. Ágostonnal szemben Szt. Tamás hitt abban, hogy bizonyos korlátozott szintű igazságot a nem hívők is megtalálhatnak. Abban viszont egyezett véleményük, hogy a legmagasabb szintű igazság csak hiten keresztül tudható meg. A hitet mindketten a szentírásokba vetett feltétlen bizalomban és Isten létezésének elfogadásában határozták meg. A logikai érveléseket az Isten megértésére tett kísérletként tartották számon.

A két teológus között az a fő különbség, hogy melyiket választottak útmutatóként a két nagy klasszikus görög filozófus közül. Szt. Ágoston gondolatai inkább platóét tükrözik, Szt. Tamás viszont inkább az arisztotelészi gondolatmenetet követte. Platón számára a valóság csakis az ideákban létezik, a konkrét dolgok pedig csak látszólagosak. Ezért valódi tudás nem nyerhető tapasztalatból, csak a gondolatokból. Szt. Ágoston annyiban módosította Platón erre vonatkozó nézeteit, hogy a logika és az értelem eszközeit csak az Istenben kételkedők számára tartotta szükségesnek. A keresztények a hitükön keresztül minden tudáshoz hozzájuthatnak. 

Platónnal ellentétben Arisztotelész az érzékelésnek és a gondolatoknak egyenlő fontosságot tulajdonított a megismerésben. Első lépésként az érzékszervek képesek megfigyelni és kísérletekkel megerősíteni a tapasztalatokat, így Platón konkrét dolgai hasznos információhoz juttatnak bennünket. A következő lépésben a gondolkodás mélyebb megértéshez vezet azt illetően, hogy a dolgok miért és hogyan történnek. Szt. Tamás világképe annyiban hasonlított Arisztotelészéhez, hogy az arisztotelészi transzcendens gondolatot egyenértékűvé tette a keresztény hittel, és a hitet összekapcsolta az érzékeinkre támaszkodó racionális érveléssel. 

Mint korábban említettem, Szt. Tamást megelőzően Platónt tartották a keresztény gondolkodók kulcsfilozófusának. Szt. Tamás munkássága eredményeként a kereszténység vezető filozófusa átmenetileg Arisztotelész lett, de a reneszánsz után Platón visszanyerte korábbi nimbuszát.

Roger Bacon (1214-1294); az emberi tévedések négy forrása

Meglehetősen világos elméjű tudós és filozófus volt, aki a tudatlanság és az emberi gonoszság négy forrásának feltárásával fején találta a szöget.

Nem szabad összetéveszteni Francis Baconnal, aki egy jóval későbbi, jelentős gondolkodó volt. Russell szerint Roger Bacon nem volt ugyan egy különösebben jelentős filozófus, de a tudományos megismerésre nyitott elméje miatt némi elismerésnek örvend a filozófusok között. A pogány gondolkodóknál sem habozott tudást keresni, így többek között az arab Avicenna és Averroes is hatottak rá.

A puszta elméleti érvelésekkel szemben hangsúlyozta a kísérletek és a megfigyelés fontosságát. Alkímiában és mágiában igen jártas volt, amik a mai megítéléssel ellentétben az akkori kor tudományos törekvéseinek két fő ágát képviselték. Ismert volt tehetséges matematikusként, és közel jutott a szivárvány magyarázatához is. Utazásai során Kolumbusz állítólag felhasználta földrajzi írásait. Kíméletlenül bírálata a kor vezetőit, és emiatt az egyházzal is meggyült a baja. Életének utolsó 14 évét végül börtönben kellett töltenie. 

Az emberi tudatlanság és tévedések éleslátó elemzése során négy alapvető hibaforrásra bukkant rá. 

- A kétséges tekintélybe vetett hit abból ered, hogy tudatlan emberek olyan magas státuszba juthatnak, ahonnan másoknak engedelmességet parancsolhatnak. Ennek illusztrálására túl sok jelenkori példa állna rendelkezésre.

- A szokás az a történelmi jelenség, amikor bizonyos tetteket azért végeznek el, vagy bizonyos állításokat azért hisznek el, mert ez a múltban is így volt.

- A tanulatlan tömegek előítélete; lásd például a boszorkányégetések, lincselések.

- Bacon véleménye szerint az összes tévedés közül a legveszélyesebb a látszattudás, amikor valaki a tudatlanságát valamiféle látszólagos bölcsesség mögé rejti el. Ez a sarlatánok és a mindennapok nagyképű alakjainak markáns vonása.

Ha a fenti lista nem is teljes, de ezek az éles megfigyelések bepillantást engednek az emberi tudatlanság, és az ebből fakadó gonoszság gyökereibe.

Páduai Marsilio (1270-1342); kísérlet a pápaság demokratizálására

A pápaság megváltoztatására tett erőfeszítései talán a jóval későbbi reformáció előjelének tekinthetők.

Bár a szó szoros értelmében nem volt filozófus, figyelemre méltó befolyása volt a pápaság demokratizálódásának elősegítésére. Egy Általános Tanács létrehozását javasolta, amelyet laikusok bevonásával demokratikus úton választottak volna. A pápa helyett ez a tanács a következő ügyekben döntött volna: kiközösítés, a Szentírás értelmezése és egyéb vallási kérdések. A pápasággal szembeni mély ellenérzését bizonyítja, hogy Baváriai Lajos császárt Róma megtámadására biztatta. A katolikus rendszer reformokkal való javítására tett erőfeszítései nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy megakadályozzák a kibontakozó protestáns mozgalmat. 

Ockhami Vilmos (1285-1347); Ockham borotvája; Isten nem ismerhető meg érveléssel

A valóság megismerésének lehető legegyszerűbb módszerét hirdette. Ehhez azt tartotta szükségesnek, hogy csak a kézzelfogható, konkrét esetekre összpontosítsunk anélkül, hogy az egyetemesekre gondot fordítanánk. Azt állította, hogy az egyetemesek csupán a hasonlóságok tudatunkban kialakult értelmezése, és ezzel megalapozta a konceptualizmust. Szt. Tamással ellentétben úgy vélte, hogy Isten viselkedését képtelenség ésszel elemezni. Jóval Thomas Hobbes előtt egy olyan társadalmi szerződést javasolt, amely elismerte a magántulajdonhoz való jogot, és szorgalmazta az uralkodók megválasztását. Miután az egyetemeset kivetette a tudás fegyvertárából, a tudás megszerzésére a részletek megfigyelése maradt az egyetlen rendelkezésre álló eszköz. Ez ellentétben állt Platónnal, aki elutasította az érzékelés értékét, de jól illeszkedett Arisztotelész megfigyelésen alapuló filozófiájába.

Páduai Marsilio befolyása alatt Ockham jelentős figyelmet szentelt a pápaság, a császár és más világi uralkodók közötti politikai események elemzésére. Fő filozófiai törekvése az eredeti, tiszta arisztotelészi filozófia visszaállítása volt Szt. Ágoston és az arab filozófusok értelmezése nélkül. Bár Szt. Tamás hasonló céljai részben sikeresek voltak az Egyházon belül, a ferencesek továbbra is Szt. Ágoston hagyományát követték, és számukra Platón maradt a középpontban. Ockham ezen szándékozott változtatni.

Neve leginkább az ún. Ockham borotvája révén ismert, ami egy probléma lehető legegyszerűbb megoldásának keresését írja elő: „Értelmetlen többel csinálni azt, amit kevesebbel is meg lehet tenni.” Ha a különböző magyarázatok a valóságot egyformán jól reprezentálják, akkor azt kell elfogadni helyesnek, amelyik a legkevesebb feltételezésen alapul.

Abból a meggyőződéséből kiindulva, hogy a dolgokat le kell egyszerűsíteni, az egyetemeseket nem látta szükségesnek a világ megértéséhez. Azt állította, hogy csak konkrét teremtmények – a platóni és arisztotelészi részletek – léteznek. Véleménye szerint az egyetemesek – Platón ideái – az emberi absztrakció termékei, és az elmén kívül nincs önálló létezésük. Ezek a gondolatok nagyon hasonlítottak a nominalizmus eszméihez, ezért őt tartják e doktrína egyik úttörőjének. Ockham egyetemesekről vallott nézete azonban némileg eltér a klasszikus nominalistáktól, mint például Roscelin, akik egyszerűen tagadták azok létezését. Ockham szerint az érzékelhető valóságban az egyetemesek ugyan nem léteznek, viszont mentális fogalmakként megtalálhatóak az elmében. Ezek a mentális fogalmak fejezik ki a világban tapasztalható hasonlóságokról alkotott elképzeléseinket. Ezzel a gondolattal előrevetítette a mérsékelt realizmus egyik formáját, a konceptualizmust.

Konceptualizmus

A konceptualizmus az egyetemesek egyik értelmezési módja, amely a nominalizmus és a szélsőséges realizmus között áll. Ha az emberiséget használjuk, mint az egyetemesek egyik példáját, akkor Platón szélsőséges realizmusa szerint az emberiség a minden emberben meglévő közös szubsztanciát jelenti. Mint ilyen, nem a megfogható valóságban fordul elő, hanem egy másik, az érzékszerveink számára elérhetetlen birodalomban. Ez, ahogy korábban már tárgyaltam, csak érveléssel válik hozzáférhetővé, megfigyeléssel nem. Platón elképzelése szerint minden ember magában hordozza az egyetemes emberiség egy kis részét, de az csak az emberiség ideájának egy tökéletlen mása. Platónnal ellentétben a konceptualizmus még a platóni ideák világában sem ismeri el az egyetemes emberiség létezését. A nominalistákkal ellentétben azonban elismeri, hogy az emberiség elmén belüli fogalma kifejezi az emberekre jellemző bizonyos tulajdonságokat. Ezért az emberiség nem egyszerűen minden valódi jelentés nélküli „flatus vocis”, ahogyan azt Roscelin mondaná, de nem is a valóság egy másik birodalomban létező formája, ahogyan azt Platón javasolná.

Úgy tűnik, hogy Ockhamnak jó oka volt, hogy a lényeget, az egyetemeseket, és az ok-okozati összefüggéseket egy objektív, de elérhetetlen szféra helyett az emberi elmében képzelje el. Ezzel ugyanis lehetővé tette Isten számára a dolgokkal való szabad manipulálást anélkül, hogy az objektíven létező dolgok korlátai ebben megakadályozták volna. Ezen akadályok nélkül például az ember megteremtése előtt Istennek nem kellett az egyetemes „emberiség” képét tanulmányoznia valahol az ideák birodalmában, vagy megismerni a kékséget egy tőle független másik szférában, mielőtt megteremtette volna a kék eget. Hasonlóképpen, ilyen formán Istennek nem volt oka aggódni a látszólagos ellentmondások felől, mint például az isteni előrelátás hatása a szabad akaratunkra, mert Ő mindent úgy alkot meg, ahogy neki tetszik. Istennek végül is nincs szüksége magán kívül létező gondolatokra ahhoz, hogy tudja, amit tudni szeretne – az én értelmezésem. Talán Ockham idézete segít a fentiek megértésében: „...lehetetlen megfejteni, hogy Isten hogyan ismeri a jövő kimenetelét.”

Ockham lényegében azt állította, hogy Isten korlátlan szabadsága miatt emberi ésszel lehetetlen a felfogni a tevékenységét. Szerinte sem a lélek halhatatlansága, sem a végtelen Isten létezése nem bizonyítható ésszel, csak kinyilatkoztatással. Ez nyilvánvalóan ellentétes Szt. Tamással nézetével, aki a hit bizonyos aspektusait az emberi elme számára hozzáférhetővé tette. Munkásságáért Szt. Tamást az egyház szentté avatta, míg Ockhamot elítélték azért, mert megkérdőjelezte Szent Tamás központi tézisét: Isten léte bizonyítható racionális érvekkel.

Occam megelőzte Thomas Hobbest egy újszerű társadalmi szerződés megfogalmazásában. E szerint Isten két hatalmat adott az embereknek: a magántulajdon hatalmát és a jog hatalmát, hogy olyan uralkodót válasszanak, aki őket, és nem valami különleges érdeket szolgál. Meglepően haladó elmére vall, hogy kiállt a szólásszabadságért valamint az egyház és az állam szétválasztásáért. – Az Egyház állami témákba való beleszólása a mai Amerikában ismét egyre inkább vita tárgya lett, a mai Magyarországon pedig az Alapjogokban rögzített valóság. – 

Ockham három féle forrást jelölt meg az új ismeretek szerzésére: a megfigyeléssel nyert tapasztalat, az önbizalom és a Szentírás. Számára a konkrét dolgok megfigyelése anélkül képes növelni az emberi tudást, hogy az egyetemesről és általános fogalmakról bármi elképzelésünk is lenne. A kidolgozott koncepciókra való támaszkodás nélküli intuitív tudás elfogadásával lefektette a pszichologizmus alapjait. A filozófia ezen sokféleképpen értelmezett ágát a filozófiai kérdések szubjektív pszichológiai eszközökkel való vizsgálatával lehet jellemezni.

Averroes-szal szemben, aki egy személytelen, mindenki által megosztott egyetemes intellektust feltételezett, Ockham egyetértett abban Szt. Tamással, hogy minden embernek megvan a maga egyéni szellemi lelke. Szerinte van egy „érzékeny lelkünk”, amely például vágyakozik az édességre, és egy „intellektuális lelkünk”, amely megérti, hogy az édes nem egészséges.

Russell úgy gondolta, hogy Ockham leválasztotta a logikát és az emberi megismerést a  teológiától, és ezzel hozzájárult a tudományos kutatás előmozdításához. Ockham volt az utolsó számottevő skolasztikus filozófus, és utána a reneszánszig semmi figyelemre méltó nem történt a filozófiában.

A pápaság hanyatlása

A 13. századra a nyugati katolikus egyház egy fokozatosan növekvő pápai hatalommal rendelkező monarchiává fejlődött. Ekkortájt azonban a pápaság és a vezető európai hatalmak közötti megnövekedő konfliktusok elindították a pápai hierarchia erózióját. Ez a Vatikánon belüli kiélesedő politikai harcokhoz vezetett, és 1328-ban egy ellenpápa megválasztásában tetőzött. A politikai nyugtalansághoz hozzájárult, hogy Ockham, Padovai Marsiglio, Cola di Rienzi és Wycliffe különféle új vallási eszméket kezdtek terjeszteni. A pápaság rálépett a nagy egyházszakadás útjára, és a reformáció szelei erősödni kezdtek.

A 13. századra több korábbi kultúra egybeolvadása alakult ki Európában. Ekkorra ismét felismerhetővé vált számos görög filozófus, köztük Püthagorasz, Parmenidész, Platón és Arisztotelész hatása. Nagy Sándor hódításai nyomán a keleti misztika jó néhány eleme átkerült Európába. Ezek között volt isten feltámadásának gondolata; isten testének rituális elfogyasztása, amit a keresztények az átlényegülés szertartásában vettek át; és egy új életbe való szertartásos beiktatás, ami a megkeresztelés elődjeként szolgált. A papság köznéptől való elkülönülése és misztikus erejének a politikai életben való egyre nyíltabb felhasználása Perzsiából, Szíriából, Egyiptomból és Babilóniából érkezett példákon alapult. Az Isten-ördög, jó-rossz kettőssége Perzsiában jelent meg előszőr a Zoroasztrián isten, Ahura Mazda imádatával. Ő volt az, aki megteremtette a jóistent, Penta Mainyt (a Szentlélek) és a gonosz istent, Ahrimant (Sátán).

Plotinus és Porphyriosz megpróbálták újjáéleszteni a görög filozófiát, de az egyszerű nép számára a koncepciók túl bonyolultak voltak. Ugyanebben az időben a Gondviselés egyszerű üzenetével a kereszténység sikeresen kezdte el hódítását.

A kereszténység több forrás szintézise volt. A judaizmustól átvette a Szent Könyv (Biblia) gondolatát valamint a pokol (Gehinnom) és a menny jól kidolgozott elképzelését. Ugyancsak a judaizmusból ered az a tézis, miszerint az egy, kiválasztott valláson kívül minden más vallás hamis és gonosz. A keresztények jó előrelátással eltörölték a faji kizárólagosságot és a kényelmetlen mózesi törvényeket (Mosaic Law), amivel lényegesen megnövelték az új vallás vonzerejét. Isten mindenhatóságát és a dualizmust a perzsáktól kölcsönözték ugyanakkor, amikor a pogány isteneket és azok imádóit Sátán követőinek minősítették. Az ortodox keresztény mozgalom fokozatosan elkülönült a félig-meddig kereszténynek minősíthető gnosztikusok fejlettebb filozófiájától. Órigenészen keresztül sikeresen átvették és módosították a neoplatonikus filozófiát. Az egyház a  pogányok közkedvelt szertartásaihoz igazodva kifinomította saját rituáléit, és így ebből a szempontból is versenyképessé vált. Az elkülönült papság eszméjét keletről vették át, és az egyházi hierarchiát a Római Birodalom politikai szervezetéről mintázták. Ennek eredményeként a kereszténység az Ószövetség, a keleti misztikus vallások, a görög filozófia és a római közigazgatás kombinációja lett.

Olyan pápák, mint Nagy Gergely, I. Miklós, VII. Gergely és III. Ince vezetésével a nyugati egyház köztársaságból lassan monarchiává fejlődött. A pápai hatalom végleges megszilárdítása az ellenpápa kiűzése és a guelfek 1289-es ghibellinek fölötti győzelme után következett be. Ekkor vette át Arisztotelész Platóntól a kereszténység ideológiai vezetését.

1300-ban VIII. Bonifác meghirdette az első Szent Évet (Jubilee). A Szent Év során általános megbocsájtást (indulgence) ígértek mindazoknak a zarándokoknak, akik a megjelölt időben Rómába mentek, elvégeztek bizonyos szertartásokat és pénzt fizettek. Az esemény akkora pénzügyi sikert aratott, hogy Bonifác a jubileum gyakoriságát 100 évről 50 évre, végül 25 évre változtatta. Bár Russell ezt az időszakot tekintette a pápaság csúcspontjának, nem nehéz észrevenni, hogy a Szent Év pénzügyekkel való összekapcsolásával a pápaság erkölcse kompromittálódott, és így elvetette a reformáció magvát.

VIII. Bonifác volt az utolsó pápa, aki a francia királytól független próbált maradni. 1309-ben V. Kelemen pápa Rómából Avignoniba helyezte át a pápaságot és ezzel erősen függő viszonyba került IV. Fülöptől. A francia királynak az Angliával vívott háborúihoz és a flamand lázadás megfékezéséhez egyre több pénzre volt szüksége. Mivel a király a longobárd bankárokat és a zsidókat már kifosztotta, figyelmét a gazdag templomosokra fordította. A király biztatására Kelemen pápa eretnekeknek nyilvánította a templomosokat, és vagyonukat elkobozta. A befolyt nyereségen a pápa és IV. Fülöp közösen osztozott.

Ezen a ponton Franciaország ellenségei egyben a pápa ellenségeivé is váltak. IV. Lajos bajor császár védelmébe vette a pápaságot kritizáló Ockham Vilmost és Páduai Marsigliot, míg Gaunt János, II. Richard angol régense (a Robin Hood gonosz hercege) Wycliffe-et fogadta be udvarába. Marsiglio meggyőzte a császárt, hogy induljon Róma ellen. A hadjárat balul sült el, és mindössze egy rövid életű ferences ellenpápát eredményezett (V. Miklós, 1328-1330). A császár ugyan kiűzte Rómából XXII. János pápát, de János Avignonban hatalmon maradt. Őt IV. Fülöp védelme alatt további hat francia pápa követte. Franciaországban még azután is több ellenpápa lépett trónra, miután XI. Gergely pápa visszaköltöztette a pápaságot Rómába. Ezzel megkezdődött a pápaság nagy nyugati szakadása.

Miközben a pápaság francia és olasz frakciói belső háborút vívtak egymás ellen, a pápaságnak a monarchikus nacionalizmus és a római arisztokrácia ellen is folytatnia kellett a harcot. Ezek közül a pápaellenes mozgalmak közül a legfigyelemreméltóbb Cola di Rienzi vezette megmozdulás volt 1347 körül. Di Rienzi, aki Petrarcát és Byront is megihlette, először az arisztokráciát űzte ki Rómából, majd a császártól függetlenné nyilvánította a római népet. Legvégül magával a pápával is szembefordult. Átmeneti sikerek után fejébe szállt a dicsőség, és ugyanaz a tömeg lincselte meg, amelynek érdekeit szolgálni vélte. 

Wycliffe (1320-1384); eretnek keresztény, aki az egyházi polgári felügyeletét követelte

A szegények oldalára állt, fellépett a magántulajdon ellen és polgári ellenőrzést követelt a papi ingatlanok felett. Mindennek a tetejébe egy olyan eretnek gondolatot hirdetett, mint az átlényegülés tagadását. A pápát felszólította a hamis Konstantin adományozási ügy tisztázására.

Wycliffe kezdetben egy köztiszteletben álló platóni realista filozófus volt Walesből, de később teológiai és társadalmi kérdések felé fordította figyelmét. A szegényekkel való rokonszenvének és a gazdag világi egyháztagok feletti felháborodásnak köszönhetően eretnekké nyilvánították. A magántulajdont bűnösnek ítélte, és polgári vizsgálatot kért annak eldöntésére, hogy a papság megtarthatja-e vagyonát. Mivel nézetei megkérdőjelezték a pápának való adófizetést, és mivel az angol királyok mindig is sérelmesnek találták ezt a gyakorlatot, Angliában támogatásra talált. – Alig száz évvel később a pápai adók nehezményezése lett VIII. Henrik uralkodása alatt az az anglikán egyház megalapításának egyik oka. –

Wycliffe egészen odáig ment el a pápaság bírálatával, hogy a pápát Antikrisztusnak kiáltotta ki, és a hamis Konstantin adomány elfogadása miatt minden pápát hitehagyottnak nyilvánított. Emellett tagadta az átlényegülés valóságát, a szentségeket, és élesen bírálta a szerzetesi rendszert. Valami csoda folytán az Oxfordi Egyetem, ahol tanár volt, képes volt megvédeni a pápai megtorlás ellen. Russell igen hozzáillően megjegyezte, hogy „az angol egyetemek már akkoriban is hittek az akadémiai szabadságban”.

Utolsó éveiben korábbi angol védelmezője, John Gaunt is ellene fordult, amikor nem ítélte el az 1381-es parasztlázadást. Bár Wycliffe meghalt még mielőtt utol érhette volna a pápa bosszúja, követőit kíméletlenül üldözték. A konstansai zsinaton (1414-1418) még csontjait is elégették. Husz szülőföldjén, Csehországban viszont mozgalma egészen a reformációig fennmaradt.

A pápaság nagy kelet-nyugati szakadása (1378-1417)

A katolikus egyház közel 40 éven át kettészakadtan működött egy francia és egy olasz pápával. Ez idő alatt a törökök egyre jobban fenyegették Konstantinápolyt. Az oszmán uralom elől menekülő görög bevándorlók az olasz városokban találtak menedéket, ahová magukkal vitték a klasszikus görög művészetet és a platói gondolatokat. A kor további jelentős változásai közé tartoztak a tengeri felfedező utak, a puskapor elterjedése, a középosztály megerősödése és az erősödő református mozgalmak. Mindezek a fejlemények egy új világrend kialakulásához, a reneszánszhoz kezdték gyűjteni a momentumot.

1378-ban VI. Urbán Rómában és VII. Kelemen Avignonban indította el a negyven évig tartó nagy nyugati egyházszakadást. Franciaország és Skócia az avignoni pápát támogatták, az olasz államok és Anglia pedig a római pápát. A pápaság első újraegyesítési kísérlete 1409-ben kudarcot vallott a pisai zsinaton, ahol egyik pápa sem volt hajlandó lemondani címéről. A pisai zsinaton végül mindkét pápát eretneknek nyilvánították, és harmadik jelöltként egy volt kalózt, XXIII. Jánost választották meg pápának. A következő alkalommal a konstanzi zsinaton (1414-1417) leváltották XXIII. Jánost, és ezután az avignoni pápa lassan jelentéktelenné vált. Az avignoni pápasát hanyatlása részben a francia támogatás csökkenésének volt köszönhető, mivel Franciaország vereséget szenvedett Anglia ellen. 1417-ben az olasz párt végül V. Mártont választotta meg kizárólagos pápává.

Huss Jánost, Wycliffe cseh követőjét meghívták a konstanzi zsinatra. Bár biztonságot ígértek neki mégis máglyán égették el. Ez a hitszegő tett hosszú konfliktust indított el az egyházon belül. A reformokat szorgalmazó küldöttek eleinte még megbeszéléseket tartottak a pápával, de az V. Márton pápa halála után jövő IV. Jenő mindenféle kapcsolatot megszüntetett a reformátorokkal. A pápai pozíció az 1439-es ferrarai zsinat során megerősödött, amikor az Oszmán Birodalomtól való félelmében a görög egyház néhány névleges engedményeket tett Rómának. Bár a pápa soha nem nyerte vissza a valódi hatalmat Konstantinápoly felett, a zsinat eredményeként IV. Jenő tért nyert a reformátorok ellen.

A következő évszázad számos kulcsfontosságú változást hozott a középkori társadalomban. A puskapor elterjedése megerősítette királyok seregeit a helyi feudális nemesség ellen, és egy újonnan kialakult, erősödő középosztály megingatta a hagyományos arisztokrácia befolyását. A reformmozgalmak meggyengítették a pápai hatalmat, és a század végére a pápa elvesztette a francia király támogatását is.

A császár seregeitől megszabadulva az észak-olasz városok felvirágoztak. Felhalmozódott vagyonukkal Konstantinápoly elesése után képesek voltak támogatni a törökök által kiűzött görög bevándorlókat. A bevándorlók magukkal hozták a platóni hatást, valamint a klasszikus művészet és építészet tiszteletét. A feltörekvő olasz humanista mozgalom készségesen üdvözölte az új hullámot.

A tengeri felfedezőutaknak köszönhetően a világ sokkal nagyobbá vált lett, és a kopernikuszi csillagászati forradalom még tovább terjesztette az univerzumot. Ugyanakkor minden tanult ember számára világossá vált, hogy Konstantin adományozása hamis volt, és ezzel csorbát szenvedett a pápa hatalomigényének jogossága. Az új, emberközpontú világért folytatott küzdelmet jól szimbolizálja az különös véletlen, hogy a művészetek és tudomány eminense, Leonardo da Vinci, egy évben született a könyvégető, megszállotton vallásos Savonarolával. A levegőben terjengett a reneszánsz illata.

Reneszánsz (14-17. század)

Az olasz reneszánsz az újraéledő görög kulturális befolyás és a katolikus dogmákat megkérdőjelező, látványos olaszországi tudományos forradalom nyomán fejlődött ki. Ezt megelőzően a filozófia olyan általános témákat vizsgált, mint az élet végső célja. Az évszázad tudományos eredményei azonban megnövelték az emberek önbizalmát, és a filozófia tárgyát egy praktikusabb, cselekvés-vezérelt irányba terelték. Ekkor honosodott meg egyre jobban az individualizmus, és a horizonton egyúttal feltűnt az anarchia felé történő kisiklás veszélye is. Ezt a veszélyt felismerte Machiavelli, és védelemként egy erős kezű, erényes vezetőt próbált népszerűsíteni.

A reneszánsz korát az egyház tekintélyének csökkenése és a tudomány növekvő befolyása jellemezte. – Úgy tűnik, hogy manapság egy ezzel ellentétes tendencia uralkodik a világban. – A régi arisztokráciát fokozatosan felváltották a gazdag kereskedők, és az egyháztól visszakapták a királyok a politikai-igazgatási hatalom jó részét. Az államvezetés fejlődése a monarchiából vagy a demokrácia vagy a zsarnokság felé mozdult ki. Ezek a fejlemények készítették elő a terepet az eljövendő társadalmi forradalmakhoz.

Olaszországban az Egyház háttérbe szorulása nem a tudományok miatt indult el, hanem inkább az ókori világ iránti nosztalgikus érzésekből fakadt. A tudományos forradalom Európában valamivel később, 1543-ban kezdődött Kopernikusszal, és a 17. században Keplerrel és Galileóval erősödött tovább. A tudomány és a dogma közötti harc azóta is tart; talán mondhatjuk, hogy a tudomány lassú térnyerésével. 

Russell éles különbséget tett az intellektuális, tudományos szigor és a diktatórikus vallási elvárások között. A vallási gyakorlattól eltérően, a tudományban nem büntetik, vagy legalább is nem lenne szabad büntetni azokat, akiknek racionális érveik vannak bármely tudományos tézis ellen: „… a tudományos következtetések csak feltételesek, valószínűségi megfontolások alapján születnek, és bármikor módosulhatnak.” Ezzel szemben a vallási dogmákat teljes bizonyossággal hirdetik örökkévalónak és megváltoztathatatlannak. – Tudatában vagyok, hogy a tudományos életben is előfordulnak dogmatikus tendenciák, de mindent összevetve ezek idővel mégis eltűnnek, amint túlélik érvényességüket. – 

Elemzésében Russell külön választotta a világ megértését célzó elméleti tudományokat a világ megváltoztatására törekvő gyakorlati tudományoktól. Ezeket ma elméleti és alkalmazott tudományoknak nevezzük. A kettő közötti kapcsolat már a reneszánsz óta nyilvánvalóvá vált. Galilei és Leonardo korában például a gyakorlati tudományok katonai alkalmazása vált az elméleti tudományok elsődleges mozgatórugójává. A kettő kombinációjának eredménye, hogy a tüzérség és az erődítmények kialakítása ebben az időben jelentősen fejlődött. – A katonai igények stimuláló hatása a gyakorlati tudományok fejlődésére ma is folytatódik például az űrkutatásban, a GPS kifejlesztésében, a számítástechnikában stb. – 

Habár Russel üdvözölte a tudományos fejlődést és az emberek ezzel járó megnövekedett önbizalmát a világ irányíthatóságát illetően, de fenntartásai is voltak. Szerinte a célirányos tudományok olyan irányba vitték el a filozófiát, amely könnyen kizsákmányoláshoz vezethet. – Ez alatt talán azt értheti, hogy amikor a filozófusok egy gondosan kidolgozott út keresése helyett a sikeres végeredményre koncentrálnak, könnyen elveszthetik morális iránytűjüket. – Russell mindenesetre veszélyesnek tartotta ezt az eredményközpontú irányzatot, „amely ellen a józan filozófiának ellenszert kell találnia”.

Miután az emberek némileg felszabadultak az egyháznak való engedelmesség elkötelezettsége alól, megnőtt az individualizmus iránti vágy. Ez a törekvés időnként anarchizmusba torkollott. Habár Machiavelli megpróbálta féken tartani az individualista tendenciát, összességében a filozófia mégis az egyén és a szubjektivitás irányába kezdett mozdulni. Russel szerint jól jellemzi ezt a folyamatot Descartes filozófiája, amely szerint minden tudás az ember saját létének bizonyosságával kezdődik („gondolkodom, tehát vagyok!”).

Russell itt egy rövid kitérőt tett az anarchia elleni harc történelméről. Szerinte már az ókori római világ megkezdte az anarchia ellenszerének keresését, de megfelelő ideológia híján csak az erőre támaszkodhatott, ami csak korlátozott sikereket hozott. Mivel szívük mélyén az emberek békére vágynak, az anarchia elleni erőszakos római fellépést a tömegek nem tudták elfogadni, ezért nem támogatták Róma törekvését. Később a Katolikus Egyház is felvette az anarchia elleni harcot, sőt még egy ideológiát is képes volt felvonultatni ellene. Russel szerint azonban a keresztény ideológia megalapozatlan, csupán egy gondolat bizonyíték nélkül. Mint ilyen az egyház kétséges ideológiája szintén nem tudta a tömegeket mobilizálni az anarchikus mozgalmak ellen, és így hatástalan maradt.

Az individualizmus és az anarchia között egészséges egyensúly helyreállításához Russel szerint egyesíteni kellene a Római Birodalom „szilárdságát” Szent Ágoston „Isten városának” az idealizmusával. Russell ezt csak egy új filozófia létrejöttével látta kivitelezhetőnek, amit azonban tovább nem részletezett.

Az olasz reneszánsz (XIV-XVI. század)

Az olasz reneszánsz Firenzében született és központjai Milánóban, Velencében, Rómában és Nápolyban alakultak ki. A korszak visszatért a klasszikus görög kultúrához, megújította a művészeteket, és Arisztotelész helyében visszahelyezte Platónt a filozófia piedesztáljára. A skolasztikus filozófia merevségén enyhítettek a görögországi új gondolatok és a mohamedán hatások. Biztató kezdetek után a pápaság belharcokkal, mérgezésekkel, boszorkányégetéssel és az erkölcsi hanyatlás egyéb jeleivel érte el mélypontját, amely Róma 1527-es protestáns kifosztásában tetőzött. Az itáliai reneszánsz végét a meginduló ellenreformáció jelentette, ami az 1545-1563 közötti tridenti zsinattal kezdődött és 1648-ban ért véget a harmincéves háborúval befejeztével.

Az olasz reneszánsz korai szakaszát nem a tudományok iránti tisztelet jellemezte, hanem sokkal inkább az asztrológia megerősödése és az ősi babonák visszatérése. Az egyházi dogmák helyében azonban ismét megjelent az antik gondolkodás, ami teret hagyott az érveknek és a kételyeknek és ezzel egy rugalmasabb világszemléletet tett lehetővé.

Az olasz reneszánszot az öt fő olasz királyság – Milánó, Velence, Firenze, a Vatikán és Nápoly – politikai, erkölcsi és teológiai befolyása határozták meg.

Milánóban a Hohenstaufenek fölötti győzelem után 1277-1447 között a Visconti család került uralomra. A 15. sz. második felében a Sforzák vették át a hatalmat és sikeresen egyensúlyoztak a francia és a spanyol befolyás között, mígnem V. Károly császár 1535-ben annektálta Milánót.

Az 5-6. századbeli barbár invázió ellen menedékül szolgáló Velencét a barbárok soha nem tudták meghódítani. A város kezdetben a keleti császárokhoz állt közel, így Rómától való függetlenségét nagymértékben megőrizte. A város Nagytanácsának tagjai választották meg a Tízek végrehajtó tanácsát, amely az összes kormányzati feladatot irányította. A város élére a Dózsét választották meg egy életre, de a címet nem lehetett örökölni. Habár feladatköre meglehetősen formális volt, mégis jelentős befolyással rendelkezett a velencei életre. A reneszánsz kori velencei diplomácia ravasz és rendkívül sikeres volt. Mivel az Ázsiával folytatott virágzó kereskedelmét – lásd Marco Polo – Konstantinápoly akadályozta, 1204-ben Velence elérte, hogy III. Ince pápa akarata ellenére a negyedik keresztes hadjárat Jeruzsálem helyett a Bizánci Birodalom ellen forduljon. Mivel a hadjárat eredményeként Bizáncban egy 57 éves latin dominancia jött létre, a pápa készségesen megbocsátotta a keresztesek engedetlenségét. Az olasz uralomnak 1261-ben vetett véget a Niceai Birodalom, amikor visszavette Konstantinápolyt. 1453-ban az oszmánok elfoglalták Konstantinápolyt, és velencei Ázsiával való kereskedelme újabb csapást szenvedett. Nem sokkal később Afrika körülhajózásával Vasco de Gama 1497-ben elérte Ázsiát, és az így kialakult új alternatív kereskedelmi útvonallal tovább gyengült a város kereskedelmi jelentőségét. Velence végleg elvesztette függetlenségét Napóleon idején.

A 13. században Firenze volt Olaszország legfejlettebb városa és a reneszánsz kiindulópontja. A város nemessége a ghibellin pártot támogatta, akik a császár szövetségesei voltak. Velük szemben a város kereskedői a guelf párt mellé csatlakoztak, akik a pápa érdekeit képviselték. 1289-ben a ghibellinek vereséget szenvedtek, és a Mediciek megkezdték felemelkedésüket. Eleinte demokratikus vezetőként működtek, de az 1400-as évek közepére Cosimo dei Medici a város de facto vezetője lett azzal, hogy a választási folyamatot sikeresen manipulálta. Unokája, Lorenzo, a század végére tovább erősítette a Mediciek hatalmát. 1494-ben Savonarola forradalma ideiglenesen kiűzte a Medicieket a városból, amíg 1498-ban nyilvánosan meg nem égették. Ekkor egy rövid ideig tartó köztársasági hatalom megosztás következett, ami után a Mediciek hatalma 1512-ben teljesen helyreállt. A Mediciek egészen 1737-ig uralták Firenzét Toszkána hercegeiként, de akkorra a város már viszonylag jelentéktelenné vált.

Az olasz reneszánszra a Vatikán is nagy hatással volt. Ez idő alatt a pápai befolyás növekedett, de ugyanakkor a pápa spirituális tekintélye csökkent. V. Miklós (1447-1455) volt az első igazán reneszánsz pápa, aki nagyra becsülte a tanult adminisztrátorokat. Apostoli titkára, Lorenzo Valla volt az, aki feltárta és nyilvánosságra hozta, a Konstantin-adomány hamisítvány voltát. Valla Epikurosz késői követője volt, aki odáig ment el, hogy Szent Ágostont eretneknek nevezte. A pápai udvaron belüli humanista irányzat és a vaskalapos tisztviselők küzdelme egészen 1527-ig tartott, amikor a protestáns erők kifosztották Rómát. 

A reneszánsz pápaság idején a pápák erkölcsisége talán a lehető legmélyebb pontra süllyedt. VI. Sándor pápának és törvénytelen fiának, Borgia Caesarnak az uralkodását gyilkosságok, háborúk, boszorkányégetések és különféle botrányok jellemezték. – A pártatlanság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy egyes egyháztörténészek sokkal kedvezőbben ítélték meg VI. Sándor pápaságát. – Az elégedetlenség X. Leó (1513-1521) uralkodása alatt tetőzött. Az utolsó csepp a pohárban Leó búcsúi ígérete volt azoknak, akik adakoztak a Szent Péter-bazilika újjáépítésére. A pápai akció elleni tiltakozás része lett Luther Márton 95 tézisének, amely 1517-ben ténylegesen elindította a reformációt.

II. Frigyes császártól kezdve Szicília és Nápoly története párhuzamosan haladt. Frigyes egy mohamedán stílusú felvilágosult, de despotikus monarchiát vezetett be. Unokáját 1266-ban elűzték a franciák, de 1282-ben a Szicíliai Vecsernyeként ismert lázadás során a francia erőket lemészárolták, és Aragóniai III. Péter vette át az uralmat. A franciákkal vívott sorozatos háborúk után végül Aragóniai Ferdinánd szerezte meg Nápolyt és Szicíliát 1502-ben. Az olasz reneszánsznak a spanyol uralom és az ellenreformáció vetett véget. Miután a protestánsok 1527-ben kifosztották Rómát, a pápaságon belüli forrongások is lecsendesedtek.

Az olaszországi városok között gyakori volt a harc, de ezek egészen 1494-ig többnyire vértelenek voltak, amikor is a franciák léptek színre. Russell ironikusan jegyezte meg, hogy az olaszok megdöbbentek, amikor látták, hogy a csatákban a franciák valójában embereket öltek. Spanyolország és Franciaország folytatta az egymás elleni vérontást, az olasz városállamok pedig pillanatnyi érdekeik szerint játszották ki kártyáikat a két fél között. Ebben az időben még egyáltalán nem létezett olasz nemzeti egység.

A reneszánsz megtörte a merev skolasztikus filozófiát, és újjáélesztette Platón közvetlen tanulmányozását a neoplatonisták vagy az arab kommentátorok közvetítő szerepe nélkül. Az 1438-as ferrarai zsinaton a nyugati és keleti egyházak néhány évtizedre ismét egyesültek. Mivel a nyugattal szemben a Bizánci Birodalomban Platón sosem vesztette el filozófiai vezető szerepét, gondolatai ismét visszajutottak keletről Európa nyugati részébe. Firenzében a Mediciek megalapították a Firenzei Akadémiát, ahol elsősorban Platón tanulmányozásával foglalkoztak. Az új hatásokra megnövekedett az intellektuális frissesség értéke, szemben a kolostoron belüli ortodox meditációkkal. Mindennek ellenére a kor humanistáit túlságosan elfoglaltak az ókor felé fordulás, és nem alkottak semmilyen figyelemre méltó új filozófiát.

Az értelmiségiek, bármennyire is viszolyogtak a pápák erkölcstelen életvitelétől, mégis csak abban reménykedtek, hogy munkát találnak náluk. Az egyházi romlottság elleni egyetlen számottevő megmozdulás Savonarola forradalma volt, de ő egyáltalán nem képviselte a reneszánsz értékeket, inkább a sötét középkor maradékaként tűnt fel a színen. Kezdetben a humanisták hittek a babonákban, az asztrológiában, a mágiában és a boszorkányságban. VIII. Ince bullájával 1484-ben kezdetét vette a boszorkányégetés szégyenletes gyakorlata.

Összességében elmondható, hogy a humanisták nem annyira a tudomány felé fordulással próbáltak megszabadulni az egyház dogmáitól, hanem inkább a különféle antik „zagyvaságok” (Russell szóhasználata) felé nyitották meg az emberi elmét. Ezekre az időkre az erkölcsök romlása nyomta rá bélyegét. Mi más bizonyíthatná jobban a kor züllöttségét, mint azok a püspökök, akik egy-egy pápai meghívásra saját borukat vitték el, mert féltek a mérgezéstől? Savonarola kivételével az uralkodók és vezetők nem a közérdekkel törődtek, csak a maguk gyarapodásával. (Ha jól látom, a mai Magyarországon sem sokkal különb a helyzet ma.) Figyelmen kívül hagyva az olasz egység megteremtésének szükségességét, a helyi uralkodók gyakran külföldi erőket hívtak segítségül, köztük még a törököket is, hogy megoldják a szomszédaikkal fennálló vitákat.

Russell elismerte, hogy ha filozófiában és erkölcsiségben nem is, de az építészetben, a képzőművészetben és a költészetben a reneszánsz nagy érdemeket szerzett. Olyan kiemelkedő személyiségek, mint Michelangelo, Da Vinci és Machiavelli megmutatták, hogy a keresztény tanokon kívül más értékes vélemények is léteznek. Csakúgy, mint Nagy Sándor idejében, az egyéni zsenialitás újra felvirágozhatott.

Russell felismerni vélte, hogy a történelem során végig egy nyugtalanító feszültség maradt fent az egyéniség (individualizmus) és a társadalmi rendszer (közösség) stabilitása között. Ezzel összhangban az egyéni emberi teljesítmények reneszánsz virágzása egy olyan társadalmi rendszerben született meg, amely a bizonytalanság számos jelét mutatta. Anélkül, hogy választ tudott volna adni, Russell megkérdezte: „Mennyi gyilkosságot és anarchiát vagyunk készek elviselni ahhoz, hogy a reneszánszhoz hasonló nagyszerű eredmények születhessenek?”

Machiavelli (1467-1527); az uralkodónak meg kell védenie a társadalmat az anarchia ellen

Egy viharos történelmi helyzetben a stabilitást fenntartó erőnek tekintette az egyházat. Az olasz városállamok felszabadítása és egyesítése iránti vágytól vezérelve hajlandó volt elnézni Caesar Borgia korrupciós bűneit. Szerinte csak egy Borgiához hasonló erős vezető lenne képes megfékezni az anarchiát és biztosítani a nemzeti függetlenséget.

A filozófia szempontjából meddő reneszánszban kiemelkedett Machiavelli politikai filozófiája. A Savonarola 1498-as bukása és a Mediciek 1512-es visszatérése közötti időszakban a firenzei köztársaság irányította a várost. Machiavelli tisztviselőként dolgozott ebben az időszakban, és ezért kiesett korábbi mestere, Lorenzo Medici kegyeiből. Ekkor írta meg legismertebb művét, a Herceg címmel. Habár Lorenzo jóindulatát ezzel nem tudta visszanyerni, de a filozófiát és a világirodalmat egy értékes munkával ajándékozta meg. 

A könyvben személyes tapasztalatai és a történelem tanulmányozása alapján elemezte, hogy az miként jutottak hatalomra az uralkodók, hogyan tartották meg uralmukat és miért vesztették azt el. A herceg alapjául Caesar Borgia, VI. Sándor pápa törvénytelen fia szolgált. Jó adag szerencsével és még több intrikával, Borgia majdnem megnyerte a pápaválasztást, de egy váratlan betegség miatt végül elveszítette a jelölést. Borgia minden kétségen kívül korrupt életet élt. Többek között azzal is gyanúsították, hogy meggyilkolta saját bátyját. Bármennyire is gonosz volt azonban, képességei és okossága miatt Machiavelli nagyra tartotta. Egyedül azért hibáztatta Borgiát, mert nem állt ki Olaszországot egyesítése mellett.

Machiavelli pragmatizmusa szerint a vallás nem azért fontos a társadalomnak mert igazat hirdet, hanem azért, mert képes összetartani a társadalmat. Az egyházat főként azért hibáztatta, mert a pápák erkölcstelensége aláásta ezt a vallásos hitet, és elterelte a figyelmet az olasz nemzeti egységért folytatott küzdelemről. „Minél közelebb vannak az emberek a római egyházhoz, annál kevésbé vallásosak” – írta.

A Herceg legfontosabb üzenetével Lorenzot akarta bátorítani arra, hogy szabadítsa fel Olaszországot a spanyol és francia elnyomás alól. Ezt azonban ne valamiféle önzetlen indítékokból eredően kellene megtennie, hanem a hatalom és a hírnév szeretete miatt. "Az uralkodónak ravasznak kell lennie, mint a róka, és vadnak, mint az oroszlán," írta. A vezető szerinte lehet hívő, ha ez jól szolgálja terveit, de lehet hitetlen is, ha ez nem árt az ügynek.

VI. Sándor pápa, akárcsak fia, Borgia, az egyik legravaszabb és legkiismerhetetlenebb politikus volt. Sikereiken felbuzdulva Machiavelli arra a következtetésre jutott, hogy a vezetőnek nem kell a hagyományos értelemben vett erényekkel rendelkeznie, mint korrektség vagy jellemesség, csupán az erényesség látszatát kell mutatnia. – Bár nehezen tudom elképzelni, hogy az előző amerikai elnök kezébe vette volna Machiavellit, mégis, talán ösztönösen, követni látszott a Herceg tanácsát. A jelenlegi magyar vezető viszont elég nagy valószínűséggel gondosan elolvashatta Machiavelli művét. – 

Egy másik művében, a Diskurzusokban, Machiavelli arra szólította fel a hercegeket, nemeseket és közembereket, hogy a szükséges egyensúly megteremtéséért együtt vegyenek részt az alkotmány megalkotásában. Egyet értett azzal a régi aforizmával, hogy a nép hangja egyben Isten hangja is. A Diskurzusokban a szabadság eszméjéért is kiállt, habár nem határozta meg egyértelműen, hogy mit értett szabadság alatt. Russel sajnálatosnak tartja, hogy Machiavelli Diskurzusokban kifejtett haladó gondolatai elvesztek a Herceg erkölcstelenséget bálványozó üzenetében.

Míg korábbi politikai írók különböző bibliai és vallási érveket használtak fel politikai céljaik eléréséhez, Machiavelli nyers őszinteséggel jelentette ki, hogy a hatalom azok kezébe tartozik, akik képesek részt venni a szabad versenyben. Szerinte a politikai hatalom birtokosainak törekedniük kell a nemzeti függetlenség, a biztonság és a gondosan kidolgozott alkotmány biztosítására. Ha valaki ilyen nemes célokat kíván elérni, az oda vezető módszereket úgy kell kialakítani, hogy azokat a célokat el is érje. – Ezt a gondolatot fejezi ki a sokszor emlegetett, és legalább annyiszor megkérdőjelezhető mondás, miszerint a cél szentesíti az eszközt. – Machiavelli nyilvánvalóan hisz abban, hogy a jog mindig győz és „az ördög diadala rövid életű”. Ezért a győzelem végül azoké kell legyen, akiket a közvélemény erényesnek tart. 

Russell azért nem ért egyet ezzel a koncepcióval, mert a kormányzó párt az erényesség definicióját propagandával bármikor manipulálhatja, és a nyilvánvaló csalások számtalan esetben sikerrel jártak. Azért is bírálta Machiavellit, mert a társadalmat nem egy fejlődő, változó szervezetként ítéli meg. Ezért aztán munkájában olyan múltbeli vezetők tapasztalataira támaszkodott, mint Lycurgus spártai király, az athéni Szolón, vagy  Nagy Sándor, akik mind a reneszánsznál lényegesen egyszerűbb társadalmi közegben működtek.

Russell Hitlerre és Sztálinra hivatkozva zárta le a Machiavelliről szóló fejezetet,  akik nagyjából ugyanúgy irányították a társadalmat, mint az ókori vezetők és természetesen Machiavelli fiktív hercege. Russell úgy érezte, hogy a 20. század első felében a nyugati világ egyre inkább machiavellistává vált.

Az északi reneszánsz (XV-XVII. század)

A reneszánsz északon később kezdődött, mint Olaszországban, és Olaszországgal ellentétben gyorsan a vallási reformációs mozgalom hatása alá került. Ennek eredményeként az északi reneszánszot bizonyos fokú ártatlan nyíltszívűség jellemezte. Míg az olasz reneszánsz az anarchikusabb, erkölcstelenséget is megengedő szabadságot kereste, az északi reneszánszban az erényes közösségi élet vált központi kérdéssé. A mozgalomnak fontos részét képezte a Biblia akadémikus elemzése. Az Olaszországra jellemző személyes ismeretszerzési törekvések helyett az északi mozgalom a tudás széles körű terjesztését szorgalmazta. – Nekem úgy tűnik azonban, hogy a tanulás és ismeretszerzés akkoriban elsősorban a Biblia tanulmányozását jelentette. 

Erasmus (1466-1536); az egyház óvatos kritikusa

Noha a hivatalos vallást erősen bírálta, nem mert elég messzire menni ahhoz, hogy lépést tarthasson az erősödő reformációs mozgalommal.

Habár a szó szoros értelemében Erasmus (teljes nevén Rotterdami Erasmus) nem volt filozófus, kiválóan képviselte az északi reneszánsz gondolkodásmódot. Akárcsak barátja, Mórus Tamás, Erasmus is ellenezte a skolasztikus filozófiát. Luthertől és Kálvintól eltérően nem kívülről, hanem belülről, a pápaságon belüli reformokkal próbálta elérni az Egyház megújulását. A reformáció mozgalmát Mórus Tamással együtt elutasították, ezért párhuzamosan az irányzat erősödésével, mindketten lassan a jelentéktelenségbe süllyedtek.

Az Erasmus egyetlen figyelemre méltó munkája A balgaság dicsérete. A könyv Balgája maga a történet első személyű szatirikus narrátora. Nevéhez hűen azt vallja, hogy „…a legnagyobb boldogság az, ami önmegtévesztésen alapul, hiszen ezt a legkönnyebb elérni: könnyebb királynak képzelni magunkat, mint a valóságban királlyá válni.” Erasmus kigúnyolta a nemzeti és a szakmai büszkeségeket. A kor professzorait beképzelt majmoknak tartotta, akik boldogságukat a másokkal szembeni arroganciájukból merítették. – Nehéz nem észrevenni bizonyos párhuzamot a 2017-ben még hatalmon lévő amerikai elnökkel. –  

Balga bírálta a pénzért megvásárolható katolikus búcsút. Ellenezte a szentek imádatát is, beleértve Szűz Máriát. Szerinte Mária sokak számára fontosabbá vált mint maga Jézus, a Fiú. Balga nem fogadta el az átlényegülést, amely már a korai kereszténység megalakulás óta visszatérő érzékeny pont maradt az egyházon belül. Nevetségessé tette a skolasztikus filozófusokat, a pápát, a püspököket és a bíborosokat. A könyörtelen gúnyolódásból a szerzetesrendek ugyancsak kivették a részüket. Agybeteg bolondoknak titulálta őket, akikben kevés az igazi vallásosság, de igen nagyon szeretik magukat, és csodálják saját megelégedettségüket. Amikor ugyanezek a szerzetesek a végső ítéleten kedvező bánásmódért esedeznek, azzal kérkednek, hogy nem ettek húst, a pénzhez csak kesztyűvel nyúltak és hosszadalmas zsoltárokat énekeltek. Jézus így szakítja félbe őket: „...csak egy parancsot hagytam rátok, hogy szeressétek egymást, és lám ennek a parancsnak a követésével egyikőtök sem dicsekszik.”

A könyv üzenete az, hogy a vallás sokszor csupán az ostobaság egyik formája. Míg ezt a vallásformát könyörtelen ikonikussággal dicséri, a keresztény egyszerűséget példaként állítja az olvasó elé. Közel 300 évvel később Rousseau hasonló gondolatokat fejezett ki a vallásról, amikor a szervezett teológiát fölöslegesnek ítélte meg, mivel az igaz vallás nem a fejből, hanem a szívből fakad. – Kissé nehéz elfogadnom, hogy Rousseau a fejet, vagyis az értelmet, a szív, azaz az érzelmek mögé rangsorolta. Egy olyan korszakban azonban, amikor a vallást a tanult emberek az egyszerű emberek kihasználására alkalmazták, Rousseau állítása egészen más színben tűnik fel. – 

Minden kritikája és fenntartása ellenére Erasmus a végén mégis csak a katolikus vaskalaposság oldalán maradt. Az 1517-ben Lutherrel induló reformáció olyan új értékrendszert vezetett be a társadalomba, mint a hősiesség és a tolerancia. Ezeket a természeténél fogva félénk Erasmus nagy aggodalommal fogadta.

Sir Thomas More (1478-1535); Egy utópikus társadalom sok modern eszmével

Mórus Tamás egy élő példa volt arra, hogy mi, emberek nem egyszerűen jóknak vagy rosszaknak születünk. Annak ellenére, hogy hívő katolikusként felelős volt több protestáns máglyahaláláért is, utópiájában képes volt megteremteni egy toleráns társadalmat, amely a polgárok közös érdekeire és közös tulajdonságaira épült.

A korabeli írások Mórust mélységesen jámbor emberként jellemezték. Wolsey kancellár bukása után VIII. Henrik őt nevezte ki kancellárnak. Mórus végig megvesztegethetetlen maradt, de elvesztette a király kegyét azzal, hogy ellenezte Henrik Aragóniai Katalintól való válási szándékát és a pápával való szembefordulását. Amikor a király végül feleségül vette Boleyn Annát, Mórus visszautasította az esküvői meghívást. 1534-ben Henrik a parlamenttel elfogadtatta a felsőbbrendűségi törvényt, amely a királyt az anglikán egyház fejének nyilvánította ki. A felsőbbségi eskü megtagadása és további erősen kétséges vádak miatt 1535-ben Mórus a bakó pallosa alatt végezte.

Legszámottevőbb munkája az Utópia című könyv. Platón Köztársaságához hasonlóan, Utópiában sincs magántulajdon, hiszen „a közjó csak akkor virágozhat, ha minden dolog közös”. Egy másik haladó szellemiségű rendelkezés szerint, Utópiában mindenki egyenlő volt. A városokat egységes tervek szerint építették, a házak kapuit mindig nyitva kellett tartani, és a lakók minden 10 évben otthont cseréltek, hogy elkerüljék a magántulajdon kisértését.

Mórus elutasította azt a vádat, hogy a kommunizmus tétlenné és lustává teszi az embereket – Ez természetesen a történelem folyamán sokat, és szenvedélyesen vitatott kérdés maradt. Érzésem szerint Mórus elgondolása mindenképpen megérdemelne további elemzéseket azon túl, amit a kudarcot vallott kommunista/szocialista rendszerek kiértékelése kínálhatott. – A kommunizmus védelmében, Raphael Hythloday megállapítja, hogy minden más társadalmi formában „csak azt látom, hogy a gazdagok saját életüket gazdagítják azon a címen, hogy a közös jóért cselekszenek.” – Lehetséges, hogy Hythloday már akkor az amerikai és jelenlegi magyar törvényhozókról beszélt? – 

Az Utópiában a termelésnek a kereslethez kell igazodnia. Ha véletlenül mégis nem várt többlet keletkezne, akkor a 6 órás munkanapokat le kell rövidíteni, amíg a többlet felhasználásra nem kerül.

Utópia államformája képviseleti demokrácia közvetett választással. A herceget egy életre választják meg, de ha a zsarnokság jeleit mutatja, leváltható. A házassághoz szükséges a felek szüzessége, de a házasságkötés előtt a párnak meg kell látnia egymást meztelenül – Habár progresszív ötletnek tűnik, sok sikert a jegyesek szüzen maradásához! – Házasságtörés esetén a válás megengedett, de a vétkes fél nem házasodhat újra. Háborút Utópiában csak azért vállalnának, hogy megvédjék saját területüket…vagy felszabadítsák egy szövetséges területét a megszállás alól…vagy egy elnyomott nemzetet megszabadítsanak a zsarnokságtól – a háborúzásra való jogosultság feltételei egyre lazábbnak tűnnek, ahogy végigolvassuk őket… –  

Saját maguk helyett Utópia polgárai inkább zsoldosokra bíznák a háborúkban való részvételt. Azért, hogy a zsoldosokat ki tudják fizetni, megengedett bizonyos mennyiségű arany felhalmozása, de különben az arany és a pénz a polgárok számára semmi jelentőséggel nem bírna. Ékszerek csak gyerekeknek való, felnőtteknek nem. – Ó, ha erről hallana a feleségem…! – Ha zsoldosok híján a polgárokan is harcba kell szállni, a nőknek és a férfiaknak egyaránt részt kell venni a harcokban.

Vallási szempontból Utópia szokatlanul toleráns társadalom volna, ahol az emberek különféle istenekben hihetnek. Azok, akik hitetlenek kívánnak maradni, zavartalanul folytathatják életüket azon kívül, hogy nem tölthetnek be adminisztratív funkciót.

Ennek a középkorban elképzelt, elképesztően liberális utópia államnak az alapeszméi a háborúskodás ellenzése, a vallási intolerancia megszüntetése és az állatok öncélú gyilkolásának betiltása, beleértve a vadászatot is. Utópia polgárai nem mészárolnak le állatokat, ezt a munkát csak elítélt bűnözők végezhetik el. – Habár az állatoknak édesmindegy, hogy ki mészárolja őket, ez a megoldás a lakosság körében talán megőrizhet némi jóindulatú emberséget. – Utópiában az igazságszolgáltatás is messze a kora előtt járt volna. Többek között a korabeli elfogadott gyakorlattal ellentétben megszüntette volna a halálbüntetést.

Russell kétkedéssel fogadta Mórus utópiai társadalmának a felépítését, mert az nem hagyott volna esélyt a változatosságra és sokrétűségre. Szerinte az ilyesféle boldogtalan, egyhangú élet szükségszerű velejárója minden  előre megtervezett és túlszabályozott társadalom. – Itt vitába szállnék azért Russellel, mert talán egy intelligensen szervezett társadalomban elkerülhető lehet az egyformaság és a monotonság okozta elégedetlenség. Mindazonáltal Utópia aprólékosan szabályozott élete nem csak Platón Köztársaságára emlékeztet, de némileg a maoista Kínára is. –

A neoplatonizmustól Maimonides-ig

Neoplatonizmus; út a kereszténység felé

Plotinus (i.sz. 204-270); az egyenlőtlen Szentháromság megteremtője

Plotinus alapította meg az Egy, az Értelem és a Lélek egyenlőtlen Szentháromság gondolatát. Ebben a Szentháromságban a Lélek magába foglalta a gyarló Természetet, beleértve az embereket is, és a hierarchia legalacsonyabb szintjét foglalta el. Alacsony minősítése ellenére a Lélek volt minden fizikai létezés teremtője. Ellentétben a gnosztikusokkal és a keresztényekkel, Plotinus csodálatra méltónak találta a természetet, annak minden tökéletlensége ellenére is. Hitt a reinkarnációban és abban, hogy az új életük során a bűnösök bűneik arányában kerülnek nem kívánatos helyzetbe.

Russell a neoplatonizmusról szóló fejezetét a művészetek és a filozófia érdekes szembeállításával kezdte. Véleménye szerint az egyszerű mindennapi örömök és bánatok nem a filozófia, hanem a művészetek számára szolgáltatnak inspirációt. Ahhoz, hogy értékes filozófia szülessen, a szokásos öröm és a bánat mellett egy olyan világérzésre is szükség van, amely a világ folyásáról való elmélkedésre késztet. Plotinus kora pedig bőven szolgáltatott alkalmat az efféle világfájdalmasságban gyökeredző elmélyüléshez. Plotinus ugyanis Róma azon hanyatló korszakában élt, amikor a hadsereg a legtöbb kiváltságot ajánló császárok kiválasztásával volt elfoglalva, miközben a barbár törzsek egyre inkább szorongatták a Birodalmat. A háborúk és a járványok miatt a lakosság egyharmada elpusztult. A súlyos népesség veszteség következtében a császár és körei pazar életmódjához a megmaradt polgároknak egyre magasabb adókat kellett fizetni. A nyomor és elégedetlenség növekedett.

A körülmények hatására Plotinus és a kor más vezető gondolkodói elfordultak a valós élet nyomorúságától, és egy képzeletbeli világban kerestek megkönnyebbülést. A korai keresztények számára ez a másik világ a Mennyek Királysága, a Mennyország lett, míg a neoplatonisták számára az általuk hirdetett gondolatok örök birodalma jelentette a menekülési utat. Mivel mindkét irányzat hasonló visszahúzódással reagált a nehézségekre, nem meglepő, hogy a kereszténység sokat átvett a neoplatonista gondolkodásból, különösen Plotinustól (lásd pl. Szent Ágoston).

Az évszázadok során Platón ideái és a Démiurgosz örökkévaló, de statikus állandó teremtményeiből lassan egy alkotó és teremtő mindenható lény gondolata fejlődött ki. Ez az ügynök nemcsak a látszólagos világ ideiglenes rendjéért volt felelős, ahogy azt Platón állította a Démiurgoszról, hanem az egész világegyetem létrehozásáért és zavartalan működéséért is. Ez a fejlődési folyamat végül a kereszténység isteni Teremtőjében tetőzött, aki a világ megalkotásán kívül az emberek mindennapi életére is buzgón odafigyelt. Ebben a transzmutációs folyamatban Plotinus munkássága fontos mérföldkő volt.

Plotinus metafizikájában egy olyan Szentháromságot hozott létre, amely az Egyből, a Núszból (talán  értelemnek lehetne fordítani) és a Lélekből áll. Az ortodox keresztény Szentháromságtól eltérően, ahol mindhárom elem egyenlő jelentőséggel bír, Plotinus a három isteni elemet a jelentőségük szerinti csökkenő sorrendbe sorolta. Az Egy – más néven Jóság –talán valamiféle főistenként képzelhető el, amely az egész univerzumot átitatja. A plotinusi Egy valójában meglehetősen nehezen leírható fogalom, amelyet Russel szerint „jobban ír le a csend, mint a szavak”. A Núszt többnyire „értelem” -nek fordítják, jelentése „értelmi elv” vagy „isteni értelem”. Ez az Egy test nélküli másaként szerepel Plotinusnál. Mint Russel írja, Plotinus gyakran szenvedett „eksztázisos” rohamoktól, ami talán előidézhetett valami Núsz-szal kapcsolatos látomást. Ahogy végig gondolok a keresztény vallásos eksztázisokon, mint például a glossolali-án, elképzelhetőnek találom, hogy ezek eredete mind a Núsz-ben ra vezethetők vissza. A plotinusi szentháromság harmadik tagja a Lélek, ami a Núsz (vagy Isteni Értelem) leszármazottja, és az egész fizikai világ létrehozásáért felelős. Mindent földi teremtmény, a csillagok, a Hold, a Nap stb. az ő keze nyomát viseli.

Míg a sztoicizmus a Természetet a legnagyobb tiszteletben tartotta és istennel azonosította, addig Plotinus ugyanezt a Természetet a Lélek legalsóbb szintű képviselőjeként tartotta számon. A gnosztikus nézet, amit később tárgyalok, szintén kevésbé megbecsülendőnek tartotta a tökéletlen, mulandó fizikai világot, mint a magasabb rendű isteni felső szférát. A gnosztikus szemlélettel  szemben azonban lényeges különbség, hogy Plotinus nem becsülte le a természetet, csupán a Núszt, az értelmiségi világot, értékesebbnek tartotta. Valójában a fizikai világ szépségének valódi csodálója és értékelője volt re. Ez a nézet nem csak a sztoikusokkal állt szöges ellentétben, hanem a bűnös, nyomorúságos földi létezést megvető keresztény elképzeléssel is, amely szerint csak a tökéletes mennyei élet jelenthet vigaszt az embereknek.

Egy másik különbség Plotinus és a gnosztikusok között az, hogy az utóbbiak az égitesteket egy gonosz szellem teremtményének tekintették. Számukra csupán az emberi lélek volt a minden hibától mentes isten alkotása, ezért jóság egyedül az emberi lélekben lakozhat. – Jól hallom én itt a pogányság keresztény ihletésű elítélésének első hangjait? – Érdekes módon, Plotinus az égitesteket istenszerűnek ítélte meg, és felsőbbrendűnek tartotta az emberi léleknél.

Mivel hitt a reinkarnációban, a bűnök megtorlását és erények megjutalmazását a reinkarnáció természetes folyamatára hagyta. Ha például valaki megöli az anyját, a személy anyaként fog reinkarnálódni és gyermeke meg fogja ölni. -–  Ezt a fajta kozmikus igazságszolgáltatást nem tudom másként tekinteni, mint a bűn ördögi körének biztosítását szolgáló tökéletes receptnek. – Azt állította, hogy azért nem emlékszünk előző életeinkre, mert a lélek az örök élet felé halad, ahol végül majd egyesül a Núsz-szal. Ezen fejlődés során a lélek egyre kevésbé fog emlékezni az anyagi életre, és a végén csak az intellektuális birodalmat lesz képes megtapasztalni.

Arisztotelész szerint a lélek az anyag „formája” vagy aktualitása, azaz fizikai létezésünk csak a lélek útján nyerheti el az én-tudatát. Testünk tehát mintegy hüvely várja, hogy a lélek segítségével realizálhassa (Arisztotelész szóhasználatával aktualizálhassa) magát. Mi tehát a lélek és a bennünket alkotó anyag kombinációja vagyunk. Bár Arisztotelész a lelket ilyen formán az anyaghoz kötötte, de a sztoikusokkal ellentétben magát a lelket nem tekintette anyagi természetűnek. Plotinus nem követte sem Arisztotelész, sem a sztoikusok nyomdokait. E helyett Platónra hagyatékára támaszkodott, amikor azt állította, hogy az anyag egyáltalán nem létezhetne ha a lélek nem teremtette volna meg. Plotinus tehát a lelket nem tekintette anyagnak, mint a sztoikusok, de Arisztotelész állítását sem fogadta el, hogy a lélek test, vagyis az anyag, formája lenne. Szerinte a lélek egyszerűen esszencia, az élet nehezen körül írható alkotórésze. Mivel az esszencia a meghatározásából adódóan örök, a lélek maga is örök – nekem ez nem túl meggyőző, ad hoc ötletnek tűnik az örökkévalóságunkat biztosítandó. –

Russell Plotinus filozófiájának értékét annak tulajdonította, hogy megakadályozta a barbár babonák és primitív erkölcsök terjedését Európában. Ezek az irányzatok könnyen felszámolhatták volna úgy a görög intellektualitást, mint a sztoicizmus és a neoplatonisták által megteremtett erkölcsi örökségünket

Russell azonban el is marasztalta Plotinust, mert az isteni Núsz-on való elmélkedés bátorításával az embereket befelé fordulásra ösztönözte, ahelyett, hogy a külső, Plotinus számára ugyan csak tökéletlen világra koncentráltak volna. Ez a befelé történő elzárkózottság Russel szerint annak a folyamatnak volt a végeredménye volt, amely jóval korábban Prótagorasszal, Szókratésszel, Platónnal, a sztoicizmussal, sőt az epikureusokkal kezdődött. Az erényes élet keresése egy kétséges értékű elvont szubjektivitáshoz vezetett, a külső világ iránti kíváncsiság és tudományos érdeklődés rovására. Míg Platón idejében az erényes élet a szellemi teljesítmények széles skáláját foglalta magában, addig Plótinosz korára az értékes élet csak az erény elérésének szándékát jelentette, a fizikai világ megértésére vagy javítására való törekvések nélkül.

Plotinus élete tökéletes összhangban volt metafizikájával. Az Eggyel való egyesülésre való buzgalma közben szinte teljesen figyelmen kívül hagyta saját fizikai létét, például még a fürdést vagy a megfelelő öltözködést is elhanyagolta. Talán ez a fajta hozzáállás lehetett a későbbi aszkétikus keresztény áhítat első megnyilvánulása.

 Russell Plótinosz munkásságát a görög világkép végének és a kereszténység kezdetének tekintette. Valójában néhány keresztény bölcselő Plotinoszt kereszténynek tartotta.

Katolikus filozófia

A keresztény filozófia a következő etikai tanokkal indult:

- egy isteni lény elfogadása

- aki objektív, tévedhetetlen és megváltoztathatatlan erkölcsi szabályokat fektettek le

- és ezen szabályok megszegése büntetendő magatartásnak minősül.

A jó, azaz erényes, élet Isten szeretetét jelenti, és az Isten utasításaival összhangban álló magatartással érhető el. – Összehasonlításképpen emlékeztetek rá, hogy Epikurosz a „jó élet” etikai követelményeként a boldogságra való törekvést javasolta. – A keresztény elvárások az isteni kódexekkel szembeni engedetlenséget erkölcstelennek tekintették. A tanoknak ez a része alapjaiban ellentmond Arisztotelész azon kikötésének, hogy egy cselekvés csak akkor tartható erkölcsileg elfogadhatónak, ha az a helyzet teljes ismeretében hozott szabad döntés eredménye. Arisztotelész etikája szerint, ha valakinek muszáj Isten utasításait követnie, tevékenysége nem tekinthető szabadnak, és így nem lehet erkölcsös. – Vajon ez lehetett-e a fő oka annak, hogy az ősi keresztény filozófia Arisztotelész helyett a neoplatonizmusra támaszkodott? Ugyanilyen érdekes kérdésnek tartom azt, hogy Szent Tamás hogyan kerülte meg ezt az arisztotelészi gondolatot, amikor Platónt elhagyva Arisztotelészt állította tanításai központjába.

Nem bizonyult könnyűnek megtalálni azt, hogy mi a legelfogadhatóbban módja Isten parancsának követésére. Néhányan kizárólagosan a Bibliára támaszkodnak; a katolikus hívők a pápa által vezetett Egyház ajánlatait követték, mivel a pápa állítólag közvetlen kapcsolatban áll Istennel; mások rendkívüli személyekként hirdették magukat és követőikkel elhitették, hogy közvetlen szerződést kötöttek Istennel (példaként Joseph Smith); míg a keresztény vallás protestáns ágai úgy vélték, hogy mindenki kaphat közvetlen isteni ihletést a papság közvetítése nélkül. Mivel a fentiek alapján némi bizonytalanság mutatkozott az isteni utasítások emberekhez való eljuttatásában, néhány filozófus minden hivatalos tanítástól független etikai útmutatások után kezdet el kutatni.

Az i.sz. 400-1400 közötti időszakban szinte minden intellektuális fejlemény, beleértve a filozófiát is, az egyház képviselőitől származott. Ezért a középkori gondolkodás nem értelmezhető az egyháztörténet, elsősorban a pápaság viharos történetének  ismerete nélkül. Russel szerint a kezdeti egyházi világot számos kettősség jellemezte:

- a latin vs. teuton nyelv,

- papság vs. papságon kívüli értelmiség,

- Isten királysága vs. világi birodalmak,

- lélek vs hús, és végül

- a pápa kontra császár. – Az utóbbi kettősségből fakadó konfliktus egyik legjellemzőbb példája VIII. Henrik küzdelme a pápa ellen, aminek eredményeként született meg az anglikán egyház. –

A gyakran „sötét középkor”-ként emlegetett századok előtt a katolikus filozófiát Szent Ágoston uralta, aki az „Isten városa” címmel foglalta össze tanait. Őrá nagy hatással voltak a neoplatonisták, maga Platón, de a sztoikusok is. A „sötét középkor” elmúltával Aquinói Szent Tamás vált a kereszténység uralkodó hangjává, és rajta keresztül Arisztotelész is felülmúlta Platón hatását. Az „Isten városa” azonban továbbra is jelentősen befolyásolta a kor gondolkodását.

Durant szavaival: „A tizenharmadik századi kereszténységet meglepték, de egyben változásokra is serkentették Arisztotelész arab és zsidó értelmezései; de Aquinói Szent Tamás és mások révén az egyháznak még mindig maradt elegendő befolyása ahhoz, hogy Arisztotelész középkori teológussá való átlényegülését biztosítsa.”

Zsidó történelem

Az Ószövetség első történelmileg hitelesített személye Akháb zsidó király volt, akit egy asszír levél említett meg i.e. 853-ban. Russell azonban úgy gondolta, hogy Dávid és Salamon királyok, akik Akháb előtt éltek, valószínűleg szintén történelmileg hiteles személyek.

I.e. 722-ben az asszírok meghódították az Északi Királyságot (a mai Izrael északi részét), de a déli Júdea érintetlen maradt. I.e. 612-ben a babilóniaiak elfoglalták Ninivét, és ezzel véget vetettek az asszír uralomnak. I.e. 586-ban Nabukodonozor az Első Templommal együtt lerombolta Jeruzsálemet, és a lakosság nagy részét Babilóniába költöztette. Nagy Kürosz, Perzsia királya i.e. 538-ban legyőzte Babilóniát. A győzelem után Cyrus engedélyezte a zsidók visszatérését Palesztinába, akik Nehémiás és Ezsdrás vezetésével újjáépítették a jeruzsálemi templomot, és továbbfejlesztették a judaizmust.

Ez az az idő, amikor a törzsi istenek gyűjteményéből Jahve központi figuraként vált ki. Valószínűleg ekkortájt történt az is, hogy Jeremiás és Ezékiel bűnösnek nyilvánította minden Jahve követőt, aki más istent is imádni merészkedett. Ezzel egyidőben fogantatott meg az az eszme, miszerint Jahve imádásán kívül minden vallás gonosz és hamis. Ezekkel a változásokkal párhuzamosan a zsidókban kialakult a kizárólagosság érzése.

I.e. 1755 -ben IV. Antiokhosz szeleukida király megpróbálta hellenizálni a Jeruzsálem környékén élő zsidókat. Bár Jeruzsálem polgárai üdvözölték a görög befolyást, a főként vidéki lakosság által támogatott haszid párt lázadást indított Antiochus ellen. I.e. 164-ben Júdás Makkabeus visszafoglalta Jeruzsálemet, és megalapította azt a dinasztiát, amelynek a bibliai Heródes volt az utolsó tagja (meghalt i.sz. 4-ben). Heródes halála után egy kormányzó vezetése alatt Júdea Róma tartományává vált. A bibliai Poncius Pilátus az egyik ilyen római helytartó volt. A zsidók függetlenségi küzdelmére a végső csapás i.sz. 66-ban következett be, amikor a zélóták sikertelen lázadást kíséreltek meg Róma ellen. A lázadás i.sz. 70-ben Jeruzsálem bukásával és a Második Templom lerombolásával végződött.

Ettől kezdve a zsidók üldözése először a rómaiakkal kezdődött, majd később keresztényekkel folytatódott. Russell szerint az első évezred vége felé a mohamedánok sokkal több humanizmust és kulturáltságot mutattak, mint a keresztények. Többek között, a muszlimok által uralt területeken a zsidók szabadon folytathatták „felvilágosult spekulációikat” (Russell szavai) a filozófiai területén. Talán a kor legismertebb zsidó filozófusa a córdobai Mammonidé (1135-1204) volt, aki később Spinoza fő ihletőjévé vált.

Nem sokkal azután, hogy 1492-ben Ferdinánd és Izabella keresztény hadserege kiűzte a mórokat Granadából, minden zsidónak és muszlimnak vagy át kellett térnie a kereszténységre, vagy el kellett hagynia az országot. A visszamaradt tanult zsidók fontos szerepet játszottak a hellenisztikus filozófia és kultúra átadásában az eljövendő skolasztikus gondolkodóknak.

Visszatekintve a ma valóságából a történelemre, a sors furcsa fintorának tűnik, hogy a középkori keresztény zsidóüldözés tetőpontján a mohamedánok elismerésre méltó toleranciával kezelték őket.

A kereszténység az első négy évszázadban.

Ez volt az a korszak, amikor a kereszténység győztesként emelkedett ki számos más, jelentős vallási mozgalom közül. A manicheizmus tanítása a Jó és a Rossz küzdelmén alapult, míg a gnosztikusok Jézus elfogadásával kerültek a kereszténység közelébe. A gnosztikusok azonban Jézust egy olyan embernek tekintették, aki földi élete során átmenetileg isteni természetet kapott. Egy másik irányzatot képviselt az ókeresztény teológus, Origenész, aki szerint az emberi szellem örökkévaló, nem pedig Isten által teremtett. Az a nézete is konfliktusba hozta a kereszténységgel, miszerint még az ördög is bűnbocsánatot nyerhet. A gnosztikusokhoz hasonlóan, ő is az Atyánál alacsonyabb rendűnek tekintette a Fiút. Ugyanebben a letisztulásra váró hitvilágban tűnt fel az arianizmus (Jézus és Isten különálló) és a szabellianizmus (Jézus és Isten fizikailag ugyanaz). Ezek az eretnek mozgalmak mindaddig színen maradtak, amíg a niceai és konstantinápolyi zsinatok véglegesítették a keresztény hit alapjait a 381-es niceai-konstantinápolyi hitvallásban.  E szerint Jézus és Isten fizikailag különállóak, de természetükben (szubsztanciájukban) azonosak.

A kereszténység valószínűleg a zsidó közösségen belül maradt volna meg, ha számos engedménnyel Szent Pál nem nyitja meg az ajtót a pogányok előtt. Eltörölte a körülmetélés és az étkezési korlátozások mózesi törvényekben foglalt követelményét, valamint a Halakhah napi életet és vallásos szertartásokat szabályozó előírásait.

A kereszténység korai napjaiban sok alcsoport alakult ki. E csoportok közül a legkiemelkedőbbek a gnosztikusok voltak. Ez a vallási csoport valahol félúton állt a pogányság és a kereszténység között. Ugyan elismerték Krisztust, de elutasították a zsidók kiválasztott státuszát és más zsidó hiedelmeket. A gnosztikusok azt is állították, hogy Isten csak ideiglenesen egyesült Jézussal a keresztelésekor, és halálakor a kereszten ismét elhagyta őt. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Jézus nem isteni, hanem eredetileg emberi természetű volt. Valójában a Bibliában van egy kijelentés, ami alátámasztani látszik a gnosztikus Jézus-képet: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” – mondja Jézus a kereszten.

Egy másik nagy hatású vallási szekta, amely a korai kereszténységgel versengett, a manicheizmus volt. Ennek a dualista vallásnak a hiedelme lényegében a Kereszténység és a Zoroasztrián nézetek kombinációja. Eredete a Krisztus előtti harmadik századi Perzsiába tehető. Tanítása a Jó és a Rossz örökös küzdelmén alapul a fény szellemi világa és a sötétség anyagi birodalma között. Egykor a korai kereszténység fő riválisának számított, és keresztények egy eretnek vallásnak nyilvánítottak. Többek  között Szent Ágoston is ezt a szektát a követte, mielőtt elfogadta volna az ortodox keresztény tanokat.

A kereszténység valójában héber szentírásokból és a görög filozófiából nőtt ki. Origenész (i.sz. 185-254) Plotinus kortársaként fejlesztette tovább a neoplatonikus nézeteket a kereszténység felé, de sok nézete elfogadhatatlanná vált a későbbi keresztények számára. Rendszerében az Isten egy triumvirátus – Atya, Fiú és Szentlélek –, de sosem  öltött testet. Nyilvánvaló pogány maradványként hitt abban, hogy a csillagoknak és a Napnak van lelkük, és mint ilyenek, vétkezhetnek. Az ember lelke már a teremtés óta létezik, és születéskor csak egyszerűen az ideiglenes emberi testbe kerül. Az idők végén Krisztus visszavesz minden lelket, és ekkor még az ördög is üdvözülni fog.

A korabeli egyházban eluralkodó dogmatizmus eredményeként Origenészt négy okból nyilvánították eretneknek (amelyek közül csak kettőt vagyok képes megérteni): az egyik az ördög üdvözülésében való hite, a másik pedig az emberi szellem örökkévaló létezése, ami ellentmond a szellem születés pillanatában való megjelenésének. Mivel a szex minden formájának, még a házasságon belülinek is heves ellenzője volt, el tudom képzelni, hogy a hívők szaporításának keresztény dogmája ellen is vétkesnek tarthatták. A gnosztikusok osztották Origenész furcsa anti-szexuális nézetét, de ő mindannyiukon túltett azzal, hogy „egek királyságáért” kasztráltatta magát.

Ilyen, és hasonló esetekről hallva, számomra a szervezett vallás filozófiába lépésével minden szövevényessé, meseszerűvé, öncélúvá és mélyen irracionálissá vált. Nem látok több metafizikai kíváncsiságot és nyitott gondolkodást, csak az alárendelő, félelem által vezérelt dogmatikai tételeket.

A kereszténység korai időszakában folyamatosan különféle eretnek mozgalmak felbukkantak fel, amik némi szőrszálhasogatással – legalábbis egy kívülálló számára – az eredeti doktrínát próbálták módosítani. Az Arianizmus, amelyet Arius, egy magas rangú alexandriai pap indított el, azt akarta bizonyítani, hogy Isten és Jézus két különböző teremtmény. Bár Jézusnak is isteni természete volt, de nem volt egyenlő az Istennel, mivel Ő, az Atya teremtette. Ez a nézet a Plotinus által bevezetett egyenlőtlen ​​Szentháromságra emlékeztet. Egy másik mozgalom, a Szabellianizmus, azt állította, hogy Isten és Jézus nem két különálló teremtmény, hanem az egy Lény (Isten) különböző aspektusai. A győztes dogma, amelyet Nagy Konstantin parancsára alkotott meg i.sz. 325-ben az első niceai zsinat, és amelyet az első konstantinápolyi zsinat i.sz. 381-ben módosított, a következőket állította: Isten és Jézus

- egyenlő, akik

- ugyanabból az szubsztanciából állnak, de

- mégis különálló személyek.

Ó, istenem, ez a sok értelmetlen technikai részletesség egy átlátszó filozófiai fátyolos maszlagba öltöztetve!

A niceai hitvallás végül is összeállított egy szoros, egységes keresztény rendszert, és ezzel előkészítette az utat a kereszténység gyors növekedéséhez. Russel értelmezése szerint a kereszténység népszerűsége valószínűleg a hitvallás alábbi négy elemére vezethető vissza.

1. A korabeli versengő vallásokkal ellentétben iszonyatos büntetéssel, pokollal fenyegette az istenteleneket.

2. Hasonlóan sok más ókori valláshoz, amelyek az orfizmussal kezdődtek, a kereszténység is megígérte a feltámadást.

3. Elismerte a csodákat, bár ez a keresztény vonás sem volt egyedülálló az ókori világban.

4. Magasra értékelte a felsőbbrendű erkölcsöt, mint például a monogámiát, az Istenhez való feltétlen hűséget stb. A korai keresztények erkölcsiségét még az egyik őket üldöző római bíró is külön megdicsérte.

A hanyatló Római Birodalom zavaros forgatagában a hadsereg észrevehetett némi értéket a szigorúan szervezett keresztény „földalatti” mozgalomban, így sok római katona felvette a keresztény hitet. A hadsereg támogatását megtartani szándékozó Nagy Konstantin (272-337) ezért előszőr véget vetett a keresztény üldözésnek, majd 380-ra a kereszténység hivatalos római vallássá vált. Ennek ellenére az Arianizmus és a Katolicizmus közötti küzdelem nem ért még véget egészen a hatodik század közepéig, amikor I. Jusztinián Kelet-Római császár véglegesítette a kereszténység győzelmét.

A nyugati egyház doktorai

Ebben a részben a nyugati egyház négy doktora közül csak hármat tárgyalunk. A negyedikről, Nagy Gergelyről később röviden lesz szó.

Szent Ambrus (340-397); az egyház átveszi az uralmat az állam felett

Az állam és az egyház között kibontakozó pozíciós küzdelemben sikeresen szorgalmazta az egyház függetlenné válását.

Szent Ambrus munkásságának legjelentősebb eredménye egy új típusú kapcsolat kidolgozása volt az egyház és az állam között. Ez a nagy hatású koncepció a mai napig tekintélyes függetlenséget biztosít az egyháznak a világi törvényhozástól. Szent Ambrus Milánó püspökeként szolgált, ami 286-402 között a Nyugat-Római Birodalom fővárosa lett. Az Egyház szilárdan megalapozott, jól kidolgozott elvek szerint működő intézménye (bármit is gondolunk ezekről az elvekről) éles ellentétben állt az akkori római birodalom korrupt, gyenge kezű világi vezetésével, így jogosan számíthatott a lakosság támogatására. Figyelemre méltó vallási államférfiként Szent Ambrus ügyes körültekintéssel használta ki az egyház szervezeti és morális fölényét a világi vezetőkkel szemben.

Először Milánó pogány szenátorai fölött diadalmaskodott, amikor azok egy pogány oltárt és szobrot akartak helyreállítani a városban. Később az ariánus vallást követő Justina császárné ellen lépett fel sikeresen, aki egy ortodox bazilikát akart átengedni az ariánusoknak. Harmadik jelentős győzelmét maga a császár ellen aratta, aki meg akarta büntetni az Alexandriai Cirill püspököt (lásd később is) egy zsinagóga felgyújtására való buzdításáért. –A császárhoz írt leveléből elég egyértelműen kitűnik, hogy Szent Ambrus egy merev, öntörvényű, kétséges erkölcsi feddhetetlenséget mutató ember volt, aki óvva intett a zsinagógát felgyújtók megbüntetésétől. – „Ó nagy Császár, bizonnyára a fegyelem megtartásának szükségessége ösztönöz Téged a büntetésre! De mi lehet itt a fontosabb kérdés? A fegyelem fenntartása, vagy a vallás tisztelete? Az ítéletednek a vallás ügyét kell szolgálnia! ”

Ezzel a három győzelmével Szent Ambrus egy új törvénykezési elv alapjait fektette le, amely szerint az államnak bizonyos kérdésekben engednie kell az egyház akaratának. Ezt a koncepciót kiválóan foglalja össze egyik levelének egyetlen mondata: „…ugyanúgy, ahogy minden római polgár tartozik az uralkodójának katonai szolgálattal, a császár is tartozik a Mindenható Istennek azzal hogy Őt szolgálja. ”A társadalom mind a mai napig megfizeti ennek a bűnös, öntörvényű elgondolásnak az árát. Lásd a gyermek molesztálással vádolt papok elbírálását a sajátos egyházi törvénykezési rendszer keretein belül, ami csak az egyik legújabb következménye a Szent Ambrus által kiharcolt egyház és állam közötti hatalommegosztásnak.

Szent Jeromos (345-420); a Vulgata, a hivatalos vatikáni Biblia szerzője

Szent Jeromos életművének csúcsa a Biblia eredeti héber szövegeinek latinra fordítása volt. Ez a Vulgatának nevezett mű mindmáig a hivatalos Vatikáni Biblia maradt. Fordítási munkáján kívül ugyancsak szerepet vállalt a szerzetesi rendszer kialakításában is.

Kiterjedt levelezésének nagy részét a keresztény erkölcsök részletes megbeszélésére szentelte. Russell kifogásolta, hogy bár Szent Jeromost tudatában volt a Birodalom felbomlásának jeleivel, mint a barbár inváziók, mégis triviális ügyekre fordította figyelmét, mint például a szüzesség erénye.

Szent Ágoston (354-430); a keresztény teológia platóni atyja

A keresztény teológia atyja és egyik legjelentősebb képviselője. Míg Platón a Démiurgoszt csak egy egyszerű „építészként” képzelte el, aki az örökké létező ideákat elrendezte a földön, Szent Ágoston az Istent minden létező teremtőjeként hirdette meg. Így a világon mindennek lett kezdete, kivéve magának Istennek, aki öröktől  létezett. Az idő szubjektív értelmezésével, ami csak az ember megszületésével nyert értelmet, és csak az emberi tudatban létezik, máig jelentősnek metafizikai gondolatokat hozott a filozófiába. Fő munkája, az Isten városa, számos teológiai és általános filozófiai kérdés kiindulópontjául szolgált. A mű végső következtetése azonban abban foglalható össze, hogy minden vallásos kérdésben az államnak kell alkalmazkodnia az egyház igényeihez. Szent Ágoston sok energiát fektetett egy kortárs teológus, Pelágiusz nézeteinek heretikussá nyilvánításába, aki tagadta az eredendő bűn létezését.

Az észak-afrikai születésű Szent Ágoston meglehetősen hétköznapi gyermekként és fiatalemberként nőtt fel. Cölibátusa előtt még gyermeket is nemzett. A Manicheizmus iránti rövid lelkesedése után megkeresztelkedett, és az észak-afrikai Hippo város püspöke lett. Kezdettől fogva nyilvánvalóvá vált, hogy a bűn és a büntetés érdeklődése középpontjába került úgy az egyének, mint a közösségek szintjén. Véleménye szerint a zsidó nemzet jogosan érdemelte ki Isten büntetését azzal, hogy számos esetben engedetlenséget mutattak akarata ellenére. Míg a zsidó nemzet bűnei és büntetésé akkor már a múlté volt, Szent Ágoston figyelme egy új közösség, az Egyház moralitása felé fordult. A Keresztény dogma szerint, a zsidókkal ellentétben, az egyház, mint közösség, bűn nélküli maradt. Ugyanakkor, hacsak nem követi az Egyház tanait, az egyéni lélek továbbra is hajlamos maradt a bűnbe esésre. Valamivel több mint ezer évvel később a Szent Ágoston által élesen megkülönböztetett egyéni és közösségi moralitás két ágra szakította az Egyházat: a katolikusokra, akik az Egyházra, mint szellemi egységre támaszkodtak; és a protestánsokra, akik az egyén lelki útkeresésére helyezték a hangsúlyt.

Szent Ágoston filozófiája és időelmélete

Szent Ágoston a metafizikát a Szentírás szempontjából újraértékelte. Hangsúlyozta, hogy Platón és Arisztotelész szerint az örökkévaló szubsztanciát magát nem a teremtő hozta létre, hanem azt csak úgy rendezte át, hogy abból az élet kialakulhasson. Ezzel szemben Szent Ágoston és az összes többi ortodox keresztény gondolkodó úgy vélték, hogy a teremtő maga az örökkévaló isten, aki az általunk ismert világon kívül létezik és a semmiből teremtett meg minden létezőt.

A hagyományos görög gondolkodás eléggé praktikus volt ahhoz, hogy még az isten által sem tudta elfogadni valami megteremtését a semmiből. Ennek eredményeként a hellenisztikus hagyományokból kinőtt metafizikai elméletek sokféle próbálkozást tettek ennek a vitatható lépésnek az elkerülésére. Az egyik ilyen törekvés a Panteizmushoz vezetett, amely szerint a világot nem teremtette isten a semmiből, hanem az isten maga az örök világ és minden, ami abban megtalálható. Az ókori görögök szóhasználatával ezt a fajta istent szubsztanciának nevezték. Később Spinoza ezt a panteista nézetet a legfejlettebb fokára fejlesztette ki.

Szent Ágostont azonban nyilvánvalóan nem befolyásolta a fentebb említett görög szkepticizmus, és gond nélkül elfogadta a Genezis teremtési történetét. Gondos keresés után arra a következtetésre jutott, hogy a teremtés előtt, amikor még csak az örökké való Isten volt jelen, a hagyományos értelemben az idő nem létezett. Valójában az idő most sem igazán létezik, mert csak az általunk érzékelt jelen pillanata az, ami valódi és felfogható. Amit mi időként érzékelünk, az csupán gondolatainknak az egyik aspektusa, és mint ilyen, csak azután jöhetett létre, miután minket embereket megteremtett Isten. Annak érdekében, hogy valami magyarázatot találjon a múltról, jelenről és jövőről alkotott érzéseinkre, Szent Ágoston egyszerűen három típusra osztotta fel a jelent. A múlt az az emlékezetünk, amely valójában a múlt dolgok jelene. A jövő az elménkben egy adott pillanatban megfogant elvárás, ezért ez is csak a jelenben létezik, mint a még eljövendő dolgok jelenje. Szent Ágoston ezt így fejezte ki: „A múlt dolgok jelenje az emlékezet; a jelen dolgok jelenje a látás; és a jövő jelenje a várakozás. ” Ennek az elméletnek a lényege, hogy az idő szubjektív, és az ember teremtése előtt nem volt értelme az időről beszélni.

Habár Russell nem értett egyet azzal, hogy az idő egyszerűen csak az emberi szellem szüleménye, mégis jelentősnek tartotta Szent Ágoston szubjektív időről szóló koncepcióját, amely később Kant szubjektivizmusának is alapjául szolgált.

Isten városa (412-427).

Annak ellenére, hogy Russel szerint Szent Ágoston ezen kiemelkedő alkotása a huszadik században már többnyire tarthatatlan álláspontot képviselt, mégis elismerte a könyv inspiráló erejéért, amennyiben a főbb koncepciókat újra fogalmazzuk a teológiai keretek nélkül.

 Miután I. Alarik és vizigót hadai kifosztották Rómát 410-ben, a még mindig jelentős számú pogány hitű római polgárok a tragédiát az istenek büntetéseként fogták fel, amiért elhagyták Jupitert imádását a kereszténységért. Eredetileg Szent Ágoston csupán ezeket a polgárokat akarta meggyőzni hibás érvelésükről, de a végén könyve sokkal nagyobb szabású lett a tervezettnél, amennyiben szembeállította a római város életét Isten elképzelt városával.

A pogány elégedetlenkedőknek azzal érvelt, hogy Rómával már a kereszténység előtt is történtek katasztrófák, például i.e. 387-ben a gallok fosztogatásai. A pogány rómaiaknak volt egy igen erős ellenérvük Szent Ágoston ellen. Ugyanis a vizigótok brutálisan megerőszakolták a római szent szüzeket, azok nyilvánvaló jámborsága és Isten segítségébe vetett erős hite ellenére. Az elképzelhető legfurcsább és aggasztóbb módon Szent Ágoston az áldozatokra hárította a nemi erőszakot, mondván: „Isten megengedte a nemi erőszakot, mert az áldozatok túlságosan büszkék voltak az erkölcsösségükre.” MICSODA? Sajnos mióta a Szent jámbor buzgalmában kigondolta, hogy bűnösöket kell találni az ártatlanok között, ez a nemi erőszakkal kapcsolatos hátborzongató és legfelháborítóbb hozzáállás túlélte az évszázadokat. Szent Ágoston „védelmében” felhozható (és ezt nem kevés iróniával mondom), hogy azokat a szüzeket, akik nem élvezték az aktust, bűntől mentessé nyilvánította.

A könyvben a püspök kitér sok pogány filozófus kiértékelésére is, akiket többnyire elítélt, a pogány istenek imádása miatt. Thalész, Anaximenész, a sztoikusok és Epikurosz az atomjaival, mind materialisták voltak, ezért a Szent kárhozatra ítélte őket. Kedvenc filozófusa Platón volt, aki felismerte, hogy az isteni teremtmény (a Démiurgosz) nem fizikai, testi lény, és elismerte, hogy a földi élet isten tevékenységének az eredménye, még ha nem is ő teremtette meg a földi valóság alkotó elemeit. Abban is egyetértett Platónnal, hogy az érékelhető világ nem lehet az igazság forrása. Legfőbb kifogása az volt a Platón és követői ellen, hogy elismerték egynél több isten létezését, és nem hittek a feltámadásban.

Arisztotelészt Szent Ágoston Platón mögé, de mindenki más elé helyezte. A sztoikusokban leginkább az kifogásolta, hogy mindenféle szenvedélyt elítéltek, míg ő a keresztény szenvedélyt dicsérendőnek és erényesnek tartotta. Bár azt elismerte, hogy bizonyos ismeretek az értelem útján is nyerhetőek, minden vallással kapcsolatos ismeretnek a Szentíráson kell alapulnia. Azt tudni kell róla, hogy a vallási ismereteket igen tágan értelmezte, így a Szentírás jelentősége számára messze túlmutatott a vallási kérdéseken.

Véleménye szerint Róma története során sok bűnt követett el, részben a gonosz pogány istenekben való hit miatt. Jó megfigyelőképességre és éleseszűségére utal, hogy észrevette az azonos horoszkóppal született ikrek gyakran eltérő sorsát. Ezt a megfigyelését hatásosan alkalmazta az asztrológiai babonaságok elleni érvelésében. Szerinte az asztrológián alapuló sztoikus Sors fogalma értelmetlen és téves volt, mivel az angyaloknak és az embereknek szabad akarata van, amit a csillagok  nem  befolyásolhatnak.

Azért fogadta el a világ 6 nap alatti teremtését, mert a 6 egy tökéletes szám, ui. tényezőinek összegéből adódik (3x2x1). Talán ifjúkori megtévedésének kiengeszteléséül, úgy vélte, hogy Ádám és Éva büntetésből kapták a szexuális vágyuk felébredését, amiért leszedték a tiltott almát. Ha nem követték volna el ezt a bűnt, akkor tovább folytathatták volna a gyermekek nemzését mindenféle szexuális vágy nélkül csakúgy, mint ahogy egy ács is szenvedély nélkül veri be a fába a szöget. Legnagyobb kifogása az volt a szexuális kéj keresése ellen, hogy az erényes élet az akarat teljes koordinációját megköveteli, a szexuális vágy pedig átveszi az akarattól az irányítást.

Amellett érvelt, hogy a Föld kevesebb, mint 6000 éves; az ő idejében ez menthető tudatlanság lehetett, de nyugtalanító, hogy ezt a mai napig sokan igaznak tartják. Ágoston elvetette az ókori görög filozófia egyik sarkalatos tételét a történelem ciklikus természetéről, mivel Jézus csak egyszer halt meg a bűneinkért. Gondolatköre kitért a szentek súlytalan testéről való is elmélkedésekre is. Véleménye szerint Ádám és Éva ősbűne eredményezte a halál büntetését az emberiségre. Ettől az átoktól csak Isten kegyelme szabadíthatja meg azokat, akik hisznek benne. – Itt bizonyára a feltámadásra utal.

Olyan hétköznapi kérdésekre is kiterjedt figyelme, mint például Matuzsálem halála. A Septuaginta – a görög Ószövetség – számításai szerint ez 14 évvel az özönvíz után történt, bár furcsa módon Matuzsálem nem volt a bárka utasa. A Vulgata szerint viszont Matuzsálem az özönvíz előtti évben hunyt el, ami a fentiek szerint könnyebben magyarázható. Ágoston ennek az isteni ihletésű, és ezért tévedhetetlennek tartott adatnak a bizonytalanságát fordítási hibákra vezette vissza. Ő maga a Vulgata évszáma mellett szavazott.

Mindezen abszurd spekulációk befejeztével a könyv lényege végül is így foglalható össze: az állam csak akkor válhat Isten városává, ha minden vallási kérdésben engedelmeskedik az Egyháznak.

A történelem során valahányszor nézeteltérésbe keveredett a pápa valamely világi uralkodóval, ez a könyv szolgált az Egyház álláspontjának igazolásaként. Szent Ágoston minden különösebb eredetiség nélkül, de gondosan összegyűjtötte a sokszínű keresztény irányzatok tanításait, és azokat a korabeli események szempontjából sikeresen relevánssá tette. Ilyen módon, hogy a kereszténység a történelem egyik igen zaklatott időszakát anélkül élhette át, hogy hitüket meg kellett volna kérdőjelezni.

A Nyugat Római Birodalom utódállamaiban az erőtlen világi kormányzatok lehetővé tették, hogy az Egyház hatalmas befolyásra tegyen szert, és valóban szinte „Isten városát” teremtse meg. Keleten viszont, ahol a bizánci császár világi igazgatása sokkal hatásosabb volt, az Egyház befolyása lényegesen mérsékeltebb maradt.

A pelagiuszi vita

Szent Ágoston munkásságának jelentős részét lefoglalta a Pelagius nevű eretnekséggel vádolt szerzetes semlegesítése. Pelagius walesi származású volt, aki hirdette a szabad akaratot, elutasította az eredendő bűnt, és azt állította, hogy az emberek saját erkölcsi elhatározásuk miatt cselekszenek erényesen. Bár Szent Ágoston erőfeszítéseinek köszönhetően eretneknek nyilvánították, nézetei több száz évig versenyben voltak a szent teológiájával.

Szent Ágoston megingathatatlanul ragaszkodott az emberiség örök kárhozatához, mivel szerinte Éva almával történt esete előtt Ádámnak volt szabad akarata ahhoz, hogy ne vétkezzen. Miután viszont az eredendő bűn megtörtént, az első házaspár és minden leszármazottja képtelenné vált Isten kegyelme nélkül távoltartani magától a bűnt. Úgy gondolta, hogy egyszerű jóindulattól hajtva Isten megbocsát néhány embernek, akiket minden nyilvánvaló ok nélkül beenged a Mennyországba. Ez a kiváltság azonban csak azoknak jár, akik megkeresztelkedtek. Ezt olyan szigorú feltételként gondolta el, hogy még a kereszteletlen csecsemőt is bűnösként tartotta számon, aki a pokolba kerül, ha a keresztség előtt hal meg. Megkeresztelkedésükig Szent Ágoston az újszülötteket a „Sátán végtagjának” tekintette, és meglepően széles skálájú bűngyűjteményt állított össze nekik, köztük például a falánkságot. Ezt a rossz cselekedetekre való újszülött hajlamot az emberi örök kárhozatás eredményeként fogta fel.

Az ötödik és hatodik század története.

Ekkoriban két további eretnek mozgalom jelent meg a színen. A nesztoriánusok azt állították, hogy Jézusnak két külön személyisége volt, egy isteni és egy emberi. Ezzel szemben a monofizitizmus egy személynek tekintette Jézust, de megfosztották az emberi természettől, és csak egyetlen isteni természettel ruházták fel. Az Efezusi  Zsinaton 431-ben az Egyház leszámolt a nesztorianizmussal, és 451-ben, a Khalkédoni Zsinaton véglegesítették a hivatalos keresztény dogmát, amely szerint Jézus valóban egy személy, de isteni és emberi természete is van.

Az ötödik században a barbár inváziók gyökeresen megváltoztatták Európa térképét. Az angolok megszállták Nagy-Britanniát; a frankok Észak-Galliában (Belgica); a vizigót Dél-Galliát (Aquitánia), míg a vandálok elfoglalták Spanyolországot és Észak-Afrikát. Megszűnt a központosított római bürokrácia, és az életet a helyi hatóságok szervezték meg.

Diocletianus óta a gótok Róma zsoldosaivá váltak, és rengeteg lehetőségük volt a hadművészet tökéletesítésére. Többek között a 451-es catalaunumi csatában segítettek megvédeni Rómát a hunokkal szemben. Ahogy a gótok seregei egyre inkább felülmúlták a római légiókat, elkezdtek gazdáik ellen fordulni. Alaric vezetése alatt már 410-ben rátörtek Rómára, és kifosztották a várost. Ez volt az az esemény, amely Szent Ágostont az Isten Városának megírására késztette. Róma hosszú történetének utolsó fejezeteként Odoaker germán fejedelem 476-ban megfosztotta Romulus Agugustulust, az utolsó római császárt, a hatalmától, és ezzel véget vetett a Nyugat-Római Birodalomnak. Odoaker kikiáltotta magát Olaszország királyává.

Ezen viharos történelmi események közepette az Egyházban jelentős teológiai viták alakultak ki Krisztus istenségének és emberségének természetéről. A konstantinápolyi Nesztoriusz azt állította, hogy Krisztusnak két, egymástól független személyisége volt, egy emberi és egy isteni. Ennek megfelelően Szűz Mária nem „Isten anyja” volt, hanem csak „Krisztus anyja”, ami azt jelenti, hogy gyermeke, Krisztus, emberi személyisége volt. Nesztoriusz szerint Krisztus isteni személyisége maga Isten volt, akinek így persze nem volt anyja.

Alexandria befolyásos püspöke, Szent Cirill úgy vélte, hogy Krisztus egyetlen személy, és 431-ben az Efezusi Zsinat elfogadta ezt az állítását. Nesztoriuszt eretneknek kiáltották ki, de ennek ellenére Szíriában és keletebbre szektája továbbra is befolyásos maradt. Annak ellenére, hogy Cirill püspök az alexandriai zsidók ellen uszította híveit, később szentté nyilvánítottak. Sajnálatos módon ugyanennek a szentnek szerepe lehetett az alexandriai Hypathia brutális meglincselésében is. Hypathia egy tehetséges matematikus volt, és talán az utolsó neoplatonikus filozófus is.

A nesztorizmussal egy időben egy másik keresztény mozgalom is kibontakozott, a monofizitizmus. Ők, a nesztorizmussal ellentétben azt állították, hogy Krisztus csak egyetlen fizikai lény és csak egyetlen természete van, ami maga Isten. A 451-es khalkédoni ökumenikus zsinat végül azzal a határozattal zárta le az elhúzódó heves vitát, hogy Krisztust egyetlen személyként fogadta el, akinek egy emberi és egy isteni természete van. Azóta is ez maradt a hivatalos keresztény dogma.

Az első két olasz király, Odoaker és Theodorok alatt, akik a nyugat-római császár helyébe léptek, az ariánusok és az ortodox keresztények viszonylagos békében éltek egymással. Amikor azonban a Kelet-Római Birodalomban Jusztinianusz császár került hatalomra, betiltotta az arianizmust, és ellenségeskedésbe kezdett az ariánus Theodorok ellen. Ez volt az az idő, amikor Theodorok, nem egészen ok nélkül, paranoiássá vált, és összeesküvés vádjával kivégeztette miniszterét, Boethiust.

Boethius (480-524) és kora; a filozófiai harmónia példája

Ő volt az utolsó római és egyben az első valódi középkori gondolkodó, akinek a filozófiai nyugalom jelentette az áldott életet. Kortársai voltak I. Jusztinianusz, akit a római polgári törvény megalkotójának tartanak, valamint Szent Benedek, aki a kolostor rendszer megerősítésével és az ott folyó oktatás kidolgozásával jelentős örökséget hagyott hátra. Az állam és az egyház hatalomért folyó versengéséből I. Gergely pápa tevékenysége révén az utóbbi került ki győztesen.

Bár Boethius nem egy különösebben eredeti filozófus, mégis jó nevet szerzett magának a kereszténység és a platóni filozófia érdekes ötvözésével. Számos eredeti görög filozófiai mű latinra fordítását és igényes kiértékelését köszönhetjük neki. A középkorban ugyancsak széles körben használták logikával kapcsolatos gondolatait.

Fő műve, „A filozófia vigasztalása” a sztoikus és platóni gondolatok magas fokú szintézise, amit a költészet és a próza mesteri keverékében ad át az olvasónak. A könyvet kivégzésére várva írta meg, mivel koholt vádak alapján Theodorok halálra ítélte. A műben a szerző párbeszédet folytat a Filozófiával a szabad akaratról, a sorsról, a gondviselésről és a véletlenről. Boethius végső következtetése az, hogy meg kell értenünk és el kell fogadnunk a végső soron jóindulatú isten titkait. Ehhez viszont a figyelmünket a materialista világról az érzékeinken túli világra kell fordítanunk; ez egyértelműen egy keresztény típusú konklúzió. A könyv az emelkedett gondolatokért, a megragadó költői nyelvezetéért és a kilátástalan helyzetből történő optimista üzenetéért megérdemelten vált a korok kedvelt olvasmányává. A lefejezés szélén álló Boethius ezt írta: „A bölcs emberben nincs helye a gyűlöletnek.” Milyen időszerű is, de sajnálatos módon mégis figyelmen kívül hagyott üzenet ez az egész emberiség történelme számára!

Boethiusnak az áldott élet nem egyszerű örömöket jelentett, hanem a barátságban talált boldogságot, az elérhetetlen utáni vágy hiányát és az ebből folyó nyugalmat. Számára a gonosz elhanyagolható, mert Isten hatalmasabb, és „Isten lényege semmi másból nem áll, mint a jóságból”. Bár sokan keresztényként tartják számon, számos panteista gondolatot megfogalmazott, és a tipikus keresztény bűnnel kapcsolatos megszállottság is hiányzott belőle. Russell szerint Boethius tökéletes példája a filozófiai nyugalomnak. Csodálta Boethiust a babonák teljes elutasításáért, a tudás iránti vágyáért és a közösség iránti hasznos buzgóságáért.

Theodorok csak két évvel élte túl Boethiust, és Olaszország trónján az uralkodásra alkalmatlan unokája követte. A Keleti Római Birodalomban ekkortájt került hatalomra I. Justitianus (482-565), a Római Birodalom talán utolsó figyelemre méltó császára. Hosszú uralkodása alatt azzal vált híressé, hogy újraírta a római polgári jogot, amely számos modern társadalomban a polgári jog alapjává vált. Egy másik elismerésre méltó teljesítménye a Haga Szófia volt, amelyet az ő utasítására építettek Konstantinápolyban. Sokkal vitatottabb hírnévre tett szert azzal, hogy megtévesztett jámborságtól vezérelve 529-ben bezáratta az Athéni Akadémiát, annak pogány jellege miatt.

Justitianus volt a hanyatló Római Birodalom utolsó nagy felvillanása. A gótok ellen háborút indított Itáliában 535-ben azzal a ambiciózus tervvel, hogy újraegyesítse az egész Római Birodalmat. A gyors kezdeti olaszországi és észak-afrikai győzelmek után a háború elhúzódó küzdelemmé vált, és 18 évvel később vereséggel végződött. A vereségben a könyörtelenül pusztító pestis járvány is nagy szerepet játszott.

Nem sokkal Justitianus 568-ban bekövetkezett halála után egy másik germán törzs, a longobárdok szállták meg Olaszországot. Ez volt a nyitánya egy 200 éven át tartó háborúskodásnak a longobárdok és az Olaszországban visszamaradt kelet-római erők között. Bár Róma és a Pápaság többnyire Konstantinápoly alá tartozott, Olaszország többi részét a longobárdok uralták. Ez idő tájt alapították meg a longobárdok elől menekült katolikusok Velencét, ami gyorsan a kereskedelem, a politika és a kultúra központjává vált.

Habár a fanatizmus, a babonaság és a világi oktatás elhanyagolása lényegesen korlátozta az Egyház hatásosságát, a hatodik századot követő általános zűrzavarban mégis az Egyház maradt az egyetlen intézmény, amely megőrizte a római kulturális örökség egy részét. Russell három korabeli államférfit erényeit emelte ki ebből az időszakból: a már említett Justitianust, Szent Benedeket és Nagy Gergelyt. Russell szerint mindhárman összességében alacsonyabb képességekkel rendelkeztek, mint a korábbi évszázadok kimagasló személyiségei, de a történelmi eseményekre gyakorolt ​​hatásuk mégis igen jelentős volt. Három ilyen történelmi változás külön említést érdemel.

1. A szerzetesi mozgalom.

A szerzetesi mozgalom legkorábbi formája a remeteélet volt. Az első remeték között találjuk Szent Antalt (270 körül), aki Egyiptomba költözött, hogy ellenállhasson az ördög kísértéseinek, és taníthassa az aszketikus élet erényeit. 320 körül a szintén egyiptomi Pachomius megalapította az első kolostort, és ezzel utat nyitott az egész kereszténységet  meghatározó kolostori életre. Ahelyett, hogy a „testi kísértések” ellen küzdöttek volna, mint a remeték, a szerzetesek sok hasznos munkát végeztek a kolostorokban, mint például mezőgazdasági tevékenységet. Szent Bazil azzal bővítette ki a kolostorok működését, hogy árvaházakként és fiú iskolákként használta őket. Szent Benedek folytatta a kolostorok hagyományát, és 520-ban megalapította a híres Monte Cassino kolostort. Követői, a bencések, az oktatás fontos forrásaivá váltak. A későbbi papok munkájának köszönhetően, akik közül később sokat szentté avattak, számtalan kolostort alapítottak Európában, Szíriában, Mezopotámiaban és Egyiptomban.

2. Nagy Gergely pápa.

Fáradhatatlan, impozáns államférfiként sikeresen tovább terjesztette a pápai befolyást a világi életben. Kiterjedt levelezést folytatott püspökökkel, királyokkal, királynőkkel és barbár fejedelmekkel. A pápai örökség sokat köszönhet neki; egyébként nem sok filozófiai értéket alkotott.

3. A pogányok megtérése.

A 6. század végére a legtöbb barbár nép áttért a katolicizmusra, és ezzel teljessé vált.a kereszténység hatalom-átvétele. 

VIII-X. század; a sötét középkor

A frankok 508-ban Meroving uralkodóház alatt egyesültek, és 732-re elég erőssé váltak ahhoz, hogy megállítsák a mórok európai invázióját. Charles Martellel, a mórok felett aratott döntő győzelem hősével, ugyanakkor megkezdődött a Karoling-dinasztia felemelkedése. Konstantin hamisított adományát felhasználva, Martel és unokája, Nagy Károly, hatalmas földeket juttattak a pápaságnak. A pápa ezt a szívességet azzal viszonozta, hogy Nagy Károlyt megkoronázta az első római császárrá. A korszakot egyébként továbbra is meghatározták a nomád inváziók, valamint a hosszan tartó, bonyolult politikai harc a Szent Római Birodalom, a pápaság és a Kelet-Római Birodalom háromszögén belül.

Miután Justitianus részlegesen visszafoglalta a Nyugat -Római Birodalmat, a longobárdok fokozatosan kezdték visszafoglalni az elvesztett olaszországi területeket. 751-ben a longobárdok elfoglalták Ravennát, Olaszország bizánci fővárosát. Míg Olaszországban folytatódott a háborúskodás, addig 507-ra a frankok egyesültek I. Chlodvig  vezetése alatt. I Chlodvig volt az első francia király és az első francia dinasztia, a Merovingok megalapítója.

A 700-as évek elejére a Merovingok uralma hanyatlóban voltak, és egy új dinasztia jelent meg a színen, a „fattyú”, Martel Károllyal. Martel azzal írta be nevét a történelembe, hogy 732-ben Toursban döntő csatát nyert a mórok ellen. Ekkor kérte a pápa a frankoktól, hogy védjék meg a pápaságot a longobárdokkal szemben. Martel Károly fia, aki apjától örökölte a hatalmat felajánlotta védelmét a pápának. Cserébe ezért a pápa 751 -ben őt hirdette ki a Merovingokkal szemben a törvényes frank királlyá, és ezzel elindult a Karoling dinasztia fellendülése. Martel Károly unokája, Nagy Károly, aki a dinasztia második királya lett, legyőzte a longobárdokat, elfoglalta Németország nagy részét, és keresztény hitre térítette a szászokat.

Nagy Károly ugyancsak megerősítette apja területi adományait a pápaságnak, amely Rómán kívül Olaszország nagy részét is magában foglalta. A dokumentumot, amely igazolni hivatott Martel Károly földadományozás jogosságát, Konstantin adományának nevezik. Erről az iratról később kiderült, hogy azt valójában a papság hamisította. Ezt a tényt először Lorenzo Valla, egy Rómában élő humanista pap fedte fel, a reneszánsz idején. Ez alapján a földadományozást törvénytelenné kellett volna nyilvánítani, de mivel az Egyház nem fogadta el a hamisítás vádját, ez sohasem történt meg. A pápa a pápaságért tett szolgálatai elismeréseként 800-ban Nagy Károlyt a Szent Római Birodalom első császárává koronázta.

A francia király támogatásával a pápa függetlenedett a Kelet-Római Császárságtól, és sokkal nagyobb befolyásra tett szert, mint amit a keleti Birodalom megengedett volna. –Érdemes megemlíteni, hogy a keleti katolikus egyház egyetlen pátriárkája sem közelítette meg a pápák abszolút hatalmát. – A pápa nemcsak a római katolikusok vitathatatlan vezetőjévé vált, de függetlenedett a többi világi európai uralkodóktól is. Ezt mutatja, hogy a Szent Római Birodalom császárát, valamint a legtöbb európai királyt (pl. az első magyar királyt, I. Istvánt 1000-ben) a pápák koronázták meg.

A nyolcadik és a tizedik század során szövevényes politikai mesterkedések folytak a Szent-Római Császár és a pápa, valamint a pápa és a kelet-római császár között.

Ugyanebben az időben a szaracénok megszállták egész Szicíliát és Itália egyes részeit, míg más nomád törzsek, köztük a gótok, a longobárdok, a magyarok és a normannok behatoltak a szétzilált nyugati birodalom különböző területeire. Bár a nomádok végül áttértek a keresztény hitre, a nyugat-európai területek egysége bizonytalanná vált. Az első ezredfordulóra a normannok kiűzték a szaracénokat az olasz területekről, Magyarország keresztény nemzetté vált, és összességében a „sötét középkor” legrosszabb napjai kezdtek  jobbra fordulni.

Érdemes megjegyezni, hogy Európának ebben a legziláltabb időszakában Kína talán legvirágzóbb korszakát élte a Tang-dinasztia (618-907) alatt. A mohamedán civilizáció szintén virágzott Spanyolországtól egészen Indiáig. A nyugat-európai hatalmi fölény jóval korábban tetőzött, mégpedig a pun háborúktól, i.e. 200 körül, Róma bukásáig, tehát az V. századig. Róma után egyetlen új nyugat-európai állam sem tudta felvenni a versenyt Kína, Japán és a Kalifátus hatalmával és befolyásával. Nyugat-Európa csak a reneszánszkor után kezdte visszaszerezni kulturális, tudományos, politikai és ipari befolyását.

Skót János (kb. 800-877); az eretnek újplatonikus nézetek visszatérése

Skót János eretneksége azzal kezdődött, hogy az értelem és az egyházi kinyilatkoztatások közötti esetleges ellentmondások esetében az értelem elsődlegessége mellett kardoskodott.  Újplatonikus hatások eredményeként a Szentháromság három képviselőjét sem tartotta egyenrangúaknak. Ezenkívül akadtak panteista nézetei is, mint például a Sátán bűnbocsánatának lehetséges elnyeréséről.

A hunok, gótok, vandálok és alaric törzsek ismételt betörései nyomán a IX. században a tanult férfiak jó része Angliába és Írországba menekült át az európai kontinensről. Azok, akik Angliában kötöttek ki, beleolvadtak a szászok, angolok és juták társadalmi rendszerébe. Akik azonban Írországba jutottak, egy kitanult, jól képzett közösséget alakítottak ki ugyanakkor, amikor a barbárok meggyengítették a hagyományos civilizációt. A sors különös fordulataként az Írországban kiművelődött szerzetesek száz évvel később egy fordított migrációs folyamatot kezdtek el, vissza a kontinensre. Ott számtalan új kolostort alapítottak, ahonnan lassan visszajuttatták Európába az irodalmat, a filozófiát és egyéb görög-római értékeket, amelyeket a barbárok elpusztítottak. Sok ekkori kolostorból jelentős oktatási központ fejlődött ki, mint például Bolognában, Párizsban, Páduában. A történelemnek e fejezetébe jó bepillantást nyerhetünk Thomas Cahill, „How the Irish Saved Civilization” (Hogyan mentették meg az írek a civilizációt) című könyvéből.

Ebből a történelmi-társadalmi háttérből lépett színre Skót János, akit Russel bámulatos gondolkodónak nevezett egy filozófiai szempontból egyébként sivár korszakban. A név ugyan skót eredetre utalna, de János valójában ír volt. Kiváló képességű iskolázott ember volt, aki otthonosan mozgott a görög kultúrában, de a neoplatonista, pelagius és panteista nézeteknek is jó ismerője volt. Pelagiust követve azt állította, hogy létezik szabad akarat. A korhoz képest forradalminak számító módon azt is hirdette, hogy nemcsak a vallásos kinyilatkoztatás, hanem az ésszerű ráébredés is lehet az igazság forrása. Szerinte ugyan ez a két tudásforma általában nem lehet egymással ellentétes, de ha egy ilyen valószínűtlen helyzet mégis előállna, az ésszerűségnek kell elsőbbséget élveznie.

A természetet 4 kategóriába sorolta:

- Akik teremtenek, de maguk nem a teremtés eredményeként jöttek létre – ez lenne  Isten. Ez a kategória hasonlóságot mutat Arisztotelész mozgató-de-nem-mozduló teremtőjével.

- Akik teremtenek, de maguk is teremtődtek – itt Skót János Platón ideáira gondolt, amik ugyan örökké léteznek, de valami magasabb hatalom teremtette őket. Mint azt korábban tárgyaltam, Platón sosem nevezte meg, hogy ki az ideák megteremtője. Ez a kategória analóg Arisztotelész mozgató és mozdított osztályával. Skót János az isteni Szentlelket nevezte meg az eredeti teremtőnek, akinek a vezetése alatt az örökkévaló ideák kialakítják a látható világ érzékelhető részleteit. Magukat az érzékelhető anyagi dolgokat János merő illúziónak tartotta. Szerinte minden véges dolog szubsztanciája maga az Isten, mivel Isten mindenben megnyilvánul. Ez egy nyilvánvaló panteista gondolat.

- Akiket teremtettek, de maguk nem képesek teremteni – ebbe a csoportba ő a teret és az időt sorolta be, de érzésem szerint gondolatvilágában talán az égitesteket is ide tartozhatnak. Ez a kategória Arisztotelész mozdítható, de nem mozgató osztályával vethető össze.

- Azok, aki se nem teremtődtek, és maguk sem teremtettek semmit. Furcsa módon ez az utolsó kategória is Isten. Skót János szerint ez az a mindent lezáró állapot, ami mindennek a Végét és örök Célját képviseli. Talán úgy lehetne ezt értelmezni, hogy az Isten mindent elvégzett, tehát a világ a lehető legjobb állapotába került, és így most elérkezett annak az ideje, hogy a teremtő isten megpihenjen? Ebben az állapotban már minden egyesült Istenben, így hát nincs helye további cselekvésnek. Russell szerint ez a kategória Pszeudo-Dionüsius, egy korábbi újplatonista filozófus hatását tükrözi, aki szerint a világ végén minden visszatér Istenhez.

Panteista nézeteivel Skót János közel járt az eretnekséghez: Isten mindenben benne van, és minden Istentől van, mondta. Az, hogy a Szentháromságot három egyenlőtlen isteni létezésre osztotta fel, egyértelműen Plótinosz gondolata, és persze már csak emiatt is bajba kerülhetett volna a hivatalos egyházzal. Mindennek tetejébe a Genezist csak allegorikusnak tartotta, és szerinte az ember bűntelenül született. A bűn elkövetése előtt még nem volt különbség a nemek között. A férfi és a nő kettéválása csak a bűn hatására történt meg, amikor is a nő a férfi érzéki gyengeségének a megtestesítőjévé vált. Órigenészhez hasonlóan, de szöges ellentétben az ortodox keresztény dogmákkal, végül minden bűnt megbocsájtandónak tartott, még az ördögét is, bár ő lesz az utolsó, aki bocsánatot nyer. Amikor Isten megbocsátja bűneinket, a nemiség újra eltűnik, és csak a megtisztult lelkiséggel teli testek léteznek majd. A fenti eretnek nézetek miatt állandóan veszélyben volt, de a frank királlyal való barátsága miatt életében elkerülte a vádemelést. Halála után azonban, úgy 1225 körül, mégis eretneknek nyilvánították és a pápa elrendelte könyvei elégetését. Szerencsére ezt a pápai parancsot nem túl hatékonyan hajtották végre, és így írásai ránk maradtak.

11. század; a sötét középkorból kivezető út

Folytatódott az állam és az egyház közötti harc. Az egyház teljesen átvette a korban  legfontosabbnak számító szertartások irányítását, mint a házasságkötés és a bűnbocsánat. Az egyik hosszan vitatott pont a pápa és a Szent Római Császár között a püspökök kinevezése volt. Ez a kérdés tartós konfliktust indított el Európa világi és vallási erői között. Ugyanezen időben a pápa az egyházon belüli reformok bevezetésére is rákényszerült a szimónia (kánonjogi bűn, azaz egyházi hivatalok megvásárlása) és az ágyasokat tartó papok ügyében. Az évezred elején létrejött szerzetesrendek lassan új gondolatokat kezdtek elhinteni az egyházon belül, amelyek jóval később egészen a reformációig vezettek el. A század vége felé Szent Anzelm kidolgozta az ontológiai érvet Isten létezése mellett. Ekkor történt meg az egyház keleti és nyugati szárnyának egymástól való eltávolodása, ami a Keleti Ortodox Egyház leválásával végződött.

A 6-10. századi „sötét középkor” után a 11. században ígéretes változások sora következett be. Ezek között említhető a skolasztikus filozófia látványos fejlődése; a papság és a laikus arisztokrácia általános oktatási színvonalának emelkedése; a normannok sikeres fellépése a szaracének kiszorítására Szicíliából; az európai dúlásokért felelős magyarok kereszténységre térítése; valamint Anglia és Franciaország fellélegzése a Skandináviából beözönlő normannok megfékezésével.

Ez idő alatt a papság és a laikusok elkülönülése egyre nyilvánvalóbbá vált, de egyúttal kölcsönösen egymástól való függésük is erősödött. Az egyház ereje a laikusok pokolban és a Mennyországban való hiedelmében gyökeredzett, és a papok azon feltételezett hatalmából, hogy eldöntsék ki melyik helyre kerül halála után. Hasonlóképpen a házasságkötés, a bűnfeloldás, az olajjal való felkenés, kiközösítés és az átlényegülés, mind csak a papság részvételével volt lehetséges. Az egyedüli kivétel a keresztelés volt, amit akár laikusok is elvégezhettek. Azt tudnunk kel, hogy a korabeli emberek számára a kiközösítés a pokolba vezető biztos útlevelet jelentette.

A világi uralkodók kordában tartására az Egyház egyik leghatásosabb eszközeként a házasságkötés és a válás fölötti teljhatalom szolgált. Ennek talán legszemléletesebb történelmi példája a jóval később kialakult viszály volt VIII. Henrik és a pápa között, ami az anglikán egyház megszületéséhez vezetett. A konfrontáció kezdete VIII Henrik azon követelése volt, hogy a pápa érvénytelenítse Catherine-nel kötött házasságát. Az ellentétek később kiszélesedtek, mivel Henrik nem volt hajlandó elfogadni, hogy alattvalói elsődlegesen a pápának tartoznának engedelmeskedéssel, és nem neki.

A 11. században számtalan új rend jött létre, és ezzel párhuzamosan széles körben elterjedt a szerzetesség. E szerzetesrendek közül az első a bencés Cluniac-rend volt, amely az 910-ben alapított Cluny apátságban jött létre. Később a karthusiak, ciszterciek és más rendek fokozatosan átvették a Cluniac rend szerepét. A kolostorokban új eszmék kezdtek erjedni, ami végül a pápaság és az egyház egészének reformját eredményezte.

Ez idő tájt az egyháznak két fő intézményes kérdéssel kellett megbirkóznia: a szimóniával és a papi ágyassággal. Az előbbi az egyházi kiváltságok pénzért való árusítását jelentette, az utóbbi pedig a papokkal gyakran együtt élő szeretők kitartását. III. Henrik császár (1039-1056), akit Russel jámbor reformátornak  titulált,  eredményes intézkedéseket hozott a szimónia ellen. Más téren is az egyház tevékeny gondoskodója maradt, beleértve a pápák gondos kiválasztásában való részvételét. Halála után azonban az egyházi tisztviselők kinevezése miatti viták következtében a viszony feszültté vált IV. Henrik és VII. Gergely pápa között. Az ellentétek lényege az ún. „beiktatási vita” (invesztitúra) körül forogott, ami azt döntötte volna el, hogy kinek áll jogában az egyházkerületi emblémákat átadni a felszentelt püspököknek. Nyilvánvaló, hogy a püspökök támogatására leginkább az számíthatott, aki felszentelte őket. A vita egy tekervényes háromágú konfrontációhoz vezetett a német püspökök, a pápa és a császár között. A püspökök a pápa mellett álltak, de IV Henrik, aki nem csak a Szent Római Birodalom császára lett, de egyben német király is volt, ravaszul megbánást mutatott a pápa felé, és ezzel meggyengítette a pápa és a püspökök szövetségét. Ebben a kritikus időben Rudolf sváb herceg a német püspökök támogatásával ellenkirályságra törekedett IV Henrikkel szemben, amit Gergely pápa a Henrik iránt mutatott bűnbocsánatként nem hagyott jóvá. Az ezt követő Nagy Szaxon Lázadásban Rudolf életét vesztette és a püspököknek el kellett fogadniuk Henrik királyságát. Miután azonban ily módon teret nyert, Henrik mindjárt azzal mutatta ki a Gergely pápa iránti ellenszenvét, hogy egy ellen-pápát választott, aki 1084-ben császárrá koronázta őt. VII. Gergely pápa szerencséjére a normannok kiűzték Rómából az ellenpápát, de miután a várost feldúlták, Gergely pápát virtuális fogolyként magukkal vitték. Ebből a pápa és a császár között kialakult patthelyzetből egy kétszáz évig húzódó bonyodalom fejlődött ki Európában.

Még a normann fogság előtt VII. Gergely (1073-1085), aki Russel szerint az egyik legnagyobb hatású pápa volt, gazdasági céllal az egyházi tulajdon osztatlanul tartását tekintette egyik fő feladatának. Ebből kiindulva vezette be a cölibátust, amit a házasság szentségénél is nagyobbra tartott. A papság ellenállását azzal hatástalanította, hogy érvénytelennek nyilvánította a házas papoktól kapott szentségeket, ezzel biztosítva a lakosság támogatását.

Az invesztitúrával kapcsolatos bonyodalmak 1122-ben értek véget az ún. Wormsi Konkordátummal V. Henrik és II Kallixtusz pápa között. Ez a püspökök kiválasztási jogát átadta a pápának, míg az egyházi földek fölötti hűbéri jogot a császár megtarthatta. Russell értékelése szerint V. Henrik idejére az erkölcsileg megerősödött pápa joggal tarthatta magát felsőbbrendűnek a császárnál, ezzel érvénytelenítette a III. Henrik által jó szándékkal  bevezetett pápai reformok jótékony eredményeit.

Miközben nyugaton az Egyház és az állam harca dúlt, a régóta tartó ellentétek a nyugati és keleti Egyházak között a töréspontig mérgesedtek. Ennek utolsó fejezeteként 1054-ben a római pápa és a bizánci pátriárka kölcsönösen kiközösítették egymást, és ezzel véglegesítették a kettészakadást.

A 11. században a filozófia végre újra felszínre bukkant a hosszú némaságból. Az 1010-1088 között élő skolasztikus filozófus, Tours-i Berengar, követte Skót János elgondolását és kijelentette, hogy az ész felsőbbrendű a vallásos tekintélynél. Mivel az átlényegülést is tagadta, így nem kellet sokáig várnia az eretnekké nyilvánítására.

Ugyanebben az időszakban fejlesztette ki Szent Anzelm (1033-1109) az Isten létezését bizonyítandó „ontológiai érvelését”.

Az érvelés egy axiómával kezdődik, amely szerint általánosságban egy valóságban létező teremtménynek szükségszerűen felsőbbrendűnek kell lennie, mint a csak elmében létező teremtményeknek. Ebből az következik, hogy ha a legtökéletesebb lény, akit el lehet képzelni, csak az elmében létezik, akkor egy még nagyobb lénynek kell léteznie, és ez önellentmondáshoz vezet. Ezért az elképzelhető legtökéletesebb teremtménynek, vagyis Istennek léteznie kell úgy az elmében, mint a valóságban.

Az évszázadok során ez az érvelés sok elméleti gondolkodónak okozott fejtörést. Többek között Aquinói Szent Tamást elutasította az érvet, Descartes és Leibniz a magyarázat egy tovább finomított változatát felhasználták a filozófiai rendszerükben, Kant pedig logikailag cáfolta meg Szent Anzelmet azzal az állítással, hogy maga a létezés állapota se nem oszt se nem szoroz a lényeg értékének megítélésében.

Mint az ontológiai érvelés cáfolatának egyik kisérletét, megemlítem Gaunilon véleményét, aki Anzelm kortársa volt. Szerinte, ha Anzelmnek igaza van, akkor egy távoli óceánban elképzelhető leggyönyörűbb szigetnek nemcsak az emberi elmében, hanem a valóságban is léteznie kellene, különben egy még szebb szigetet lehetne elképzelni.

Tours-i Berengar nézetével ellentétben Szent Anzelm úgy vélte, hogy az ésszerűség a hitnél alacsonyabb szinten áll.: „Azért hiszek, hogy megértsem”, mondta. – Úgy tűnik, hogy ez a meggyőződés a legtöbb vallás alapkövévé vált. Újabban Richard Dawkins részletesen áttekintette a különböző isten-érveket, beleértve az ontológiai érvet is, „Isten téveszme” című könyvében. Hogy mennyire sikeres a magyarázata, mindenki döntse el e könyv elolvasása után.

Mohamedán kultúra és filozófia.

A kezdeti látványos, gyors terjeszkedés és egy rövid aranykor után, az arab kalifátus az első évezred végére elkezdett gyengülni. Az ekkoriban elért kulturális, mezőgazdasági és tudományos eredmények mellett két arab filozófus is nyomot hagyott az emberiség történetében. Avicenna (Ibn Sina), miközben egyetértett azzal, hogy a „véletlen lényeknek”, mint például az embereknek, szükségük van az esszenciára ahhoz, hogy létezzenek. Viszont egy ún. „szükséges lénynek”, ami alatt Istent értett, nem kell esszencia a létezéshez, mert ő maga az esszencia. Egy másik filozófiai újítása az volt, hogy az arisztotelészi univerzálist (Arisztotelész formái) az egyedi, megtapasztalható részletekből Isten elméjébe terjesztette ki. Egy másik figyelemre méltó arab gondolkodó volt Averroist, aki Aquinói Szent Tamás előtt hirdette, hogy Isten létezése csak ésszel bizonyítható. A halandó egyedi lelket különválasztotta a halhatatlan egyetemes értelemtől, és azt állította, hogy minden lény osztozik ezen az egyetemes értelmen. Ugyanebben az időben a zsidó filozófus, Mammonidé úgy próbálta meg egyesíteni az arisztotelészi filozófiát a vallással, hogy az előzőt elfogadta a világi valóság magyarázatára, de a mennyek megismeréséhez szükségesnek tartotta a kinyilatkoztatást. Némileg hasonlóan Skót Jánoshoz, ő is az értelmet részesítette előnyben, ha az ellentmondásba keveredett a vallási meggyőződéssel.

Mohamed 622 -ben hagyta el Mekkát úton Medinába (a Hegire), és kilencven évvel később, 732-re az Arab Birodalom már magában foglalta szinte az összes területet Spanyolország és az Indus folyó között. Az arabok európai terjeszkedésének csak a 732-es Tours-i csata vetett véget Martell Károly (A Kalapács) vezetésével, bár Szicíliát és Dél -Olaszországot még ezután is sikeresen a Birodalom  részévé tették. Az arab hódítás látványos sikerét elősegítette a Katolikus Egyház üldözése miatt elégedetlenkedő nesztoriánusok Szíriában és monofiziták Egyiptomban. Ezeken a területeken a lakosság örömmel fogadta az arabokat, akik vallásilag sokkal toleránsabbak voltak és csak adózást követeltek tőlük. Észak -Afrikában az arabok hasznos szövetségesekre találtak a berberekben, akiket Róma sohasem volt képes teljesen maguk alá hajtani. Spanyolországban az egyesített arab és berber erőket a zsidók is segítették, akiket a vizigótok nyomtak el.

Bár az arabok nem üldözték a bibliai vallásokat (zsidók, keresztények és egyesek szerint a zoroasztriánusok), az egyszerű muzulmán monoteizmus viszonylag egyszerűvé és hatékonnyá tette a meghódított népek iszlámra való áttérését a bonyolult Szentháromságot hirdető kereszténységhez képest. Az arabok érintetlenül hagyták a megszállt területek közigazgatási rendszerét, és ezzel lehetővé tették a Birodalom viszonylag zökkenőmentes működését.

Az első nevezetes arab dinasztia, az Umayyadok nem vallásterjesztési céllal folytatta hódításait, hanem főként gazdasági okokból. A Perzsiában működő iszlám hittérítők azonban megőrizték az eredeti kultúrára jellemző mélyebb lelkiségre való törekvést, és ezzel megalapozták a későbbi konfrontációt az umayyadokkal. Amikor Mohamed veje, Ali meghalt 761-ben, a két irányzat között forrongó konfliktus mindjárt felszínre került, és az iszlám két szektára bomlott. A nagyobb, vallásilag kevésbé túlfűtött szunniták az Umayyadok híveitől származtak, míg a kisebb, fanatikusabb síiták főleg a perzsa érdekeket képviseltek. 750-ben a síitákat reprezentáló Abbasid uralkodóház az Umayyadok szinte összes leszármazottjának meggyilkolása után került hatalomra és a kalifátus fővárosát áthelyezték Damaszkuszból Bagdadba.

A kevés túlélő Umayyad hercegek egyike Spanyolországba szökött, és ettől kezdve a spanyolországi mór birodalom függetlenné vált az arab területeket kezelő központi birodalomtól. A kalifátus 800 elején érkezett el fénykorához, Harun-al-Rashid kalifa, az Arab éjszakák hőse uralma alatt. Birodalma a Gibraltári szorostól az Indus folyóig terjedt, és az „előkelőség, a költészet és a tanulás ragyogó központjává” vált (Russell szavai).

E rövid virágzási időszak után a kalifák meggyengültek, mivel uralmuk gyakorlásában egyre inkább a nehezen kezelhető török ​​csapatokra támaszkodtak. A tizedik század közepére ezek a katonai egységek a kalifátus tényleges uralkodói lettek. Tetszésük szerint megvakították vagy meggyilkolták a nekik nem kedvező kalifákat, és jelentéktelen marionett bábukká degradálták le őket. Ekkortájt a birodalom kezdett széttöredezni Spanyolországra, Perzsiára, Észak -Afrikára és Egyiptomra.

A matematikai, természettudományos és asztrológiai ismeretek nagy része, amely Európába érkezett az araboktól, valójában az Arab Birodalom keleti részéből származó szanszkrit írásokból ered. Még, amiket mi manapság „arab” számoknak nevezünk azok is Indiából származnak (és talán így is kellene őket nevezni?). A politikai hanyatlás ellenére a kereskedelem és a kiváló öntözési technikával rendelkező mezőgazdaság továbbra is az Arab Birodalom kiemelkedő gazdasági vívmányai között maradt. A kalifátusnak a mongolok adták meg a kegyelemdöfést, amikor1256-ban megölték az utolsó abbaszaid kalifát, és lemészároltak 800 000 bagdadi polgárt. Ezt a példátlan rombolást a korábban kiemelkedő, gazdag perzsa civilizáció sohasem volt képes teljesen kiheverni.

Russell szerint az arabok nem voltak túlságosan eredeti gondolkodók, inkább a görög filozófia megőrzésében és közvetítésében jeleskedtek. Még a két legismertebb filozófusukat is inkább az arisztotelészi eszmék kommentátorainak, semmint újító tudósoknak tartotta.

Avicenna, vagy Ibn Sina (980-1037); az univerzálisok jelen vannak Isten elméjében

Avicenna Perzsiában született és működött. Amellett, hogy jó nevű orvos volt, a filozófiában is jelentős örökséget hagyott hátra. Elsődleges célja az iszlám teológia és a racionális filozófia összeegyeztetése volt. Sokat elárul róla, hogy a prófétákat „ihletett filozófusoknak” tartotta.

Avicenna vitatta Arisztotelész azon véleményét, miszerint az esszencia, ami egyedivé teszi a dolgokat, abszolút szükséges a létezéshez. Ő különbséget tett az ún. „esetleges (vagy véletlen) lények” és a „szükséges lények” között. Az előző csoportba tartoznak az emberek, akiknek a létezése se nem oszt se nem szoroz a világmindenség létrejötte szempontjából, míg a második csoportba Istent sorolta, aki nélkül a világmindenség nem létezne. Elismerte, hogy az első csoportba tartozó lényeknek ahhoz, hogy létezésüket „énjük” kifejezéseként körülhatárolják, szükséges az esszenciájuk. Azonban léteznie kell egy olyan teremtménynek, amelynek létezése semmi mástól nem függ, csak önmaga létezésétől. Ennek a teremtménynek az az egyetlen lényege, hogy létezik, és ez maga az isten. Isten úgy hoz létre „esetleges lényeket”, hogy esszenciájuknak biztosítja az időleges létezést.

Avicenna tovább fejlesztette az univerzálisok fogalmát azzal, hogy jelenlétüket Arisztotelész anyagi világából kiterjesztette a gondolatokba és azt állította, hogy azok időtlenek. Elképzelése szerint, az univerzálisok Isten elméjében már léteztek, mielőtt létrejöttek a fizikai dolgok: a macska megalkotása előtt Istennek már gondolnia kellett a macskák univerzális formájára. Az univerzálisok természetesen a megteremtett fizikai valóságon belül is léteznek, mint ahogyan minden létező macskában megvan a „Macskaféle” univerzális. Tovább lépve, az univerzálisok a dolgok elmúlása után is fennmaradnak, hiszen miután elég macskát látunk, gondolatainkban kialakul a macskákról alkotott általános elképzelés. Ez a gondolat azután is megmarad a fejünkben, ha egyes macskák, vagy akár az egész macskafaj elpusztulna. Sajnálatos módon manapság számos olyan univerzálisról van első kézből származó tapasztalatunk, amelyek túlélték fajukat, mint például a tasmán tigris, fehér orrszarvú stb. Avicenna hitt benne, hogy az univerzálisok időtlenek és örökéletűek, mert Isten gondolatában már léteztek a konkrét valóság megteremtése előtt, majd később léteznek a kérdéses konkrét valóság létezése során, és végül emlék formájában léteznek az emberi tudatban a szóban forgó valóság elpusztulását követően.

Averroes, vagy Ibn Russhd (1126-1198) mindnyájan részesülünk egy univerzális, halhatatlan intellektusból

Averroes a spanyolországi Cordovából származik. Elsőként vetette fel, hogy az isten létezése csakis ésszerű érvekkel bizonyítható, kinyilatkoztatásokkal nem. Ezt a nézetet később Aquinói Szent Tamás is hangoztatta. Averroes szerint a filozófiai igazságot a vallás allegorikus formában tartalmazza. Szükségtelen megjegyezni, a Koránt szó szerint értelmező ortodox muszlimok számára ez elfogadhatatlan volt.

Arisztotelészhez hasonlóan Averroes az egyedi, specifikus lelket halandónak tartotta. Az értelem azonban, amely személytelen és azonos minden intellektuális lényben, halhatatlan. A keresztény filozófusok bánatára azzal, hogy az értelem egyéni természetét tagadta, gyakorlatilag megtagadta a személyes halhatatlanságot is.

Élete vége felé a mohamedán vallás éles fordulatot vett az ortodoxia felé, és emiatt Averroes elvesztette kalifája támogatását. Hatása azonban fennmaradt a skolasztikus filozófusok egyik szabadgondolkodó csoportjában, akiket averroistáknak neveztek.

Bár Russel elismerte az arabok eredetiségét a matematikában és a kémiában, összességében a független gondolkodás és elméleti kérdések ügyében nem tulajdonított nagy jelentőséget a korai mohamedán civilizációnak. Viszont amellett, hogy elismerte nagyszerű művészeti alkotásaikat és jelentős műszaki megoldások kidolgozását például az öntözőrendszereik kifejlesztésében, azért is hálás volt a muszlim kultúrának, mert sikeresen őrizte meg és továbbította Európába a korábbi filozófia és kultúra értékeit, amint a kontinens lassan újjáéledt a barbárság sötétségéből. Spanyolországban a keresztény hatalomátvétel után visszamaradó zsidóság ugyancsak segítette az arabokat ebben az értékes folyamatban.

Maimonides (1135-1204)

Russell egyedül Maimonides, spanyol zsidó filozófust emelte ki ebből az időszakból, Maimonides fő filozófiai érdeme az volt, hogy megpróbálta Arisztotelész nézeteit kibékíteni a zsidó vallással. Ezt azzal akarta elérni, hogy az arisztotelészi gondolatokat a földi világ elfogadható magyarázataként fogadta el, miközben a kinyilatkoztatást a mennyek felfedésének egyedüli hiteles forrásának tekintette. Szerinte, amikor megismerjük Istent, a filozófia és a kinyilatkoztatás találkozik egymással. Maimonides felvilágosult intellektusát bizonyítja, hogy az igazságra való törekvést vallási kötelességnek tekintette. Valószínűleg nagyobb bátorságra volt szükség ahhoz a kijelentéséhez, hogy amikor a vallásos szövegek szó szerinti értelmezése ellentétben áll a racionális felismeréssel, akkor a vallásos szövegekben allegorikus értelmezést kell keresni. Nem meglepő, hogy a zsidók eretneknek minősítették, és a keresztény hatóságoknak ezért fel is jelentették őt.