Leibnitz-től David Hume-ig

 Gottfried Leibniz (1646-1716); a valóság megtestesítői az isten által előre programozott monádok

Mint a kalkulus egyik kidolgozója, a történelemben nemcsak filozófusként, hanem matematikai zseniként is biztosította helyét. Míg Spinoza a descartes-i dualizmust Természet/Isten formájában egyetlen szubsztanciára szűkítette le, ami egyesítette az anyagot és a gondolatot, addig Leibniz egy anyag nélküli szubsztanciát keresett, amit egyedül a gondolat határoz meg. Töprengései végén arra a következtetésre jutott, hogy a valóság egyetlen szubsztanciája az általa monádoknak nevezett kiterjedés nélküli, tehát anyagtalan, egymással kölcsönhatásban nem álló egységek sokasága. Bár a nomádok önmagukban nem foglalnak el teret, végtelen nagy számba csoportosulva mégis térbeli formákká alakulnak. Habár a monádok nem tudnak egymásra hatni, mi mégis úgy érzékeljük, mintha volna közöttük kapcsolat. Ez az illúzió a végtelenül előrelátó Isten tevékenységének az eredménye, amely a teremtés pillanatában minden egyes monádot felruházott az univerzum összes tulajdonságával.

Minden monád rendelkezik az ún. érzékelési képességekkel, de csak néhány kiválasztott monád képes gondolatok formálására. Ezek a monádok képezik a tudat alapját. Ezeknek a gondolatra is képes monádoknak a hatása a többi monádnál erősebb. Határtalan bölcsességében Isten úgy szinkronizálta a két fajta elemi univerzumok sokaságát, hogy paralel viselkedésük az okság illúzióját kelti: testem monád aggregátuma tehát nem azért mozog, mert az elmém monád aggregátuma erre utasította – ez lenne a valódi kauzalitás –, hanem azért, mert Isten az elmém és a testem monádjait külön-külön ilyen módon programozta be a teremtés előtt. Ennek eredményeként abban a pillanatban, amikor az elmém azt hiszi, hogy mozgásra utasította a testet, a testem valóban a teremtő eredeti utasítása szerint mozdul.

Mivel az eredendő bűn keresztény dogmájához elengedhetetlen a szabad akarat, Leibniz kötelességének érezte, hogy azt érintetlenül hagyja. Ebből a célból az embereket ún. szabad ügynököknek tekintette, akiknek tettei a domináns monádjaik hajlamait tükrözik. Az emberek így a szabad választás képzetében élhetnek. Az igaz, hogy a hajlamok is az isteni programozás eredményeként alakultak ki, de mivel Isten a lehető legjobb világot teremtette, Leibniz szerint ez a szintű determinizmus jól összeegyeztethető volt a vallásos dogmák által elvárt szabad akarattal.

Leibniz azzal érvelt, hogy a lehetséges világok legjobbjában bizonyos gonoszságot is el kell fogadni ahhoz, hogy a jóság értékét megbecsülhessük.

Isten létét egy különösen kifinomult gondolatsorral vélte bebizonyítani, ami magába foglalta „szükséges” és „esetleges” teremtmények fogalmát, valamint a „szükséges érv elvét” és az „örök igazság” tényét.

 

Russell Leibnizet minden idők egyik legragyogóbb intellektusának tartotta, de két ellentétes arcot vélt felfedezni benne. Az egyik arca egy optimista, ortodox és sekélyes populista képét mutatta, aki a befolyásos emberek dicséretét kereste. Filozófiájának ezt az oldalát úgy lehetne összefoglalni, hogy világunk „a lehetséges világok legjobbika”, amelyet egy végtelenül bölcs és előrelátó Isten teremtett. Tanításának ezt a részét a hannoveri uradalom fejedelme, aki mellesleg Leibniz munkaadója is volt, kétségtelenül nagy megelégedéssel fogadta. Ez volt az a Leibniz, akit Voltaire kigúnyolt a Candidban. – Mivel Leibniz két évvel az 1648-as vesztfáliai békeszerződés előtt született, ami a brutális harmincéves háborút zárta le, Leibniz egy viszonylag békés világban élt. Ez talán megmagyarázhatja optimista világképét, ami megmutatkozik a filozófiájában.

Russel szerint Leibniz az íróasztalába rejtette el a másik arcát, ahol az erre utaló munkáját csak jóval a halála után fedezték fel. Munkásságának ez az oldala egy mélyen gondolkodó, logikus és átfogó filozófust rajzol ki. – Itt meg kell jegyeznem, hogy nem minden szakember lát olyan éles különbséget Leibniz publikált és kiadatlan munkái között, mint Russell. – Leibniznek ez a „rejtett” filozófiai személyisége nagyon hasonlított Spinozára. Az jól ismert, hogy a kettő között közeli barátság állt fent egészen addig, amíg a társadalom nagy része ki nem vetette magából Spinozát. Talán Leibniz erkölcsi gyengeségére utal, hogy az egykori baráttal ezután minimálisra csökkentette kapcsolatát.

Attól függetlenül, hogy milyennek értékeljük filozófiai örökségét, a matematika fejlődéséhez Leibniz vitathatatlanul hatalmas mértékben hozzájárult az 1675 és 1676 között Párizsban kidolgozott kalkulus rendszerével. Ezt a munkát 1684-ben tette közzé, három évvel Newton saját kalkulus változatának megjelenése előtt. Habár a sors különös véletlenje folytán a matematikai két óriása egyszerre alapozta meg a differenciál-integrál számítás alapjait, a plagizálás egyik oldalról sem jöhetett szóba. Ettől függetlenül Leibniz és Newton között elkeseredett elsőbbségi vita alakult ki, amely rossz fényt vetett mindkét félre.

A monádok, Leibniz metafizikájának építőkövei

Leibniz filozófiája a Descartes és Spinoza által kidolgozott szubsztancia gondolatán alapult. Ahogy korábban említettem, Descartes három szubsztanciát feltételezett: az anyagot a fizikai kiterjedéssel; az elmét fizikai dimenzió nélkül, de a gondolat képzés készségével; és Istent, aki a teremtéskor mindkét másik szubsztanciával kölcsönhatásba került, habár később nem befolyásolta azok működését. Panteista lévén, Spinoza egyetlen szubsztanciát feltételezett, amely mind a fizikai kiterjedés, mind a gondolat képzés jellemzőivel rendelkezik.

Leibniz ragaszkodott ahhoz, hogy a szubsztanciának egyedülinek kell lennie. Mivel számára a kiterjedés már magában pluralitást fejezett ki, nem fogadta el, hogy önmagában(!) bármely szubsztancia teret foglalhat el. A szó „önmagában” kulcsfontosságú, mert a szubsztanciák csoportosulását Leibniz már a térben kiterjedtként képzelte el. Valójában az aggregált vs. egyedi szubsztanciák ezen sajátos viselkedése filozófiájának központi gondolatává vált.

Kiindulópontként elfogadta azt a tényt, hogy a valós életben létezik fizikai kiterjedés. Habár a fizikai terjedelem végtelen felosztása elvileg kiterjedés nélküli egységekhez vezet, ezek a kiterjedés nélküli egységek együttesen mégis a fizikai tér látszatához vezetnek. – Érdemes észrevenni, hogy ha a kvantum világra jellemző Planck távolság valóban létezik, akkor a tér végtelen felosztása elképzelhetetlen. – A fentiekből az következik, hogy véges számú terjedelem nélküli egységek nem tudnák megmagyarázni a valóságot, ami számunkra a három dimenziós térben mutatkozik meg. Ennek orvoslálára Leibniz bevezette a végtelen számú, kiterjedés nélküli szubsztancia gondolatát, amit monádoknak nevezett. Noha az egyedi monádok kiterjedés nélküliek, végtelen számban fizikai-térbeli valósággá válnak. – Első pillantásra ellentmondásosnak tűnik metafizikájának ez a kulcsfontosságú koncepciója. Ha azonban észrevesszük a párhuzamot a végtelen monád aggregátumai és a kalkulus matematikai elve között, a koncepció elfogadhatóbbá válik. Hiszen a kalkulus lényege végül is a végtelenül kis mennyiségek véges, mérhető mennyiségekké való integrálása. –

Fizikai tér hiányában monádjainak egyetlen tulajdonsága van, a gondolatképzés. Rendszerében három típusú monádot feltételezett: a növényi monád csak érzékelésre képes, az állati monádnak emlékezete is van, míg a csak emberben létező „tudat monád” gondolkodásra is képes és kialakítja az öntudatot is. Leibniz elfogadta azt a karteziánus koncepciót, miszerint a szubsztanciák nem léphetnek egymással kölcsönhatásba. Ezért szembe kellett néznie azzal a problémával, hogy a monádok, amik maguk is szubsztanciák, nem képesek egymásra hatni. Leibniz monádjai minden külső befolyással szemben „ablak nélküliként” viselkedtek, azaz nem voltak képesek a rajtuk kívüli világra reagálni.

Ezekkel a „vak” monádokkal azonban együtt járt két probléma is. Először is, a mindennapi tapasztalataink szerint a testek képesek egymás fizikai mozgását befolyásolni, ahogy ezt az ugrálás, húzás, lökés stb. bizonyítja. Másodszor, egy észlelt tárgy vagy jelenség  (Leibniz szerint a monádok tömörülése) képes a tárgyat vagy jelenséget érzékelő entitásra hatni: például a fény fizikai jelensége a szemen keresztül egy képet tud létrehozni az ember elméjében. Ilyen kölcsönhatás lehetetlen volna az interakciók nélküli monádok között.

A látszólagos ellentmondások feloldására Leibniz feltételezte, hogy Isten a monádoknak olyan „természetet” adott, amely potenciálisan az egész univerzumot tükrözi. Lényegében Malenbachte „kétórás rendszerét” végtelen számú órára (a monádokra) terjesztette ki, amiket Isten a teremtéskor tökéletesen összehangolt. Ez az előre elrendezett harmónia azt a benyomást kelti, mintha monádok egymással kölcsönhatásba lépnének. A benyomás azonban puszta illúzió. A valóságban a monádok tökéletes, ugyanarra a pontos időre való egybehangolásáról van szó, és ennek végeredményeként a nomádok viselkedése összehangolttá válik. Az órák tökéletesen pontos beállítója természetesen a keresztény Isten, aki a tudat és a test minden elképzelhető aspektusát hajszálpontosan előre elrendezte, és így zökkenőmentes szinkronizálást biztosított közöttük. – Kíváncsi volnék, hogy Isten hogyan boldogulna Einstein relativitáselméletének ikerparadoxonjával, ami szerint a relativisztikus sebességhez közel az órák kiesnek a szinkronitásból: a gyorsabban haladó iker órája lassabban haladna, mint ikertestvéréé. Ezenkívül, Spinozának a Descartes rendszerével szembeni bírálata Leibniz modelljére is kiterjeszthető: ha a monádok szubsztanciája nem képes egymással való kölcsönhatásra, akkor hogyan tudja Leibniz Isteni szubsztanciája előre beprogramozni a monádok viselkedését? –

Mint korábban említettem, a monádoknak van egy hierarchiája: egyesek monádok a többinél világosabban tükrözik az univerzumot. Az érzékelés monádjai például nem olyan precízen reprezentálják a valóságot, mint a fejlettebb monádok, ezért az érzékelés útján nyert információink nem teljesen megbízhatóak – emlékeztetőül itt Platónra hivatkozok, aki az érzékelést ugyancsak megbízhatatlannak tartotta. – Az érzékelő, vagy növényi monádokon kívül az állatok és az ember rendelkezik a „lélek”, vagy állati monáddal is, ami az emlékezésért és az ösztönökért felelős. Ezen felül az emberek birtokában  vannak a legmagasabb szintű monádnak, a „tudat” monádnak, ami a homályos érzékelésen kívül a sokkal tisztább gondolatok megformálására is képes. 

Leibniz rendszere így értelmezi a kézmozdulatot: Isten a teremtéskor beprogramozta az ember „lélek” monádját arra a szándékra, hogy egy bizonyos pillanatban megmozdítsa a kezet, és ugyanarra az időpontra a kar izom monádjaiba azt programozta be, hogy húzódjanak össze. Ennek eredményeként abban a pillanatban, amikor a személy úgy dönt, hogy megmozdítja a karját, a kar valóban meg is mozdul.

Habár a monádok előre történő beprogramozása látszólag megoldotta a szubsztanciák kölcsönhatásának hiányából adódó problémát, a folyamat részeként az elme is szükségszerűen egy előre beprogramozott állapotba került. Ezzel a szabad akarat, és így a keresztény teológia alaptétele is az eredendő bűnről kérdésessé vált: hogyan követhetünk el bűnt, ha cselekedeteink már előre meghatározottak? Leibniz ezt a dilemmát a szabad akarat sajátos értelmezésével vélte megoldani.

A szabad akarat Leibniz filozófiájában

Leibniz először is, Spinozát követve, egy logikai törvényt alkotott, amit ő az „elégséges érv elvének” nevezett. A törvény megállapítja, hogy minden szükségszerű dolognak van egy oka. Ha valami nem szükségszerű, de mégis létezik, akkor a létezésének kell, hogy legyen egy elégséges oka. Ennek a jelentőségét a következőkben próbálom meg érzékeltetni.

Egy háromszög elképzelhetetlen három oldal nélkül, ezért mondhatjuk, hogy a háromszög létezésének szükséges feltétele, hogy három oldala legyen. A háromszög esetében a három oldal szükségessége egyben elégséges érv is a háromszög létezésére. Mivel a háromszög nem létezhet három oldal nélkül, ezért mondható, hogy a háromszög létezésének elégséges érve (vagy oka) magában a háromszög lényegében, azaz a háromszögön belül van.

A háromszög oldalai tehát részei a háromszögnek, és nélkülük a háromszög nem is létezhetne. De vajon az univerzum, aminek én is ugyanúgy része vagyok, mint ahogy a háromszög oldalai a háromszögnek, létezhet-e nélkülem? A válasz az, hogy az univerzum teljesen rendben lenne a létezésem nélkül, tehát a jelenlétem nem szükséges a világ lényegéhez: a létezésem nem szükségszerű. Akkor mi az én létezésemnek az elégséges oka? Ez nem rajtam belül található, mint a háromszögben a három szög, hanem egy külső tényezőből fakad, történetesen szüleim utódalapításából. Mivel a szüleim nemzése sem egy szükségszerű jelenség a világban, akkor mi lehet annak az elégséges oka? Ilyen kérdésekkel Leibniz végül elérkezik Istenhez, mint a végső elégséges ok. Tehát minden előre meghatározott ok Isten akaratából jön, ennélfogva a választásaim egyáltalán nem szükségszerűek. Így akár azt is választhatom, hogy szabadnak érzem magam.

Tovább fűzve Leibniz gondolatmenetét, a logikai és matematikai entitásokon kívül minden más dolog létezése az elégséges érv elvén múlik. Egyszerűen szólva semmi sem történik ok vagy magyarázat nélkül. Ha valaminek nincs oka vagy magyarázata, akkor annak létezését el kell utasítani. Szóval, van oka, vagy magyarázata a szabad akarat koncepciójának? Ha van, a szabad akaratot el kell fogadni, ha nincs akkor el kell vetni. Leibniz így fogalmazta meg ezt a kérdést: Mivel a szabad akarat létezése nem szükségszerű, van-e elégséges ok arra, hogy létezzen?

Először is kiszélesítette az elégséges ok definícióját azáltal, hogy belefoglalta a „hajlam, anélkül, hogy szükséges legyen” kifejezést. Másodszor megállapította, hogy bár az emberek cselekvése logikailag nem szükséges, ők mégis hajlamosak Isten előre megtervezett sémáit követni. Azzal, hogy az elégséges ok fogalmát az elégséges hajlam fogalmára módosította, már nem volt akadálya, hogy az embereket szabad ágenseknek tekintse, akiknek ezért nyilvánvalóan szabad akarattal kell rendelkezniük. Megjegyzendő, hogy ennek az érvnek csakis a hajlam bevezetése miatt van bármilyen vitára érdemes értéke. Leibniz más érveket is felhozott a rendszere szabad akarattal való összeegyeztethetőségére, de ahogy én megítélem, a többi érv semmivel nem volt meggyőzőbb a fentinél, mert elsősorban a szabad akarat átfogalmazására épült. Az érvek magja, hogy cselekedeteink nem szükségszerűek, hanem kontingensek, azaz esetlegesek, és így végrehajtásuk vagy végre nem hajtásuk semmi logikai ellentmondáshoz nem vezethet. Ennélfogva választásunk ugyan szabad, de emberi hajlamaink egyébként is Isten akaratának követésére vezetnek minket, hiszen tudjuk, hogy Ő az elképzelhető legjobb világot teremtette meg.

Összességében, Leibniz kísérlete, hogy determinisztikus rendszerét a szabad akarathoz igazítsa, a kompatibilizmus irányzatát képviseli. Ez a filozófia egy széles területe, amely szerint amit szabad cselekvésnek hiszünk, az valójában az ember természetéből fakadó cselekedet. – Ezt a témát nem részletezem. –

Leibniz számomra igazán különös, már-már nevetséges elképzelésének az ember cselekedeteinek isteni elrendezéséről és az előre elrendezett világról, van egy meglepő sajátossága mégpedig az, hogy minden erőfeszítés ellenére józan ésszel megcáfolhatatlan.

Érvek isten létezése mellett

Bár Leibniz előtt már sokan kerestek metafizikai bizonyítékokat Isten létezésére, erre a problémára minden bizonnyal Leibniz dolgozta ki a legteljesebb érvrendszert.

1. Az ontológiai érvelés szerint Isten a legtökéletesebb lény. Mivel maga a létezés ténye a tökéletesség egyik kritériuma, a legtökéletesebb lénynek nyilvánvalóan rendelkeznie kell ezzel a tökéletességgel, azaz léteznie kell. – Ahhoz, hogy ez az érvelés helytálló legyen, először is el kell fogadni az a kijelentést, amely szerint maga a létezés a tökéletesség kritériuma. Kant később észrevette ennek a feltételnek az önkényességét, és azzal érvelt, hogy maga a „létezés” nem előfeltétele a tökéletességnek. Leibniz érvelése azt is magában foglalja, hogy valóban létezik egy legtökéletesebb lény. De mi van akkor, ha nincs egy „legtökéletesebb lény”, csak olyan lények léteznek, amelyek különböző mértékben és különböző szempontok szerint tökéletesek? Megítélésem szerint a „tökéletes lény” kérdése visszavezethető a „bizonyosság vagy valószínűség?” alapvető metafizikai problémájára. –

2. A kozmológiai érvelés az „első (vagy kiváltó) ok” érvelés egyik formája, amely Arisztotelész „mozdulatlan mozgatójának” a gondolatából ered. Minden végesnek van oka, de az okok sorozata nem lehet végtelen. Ezért az univerzumban eseményeinek láncolatában léteznie kell egy első, „ok nélküli oknak”, és ezt akár istennek is hívhatjuk – persze nevezhetnénk ezt akár az Ősrobbanásnak is! – Leibniz ezt a régi érvelést tovább fejlesztette.

Érvelését sajátos módon szerkesztette meg. Gondolatmenetét nem a hagyományos módon kezdte azzal, hogy az első ok nélküli  végtelen ok-okozati összefüggés lehetőségét kizárja. Ehelyett a logika eszköztárához nyúlva, az állításokat felosztotta szükséges és lehetséges (kontingens) csoportokra. A kontingens állítások esetében nem csak az állítás maga, de annak az ellentéte is igaz lehet anélkül, hogy  logikai ellentmondáshoz vezetne. Ezzel szemben, a szükséges állítások ellentéte logikailag téves. Az a kijelentés, hogy volt egy király, aki i.sz. 1000-ben megalapította a Magyar Királyságot, esetleges állítás, hiszen egy ilyen király létezése bármilyen logikai szabály megsértése nélkül lehet igaz is, meg hamis is. Mivel történelmileg valóban volt egy ilyen király, a tétel történetesen igaz, de az ellenkező állítás, bár történelmileg hamis, nem tartalmazna logikai következetlenséget. Ezzel szemben az az állítás, hogy a háromszögnek három szöge van, szükségszerűen igaz, mivel az ellenkező állításnak – a háromszögnek nincs három szöge –logikai nem lenne értelme. Leibniz szerint az Isten létezésére vonatkozó állításon kívül minden más létezésre vonatkozó állítás kontingens, csak úgy, mint a fent említett király esetében. Ha azonban a kontingens állítás történetesen igaz, akkor kell, hogy egy logikailag szükségszerű állítás is létezzen, ami azt megmagyarázza.

Érvelésének további részében Leibniz leszögezte, hogy az az állítás, miszerint a „világegyetem létezik” kontingens, mivel bár valóban létezik, a nemléte a logika egyetlen szabályát sem szegné meg. Mivel az univerzum esetleges, így egy logikailag szükségszerű okot kell találni a létezésére. De mi az? Mivel a világegyetem létezik, de magában az univerzumban nincs semmi, ami létezését megmagyarázhatná (nem úgy, mint a háromszögön belüli három szög, ami meghatározza a háromszöget), ezért létezésének elégséges okát az univerzumon kívül kell keresni, és ez Isten lenne.

Ezzel az érveléssel Leibniznek nem kellet feltételezésekbe bocsátkozni, hogy miként és mikor teremtette Isten a világegyetemet. Ehelyett csak azt kellett biztosítania, hogy az univerzum létezésének magyarázata engedelmeskedjen a logikailag „elégséges ok” elvének, ami szerint az ok, azaz Isten, az univerzumon kívüli. Ezzel a magyarázattal Leibniz megkerülte az „első ok” szükségességét a végtelen eseménysorozatban, ami a korábbi kozmológiai érv alapköve volt. – Itt érdemes elgondolkodni azon, hogy Leibniz a kalkulus egyik kidolgozója volt. A differenciál és integrál számítás lényege, hogy egy végtelen sorozat integrálása anélkül adja meg az eredményt, hogy bármiféle „első ok” jelenlétét kellene az egyenletbe bevezetni. Ez a matematikai tény talán befolyásolhatta Leibnizet a kozmológiai érv újszerű megközelítésében is. –

Habár Isten létezésének bizonyítására sok teoretikus használta a kozmológiai érvelés ezen, és néhány módosított formáját, Kant végül megállapította, hogy mindegyik gondolatmenet az ontológiai érvelés valamilyen származéka.

3. Érvelés az örök igazságok tényéből kiindulva. A nagymértékben leegyszerűsített érvelés azzal a kinyilatkoztatással kezdődik, hogy vannak olyan állítások, amelyek mindig igazak (nem, itt nem feleségem kijelentéseire gondolok!). Leibniz ezeket örök igazságoknak nevezte. Mivel az igazság nem egy fizikai valóság és így csak az elmében létezhet, az örök igazságnak gondolat formájában egy örökkévaló elmében kell léteznie. Ez természetesen csak Isten elméje lehet. Russell szerint ez az érvelés ugyanúgy bírálható, mint a kozmológiai érvelés.

4. Az előre megállapított harmónián alapuló érvelés. Ez az érvelés Leibniz monád elméletének elfogadásán alapul. Ha ezzel egyetértünk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy kell léteznie egy külső oknak, amely a monádok „előre programozását és szinkronizálását biztosítja. Ez természetesen megint Isten lenne.”

Leibniz elgondolásának minden furcsasága ellenére és az isteni részvétel dacára, a monádok kísérteties hasonlóságot mutatnak a modern húrelméletekben. Leibniz meggyőződése, miszerint üresség nem létezik, mert a vákuumot a monádok töltik ki, szintén jól illeszkedik a mostani elképzelésekhez, amelyek elvetik az abszolút üres a tér létezését. Gondoljunk például a vákuum fluktuációra!

Leibniz optimista erkölcsi világa

Leibniz metafizikai rendszere végtelen számú világon alapult, amelyek mind megfeleltek a logika követelményeinek, de létezésük nem volt logikailag szükséges. Ezekből a lehetséges világokból, a maga végtelen bölcsességében és jóindulatában Isten történetesen azt választotta ki, amelyben élünk. Választása azért esett erre a világra, mert szerinte ez a legjobb. Akkor viszont Isten miért nem teremtett egy gonoszságtól mentes világot? Mert arra a következtetésre juthatott, hogy az optimális jóság eléréséhez bizonyos szintű gonoszság is kívánatos. – Analógiaként talán gondolhatunk a kapitalista koncepcióra, miszerint az optimális gazdaság megkívánja a mérsékelt munkanélküliséget. Elméletileg az is megfontolható, hogy az altruizmus emberségesége értelmetlenné válna a sorscsapások lehetősége nélkül – bár ebben nem vagyok olyan biztos. –

Tehát Leibniz szerint Isten fáradságos munkájának eredményeként azt a világot jelölte ki számunkra, amiben a lehető legtöbb jóságot találta meg a gonoszsággal szemben, ezért a miénk a lehetséges világok legjobbja. Leibniz szerint a szabad akarat nélkülözhetetlen vonása ennek a legjobb világnak. Bűn nélkül viszont Isten nem teremthette volna meg a szabad akaratot, hiszen, mi értelme volna a szabad akaratnak, ha nincs lehetőségünk bűn elkövetésére? Leibniz tehát így próbálta igazolni az eredendő bűn létezését.

Russell hevesen bírálta Leibniz erkölcsi álláspontját, amely meg akarta magyarázni a gonosz teremtésének helyénvalóságát annak érdekében, hogy növelje a jóság értékét. Ugyanezzel a logikával az is könnyen elképzelhető volna, hogy egy aljas démiurgosz egy gonosz világot teremtett, amiben azért szükség volt néhány jó emberre, hogy a rosszindulatúak megkínozhassák őket. Russell jó érzékkel vette észre, hogy Poroszország királynője bizonnyára elégedett lehetett Leibniz teóriájával, mert miközben jobbágyai nyomorúságban éltek, a híres filozófus igazolta gondtalan életét.

Leibniz rejtett Janus arca

Leibniz filozófiájának második, ezoterikusabb és jobban kidolgozott oldalát csaknem 200 évvel halála után fedezték fel és kezdték értékelni. Russell maga is részt vett Leibniz kiadatlan munkáinak elemzésében, és a benne rejlő igényesség felismerésében. – Meg kell jegyezni azonban, hogy nem mindenki látott olyan éles különbséget Leibniz közismert és kiadatlan munkái között, mint Russell. –

Leibniz kiadatlan filozófiájának lényege a szubsztancia logikai meghatározásának finomítása Descartes, Spinoza és maga Leibniz munkája alapján. A szubsztancia definícióját  az alany és az állítmány logikai kategóriáinak felhasználásával fejlesztette tovább. A nyelv szabályai szerint bizonyos szavak lehetnek alanyok is és állítmányok is, például a „kék” szó. Az „az ég kék” állításban a kék egy állítmány, míg „a kék az egy szín” szerkezetben a kék az alany. Vannak viszont olyan szavak, amelyek soha nem lehetnek állítmányok, csak alanyok vagy egy relációs szóképzés egyik tagja. Például a „James magasabb, mint János” kijelentésben James az alany, míg János se nem alany, se nem állítmány, hanem egy relációs tulajdonnév, amely James-szel áll kapcsolatban.

Leibniz olyan szavakból származtatta a szubsztanciákat, amelyek csak alanyokként, vagy relációs szavakként szerepelhettek, de állítmányként sohasem. Leibniz szubsztanciái olyan különleges alanyok voltak, akiknek az esszenciája az összes lehetséges állítmányt magába foglalja az alanyról. Magyarázatként Leibniz Nagy Sándor példáját hozta fel. Nagy Sándor neve számtalan állítmányt magában foglal, mint például hogy egy király volt, Arisztotelész tanítvány volt, Dáriusz legyőzője volt, és mindez meghatározza a hírhedt hódító szubsztanciáját. Mi több, Nagy Sándor szubsztanciája még némi történelmi előremutatást is tartalmazott, ha arra gondolunk, hogy utána mekkorát változott a világ.

Anélkül, hogy megpróbálnám végigkövetni Leibniz összetett gondolatmenetét, elég kiemelni, hogy kiadatlan munkájának végső következtetése erősen determinisztikus jellegű volt. Így írt egy levelében: „…az egyén fogalma egyszer s mindenkorra magában foglal mindent, ami valaha is megtörténik vele”. Ez a nézet nyilvánvalóan nem illett bele az eredendő bűn és a szabad akarat keresztény tanába vagy még magának Leibniznek a monádokról és szabad akaratról szóló tanításába sem. Ha az egyén, csak azért mert ő egy szubsztancia, magában hordozza egész sorsát, akkor nincs szükség arra, hogy Isten programozza be a monádok szubsztanciáját.

Leibniznek azt is sikerült bebizonyítania, hogy a világ létezését Istent feltételezése nélkül, pusztán logikai úton is meg lehet magyarázni. Ehhez az „ellentmondásmentesség” és az „elégséges érv” elveit követte. Ezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy „A létező az a lény, amely a legtöbb dologgal összeegyeztethető”. Russel így szemléltette ennek a gondolatnak a lényegét: „…ha A nem kompatibilis B-vel, de kompatibilis C-vel, D-vel és E-vel, míg B csak F-fel és G-vel kompatibilis, akkor Leibniz definíciója szerint A létezik, B pedig nem létezik.” Leibniz tehát arra a következtetésre jutott, hogy a világegyetem létezése megmagyarázható logikailag következetes érvekkel anélkül, hogy Istent vagy a teremtést feltételezni kellene. Nem lehet meglepő, hogy Leibniz, aki nagyra értékelte a jó életet, úgy döntött, hogy radikális következtetéseit az íróasztala fiókjában hagyta.

Kiadatlan munkájának egy másik eredménye a matematikai logika kidolgozása, amit George Boole és Augustus De Morgan hivatalosan csak 150 évvel később tett közzé. A mű néhány részletét ugyan bemutatta kortársainak, de a kedvezőtlen fogadtatás elkedvetlenítette. Mivel néhány következtetése Arisztotelész szillogizmusának is ellentmondott, még a briliáns matematikus Leibniz is attól tartott, hogy a gondolatmenetben valahol ő hibázott. – Ez egy kiváló példa Arisztotelész eltúlzott tiszteletér és erőteljes befolyására még halála után kétezer évvel is. – A végén Leibniz ezt a munkáját sem tette közzé, és a tizenkilencedik század végéig senkit nem is érdekelt a kiadásuk.

Russell a filozófiai liberalizmusról.

A kibontakozó liberális filozófiát kezdetben az intellektualizmus és mérsékelt individualizmus jellemezte, de később a mozgalom az eltúlzott érzelmek irányába csúszott el.

 

A filozófiai liberalizmus Leibniz korában indult ki Angliából és Hollandiából. Kezdeti jellemzői voltak a vallási tolerancia; a protestantizmus egy rugalmasabb, kevésbé fanatikus formája; a vallási háborúk iránti viszolygás; a kereskedelem és az ipar tisztelete; a középosztály támogatása; a tulajdonhoz való jog tiszteletben tartása; az öröklődés elvének korlátozása; a királyság elutasítása; és a választott kormány melletti elkötelezettség. Később „a minden ember egyenlőnek született” koncepció lett a liberalizmus központi tétele, amely az egyenlőtlenséget a környezeti körülményeknek tulajdonította. Ez az oktatás népszerűsítéséhez vezetett, és egyengette a felvilágosodáshoz vezető utat.

A protestantizmussal a Katolikus Egyház mindent átfogó dogmatikus társadalmi életét, amely a pusztító vallási háborúkért, leginkább a harmincéves háborúért volt felelős, felváltotta az egyéni vallási érzelmekbe vetett bizalom. Ekkortájt vált világossá, hogy a háborúk elkerülése érdekében a protestáns mozgalomból kifejlődő intellektuális és etikai individualizmust a jól szervezett társadalmi élettel kell összeegyeztetni. Ez a korai liberalizmus mozgatórugójává vált.

A protestáns individualizmusa nem csak a vallás szférájában érvényesült, hanem Descartes-tól kezdődően a filozófiába is belépett: „Gondolkodom, tehát vagyok”. Történelmileg a középkor tudományos élete Arisztotelész és az Egyház befolyása alatt állt, de a liberalizmus terjedésével ennek a két tényezőnek a szerepe meggyengült a tudományok irányításában. Az individualizmus a tudományos életben is megjelent, de a tudományokban mindig is fontos konszenzus igénye mérsékelte ezt a tendenciát. A korai liberalizmust a Franciaországban a Girondének, Angliában Bentám követői, míg Amerikában a Forradalom képviselték.

A későbbi liberális nézeteket az individualizmus egyre szélsőségesebb formái kezdték meghatározni. Ettől kezdve az intellektualizmus vezető szerepét a szenvedélyek dicsőítése vették át, és megindult az anarchizmus felé tolódás. Ez a fordulat Rousseau-val kezdődött, majd Fichtével, Carlyle-lal és Nietzschével folytatódott. Ezek a későbbi liberális vezetők már iparellenességet is hirdettek, éltették a nacionalizmust, a hősies vezetők csodálatára inspiráltak, és a szabadság megvédésére a lázadástól és a háborútól sem riadtak vissza. Napóleon fájdalmas emlékeztető arra, hogy még a legrátermettebb vezetők is miként válhatnak olyan zsarnokokká, akik a liberalizmus eszméjét a feje tetejére állítják.

A későbbiekben arról is lesz szó, hogy milyen új irányba fordította Marx a liberális mozgalmat.

A liberális filozófia Locke-kal kezdődött.

Locke (1632-1704); tabula rasa, és a modern demokrácia alapjai

Locke liberális filozófiája az akkoriban domináns platóni felfogással szemben erőteljes érveket hozott fel az empirizmus védelmében. Szerinte születéskor az emberi elme még minden információtól mentes – tabula rasa –, de az érzékszerveken keresztül összegyűlő ismeretek fokozatosan megtöltik tudatunkat. Az elme mibenlétét ugyan sem anyagi eredetűnek, sem anyagtalannak nem határozta meg, az elmét kitöltő információ végső forrását azonban mindenképpen anyagi eredetűnek tartotta. A megismerés folyamatában azonban a tudatnak is aktív szerepet tulajdonított az absztrakció, kombináció és összehasonlításra való képesség révén. Mivel az elme természetét nem szabta meg, így lehetőséget hagyott a későbbi filozófusoknak, hogy gondolatait akár a materializmus, akár az idealizmus felé fejlesszék tovább.

A megbízható  empírikus tudáshoz a bennünk keltett percepciónak bizonyos foking hasonlítania kell az érzékelt tárgyhoz. Mivel ez a feltétel nem bizonyítható maradéktalanul, be kellet vezetnie a „a józan meggondolás” szerepét is. Metafizikájában az ok-okozat vizsgálatának két formáját különböztette meg: a bizonyos tudást és a valószínű tudást. Ezzel elsőként vezette be a valószínűséget, mint alapvető filozófiai  fogalmat.

Etikájában az öröm elővigyázatos keresésre szólított fel. Szerinte a rövid távú nyereségek helyett ez hozzásegíthet a hosszú távú érdekeink érvényesüléséhez. Ha, az élvezetek fékentartása jámborsággal is párosul, számíthatunk Isten jutalmára.

Míg Hobbes a társadalmi rendszerét arra az alapvető feltevésre alapozta, hogy az emberek természetüknél fogva ellenségesek, Locke kiindulópontja szerint az emberiség alapvetően békés és együttműködésre hajlamos. Ennek a derűlátó meggyőződésnek ellenére a társadalom stabilizálása érdekében továbbra is szükségesnek tartott egy társadalmi szerződést. Szerződésében elhintette a kormány törvényhozó, végrehajtó és bírói ágának a magját, bár a bírói ág helyett ő egy ún. „szövetségi ágat” javasolt. Néhány természetesnek vélt jogot érinthetetlennek tartott, nevezetesen az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz való jogot. A tulajdont a munkával arányosan szándékozott korlátozni. Amikor az ipari társadalom nyereségszerzésében a földtulajdont a pénz váltotta fel, ez a koncepció nehézségekbe ütközött.

 

Az angol polgárháború (1642-1651) zűrzavara és Cromwell diktatórikus uralma után II. Károly (1660-1685) uralkodásával egy alkotmányos monarchia körvonalai kezdtek kirajzolódni. Amikor utódja, a vakbuzgó katolikus II. Jakab figyelmen kívül akarta hagyni az angol restauráció eredményeit, az arisztokrácia és az üzletemberek egy vértelen lázadással eltávolították a trónról, és Orániai Vilmos holland királyt hívták meg uralkodónak. Így a monarchia megmaradt ugyan, de a király többet már nem hivatkozhatott Istentől kapott jogaira, és függővé vált az Országgyűlés törvényhozásától. Russell a békés 1688-as angol forradalom „apostolának” tartotta Locke-ot.

Tudáselmélet: tabula rasa

Általában Locke-t tekintik az első liberális filozófusnak, és az empirikus tudáselmélet megalapítójának. Az empirizmus szerint a logika és a matematika kivételével minden más tudás a tapasztalatból és a megfigyelésből származik. Platónnal, Descartes-szal és a skolasztikusokkal ellentétben az empírikus filozófia nem ismeri el a veleszületett ismereteket, azaz tagadja az a priori tudást. Locke szerint születésünkkor elménk teljesen üres, tabula rasa. Ezen az érintetlen „táblán” érzéki tapasztalataink hagynak nyomokat. Az érzékelés jöhet a külvilágból, amik előszőr egyszerű érzékelt gondolatokat ébresztenek, és végül emlékek kialakulásához vezetnek. Egyszerű gondolatok származhatnak az elmén belüli érzékelésből is, amiket Locke egyszerű reflekciós gondolatoknak nevezett. Absztrakciós, kombinációs és összehasonlító képességeink révén az egyszerű gondolatok további belső feldolgozáson mennek át és végül kialakulnak az összetett koncepciók.

Mivel a tudás az érzékelés által keltett gondolatokból származik, a tudás nem előzheti meg a tapasztalatot. Bár manapság ez nem hangzik különösebben újszerű kijelentésnek, Locke idejében még Platón hagyománya uralkodott, aki határozottan cáfolata a tapasztalatok értékét a megismerésben. Ezért, Locke empirikus rendszere a maga idejében forradalmi doktrína volt.

Locke egy vallásos protestáns ember volt, de az anyag elsőbbségének hirdetésével mégis leginkább materialista ontológiát (lételméletet) teremtett. Ez abban is megmutatkozik, hogy nem vállalkozott az elme eredetét anyagtalannak tekinteni – bár anyaginak sem! –. A külvilágban létező anyag az érzékszerveinken keresztül lenyomatokat hagy a kezdetben még üres elménkben, és így megtölti tartalommal. Az anyag érzékelése a gondolataink forrásává válik, így végső soron az anyag teremti meg elménkben a valóságot. Locke óvatosan megkerülte, hogy az elménknek akár anyagi, akár anyagtalan eredetet tulajdonítson. Ez a kétértelműség később filozófiáját egyaránt alkalmassá tette a materialista és az idealista értelmezésekre. A Locke filozófiájából kibontakozó materialista irány az elménkben keletkező gondolatok „nyersanyagára”, az anyagra összpontosított. A Locke nézeteiben rejlő idealista elemet Berkeley tárta fel. Abból indult ki, hogy a tudatunkról alkotott gondolataink függetlenek a külső világ érzékelésétől, csak magától a tudatunktól függ. Ezért a tudat létezése bizonyítottnak vehető, míg a külső, anyagi megjelenésű világ valójában csak a tudatunkban létezik. Ezzel a felismeréssel Berkeley elvetette  az anyag objektív létezését, és az elme az anyagtalansága mellett foglalt állást. Ilyen módon Locke dualizmusát egy tiszta idealizmusba alakította át.

Locke empirizmusában egy paradoxon fedezhető fel. Azt állította ugyanis, hogy a gondolatainkat az érzékelés gerjeszti. Ahhoz, hogy észleléseink hitelességét elismerjük, két dolgot kell feltételeznünk. Előszőr is biztosnak kell lenni abban, hogy az észlelt jelenségek a valós világban történnek  meg – nem álmokban vagy hallucinációkban stb. – Másodszor, hinni kell, hogy az észlelésünk az észlelt jelenség hű képmása. Mivel a két feltevés valódisága nem bizonyítható empirikusan, bizonyíték nélkül kell őket elfogadni igaznak. – Ez megoldás leginkább Kant később kifejlesztett „a priori” tudásformájára emlékeztet. – Russell úgy vélte, hogy Locke túlértékelhette a „józan észbe” vethető bizalmat, és ez  megakadályozhatta őt ennek az ellentmondásnak a felismerésében.

Locke az anyagnak elsődleges és másodlagos sajátosságokat tulajdonított. Az elsődleges sajátosságok fizikailag mérhetőek mint például a szilárdság, a kiterjedés, az alak vagy a mozgás. Ezzel szemben a másodlagos tulajdonságok, mint a szín, a hang és a szag szubjektívek. A másodlagos tulajdonságok a fizikai valóságban nem léteznek, csak abban a személyben alakulnak ki, aki éppen észleli őket. Berkeley később bebizonyította, hogy valójában nem csak az anyag másodlagos tulajdonságai szubjektívek, hanem az elsődleges tulajdonságok is csak az észlelő elméjében léteznek. Berkeley óta Locke-nak az anyag kettősségére vonatkozó tétele élénk vita tárgya maradt a filozófiában. A klasszikus fizika azonban az anyag elsődleges tulajdonságait sikeresen alkalmazta az anyag másodlagos tulajdonságainak jellemzésére: példaként, a mozgásban lévő anyag mérhetősége (elsődleges tulajdonság) jó szolgálatot tettek a hang, a hő, a fény (másodlagos tulajdonságok) megismerésében. A kvantummechanika megjelenésével megdöbbentő bizonyítékok kerültek felszínre arra vonatkozóan, hogy az anyag bizonyos tulajdonságait, beleértve a mozgását is, megváltoztatja a megfigyelés. Ez kétségkívül bizonyos szubjektivitást jelez az anyag elsődleges tulajdonságának értelmezésében, ami talán összhangba hozható Berkeley sejtésével.

Locke fő műve az Értekezés az emberi értelemről (Essay on the Human Understanding) volt. Mivel észrevette, hogy a látszólag szilárd elméletek is elvezethetnek abszurd következtetésekhez, elhatározta, hogy a józan észnek is kell bizonyos megismerési értéket tulajdonítani a filozófiában. Nagyon határozottan fellépett a dogmatizmus ellen, ami meglehetősen szkeptikus nézeteiből adódhatott. A tévedések lehetősége miatti aggodalma jól mutatkozik ebben a figyelmeztetésében: „az igazság szeretete az jelenti, hogy semmilyen állításnak nem tulajdonítunk nagyobb hitelt, mint amennyit a bizonyítékok, amelyre épül, indokolnak. ” – Attól tartok, hogy ezt az intést a mindennapi életben gyakran figyelmen kívül hagyjuk. – Locke egy másik örökértékű erkölcsi figyelmeztetése is figyelmet érdemel: „Mivel senkinek sincs megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka az igazáról, tartózkodni kell attól, hogy elítéljünk másokat, amiért nem fogadják el a véleményünket” – szabadon fordítva. –

Locke kétféle állítás jogosságát fogadta el: azokat, amelyeket igazságát biztosra vehetjük, és azokat, amelyeket praktikus elfogadni, bár igazságuk csak valószínű. Szerinte az egy elfogadható kompromisszum, hogy a mindennapi életben gyakran csak valószínűség alapján döntünk bizonyosságok helyett. Mélyen keresztény hite miatt a megfigyelés mellett bizonyos kinyilatkoztatásokat is elfogadott az ismeretek forrásaként, de „a kinyilatkoztatást ésszerűen kell megítélni”. – Sok sikert ehhez, Mr. Locke! –

Etika; hosszú és rövid távú érdekeinket

Locke etikájában felismerte, hogy az emberek hajlamosak úgy cselekedni, hogy a maximális öröm, vagy a legkevesebb fájdalom valószínűségét növeljék. Azt is észrevette, hogy az embereket leginkább az azonnali öröm lehetősége motiválja, nem pedig a jövőbeli kedvező kimenetel valószínűsége. Szerinte az önérdek és a kollektív érdek hosszú távon általában egybeesik, és ezért kulcsfontosságú lenne, hogy az embereket a hosszú távú érdekeik vezéreljék. – Ez természetesen teljesen ellentmond az egyetemes közmondásnak, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy pulyka. –

Ahhoz, hogy a rövid távú megkísértések közepette felismerjük hosszú távú érdekeinket, nagyon körültekintőnek kell lennünk. A megfontoltság a liberalizmus egyik fő erénye, amely a magán- és közérdek harmóniájába vetett hitből ered. Locke számára a élvezetkeresés mértékletessége vallási megfontolásokon alapult, de a későbbi liberálisok számára a boldogságkeresés minden vallási felhang nélkül központi cél maradt. Locke ideális polgára tehát körültekintő volt, aki az általános közhasznot szem előtt tartva hajtotta végre tetteit. Jómaga jámbor hívő volt, és hitt egy isteni bíróban, aki a köz érdekében tett lépéseinktől függően jutalmaz vagy büntet meg bennünket.

Itt érzem, hogy mennyire hasonlítanak Locke elképzelései az enyémekhez, kivéve, hogy az isteni bíró létezését nem fogadom el. De akkor honnan jön ez a belső késztetés, hogy jogosan, erkölcsösen és az emberiség hosszú távú legjobb érdeke szerint próbáljak meg cselekedni egészen addig, amíg ez nem sérti súlyosan a saját érdekemet? Talán ez is egy önző reményből ered, amivel a legértékesebb jutalom elérését biztosíthatom magamnak? Vagy igaza volt Locke-nek, amikor az emberek természetes ösztönére vezette vissza a békés együttműködés vágyát?

Locke úgy érezte, hogy a rendfenntartási és büntetőrendszer nélküli világ csak akkor válik lehetségessé, ha az egymás iránti figyelmesség és Isten iránti jámborság általánossá válik. Ez azt jelenti, hogy a leendő rabló nemcsak rablásának a társadalomra gyakorolt ​​negatív következményeit mérlegeli rablás előtt, hanem az Istentől várható büntetést is figyelembe veszi. Amíg ezt nem érjük el, szükség lesz az ember alkotta törvényekre, és ezzel szabadságunk bizonyos fokú korlátozására.

Russell túlzottnak tartotta Locke etikájával az óvatosság túlhangsúlyozását. Szerinte Locke az élvezetek iránti vágy logikáját is félreértelmezte, mert nem a beteljesült vágy jelenti az élvezetet, hanem az élvezet gerjeszti fel a vágyat. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez mindig így van. –

Locke politikai filozófiája; a demokratikus nyugati politikai rendszer megszületése

Hobbes-szal ellentétben Locke olyan politikai rendszert szeretett volna látni, amely abszolút hatalom nélkül is elkerülhetné az anarchiát. Hobbes kiindulópontja az volt, hogy az emberek természetes önzése állandó konfrontációkhoz vezet, és ezt csak a zsarnok uralkodók képesek megfékezni. Szuverénje egy demokratikusan megválasztott uralkodó, aki polgáraival társadalmi szerződést köt. Ebben a szerződésben a polgárok lemondanak önző érdekeikről, és minden hatalmat a szuverénre ruháznak át azért cserében, hogy az a társadalom nyugalmát és stabilitását biztosítsa.

Locke a Második értekezés a polgári kormányzatról (Second Treatise on Civil Government) című alapművében abból a feltevésből indult ki, hogy az emberek természetükből kifolyólag általában békésen élnének a bibliai törvények szerint. Ilyen módon az emberek „…az ésszerűségtől vezetve élhetnének együtt mindenféle földi vezető nélkül, aki elítélhetné őket …” Bár önző vágyuk miatt az emberek időnként konfliktusokba keveredhetnek, az emberiség uralkodó természeti törvénye mégis az együttműködés vágya anélkül, hogy egymás életét, egészségét, szabadságát vagy birtokát háborgatnánk. Ez éles ellentétben áll Hobbes sokkal pesszimistább nézetével, aki szerint az emberiséget a konfrontáció és az uralkodás vágya vezérli. Locke-nak az emberiségről alkotott optimista nézete ellenére is el kellett ismernie, hogy a természet eredeti háborítatlan állapota már nem létezik. Történelmi fejlődése során az emberiség maga mögött hagyta Locke békés közösségét, és olyan társadalmat formált, ahol a törvényszegőket meg kell büntetni. Locke tehát csatlakozott azokhoz, akik a királyok Isten által adományozott hatalmával szemben egy társadalmi szerződés keretén belül hatalomra került polgári kormányban látták az egyetlen életképes alternatívát. Meggyőződése volt, hogy az emberiség egy polgári kormányzatot létrehozó társadalmi szerződés révén emelkedhet ki a némileg elavult természetes állapotából.

Locke társadalmi szerződése több fontos ponton különbözik Hobbes-étől. Hobbes ugyan népszavazással juttatta volna hatalomra a szuverént, a választók megvédésén kívül azonban semmi további kötelezettsége nem maradt volna velük szemben. Ez kiváló lehetőséget adott a zsarnokság megteremtésére, ami ellen Hobbes társadalmában tilos volt lázadni. Ezzel szemben a megválasztott vezetőt Locke folyamatos elszámolásra kötelezte volna arról, hogy a hatalmát biztosító szerződést betartja. A számonkérhetőség lehetősége magával hozta a kormányzat különböző ágakra való szétválasztásának szükségességét a törvényhozó, a végrehajtó és a Locke által federációsnak nevezett testületekre.

Locke három fő akadályt vett észre a törvénytelenségek megfelelő kezelése előtt. Ezek megoldására a következő kormányzati intézmények létrehozását javasolta.

- A szembenálló felek elfogult ítélkezését csak egy pártatlan bírói testületet kerülheti el.

- A bűnösök büntetésére végrehajtó testület biztosítaná a feltételeket.

- A hasonló bűncselekmények elkerülését egy jogalkotó testület biztosítaná következetes törvények megalkotásával.

Locke társadalmi szerződésében az állampolgárok a fenti intézmények létrehozását önként vállalnák. Mint látható, Locke elképzelései teremtették meg a modern demokratikus társadalmak alapelveit.

Locke elismerte, hogy létrejöhetnek olyan hadiállapotok, amelyekben egy csoport abszolút uralomhoz próbálna jutni a többiek felett. Hobbes-szal szemben azonban egy lényeges különbség, hogy Locke társadalmában a háborús helyzetek nem rendszeresen alakulnának ki, csak ritka és kivételes esetekben. Ebből a békésebb nézőpontból Locke-nak nem kellett túl nagy hangsúlyt fektetni a katonai erő kifejlesztésére, így több alkalma maradt a jogrendszer kidolgozására. Szerinte a törvények betartásának szükségessége csak kivételes körülmények között szólíthatja harcra a lakosságot.

Locke az emberi viselkedés bizonyos aspektusait elérhetetlenné tette volna a kormány számára. Ezeket ő az Istentől kapott természetes jogoknak tartotta az élet, a szabadság és a tulajdon megőrzésére. Jóval később, a fiatal amerikai államban Thomas Jefferson a tulajdonjogot felváltotta a boldogsághoz való joggal, és ezzel a módosítással Locke természetes jogai az amerikai alkotmány Bill of Rights részévé váltak.

Locke így fogalmazott: „A kormányzat célja csak az lehet, hogy a közjó érdekében törvényeket alkosson a tulajdon megőrzésre és ellenőrzésére, valamint, hogy megvédje a közösséget egy külső agresszió ellen”. Hobbes-szal ellentétben, aki minden uralkodó elleni lázadást elítélt – bár az uralkodó elleni pereskedést megengedte –, Locke jogosnak és valójában kívánatosnak tartotta a kormányzásra méltatlan vezetőség leváltását.

A kormány hatalmát háromirányú felosztással szándékozta korlátozni, amiket ő törvényhozói, végrehajtói és szövetségi testületnek nevezett. Az első kettő a mai amerikai kormány szerves része lett, de Locke az igazságszolgáltatási hatalom helyett a külügyi tárgyalások lebonyolítását tartotta szükségesnek a szövetségi ág közreműködésével. Locke politikai filozófiájának fő értéke annak felismerése, hogy a stabilitás és az önkormányzat nem zárja ki egymást.

Rendszerének azonban van egy fájdalmas gyenge pontja: a „természetes jogok” értelmezését ugyanis a kormány által meghatározott törvényektől tette függővé. A természetes jogok értelmezéséből adódó problémákat tökéletesen illusztrálja a mai Amerikában kialakult keserű vita az egészségügyi ellátáshoz való jogról. Akár nyíltan elismerik, akár nem, de az egyetemes egészségügyi ellátás ellenzői Locke fenti irányelvére hivatkoznak, miszerint ők „a közjót szolgálják”. Véleményük szerint ez a szolgálat összeegyeztethetetlen az egyetemes egészségügyi ellátáshoz való joggal, mivel túlzott anyagi terhet jelent a társadalomnak. Én, a magam részéről nem vagyok tudatában egyetlen hiteles, hosszú távú elemzésnek sem, amely meghatározná az „optimális pontot” az egészségügyi kiadások „túlzott” pénzügyi terhének lakosságra gyakorolt ​​káros hatása és a lakosság rossz egészségi állapota között. Ez a kérdés természetesen túlmutat azon a bonyolult erkölcsi kérdésen, hogy milyen árat ér meg az egyén egészségre.

Popkin és Stroll felvetette a szólásszabadság természetes egyéni joga és a „közjó” között időnként előforduló konfliktusokat. Vajon tekinthetjük-e a szólásszabadsághoz való természetes jognak, ha valaki egy zsúfolt moziban alaptalanul azt kiáltja, hogy „Tűz van!”? Szerintük a reális kérdés nem az, hogy lehet-e korlátokat szabni a természeti jogainknak, hanem az, hogy mik lehetnek ezek a korlátozások. Ehhez az égető (szándékos szójáték!) kérdéshez Locke nem adott útmutatást.

Számomra a társadalom tartozik azzal a polgárainak, hogy egy részletes, elfogulatlan és bölcs elemzést dolgozzon ki az egyének vélt természetes jogai és a közösség „természetes jogai” közötti lehetséges konfliktusáról. Az elemzést csupán minimális számú alapvető szempontra lehetne leszűkíteni, mint az élet fenntartásához való jog, a tudás megszerzéséhez való jog, esetleg egy-két további jogosultság. Minden más jogot annak tudatában kellene meghatározni, hogy az alapjogokhoz képest azok csak másodrendű szerepet játszhatnak: szólásszabadság, szabad vallásgyakorlás, jog a maximális egészségre, szabad művészeti kifejezés stb. Példaként, ha a művészeti gondolat emberi életeket veszélyeztet, mint egy háborús uszítást tartalmazó vers vagy festmény; vagy ha a szólásszabadság megakadályozná a nők iskoláztatását; vagy a vallás gyakorlása megakadályozná az életmentő abortuszt; vagy ha egy vámpír maximális egészséghez való joga megkívánná szűz leányok feláldozását, akkor azokat a másodlagos jogokat az adott esetben törvénytelennek kellene minősíteni.

Locke társadalmának egy másik hiányossága, hogy figyelmen kívül hagyta a társadalom kisebbségi csoportjainak esetleges ellentétes érdekeit a többségi csoportokkal szemben. – Véleményem szerint ezt a problémát Locke alapvetően ésszerű rendszerének további finomításával könnyen orvosolni lehetne. –

Locke a politikai hatalom megszerzéséhez nem ismerte el az öröklődési jogot. Ezzel kapcsolatban Russell tett egy érdekes észrevételt. Míg a huszadik századi társadalmak többnyire elutasították a politikai hatalom öröklődését (kivéve Észak-Koreát, egyes arab és afrikai királyságokat), a modern nyugati demokráciákban a gazdasági hatalom öröklődése szinte teljesen elfogadhatóvá vált. Ennek eredményeként a legtöbb helyen eltűntek a politikai dinasztiák, míg a gazdasági dinasztiák fennmaradtak. Russell ezt a jelenséget példaként használta annak bemutatására, hogy a múlt társadalmai hogyan fogadhatták el a politikai hatalom isteni jogát. – Érzésem szerint Russel ideje óta a nyugati demokráciákban (és Magyarországon) újra megjelentek a politikai dinasztiák. –

Ugyan Locke a többség uralmát szorgalmazta a civil társadalomban, a nők és a nincstelenek részvételét kizárta. Ennek ellenére is modellje ígéretes kezdet volt egy demokratikus társadalom felé. Locke azt mondta: „Egy életképes társadalom megléte attól függ, hogy a résztvevők beleegyeznek-e a közösséghez való csatlakozásba.” – Sajnos, amint azt a közelmúltbeli amerikai elnökválasztások többségi döntéseinek „kelletlen” elfogadása is bizonyítja, a lakosság beleegyezése egyre megosztottabbá válik. –

Locke nézete szerint az emberek azért egyesültek nemzetközösségekbe és vetették magukat alá a kormány irányításának, hogy megőrizhessék magántulajdonukat. Locke magántulajdon iránti nagyrabecsülését jól tükrözi az a kijelentése, hogy egy katonatiszt ugyan megkorbácsolhatja az engedetlen katonát, de pénzbírságra nem ítélheti (hogyan is vehetné el a pénzét, ami a katona magántulajdona!?). Annak ellenére, hogy az adóztatást a többség szavazza meg, a kormány csak az adott személy beleegyezésével hajthatja azt be. – Ez utóbbi elvet sértették meg az 1950-es években a keleti blokk országai, amikor az ingatlanokat és a földeket kizárólag (kérdéses) többségi döntés alapján helyezték állami tulajdonba. Igaz, hogy az intézkedés elleni elégedetlenség végül megbuktatta ezeket az államokat, de egy hasonló forszírozott államosítás Bhutánban az ország stabilitásához vezetett. Ugyanannak a dekrétumnak a két, gyökeresen ellentétes kimenetele arra figyelmeztet, hogy az általános elveket a helyi adottságoknak megfelelően kell érvényesíteni! –

Russell szerint a kisebbség és a többség közötti konfliktus feloldása nem könnyű, mivel a többségi rendelkezések eltúlzása könnyen eredményezhet zsarnokságot. – Nem mintha tudnám erre a kényes kérdésre a végső választ, de sokkal több veszélyt látok egy anarchikus társadalomban, mint a többségi uralmában. –

Locke állhatatos kiállása a magántulajdon mellett némileg más megvilágításba kerül, ha figyelembe vesszük, hogy miként határozta meg a magántulajdont: minden ember magántulajdona csak a saját munkájából származhat. Habár a mezőgazdaságban könnyen elérhető, hogy a gazdálkodónak csak annyi földje legyen, amennyit képes megművelni, az ipari társadalmakban jóval nehezebb megállapítani, hogy ki mennyivel járult hozzá egy ipari termékhez. Ezzel a problémával később az érték munkaelmélete foglalkozott, ami szerint a termék értékét a ráfordított munka határozza meg. Ennek a tételnek az alapjai már Aquinói Szent Tamásban munkájában is feltűntek, de a gondolatot David Ricardo és Karl Marx véglegesítette. Locke ugyancsak az elvégzett munka arányában szabná meg az árat, de valamilyen oknál fogva az árnak csak a 90%-át tette a munkától függővé. Az ár fennmaradó 10%-áról nem nyilatkozott.

Annak ellenére, hogy Locke felismerte a független elbírálás jelentőségét, mégsem építette be az igazságszolgáltatást az egyébként ígéretes társadalmi modelljébe. Ennek a hatalmi ágazatnak az volna a szerepe, hogy a kormány törvényhozó és végrehajtó hatalma között esetenként felmerülő konfliktusokban elfogulatlan véleményt formáljon. Egy független bírói szervezet nélkül ezek a viták gyakran erőszakhoz, harcokhoz, polgárháborúkhoz vezetnek.

Russell úgy gondolta, hogy Locke politikai filozófiája jól töltötte be szerepét az ipari forradalomig, de azóta elavulttá vált. A nagyvállalatok megszületésével a tulajdonon alapuló hatalom szinte megfékezhetetlenné vált és az állam funkciói bővültek. Ugyanakkor a nacionalizmus és az államközi szövetségek kialakulásával az ellentétek megoldása elsődlegesen a harcszínterekre tevődött át. Összességében, az ipari forradalom végére az egyéni polgárok szerepe elhanyagolhatóvá vált, és a körülmények messze eltértek azoktól, amelyeket Locke előre láthatott. Az államok közötti kapcsolatok egyre inkább kezdtek „az erőnek van igaza” típusú Hobbes-féle koncepcióra hasonlítani, Locke jószándékú természetes társadalmi együttműködése helyett.

Ahhoz, hogy a kormányzati intézmény előnyeit valóban élvezhessük, Russell egy új nemzetközi társadalmi szerződés megkötésére szólított fel. – Russell könyvének idején már próbálkoztak a Nemzetek Szövetségének létrehozásával, de az eredménytelennek bizonyult. Második próbálkozásként létrehozták az ENSZ-et, de az utóbbi időben sajnos ennek hatásossága is csökkenni látszik. –

Locke filozófiai öröksége

A maga idejében az Angliában működő Locke igen nagy hatással volt az európai kontinensre. Az Angliából érkező gondolatok értékelését részben az segítette, hogy a Naprendszer megértésében Newton a gravitációs elmélete győzedelmeskedett a francia földről érkezett descartes-i elmélettel szemben, amely a gravitációt a testekre ható „örvényekkel” próbálta megmagyarázni. Ugyanakkor Hume filozófiája nagy népszerűségre tett szert  Franciaországban, tovább növelve az Anglia iránti általános tiszteletet. Mindezek előkészítették Locke kedvező fogadtatását a kontinensen. Később Voltaire is nagy szerepet játszott az angol gondolatok franciaországi terjesztésében.

Locke óta a filozófia két eltérő irányban fejlődött tovább. Mindkettő az ő liberális gondolataiból ágazott le. Locke empirikus filozófiájának követői olyan kiváló értelmiségiek voltak, mint Berkeley, Hume, Voltaire, Bentám, az angliai filozófiai radikálisok és Marx. A másik irány még Locke előtt kezdődött el Descartes racionális filozófiájával és Kant-tal tetőzött. Kant igyekezett a karteziánus induktív metafizikát összeegyeztetni Locke empirizmusával, de követői, mint Fichte, Byron, Carlyle és Nietzsche, végül csak a karteziánus hagyományt folytatták. Russel szerint az empirikus irányzat szélsősége Sztálinnal érte el csúcspontját, míg a racionális irányzat Hitlerrel még rosszabbul járt. A sors iróniája, hogy Kant követői a demokratikus és pacifista elképzeléseket egy Hitler kaliberű megszállott katonai diktátor ideológiájává alakították át.

Russell némi rokonszenvvel foglalta össze Locke befolyását: „…az irányzat, amely Locke felvilágosult énközpontúságát hirdette többet tett az emberi boldogságért…mint azok az irányzatok, amelyek a hősiesség és az önfeláldozás nevében megvetették őt.”

A metafizikában Locke követői általában óvatosnak mutatkoztak: a tények széles körét elemezték és csak mértéktartó következtetéseket vontak le belőlük. Így filozófiájukat olyan szilárd alapokra építették, amely itt-ott még néhány következetlenséget is képes volt elviselni anélkül, hogy az egész rendszer összeomlott volna. A Leibniz által fémjelzett kontinentális filozófiai iskola viszont hajlamossá vált nagy, átfogó tézisek kidolgozására, amelyek ugyan kevés adaton, de pontosan kidolgozott logikai elveken nyugodtak. A leibnizi filozófiai rendszerek veszélye mindig is az volt, hogy a gondolkodási folyamat bármely pontján szinte elkerülhetetlen apró hibák az egész rendszert lerombolhatták.

Russell meggyőződéssel állította, hogy még nem született olyan filozófia, amely egyszerre lett volna hiteles – azaz sok megfigyeléssel megerősített – és konzisztens – azaz szilárd alapokon nyugvó, cáfolhatatlan gondolatokkal alátámasztott – . Locke-ot azok közé sorolta, akik a hitelességet tartották jobban szem előtt, és hajlandó volt engedményeket tenni a koherencia felé. Ez egyúttal megmagyarázza a filozófiájában fellelhető néhány ellentmondást is. Más filozófusok több jobban ügyeltek a koherenciára, így rendszerük kevesebb belső ellentmondást tartalmazott, de filozófiájuk hitelessége gyakran kérdésessé vált.

Berkeley (1685-1753); az észlelés a létezés egyetlen feltétele; Isten egyetemes elméje mindent észlel

„Esse est percipi” vagy „Lenni annyi, mint észlelni”

Locke filozófiájából kiindulva az anyagot átértelmezte, mint az elménkben megjelenő percepció, és a tudatot fogadta el a valóság egyetlen képviselőjének. Idealista filozófiája egészen addig ment el, hogy tagadta a tárgyak létezését amikor nem érzékeljük őket. Annak magyarázatára, hogy a tárgyak mégsem tűnnek el, ha senki nem érzékeli őket, Isten mindent átható jelenlétét feltételezte, aki mindig mindent megfigyelt. Amikor egy tárgy megjelenik előttünk, akkor mi csak az Isten végtelen és egyetemes elméjében megjelenő képet észleljük. A tárgyak és a valóság minden eleme csak Isten elméjében léteznek, amit Ő hozzáférhetővé tesz az emberek számára. Berkeley szerint a fizikai világ nem más, mint az elménkben összegyűlt gondolatok sokasága. Mivel az emberi elme korlátozott, az élet összetettsége nekünk csak Isten elméjén keresztül mutatkozhat meg. Minden gondolat egyedüli forrása az isteni tudat. A Berkeley rendszeréhez való hasonlósága miatt ebben a szekcióban tárgyalom a szolipszizmus ismeretelméleti nézetet is.

 

Locke az elsők között próbálta feloldani a karteziánus kettős szubsztancia következetlenségeit. Ő abból indult ki, hogy az anyagi világ az érzékszerveinken keresztül tölti meg információval a születéskor még teljesen üres tudatunkat, és a valóság így tárul fel elménkben. Habár Descartes-hoz hasonlóan Locke is elismerte az elme létezését, de a megismerésben jórészt csak passzív szerepet tulajdonított neki. Tehát Locke rendszerében a megismerési folyamatban megnövekedett az anyag szerepe, míg az elme jelentősége csökkent. Ezzel Locke a descartes-i dualizmust a monizmus irányába mozdította el. Mivel az elme nehezen értelmezhető descartesi belső gondolatalkotó képességét elvetette, Locke filozófiája a karteziáni dualizmusnál szilárdabb talajra került.

Berkeley ugyancsak Descartes dualizmusából indult ki, de Locke materialista monizmus felé hajló elgondolásai helyett ő azt a tiszta szubjektív idealizmus irányába fejlesztette tovább. Alaptétele szerint a tudatunk és az abban képzett gondolatok az egyetlen valóság, amiről közvetlen tudomásunk lehet. Tehát anyag nem létezik, csak annak érzékelése.

Berkeley érvei arra, hogy az anyag csak a tudatban létezik

Berkeley idealista nézeteit legjobban a Hülasz és Philonusz hármas párbeszéde című művének dialógusai fejezik ki. Hülasz (a hylas görög szó jelentése: anyag) a tudományos józan észt képviseli, míg Philonusz (a görög szerelem szó alapján) magát Berkeley-t jelképezi. A beszélgetés során Philonusz először Locke érveit cáfolta meg az anyag  másodlagos tulajdonságait illetően. Philonusz kifejti, hogy nincs meleg vagy hideg, csak ezek percepciója: ugyanazt a langyos vizet melegnek vagy hidegnek érzékeljük attól függően, hogy előzőleg milyen hőmérsékletnek volt kitéve kezünk. Ezért a hőmérséklet csak a tudatunkban létezik. Hasonlóképpen, még ha a hang valóban a levegő hullámszerű mozgásából alakul is ki, érzékelésünk nélkül mégsem lesz hang ebből a hullámból, így a hang sem valóságos, csak az elménkben létezik.

Miután Philonusz bebizonyította, hogy az anyag minden másodlagos tulajdonsága az elménkben alakul ki és nem magának az anyagnak a jellemzője, Locke elsődleges anyagi tulajdonságait is mikroszkóp alá vette. Rámutatott, hogy ugyanaz a méret lehet kicsi és nagy a távolságtól függően és a mozgás lehet lassú vagy gyors attól függően, hogy ki az érzékelő személy. Miután eltörölte az anyag elsődleges és másodlagos tulajdonságai közötti különbségeket, Philonusz a következő konklúziót vonja le: a dolgok, azaz az anyag nem valóságosak, csupán az elménkben létező észlelések: „A gondolat az egyedüli dolog, amit közvetlenül érzékelünk. Létezhet a gondolat bárhol máshol, mint az elme?” A válasz természetesen nem, ezért Philonusz meggyőzni vélte Hülaszt, hogy az univerzumban az elme az egyetlen létező dolog. Később azt is fejtegeti, hogy az emberi elme véges, de kell léteznie egy végtelen elmének is és ez csak Isten elméje lehet. Egy ponton Hylas azzal próbált érvelni, hogy végül is az érzékelések az agyunkban keletkeznek, ezért legalább az agyunknak anyag formájában kell léteznie. Philonusz szerint azonban az agy maga is csak egyike az érzékelhető dolgoknak és mint ilyen, csak a mi véges elménkben létezhet. Az emberi elme viszont Isten végtelen elméjének a befolyása alatt áll.

A valóság, mint Isten univerzális elméjének a tükröződése

Berkeley elfogadta azt a nézetet, hogy a dolgok észlelése mentális funkció. Azt azonban elutasította, hogy az észlelt tárgy maga valóságos, mert igazából a tárgy csak az elmében létező gondolat. Ezzel lényegében azt állította, hogy amikor a tárgyat nem érzékeljük, akkor az nem is létezik. Mivel ez az álláspont nyilvánvalóan ellentétben állna a mindennapi tapasztalatokkal, Berkeley ezt úgy orvosolta, hogy ha mi nem is vagyunk jelen, de Isten folyamatosan érzékeli a világot. A körülöttünk levő tárgyak tehát akkor is ott vannak Isten elméjében, amikor mi nem érzékeljük őket. Mi csak azért hisszük, hogy a világ az elménktől függetlenül létezik, Isten megosztja velünk mindent magába foglaló elméje egy részét, amely akkor is folyamatosan észleli az egész univerzumot, amikor nincsenek a közelben emberek.

Berkeley tehát tagadta a fizikai világ létezését. Amit mi a fizikai világnak gondolunk, az nem más, mint az elménkben felhalmozott gondolatok gyűjteménye. Szerinte a véges emberi elme csak azért képes összetettebb gondolkodásra, mert Isten megosztja velünk mindent észlelő egyetemes elméjének néhány percepcióját. Így az egész világ, amit mi megtapasztalunk, nem más, mint az egyetemes isteni elme egy részészének a tükröződése. Az anyag létezésének tagadásával Berkeley egy valódi idealista filozófiát teremtett. Ebben az idealista világban egyetlen szubsztancia létezik, az elme. Az emberi elme véges, míg az isteni elme végtelen és minden gondolat forrása.

Kérdés: Léteznek-e a fák, amikor senki nem figyeli az erdőt?

Berkeley válasza „igen”, mert Isten mindig mindent észlel. Tehát, ha a fa az elménkben nem is létezik, mivel nem nézzük, akkor is létezik Isten elméjében, aki állandóan mindenre figyel. Ez az oka annak, hogy a fa nem ugrál ki-be a valóságból, attól függően, hogy figyeljük-e vagy sem. Valójában Berkeley annyira megalapozottnak gondolta a valóságról alkotott metafizikai elképzelését, hogy még Isten létezésének bizonyítékaként is felhasználta.

Számomra úgy tűnik, a kvantummechanika eredményei kissé más színben tüntetik fel Berkeley első ránézésre bizarrnak tetsző gondolatát az érzékeléstől függő valóságról. A kvantum világban a kvantum jelenségek megfigyelése egyetlen kvantum hullámfüggvényt hagy érintetlenül, míg a jelenség összes többi hullámfüggvénye összeomlik. Tudom, hogy a kvantum és makroszkopikus világ jelenségei pillanatnyilag nem egyeztethetőek össze, mégis eljátszom a gondolattal: elképzelhető-e, hogy a makroszkopikus világban is léteznek a kvantum hullámfüggvényekkel analóg jelenségek? Ebben az esetben az emberi megfigyelés alatt nem álló fa azért nem tűnne el, mert Isten állandó obszervációja megakadályozza feltételezett „makroszkopikus hullámfüggvény” összeomlását? Ha Isten véletlenül megunná szemmel tartani a fát, elképzelhető, hogy az hirtelen „feloldódna” a „makroszkopikus hullámfüggvények” sokaságában?

Berkeley felébresztett bennem egy kérdést a QM birodalmában is: Miért okozna megfigyelésünk hullámfüggvény összeomlást a QM-ben, ha Isten már előttünk is érzékelte az összes hullámot? Isten állandó obszervációja miatt nem kéne minden hullámfüggvénynek állandóan összeomlott állapotban lenni a mi beavatkozásunk nélkül is? Mivel ez nem történik meg, Berkeley Istene végül is nem lehet valóságos!?

Russell fő ellenérve Berkeley véleményével szemben az, hogy a dolgok bizonyos tulajdonságainak szubjektív értékelhetősége, azaz Philonous összes érve az anyag szubjektív természete mellett, nem lehet elegendő ok a dolgok objektív létezésének cáfolatára (az én megfogalmazásom).

A percepció értéke: tudáselméleti alapkérdés

A tudáselmélet egyik alapkérdése:

Következtethetünk-e a világ más jelenségeire a saját érzékeléseinkből kiindulva?

Alább a kérdésre adható négy lehetséges választ foglalom össze. Russel ugyan a negyedik választ tartja a legelfogadhatóbbnak, mégis arra a következtetésre jutott, hogy a négy teória közül bármelyiket elfogadhatjuk, mert közöttük csak nyelvészeti különbségek vannak.

1. Nem, az érzékelésből semmire sem következtethetünk, mert csak a deduktív következtetés írhatja le a valóságot. Ez az iskola Platónnal kezdődött.

2. Igen, az észlelésünkből vonhatunk le következtetéseket az indukció segítségével, de csak a saját elménkben zajló eseményekkel kapcsolatban. Ez a szolipszizmus nézete. A szolipszizmus episztemológiai álláspontja az, hogy a saját(!) elménken kívüli dolgok ismerete megbízhatatlan. Ugyanakkor a szolipszizmus metafizikai álláspontja az, hogy a saját(!) elménken kívül semmi sem létezik. David Hume ismeretelmélete a szolipszizmus szemléletéhez áll közel. – Csak emlékeztetőül, az episztemológia azt vizsgálja, hogy milyen módszerekkel tárhatjuk fel a valóságot; a metafizika azt vizsgálja, hogy milyen a valóság természete, amit az episztemológiai módszerekkel meg akarunk ismerni. –

3. Érzékelésünk lehetőséget ad más jellegű tapasztalatok megszerzésére is, de csak ha nekünk már volt személyes tapasztaltunk hasonló eseményekről. Tehát fogalmat alkothatok egy valaki más által leírt színről, vagy fájdalomról, mert már nekem is voltak színekkel vagy fájdalommal kapcsolatos tapasztalataim. De ha egy adott eseményt még senki nem élte át, akkor arról lehetetlen bármi következtetést levonni. – Ha jól értelmezem, e nézet szerint, nem állíthatjuk az Ősrobbanás tényszerűségét és nem vonhatunk le ezzel kapcsolatos következtetéseket, mivel soha senki nem figyelhette azt meg közvetlenül. –

4. A józan ész és a hagyományos fizika azt diktálja, hogy vannak olyan valóságos események, amelyeket még senki sem élt át, mégsem indokolható, hogy kételkedjünk létezésükben. A triviális példákon túlmenően (az álló vonat kerekeit senki sem érzékeli két állomás között egy üres mezőn) szerintem ebbe a kategóriába tartozna az Ősrobbanás, a string teória stb. – Ezekről az eseményekről dedukció révén szerezhetünk tudomást, ami csakis az ok-okozati összefüggések létezése miatt lehetséges. David Hume az ilyen módon megszerzett ismereteket csak valószínűségi alapon volt hajlandó elfogadni (lásd később!).

Berkeley szerint csak az elme és a mentális események léteznek, így az ő álláspontja a 2. kategóriába sorolható. Mivel azonban elfogadta, hogy minden embernek van elméje, azaz többféle elme létezését hirdette, nézetei nem illettek a szorosan értelmezett szolipszizmushoz, amely csak „saját elmém és saját gondolataim” létezését ismeri el.

Locke azt állította, hogy amit mi anyagi valóságnak tekintünk, az valójában csak gondolat, amit az anyag percepciója vált ki tudatunkban. Ezzel szemben a mindennapi tapasztalat a megfigyelhető dolgokat nem csupán gondolatként, hanem fizikai valóságként fogja fel. Berkeley úgy próbálta áthidalni a szakadékot a valóság ezen két értelmezése között, hogy Istent univerzális és örökkévaló megfigyelőnek nevezte ki, akinek az elméjében ott van a fizikai valóság minden részlete. Így elfogadható maradt Berkeley nézete, miszerint a dolgok valójában csak az elmében létező gondolatok. Mivel azonban Isten részben megosztja velünk az örökkévaló elméjében létező dolgokat, a fizikai világ realitása is megmaradt számunkra.

David Hume (1711-1776); a szkepticizmus csúcsa, és a valószínűség születése

A természet vizsgálati módszereinek érvényességét értékelve Hume a szkeptikusság végső állomásáig jutott el. Munkája eredményeként arra a kínos következtetésre jutott, hogy a saját gondolatainkon kívül semmit sem tudhatunk meg teljes bizonyossággal. Filozófiájának lényege az induktív gondolkodás lerombolása. A közvetlen megfigyelésből, logikából vagy matematikából nyert ismeretek megalapozottságában ugyan nem kételkedett, de az ezekből származó következtetéseket csak valószínűnek tekintette, nem megdönthetetlennek. Descartes-szal ellentétben, aki a szubsztanciát a valóság tényleges képviselőjének tekintette, Hume empirista és materialista volt, aki csak az érzékelhető dolgokat fogadta el valóságosnak. Úgy vélte, hogy érzékszerveinken keresztül a bennünket érő benyomásokból új információt szerzünk, és ezekből következtetések útján összetett elképzeléseket alkotunk. Mivel maga a következtetés nem közvetlen megfigyelésen vagy logikai és a matematikai alapokon nyugszik, a gondolatsor végeredményét nem is tudásnak, hanem „véleménynek” nevezte.

Nyilvánvalóan nominalista gondolkodásmódot követett, és így nemcsak a szubsztancia létezését tagadta, hanem az egyetemesek értékét is, köztük a természeti törvények alkalmazhatóságát. A közvetlen érzékelés kizárólagos jogossága mellett kardoskodva tagadta, hogy a természeti törvényekből bármiféle tudást lehetne szerezni. Végül is a természeti törvények nem közvetlenül erednek a megfigyelésből, hanem csak az ezekből levont induktív következtetésekből, amik összefoglalják az események sorozatát. Ebben a folyamatban el kellene fogadnunk az ok-okozati összefüggés érvényességét, amely Hume szerint önmagában sem más, mint induktív feltételezés és mint ilyen, elfogathatatlan.

Hume-mal a filozófia egy kritikus ponthoz érkezett el. Berkeley megmutatta, hogy a Locke szerinti anyaga nem létezik, mivel mind az elsődleges, mind a másodlagos tulajdonságai szubjektívek, és mint ilyenek, a percepciónktól függenek. Berkeley azonban még megtartotta az elmét, különösen Isten elméjét, mint az egyetlen, végső valóságot. Hume azonban azzal érvelt, hogy az anyaghoz hasonlóan az elmét is csak érzékelés útján ismerhetjük meg: az elme percepciója a belső érzéseinken és emlékeinken keresztül képződik. Ezért maga az elme sem valódi, csak elvont belső észlelések sorozata. Hasonló indokok alapján Hume elvetette a „test-elme” kölcsönhatását és az „én”, mint szubsztancia gondolatát is. Tudáselméletének következetesen alkalmazásával a szabad akarat és a szabadság elfogadhatósága is kérdésessé vált.

A hétköznapi embereknek Hume azt tanácsolta, hogy ne próbáljanak mindent megérteni a számukra különben is felfoghatatlan életről, és fogadják el annak tökéletlenségét. Szerinte a filozófusok egy csapdába estek azáltal, hogy olyan dolgokat akartak megtudni, ami a valóságban megismerhetetlen. Törekvéseik közben egy pszeudo-intellektuális területet fejlesztettek ki maguknak, amit metafizikának neveztek.

Később Kant hiteles erőfeszítést tett, hogy megmentse a tudományt és a metafizikát Hume verhetetlennek tűnő szkepticizmusától.

Mint végső következtetéséből kitűnik, Russell nyilvánvalóan megértette Hume üzenetét. Szerinte az empirikus metafizika csak akkor maradhat fenn, ha az induktív tudás felépítésében a valószínűség logikai ellentmondás nélkül felválthatja a bizonyosságot. Ha ez nem elérhető, akkor az empirikus irányzat összeomlik, és a filozófia az irracionalizmus kezébe kerül.

 

Bármennyire is nehéz elfogadni Hume filozófiáját, elég egy gyors bepillantás ennek a módszeres, kiegyensúlyozott embernek a jellemébe, hogy következtetéseit komolyan vegyük. Önmaga írt gyászbeszédében így ábrázolta magát: „Egy szelíd kedélyű, jóindulatú, nyitott, társaságot kedvelő, jóhumorú, ragaszkodó, ellenségeskedésre némileg fogékony, de különben mértéktartó ember voltam. Még az irodalmi hírnév iránti sóvárgásom és uralkodni vágyó szenvedélyem sem keserítette meg temperamentumomat, a gyakori csalódások ellenére sem.”

Mivel a metafizika kétezer év alatt egyetlen általánosan elfogadható rendszert sem eredményezett, egyesek kételkedni kezdtek a metafizikai érvelés helytállóságában. Hume egyike volt ezeknek a szkeptikusoknak. Hosszú és alapos elemzés után, amelyet előszőr az Értekezések az emberi természetről című művében vázolt fel és később a Tanulmány az emberi értelemről címmel átdolgozta, arra a következtetésre jutott, hogy minden metafizikai kifejezés értelmetlen, mert nem tudjuk őket megfelelően definiálni. Tudásunkat – „ha nevezhetjük így”, írja Hume – tapasztalataink, és a közöttük vélt összefüggésekből levont következtetéseink határozzák meg. A következtetések lényege azon alapszik, hogy a jövő a múlthoz fog hasonlítani, erre azonban nincsen bizonyítékunk. Ha ez így van, akkor hogyan tudhatnánk meg, hogy a valóságnak van-e szilárd alapja? – Ezt a részt Popkin és Stroll alapján átfogalmaztam. –

Kiindulópontként Hume elfogadta Locke azon tételét, miszerint tudásunk percepcióinkból származik, de a percepciót két típusra osztotta. A benyomás egy nyomatékosabb, közvetlenebb érzékelés, amelyet legjobban az érzés vagy érzékelés kifejezésekkel írhatunk le. Ezt nem csak az érzékszerveinken keresztül érhetjük el a külvilág közvetlen megfigyelésével, de a fogalmi világ érzékelésével is az emlékezés vagy a képzelőerő segítségével. Az elgondolás a percepció kevésbé élénk formája, amely valamelyest kapcsolódik a gondolkodáshoz és az emlékezéshez. Az elgondolásokat a benyomásokból képezzük emlékek, fantázia, vagy asszociációk révén, és mint ilyenek, a benyomásoknak  csupán kevésbé élénk másolatai. Egy vak embernek, aki soha nem tapasztalhatta meg a színek benyomását, aligha lesz elgondolása a színről.

Hume az észleléseket tovább osztotta egyszerű és összetett benyomásokra és elgondolásokra. Az egyszerű benyomások közvetlenül érnek el hozzánk az érzékszerveinken keresztül, mint például egy vörös folt a falon, vagy az A440 hanghullám egy gitárhúrról. Az összetett benyomások lényegesen gyakoribbak, mint például egy kő a kezünkben (egy külső összetett benyomás), vagy egy szelet csokoládé utáni vágyunk (ez egy belső összetett benyomás). Az egyszerű elgondolások mindig egyszerű benyomásokból származnak, és bár hatásuk gyengébben észlelhető, emlékeztetnek az őket kiváltó egyszerű benyomásokra. Összetett elgondolások az egyszerű elgondolások halmaza, amik már nem szükségszerűen hasonlítanak a kialakulásukban részt vevő benyomásokra. – Az égen magasan szálló repülőgép látványa egyszerű benyomások gyűjteménye, mint például a gép színe, formája, mozgása, a motor hangja. Mivel ezek az egyszerű benyomások mind összekötődtek a repülő érzékelésében, az így kiváltott elgondolások nem csak a repülő egyszerű gondolatához vezethetnek bennünket, hanem asszociáció révén némileg kapcsolódó összetett gondolatokat is képezhetünk. Ha például még sohasem láttunk repülőt, akkor a látvány felidézheti bennünk egy madár, egy gyerekek által felrepített sárkány, vagy éppen egy angyal gondolatát is ha már volt megfelelő vallásos jellegű tapasztalatunk. Ezek már mind összetett elgondolások, hiszen a repülőgép látványán kívül más, előzetesen már megtapasztalt egyszerű benyomásokat is igényelnek. –

Bár az összetett elgondolások egyszerű benyomásokból származnak, mint a fenti példában is, nem kell feltétlenül hasonlítani rájuk. Az egyszarvú összetett elgondolásának például nincsen közvetlen megfelelője a valós benyomásaink között, de mégis kialakíthatjuk számos egyszerű, lazán kapcsolódó benyomás segítségével – egy ló, szárnyas madarak, szarvas állatok benyomása. – Hume az emlékeket elegendően élénknek képzelte ahhoz, hogy hosszan tartó benyomásoknak képezzenek, de a fantázia által kialakult képzeleteket kevésbé erőteljesnek és rövidebb életűnek tartotta.

Azzal, hogy a bizonyosságot szembeállította a valószínűséggel, Hume nagyban hozzájárult a tudás fejlesztéséhez. Felismerte, hogy az általunk meg nem figyelt múltról, jelenről és természetesen minden jövőbeli eseményről szerzett tudásunk, a rendelkezésre álló megfigyeléseken alapuló következtetéseinktől függ. A tudásnak ezt a fajtáját – amely történetesen tudásunk nagy részét jelenti – szkepticizmussal szemlélte, és nem minősítette bizonyosnak, csak valószínűnek. Az a fajta megismerés, amelyhez szerinte nem férhet kétség, a közvetlenül megfigyelt eseményeken, a logikán és a matematikán alapul.

A szubsztanciát Descartes kora óta a valóság tényével azonosították. Descartes meghatározása szerint a szubsztancia „olyan dolog, amelynek létezése semmi más dolog létezésétől nem függ”. Hume-nak azonban más elképzelése volt a valóságról. Eltőkélt empiristaként azt vallotta, hogy gondolataink csak benyomásainkból fakadhatnak, ezért csak az érzékelhetőt tekinthetjük valóságosnak. Mivel a szubsztanciát nem tudjuk érzékelni érzékszerveinken keresztül, Hume tagadta a szubsztancia és tágabb értelemben az egyetemesek létezését. Ez egyértelműen nominalista nézet. Úgy vélte, hogy amit mások szubsztanciának tekintenek, az valójában csak specifikus tulajdonságok gyűjteménye. Az absztrakt gondolatokat (például barátság) specifikus benyomásokból eredő elgondolásoknak tartotta (például X és Y barátaimról kapott benyomásaim), amiket asszociációk révén összekapcsoltunk, és egy általánosságot kifejező szóval illettünk.

Roscelin alatt már tárgyaltam Russel a nominalizmussal szembeni logikai kifogását. Russelnek azonban volt egy pszichológiai ellenvetése is kifejezetten Hume nominalizmusával szemben. Amikor Hume azt mondta, hogy az egyszerű elgondolások az egyszerű benyomások pontos másai, figyelmen kívül hagyta, hogy maguk a benyomások is lehetnek homályosak. Ha visszaidézzük egy 185 cm magas ember képét – vagy elgondolását, ahogy Hume mondaná – az egy olyan férfi benyomásán alapulhat, akinek a valódi magassága 1-2 cm-rel magasabb vagy alacsonyabb is lehetett. Tehát Russell szerint, „amikor Hume azt mondja, hogy az elgondolások a benyomásokat pontosan tükrözik, akkor túllép a pszichológiailag lehetségesen”.

Vélemény kontra tudás; az empirikus tudás megsemmisítése

Hume-ra visszatérve, tehát megállapította, hogy a tudás megszerzésének leggyakoribb formája az érzékszerveinken keresztül megszerzett információ. Mivel tapasztalatunknak nem kell megfelelnie az ellentmondás-mentesség elvének, az ilyen ismeretekre Hume nem is a tudás kifejezést használta, a vélemény szót. – Az ellentmondásmentesség elve egyszerűen azt mondja ki, hogy két egymásnak ellentmondó állítások közül csak az egyik lehet igaz. Ha én azt állítom, hogy a leves hideg, a fiam pedig azt, hogy meleg, akkor bizonyos értelemben mindkét egymásnak ellentmondó állítás igaz a levesről, ezért mondta Hume, hogy tapasztalatunknak nem kell engedelmeskednie az ellentmondásmentesség elvéhez. Ezzel szemben, ha a következő egyszerű benyomásokat vesszük: „1”, „2”, „+” és „=”, akkor az 1+1 = 2 összetett elgondolás igaz, de az 1+1≠2 elgondolás nem igaz. A matematikai és logikus állításoknak tehát engedelmeskednie kell az ellentmondásmentesség elvéhez.

Hume elemzése nyomán az empirikus tudás fogalma több kárt szenvedett, mint az egyszerű „vélemény”-re való leminősítést. Ez azért történt meg, mert Hume amellett is meggyőzően érvelt, hogy a természeti törvények igazából nem léteznek. Amit mi törvényszerűségnek hiszünk, az nem más, mint asszociációkra való késztetésünk eredménye. Ezzel az empírikus tudományokat teljesen hitelesíthetetlenné tette.

A természeti törvények, amik az ok és az okozat közötti kölcsönhatás szükségszerű sorrendjén alapulnak (a sorban az ok az első, az okozat csak utána következik), Galilei és a tizenhetedik század többi nagy tudósa óta az új ismeretek megszerzésének nélkülözhetetlen eszközeivé váltak. Hume azonban felismerte, hogy soha nem érzékelünk okokat vagy törvényeket, csak benyomásokat és benyomások sorozatát. Ezekből mi az ok-okozati összefüggésekre és ezek szükségszerűségére következtetünk. Habár ezeket a következtetéseket mi végül elnevezzük törvényeknek, a valóságban ezek a törvények nem örökké érvényes szükségszerűséget fejeznek ki. Helyette, ezek csupán a tapasztalataink asszociációkra épülő, szokás szerinti, mentális összefoglalása. Ezért „a törvény nem más, mint az események sorozatában megfigyelt ismétlődés, de az ismétlődések nem szükségszerűek.”

Itt fontos megemlíteni, hogy ha a benyomások eredete az aritmetikából és a geometriából származik, Hume elismerte a benyomásokból származó valós tudás tényét. Ezt a fajta tudást logikailag szükségszerűnek tartotta és „észigazságnak” nevezte. Ezt szembeállította a külvilág benyomásaiból származó ismeretekkel, amiket tényszerűségnek, vagy „tényigazságnak” nevezett. Az észigazságon alapuló tudás tagadása ellentmondáshoz vezetne, míg a tényszerűség tagadása lehet igaz is meg nem is, minden ellentmondásos következmény nélkül. – Hasznosnak találom, hogy itt egy kicsit előre ugorjak. Hume kapcsolatokon alapuló tudás formáját Kant később analitikus tudásként kezelte. Ez az ellentmondás hiányának elvét követi, szemben az empirikus tudásformával. Kant meglátása szerint azonban Hume kapcsolatokon alapuló tudás formái közül néhány valójában a szintetikus tudás egyik speciális esete volt, amit Kant szintetikus a priori tudásként vezetett be a filozófiába. –

A karteziánus és a skolasztikus filozófia álláspontja szerint az ok és okozat közötti kapcsolat ugyanúgy elengedhetetlenül szükséges, mint ahogy a logikai összefüggések között. Hume azonban bebizonyította, hogy az ok és okozat nem más, mint asszociáció. Megfogalmazása szerint, „Ha a múltbeli tapasztalatok A-t állandóan összekapcsolták B-vel, azaz a kettőt együtt figyelték meg, az A-ról keltett benyomás olyan élénk elgondolást kelt B-ről, hogy B is hihetővé válik.” Nehéz nyelvezete talán így egyszerűsíthető le: a logikai és matematikai következtetéseket nem számítva tudásunk nagy része közvetlen megfigyeléseken alapuló extrapoláción nyugszik, így egy elkerülhetetlen bizonytalanságot rejt magában.

Hume empirikus tudásról szóló tételei két kijelentésre szűkíthetők le.

1. "Az ok-okozati összefüggésben nincs kimutatható kapcsolat, kivéve a konjunktúrát (együtt megjelenés) és az egymásutániságot." Ha ez igaz, akkor az induktív tudást el kell vetni. Ebből az következik, hogy minden kísérletes tudománnyal fel kell hagynunk, mert a kísérleteken alapuló jövőre vonatkozó elvárásaink megalapozatlanok. Leegyszerűsítve, csak azért, mert a Nap minden egyes nap felkelt eddig, nincs okunk arra számítani, hogy holnap is felkel. – És valóban egy napon, sok millió év múlva, amikor a Nap megsemmisül, már nem lesz napkelte. De vajon ez a nagyon távoli lehetőség jogosan cáfolhatja-e meg azt a hitünket, hogy holnap is rendkívül nagy valószínűséggel eljön a hajnal? Talán jobb, ha a kérdést újra fogalmazom: milyen valószínűséggel tekinthetünk egy induktív gondolatot gyakorlatilag valósnak? –

2. Russel megfogalmazása szerint, „Az egyszerű felsorolással történő indukció nem lehet elfogadható érvelési forma.” – És valójában, még millió és millió napkelte közvetlen megfigyelése sem igazolhatja azt a feltétel nélküli következtetést, hogy a napkelte örök marad.

Az elme-test kölcsönhatás és az „én” felszámolása

Hume egyetértett Berkeley-vel, hogy az anyag elsődleges tulajdonságai, mint a kiterjedés, a mozgás és a szilárdság, ugyanúgy szubjektívek, mint az anyag másodlagos tulajdonságai, azaz a szín, a szag, az íz stb. Ha az anyag minden tulajdonsága szubjektív, akkor az is igaz, hogy az anyag maga nem létezik észlelésünktől függetlenül. Berkeley-vel ellentétben azonban Hume elismerte, hogy az anyagi világ az érzékszerveinken keresztül képes egy bizonyos benyomást kelteni bennünk, ami akkor is a képzeletünkben maradhat, amikor már nem érzékeljük az anyagot. Az anyag ilyesfajta, objektív tulajdonságok nélküli formáját Hume az anyag közönséges szemléleteként értelmezte.

Habár Berkeley az anyag önálló létezését tagadta, az elme valóságát azonban elfogadta szubsztanciaként. Hume kétkedése ennél egy lépéssel tovább ment. Mivel az elmét és az anyagot azonos természetűnek tartotta, azt állította, hogy az elméről és az anyagról alkotott elképzelésünk egyformán az észlelések által kiváltott benyomásokon alapul. Az egyetlen különbség az, hogy az elmével kapcsolatos benyomásunk nem külső, hanem belső eredetű érzések, emlékek és gondolataink formában. Mivel olyan közvetlen benyomás nem létezik, amely az elme gondolatát tudatunkban előidézhetné, így az anyaghoz hasonlóan az elme sem tekinthető önálló szubsztanciának. Ehelyett, az elme csupán egy elvont fogalom, azoknak a belső benyomásoknak az összefoglalására, amelyek az elme hamis fogalmát adják nekünk. Hume végső következtetése szerint tehát a lélek, avagy az elme, amely otthont adna a gondolatainknak, nem létezik.

Ezen a ponton megállapíthatjuk, hogy Berkeley semmissé nyilvánította az anyag objektív valóságát (metafizikai nyelven az anyag szubsztanciáját), Hume pedig az elme realitását vonta kétségbe. Ha sem anyag nincs, sem lélek, akkor mit tud vizsgálnia a metafizika?

Talán mondhatjuk, hogy a lélek és a test interakcióját. De Hume szigorú szkepticizmusa nem állt meg ezen a szinten. Az anyag és az elme elutasításához vezető gondolatmenethez hasonlóan kétségbe vonta az elme és test közötti kölcsönhatás tényét is. Mivel az anyag és az elme egyszerűen csak az észlelésünkön alapuló események sorozata, közöttük ok-okozati kapcsolat sem létezhet. Az anyag észlelése az elménkben nem okoz valódi érzékelést, csak némileg hasonló direkt benyomást és ezek egymásutániságát. Ezt a folyamatot elvileg irányíthatja egy külső erő, mint például Descartes elsődleges mozgatója, Malebranche állandóan jelenlévő istene, vagy Leibniz előrelátó istene, aki szinkronizálhatná az elmét és a testet. Ilyen külső beavatkozásról azonban nincsen semmiféle benyomásunk, ezért nem bizonyítható a létezése. Ennélfogva az ok-okozati összefüggés sem igazolható.

Hume kérlelhetetlen vizsgálódása nem hagyta érintetlenül a pszichológiai „én”-t sem. Úgy vélte, hogy mivel a belső „én”-ről nem keletkezhet benyomás, így valódi elképzelést sem alkothatunk róla. Szerinte az „én” tudata nem más, mint a percepciók felfoghatatlanul gyors sorozata.

Úgy tűnt, hogy Russell abban egyetértett Hume-mal, hogy az „én”-t valóban nem lehet az érzékelés tárgyaként felfogni. Hume-tól eltérően azonban ő azt a következtetés vonta le, hogy akár lehetséges az „én” egyszerű érzékelése, akár nem, magának az „én”-nek a tagadása nem indokolt. Ehelyett egyszerűen el kell fogadnunk, hogy ezt a kérdést nem tudjuk megválaszolni. Az önmagunkról elérhető információ se nem több, se nem kevesebb, mint az észleléseink tömegéből levont indirekt konklúzió. Russell ezt így fogalmazta meg: „Az „én” ismereteink egyetlen formájában sem jelenhet meg.”

A szabad akaratról és a szabadságról Hume a kompatibilitás irányzatához hasonló, de sajátosan egyedi és következetes módon nyilatkozott. A matematikai és  logikai szükségszerűséggel szemben Hume számára, a „mindennapos szükségszerűség” csupán rendszeresen előforduló események sorozatát jelentette. Ennek megfelelően az emberek szabad akaratból végrehajtott cselekedeteiben és azok szükségességszerűségében nem látott ellentmondást. Szerinte az emberek cselekedetei abból a szempontból tűnnek szükségesnek, hogy bizonyos indítékokkal rendszeresen összekapcsolódnak. Azonban, hacsak nem korlátozzák őket, az embereknek megvan a joguk ahhoz, hogy a cselekvést végrehajtsák, vagy ne. Ezzel az értelmezéssel egyszerűen nincs értelme a szabadság vagy a szabad akarat kérdését tovább boncolgatni.

Hogyan éljük az életünket, ha semmi sem biztos benne?

Miután minden szubsztanciát és magát az ok-okozati összefüggést is értelmezhetetlenné tette, Hume-nak meg kellett birkózni azzal a kérdéssel, hogy miként éljünk egy olyan életet, amit valójában nem is ismerünk. E kérdés megválaszolására egy olyan sajátos pszichológiai elemzést vezetett be, amelyben szembeállította a hétköznapi emberek gondolkodásmódját a filozófusokéval. Véleménye szerint a filozófusoknak egy olyan sajátos gondolkodásmódjuk van, amely megoldhatatlan metafizikai problémák megoldására késztette őket. Míg a hétköznapi emberek különösebb kérdezősködés nélkül elfogadják a látszólag összekapcsolt események tényét, a filozófusok minden erejükkel ok-okozati összefüggéseket próbáltak találni közöttük. Az események helytelen értelmezése a hétköznapi embereket gondtalan életében nem jelent akadályt, de a filozófusok képtelenek hiányos válaszokat elfogadni.

Hume némi csalódottsággal jellemezte filozófus kollégáit. Gyilkos iróniával egy bonyolult nyelvezet kialakításával vádolta meg őket, amellyel boldogan győzködik egymást olyan dolgokról, amelyekről még világos definíciójuk sincs. – A fenti két bekezdés Popkin és Stroll alapján készült az én szabad értelmezésemmel. –

Russell és mások szerint Hume legfigyelemreméltóbb eredménye az volt, hogy Locke empirikus filozófiáját a logikailag lehetséges végső pontig fejlesztette. Konklúziója szerint a matematikán, a logikán és a következtetések nélküli közvetlen megfigyelésen kívül semmi más megingathatatlan tudás nem létezik. Hume elemzése a metafizika számára is nyugtalanítóan végződött, hiszen hitelesen bebizonyította, hogy a metafizika minden aspektusa zsákutcába vezet; legyen az a test és a lélek kapcsolata, a szubsztancia létezése, vagy az állandóság és változás dilemmája. Így természetesen Hume megkérdőjelezte a Berkeley-féle anyagtalan elmét, a halhatatlan lélek eszmét, és ezzel a vallást általában.

Nem meglepő módon, Hume munkája alapos vizsgálat és kritika tárgya lett. Azonban Hume kínos pontossággal összeállított rendszere, amit a tények kendőzetlen felderítésével és tárgyilagos elemzésével állított össze, kemény diónak bizonyult. Kant a Tanulmány az emberi értelemről elolvasása után ébredt fel „dogmatikus szendergéséből”, és kezdte újraértékelni mindazt, amit a vallásban és a tudományban addig magától értetődőnek tartott. Kant eltökélte, hogyan nem csak a tudományt, de a hitet is megmenti Hume szkepticizmusától. – Lásd később! – Russell véleménye szerint azonban minden Hume filozófiájának megdöntésére irányuló racionális próbálkozás megcáfolható, mégpedig magukkal a Hume által bevezetett érvelésekkel. Csupán az irracionalizmus szószólói, mint Rousseau, Schopenhauer és Nietzsche tűntek immunisnak Hume okfejtése ellen.

Bár keményen próbálkozott, Russell mégis csak egyetlen gyenge pontot tudott Hume metafizikájában felfedezni. Észrevette ugyanis, hogy Hume tézise szerint az elmében keletkezett ​​benyomást valami kívülálló dolog okozza(!). Hume szkepticizmusának kulcsa viszont éppen az ok-okozati összefüggés leegyszerűsítésében állt a percepciókban észlelhető rendszerességekre, gondolatainak ez a része önellentmondásossá vált. Ettől Hume csak úgy tudott volna megszabadulni, és egyúttal következetes maradni, ha a külső okok elmére gyakorolt hatását teljesen kizárta volna. Ezzel elérkezett volna a tiszta szolipszizmushoz, amely szerint a saját elménken és annak kapcsolatain kívül más nem létezik.

Valószínűség bevezetése az induktív gondolkodás védelmére

Első ránézésre úgy tűnik, hogy Hume bebizonyította, az empírikus megfigyelések hasznavehetetlenségét az induktív tudomány számára. – Habár egyesek szerint Hume nem teljesen utasította el a megfigyelésekből levonható következtetéseket, az ok-okozat törvényszerűségének egyszerű eseménysorrá történő lefokozásával kétségkívül meggyengítette az empírikus tudományokat. – Russell megpróbált ellenszert találni erre a lehangoló következtetésre. Elgondolásának lényege, hogy a világról alkotott képünk kialakításakor az abszolút bizonyosság és szükségszerűség keresése helyett, aminek hiábavalóságát Hume bebizonyította, ismerjük el a valószínűség értékét. – A valószínűség jelentőségére egyébként már Hume maga is utalt futólag. – Russell először is nyugtázta, hogy „Hume szkepticizmusa az indukció elvének elutasításán nyugszik”. Ezt követően Russel úgy értelmezte át az indukciós elv definicióját, hogy belefoglalta a valószínűséget: „Ha „A”-t nagyon gyakran kíséri vagy követi „B”, és „A” sohasem fordul elő anélkül, hogy ne kísérné vagy követné „B”, akkor valószínű, hogy „A” következő alkalommal történő megfigyelésekor „B” azt kísérni vagy követni fogja.”

A fenti, kissé körülményes mondattal Russel lényegében azt állítja, hogy „elég nagy számú megfigyelés esetében a levont konklúzió valószínűsége nem sokban fog különbözni a bizonyosságtól”. Ebben az esetben „az ok-okozati összefüggéseket, amelyeket Hume érvénytelenített, nem tökéletes bizonyossággal, hanem a gyakorlati céloknak megfelelő valószínűséggel tudnánk igazolni,”. Ha elvetjük Russell módosítást, akkor, „Minden, megfigyelések alapján felállított tudományos törvény érvényét veszti, és a tapasztalatokon nyugvó kutatás nem kerülheti el Hume szkepticizmusát.”

Russell érvelésében van egy alapvető probléma, ugyanis magát az indukció elvét nem lehet közvetlen megfigyeléssel bizonyítani, ezért azt, úgymond, egy axiómából kell levezetni. Russell elismerte, hogy az indukció empirikus bizonyíték nélküli elfogadása a megfigyelésen alapuló vizsgálatok komoly hiányosságát fedi fel. Azonban ennek az egyetlen kivételnek az elfogadásával megnyithatjuk az utat a tudományos felfedezések előtt. A maga elfogulatlan stílusához híven, Russell önmagának teszi fel az elkerülhetetlen kérdést: ha a megfigyeléstől való eltérés egyszer megengedhető, akkor miért ne lenne az elfogadható más esetekben is? Anélkül, hogy kielégítő választ talált volna a kérdésre, el kellett ismernie, hogy az indukció önálló logikai elvként (axiómaként) való elfogadása hiányában lehetetlenné válna a tudomány.

Hume filozófiára gyakorolt ​​hatásának értékelésekor Russell megállapította, hogy az empirizmus meggyengítésével Hume a 19. és 20. század irracionalizmusa felé nyitotta meg a kapukat. Magától értetődőnek tűnik, hogy ha az eszméknek nincs racionális korlátja, akkor az irracionális hit megjelenésével kell számolni. Russell meglehetősen pesszimista hangnemben fejtette ki, hogy egy olyan empirikus filozófia nélkül, amely képes megválaszolni Hume kételyeit, eltűnhet a józanság és az őrültség közötti határ.

– Sajnos Russel aggálya az irracionalizmusról időközben nem csak hogy megjelent, de erősen terjedőben is van. Gondoljunk itt a „fiatal Föld” hitének követőire, akik szerint a radiokarbonos kormeghatározás nem abszolút megbízható; az evolúció tagadóira, akik szerint a tételnek vannak tisztázatlan pontjai és különben is, „Te nem voltál ott, szóval honnan tudod?”; vagy az előző amerikai elnök válaszára a 2016-os elnökválasztást illetően, „senki sem tudhatja biztosra, hogy az oroszok beavatkoztak-e.”

Hume mindenképpen elgondolkoztató filozófiájából végül is én azt vontam le, hogy egy újfajta racionalizmus nem alakulhat ki a bizonyosság valószínűségre cserélése nélkül. –