A reformációtól Spinozáig

 Reformáció és ellenreformáció (1517-1648)

Bár a reformáció idején a filozófiában nem történt nagy előrelépés, a mozgalom két főszereplőjének, Luthernek és Kálvinnak sikerült a pápai befolyást csökkentenie. A reformációra adott katolikus válasz a jezsuiták vezette, Spanyolországból induló ellenreformáció volt. Az ellenreformáció kezdetén Kopernikusz forradalmian új világképet vezetett be, tudományosan bizonyítva, hogy nem a Föld a világegyetem középpontja. Ezzel egyengette az utat a XVII. század modern tudományos robbanása és filozófiai aranykora felé. A tudomány és a vallás közötti növekvő feszültséget mi sem ábrázolja jobban, mint Kálvin kifakadása: „Ki merészeli Kopernikuszt a Szentlélek tekintélye fölé helyezni?”

Reformáció (1517-1648)

Russell a reformációt leginkább német mozgalomként jellemezte, amelynek során a kevésbé civilizált nemzetek tiltakozásukat fejezték ki a civilizáltabb reneszánsz Olaszország ellen. A reformáció elutasította az olasz politikai szellemi vívmányokat, és nem fogadta el a pápa egyházi vezető szerepét. A szabadgondolkodó olasz reneszánsz északról jövő bírálatának érdekes irodalmi bizonyítéka a sok olasz származású dicstelen hős Shakespeare drámáiban, mint például Iago az Otellóban vagy Iachimo a Cymbeline-ben. 

Russell úgy vélte, hogy sem Luther sem Kálvin nem rendelkezett olyan intellektuális képességekkel, mint a reneszánsz olaszok, vagy akár Erasmus és Mórus Tamás. Ennek ellenére óriási volt a befolyásuk, és ez érezhető visszaesést okozott a filozófiában. A lélek és Isten kapcsolatáról szóló tanításukban Kálvin és Luther egyaránt Szent Ágoston gondolataira támaszkodott. Az egyházi ügyekről szóló tanításaikban egyértelműen a pápa tekintélyének és hatalmának csorbítására törekedtek. A pápai jövedelem jelentős része a búcsúfizetésekből folyt be, ami a purgatórium elkerülését volt hivatva biztosítani a híveknek. Nem véletlen, hogy mindkét református irányzat elutasította a purgatórium létezését. A sors elrendeltségéről szóló tanításuk ugyanakkor papok egyik fontos manipulációs eszközét is meggyengítette: ha sorsunk már előre meghatározott, akkor a papok áldásai és egyéb ténykedései nem befolyásolhatják lelkünk karmáját. Igaz, hogy a reformáció tanításai hozzájárultak a pápai hatalom csökkenéséhez, de ugyanezek a tanok a protestáns egyházak befolyását is megcsonkították a követőik felett. Ennek eredményeként az északi országokban a protestáns Egyházak soha nem váltak olyan erőssé, mint a katolikus Egyház volt délen. Russell véleménye szerint a protestantizmus egyik nem várt következményeként előkészítették a 18-19 századra kifejlődő liberalizmust.

Ellenreformáció (1545-1648)

Az ellenreformáció Spanyolországból indult ki azzal az elsődleges céllal, hogy szembeszálljon a reneszánsz Itália szellemi és erkölcsi szabadságával. A mozgalom növelte a pápa hatalmát, de közben elutasította a Borgiák és a Mediciek erkölcsi kihágásait is. Az irányzat eszmei előkészítője a spanyol tábornok, Loyola volt, aki hivatásához híven, szigorú katonai fegyelmet követelt az általa megalapított jezsuita renden belül. A jezsuiták elutasították a predesztinációt és hittek a szabad akaratban. Kijelentették, hogy az üdvösség eléréséhez hitre és munkára is szükség van, nem csak egyedül hitre. Ennek szellemében a Távol-Keleten jelentős missziós eredményeket könyvelhettek el. Nagy gondot fordítottak az oktatásra is, de legalább akkora lelkesedéssel vetették be magukat az eretnekség elleni küzdelembe. Buzgóságuk eredményeként a spanyol befolyás alatt álló területeken újra megkezdődött az inkvizíció. Ide tartozott Olaszország is, ahol a megelőző 100 évben már nem volt eretnek égetés.

Mindent összegezve, a reformáció-ellenreformáció hatása a kezdeti regresszív változások után mégis eredményezett valami javulást. A katolikus és a protestáns Európa közötti véres Harmincéves Háború végére az emberek rájöttek, hogy egyik hitvallás sem nyerheti meg a csatát, és a világon van elég hely a különféle vallási tanoknak. Elegük lett a vallásháborúkból, és figyelmüket a világi tanulás, például a matematika és a természettudományok felé fordították. Ennek eredményeként Luther filozófiailag sivár tizenhatodik századát, amit a teológiai kérdésekkel való megszállottság jellemzett, a tizenhetedik században egy igazi modern korszak váltotta fel. Ez a század monumentális tudományos és matematikai eredményeket hozott, amelyek a filozófiát is mélyen befolyásolták. Érdemes megjegyezni, hogy a modern filozófia atyjának tartott Descartes egyben kiemelkedő matematikus is volt. Russell véleménye szerint a tizenhetedik század ragyogó filozófiája majdnem felért az ókori görög gondolkodás aranykorával.

Kopernikusz (1474-1543) és a modern tudomány

A korszak első jelentős tudósa Kopernikusz (1473-1543) volt. Bár aktív évei a 16. századra estek, munkásságának gyümölcse csak a következő évszázadban ért be. Kopernikusz csodálni való vakmerőséggel a heliocentrikus univerzumról szóló munkáját a pápának ajánlotta. Mivel a jezsuiták előtt az Egyház még viszonylag toleráns volt, így Kopernikusz elkerülte a pápa megtorlását. 

A tridenti zsinattal (1545-1563) megindult az ellenreformáció, és a jezsuiták újraélesztették az inkvizíciót is. Ha Kopernikusz néhány évvel tovább élt volna, akkor az inkvizíció kezében valószínűleg Galileihez hasonló sors várt volna rá. Itt érdemes visszaemlékezni Arisztarkhoszra, aki csaknem kétezer évvel korábban állt elő a heliocentrikus ötlettel. A jelek szerint Kopernikusz nem tudott nagy múltú elődje munkájáról.

Ortodox katolikus lévén Kopernikusz nem volt hajlandó munkájából levonni a nyilvánvaló következtetést: ha a Föld nem a világegyetem középpontja, akkor miért élvezhetné az ember azokat a kozmikus kiváltságokat, amiket a keresztény teológia ígér? Kopernikusz végig fenntartotta, hogy a csillagászattal kapcsolatos eredményei nincsenek ellentétben a Bibliával.

Kopernikusz pontatlanságai

Forradalmi újdonsága ellenére, Kopernikusz felfedezésében már kortársai is számos pontatlanságot vettek észre. Az egyik ilyen pontatlanság a Nap helyzetének kismértékű eltolódása volt a bolygópályák középpontjától. Ezek magyarázatára Kopernikusznak végül kölcsönöznie kellett néhány epiciklust Ptolemaiosztól. Korábban már szó esett az epiciklusokról, amelyek segítségével Ptolemaiosz hosszú időre érvényesíteni tudta a geocentrikus világképet.

Kopernikusz megfigyelései nem csak a naprendszer középpontját illetően mondtak ellent az uralkodó ptolemaioszi világképnek. Ptolemaiosz például csillagok távolságát csak Föld-Nap távolság hússzorosára becsülte, ami nagyjából az Uránusz pályájának felel meg. Ha a csillagok valóban ilyen közeliek, és a Föld valóban kering a Nap körül, ahogy Kopernikusz állította, akkor a csillagok helyzetében parallaxis eltolódást kellett volna észrevenni. Ezt viszont Kopernikusz nem észlelte. – A parallaxis egy fix megfigyelt tárgy helyzetének látszólagos elmozdulása, ha a megfigyelő közben elmozdul. Minél távolabbi a fix tárgy, annál nagyobb távolságra kell a megfigyelőnek elmozdulnia, hogy a parallaxist észlelni lehessen. Tehát, ha egy csillag nem mutat parallaxist, az két dolgot jelenthet: vagy a megfigyelő nem mozdult el, azaz a Föld nem kering a Nap körül, vagy a megfigyelt csillag van túl messze. A geocentrikus világkép hirdetői az első lehetőséget választották. Egyébe csillagászati megfigyelései birtokában azonban Kopernikusz tudta, hogy a Föld egy Nap körüli pályán mozog. Ha a csillagok valóban olyan közel vannak, mint Ptolemaiosz feltételezte, akkor az évszakokkal változtatni kellene látszólagos helyzetüket. Mivel ez nem történt meg, Kopernikusz helyesen következtetett a csillagok nagyobb távolságára, mint azt Ptolemaiosz gondolta.

Megjegyzendő, hogy Kopernikusz idején a csillagok parallaxisát csak szabad szemmel lehetett volna megítélni, ami nem túlságosan érzékeny módszer. A teleszkópok felfedezésével viszont bizonyos csillagok szezonális parallaxis eltolódása észlelhetővé vált. Ebből nem csak a Föld mozgása nyert bizonyítást, de még a Földtől való távolságuk is kiszámíthatóvá vált. Érdekességként jegyzem meg, hogy még a ma létező legérzékenyebb távcsövekkel sem lehet a parallaxis eltolódást megfigyelni, ha a csillag 300 fényévnél messzebb van. Ehhez a nagy felbontáshoz a megfigyeléseket 6 hónapos különbséggel kell elvégezni, amikor a Föld pozíciója a pályája átellenes pontjaira esik.

A kopernikuszi földmodellt sokáig kétségessé tette az úgynevezett „hulló test paradoxon”. A Föld tengelykörüli forgása ugyan jól megmagyarázta a nappalok és éjszakák váltakozását, de nem tudta értelmezni, hogy a zuhanó tárgyak miért követnek függőleges pályát. Ha ugyanis a Föld valóban nyugatról keletre forog, ahogy Kopernikusz javasolta, akkor a hulló testnek a leejtés helyétől kissé nyugatabbra kéne földet érnie. Erre a dilemmára csak később jött válasz, miután Galilei megfogalmazta a tehetetlenség törvényét. Ezzel érthetővé vált, hogy mivel a zuhanó tárgy megőrzi a Föld forgási momentumát, ezért függőlegesen fog lefelé zuhannia. 

Galilei és Kepler munkájának eredményeként tehát végre teljes megerősítést nyert a heliocentrikus világkép. Az új felfedezések és a vallás közötti egyre növekvő feszültséget jól kifejezi Kálvin korábban idézett méltatlankodása: „Ki merészeli Kopernikusz tekintélyét a Szentlélek fölé helyezni!?”

Russel szerint akkor született meg a modern tudomány, amikor két alapvető jellemvonás találkozott a tudnivágyókban: hatalmas türelem a megfigyelésekhez és merészség a hipotézisek megfogalmazásához. Az ókori csillagászoknak megvolt a türelem, az ókori görögök pedig nem voltak híján új elméleteknek. Azonban a két tulajdonság egybeesése, talán Arisztarkhosz kivételével, igen ritka volt Kopernikusz idejéig. 

Kopernikusz után nem sokkal, 1572-ben, Tycho Brahe (1546-1601) egy „új csillagot” észlelt. Erről ma már tudjuk, hogy egy szupernóva volt. Mivel az objektumnak nem volt egy- napon belül észlelhető parallaxis-eltolódása, a Holdnál jóval messzebb kellett lennie. Arisztotelész eredeti állítása szerint, amit addig szinte szentírásként fogadtak el, minden, ami a Holdon túl létezik, mozdulatlan és megváltoztathatatlan…és akkor jött Tycho Brahe ezzel az új Holdon túli csillaggal, ami hirtelen megváltoztatta a fényességét. Ez a megfigyelés, valamint számos később felfedezett Holdnál távolabbi üstökös véglegesen megkérdőjelezte Arisztotelész régóta fennálló dogmáját az univerzumról. Brahe egy saját csillagászati elméletet is kidolgozott, ami a katolikus Egyház számára kissé jobban elfogadható volt. Az elmélet szerint a Föld megmaradt a Nap, a Hold és a távoli csillagok központjaként, de a bolygók a Nap körül keringtek. Brahe, akit a prágai II. Rudolf cseh király és a Szent-római császár is támogatott, kitűnő megfigyelőnek bizonyult, és feltétlenül hozzájárult segédje, Johannes Kepler látványos tudományos pályafutásához is.

Johannes Kepler (1571-1630); a bolygók mozgásának három törvénye

Kepler az utolsó szeget verte be a ptolemaioszi geocentrikus világkép koporsójába azzal, hogy a bolygók pályáit még pontosabban kiszámította, mint Kopernikusz, és köralakúról elliptikusra módosította. Mint később kiderült, a bolygók mozgására vonatkozó törvényei közül a harmadik, Newton gravitációs törvénye különleges esetének bizonyult. 

A bolygók elliptikus pályáinak felismerésével sikeresen oldotta meg a köralakú kopernikuszi naprendszer néhány következetlenségét, és ezzel véglegesítette a heliocentrikus csillagászat jogosultságát. A bolygók pályájának eltérése az arisztotelészi „tökéletesen esztétikus” körtől jelentős metafizikai következményekkel járt. Ettől kezdve bolygókat nem lehetett többé tökéletesen eszményinek és hibátlannak tekinteni, így a mennybéli testek elvesztették az addig természetfelettinek tartott filozófiai lényegükkel.

Kepler a bolygók mozgásáról három törvényt alapított meg. Első törvénye a pályák elliptikussá nyilvánítása volt, aminek egyik gyújtópontjában helyezkedi el a Nap. Érdekes módon, az akkori elgondolások ellen ez a törvény jelentette a legnagyobb kihívást, bár második törvény fogadtatása sem volt mentes kétkedésektől. A törvény szerint ugyanis pályájuk Naphoz közeli szakaszán a bolygók mozgása. Ez a területi sebesség állandóságából adódik: a bolygók vezérsugara (a nap és a bolygó közötti vonal) azonos idő alatt azonos területet súrol. Megint csak az arisztotelészi világkép szerint, a bolygók túlságosan „méltóságosak” ahhoz, hogy mozgásuk változó legyen.

Kepler harmadik törvénye csak matematikailag kifejezhető, így pusztán a különlegesen érdeklődők számára térek ki rá az alábbi megjegyzéssel.

Két bolygó keringési idejének négyzete úgy aránylik egymáshoz, mint a fél nagytengelyeik köbe. Másképpen kifejezve a keringési idő négyzetének az aránya a fél nagytengely köbéhez mérve minden Nap körüli bolygó számára állandó (ez persze más csillagokra és a bolygók körül keringő holdakra is érvényes). Ez a törvény egyúttal a később megfogalmazott Newton féle gravitációs törvény egy speciális esetének is tekinthető: két pontszerű test közötti gravitációs vonzás egyenesen arányos a tömegek szorzatával, és fordítottan arányos a köztük lévő távolság négyzetével. 

A harmadik törvény egyik gyakorlati hasznát a bolygók keringési idejének kiszámításával próbálom illusztrálni. Ha a bolygóév (É) mértékegységeként a földi évet választjuk, a bolygótávolságnak (R) pedig a Nap-Föld távolságot, akkor É=R3/2. Ez azt jelenti, hogy ha egy bolygó kétszer olyan messze van a Naptól, mint a Föld, az egy bolygóéve a földi év 21,5-szerese lesz, azaz 2,8 év.

Galilei (1564-1642); polihisztor, a newtoni fizika előfutára

Galilei mozgással és csillagászattal kapcsolatos megfigyelései fontos előkészítői voltak Newton klasszikus mechanikai rendszerének. Mivel ragyogó eredményei több szinten ütköztek az uralkodó vallásos világnézettel, az inkvizíció elítélte eretnekség gyanújával. Esete a vallás tudományokba való beavatkozásának talán a legszembetűnő és legaggasztóbb példája.

Érdekes, hogy a kísérletes és megfigyelésen alapuló tudományok ezen óriása abban az évben született, amikor Michelangelo meghalt, halála pedig egybeesett Newton születési évével. Russell Galileit tartotta a modern tudomány egyik megalapozójának, akihez talán csak Newton hasonlítható. Galilei megállapította, hogy egy magára hagyott test mindaddig egy egyegyenes vonal mentén mozog egyenletes sebességgel, amíg egy külső erő nem készteti irányának vagy sebességének megváltoztatására. Newton ezt a megfigyelést később a tehetetlenség törvényeként fogalmazta meg első mozgástörvényében. 

Galilei azt állította, hogy a légüres térben lehulló toll gyorsulása megegyezik bármely szilárd test gyorsulásával. Ezzel a hipotézissel megalapozta a gravitációs gyorsulás elvét. Sajnos már nem élhette meg a vákuumszivattyú felfedezését, amivel ki tudták küszöbölni a légköri interferenciát, és 1654-ben igazolták ezen, „józan észnek ellentmondó”, jóslatát. Galileo nem várt pontossággal becsülte meg a gravitációs gyorsulás értékét: a zuhanó test sebességében másodpercenként 9.7 m/sec sebességnövekedést mért. Ez rendkívül közel van a Föld gravitációs állandójához: 9,81 m/s2.

A lövedék pályájáról Galilei előtt az volt az általános elképzelés, hogy a lőszer egy egyenes vonal mentén vízszintesen mozog, mígnem a célhoz érve függőlegesen leesik. – Ha-ha! – Galilei megállapította, hogy a lövedék valójában egy parabola mentén mozog és ezzel lényegesen javított a lőfegyverek pontosságán – valamint a baseball ütőjátékosok eredményességén is – .

A testek tehetetlenségének felismerésével végül megmagyarázható lett a bolygómozgás kopernikuszi modelljének egyik ellentmondása, a „zuhanó test paradoxonja”: miért nem ér földet a toronyból leejtett kő a toronytól nyugatra, ha a Föld valóban kelet felé forog, ahogy Kopernikusz állította? Galilei a testek tehetetlenségben találta meg a választ: a toronyból leejtett kő tovább hordozza a torony sebességét, ami a természetesen föld forgási sebességével egyenlő.

Egy szórakoztató mentális gyakorlatént képzeljük el, hogy a követ egy igazán magas toronyból ejtjük le (több száz méter magas). Ebben az esetben a kő a torony csúcsáról nagyobb vízszintes kezdősebességgel indulna el, mint a torony alapja, ugyanis a torony teteje nagyobb lineáris sebességgel mozog a Föld középpontja körül, mint a felszín – habár azonos szögsebességgel! –. Tehetetlenségéből fakadva a zuhanás során a kő ezt a nagyobb kezdősebességet tartaná meg, és ezért a toronytól keletre, nem pedig nyugatra érne földet.

Galilei a távcsövével Jupiter körül négy holdat fedezett fel (Io, Europa, Ganymedes, Callisto). Ehhez a felfedezéshez egy tanulságos történelmi tény kapcsolódik, amit egyben a hagyományok túlbecsülése elleni figyelmeztetésnek is vehetünk. A hetes szám köré ősidők óta misztikus hiedelmek fonódtak (például a hét mennyország, a király hét fia). A hetes szám titokzatossága valószínűleg abból a hét égitestből ered, amelyeket már a korai csillagászok is felismertek: az öt ismert bolygó (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter és Szaturnusz), a Nap és a Hold. Azzal, hogy Galilei felfedezte Jupiter négy holdját, a mágikus hatalommal felruházott égitestek száma hirtelen hétről tizenegyre nőtt. Ez persze nem illett bele az ősi közhiedelembe, ezért Galilei sok kortársa a holdakat egyszerűen a távcső által keltett műterméknek tartotta. Sokan olyannyira ellenezték a hagyománytisztelet elleni „orcátlan” kihívást, hogy nem is voltak hajlandóak a távcsőbe nézni. – Sajnos még a huszonegyedik századtól sem idegen az efféle tudományellenes, hagyományokon és hiedelmeken alapuló mentalitás. –

Az inkvizíció előszőr 1616-ban ítélte el Galileit, majd 1633-ban másodszor is, amikor élete végéig tartó házi őrizetbe kényszerítették. Büntetését elkerülhette volna két legvérlázítóbb állításának visszavonásával: a Föld a tengelye körül forog és a Nap körül kering. Ezt azonban Galilei nem tette meg: Eppur si Muove! És mégis mozog a Föld! Galilei perével az inkvizíció minden valamire való értelmes tudomány előtt évszázadokra lezárta az utat Olaszországban. Russell rámutatott, hogy a protestáns országokban a papság sohasem vált olyan erőssé, mint a katolikus országokban. Ezért a vallásos erők nem tudták a teljes uralmat átvenni az államtól és így nem válhattak a tudományok kerékkötőjévé.

Newton (1643-1727); a világegyetem megmagyarázható fizikai törvényekkel 

Newton három mozgási és gravitációs törvénye hiteles magyarázatot adott univerzumunk működésére, és így forradalmasította az emberi gondolkozást. A Leibnizzel egyidejűleg, de tőle függetlenül kiépített kalkulus számítással nem csak a matematikát, hanem a filozófiát is forradalmasította azzal, hogy  az újraértelmezett végtelenül kicsi és végtelenül nagy természetét hozzáférhetővé tette.

Kétségtelen, hogy Newtonnak helye van a valaha élt legnagyobb tudományos elmék között. Leginkább három mozgástörvényéről és az egyetemes gravitációs törvény leírásáról ismert, de Leibniz mellett a kalkulus számítás kialakításának is az egyik megalkotója volt.

Három mozgástörvénye közül kettő Galilei korábbi megfigyelésein alapult.

1. A tehetetlenség törvénye: egy test külső behatás nélkül vagy nyugalomban van, vagy állandó sebességgel, egyenesen mozog.

2. A dinamika alaptörvénye, vagy az erő és a gyorsulás törvénye: egy tárgyra ható erők (vektor)összege egyenlő a tárgy tömegének és (vektor)gyorsulásának szorzatával: F=m*a. Érdemes itt megjegyezni, hogy a Newton idejében még érvényben lévő arisztotelészi dinamikai tévesen állította, hogy a testek állandó sebességgel való mozgásához erőre van szükség, amit egy láthatatlan forrásból származik. Bár Arisztotelész nem ilyen formában fejezte ki törvényét, a következő analóg egyenlet megfelelően írná le azt: F=m * v. Arisztotelész téves törvénye azért lehetett sikeres évszázadokon keresztül, mert a köztapasztalattal látszólagos összhangban van; a mindennapi életben ugyanis hajlamosak vagyunk a súrlódási erőket elhanyagolni. – A mindennapi tapasztalatok szerint, ha egy golyót elgurítunk, a súrlódás miatt az előbb-utóbb megáll, tehát a folyamatos mozgásához külső erőt kell biztosítani. – Newton törvénye felismerte ezt a hibát, és megállapította, hogy erő csak a testek gyorsításához, lassításához, vagy irányváltoztatásához szükséges, de nem az állandó sebesség fenntartásához egy egyenes vonalú pályán.

3. A hatás-ellenhatás törvénye: két test egyenlő nagyságú, de ellentétes erőt fejt ki egymásra. Bár ez a szabály még egyenletes mozgás esetén is ellentmondásosnak tűnhet, valójában még a gyorsuló rendszerekre is érvényes, például a mozgásba lendülő lovaskocsi esetében. A helyzet elemzésének kulcsa, hogy a ló energiája egy hátrafelé ható erőt fejt ki a talajra, és a talaj ezt egy előre mutató ellenerővel egyensúlyozza. Ez az előre mutató ellenerő nem hat a kocsira, mivel arra a talaj csak a súlyából adódó függőleges ellenerőt fejti ki. Tehát a lovaskocsi rendszerében nem csak a lovat és a kocsit kell figyelembe venni, hanem a talajt (azaz a Földet) is. – A földön mozgó lovaskocsi, mint egységes rendszer lényegében a Földet is kissé hátrafelé mozdítja, ami azonban a Föld szempontjából elhanyagolható a ló és a Föld tömegének aránytalanul nagy különbsége miatt. – 

Newton harmadik mozgástörvénye és egyetemes gravitációs törvénye Kepler harmadik bolygómozgási törvényére is magyarázatot adott megállapítva, hogy mindegyik test a tömegével arányos és a távolságuk négyzetével fordítottan arányos erővel vonzza a másikat.

A XVI-XVII. század tudományos eredményei

Erre az időre a tudomány már bebizonyította, hogy a mozgáshoz nem szükséges valami természetfölötti lélek, és a világegyetem működésének magyarázatához nincs szükség Istenre. – Izgalmas kérdés marad számomra, hogy ha tudott volna Newton és Galilei eredményeiről, Ockham vajon használta-e volna a borotváját, hogy Istent eltávolítsa a világegyetemből. – Azt viszont meg kell hagyni, hogy bármilyen jók is az univerzum működéséről szóló elképzeléseink, mindeddig sem a tudomány, sem a filozófia nem tudta megmagyarázni magát a világ keletkezését. Ez természetesen a vallásos elképzelések előtt továbbra is nyitva hagyja a kaput.

A tizenhetedik század tudományos eredményeit nagyban elősegítették az új, vagy továbbfejlesztett eszközök megjelenése, mint például a mikroszkóp 1590-ben, a teleszkóp 1608-ban, a hőmérő, a barométer, a légszivattyú stb. Bár Newton óriásként magaslik ki a mezőnyből, a munkásságához nem kapcsolódó tudományos felfedezések hosszú sora is sokat lendített az emberi megismerés eredményességén. A fizikában a mágnesességet Gilbert, a gáztörvényeket pedig Boyle írta le a róla elnevezett törvényben (egy meghatározott mennyiségű gáz nyomása adott hőmérsékleten fordítottan arányos a térfogatával). Az orvostudományban Vesalius tökéletesítette az anatómia tudást, és Harvey a mikroszkóp segítségével felfedezte a mikrokeringést. Leeuwenhoek a mikroszkóp előnyeit kihasználva felfedezte az egysejtű szervezetek létezését. A logaritmus, a koordináta geometria és a kalkulus bevezetésével a matematika is óriási ugrásokat tett a XVII. században. Az újonnan megszerzett tudás drámaian megváltoztatta az ember világhoz való viszonyát. A mágiába és a varázslatba vetett hit teret vesztett (bár nem teljesen), miközben az emberi képzelet egyre gyorsabban szárnyalhatott tovább.

Amint korábban már említettem, a görög klasszikus filozófusok, az atomisták kivételével, a „lélek” működésének tulajdonították be az élettelen testek mozgását. E szerint a nézet szerint lélek nélkül minden mozgás megszűnne. – Itt emlékeztetek arra, hogy Arisztotelész negyvenhét vagy ötvenöt „mozdulatlan mozgatót” feltételezett, akiknek az isteni szelleme lett volna felelős a világegyetem minden mozgásáért. – A mozgás lélekhez való kapcsolását nem lehetett tovább fenntartani Galilei és Newton munkássága után. Az arisztotelészi világkép összeomlásához az is hozzásegített, hogy az ókoriak által istenszerűnek tartott égitestek egyszerű fizikatörvények vizsgálati alanyaivá váltak.

Igaz, hogy Newton még mindig Istent tekintette az univerzumot mozgásba hozó teremtőnek, azonban a megteremtés után a világ a gravitáció szabályai szerint haladt tovább. Ehhez semmiféle isteni beavatkozásra nem volt szükség. Laplace még ennél is tovább ment Isten kihagyásával. Szerinte az égitestek nem Istentől erednek, hanem a Napból származnak. Létrejöttüket ugyanazok az erők segítették, amelyek pályán tartják őket. Ahogy tehát az újonnan megszerzett ismeretek kezdték betölteni tudásunk hézagjait, Isten szerepe egyre kevésbé maradt létfontosságú a valóság magyarázatához.

A csillagászati megfigyelések bebizonyították, hogy Földünk, és rajta mi, az emberek is, csak az igazi nagy valóságnak csupán egy viszonylag jelentéktelen kis részlete vagyunk. Ezzel az arisztotelészi „cél”, amely a világegyetemet egy emberközpontú beteljesedés felé hajtotta volna, és a korábbi tudományos erőfeszítések nagy részét meghatározta, elavulttá vált. Ugyan lehetséges, hogy a Mennyország Isten dicsőségét hirdeti, de a csillagászati számítások a Mennyország nélkül is helytállónak bizonyultak. – Russelltől átfogalmazva. –

A középkor alázatos, bűnöktől terhes emberéből ekkorra sikeres és magabiztos felfedező lett, akinek nem feltétlenül kellett leborulnia Isten előtt. – Végül is kellet, hogy valami oka legyen, amiért Isten eltiltotta az első párt a tudás gyümölcsfájától! – Az univerzum istenének bizonyosan lehetett jobb dolga is, mint kicsinyes teológiai baklövésekért pokolba küldeni az embereket. Ahogy Russell mondta: „A XVII. század embere sikeresnek érezhette magát, nem pedig annak a nyomorult bűnös léleknek, akinek a vasárnapi miséken kellett mutatkoznia.”

Francis Bacon (1561-1626); öt ködkép, amely akadályozza az induktív tudást 

Bacont az induktív tudás igazi teoretikusaként tartják számon. Bár hívő anglikán volt, a filozófia és a teológia szétválasztását szorgalmazta. Averroes „kettős igazságára” támaszkodva elismerte, hogy a filozófia tételeit mind az empirikus mind az induktív tudásnak igazolnia kell, de a teológiában a kinyilatkoztatás is elegendő volt a bizonyításra. Az értelem és a teológia között egyetlen kapcsolatot ismert el, Isten létezését. Isten léte szerinte induktív eszközökkel bizonyítható, de minden más teológiai tézist kizárólag a kinyilatkoztatás erősíthet meg. Ezzel a nézettel Aquinói Szent Tamás ellen fordult, akinek elsődleges célja volt, hogy a vallás nagy részét tudományos alapokra helyezze. Az induktív gondolkodást némileg segítette a felsoroláson alapuló indukciós módszere és az indukciós megismerés öt akadályának felismerése. Ezek az akadályok rendkívül tartósnak bizonyultak, és még ma is élnek és virulnak. Progresszív társadalmi nézetei az epikureusi etikán alapultak.

A korszak jellemzésekor Willam Durant kiemelte, hogy Amerika felfedezésével a kereskedelem a Földközi-tengerről az Atlanti-óceán partjára terelődött át. Ahelyett, hogy az ázsiai piac iránti érdeklődését Olaszországon keresztül fenntartotta volna, az európai kereskedelem Spanyolország, Portugália, Franciaország, Hollandia és Anglia bevonásával most az Újvilág felé fordult. Természetesen ez a változás az érintett országoknak jelentős kereskedelmi és pénzügyi előnyt hozott, és a reneszánsz megújulást Olaszországból északra tolta el. A Nagy Armada 1588-as veresége után Anglia a legvirágzóbb korszakába lépett I. Erzsébet uralkodása idején (1559-1603). Ez volt Bacon ideje.

Bacon életének kétségtelenül voltak megkérdőjelezhető részletei. Például elárulta jótevőjét, Essex grófját; lordkancellári pozíciójában pedig kenőpénzt fogadott el. Megkérdőjelezhető erkölcsi viselkedése ellenére a modern idők egyik legnagyobb elméjének tartják, aki az értelem fegyvertárát sikeresen egy kalap alá gyűjtötte be. Erkölcsileg Russell sem jobbnak, sem rosszabbnak nem tartotta őt, mint kortársait.

Értelem és hit Bacon filozófiájában

Bacon volt a modern induktív megismerés és a tudományos vizsgálódás logikus megszervezésének az atyja. Neki tulajdonítják a mondást: „A tudás hatalom”. Kiemelkedő politikai szerepével és haladó gondolkodásával közel került a „filozófus király” plátói eszméjéhez. Fő műve, az Esszék, tömör és csiszolt nyelvezettel íródott, gazdagon díszítve Erzsébet-kori metaforákkal és allegóriákkal.

Ortodox vallása ellenére csak Isten létezését fogadta el ésszel bizonyíthatónak. Szerinte minden más teológiai tétel igazsága csupán kinyilatkoztatáson alapult. Elfogadta az averroizmus „kettős igazság tanát”, amely szerint mind az értelem, mind a kinyilatkoztatás eredményezhet új ismereteket. Ismervén Bacon materializmus felé hajló késztetését, meglepőnek tűnhet tőle a kinyilatkoztatás elfogadása, de ha meg akarjuk érteni Bacon két oldalát, emlékeznünk kell a korra, amelyben élt.

A teológiai kérdésekről szóló korabeli tudományos vitákat hiábavalónak tartotta, és olyan dolgok felé fordult, amelyek véleménye szerint hasznosak lehettek az emberiség számára. 1592-ben ezt írta első nagy művében, A tudás dicséretében: „Nem arra kellene törekednünk, hogy az emberek életét végtelen lehetőségekkel gazdagítsuk?” Ettől a céltól hajtva szembefordult a skolasztikus iskolával, és el akarta választani a filozófiát a teológiától. Szerinte „a filozófiának az észre kell hagyatkoznia, míg a hit akkor győzedelmeskedik leginkább, amikor a legabszurdabb dogmákra támaszkodik.” Míg a skolasztikusok élesen különválasztották a tudást a megfigyeléstől, Bacon úgy vélte, hogy a valódi tudás a tapasztalat és a megfigyelés kombinációjával érhető el. Ha az emberiség úrrá akar lenni a természeti erőkön, a tudás elengedhetetlen. Ezért szűntelen tudományos felfedezésekre és újításokra ösztönzött.

A megfigyelések elemzésével Bacon azt remélte, hogy megtalálja az arisztotelészi „jelenség ideáját”, vagyis a vizsgált tárgy titkos természetét és belső lényegét. A következő idézet találóan illusztrálja Bacon tudományos világát: „Mert bár a természetben semmi sem létezik a konkrét testeken kívül, amelyek sajátos módon engedelmeskednek bizonyos törvényeknek; mégis, éppen ezeknek a törvényeknek a tanulmányozása képezi az elmélet és a gyakorlat alapjait.”

Az induktív tudás szerepe

Habár Platón óta a filozófusok az indukcióval szemben a dedukciót részesítették előnyben, Bacon ezt a kérdést fordítva látta: az indukciónak nagyobb az értéke, mint a dedukciónak. Egy módosított induktív technikát fejlesztett ki, amit „egyszerű felsorolással történő indukciónak” neveznek. Bacon a technika hasznosíthatóságát egy allegóriával kívánta érzékeltetni: "Ne légy olyan, mint a pók, amely mindent magából forgat ki (azaz a pókhálót); és ne olyan, mint a hangya, amely mindent csak összegyűjt anélkül, hogy maga valamit is hozzáadna; hanem légy olyan, mint a méh, aki gyűjtöget, de egyúttal a maga módján rendezget is (lásd a méhkaptárt)."

Durant véleménye szerint a Bacon által finomított induktív technika „az egyedi esetek elrendezésének táblázata” némileg javította az induktív vizsgálódás alkalmazhatóságát. Ez a technika lényegében egy sor megfigyelést csoportosít bizonyos tulajdonságok megléte vagy hiánya alapján, és a végén kizárásos alapon értelmezi a megfigyeléseket. Itt példaként bemutatom Baconnak a hőmérséklet megmagyarázására tett sikeres próbálkozását. A megfigyelések során számos objektum hőmérsékletét elemezte, és megfigyelte, hogy mely paraméterek korreláltak leginkább a hőmérsékletükkel. A végén arra a következtetésre jutott, hogy fokozott mozgás növeli a hőmérsékletet, míg a csökkent mozgás csökkenteti azt. Ezzel a megfigyeléssel helyesen jutott el arra a következtetésre, hogy a hő okozója a mozgás. 

Duranttal szemben Russellt kevésbé ragadta meg Bacon felsorolásos módszere, és egy humoros figyelmeztetéssel illusztrálta a technikában rejlő hibákat: „ne fejezd be a walesiek számolását ha túl sok William Willamsot találsz, mert a végén ki fogsz hagyni egy John Jones-ot!” Habár Russell elismerte, hogy a felsorolások elemzésének van bizonyos értéke, emlékeztet rá, hogy a természet kutatásában ez csak egy a sok rendelkezésre álló eszköz közül.

Bacon öt „ködképe”, ami akadályozza a tudást

Bacon rendkívül éleslátó módon észrevett öt problémát, amelyek az objektív tudás útjában állnak. Ezeket ő „idolnak”, a magyarra fordításban „ködkép”-nek nevezte.

1. A törzs ködképe az emberi faj természetében gyökeredző előítéletek velejárója, ami az érzékeinkből és az elménkből fakad. Felismerte, hogy nem csak a minket körülvevő objektív univerzum befolyásol bennünket, hanem saját személyiségünk és érzékszerveink korlátjai is. Egy példaként emlékeztetek arra, hogy sokáig csak azért tartották tökéletes körnek a bolygók körpályáját, mert a megítélésük szerint a kör illett legjobban egy misztikus, „idealizált” égitesthez.

2. A barlang ködképe a személyes előítéleteket és elfogultságokat képviseli.

3. A piactér ködképe a nyelv és fogalmi tisztaság hiányából fakadó tévedések. A piac forgatagában az emberek meggondolatlanul mondanak mindenfélét anélkül, hogy a szavak tartalmára ügyelnének.

4. A színház ködképe az elfogadott dogmatikus gondolatrendszerekből származó előítéletek gyűjteménye. Bár ezzel a bálvánnyal Bacon elsősorban Arisztotelészt célozta meg, akit nem kedvelt, minden ideológiai meggyőződésen vagy vallási elfogultságon alapuló ítélet ebbe a kategóriába esik. Bacon szerint, „A filozófiai színház darabjaiban ugyanaz a bűn figyelhető meg, mint a költők színházában, ahol a színpadra kitalált történetet tömörítik és elegánsabbá teszik. Az ilyen történetek általában inkább arra hasonlítanak, amit szeretnénk látni vagy hallani, mint arra, ami az igaz."

5. Az iskola ködképe a szabályok vak követéséből adódik, például a szillogizmusból, amelyet Bacon sajnálatos módon alábecsült. Ezt a ködképet csak Russell említette, Durant nem. A ködkép a megalkotásakor Bacon amiatt aggódott, hogy a szabályok átveszik a saját gondolataink helyét. Bacon az alábbi figyelmeztetést adta a „természetet tanulmányozók” számára, amiben világosan kifejezte ennek a ködképnek a lényegét: „Végső soron gondjaink a dogmákból és a belőlük származó dedukciókból erednek. Ha néhány tiszteletreméltó, de megkérdőjelezhető állítást megkérdőjelezhetetlen kiindulópontnak tekintünk, akkor nem lesz esélyünk új igazságot felfedezni, mert eszünkbe sem jut, hogy a szóban forgó kiindulópontot a megfigyelés vagy a kísérlet próbája elé állítsuk.” – Ez csak hozzávetőleges idézet.

A következő idézetben Bacon felfedi a gyakorlati hasznosság iránti fogékonyságát: „Nem maguk a formák miatt igyekszünk megtanulni a dolgok formáit, hanem azért, mert a formák, azaz a törvények ismeretében, a dolgokat kedvünk szerint alakíthatjuk át.” Nem tudok teljesen egyetérteni ezzel az állítással, mert vannak esetek, amikor maga a megismerés, közvetlen gyakorlati felhasználási érték nélkül, is jelenthet intellektuális elégedettséget. Azon viszont lehet vitatkozni, hogy hosszú távon eredményezheti-e vagy sem vágyaink beteljesedését az ilyen típusú tudás.

Bacon néhány gyakorlati tanácsának hasznossága időtlennek tűnik:

- „Szeresd a barátodat, mintha az ellenségeddé válhatna; és az ellenséged, mintha a barátod lenne…;

- még a barátodnak se árulj el túl sokat valódi céljaidról és gondolataidról…;

- beszélgetés közben gyakrabban kérdezz, mint véleményt nyilvánítsál…;

- amikor beszélsz, inkább adatokra hivatkozz, mint hiedelmeidre és megítéléseidre!" 

Bacon etikája és politikája

Bacon azt hirdette, hogy a tudás keresése már magában is hatalmat jelent, és tudás birtokában az emberi élet minden területe javítható. Szerinte a filozófiai irányzatok legtöbbje csak az emberek halálfélelmét növelte azzal, hogy különféle módszerekkel próbálta eloszlatni a haláltól való félelmet. Ennek eredményeként a filozófia egy életre szóló halálra való felkészülést kényszerített ránk (saját értelmezésem). Bacon hitte, hogy az emberek erkölcsi kötelessége a közösség szolgálata, és vallási kötelessége, hogy szolgálják Istent.

Gyakorlati gondolkodása nem korlátozódott a filozófiára, hanem áthatotta egész magánéletét és hivatali munkásságát is. Ennek tudatában nem meglepő, bár nevezhetjük ezt a vonását erkölcsi gyengeségnek, hogy a barátságot leginkább azért értékelte, mert a hatalomhoz segíthet. A politikában az uralkodóknak azt tanácsolta, hogy osszák meg ellenségeiket és tartsák össze barátjaikat. A nemkívánatos forradalmak elkerülése végett a vagyon méltányos elosztását javasolta. Amint mondta, „A pénz olyan, mint a sár; nem jó, ha nem terjesztik”. Milyen időszerű emlékeztető ez a XXI. században is!

Bacon szerint az embernek meg kellene tanulnia, hogy nem az egymás elleni harc a fontos, hanem azon akadályok leküzdése, amelyeket a természet állít fel az ember diadalának meghiúsítására. Utolsó könyvében Bacon egy utópisztikus világot írt le, ahol nem politikusok, hanem technikusok, építészek, csillagászok, geológusok, biológusok, orvosok, vegyészek, közgazdászok, szociológusok, pszichológusok és filozófusok irányítják a közösséget. Ebben a társadalomban például a madarakat tanulmányozva jönnének rá a repülés titkára, és olyan csónakokat terveznének, amelyek víz alá merülhetnek. – Tehát Bacon a Nautilust már 250 évvel J. Verne előtt elképzelte! –

Bacon három emberi ambíciót szeretett volna népszerűsíteni, amik egyúttal kozmikus látásmódját is felfedik.

- A hatalom kiterjesztése a szülőföldön.

- A hatalom kiterjesztése a szülőföldön túlra.

- A hatalom kiterjesztése a világmindenségre: „…ha valaki arra törekszik, hogy az emberi faj hatalmát megteremtse és uralmát kiterjessze az világegyetemre, akkor ambíciója kétségtelenül teljesebb és nemesebb, mint a másik kettő.”

Russell véleménye szerint Bacon induktív módszerének elsődleges hibája, hogy elfeledkezett a hipotézisek felállításának szükségességéről. Ez arra vezetett, hogy alábecsülte a dedukciót is és annak leggyakoribb eszközét, a matematika fontosságát. – A Higgs-bozon felfedezése a modern tudományos stratégia tökéletes példája lehet. Nagy mennyiségű induktív munka elvégzése után Peter Higgs átgondolta az adatokat, és egy hipotetikus részecske tulajdonságairól deduktív következtetéseket vont le. Ezzel újabb induktív kísérleteknek nyitott utat, amik végül igazolták a Higgs-bozon meglétét.

Összességében Durant talán valamivel többre becsülte Bacont, mint Russell. Durant szerint a filozófiában Arisztotelész óta nem történt egy olyan nagyságrendű átrendezés, mint amit Bacon elvégzett. Durant egy Bacon utolsó könyvéből vett idézettel próbálta meg illusztrálni a filozófus gondolkodásmódját: „Tudásunk végső célja a dolgok okainak és titkos mozgásainak tisztázása és az Emberi Birodalom határainak kiszélesítése azért, hogy az megvalósíthatóvá váljon.” Durant szerint Bacon nagyban befolyásolta Hobbes, Locke és Bentám munkáját is.

Azt Russell és Durant egyaránt felismerte, hogy tudományos éleslátása ellenére Bacon elutasította Kopernikusz eredményeit, és figyelmen kívül hagyta Kepler és Tycho Brahe munkásságát. William Gilbert mágnesességgel kapcsolatos munkáját is alábecsülte, sőt még tanára, Harvey kapilláris keringéssel kapcsolatos eredményeiről sem igen tudott.

Mindent összevetve, bár Bacon eredetiségét sokan megkérdőjelezték, Durant nagyra tartotta az filozófia induktív irányzatainak hatékony összefoglalását és újszerű elrendezését. Mindemellett Durant is elismerte Russellel igazát abban, hogy a tudomány legfontosabb vívmányai nem Bacon induktív táblázataiból származnak. A tudás igazi forrásai a hipotézisek, a dedukciók és a kísérletezés összessége.

Thomas Hobbes (1588-1679); társadalmi szerződés az önző emberi vágy megfékezése

Hobbes egy nominalista és elkötelezett materialista filozófus volt, aki még a mentális funkciókat is a fizika törvényei alapján próbálta megmagyarázni. Bár létrehozott egy komplett filozófiai rendszert, leginkább mégis a társadalmi szerződéséről ismert. Hobbes társadalmában az állampolgárok egyéni jogaik egy részét feladják a biztonságuk érdekében. A demokratikus választások után a társadalom irányítása a megválasztott szuverén kezébe kerülne, aki a továbbiakban teljes hatalommal rendelkezik. Hobbes arra a következtetésre jutott, hogy az önfenntartás természetes ösztöne az emberiségben két egymásnak ellentmondó vágyat gerjesztett: az egyik a személyes szabadság, a másik pedig a mások feletti dominancia. Szerinte a háborúk ennek a két egymással rivalizáló emberi késztetésnek a megnyilvánulásai.

Bár Hobbes empirikus filozófus volt, Bacontól eltérően a deduktív matematikai gondolkodást is nagyra értékelte. Gondolataiban érezhető bizonyos kiforratlanság, de a Leviatán című könyvében kidolgozott államelmélettel Hobbes mégis előkelő helyet kapott a filozófia nagyjai között. Metafizikájában tisztán nominalista: egyetemes dolgok nem léteznek csak a szavak, amelyek nélkül semmilyen általános gondolatot nem tudnánk kifejezni. Az egyetlen igazi tudománynak a geometriát tartotta. Szerinte a geometriai magyarázatokhoz hasonlóan, minden érvelésnek szilárd definíciókkal kell kezdődnie. Úgy vélte, hogy a filozófia nagy hibát követett el önmagának ellentmondó fogalmak megteremtésével, mint például a test nélküli szubsztancia. Amikor kritikusai arra hivatkoztak, hogy Isten megfelel a test nélküli szubsztancia kritériumának, azt felelte, hogy először is Isten nem a filozófia tárgya; másodszor pedig Istent sok filozófus testi lényként képzelte el.

Elkötelezett materialistaként az álomolvasást, a boszorkányságot és a szellemeket az elme téveszméinek tartotta. A vallást, ugyanúgy, mint a babonát, egy láthatatlan hatalomtól való félelem termékeinek tartotta. Az egyedüli különbség a kettő között, hogy a vallást törvényesítették, a babonát pedig betiltották. Számára a szenvedély a mozgás azon formája, amely vagy vágyat gerjeszt, amikor a mozgás valami felé tart (pl. szerelem), vagy idegenkedést, ha a mozgás valamitől távolodik (pl. gyűlölet). Nem hitt a szabad akaratban, és az erről bennünk kialakult elképzelést úgy magyarázta, mint a szenvedély legerősebb változatát.

A fizika törvényeit nem korlátozta a fizikai események magyarázatára, hanem a mentális működést is ebből vezette le. Számára a fájdalom és az emlékezet a központi idegrendszerünkben lévő anyagmozgás eredménye. Az elme ilyesfajta értelmezése megfelelő materialista választ adott a később bevezetett kartezián ellentmondásra az anyag-szellem kölcsönhatás kettősségét illetően (lásd később). Hobbes elmével kapcsolatot gondolatai a mesterséges intelligencia legújabb elméleteiben tetőzött, amelyeket Marvin Minsky, Alan Turing és Daniel Dennett dolgozott ki. Köztük Dennett ment a legmesszebbre azzal a gondolattal, hogy elménk az agynak, mint egy szuper számítógépnek a terméke. Erről a témáról további információ található az alábbi linken: 

http://www.newyorker.com/magazine/2017/03/27/daniel-dennetts-science-of-the-soul

A teljesség kedvéért említem meg, hogy Popkin és Stroll kritikusan értékelte az elme-test kapcsolat materialista értelmezését és annak etikai következményeit. Kritikájukban arra is kitértek, hogy ezeket a materialista elméleteket az úgynevezett epifenomenalizmus később tovább módosította, de ez kívül esik a jelen munka keretein.

Hobbes társadalmi szerződése

Hobbes azon a véleményen volt, hogy természetüknél fogva az emberek egyenlőek. Mindenkiben megvan egy olyan fajta önfenntartási ösztön, amely nemcsak a személyes szabadság iránti vágyat határozza meg, de a mások feletti uralom vágyát is. – Szerintem fején találta a szöget azzal a felismeréssel, hogy minden háborút ebből a két, egymással ellentétes vágyból indul ki. – Ahhoz, hogy a háború gonoszságát elkerülhessék miközben az önfenntartás követelményeinek is eleget tesznek, az embereknek egy olyan társadalmi szerződésre van szükségük, amelyben a szabadságuk egy részét feladják, és alávetik magukat egy választott uralkodónak. Ezt a szövetséget a polgárok közvetlenül egymással kötnék meg, nem pedig egy uralkodó hatalommal, ahogyan azt később Locke és Rousseau megálmodta.

Hobbes tehát politikai rendszerét az emberi önzésből kiindulva alapozta meg. Popkin és Stroll ezzel nem értett egyet, mert szerintük az emberi társadalmak kialakulásában altruista emberi vágyak is szerepet játszanak.

Az 1642-1651-es angol polgárháború zűrzavarát átélve Hobbes rettegett a társadalmi káosztól, és ennek elkerülhetőségét az abszolút hatalommal felruházott választott uralkodóban találta meg. Nem hitt a megosztott hatalomban, mint például a királyok, urak és köznép között, mert az szerinte elkerülhetetlenül az angol forradalomhoz hasonló helyzetet teremtene. Rendszerében a demokratikus választán után minden hatalom a szuverén kezébe került volna. Az ideális szuverént az egyszemélyes uralkodóban vélte megtalálni, de a szuverén szerepét még akár egy a király nélküli parlamentáris rendszer is elláthatná. Az egyszemélyes uralkodó mellett szólt, hogy egyetlen emberrel az élen könnyebb megelőzni a csoporton belüli konfliktusokat, és a titkok kiszivárgását is könnyebb elkerülni. – Amit szerintem Hobbes nem vett számításba, hogy a szuverén hatalomhoz való hozzáállása a megválasztása után módosulhat. Hány példa van a történelemben arra, hogy a hatalom az uralkodó fejébe száll!? – 

A szuverént Hobbes a pápa elé helyezte, ami a VIII. Henrik utáni Angliában nem lehetett túlságosan meglepő. Érdekes módon, Hobbes számára még egy despotikussá vált szuverén is kívánatosabb lett volna, mint az anarchia. Nem értett egyet Arisztotelésszel abban, hogy a zsarnokságot különválasztotta a monarchiától. Hobbes a zsarnokságot a monarchia azon formájának nevezte, amelyet történetesen sokan nem szeretnek. Valójában az egyetlen különbség a szuverén és a zsarnok között az, hogy a szuverént megválasztják, de ezt követően ugyanúgy megtartja abszolút, ellenőrizetlen hatalmát, mint a zsarnok.

A természetes emberi önzésből kiindulva, Hobbes elkerülhetetlenek vélte a társadalomban a konfliktusok kialakulását az élelem, a nő-férfi kapcsolat vagy a tulajdon elosztása miatt. Ha az ellenségeskedés csak kis csoportokon belül alakul ki, akkor általában megfékezhető, de társadalmi szinten tragikus következményekkel járnak. – Ennek legfrissebb szomorú példája az Ukrajnából mostanában érkező hírek. – Ahhoz, hogy egy közösség fennmaradjon és polgárainak békés életet biztosíthasson, kompromisszumokat kell kötnie, és terjeszkedési vágyait fel kell adnia. – Mennyire időszerű figyelmeztetés ez most, az atomkorszakban! –

Hobbes szándéka szerint a társadalmi szerződés kötelezettségei, amiket a polgárok önként vállalnak fel, biztosíthatná a konfliktusmentes életet. Hobbes bőséges történelmi tapasztalat alapján úgy vélte, hogy a szabályokat nem lehet betartatni abszolút hatalom nélkül, ezért alkotta meg a társadalmi szerződést a fenti útmutatások szerint. Szilárdan hitte, hogy „a király csak olyan gazdag, mint az országa”. – Ez már az ő idejében is naiv gondolat lehetett! A mai Magyarország királyai és főispánjai tényleg csak annyira jómódúak, mint az ország? –

Hobbes ideális politikai rendszere tehát közvetlen demokráciával indult volna el, ahol a kormányzás első lépésében, a választásban, mindenki részt vesz. Míg a reprezentatív demokráciában ciklusonként újraválasztják a vezető testületeket, nehogy személyes érdekek kerüljenek a közérdek útjába, addig Hobbes államában a tömegek részvétele a kormányzásban csak a szuverén megválasztására korlátozódnának. Fontos észrevenni a különbséget a Hobbes és a Platón által megálmodott uralkodók között. Platón egy magasan képzett vezetőre gondolt, akinek az abszolút jóság ismeretében kellett volna polgárait vezetni. Hobbes-nak semmiféle kikötése nem volt az uralkodó képességeit illetően, sőt még az abszolút hatalommal visszaélő vezetőt is kívánatosabbnak tartotta, mint bármiféle társadalmi zavargásokat.

Hobbes érdekes módon az emberek szabadságát az akadálytalan mozgásban határozta meg. Ehhez azonban egy furcsa záradékot akasztott, amely szerint az uralkodó mégis korlátozhatja alattvalói szabadságát mindaddig, amíg nem sérti meg Isten törvényét. Önvédelem esetén a szuverénnel való szembeszegülést jogosnak találta. Egy másik helyzet, amelyben a polgárok megszeghették az alattvalói hűséget, amikor a szuverén nem volt képes megvédeni őket. Ezzel a kitétellel Cromwell iránti hűségét szándékozott igazolni, II. Károly száműzetése alatt.

Amint a fentiekből látható, Hobbes uralkodója lényegében egy választott zsarnok volt, akinek minden választó teljes engedelmességgel tartozott. Úgy vélte, hogy mivel az Isten és a papság iránti alázatosság a vallásokban már régen megvalósult, az emberek nem kifogásolnák az uralkodónak járó fenntartás nélküli engedelmességet.

Érdemes észrevenni, hogy a reneszánsz és a reformáció európai uralkodói ugyanolyan abszolút monarchiákat hoztak létre, mint amilyeneket Hobbes kigondolt. Az egyetlen különbség az volt, hogy ezeket az uralkodókat nem választották meg. 

A VIII. Henrik utáni Angliában társadalmi bizonytalanságokhoz vezető politikai harcok dúltak. Ezek egyik hajtóereje az anarchia felé tolódás volt, amelytől Hobbes leginkább tartott. Egy másik társadalmi mozgalom a despotizmus felé vitte volna az országot, amely miatt elsősorban a puritánok és függetlenek nyugtalankodtak. Hobbes a puritánokat hibáztatta az angol forradalomhoz vezető anarchikus irányzatért, mivel ők kezdték el az uralkodóval szembeni nyakaskodást. Az 1688-as vértelen angol forradalom után a filozófusok mindkét politikai szélsőség veszélyét felismerték, és megpróbáltak lavírozni közöttük. A próbálkozások közül Locke tűnt a legígéretesebbnek azzal, hogy bevezette a fékeken és egyensúlyokon alapuló hatalommegosztás gondolatát. Russell némi keserűséggel állapította meg, hogy Locke haladó gondolatai ellenére az állam hatalma szinte minden országban Hobbes elvárásait felülmúlva növekedett meg 1945 után.

Hobbes ugyan még egy rossz államot is jobbnak tartott az anarchiánál, Russell azonban nem osztotta véleményét. Szerint a francia és az orosz forradalomhoz hasonló helyzetekben az ideiglenes anarchia mégis csak kedvezőbb volna, mint a megdöntött államok igazságtalansága volt. Úgy vélte, hogy ha a kormányok oly mértékben alázatos lakosságot irányíthatnának, mint amilyet Hobbes megkívánt, a visszaélés a kormányzás minden területén garantált volna. A politikában úgy próbálnának hatalmon maradni, hogy elmozdíthatatlanná teszik magukat. A gazdaságban a kormány a köz rovására próbálná meggazdagítani magát, barátait és követőit. Az intellektuális szférában arra törekednének, hogy minden olyan új felfedezést, ötletet és elgondolást visszaszorítsanak, amely hatalmukat veszélyeztetheti. – A fenti manipulációk mindegyikére szomorú aktuális példa az 2010 óta uralmon lévő magyar miniszterelnök és a FIDESZ párt. – 

A nép lázadásra hajló tendenciáiban Russell bizonyos pozitív szerepet is látott, amik segíthetnek a kormányok mindenhatóságra tett kísérleteinek féken tartásában. Erről némileg hasonlóan vélekedett Popkin és Stroll, akik a legtöbb konfliktust anélkül is megoldhatónak vélték, hogy a szuverén abszolút hatalmat kapott volna a polgári jogok megnyirbálására. Valamivel később Locke bebizonyította, hogy törvény és rend valóban lehetséges zsarnokság nélkül.

Összességében Russell kedvezően ítélte Hobbes államról szóló elképzeléseit. Ugyancsak dicsérte Hobbes etikáját a szokatlan logikai világosságukért, és a homályos fogalmak, mint például a vallási dogmák és misztikumok, sikeres elkerüléséért. Habár Russell elismerte Machiavelli politikaelméletének értékét, mégis Hobbest tartotta az első modern politikai teoretikusnak, ugyanis szerinte Machiavelli politikai rálátása lényegesen korlátozottabb volt Hobbes-énál. Russell szerint Hobbes rendszerének fő gyengesége a szuverén túlságosan leegyszerűsített szerepe volt. Ezen kívül, nem vette figyelembe, hogy az egyéni érdekek nem mindig azonosak a nemzeti érdekekkel, így a szuverén érdekével. Marx volt az első, akiben tudatosult, hogy bizonyos csoportérdekek ütközhetnek a kormánypárt, vagy Hobbes terminológiájával élve, az állam érdekeivel. Russell úgy vélte, hogy a polgárháború elkerülése érdekében az államnak bizonyos fokú hatalommegosztást kellene felajánlania, és ezt Hobbes nem vette észre.

Hobbes Leviathán államkoncepciójának egy másik korlátja, hogy miközben részletesen foglalkozott az államok közötti háborúkkal, figyelmen kívül hagyta az államok közötti kapcsolatokat békeidőben. A békeidőkbeli államközötti funkciók elhanyagolása magában hordja a nemzetközi anarchia veszélyét, hiszen jól kormányzott, hatékony államok egyre pusztító háborúkba keveredhetnek egymással békés együttműködés nélkül. – Sajnos úgy tűnik, hogy a második világháború vége óta, és különösen az elmúlt 20 évben pontosan ez a békés együttműködés hiányzik az egyre fejlettebbé és magasabban szervezetté váló országok között. – Russell a következő borúlátó jóslással zárta le az államról szóló gondolatait: „Amíg léteznek nemzeti államok és ezek egymással harcolnak, csak az elégtelen, működésképtelen államszervezés tudja megőrizni az emberi fajt”. Furcsán pesszimistán hangzik, de igaz, hogy tönkrement államok nem képesek tartós háborúra. –

René Descartes (1596-1650); a filozófiát a karteziánus dualizmussal határozta meg

Bár koordináta geometriája még mindig része a kortárs matematikai tanterveknek, Descartes filozófusként sokkal jobban ismert. Forradalmi dualista rendszerében, a karteziánus dualizmusban, két szubsztancia létezését feltételezte: a testet, amelynek fő tulajdonsága a kiterjedés, és az elmét, amelynek megkülönböztető vonása a gondolkodás képessége. A klasszikus filozófiai elv szerint ez a két szubsztancia nem lett volna képes egymással kölcsönhatásba lépni, ezért a lélek és a test empirikusan tagadhatatlan kapcsolatára egy közvetítőt kellett találnia. Ezt a tobozmirigyben vélte megtalálni, ami fiziológiai sohasem volt elfogadható. Követői, és később ő maga is, elhagyták a tobozmirigyet, és két alternatív magyarázattal jöttek elő az elme-test kölcsönhatásra. Az egyik Malebranche-tól származik, a másik pedig Leibniztől, a filozófia egy későbbi óriásától, aki felülvizsgálta a korábbi ún. „kétórás” modellt.

Descartes a radikális kételkedés filozófusa volt. A megkérdőjelezhetetlen igazság keresése során felismerte, hogy csak egy világos és tiszta gondolat vezethet el a bizonyossághoz. Ezt ő a saját létezésének tagadhatatlanságában vélte felfedezni: én, a tudatos személy létezem („Cogito ergo sum”). Platón örökségét követve minden új ismeret forrását az elmében találta meg, a külvilágból szerinte nem juthat el hozzánk objektív tudás. 

A szabad akarat megőrzéséért, amiben Descartes hitt, filozófiájába következetlenségeket kényszerült bevezetni. Azt elfogadta, hogy a teremtés óta az univerzum a teljes mozgás mennyisége állandó, ezért a lélek nem tud új mozgást kezdeményezni. A szabad akarat kedvéért azonban feltételeznie kellett, hogy a lélek megváltoztathatja a mozgás irányát, ha nem is mennyiségét. Így tehát figyelmen kívül hagyta Galilei mozgásra vonatkozó szigorú törvényét, amely szerint sem a mozgás sebessége, sem pedig az iránya nem változhat külső erő nélkül. Amit ezért a kompromisszumért Descartes cserébe kapott, az a szabad akarat fenntarthatósága volt.

Az elme és a test egyértelmű szétválasztásával Descartes lehetőséget adott a későbbi filozófusoknak arra, hogy gondolatrendszerükben vagy az elmét vagy a testet hagyják figyelmen kívül. Ezzel megnyitotta a kaput a következő évszázadok két fő ága, a modern idealizmus és materializmus felé.

A tizenhetedik század látványos fizikai és csillagászati eredményeire támaszkodva Descartes egy radikálisan új filozófiai rendszert dolgozott ki. Ezért a modern filozófia megalapítójának tekintik. Bár nagy valószínűséggel hívő katolikus volt, osztotta Galilei tudományos nézeteit, ami miatt Galileit eretneknek ítélték. Harmincas éves korára megírt egy könyvet, amelyben két eretnek gondolat is szerepelt; az egyik a Föld forgására vonatkozott, a másik a világegyetem végtelenségére. Talán éppen Galileire emlékezve ekkor még nem adta ki ezt a könyvet, de később a maga óvatos módján megpróbálta elfogadtatni az Egyházzal az új tudományos eredményeket.

A karteziánus dualizmus

Descartes rangos matematikus volt, akit a koordináta-geometria egy korai formájának bevezetése tett ismertté. A filozófiában azonban ennél lényegesen átfogóbb, valódi forradalmi  változásokat hozott az elme-test dilemmáját megoldani kívánó dualista rendszere, ami a karteziánus dualizmusként vált ismertté. E dualizmus szerint a test, vagyis a fizikai világ élettelen alkotórésze, nem egy cél elérésének vágyától hajtva mozog, ahogy azt Arisztotelész elképzete, hanem a Galilei által leírt mozgási törvényeket követve. A testek alapvető tulajdonsága a mozgás és kiterjedés, például a méret és a forma. Az elmének ezzel szemben nincs alakja vagy mérete, csupán a gondolkodás jellemzi. Descartes a gondolkodást széleskörűen értelmezte, úgy mint akarat, vágy, tervezés és tudatosság.

Habár a test és az elme az univerzum két külön birodalmában lelhető fel, Descartes-nak el kellett ismernie, hogy a kettő között megfigyelhető bizonyos kölcsönhatás. Tagadhatatlan, hogy a tű fizikai valósága a mentális fájdalom kiváltására képes, vagy a tűz utáni mentális vágy a gyufa meggyújtásának fizikai folyamatát eredményezi. A kölcsönhatás magyarázatára Descartes eleinte azt gondolta, hogy az agyban található egy olyan központ, amin keresztül az agy anyagi jellemzői kölcsönhatásba léphetnek az elme anyagtalan sajátosságaival. Ennek az elme-test kölcsönhatásnak a közvetítőjét a tobozmirigyben vélte megtalálni. Szerinte az ember és az állatok között az a különbség, hogy az utóbbiaknak csak testük van, míg az emberek testi valósága az agyon keresztül kapcsolatban áll az elméjével is.

Habár Descartes helyesen azonosította az agyat mint az elme fizikai lokációját, a tobozmirigy-hipotézis tarthatatlansága már korán kiderült. – Először is elfeledkezett arról, hogy az elmével nem rendelkező állatoknak is van tobozmirigye. – Később követői, sőt maga Descartes, is hátat fordítottak ennek a hipotézisnek. Descartes úgy oldotta meg a dilemmát, hogy a test és a lélek egyesülését egy isteni csodára vezette vissza. Ennek eredményeként, ha lélekben eldöntöm, hogy megmozdítom a karomat, az isteni csoda következtében, ami a megteremtésem pillanatában egyesítette a testemet és a lelkemet, a karom valóban meg is mozdult. Ez a csoda csak az emberek esetében történt meg, az állatoknál nem. Descartes követői között két másik lehetőség is szóba jött, ami több esélyt ad a szabad akarat megnyilvánulására (lásd alább).

Descartes idejére Galilei már befejezte a testek mozgásával kapcsolatos munkáját, amely később Newton első mozgástörvényének alapjául szolgált. Bár Descartes halálakor Newton alig volt 7 éves, Descartesnek mindenképpen ismernie kellett Galilei munkáját, amely szerint egy test mozgásának sebessége vagy iránya, csak külső erő hatására változhat meg. Galilei eredményeinek következetes elfogadása a szabad akarat megtagadását jelentette volna, hiszen a mozgással kapcsolatos változásokat nem az akarat, hanem a fizikai törvények határozzák meg. Descartes ezért úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja Galilei mozgásra vonatkozó munkájának egy részét. Galilei eredményeiből annyit fogadott el, hogy a lélek nem képes új mozgást létrehozni, mivel az univerzumban a mozgás teljes mennyisége állandó. Descartes úgy döntött, hogy ha a mozgás mennyiségét nem is, de az irányát befolyásolni tudja a lélek és így biztosíthatta a szabad akarat érvényességét. Minden szándéka ellenére, Descartes-nak mégis figyelmen kellett hagynia azokat a bizonyítékokat, amelyek szerint a dinamikai törvényei a lélek megidézése nélkül is képesek megmagyarázni a mozgásban beállt irányváltozást. 

Kísérletek a descartes-i lélek-test interakció következetlenségeinek feloldására

Az a descartesi test-lélek interakció problémáinak megoldására egyik számottevő próbálkozás Malebranche-tól, egy karteziánus filozófiát követő katolikus paptól származott. Szerinte a mindenható Isten állandóan jelen van, és kész a mindennapi élet legkisebb részleteibe is beavatkozni. Isten hatással van mindkét, egymásra különben nem ható szubsztanciára, az elmére és a testre. Isten, végtelen bölcsességében, úgy rendezte be a világot, hogy egy fizikai változás mindig a várt lelki változást idézze elő, és fordítva. Ennek eredményeként, ha Isten akaratára csörög a telefon (ez egy fizikai jelenség), egyidejűleg egy csengő hangot hallunk (ez már egy anyagtalan, lelki jelenség). A két jelenség látszólagos kapcsolata az isteni összehangolásnak köszönhető. Ezt az elképzelést alkalomszerűségnek nevezik. Ehhez Malebranche Istenének állandóan jelen kell lennie és minden megfigyelhető változás csak az Ő részvételével történhet meg. Habár Descartes hitt Isten létezésében, de elgondolása szerint a léleknek, és a testnek Isten csak a kezdeti lökést adta meg, azután már nem avatkozott bele többet az élet folyásába. Annak ellenére tehát, hogy Malebranche a karteziánus dualizmust követte, gondolata mégsem volt összeegyeztethető Descartes-metafizikájával.

Mint említettem, a szubsztanciák metafizikai meghatározásába beletartozik, hogy nem tudnak kölcsönhatásba lépni egymással. Spinoza szerint Descartes Istent személyében kimondatlanul is egy harmadik szubsztanciát felételezett a test és a lélek mellett, ezért a szubsztanciák egymástól való elszigeteltsége Istenre is kell, hogy vonatkozzon. Ebből arra a logikus következtetésre jutott, hogy Isten nem képes sem a testre, sem az elmére hatást gyakorolni, ennélfogva a karteziánus filozófia keretein belül a szabad akarat létezése tarthatatlan.

Leibniz a karteziánus dualizmusban rejlő ellentmondást más formában kívánta feloldani. Filozófiája a testet és a lelket egyetlen entitásba foglaló monadokon és a határtalan bölcsességgel rendelkező Isten létén alapul. A hihetőség határát súrolva azt állította, hogy páratlan előrelátó képességgel Isten már a teremtés pillanatában az összes monadot szinkronizálta. Ennek az előprogramozásnak a gyakorlati következménye az lett, hogy a test és a lélek között egy látszólagos kölcsönhatás alakult ki, annak ellenére, hogy valójában ez a kölcsönös viszony nem létezik. Leibniz azonban nem ismerte fel, hogy az előprogramozás elmélete  konfliktusba került a szabad akarat keresztény dogmájával (bővebben lásd Leibniz alatt).

Descartes világképe minden valós jelenséget mechanikai törvényekre vezetett vissza, beleértve a kémiai és a biológiai folyamatokat is. Ilyen módon már nem volt szükség többé az Arisztotelész által bevezetett növényi (vagy táplálkozó) és állati (érzékelő) lélekre. A karteziánus azonban továbbra is megtartotta Arisztotelész harmadik lelkét, a racionális lelket.

A karteziánus kétség

Descartes fő művében, az Elmélkedés a módszerről és a meditációról, a karteziánus kétséget kezdte el feltárni és megmagyarázni. Miközben egy sziklaszilárd filozófiai álláspontot keresett, minden felmerülő lehetőséget kétségbe vont és elvetett, az elképzelhető legszélsőségesebb pontig. Elemzésének végső eredménye, amellyel szemben már semmi kétséget nem tudott felhozni az volt, hogy „semmilyen alattomos démon sem tudna meggyőzni arról, hogy nem létezem”. Bár elképzelhető, hogy maga az emberi test csupán egy merő illúzió, a gondolkodás ténye, vagyis az elme létezése ellen, semmi kétség nem merülhet fel. Ezt foglalja össze híres nyilatkozata: Cogito ergo Sum.

Az a gondolat, hogy az ember elméje vitathatatlanul létező valóság, előszőr Szent Ágostonnál jelenik meg az idő szubjektív értelmezésében, és Descartes filozófiájának alapköve lett. Az elme önálló, anyagtól vagy testtől való független létezése arra utal, hogy a gondolkodás folyamata a fizikai test nélkül is létezik, ezért az elme fontosabb, mint az anyag. Russell szerint annak, hogy az elme fontosabbá vált a testnél, van egy rejtett velejárója: az én elmém fontosabb, mint mások elméje. Ez a felismerés vezetett a descartesi filozófia később kialakuló szubjektivista tendenciáihoz.

Descartes elemzése közben önként adódik a kérdés, hogy ha már minden más létezését elvetette, miért fogadná el valaki éppen az elme önálló létezését. Descartes erre a kérdésre adott válasza egyben filozófiájának alapvető elemévé is vált: az elme létezését azért kell elfogadni, mert a bizonyítékok, amik erre utalnak tiszták és egyértelműek. 

A fentiekből következik, hogy a dolgok megismerése az elméből származik, nem az érzékelésből. Ez egyértelműen egy platóni eszme, amely később Kant filozófiájában ismét visszatér. Az érzékek csalhatóságára Descartes a viasz analógiáját használja: ha a viaszt tűz mellé teszik, formája, illata, íze megváltozik. Bár érzékszerveinkben a felmelegített viasz más anyagként jelenik meg, mint a szilárd, az olvadt viasz mégis ugyanaz, mint a szilárd viasz. Ezt a tényt nem az érzékszerveinken keresztül ismerjük fel, hanem tudatos gondolkodásunk eredményeként állapítjuk meg. Descartes ezt így fogalmazta meg: „Az elmém elemzőkészségével értem meg azt, amit a szememmel láttam.” Habár a végső következtetés az elménk funkciója, Descartes bizonyos előzetes tanulságok levonásában elismerte az érzékszervek szerepét is.

Gondolkodásának következő lépéseként Descartes arról is meggyőzte magát, hogy lehetetlen tagadni egy végtelenül tökéletes isten létezését. Miután ezzel eloszlatta Istenben való estleges kétségeit, abban is bizonyossá vált, hogy nem egy álnok démon, hanem Isten késztette őt arra, hogy elhiggye filozófiája másik szubsztrátjának, a testeknek – azaz az anyag – valódiságát. Ez a jóságos isten arra is képessé tett bennünket, embereket, hogy hibáinkat kijavítsuk. Hibáink felismerésének és kijavításának képességével most már valóban bízhatunk abban, hogy „Minden dolognak, amit nagyon világosan és egyértelműen felfogunk, igaznak kell lennie.” – Ha ez nem így volna, Isten jóvoltából felismernénk és kijavítanánk a hibás konklúziót! –

Egyébként átfogó és hasznosnak igérkező eredeti tudáselméletében Descartes sok skolasztikus közhelyet is alkalmazott. Ezek egyike volt, hogy mindennek van oka, és a következmény soha nem lehet tökéletesebb, mint maga az ok. – Ez a skolasztikus tétel nem meglepő, hiszen szerintük Isten teremtményei nem lehetnek eszményibbek, mint maga Isten. – Az egyébként örök kételkedő Descartes valamilyen oknál fogva több skolasztikus gondolatot is elfogadott minden fenntartás nélkül. Russell szerint e miatt Descartes bizonyos tételei ingoványos talajba kerültek.

Descartes filozófiájának kritikai értékelése

Descartes-nak a valóságról alkotott építő szándékú kételyei bizonyos szempontból ártalmassá is válhatnak, hiszen a mindenben való kétkedés sok valós bizonyosságot is lerombolhat. Ennek ellenére a kartezánizmus kételkedése a filozófia fejlődése szempontjából sokkal termékenyebbnek bizonyult Russel szerint, mint Descartes ún. építő jellegű bizonyossága Isten szerepéről a lélek teremtésében. Ahhoz, hogy kételkedéseink a megismerési folyamatban értékesekké váljanak, az építő szándékú kétségeknek is kell egy határt szabni. Ez a pont Descartes számára ott következett be, amikor már nem tudott tovább kételkedni abban, hogy „gondolkodom”.

Russell észrevétele szerint Descartes soha nem bizonyította be, hogy a gondolkodáshoz gondolkodóra is szükség van. Ezért a „gondolkodom” végkövetkeztetés helyett valójában Descartes csak azt állapíthatta volna meg, hogy „gondolatok léteznek”. Filozófiájának ezzel a kétértelműségével nyitva hagyta a lehetőséget arra, hogy egyes követői a gondolatot magát tekintsék a valóság egyedüli vitathatatlan tényének, míg mások a gondolkodót, azaz a külső anyagi valóságot. Mivel a karteziáni két szubsztancia, az elme és a test, két független világban léteznek, így lehetségessé vált, hogy Descartes követői az egyiket a másik nélkül tanulmányozzák. Ezzel Descartes megnyitotta az utat a modern idealizmus és materializmus felé is.

Baruch Spinoza (1634-1677); hogyan éljünk boldogan választások lehetősége nélkül

Életét és munkásságát úgy lehetne összefoglalni, hogy a filozófia egyik legetikusabb mestere az életben a rendet és az egységet kereste, és ezt megtalálta a panteizmusban. Számára az univerzumban minden, beleértve az elménket és a testünket is, egy a Természettel, vagy ha úgy tetszik Istennel. A Természet áthatolhatatlan mibenléte miatt, amely mindent besző és mindent előre elrendel, a szabad akarat csupán egy illúzió. Mivel ebbe a meghatározott világegyetembe nincs beleszólásunk, minden jövővel kapcsolatos aggodalmunk indokolatlan, és csak a tudatlanságunkat tükrözi. Életünknek ez a sorsszerűsége azonban nem szabad, hogy megakadályozza boldogságunkat miközben a természet titkait kutatjuk. A megismerésnek négy különböző szintjét ismerte fel: a hallomást, a megfigyelést, az érvelésből származó következtetést és a megfigyeléssel kiegészített érvelésből levont következtetést. 

Etikája középpontjában a félelem elutasítása áll, hiszen egy meghatározott világban ez teljesen ésszerűtlen. A boldogságot csak az elkerülhetetlen események filozófiai nyugalommal való elfogadása hozhatja meg. Igaz, hogy a dolgok megváltoztatására nincsen hatalmunk, de ezt a tényt képesek vagyunk felismerni, és így elkerülhetjük a hiábavaló, eredménytelen szorongást és küzdelmeket. Az igazi áldás a megváltoztathatatlan felismerése és annak elfogadása. Mint Spinoza mondja, „Az áldás nem az erény jutalma, hanem maga az erény.” Az emberi önfenntartási vágytól hajtott önzés szükségességét nem vitatta, de Spinoza az önzés bölcsebb formáját hirdette, amely az érdekeink mindent átfogó tényezőinek a megértéséből fakadhat. A Bibliát metaforikus történetként értelmezte, amelyben Jézust elsőnek tartotta az emberek között. Szerinte az igazi vallás nem Isten szeretetét jelenti, hanem annak felismerését, hogy Isten mindenben jelen van. Amint ezt felismerjük, Isten iránti szeretetünk és az a hajlandóságunk, hogy harmóniában éljünk vele, természetesen kialakul.

Politikai nézetei szerint fel kell adnunk autonómiánk egy részét a közösségben, hogy saját érdekeinket hatásosabban érvényesíthessük.

A zsidók Spinozát kiközösítették, a családja megtagadta, a nővére kicsalta az örökségből, a keresztények lenézték, Leibniz, akit egy időben megsegített, elkerülte, és Spinoza mégis ember maradt. Olyan ember, aki megtartotta ésszerűségét és elvszerűségét, aki végig szabad maradt a félelemtől, a keserűségtől és a haragtól. Egyesek a legnagyobb filozófusnak tartották, míg mások bírálták filozófiájának következetlenségeit – na jó, melyik filozófiában nem volt következetlenség!? – Végül is megtalálta a helyét a történelem legnagyobb gondolkodói között. Metafizikája Descartes-hoz, pszichológiája Hobbeshoz hasonlít, de etikája eredeti. Fő műve az Etika.

Russell nem a legokosabb, de mindenképpen az egyik legmorálisabb filozófusnak tartotta. Popkin és Stroll a görögök óta a három legnagyobb európai moralista filozófusok egyikének tartotta. Metafizikáját Durant többre tartotta, mint Russell, de elismerte, hogy Spinoza erőssége az etikája volt. Durant Spinoza iránti nagyrabecsülését ragyogóan fejezi ki ez az idézet: „Nietzsche azt mondja valahol, hogy az utolsó keresztény meghalt a kereszten. Valahogy elfeledkezett Spinozáról.”

Panteista metafizika.

Durant azon a véleményen volt, hogy „a rend ellentétes elménk szerkezetével”. A gondolkodásunkat ugyanis általában a fantáziánk vezérli, és a filozófiát is leginkább álmainkból „szőjük össze”. Ezzel szemben Spinozában egy szokatlanul nagy rend iránti kényszerítő vágyat vélt észrevenni Durant, amivel a világ káoszát egységességre és rendre próbálta átalakítani. Spinoza ugyan elfogadta a karteziánus materialista és determinisztikus fizikáját, de igyekezett azt beleilleszteni Isten iránti odaadásába és tiszteletébe. Ezt azáltal érte el, hogy az anyagot csupán Isten egyik ismertetőjegyének tekintette a számtalan többi közözött.

Ahogy fentebb említettük, Descartes három szubsztanciát vett figyelembe: Istent, akinek csak a teremtésben volt szerepe, de az azt követő eseményekben nem; anyag, amit a fizikai kiterjeszkedése határozott meg; és az elme, aminek sajátossága a gondolatok megformálása. Az isteni teremtés utáni anyagi világot Descartes sikeresen magyarázta meg kizárólagosan mechanikai és matematikai törvények segítségével.

Durant megjegyezte, hogy bár Spinoza nagyra értékelte Descartes dualizmusát, egy lépéssel mégis tovább ment elődjénél. Parmenidészhez, az Egyetlen megálmodójához hasonlóan ugyanis Spinoza is csak egy szubsztanciát ismert el, amire váltakozóan Istenként vagy Természetként hivatkozott. Számára a két kifejezés ugyanazt jelentette, hiszen a világon minden Isten egyik sajátos kifejezési formája. Durant szerint Giordano Bruno (1548-1600), aki nagy hatást gyakorolt Spinozára, hasonló következtetésre jutott: „… minden valóságnak egy a lényege, egy az oka, egy az eredete; Isten pedig ugyanaz, mint ez a valóság." Bruno úgy vélte, hogy az elme és az anyag egy és ugyanaz, a filozófia célja pedig az, hogy a sokféleségben felfedje az egységet: az elmét az anyagban és az anyagot az elmében. – Bölcs gondolataiért sajnos az életével fizetett. – 

Spinoza szerint Istennek van egy anyagi valósága, mivel lényegében az egész természet maga Isten teste.  A tudat is létező valóság, viszont az angyalok egyszerűen hallucinációk. A halhatatlanságról úgy lehetne összefoglalni véleményét, hogy testünk halandó, de a halál után elménk egyesül az örökkévaló Istennel. Tudva, hogy számára Isten egyenlő a természettel, ez egy valódi panteista álláspont. A világon minden az egyedüli lehetséges módon történik meg, mert nincs szabad akarat, csak Isten kifürkészhetetlen cselekedetei.

Spinoza be akarta bizonyítani, hogy ha a Bibliát metaforikusan értelmezzük, akkor a Szentírás és a liberális politikai rendszerek elvei jól összeegyeztethetőek egymással. Míg a Szentírás szelleme semmit nem tartalmaz, ami ellentmondana az értelemnek, a Biblia szó szerinti értelmezése tele van tévedésekkel, ellentmondásokkal és képtelenségekkel. Jézust nem tekintette isteni eredetűnek, hanem a legemberibb embernek, aki nem csak a zsidókat akarta tanítani, hanem az egész emberi fajt.

Abból adódóan, hogy maga az univerzum az isten/természet megjelenési formája, az időt nem tartotta valóságosnak, mivel a múlt, a jelen, vagy a jövő, mind ugyanannak az örök „egységnek” a része. Ezért, ha valaki jobban aggódna a mai napon történtek miatt, mint például a Dzsingisz kán idején történtek miatt az 1200-as években, az irracionálisan gondolkodna, mert minden az örök, időtlen Isten világának a része. Ha több figyelmet szentelünk a jövőnek, mint a múltnak, mert a jövőt talán megváltoztathatjuk, az csak tudatlanságunkat jelzi: cselekedeteinkkel vagy azok nélkül ugyanis a jövő már eldöntött. Mint mondta, "Csak a tudatlanság hitette el velünk, hogy a jövőt meg tudjuk változtatni." A szabad akarat is csak illúzió, mivel „az emberek azért gondolják szabadnak magukat, mert akaratuk és vágyaik vannak, de nem ismerik az okokat, amelyek a vágyaikhoz vezetik őket”.

Ahhoz, hogy felismerjük a meghatározottságot, tudásra van szükség. Spinoza szerint csak a tudás képes hatalmat és szabadságot adni. Számára az egyetlen igazi boldogság a tudásra való törekvés és a megértés öröme. "Mindenek előtt egy olyan eszközt kell kitalálni, amely alkalmas az értelem fejlesztésére és megvilágítására." A tudás lehetséges forrásait a következőképpen rangsorolta.

1. Hallomás; a legkevésbé értékes módja az igazság megtalálásához.

2. Empirikus tudás; ez alatt a rendszerezetlenül megszerzett tapasztalatokat értette, mint például, hogy valami „általában működik”.

3. Elméleti következtetés, vagy az érvelés; megbízhatóbb az első két forrásnál, de hiányzik a közvetlen tapasztalattal való megerősítés.

4. A tudás legértékesebb formája az, amit a megfigyeléssel párosuló következtetéssel nyerünk.

Russell fő panasza Spinoza metafizikájával szemben a hajthatatlan determinizmus volt. Mivel minden előre meghatározott, Spinoza a valóság nagy részét alapos gondolkodással kideríthetőnek vélte. Russell viszont meg volt győződve arról, hogy a valós tények megerősítése leginkább empirikusan, megfigyeléseken keresztül érhető el, és az érvelés szerepe pusztán másodlagos.

Spinoza metafizikájában Russell ugyancsak kritikával illette a determinizmus és a szabadság egymást kölcsönösen kizáró természetét. Hogy determinisztikus világképét megóvja a teljes nihilizmustól, az emberek inspirációját Spinoza a világ megértésének vágyában kereste. A világ jobb megismerése lehetővé teszi számunkra az isteni természet megértését, ezért a tudás megszerzését nem lehet értelmetlen erőfeszítésnek gondolni. Tudásunk növelése tehát a szabad akarat hiányában is biztosíthat egy fajta szabadságérzetet (az emberek inspirációját), és ezzel aktív életvitelre ösztönözhet.

Spinoza etikája

Érdemes Spinoza etikáját Durant elemzésével kezdeni, amely az etika lényegét három alapvető vonásra egyszerűsíti le.

1. A női típusú etika, amely minden embert egyformán értékesnek tart; a rossznak úgy áll ellent, hogy jósággal válaszol rá; az erényt a szeretettel azonosítja; és politikailag a demokrácia mellett áll. Ennek a fajta etikának Buddha és Jézus lehet két illusztris példája.

 2. A maszkulin típusú etika amely az emberek egyenlőtlenségét hangsúlyozza; élvezetet talál a harcban, a hatalom birtoklásában és az uralkodásban – azok a macsó feleségverők és nőbántalmazók, azok a vérszomjas bosszúálló mesterlövészek, azok az örökös kötekedők az iskolában, az utakon és a kocsmában…–;  az erényt a hatalommal azonosítja; politikailag pedig az öröklődő arisztokráciát dicsőíti. Úgy tűnik, hogy Machiavelli és Nietzsche jól beillenek ebbe csoportba.

3. Az intelligens elme etikája, amely értékeli a tájékozott elmét; a szeretet és a hatalom közötti elsőbbséget a körülményektől teszi függővé; legfőbb erényként a bölcsességet ismeri el; az ideális kormányzatként pedig az arisztokrácia és a demokrácia hibrid formáját hirdeti. Az etika ezen formáját kiválóan képviseli Szókratész, Platón és Arisztotelész.

Durant szerint Spinoza sikeresen ötvözte e három különböző etikai irányzatot egyetlen harmonikus egységbe, és ezt ő „a modern gondolkodás legfőbb vívmányának” tekintette.

Spinoza Etika című műve igen nehéz olvasmány, mivel az euklideszi definíciók, axiómák, tételek és bizonyítások hierarchiájának formátumában íródott. Akárcsak metafizikája, etikája is erősen determinisztikus, panteista és viszonylagos: „Minden, ami megtörténik, a természet örök rendje és szigorú törvényei szerint valósul meg.” Önmagában nincs jó vagy rossz, mert minden cselekedetet a múltbéli tapasztalat, a fizikai és a mentális körülmények, valamint a cselekvés pillanatában érvényben lévő természeti törvények határoznak meg. Miután tagadta a cselekedetek és az azokból származó eredmények önálló, belső értékét, a gazdagság, a hírnév és az érzéki élvezetek semmit nem jelentettek számára. Az élet ezen velejáróit nem szabad végcélnak tekinteni, hanem inkább életünk boldoggá tételének eszközének. 

Spinoza első tétele az, hogy az emberi viselkedés célja a boldogság elérése. De mi is a boldogság? Szerinte az igazi boldogság nem egyszerűen az öröm, vagy a fájdalom hiánya; sokkal inkább a világgal való megelégedés, amely annak felismeréséből és elfogadásából fakad, hogy minden történés meghatározott. Spinoza általános világszemléletünk kiszélesítésére szólít fel bennünket. Mivel a balszerencsék elkerülhetetlenek – pl. az elmúlás –, gondolatainkat egyéb dolgokra kell összpontosítani. Ha egyszer felismerjük, hogy a világ előre meghatározott természete miatt az ember hatalma korlátozott, akkor végre abbahagyhatjuk energiánk pazarlását olyan reménytelen küzdelmekre, amelyeket rajtunk kívül álló körülmények irányítanak. Ilyen módon megszabadulhatunk a tehetetlenség érzésétől és a kudarctól való félelmünktől. Annak ellenére, hogy a megalkuvást nem ismerő determinizmusa miatt Russel hibásnak tartotta Spinoza metafizikáját, etikáját mégis nagyra értékelte. Szerinte Spinoza üzenete azt mutatta meg, hogy a nemes élet lehetősége az emberi hatalom határainak felismerése és elfogadása ellenére is elérhető.

 Spinoza mások balszerencséjét sem különbözteti meg a saját bajainktól, ezért ezek iránt is ugyanazt a filozófiai belenyugvást hirdette, amivel saját sorscsapásainkat kellene fogadni. – Ez az álláspont némileg emlékeztet a sztoikusok másokkal szembeni egykedvű közömbösségére. – Spinoza észrevette, hogy ha a szerettüket baj éri, akkor keresztények a tettes bocsánatáért imádkoznak – vajon ez még a XXI. századi keresztényekre is igaz? –, míg a sztoikusok megnyugtatják magukat, hogy a szeretett személy tragédiája ellenére az ő erényességük érintetlen maradt. Sajnos ilyen esetekben a leggyakoribb válasz mégis egy mélyen ülő primitív reakció volna, bosszú formájában.

Spinoza véleménye szerint a keresztény hozzáállás nem biztosítana megnyugvást, hanem ellenkezőleg, heves érzelmi indulatokat eredményezne. A sérelemre a bosszú vágya sem lehet megfelelő válaszreakció, mert ez a fajta szenvedély könnyen beszűkítheti az ember elméjét. A megoldásban Spinoza a keresztény reakciót érzi magához legközelebb, de azzal a tudatossággal, hogy a szerencsétlenség része a természet rendjének: ennek így kellett történnie, ezért semmiféle keserűségnek nincs helye. Ezen szemlélet szering a sorscsapásokat csak azért érzékeljük tragikusnak, mert nem vagyunk képesek az „egész képet” látni és a csapást abba beleilleszteni. Ha ezt meg tudnánk tenni, akkor észrevennénk, hogy a kedvezőtlen esemény is valójában hozzájárul a világ összharmóniájához. – Erről a nézetről az önvigasztalás két gyakori formája jut eszembe. Az első határozott Spinoza inspirációt sugall: „mindennek megvan a maga oka”. A másodikat jómagam egy bizonyos fokú önámításként értékelem. „Most jobb helyen van”, mondják ha egy szeretett személy eltávozik az élők sorából. – 

Russell nyilvánvalóan együttérzőbb temperamentumú volt, mint Spinoza, és kifogásolta Spinoza etikájának mások viszontagságai iránti szenvtelenségét. Szerinte semmiféle borzalom nem válhat elfogadhatóvá azzal, ami esetleg később történik; még akkor sem, ha későbbi kiderül, hogy az esemény szükséges volt az „egész” tökéletességéhez. – Vannak, akik szerint a későbbi események ismeretében etikailag indokolt lett volna Hitlert hagyni, hogy megfulladjon, amikor gyerekként a folyóba esett. Úgy tűnik, hogy hasonló esetekre sem Spinoza, sem Russell etikai hozzáállása nem képes megoldást találni. Talán az utilitarizmus etikája tudna választ adni erre a dilemmára? – Mindazonáltal Russell méltányolta Spinozának azt a felismerését, hogy ha tágabb léptékben tudnánk gondolkodni, a szerencsétlenségek miatti kétségbeesésen kívül más érzelmi reakciókra is képesek lennénk.

Ami az emberi interakciókat illeti, Spinoza elfogadta az önfenntartás ösztönét, mint az emberi természet alapvető mozgatóját. Sőt, az önzőséget is az egyik legfontosabb emberi ismertetőjegynek tartotta. A hatékony önfenntartásnak azon a felismerésen kell alapulnia, hogy a közösséghez alkalmazkodnunk kell. Ha az elkülönültség felé törekszünk, az önfenntartási törekvéseink tévútra vezetnek. Mindezt összevéve, Durant elkerülhetetlennek és jogosnak  érezte Spinoza egoizmusát.

Számomra Spinoza etikája azt üzeni, hogy ha valaki valóban követni akarja a túlélési ösztönt, akkor az életet egy szélesebb skálán kell szemlélnie. Ha valaki nem veszi figyelembe a körötte folyó világ egészét, akkor az adott pillanatban előnyösnek látszó történések egy része hosszú távon kedvezőtlennek bizonyulhatnak. Ha most lopok, a rövid távú hasznomat felülmúlhatja az a lehetőség, hogy később mások is lophatnak tőlem. Míg Spinoza óvatos egoizmusa ellentétben áll néhány későbbi utópisztikus gondolattal, semmiképpen sem azonosítható számos jelenlegi konzervatív irányzat cinikus, kíméletlen önzésével. Spinoza egyik fundamentális erkölcsi meggyőződése, hogy a bennünk rejtőző értékek a nézeteink ésszerűségével arányban növekszenek. Számára az önfenntartás ösztöne többet jelent, mint egyszerű túlélés, vagy anyagi javak felhalmozása.

Spinoza az alázatosságot vagy képmutatónak, vagy szolgalelkűnek minősítette, és mindenképpen gyengeséget jelez. Nietzschével ellentétben azonban, akinek meglepően hasonló gondolatai voltak, Spinoza a nagyra értékelte a szerénységet. Érdekes volt a meglátása a gyűlöletről, ami szerinte a félelem és a kisebbrendűség érzéseiből fakad. „Nem gyűlölünk olyan ellenséget, akit biztosan le tudunk győzni”, mondta. Ha viszonozzuk a gyűlöletet, az csak növekszik, de a szeretet félbeszakíthatja ezt az ördögi kört. Szerinte „az elmét nem a fegyver, hanem a lélek nagysága győzi le”. Spinoza meg volt győződve arról, hogy a valóságnak megfelelő önérdek felismerése egyúttal helyes cselekvést is eredményez. Ezzel csatlakozott Szókratész és Platón erkölcsi tanaihoz, akik szerint a jogtalanság nem más, mint egy intellektuális tévedés. Ha az emberek az értelemre hallgatnának, az ellenségeskedés is megszűnne. – Ezzel mélyen egyetértek, de mivel az életben nem könnyű az értelmet megtalálni, ezért mindennapjainkat a pillanatnyi vélt előnyök hajszolása uralja. –

Spinoza helytelenítette a félelem és remény érzését, mivel ezek a jövőbeni bizonytalanság érzéséből fakadnak. Ez metafizikájára vezethető vissza, hiszen egy determinisztikus világban semmiféle bizonytalanságnak nem volna helye. A gonoszról alkotott elképzelésünk azért alakult ki, mert nem ismerjük fel, hogy az univerzum az egésznek csak bizonyos részét fedi fel előttünk. Az, ami számunkra gonosznak tűnik, igazából nem is létezik. Végül is mindent egy jószándékú Isten teremtett, még az általunk sátáninak vélt jelenségeket is, ami ugyanúgy része a teremtés egészének, mint a számunkra kedvező dolgok.  – Bár ez a gondolatmenet arra a szokásos mondásra emlékeztet, hogy „Isten szándéka kifűrkészhetetlen”, szerintem Spinoza itt egyszerűen arra utalt, hogy több tudás birtokában rájönnénk, hogy a gonosz mégsem gonosz. Nem tudom, hogy mennyi tudás tudná megváltoztatni bennem Hitler képét egy szörnyetegről valami „jótékony egészbe” illő hőssé. Azt sem tudom elképzelni, hogy Spinoza panteista világában milyen jótékony tervnek lehetett része a ruandai népirtás. –

Végül is Spinoza filozófiájának célja az volt, hogy az embert megszabadítsa a félelemtől. Csak Isten ismerheti az egész képet, ezért nincs okunk aggódásra. „Ha az ember akarata ellenére válik a nagy egység részévé, akkor rabbá válik; de ha a teljes valóságában felfogja és elfogadja az egészet, akkor szabadnak érzi magát, még akkor is, ha nincs is szabad akarata.” Egy kevésbé kifinomult, de népszerű kifejezéssel tanácsa azt jelenti, hogy „Menj az áramlattal”.

Spinoza elítélte a szenvedélyt, mert a szenvedélyhez nem kapcsolódó külső hatásokra közömbössé tesz bennünket. Vak hitbuzgóság helyett például „az intellektuális istenszeretetet” hirdette, amely a gondolatok és az érzelem együttműködését igényli. Számára az istenszeretet nem erkölcsi kötelezettség, hanem annak a felismerésnek a logikus következménye, hogy Isten mindenben benne van. Ha egyszer felismerjük, hogy minden létező dolog Isten esszenciája, már meg is mutattuk Isten szeretetét. – Ez a fajta ember-isten kapcsolat egészen más jellegű, mint a bosszúálló keresztény Isten felé irányuló, félelem által vezérelt behódolás. – 

Spinoza társadalmi nézetei

A kormányzás terén a két régi ellenséget, az értelmet és a szenvedélyt próbálta egyensúlyba hozni. Durant ezt így fogalmazta meg, „Az ész nélküli szenvedély vak, az értelem pedig halott a szenvedély nélkül.” Spinoza a maga bonyolult nyelvén ugyanezt a gondolatot így fejezte ki: „Amint tiszta és határozott gondolatot formálunk a szenvedélyről, az megszűnik szenvedély lenni. A tudat csak akkor fogadja el a szenvedélyt, ha híján van racionális gondolatoknak.” – Átértelmezett fordítás. –

Spinoza az egyén hatalmát a csoport érdekei alá helyezte: „az egyén csak addig a pontig gyakorolhatja hatalmát, ameddig az nem sérti mások szabadságát”. Ahhoz, hogy a hatalom ráeső részét minél hatásosabban gyakorolhassa, az egyénnek át kell ruháznia természetes autonómiájának egy részét a közösségre. Amint feladjuk azt a jogot, hogy a erőszakhoz forduljunk közösségen belül, egyben kiküszöböljük a felénk irányuló erőszakos megnyilvánulások veszélyét is. – Hol lehetne ez időszerűbb, mint a mai Amerikában, ahol a fegyverek bálványozása eltünteti a józan ész maradék nyomát is? – 

Spinoza az állam elsődlegességét hirdette az Egyház fölött, és osztotta Hobbes véleményét a velünkszületett jogokról, valamint a szuverén társadalomban betöltött szerepéről. Habár híve volt a véleményszabadságnak, óva intett még egy rossz kormány elleni lázadástól is. Hobbes-szal ellentétben viszont a demokratikus választásokról fenntartásai voltak, mivel az emberek hajlamosak érzelmi, és nem racionális megfontolások alapján választani vezetőiket. Emiatt a demokratikus választások leginkább a középszerű vezetőket részesítik előnyben a legrátermettebb vezetők helyett. Az ideális társadalomról alkotott képét jól tükrözik következő kijelentései: „Az emberek közötti kölcsönös szükségletek kölcsönös segítségnyújtást szülnek, és a közösségben ez a természetes elrendeződés a jogok erkölcsi formájában jelenik meg.” Továbbá, „Az ember nem születik állampolgárságra, de alkalmassá kell őket tenni rá.”

 Ezt a szekciót a Tűnődések-ben feltöltésre kerülő anyag kritikusabb, kihívóbb témáinak a továbbfűzésére és esetleges megbeszélésére szánom. A témák lehetnek napi eseményekre való regálás, vagy a könyvrészletek és a filozófiai könyv fordítási anyagában tárgyalt gondolatok továbbfűzése.

Mindent meg fogok tenni a tiszteletteljesség betartásáért és ezt az esetleges hozzászólóktól is elvárom. De mit is értek a tisztelet betartásán?

Durva beszéd, szitkozódás, mocskolódás, átkozódás, káromkodás nem lehet része az itt lefolyó véleménycserének, mint, ahogyan egy intellektuális társasági életben sem lenne szabad helyet kapnia ilyen posványba illő beszlégetési stílusnak. Csak azt kérem, hogy ne vegyünk példát a médiában elhazapódzott nyelvhasználatról

A vélemény tárgya sosem a személy legyen, hanem az általa képviselt gondolat. Bár egy bizonyos álláspont képviselése valószínűleg kifejez valami lényegeset az adott személyről, egy ember egészét nem lehet felmérni egy konkrét témához való hozzáállása alapján. Emiatt félrevezető, hasztalan és zsákutcába vezető mindenféle személyeskedés. És emiatt fogok a magam részéről mindent megtenni, hogy ezen a blogon ezt elkerüljem, és elkerültessem másokkal is. 

Ne feledjük, hogy az egyik leggyakrabban elkövetett logikai tévedés, a "fallacy of argumentum ad hominem", azaz a személy támadása az általa képviselt álláspont helyett! Az újabban elterjedt szóhasználat szerint az ideológia szó leginkább a személyeskedés nagyobb csoportra átültetett változatává süllyedt. Ennek megfelelően a "ballibsi" vagy a "nerlovag" és hasonló kifejezések nem egyes konkrét szóban forgó kérdésekre reagálnak, hanem a beszélő véleményét fejezik ki az adott csoportosulásról. 

Ne feledjük, hogy a személyeskedésen kívül két másik, hatásában igen hasonló logikai vétség is létezik, amik talán még a fentinél is gyakoribbak: a "fallacy of division" éa a "fallacy of composition". Az első egyéneket ítél meg bizonyos csoportba tartozásuk szerint, az utóbbi pedig egész közösségekről von le  következtetéseket a közösséghez tartozó néhány egyén viselkedése alapján. A fenti két példánál maradván nem minden "nerlovag" használ közpénzt a boldogulásához, és nem minden melegekkel barátságot ápoló egyén a kommunizmusból visszamaradt "ballibsi", aki az EU-nak kiárusítaná az országot. A blogomon csak a tényeket szeretném hallani és elemezni, nem azt, hogy kicsoda, vagy milyen ideológia támogatja azt.

Bár jómagam semmiféle vallást nem követek, nem szeretnék vallásellenességet terjeszteni ezen az oldalon. A zsidó-keresztény és muzulmán vallás ugyanolyan meghatározó lett a nyugati világ utolsó 1500-2000 évében, mint a Buddhizmus és Hinduizmus volt a Föld keleti felén (elnézést kérek a számtalan, itt nem említett vallás követőitől). Szóval, a gyermek molesztálást lehet egy, a Katolikus Egyház képviselői által elkövetett lehetséges vétségnek tekinteni, és ennek megfelelően tárgyalni, de összességében a kereszténység sohasem támogatta volna a gyermekmolesztálást, így ennek kapcsán nem helyeslhető a kereszténység globális elítélése. A muzulmánoknak, buddhistáknak és hinduknak is bőven akad hasonló kivetnivaló hagyatéka, amiket egyenként kívánatos lehet megvitatni, de eközben tartsuk észben a fallacy of composition veszélyét: talán sok muzulmán üdvözölte a 9/11 tragédiát, de közel sem mindenki. 

Ennek a blognak nem célja, hogy vallásokat vagy embercsoportokat itéljen meg, hanem specifikus esetek vagy gondolatok általános moralitását elemezze.

Szóval az oldal bemutatkozásával megszületett a "Vitatható gondolatok" szabály javalata és egyben az első vitatható témája is.

VITATKOZZUNK vagy értsünk egyet, csak NE GYŰLÖLJÜK egymást még kétségesnek tűnő helyzetekben sem! 

A XII. századtól Szent Tamásig

 A XII. század.

Ennek a századnak fő ismertetőjelei voltak a pápa megnövekedett befolyása az európai politikában és az erősödő egyházi dominancia a mindennapi életben. A virágzó lombard városok a reneszánsz melegágyává váltak, míg a keresztes háborúk Európa és a Közel-Kelet nagy részén megváltoztatták a társadalmi, gazdasági és kulturális tájat. Ez volt az az idő is, amikor a kereszténység megtalálta meg filozófiai támaszát a skolasztikában.

A 12. és a 13. század között Russell négy fejleményt tartott említésre érdemesnek. Mind a négy szoros kapcsolatban állt a növekvő pápai és egyházi hatalommal.

1. Folytatódó konfliktusok a Szent Római Birodalom és a pápaság között.

A pápák, akik III. Henrik idején még a császár irányítása alatt álltak, az 1122-es wormsi konkordátum aláírásával II. Callixtus pápa és V. Henrik között, egyenrangúvá váltak a császárral. Ennek leglényegesebb pontja volt, hogy elvették a császártól a püspöki felavatás (investiture) előjogát és a pápának juttatták. Ez a módosítás nemcsak a császár felett biztosított megnövekedett pápai hatalmat, hanem a püspökökkel szemben is, akik akkortól kezdve a pápa kinevezettjei lettek.

2. A lombard városok felemelkedése.

Frederick Barbarossa német császárt (1152-1190) ellenséges viszonyban állt Lombardiával. A császár az 1162-es lombardiai hadjárata során Milánót a földdel tette egyenlővé. A harcokban a pápa Lombardiát támogatta, és segítségül hívta a normannokat. A normannok színrelépésével a háborúság virtuális döntetlennel végződött. Az ellenségeskedések igazi nyertesei a lombard városok lettek: Genova, Pisa, Velence, Milánó és Firenze. Az elkövetkező néhány évszázadra ezek a városok lehetőséget kaptak egy virágzó világi kultúra kifejlesztésére a művészet, a zene, az irodalom, valamint a tudomány területén.

3. A keresztes hadjáratok.

1095-ben II. Urbán pápa (1088-1099) meghirdette az első keresztes hadjáratot. Ettől kedve a keresztes hadjáratokkal járó háborús propaganda és vallási buzgóság tovább növelte a pápa hatalmát. Ezen felül, a zsidók fizikai, kulturális és spirituális semlegesítése az első három keresztes hadjárat során, Bizáncból a keresztény Európába helyezte át a jövedelmező kereskedelmet. A keresztes hadjáratok ugyancsak elősegítették a Konstantinápollyal folytatott kulturális együttműködést, amelynek eredményeként számos görög szöveget lefordítottak latinra, és azok így elterjedhettek Európában.

4. A skolasztika kialakulása és fejlődése.

A skolasztikus mozgalom, a kereszténység filozófiai támasza, a 12. század elején indult meg a következőkkel ismérvekkel.

- Ortodoxia. Bár a „sötét középkor” végeztével különféle újszerű teológiai és metafizikai gondolatok kezdtek el keringeni Európában, néhány alapvető dogma szigorúan érintetlen maradt. Ezek közé tartoztak a 325-ben véglegesített niceai hitvallás, az Egyház bűntelensége és az ember eredendő bűnösségének elismerése.

- A keresztény filozófiában a korábbi platóni irányzattal szemben Arisztotelész került előtérbe.

- A korábbi misztikus gondolkodásmód helyett a dialektikus és logikus érvelés került előtérbe. Ez talán Arisztotelész hatását tükrözhette.

- A skolasztikus gondolkodók körében központi kérdéssé vált az egyetemesek (univerzálisok) kérdése.

Talán némileg meglepően, Russell a skolasztikus filozófia egyik gyenge pontját a dialektikus módszerekre való támaszkodásban vélte megtalálni. Véleménye szerint ez a fajta dialektizmus a tények és a tudomány iránti közömbösséghez vezetett. Ennek oka részben az érvelés túlértékelése volt a megfigyeléssel szemben, másrészt a definíciókra és szóhasználati finomságokra fordított kínosan pedáns koncentráció elterelte a figyelmet a valós életről.

Roscelin (1050-1125); az egyetemeseket tagadó nominalizmus atyja

Megalapozta a nominalizmusnak nevezett filozófiai irányzatot, és ezzel  a korai skolasztikus filozófusok között uralkodó realizmusa ellen fordult. A nominalizmus szerint csak az egyedi, kézzelfogható dolgok valóságosak, az egyetemesek vagy általános fogalmak csupán egyszerű szavak valós érték nélkül. Ehhez az ontológiai meggyőződéséhez kapcsolható, hogy az Egyház által hirdetett Szentháromság helyében létrehozta a Triteizmust, ami három testiségben különálló istent feltételezett a három természettel bíró egyetlen Isten helyett.

Ő volt az első igazi skolasztikus filozófus, aki szerint csak az egyedi létezők valósak, és az egész, az egyetemes, egyszerűen csak egy szó (a nomen latinul szavat jelent). Ezzel az állásponttal sokan a nominalizmus megalapítójának tartják, bár egyesek filozófusok szerint ez a cím Ockham Vilmosnak jár (lásd később).  

Ezen a ponton érdemesnek tűnik egy rövid kitérőt tenni a filozófiában használatos három alapfogalom tisztázására: a szélsőséges realizmus, a mérsékelt realizmus és a nominalizmus. A filozófiában ezeknek a kifejezéseknek számos vetülete van, amelyek túlmutatnak a jelen írás keretein. Elegendő annyit mondani, hogy a három fogalom mögött meghúzódó különbség az egyetemesek és az absztrakt ideák értelmezésében rejlik.

Egyetemesek és az absztrakt eszme

Az egyetemesek olyan tulajdonságok, amelyeken két vagy több létező egyed osztozik. Ez lehet valamilyen típus (hal, épület, csillag), egy bizonyos tulajdonság (szomorú, színes, látható) vagy kapcsolat (barátja valakinek; közelebb, mint valami). Már a filozófiai gondolkodás kezdetei óta rendkívüli érdeklődés mutatkozott meg az iránt, hogy az egyetemes fogalmaknak van-e olyan valós megfelelője, amely túlmutat az emberi érzékeken. Az egyik típusú megválaszolandó kérdés az, hogy csak az a bizonyos ló létezik-e, amit éppen látunk, vagy létezik egy „lószerűség” is, amit persze közvetlenül nem tudnánk érzékelni. Ez a viszonylag egyszerű kérdés tágabb értelmezésben az egész absztrakt világképünket is kétségbe vonhatja, ha például azt szeretnénk megtudni, hogy létezik-e egy „gravitációnak” nevezett valóság, vagy csak az a bizonyos zuhanó tárgy valóságos, amit éppen megfigyelünk. Talán a fentiek alapján érthetőbbé válik az egyetemesek vs. egyedi fogalmak jelentősége a minket körülvevő valóság értelmezésében.

Bár a valós és látszólagos létezés kérdése kezdetben csak az egyetemesekre irányult, később az absztrakt eszmék is a filozófiai vizsgálódás tárgyaivá váltak. Ennek oka az, hogy számos, bár nem minden, egyetemes fogalom egyben absztrakt is abban az értelemben, hogy nem kézzelfogható. A ló például egy egyetemes fogalom, ami minden egyes lóban felismerhető. Ezért mindenkinek, aki már valaha is látott lovat, a szó hallatán nagyjából ugyan az a kézzel fogható, megsimogatható, kocsiba fogható stb. jelenség jut eszébe. Ezért a ló fogalma bár egyetemes, de nem absztrakt. A gravitáció, vagy szeretet viszont nem jelenik meg konkrét formában, ezért az ilyen fogalmak nem csak egyetemesek, de egyben absztraktak is. 

Mivel az egyetemes és az absztrakt eszmék hasonlósága korán nyilvánvalóvá vált, a filozófiai irányzatok mindkét entitást gondosan elemezték.

Szélsőséges realizmus

Platón ideáit az egyetemesek korai megtestesítőiként foghatjuk fel, ilyenformán Platón volt az, aki az egyetemesek kérdését előszőr fölvetette. A platóni ideák egy érzékszerveink számára elérhetetlen birodalomban fordulnak elő, de mivel ez a birodalom része az emberi tudattól független valóságnak, az ideák is valóságosak, csak számunkra éppen nem érzékelhetőek. Az ideák fogalmának bevezetésével Platón megalapozta azt, amit ma szélsőséges realizmusnak neveznek. 

Amikor Szent Ágoston az ideák birodalmát, az egyetemeseket, a keresztény Isten természetfölötti teremtő elméjében képzelte el, lényegében Platón nyomdokait követte. Ha belegondolunk, Szent Ágoston eredendő bűnnel kapcsolatos álláspontja tarthatatlanná vált volna, ha minden emberi lényt egyediként fogadott volna el. Ha az első pár az embereknek csupán az egyik konkrét képviselője lett volna, akik történetesen bűnöztek, akkor hogyan örökölhetné az egész emberiség a vétküket? Ha viszont az ember nem csak egyszerűen egy konkrét, egyedi lény, hanem Isten elméjében megfogant egyetemes valóság, akkor az első pár vétke már könnyen ráruháztató az utódjaikra.

Itt érdemes Platón szélsőséges realizmusáról is tenni egy rövid kitérőt. Mivel a platóni ideák egy tökéletes, ideális valóság reprezentánsai, a filozófiáját gyakran platóni idealizmusként is emlegetik. Fontos észrevenni azonban, hogy az a földöntúli birodalom, ahol az ideák a maguk módján valóságosak, az emberi tudattól függetlenül, de léteznek. Ezért filozófiája mégsem tekinthető idealistának, hanem realistának, mert az idealizmus nem ismeri el az emberi elmétől független valóságot – lásd később – . Egy valódi idealista tagadta volna az ideák fizikai létezését, és merő gondolatoknak vagy koncepcióknak tekintette volna őket, amik az emberi tudat termékei.

Mérsékelt realizmus.

Arisztotelész az ideáit (ő ezeket formáknak nevezte) áthelyezte Platón időtlen és tér nélküli, fizikai világon túli birodalmából, a fizikai, konkrét világ minden egyes létező teremtményébe. Ennek megfelelően az egyetemes „zöld” nem a „zöld-ség” érzékelhetetlen birodalmában létezik, hanem a zöld fű, a zöld asztal stb. kézzelfogható valóságában. Azzal, hogy az egyetemeset az elvont világból áthelyezte a konkrét világba, megalapozta az úgynevezett mérsékelt realizmust. 

Az egyetemesek filozófiai értelmezésének egy másik formája Peter Abelárdtól jött, aki ugyan elismerte az egyetemesek valóságát, de azokat nem minden egyes egyedi létezőben vélte felfedezni, hanem csak az emberi elmében. A mérsékelt realizmusnak ezt a változatát ma konceptualizmusnak nevezik (lásd még Ockham Vilmos alatt). 

Összefoglalva, a realizmus összes fenti formája azt állítja, hogy a valós világ nem csupán egyedi részletek gyűjteménye, hanem egyetemes és absztrakt elemek sajátos összessége. A realizmus különböző képviselői csupán az egyetemes elhelyezkedését választották ki más-más színtéren.

Nominalizmus

A realizmus mindkét formájával ellentétben, a nominalizmus elutasítja az egyetemesek (például emberiség; ló; barátja valakinek) vagy absztrakt elemek (például méret; érzelem) létezését. A valóság csak az egyedi, specifikus tárgyakban létezhet. A nominalisták értelmezése szerint a lovakban csak az a közös, hogy mi lovaknak hívjuk őket. Számukra csak egy bizonyos ló létezik; vagy János, Jakab barátja valóságos, de a barátság maga nem lehet felfogható része a valóságnak. A ló, vagy barát kifejezéseket csupán szavaknak tekintik. Szerintük egyetemesek nincsenek, csak általános kifejezések vannak, amelyek olyan konkrét eseteket írnak le, amelyekben valami közöset találhatunk. Roscelin a „flatus vocis” (puszta hangzás) kifejezést használta az egyetemesek leírására. A nominalisták csak a 2 decis pohár vagy a 10 decis pohár jogosultságát ismerik el, de a poharak méretét értelmetlennek tartják. Júlia lehet boldog vagy szomorú, de a nominalizmus számára Júlia érzelmi élete, vagy akár pillanatnyi érzelme is, nem létező entitások. Mint ahogyan a realizmusnak, úgy a nominalizmusnak is több vállfaja van, de ezek tárgyalása túlmenne a jelen írás keretein.

A nominalista filozófia vetületei

Mivel az absztrakt eszmék, így a természet törvényei (gravitáció, termodinamika első törvénye stb.) is a nominalizmus érdeklődési körébe került, a kérdés kikerülhetetlenné vált, hogy az induktív ismereteket egyáltalán elfogadhatjuk-e a valóság feltárásának eszközeként? A természeti törvények nagy része induktív módon született: számos egyedi konkrét eseménye megfigyelése után lehetővé vált valamilyen egyetemes következtetés levonása, ami  az adott törvényként tisztult le. Ha viszont a nominalista meggondolás alapján elvetjük az egyetemesek valós értékét, akkor van-e bármiféle alapja az általunk kibogozott természeti törvényeknek?

Jóval később David Hume tárta fel a nominalista ontológia szélsőséges, de elméletileg megdönthetetlen ismeretelméleti következményét. Gondos megfontolások után Hume arra a következtetésre jutott, hogy törvények nem léteznek, csak egyedi megfigyelések. Ennél fogva nem lehetünk biztosak abban, hogy a múltbeli tapasztalatok teljes bizonyossággal megjósolhatják a jövőbeli jelenségeket. Márpedig a természeti törvények lényegében mind ezen a feltételezésen alapulnak. Hume érvelése szerint a Newton-féle gravitációs törvény hitelességét nem tekinthetjük megdönthetetlen ténynek csak azért, mert a történelem során eddig minden egyes objektum a Föld közepe felé esett. Bár mi ösztönösen így teszünk, nincs tudományosan megalapozott bizonyosság arra vonatkozóan, hogy a leejtett tárgy egyszer majd ne lökődhetne ki az űrbe, vagy mozoghatna a felszínnel párhuzamosan. A nominalizmus által felvetett gondolatok nyilvánvalóan alapvető, és látszólag jogos kihívás elé állítják a világ megismerésének lehetőségébe vetett bizalmunkat.

Russellnek a nominalizmus ellen volt egy jelentős nyelvi-logikai kifogása. Azt kérdőjelezte meg, hogy miért kellene másként kezelni az egyetemeseket, mint az általános kifejezéseket, amik szavakkal írják le azokat. Példaként felhozta, hogy a nominalizmus tagadná az egyetemes „macska” létezését, de ugyanakkor a „macska” főnevet elfogadhatónak tartja, mint a specifikus, egyedi macskák gyűjtőneve. Russell azt állította, hogy a macska gyűjtőfogalom ugyanúgy irreális, mint az egyetemes „macska”, hiszen macska nem létezik úgy általában, csak mint konkrét macskák, például fehér macska, fekete macska, szelíd macska, stb. – Az univerzálisakat és az általános kifejezéseket illetően számomra nem vált világossá, hogy Russel mindkettőt, vagy egyiket sem tekintené a valóságban létezőnek.

A Szentháromság Roscelin szerint

Nominalista nézetének megfelelően Roscelin elvetette a Szentháromság hivatalos értelmezését, amely szerint egyetlen valóságos, létező testben három egyetemes aspektus  egyesülhetne (az Atya, a Fiú és a Szentlélek). Szerinte Isten a valóságban három fizikailag elkülönült teremtés. Ismerve az akkori időket, nem lehet meglepő, hogy megvádolták eretnekséggel. Életének megmentéséért visszavonta nézeteit 1092-ben, és Angliába menekült. Itt vitába keveredett Szent Anzelmmel, és visszaköltözött Rómában, ahol rendezte kapcsolatát az Egyházzal. 

Abelárd (1079-1142); az egyetemesnek van némi valóságértéke; a szándék határozza meg az erkölcsöt

Nominalista felfogásához hűen tagadta a megfigyelés értékét az igazság felfedésében. A skolasztikába újdonságként bevezette a dialektikus érvelést. Etikájában azt hirdette, hogy az erkölcs mércéjét a szándék határozza meg. Ezzel kijelölte az utat Kant etikája felé.

Abelárd Roscelin tanítványa volt, de Russell szerint intellektuálisan felülmulta mesterét. Egyik tanítványával, Héliosszal való szerelmi kapcsolata legendássá vált. Szerencsétlenségére Héliosz egy kanonok unokahúga volt, aki ellenezte a kapcsolatot. A kanonok erőszakosan kasztráltatta Abelárdot, aki ezután kolostorba vonult, Héliosz pedig zárdában fejezte be életét. Az idők során szerelmük számos műalkotás megszületését ihlette meg.

A skolasztikusok között Abelárd volt talán a legdialektikusabb. „Igen és nem” című könyvében számos tézis mellett és ellen is felsorakoztatott dialektikus érveket, gyakran minden megfogható következtetés levonása nélkül. – Ez a vitatkozó kedvű hozzáállás a szkeptikus Arcesilausra és Carneadesre emlékeztet. – Abelárd szerint az igazsághoz vezető egyetlen út a dialektikával érhető el. A Szentíráson kívül, amelyet ő is érinthetetlennek tartott, minden mást kész volt dialektikus érvekkel megvitatni. A Szentíráson kívül semmit sem tartott tévedhetetlennek, beleértve az apostolokat és az Egyház bölcseinek kinyilatkoztatásait.

Az egyetemesekkel kapcsolatban úgy foglalt állást,  hogy az általános koncepciók egyszerűen csak sok dolog zavaros összemosódásából születnek meg. A platóni ideák létezését tagadta, mivel a valóságban csak a konkrét, megfigyelhető dolgok léteznek. Ez a nézet közel áll Roscelin nominalizmusához. Azonban míg Roscelin az egyetemeseket egyszerűen szavaknak (flatus vocis) tekintette, Abelárd elismerte, hogy az egyetemesek elég pontosan körülírják a specifikus jelenségek tulajdonságait. Mindemellett a realistákkal ellentétben ő nem hitte, hogy az egyetemeseknek van önálló létezése: habár két ember mutathat valami olyat, amit mi emberi természetnek nevezhetünk, a valóságban nincs olyan dolog, hogy „emberi természet”: ez csak egy fejünkben született koncepció. Abelárd nézete tehát közelebb áll a mérsékelt realistákhoz, mint a szigorú nominalizmushoz.

Figyelemre méltó etikai munkájában arra a következtetésre jutott, hogy egy cselekedetet nem az eredmény teszi erkölcsössé vagy erkölcstelenné, hanem a szándék – ez az erkölcsi álláspont újra jelentkezik Kant filozófiájában. – Abelárd megítélése szerint a szándék vagy megfelel Isten akaratának és ebben az esetben erkölcsös, vagy szándékosan semmibe veszi az isteni akaratot, és így bűntudatot eredményez. Ehhez azonban azt is hozzátette, hogy ha valaki ugyan Isten akarata szerint, de bűnös indíttatásból cselekszik, akkor is bűnt követ el. Hű maradva ehhez a szándék-vezérelte erkölcsi elvhez azt is kijelentette, hogy a Jézust keresztre feszítő hóhérok tette nem ítélhető el, ha hitük szerint a törvényes kötelességüket teljesítették. Nem meglepő, hogy Krisztus ítélet végrehajtóinak ilyen erkölcsi alapon való megítélése miatt nagy bajba került az egyházzal.

Ugyan Abelárd figyelmen kívül hagyta az empirikus tudás jelentőségét, a dialektikus érvek becsben tartásával mégis komoly intellektuális változásokat indított el a gondolkodásban. Nem nehéz belátni, hogy egy olyan elvszerű, vitatkozó kedvű intellektus, mint Abelárd, akinek még ráadásul néhány eredeti gondolata is volt, szembe került az eretnekség rettegett vádjával.

Szent Bernát (1090-1153); az egyház befolyásának növelése a világi kérdésekben

Őszinte jámborságtól hajtva harcolt az egyházon belüli változások ellen. Hasonló lelkesedéssel próbálta elérni a vallási törvények elsőbbségét a világi törvényekkel fölött.

Szent Bernát a skolasztika misztikus ágát képviselte, amely Roscelinnel és Abelárddal szemben nem az érvelésben kereste a vallás igazságát, hanem a szubjektív tapasztalatokban. Az Abelárd elleni heves kritikája jó alkalmat kínál néhány fontosabb eretnek keresztény dogma összefoglalására. 

Szerinte Abelárd

- úgy kezelte a Szentháromságot, mint egy ariánus, akik Istent és Jézust külön személynek tekintették;

- úgy értelmezte az isteni könyörületességet, mint egy pelagius: az emberek képesek bűntől mentes életet élni mivel Isten teremtményei, és így nem szorulnak isteni kegyelemre;

- úgy tekintett Krisztusra, mint egy nesztoriánus: Szűz Mária nem Isten Anyja, hanem csak Krisztus Anyja volt, mivel a nesztoriánusok Krisztust embernek tekintették, aki földi élete során csak átmenetileg egyesült Istennel. A hivatalos felfogás Jézust és Istent külön személyként ismerte el, akiknek azonban közös volt a szubsztanciája. A nesztoriánusi nézet tehát eretnekségnek számított.

Szent Bernát azért is hibáztatta Abelárdot, mert azzal a feltevéssel, hogy Isten emberi ésszel megérthető, meggyengítette a keresztény hitet. Szent Bernát ortodox elvakultságának nem Abelárd volt az egyetlen áldozata. Justitianus császárt is keményen elítélte azért, mert törvényei felváltották „az Úr törvényét”. Sajnálatosnak tartom, hogy ezer évvel később néhány magas amerikai kormányzati pozíció várományosa még mindig azon siránkozik, hogy a világi törvények elsőbbséget élveznek a bibliai törvényekkel szemben.

Habár Szent Bernát vallásos őszinteségében nem kételkedett Russell, az ortodox tanokon változtatni akarókkal szembeni következetes és igen szigorú fellépése miatt „szent eretnek vadásznak” nevezte a hittudóst. Ugyanakkor készségesen elismerte jelentős költői képességeit.

Mindent összevetve, Szent Bernát nevéhez leginkább a pápa befolyásának növelése fűződik még világi ügyekben is.

A 12. századot Russell azzal foglalta össze, hogy a Konstantinápolyból, Palermóból és Toledóból kiáramló görög fordítások eredményeként Nyugat-Európában megnövekedett a görög hagyományok hatása.

A XIII. század

Ez az idő hozta a középkor virágzását a gótikus francia katedrálisok építésével; a romantikus irodalom megszületésével, mint Artúr király legendája és a Niebelungen Ének; valamint politikai változásokkal (lásd Magna Carte). Filozófiában a századot négy kiemelkedő személyiség határozta meg.

III. Ince pápa (1198-1216); tovább növekvő pápai hatalom; a negyedik keresztes hadjárat

Az korábbi egyházi reformok mérsékelt sikere megerősítette az egyház helyzetét. Erre építve, III. Ince pápa nagyobb figyelmet szentelhetett a politikai ügyeknek, és sikerült a pápai befolyást növelnie a világi közéletben is. Az ő pápasága alatt alakult ki az inkvizíció, amely eredetileg az albigens keresztes hadjáratot túlélő dél-franciaországi eretnek mozgalmak ellen irányult. Ugyancsak ő rendelte el a negyedik keresztes hadjáratot, ami Jeruzsálemről önkényesen megváltoztatta a célpontját Konstantinápolyra. Ennek eredményeként a Bizánci Birodalmat közel 60 évig latin császár vezette.

Az Egyházban korábban bevezetett mérsékelt reformok elegendő erkölcsi és politikai stabilitást biztosítottak a pápaságnak, hogy Ince pápának ne kelljen belső harcoktól és külső kritikáktól tartania. A pápa így figyelmét a világi hatalmi játszmák irányába fordíthatta. A világi királyokkal szemben jól játszotta kártyáit, és jelentősen megnövelte a Vatikán világi befolyását. Többek között II. Frigyes csecsemő király gyámja lett, aki VI. Henrik fia volt. Nem sokat törődve a keresztény alázattal „a királyok királyának, a lordok lordjának és az örök idők papjának” kiáltotta ki magát.

A világi ügyekbe való beavatkozásának egyik sajnálatos eredménye volt a hosszan elhúzódó albigens keresztes hadjáratot 1209-1229 között. A véres katonai beavatkozás a dél-franciaországi katarizmus vallási mozgalma ellen irányult. Ez az eretnek szekta a kereszténység egyik dualista változataként alakult ki. Hiedelmük szerint az Újszövetség Istene a jó Isten, aki a keresztény spirituális birodalmat teremtette meg. Az Ószövetség Istene viszont az előzőtől teljesen független gonosz isteni lény, aki a bűntől szennyezett fizikai világot megteremtéséért felelős. A pápát támogató francia király kegyetlen vérfürdőt rendezett az albigensek között, beleértve a megszállt városok civil lakosságának lemészárlását. Egy másik eretnek mozgalom, a valdensek, is sok fejfást okozta Ince pápának. Ezek a szegénységet dicsőítették a papság erkölcstelenségei és bősége ellen. Az ő sorsuk sem volt különb a katarokétól.

Az eretnekek üldözését eleinte a püspökökre bízták, de a feladatok alaposabban és módszeresebben elvégezése céljából 1233-ban IX. Gergely hivatalosan is létrehozta az inkvizíciót. Az egyház által eretneknek talált személyeket az életük megmentéséért könyörgő ima kíséretében a papság átadta a polgári hatóságok kezébe. Ha azonban elmaradt volna a máglyán való égetés, a világi hatóságok maguk is kockáztatták volna az inkvizíció elé kerülést. Ennek az átfogó „spirituális megtisztulási folyamatnak” a domonkos és a ferences rendek voltak a fő végrehajtói. Európában csak Skandinávia és Anglia kerülte el az erkölcsi megtisztulás ezen brutális módját.

Összességében a tizenharmadik századi eretnek mozgalmak a háromszáz évvel későbbi reformációhoz hasonló gyökerekből indultak ki. Az átfogóbb egyházi reformokra irányuló korai próbálkozások kudarca részben az inkvizíció eredményességének volt köszönhető, de szerepet játszott ebben a világi uralkodók szemet hunyása is.

III. Ince egyik leglátványosabb világi győzelme volt, amikor a németeket leváltották Ottó császárt a pápai pártfogolt II. Frigyes javára. Az ambiciózus pápa ekkor még nem tudta, hogy II. Frigyesben kígyótojást melengetett – lásd később.

III. Ince Jeruzsálem ellen meghirdette a negyedik keresztes hadjáratot, de a velenceieknek sikerült a sereget a riválisuk, Konstantinápoly ellen fordítani. Ince előszőr felháborodott a keresztesek arcátlanságán, hogy figyelmen kívül hagyták parancsát. Azonban, amikor a keresztesek győzelme egy latin császárt ültetett a bizánci birodalom élére, örömmel üdvözölte az új császárt. Konstantinápoly latin uralma 1204-től 1261-ig tartott, de ezalatt az idő alatt a pápaság nem volt képes újra egyesítheti a keleti és a nyugati egyházat.

Russell III. Incét az első olyan pápának tartotta, akiben a szentségnek még csak nyoma sem volt. A becsület megkívánja a kiegészítést, miszerint az Egyház szerint ő volt az egyik legjelentősebb pápa.

II. Frigyes (1194-1250); talán az első modern uralkodó; harc a pápával

A Szent Római Birodalom és Szicília királya volt, de számos más magas rangot is viselt, köztük Jeruzsálem királyát. Határtalan politikai és kulturális ambíciói gyámja, III. Ince pápa ellen fordították. Kitartóan küzdött a pápasát térnyerése ellen, és ezzel számos kiátkozás szenvedő alanya lett.

II. Frigyes a történelem egyik legkiemelkedőbb egyénisége volt, akit Nietzsche az első európainak, sok történész pedig az első modern uralkodónak tartott. Szicíliában nőtt fel egy olyan viharos időszakban, amikor váltakozó párosításokban a muszlimok, normannok, németek és a pápa hadakoztak egymással. Hat nyelven beszélt, tanult arab filozófiát, és baráti viszonyt ápolt a mohamedánokkal, ami miatt nem vált éppen a keresztények kedvencévé. Etnikailag németnek számított, de kulturálisan inkább olasznak tartotta magát némi bizánci és arab befolyással. Szicíliai udvarában például eunuchok által  őrzött háremet tartott fent.

III. Ince segítségével 1212-ben őt választották meg Ottó helyett a Szent Római Birodalom császárává. A pápai segítség ellenére Frigyes megtagadta a III. Ince parancsát egy keresztes hadjárat indítására, ezért kiközösítették. Később mégis megindult Jeruzsálem ellen, de baráti kapcsolatait felhasználva meggyőzte a mohamedánokkal, hogy Jeruzsálemet adják fel harc nélkül. 1229-ben így Jeruzsálem királya lett, de ezzel sem érte el a pápa jóindulatát. „A hitetlenek ellen harcolni kell, nem pedig tárgyalni velük,” jelentette ki a pápa. – Ez a hozzáállás fájdalmasan emlékeztetett engem a jobboldali amerikai külpolitikai hozzáállásra Irakkal és Iránnal szemben a 2000-es évek elején. – Jeruzsálem 1244-ben ismét muszlim kézbe került.

Frigyes számos eredménye közül külön figyelmet érdemel a Szicíliai Királyság progresszív törvényeinek megírása, a nápolyi egyetem létrehozása, a vert aranyérmék bevezetése, a szabad kereskedelem elősegítése és a bimbózó olasz költészet támogatása.

Egy ilyen tevékeny élet természetesen bőven adott alkalmat ellenségek megszerzésére is. Egy ponton például megvádolták egy notórius könyv, „A három csaló” megírásával. Mivel a csalók Mózes, Krisztus és Mohamed voltak, a könyvvel való bármilyen kapcsolat garantálta volna az eretnekség vádját. Mint utóbb kiderült azonban, a könyv a keresztény propagandagépezet alkotása volt, és valójában soha nem is létezett. – Érdekes megjegyezni, hogy ugyanezen forgatókönyv alapján több más, az egyházzal barátságtalan személy ellen is rágalomhadjáratot indítottak; az utolsó Spinoza volt. – 

Élete utolsó 13 évében Frigyes véres harcokba keveredett a lombard városokkal. Mivel a Lombard Liga a pápa támogatását élvezte, Frigyest ismét kiközösítették. Uralkodása vége felé üldöztetési téveszméktől hajtva sajnálatosan brutálissá vált. Többek között, megvakíttatta fő miniszterét és sok mást, akikről azt hitte, hogy összeesküdtek ellene. Halálakor a longobárdi háború még nem zárult le, de mivel nem volt utódja, a pápaság gyorsan visszaállította befolyását.

Russell II. Frigyest a történelem egyik legérdekfeszítőbb kudarcának nevezte.

Assisi Szent Ferenc (1182-1226); figyelemre méltó költő, egyetemes szeretettel

Őszintén szerető keresztény és szeretetre méltó ember volt, akinek követői ironikus módon az inkvizíció egyik  fő végrehajtóivá váltak.

Szent Ference Russell szerint a történelem egyik legszeretetreméltóbb embere volt. Jómódú családból származott, de egy leprással való találkozás arra ösztönözte, hogy feladja a gazdagságot, és néhány követőjétől körülvéve, aszketikus életet kezdjen. Az egyház először eretneknek tartotta a csoportot, mert a teljes szegénységre tett fogadalmuk túlságosan emlékeztetett az eretnek valdensek mozgalmára. 1210-re azonban III. Ince új rendként ismerte el őket, és alig két évvel Szent Ferenc halála után, IX. Gergely szentté avatta őt.

Szent Ferencre a történelem egy természetéből  fakadóan boldog emberként emlékszik, akinek az egyetemes szeretete nemcsak a keresztények, hanem minden élőlény iránt megmutatkozott. A keresztény szentek között egyedülálló módon magasabbra érdekelte mások boldogságát, mint saját üdvösségét. Mindezen becsületre méltó vonása mellett figyelemre méltó költészeti tehetséggel is megáldotta a sors.

A karma talán egyik legkeserűbb iróniájaként utódai fenekestől felforgatták a tanítását. Szegénységi fogadalmuknak hátat fordítottak, és mértéktelen luxusban éltek. Szent Ferenc bizonnyára azt sem hagyta volna jóvá, hogy a ferences rend harcosokat toborzott a pápát támogató guelf párt megerősítésére, akik Lombardiában a császár mellett álló ghibellinek ellen folytattak véres háborút.

A Szent néhány hűségesnek maradt követőjét Spirituálisoknak hívták. Az inkvizíció idején közülük sokat a saját rendjük képviselői juttattak máglyára.

Szent Domonkos (1170-1221); a fáradhatatlan eretnek üldöző

Az eretnekség üldözésének elkötelezett harcosa, aki szorosan kötődött az inkvizíció intézményéhez. Követői azonban sikeresen irányt változtattak, és az oktatás eredményes előmozdítói lettek.

Szent Domonkos életének fő célja az eretnekség elleni fanatikus küzdelem volt. Érdemei elismeréséül 1215-ben III. Ince hivatalosan is szerzetes rendként ismerte el a domonkosokat. Amint az inkvizíció beindult, a domonkosok még a ferenceseknél is buzgóbban kapcsolódtak bele a spirituális tisztogatásba. 

Domonkos utasításai eleinte arra szólították fel a követőket, hogy ítéljék el a világi tudományokat és ne vegyenek részt a bölcsészettudományok tanulásában sem. 1259-ben azonban a rend hatálytalanította a Szent eredeti rendeletét, és ezután az oktatás kulcsfontosságú intézményévé váltak. Tanulmányaik megkönnyítése érdekében a szerzeteseket nem kötelezték fizikai munkára, és az áhítat óráit is lerövidítették.

A sors bizarr fordulata, hogy a jóságos Szent Ferenc hívei egyértelműen elitélendő funkciót vállaltak az inkvizíció idején, míg az eretnekvadász és tudományellenes Szent Domonkos – akarva-akaratlanul is – egy felvilágosult oktatáspárti mozgalmat indított be.

A platóni és az arisztotelészi filozófia párhuzamba állítása

A skolasztikus filozófia Aquinói Szent Tamásban csúcsosodott ki. Míg a korábbi középkori filozófia elsősorban Platónra támaszkodott, Szent Tamással kezdődően az arisztotelészi hagyományok kerültek a skolasztika középpontjába. A korai platóni hatás elsősorban Boethius és a korábban említett Pszeudo-Dionüsius, egy 5-6. századbeli névtelen neoplatonista-keresztény író, munkásságában vehető észre.

Mivel a platóni filozófiáról való áttérés az arisztotelészi filozófiára jelentős változást jelentett a középkori gondolkodásban, érdemes a kettőt összehasonlítani. Ezt a Diffen.com internetes oldal alapján állítottam össze.

1. Platón úgy vélte, hogy minden tárgynak és fogalomnak van egy egyetemes változata az érzékelhető világon kívül – a platóni ideák –, míg Arisztotelész szerint az egyetemes forma magukban a fizikailag észlelhető dolgokban létezik. 

2. Platón elsősorban induktív érvelésre támaszkodott, amely egy gondolattal kezdődik és ennek tovább fűzésével fejlődött tovább. Platón szerint ilyen érvekhez nincs is szükséges az empirikus megerősítésre. Arisztotelész a deduktív érvelést hirdette, amely egy empirikus megfigyeléssel kezdődik, és annak értelmezése során vezet el a végkövetkeztetésig.

3. Mindketten megegyeztek abban, hogy a gondolkodás pontosabban tárja fel a  valóságot, mint az érzékeléssel való megtapasztalás. Platón azonban hangsúlyozta, hogy az érzékek megtéveszthetik az embert, míg Arisztotelész szerint az érzékek nélkülözhetetlenek a valóság megítéléséhez.

4. Az etikai kérdésekben Platón álláspontja az volt, hogy a tudás önmagában egy olyan erény, ami lehetővé teszi a jó vagy a helyes megismerését és így jó cselekedetekhez vezet. Arisztotelész nem gondolta, hogy az erényes cselekedethez elegendő tudni, hogy mi a helyes teendő, mert az embernek van egy választása, hogy milyen utat akar választani. Tehát az értékes élet kialakítása az egyén saját aktív részvételét is megkívánja.

5. Platón számára (aki ezt Szókratésztől kölcsönözte) a bölcs gondolatok önmagukban biztosítják az erényt, míg Arisztotelész számára az erényességhez elengedhetetlen, hogy a bölcs elgondolásokat tényleges cselekvés is kövesse.

6. Platón nézete szerint a boldogságot úgy érhetjük el, ha erényes életet élünk. Arisztotelész ugyan szükségesnek tartotta az erényességet a boldog élethez,  de a teljes emberi megelégedettséghez megfelelő társadalmi környezet kialakítása is nélkülözhetetlen.

Aquinói Szent Tamás (1225-1274); racionális érvek Isten létezése mellett

Tanítása máig a modern keresztény nézetek alapjául szolgál. Megkísérelte összeegyeztetni a teológiát, mint a hit képviselőjét, az arisztotelészi megfigyelésen alapuló filozófiával, mint az ésszerűség képviselőjével. Úgy vélte, hogy maga az Isten létezése logikai érveléssel bizonyítható, de a keresztény hit bizonyos alapigazságai, mint például az utolsó ítélet, csak kinyilatkoztatás útján ismerhető meg. Istent nemcsak az egyetemesek foglalkoztatják, hanem a konkrét, egyedi részletek is, ezért a hívők imája meghallgatásra talál. Bár a lélek az egyének megszületésekor keletkezik, a fizikai elmúlás után is halhatatlan marad. Averroesszal ellentétben azt hirdette, hogy a lélek összefügg az értelemmel. Ha azonban az értelem a hittel ellentétes következtetésre jut, akkor az értelem hitelességét kell megkérdőjelezni. Az „isteni törvények” kinyilatkoztatás útján váltak nyilvánossá, és a Bibliában lettek rögzítve. 

Szent Tamás domonkos rendi szerzetes volt, aki a legjelentősebb skolasztikus filozófussá vált. Tanításait a katolikus intézmények 1879-ben hivatalos filozófiájukként fogadták el. Munkájának eredményeként Arisztotelészt felváltotta Platónt, mint a skolasztikus mozgalom vezető filozófusa. Szent Tamás a domonkosok oktatás központú elkötelezettségét követte. Elfogadta, hogy maga Isten ugyan nem megfigyelhető, de ha Arisztotelész utasításait követjük, akkor megismerhetjük Isten teremtését, a világot. Mivel a teremtett világ a teremtő tükörképe, a világi tapasztalatok a teremtő bizonyos fokú megismerését is lehetővé teszik. Szent Tamás tehát, mintegy kiegészítőként, összekapcsolta az arisztotelészi megfigyelésközpontú filozófiát saját keresztény teológiájával.

Szent Tamás érvei isten létezése mellett

Szent Tamás egyik fő műve a Summa Contra Gentiles című könyv volt. Ebben azt próbálta bizonyítani, hogy bár a katolikus hit egyes alaptételei érveléssel is alátámaszthatóak, mások csak kinyilatkoztatással válhatnak nyilvánvalóvá. Az első csoportba Isten létezése és a lélek halhatatlansága tartozna, míg a Szentháromság, a megtestesülés és az utolsó ítélet szerinte a második csoportba kerülne.

Isten létezéséről kifejtett érvelése során elvetette a Szent Anzelm által bevezetett ontológiai érvelést. Szerinte ahhoz, hogy ezt az érvet  elfogadhassuk, ismernünk kellene Isten lényegét. Szent Tamás viszont úgy gondolta, hogy Isten lényegéről senki sem tud annyit, hogy következtetésre juthasson a létezéséről. Ehelyett Szent Tamás öt eredeti új érvet gondolt ki isten létezésének bizonyítására. Az érvek közül négy Arisztotelésznek a „mozdíthatatlan mozgatóra” vonatkozó elképzelésének a meglehetősen közvetlen származéka: 1. isten a mozdulatlan mozgató; 2. isten az ok nélküli ok; 3. isten a szükséges lény, amely minden esetleges teremtmény létezéséért felelős; 4. az isten a maximális tökéletesség, amelyhez minden kevésbé tökéletes dolog mérhető.

Ötödik érve azzal az arisztotelészi gondolattal kezdődik, hogy mindennek van célja, beleértve az élettelen dolgokat is. Míg az élőlényeknek lehet belső, önmagukból fakadó végcéljuk, addig az élettelenek nem képesek kijelölni önmaguk végcélját. Ettől függetlenül a végén minden teremtmény, az életteleneket is beleértve, eléri a végcélt, pl. a magból virág lesz. Ha viszont az élettelenek nem képesek önmaguk célját meghatározni, akkor kell lennie egy lénynek, aki kijelöli számukra ezt a célt. Szent Tamás számára ez a lény a keresztény Isten, aki minden elképzelhetőt és képzeleten túlit is magában foglal. Egy ilyen teremtmény létének (fizikai valóságának) és lényegének (természetfeletti valóságának) egyesülnie kell egymással, azaz Isten lényege egyben szükségszerűen az Ő fizikai valósága is.

Az esetleges és szükséges lények meghatározása

Ahhoz, hogy Szent Tamás Istenének ezt az egyedülálló természetét megértsük, előszőr meg kell határozni, hogy mik azok az esetleges és szükséges lények. Az esetleges lények hiánya vagy jelenléte a világegyetemben semmilyen természetes törvényt nem befolyásolna, azaz a létük nem szükségszerű. Ilyenek vagyunk mi, emberek is. A szükséges lény hiánya (nem létezése) viszont ellentmondana a világegyetem törvényeinek, ezért annak léte logikailag szükségszerű. Szent Tamás ezt a logikai szükségszerűséget vélte bebizonyítani a fenti öt érvvel, és a szükségszerű lényt a keresztény Istennel azonosította.

Ahhoz, hogy valódinak tekinthessük, minden esetleges lénynek szüksége van mind a lényegére, mind a létezésére. A márványkő lényege a márvány, de a márványság önmagában nem írja le azt a követ, amit a kezemben tartok, elvégre a kezemben lévő tárgy lehet egy márvány tömb, és nem egy márvány kő. A kő fogalma egymagában ugyancsak nem írhatja le a szóban forgó márványkövet, végül is tarthatok egy homokkövet is a kezemben. A márványkő fizikai valóságához tehát léteznie kell egy kőnek nevezett létnek és egy márványságnak nevezett lényegnek (esszencia), ennél fogva a kezemben tartott márvány kő valósága megkívánja, hogy a két tulajdonság együtt jelenjen meg. 

A szükséges lényben, mint a Szent Tamás által meghatározott Istenben, ez a két tulajdonság, lét és lényeg, nem választható ketté. Ha valaha is a kezemben tarthatnám Istent, nem mondhatnám, hogy valami mást, mint Isten létét markolom, mert a világon létező összes dolog ott koncentrálódna a kezemben Isten formájában. Azt sem mondhatnám, az „istenesszencia” lényeg egyik formája fekszik a kezemben, hiszen az „istenesszencia” természeténél fogva csak az Isteni létben képzelhető el.

Szent Tamás szerint Isten mindent tud sőt, mindent egyszerre tud, egy ugyanazon pillanatban. – Ezen a ponton eszembe jut Einstein félig tréfás kijelentése az időről: Az idő létezésének egyetlen oka, hogy ne történjen minden egyszerre. Ha ezt a kijelentést megpróbálom kissé behatóbban elemezni, akkor Einstein állítását így lehetne dekódolni: ha Isten létezik, és valóban egyszerre tud mindent, akkor minden csakugyan egyszerre történik. De az is lehet, hogy Einstein állítása inkább azt mutatja, hogy az időről alkotott elképzelése téves volt. Vagy Einstein talán burkoltan azt mondja, hogy olyan Isten aki mindent tud egyszerre mégsem létezik? Egy pillanatra talán érdemes elgondolkodni ezen. – 

Gondviselés, lélek, kinyilatkoztatás és értelem

Szent Tamást élénken foglalkoztatta a következő metafizikai kérdés: vajon isten tudatában van-e minden konkrét eseménynek úgy, ahogy a kereszténység feltételezi azt? Bekerül-e Isten tudatába, ha János megcsalja Erzsit, vagy Mari néni adakozik a templomnak? Vagy Isten csak az egyetemes és általános igazságot ismeri, ahogy azt Platón és Arisztotelész is feltételezte az általuk megalkotott természet feletti hatalomról?

Szent Tamás számára a válasz erre a kérdésre a teológiában keresendő. Ha a keresztény hit egyik alapvető tétele, a Gondviselés hiteles, akkor Istennek minden konkrét dolgot ismernie kell, nem csak az egyetemeseket és általánosat. – Tudnia kell rólam, az egyedi lényről, aki ezért például sikeresen imádkozhat a jóakaratáért. Az ima hasznossága természetesen a keresztény hit egy másik alapvető tézise. – Szent Tamás számos érvet sorakoztatott fel amellett, hogy Isten a világ minden konkrét dolgának tudatában van. Arra a észrevételre, miszerint a konkrét dolgok túl triviálisak Isten figyelmének elnyeréséhez azt állította, hogy „semmi sem teljesen triviális”, mert mindenben van valami nemes és megbecsülendő. – Számomra ez egy vonzó és szép gondolat, de mivel bizonyítékot még nem találtam rá, semmi több. – Szent Tamás Isten egyik elidegeníthetetlen sajátosságának tartotta, hogy semmit sem gyűlöl. – Mennyivel szebb világban élhetnénk, ha a kereszténység megpróbálná imitálni ezt az isteni jellemvonást! – 

Az angyalokat test nélküli lelkeknek tartotta, az emberekben viszont szerinte egyesül a test és a halhatatlan lélek. Averroestől eltérően tagadta, hogy az értelem elkülönülne a lélektől, mivel az értelem a lélek része. – Csak emlékeztetőként, Averroes a lelket halandónak tartotta, de az értelmünket a megosztható egyetemes értelemből nyerjük, ami halhatatlan. – Szent Tamás egyik érdekes elgondolása az, hogy a lélek nem a spermával jut belénk, hanem minden ember számára újjáteremtődik. Ha azonban ez igaz, akkor hogyan örökölheti minden ember Ádám eredendő bűnét? Russell szerint bár Szent Tamás felismerte ezt a paradoxont, nem foglalkozott vele tovább.

Szent Tamás hitvallásának egy másik látszólagos ellentmondása az, hogy bár a Gondviselést megváltoztathatatlannak hirdette, mégis szorgalmazta az imák hasznosságát.

Az emberek csakis Isten kegyelme által szabadulhatnak meg a bűntől, de ehhez át kell térniük a kereszténységre. Szent Tamás szerint az áttérés valójában nem lehet egy túlságosan nehéz feladat, hiszen az emberek végső boldogsága egyébként is az Istenről való elmélkedésben rejlik. Szent Ágostonhoz hasonlóan ő sem adott magyarázatot arra, hogy Isten miért enged be egyeseket a mennybe, míg másokat a pokolra vet.

Szent Tamás olyan isteni törvényeket vezetett be, amelyeket csak kinyilatkoztatással lehet megismerni és megérteni. Előírásai nagyjából összhangban vannak a mai keresztény egyházi gyakorlattal. Érdekesnek találatam, ahogy az egyik legtiltottabb cselekedet, a testvérfertőzés károsságát megindokolja: ebben a bűnben a férj és a feleség szeretete összefonódna a testvéri szeretettel. Ez a megerősödött vonzalom túl gyakori szeretkezéshez vezetne, ami elvonná a feleket az isten imádatától. Habár az élethosszig tartó cölibátust megengedte, a születésszabályozás más formáit természetellenesnek tartotta. – Szent Tamás tanainak ezen tétele máig érezhető gazdasági, politikai, társadalmi és törvényes komplikációkat eredményezett. Ennek egyik legutóbbi példája a Hobby Lobby nevű amerikai bolt hálózat sikeres pere, amely elengedte a hálózat kötelezettségét, hogy az alkalmazottak egészségbiztosításába belevegyék a fogamzásgátlás költségét. És ekkor természetesen még nem is gondoltuk végig a Föld fenyegető túlnépesedését, ami Szent Tamás, és az Egyház törvényei szerint egy tabu téma. – 

Arisztotelész filozófiájának kiváló ismeretében Szent Tamás sikeresen módosította az arisztotelészi gondolatokat, és illesztette be azokat a keresztény dogmákba. Ennek ellenére filozófiájának eredetiségét Russell bírálta a következők miatt. 

Platóntól és Szókratésztől eltérően Szent Tamás nem indult el egy ismeretlen úton, amit a logikai érveknek megfelelően követett volna. Csak olyan kérdéseket vizsgált meg, amelyekre a válasz a vallásos dogmákból már többé-kevésbé ismert volt. Így nem meglepő, hogy az a fajta igazság, amelyek bizonyítására ésszerű érveket keresett, a katolikus hitben már régen elfogadott volt. Erre az egyik példa Szent Tamás érvelése a házasság felbonthatatlansága mellett. Szerinte a válás azért helyteleníthető, mert az apa racionálisabb az anyánál és jobban megfelel a gyermek megbüntetésére, ezért jelenléte elengedhetetlen a gyereknevelésben. Nyilvánvalóan sok keresztény kételkedne abban, hogy a férfiak racionálisabbak, mint a nők, és még kevesebben értenének egyet a gyermek megbüntetését illetően. Ennek ellenére legtöbb keresztény monogám házasságon belül éli le életét. Tehát a keresztény házasságok zöme nem a Szent Tamás által felfedett racionális érvek miatt marad intakt.

Szent Tamás filozófiájának sebezhetősége ellenére is Russell értékelte azt az egyértelműséget, amellyel különválasztotta a vallás bizonyítható tanait a kinyilatkoztatáson alapuló tézisektől.

Szt. Tamás és Szt. Ágoston valláselméletének összehasonlítása

Szent Tamás és Ágoston egyetértettek az ész és a hit különválasztásában. A nézetük abban is hasonlított, hogy míg a hit igazsága ellentmondhat az értelemnek, az értelemből levont következtetések nem lehetnek a hittel ellentétesek. Véleményük szerint ilyen helyzet csak hibás érvelésből állhat elő. 

Szt. Ágostonnal szemben Szt. Tamás hitt abban, hogy bizonyos korlátozott szintű igazságot a nem hívők is megtalálhatnak. Abban viszont egyezett véleményük, hogy a legmagasabb szintű igazság csak hiten keresztül tudható meg. A hitet mindketten a szentírásokba vetett feltétlen bizalomban és Isten létezésének elfogadásában határozták meg. A logikai érveléseket az Isten megértésére tett kísérletként tartották számon.

A két teológus között az a fő különbség, hogy melyiket választottak útmutatóként a két nagy klasszikus görög filozófus közül. Szt. Ágoston gondolatai inkább platóét tükrözik, Szt. Tamás viszont inkább az arisztotelészi gondolatmenetet követte. Platón számára a valóság csakis az ideákban létezik, a konkrét dolgok pedig csak látszólagosak. Ezért valódi tudás nem nyerhető tapasztalatból, csak a gondolatokból. Szt. Ágoston annyiban módosította Platón erre vonatkozó nézeteit, hogy a logika és az értelem eszközeit csak az Istenben kételkedők számára tartotta szükségesnek. A keresztények a hitükön keresztül minden tudáshoz hozzájuthatnak. 

Platónnal ellentétben Arisztotelész az érzékelésnek és a gondolatoknak egyenlő fontosságot tulajdonított a megismerésben. Első lépésként az érzékszervek képesek megfigyelni és kísérletekkel megerősíteni a tapasztalatokat, így Platón konkrét dolgai hasznos információhoz juttatnak bennünket. A következő lépésben a gondolkodás mélyebb megértéshez vezet azt illetően, hogy a dolgok miért és hogyan történnek. Szt. Tamás világképe annyiban hasonlított Arisztotelészéhez, hogy az arisztotelészi transzcendens gondolatot egyenértékűvé tette a keresztény hittel, és a hitet összekapcsolta az érzékeinkre támaszkodó racionális érveléssel. 

Mint korábban említettem, Szt. Tamást megelőzően Platónt tartották a keresztény gondolkodók kulcsfilozófusának. Szt. Tamás munkássága eredményeként a kereszténység vezető filozófusa átmenetileg Arisztotelész lett, de a reneszánsz után Platón visszanyerte korábbi nimbuszát.

Roger Bacon (1214-1294); az emberi tévedések négy forrása

Meglehetősen világos elméjű tudós és filozófus volt, aki a tudatlanság és az emberi gonoszság négy forrásának feltárásával fején találta a szöget.

Nem szabad összetéveszteni Francis Baconnal, aki egy jóval későbbi, jelentős gondolkodó volt. Russell szerint Roger Bacon nem volt ugyan egy különösebben jelentős filozófus, de a tudományos megismerésre nyitott elméje miatt némi elismerésnek örvend a filozófusok között. A pogány gondolkodóknál sem habozott tudást keresni, így többek között az arab Avicenna és Averroes is hatottak rá.

A puszta elméleti érvelésekkel szemben hangsúlyozta a kísérletek és a megfigyelés fontosságát. Alkímiában és mágiában igen jártas volt, amik a mai megítéléssel ellentétben az akkori kor tudományos törekvéseinek két fő ágát képviselték. Ismert volt tehetséges matematikusként, és közel jutott a szivárvány magyarázatához is. Utazásai során Kolumbusz állítólag felhasználta földrajzi írásait. Kíméletlenül bírálata a kor vezetőit, és emiatt az egyházzal is meggyült a baja. Életének utolsó 14 évét végül börtönben kellett töltenie. 

Az emberi tudatlanság és tévedések éleslátó elemzése során négy alapvető hibaforrásra bukkant rá. 

- A kétséges tekintélybe vetett hit abból ered, hogy tudatlan emberek olyan magas státuszba juthatnak, ahonnan másoknak engedelmességet parancsolhatnak. Ennek illusztrálására túl sok jelenkori példa állna rendelkezésre.

- A szokás az a történelmi jelenség, amikor bizonyos tetteket azért végeznek el, vagy bizonyos állításokat azért hisznek el, mert ez a múltban is így volt.

- A tanulatlan tömegek előítélete; lásd például a boszorkányégetések, lincselések.

- Bacon véleménye szerint az összes tévedés közül a legveszélyesebb a látszattudás, amikor valaki a tudatlanságát valamiféle látszólagos bölcsesség mögé rejti el. Ez a sarlatánok és a mindennapok nagyképű alakjainak markáns vonása.

Ha a fenti lista nem is teljes, de ezek az éles megfigyelések bepillantást engednek az emberi tudatlanság, és az ebből fakadó gonoszság gyökereibe.

Páduai Marsilio (1270-1342); kísérlet a pápaság demokratizálására

A pápaság megváltoztatására tett erőfeszítései talán a jóval későbbi reformáció előjelének tekinthetők.

Bár a szó szoros értelmében nem volt filozófus, figyelemre méltó befolyása volt a pápaság demokratizálódásának elősegítésére. Egy Általános Tanács létrehozását javasolta, amelyet laikusok bevonásával demokratikus úton választottak volna. A pápa helyett ez a tanács a következő ügyekben döntött volna: kiközösítés, a Szentírás értelmezése és egyéb vallási kérdések. A pápasággal szembeni mély ellenérzését bizonyítja, hogy Baváriai Lajos császárt Róma megtámadására biztatta. A katolikus rendszer reformokkal való javítására tett erőfeszítései nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy megakadályozzák a kibontakozó protestáns mozgalmat. 

Ockhami Vilmos (1285-1347); Ockham borotvája; Isten nem ismerhető meg érveléssel

A valóság megismerésének lehető legegyszerűbb módszerét hirdette. Ehhez azt tartotta szükségesnek, hogy csak a kézzelfogható, konkrét esetekre összpontosítsunk anélkül, hogy az egyetemesekre gondot fordítanánk. Azt állította, hogy az egyetemesek csupán a hasonlóságok tudatunkban kialakult értelmezése, és ezzel megalapozta a konceptualizmust. Szt. Tamással ellentétben úgy vélte, hogy Isten viselkedését képtelenség ésszel elemezni. Jóval Thomas Hobbes előtt egy olyan társadalmi szerződést javasolt, amely elismerte a magántulajdonhoz való jogot, és szorgalmazta az uralkodók megválasztását. Miután az egyetemeset kivetette a tudás fegyvertárából, a tudás megszerzésére a részletek megfigyelése maradt az egyetlen rendelkezésre álló eszköz. Ez ellentétben állt Platónnal, aki elutasította az érzékelés értékét, de jól illeszkedett Arisztotelész megfigyelésen alapuló filozófiájába.

Páduai Marsilio befolyása alatt Ockham jelentős figyelmet szentelt a pápaság, a császár és más világi uralkodók közötti politikai események elemzésére. Fő filozófiai törekvése az eredeti, tiszta arisztotelészi filozófia visszaállítása volt Szt. Ágoston és az arab filozófusok értelmezése nélkül. Bár Szt. Tamás hasonló céljai részben sikeresek voltak az Egyházon belül, a ferencesek továbbra is Szt. Ágoston hagyományát követték, és számukra Platón maradt a középpontban. Ockham ezen szándékozott változtatni.

Neve leginkább az ún. Ockham borotvája révén ismert, ami egy probléma lehető legegyszerűbb megoldásának keresését írja elő: „Értelmetlen többel csinálni azt, amit kevesebbel is meg lehet tenni.” Ha a különböző magyarázatok a valóságot egyformán jól reprezentálják, akkor azt kell elfogadni helyesnek, amelyik a legkevesebb feltételezésen alapul.

Abból a meggyőződéséből kiindulva, hogy a dolgokat le kell egyszerűsíteni, az egyetemeseket nem látta szükségesnek a világ megértéséhez. Azt állította, hogy csak konkrét teremtmények – a platóni és arisztotelészi részletek – léteznek. Véleménye szerint az egyetemesek – Platón ideái – az emberi absztrakció termékei, és az elmén kívül nincs önálló létezésük. Ezek a gondolatok nagyon hasonlítottak a nominalizmus eszméihez, ezért őt tartják e doktrína egyik úttörőjének. Ockham egyetemesekről vallott nézete azonban némileg eltér a klasszikus nominalistáktól, mint például Roscelin, akik egyszerűen tagadták azok létezését. Ockham szerint az érzékelhető valóságban az egyetemesek ugyan nem léteznek, viszont mentális fogalmakként megtalálhatóak az elmében. Ezek a mentális fogalmak fejezik ki a világban tapasztalható hasonlóságokról alkotott elképzeléseinket. Ezzel a gondolattal előrevetítette a mérsékelt realizmus egyik formáját, a konceptualizmust.

Konceptualizmus

A konceptualizmus az egyetemesek egyik értelmezési módja, amely a nominalizmus és a szélsőséges realizmus között áll. Ha az emberiséget használjuk, mint az egyetemesek egyik példáját, akkor Platón szélsőséges realizmusa szerint az emberiség a minden emberben meglévő közös szubsztanciát jelenti. Mint ilyen, nem a megfogható valóságban fordul elő, hanem egy másik, az érzékszerveink számára elérhetetlen birodalomban. Ez, ahogy korábban már tárgyaltam, csak érveléssel válik hozzáférhetővé, megfigyeléssel nem. Platón elképzelése szerint minden ember magában hordozza az egyetemes emberiség egy kis részét, de az csak az emberiség ideájának egy tökéletlen mása. Platónnal ellentétben a konceptualizmus még a platóni ideák világában sem ismeri el az egyetemes emberiség létezését. A nominalistákkal ellentétben azonban elismeri, hogy az emberiség elmén belüli fogalma kifejezi az emberekre jellemző bizonyos tulajdonságokat. Ezért az emberiség nem egyszerűen minden valódi jelentés nélküli „flatus vocis”, ahogyan azt Roscelin mondaná, de nem is a valóság egy másik birodalomban létező formája, ahogyan azt Platón javasolná.

Úgy tűnik, hogy Ockhamnak jó oka volt, hogy a lényeget, az egyetemeseket, és az ok-okozati összefüggéseket egy objektív, de elérhetetlen szféra helyett az emberi elmében képzelje el. Ezzel ugyanis lehetővé tette Isten számára a dolgokkal való szabad manipulálást anélkül, hogy az objektíven létező dolgok korlátai ebben megakadályozták volna. Ezen akadályok nélkül például az ember megteremtése előtt Istennek nem kellett az egyetemes „emberiség” képét tanulmányoznia valahol az ideák birodalmában, vagy megismerni a kékséget egy tőle független másik szférában, mielőtt megteremtette volna a kék eget. Hasonlóképpen, ilyen formán Istennek nem volt oka aggódni a látszólagos ellentmondások felől, mint például az isteni előrelátás hatása a szabad akaratunkra, mert Ő mindent úgy alkot meg, ahogy neki tetszik. Istennek végül is nincs szüksége magán kívül létező gondolatokra ahhoz, hogy tudja, amit tudni szeretne – az én értelmezésem. Talán Ockham idézete segít a fentiek megértésében: „...lehetetlen megfejteni, hogy Isten hogyan ismeri a jövő kimenetelét.”

Ockham lényegében azt állította, hogy Isten korlátlan szabadsága miatt emberi ésszel lehetetlen a felfogni a tevékenységét. Szerinte sem a lélek halhatatlansága, sem a végtelen Isten létezése nem bizonyítható ésszel, csak kinyilatkoztatással. Ez nyilvánvalóan ellentétes Szt. Tamással nézetével, aki a hit bizonyos aspektusait az emberi elme számára hozzáférhetővé tette. Munkásságáért Szt. Tamást az egyház szentté avatta, míg Ockhamot elítélték azért, mert megkérdőjelezte Szent Tamás központi tézisét: Isten léte bizonyítható racionális érvekkel.

Occam megelőzte Thomas Hobbest egy újszerű társadalmi szerződés megfogalmazásában. E szerint Isten két hatalmat adott az embereknek: a magántulajdon hatalmát és a jog hatalmát, hogy olyan uralkodót válasszanak, aki őket, és nem valami különleges érdeket szolgál. Meglepően haladó elmére vall, hogy kiállt a szólásszabadságért valamint az egyház és az állam szétválasztásáért. – Az Egyház állami témákba való beleszólása a mai Amerikában ismét egyre inkább vita tárgya lett, a mai Magyarországon pedig az Alapjogokban rögzített valóság. – 

Ockham három féle forrást jelölt meg az új ismeretek szerzésére: a megfigyeléssel nyert tapasztalat, az önbizalom és a Szentírás. Számára a konkrét dolgok megfigyelése anélkül képes növelni az emberi tudást, hogy az egyetemesről és általános fogalmakról bármi elképzelésünk is lenne. A kidolgozott koncepciókra való támaszkodás nélküli intuitív tudás elfogadásával lefektette a pszichologizmus alapjait. A filozófia ezen sokféleképpen értelmezett ágát a filozófiai kérdések szubjektív pszichológiai eszközökkel való vizsgálatával lehet jellemezni.

Averroes-szal szemben, aki egy személytelen, mindenki által megosztott egyetemes intellektust feltételezett, Ockham egyetértett abban Szt. Tamással, hogy minden embernek megvan a maga egyéni szellemi lelke. Szerinte van egy „érzékeny lelkünk”, amely például vágyakozik az édességre, és egy „intellektuális lelkünk”, amely megérti, hogy az édes nem egészséges.

Russell úgy gondolta, hogy Ockham leválasztotta a logikát és az emberi megismerést a  teológiától, és ezzel hozzájárult a tudományos kutatás előmozdításához. Ockham volt az utolsó számottevő skolasztikus filozófus, és utána a reneszánszig semmi figyelemre méltó nem történt a filozófiában.

A pápaság hanyatlása

A 13. századra a nyugati katolikus egyház egy fokozatosan növekvő pápai hatalommal rendelkező monarchiává fejlődött. Ekkortájt azonban a pápaság és a vezető európai hatalmak közötti megnövekedő konfliktusok elindították a pápai hierarchia erózióját. Ez a Vatikánon belüli kiélesedő politikai harcokhoz vezetett, és 1328-ban egy ellenpápa megválasztásában tetőzött. A politikai nyugtalansághoz hozzájárult, hogy Ockham, Padovai Marsiglio, Cola di Rienzi és Wycliffe különféle új vallási eszméket kezdtek terjeszteni. A pápaság rálépett a nagy egyházszakadás útjára, és a reformáció szelei erősödni kezdtek.

A 13. századra több korábbi kultúra egybeolvadása alakult ki Európában. Ekkorra ismét felismerhetővé vált számos görög filozófus, köztük Püthagorasz, Parmenidész, Platón és Arisztotelész hatása. Nagy Sándor hódításai nyomán a keleti misztika jó néhány eleme átkerült Európába. Ezek között volt isten feltámadásának gondolata; isten testének rituális elfogyasztása, amit a keresztények az átlényegülés szertartásában vettek át; és egy új életbe való szertartásos beiktatás, ami a megkeresztelés elődjeként szolgált. A papság köznéptől való elkülönülése és misztikus erejének a politikai életben való egyre nyíltabb felhasználása Perzsiából, Szíriából, Egyiptomból és Babilóniából érkezett példákon alapult. Az Isten-ördög, jó-rossz kettőssége Perzsiában jelent meg előszőr a Zoroasztrián isten, Ahura Mazda imádatával. Ő volt az, aki megteremtette a jóistent, Penta Mainyt (a Szentlélek) és a gonosz istent, Ahrimant (Sátán).

Plotinus és Porphyriosz megpróbálták újjáéleszteni a görög filozófiát, de az egyszerű nép számára a koncepciók túl bonyolultak voltak. Ugyanebben az időben a Gondviselés egyszerű üzenetével a kereszténység sikeresen kezdte el hódítását.

A kereszténység több forrás szintézise volt. A judaizmustól átvette a Szent Könyv (Biblia) gondolatát valamint a pokol (Gehinnom) és a menny jól kidolgozott elképzelését. Ugyancsak a judaizmusból ered az a tézis, miszerint az egy, kiválasztott valláson kívül minden más vallás hamis és gonosz. A keresztények jó előrelátással eltörölték a faji kizárólagosságot és a kényelmetlen mózesi törvényeket (Mosaic Law), amivel lényegesen megnövelték az új vallás vonzerejét. Isten mindenhatóságát és a dualizmust a perzsáktól kölcsönözték ugyanakkor, amikor a pogány isteneket és azok imádóit Sátán követőinek minősítették. Az ortodox keresztény mozgalom fokozatosan elkülönült a félig-meddig kereszténynek minősíthető gnosztikusok fejlettebb filozófiájától. Órigenészen keresztül sikeresen átvették és módosították a neoplatonikus filozófiát. Az egyház a  pogányok közkedvelt szertartásaihoz igazodva kifinomította saját rituáléit, és így ebből a szempontból is versenyképessé vált. Az elkülönült papság eszméjét keletről vették át, és az egyházi hierarchiát a Római Birodalom politikai szervezetéről mintázták. Ennek eredményeként a kereszténység az Ószövetség, a keleti misztikus vallások, a görög filozófia és a római közigazgatás kombinációja lett.

Olyan pápák, mint Nagy Gergely, I. Miklós, VII. Gergely és III. Ince vezetésével a nyugati egyház köztársaságból lassan monarchiává fejlődött. A pápai hatalom végleges megszilárdítása az ellenpápa kiűzése és a guelfek 1289-es ghibellinek fölötti győzelme után következett be. Ekkor vette át Arisztotelész Platóntól a kereszténység ideológiai vezetését.

1300-ban VIII. Bonifác meghirdette az első Szent Évet (Jubilee). A Szent Év során általános megbocsájtást (indulgence) ígértek mindazoknak a zarándokoknak, akik a megjelölt időben Rómába mentek, elvégeztek bizonyos szertartásokat és pénzt fizettek. Az esemény akkora pénzügyi sikert aratott, hogy Bonifác a jubileum gyakoriságát 100 évről 50 évre, végül 25 évre változtatta. Bár Russell ezt az időszakot tekintette a pápaság csúcspontjának, nem nehéz észrevenni, hogy a Szent Év pénzügyekkel való összekapcsolásával a pápaság erkölcse kompromittálódott, és így elvetette a reformáció magvát.

VIII. Bonifác volt az utolsó pápa, aki a francia királytól független próbált maradni. 1309-ben V. Kelemen pápa Rómából Avignoniba helyezte át a pápaságot és ezzel erősen függő viszonyba került IV. Fülöptől. A francia királynak az Angliával vívott háborúihoz és a flamand lázadás megfékezéséhez egyre több pénzre volt szüksége. Mivel a király a longobárd bankárokat és a zsidókat már kifosztotta, figyelmét a gazdag templomosokra fordította. A király biztatására Kelemen pápa eretnekeknek nyilvánította a templomosokat, és vagyonukat elkobozta. A befolyt nyereségen a pápa és IV. Fülöp közösen osztozott.

Ezen a ponton Franciaország ellenségei egyben a pápa ellenségeivé is váltak. IV. Lajos bajor császár védelmébe vette a pápaságot kritizáló Ockham Vilmost és Páduai Marsigliot, míg Gaunt János, II. Richard angol régense (a Robin Hood gonosz hercege) Wycliffe-et fogadta be udvarába. Marsiglio meggyőzte a császárt, hogy induljon Róma ellen. A hadjárat balul sült el, és mindössze egy rövid életű ferences ellenpápát eredményezett (V. Miklós, 1328-1330). A császár ugyan kiűzte Rómából XXII. János pápát, de János Avignonban hatalmon maradt. Őt IV. Fülöp védelme alatt további hat francia pápa követte. Franciaországban még azután is több ellenpápa lépett trónra, miután XI. Gergely pápa visszaköltöztette a pápaságot Rómába. Ezzel megkezdődött a pápaság nagy nyugati szakadása.

Miközben a pápaság francia és olasz frakciói belső háborút vívtak egymás ellen, a pápaságnak a monarchikus nacionalizmus és a római arisztokrácia ellen is folytatnia kellett a harcot. Ezek közül a pápaellenes mozgalmak közül a legfigyelemreméltóbb Cola di Rienzi vezette megmozdulás volt 1347 körül. Di Rienzi, aki Petrarcát és Byront is megihlette, először az arisztokráciát űzte ki Rómából, majd a császártól függetlenné nyilvánította a római népet. Legvégül magával a pápával is szembefordult. Átmeneti sikerek után fejébe szállt a dicsőség, és ugyanaz a tömeg lincselte meg, amelynek érdekeit szolgálni vélte. 

Wycliffe (1320-1384); eretnek keresztény, aki az egyházi polgári felügyeletét követelte

A szegények oldalára állt, fellépett a magántulajdon ellen és polgári ellenőrzést követelt a papi ingatlanok felett. Mindennek a tetejébe egy olyan eretnek gondolatot hirdetett, mint az átlényegülés tagadását. A pápát felszólította a hamis Konstantin adományozási ügy tisztázására.

Wycliffe kezdetben egy köztiszteletben álló platóni realista filozófus volt Walesből, de később teológiai és társadalmi kérdések felé fordította figyelmét. A szegényekkel való rokonszenvének és a gazdag világi egyháztagok feletti felháborodásnak köszönhetően eretnekké nyilvánították. A magántulajdont bűnösnek ítélte, és polgári vizsgálatot kért annak eldöntésére, hogy a papság megtarthatja-e vagyonát. Mivel nézetei megkérdőjelezték a pápának való adófizetést, és mivel az angol királyok mindig is sérelmesnek találták ezt a gyakorlatot, Angliában támogatásra talált. – Alig száz évvel később a pápai adók nehezményezése lett VIII. Henrik uralkodása alatt az az anglikán egyház megalapításának egyik oka. –

Wycliffe egészen odáig ment el a pápaság bírálatával, hogy a pápát Antikrisztusnak kiáltotta ki, és a hamis Konstantin adomány elfogadása miatt minden pápát hitehagyottnak nyilvánított. Emellett tagadta az átlényegülés valóságát, a szentségeket, és élesen bírálta a szerzetesi rendszert. Valami csoda folytán az Oxfordi Egyetem, ahol tanár volt, képes volt megvédeni a pápai megtorlás ellen. Russell igen hozzáillően megjegyezte, hogy „az angol egyetemek már akkoriban is hittek az akadémiai szabadságban”.

Utolsó éveiben korábbi angol védelmezője, John Gaunt is ellene fordult, amikor nem ítélte el az 1381-es parasztlázadást. Bár Wycliffe meghalt még mielőtt utol érhette volna a pápa bosszúja, követőit kíméletlenül üldözték. A konstansai zsinaton (1414-1418) még csontjait is elégették. Husz szülőföldjén, Csehországban viszont mozgalma egészen a reformációig fennmaradt.

A pápaság nagy kelet-nyugati szakadása (1378-1417)

A katolikus egyház közel 40 éven át kettészakadtan működött egy francia és egy olasz pápával. Ez idő alatt a törökök egyre jobban fenyegették Konstantinápolyt. Az oszmán uralom elől menekülő görög bevándorlók az olasz városokban találtak menedéket, ahová magukkal vitték a klasszikus görög művészetet és a platói gondolatokat. A kor további jelentős változásai közé tartoztak a tengeri felfedező utak, a puskapor elterjedése, a középosztály megerősödése és az erősödő református mozgalmak. Mindezek a fejlemények egy új világrend kialakulásához, a reneszánszhoz kezdték gyűjteni a momentumot.

1378-ban VI. Urbán Rómában és VII. Kelemen Avignonban indította el a negyven évig tartó nagy nyugati egyházszakadást. Franciaország és Skócia az avignoni pápát támogatták, az olasz államok és Anglia pedig a római pápát. A pápaság első újraegyesítési kísérlete 1409-ben kudarcot vallott a pisai zsinaton, ahol egyik pápa sem volt hajlandó lemondani címéről. A pisai zsinaton végül mindkét pápát eretneknek nyilvánították, és harmadik jelöltként egy volt kalózt, XXIII. Jánost választották meg pápának. A következő alkalommal a konstanzi zsinaton (1414-1417) leváltották XXIII. Jánost, és ezután az avignoni pápa lassan jelentéktelenné vált. Az avignoni pápasát hanyatlása részben a francia támogatás csökkenésének volt köszönhető, mivel Franciaország vereséget szenvedett Anglia ellen. 1417-ben az olasz párt végül V. Mártont választotta meg kizárólagos pápává.

Huss Jánost, Wycliffe cseh követőjét meghívták a konstanzi zsinatra. Bár biztonságot ígértek neki mégis máglyán égették el. Ez a hitszegő tett hosszú konfliktust indított el az egyházon belül. A reformokat szorgalmazó küldöttek eleinte még megbeszéléseket tartottak a pápával, de az V. Márton pápa halála után jövő IV. Jenő mindenféle kapcsolatot megszüntetett a reformátorokkal. A pápai pozíció az 1439-es ferrarai zsinat során megerősödött, amikor az Oszmán Birodalomtól való félelmében a görög egyház néhány névleges engedményeket tett Rómának. Bár a pápa soha nem nyerte vissza a valódi hatalmat Konstantinápoly felett, a zsinat eredményeként IV. Jenő tért nyert a reformátorok ellen.

A következő évszázad számos kulcsfontosságú változást hozott a középkori társadalomban. A puskapor elterjedése megerősítette királyok seregeit a helyi feudális nemesség ellen, és egy újonnan kialakult, erősödő középosztály megingatta a hagyományos arisztokrácia befolyását. A reformmozgalmak meggyengítették a pápai hatalmat, és a század végére a pápa elvesztette a francia király támogatását is.

A császár seregeitől megszabadulva az észak-olasz városok felvirágoztak. Felhalmozódott vagyonukkal Konstantinápoly elesése után képesek voltak támogatni a törökök által kiűzött görög bevándorlókat. A bevándorlók magukkal hozták a platóni hatást, valamint a klasszikus művészet és építészet tiszteletét. A feltörekvő olasz humanista mozgalom készségesen üdvözölte az új hullámot.

A tengeri felfedezőutaknak köszönhetően a világ sokkal nagyobbá vált lett, és a kopernikuszi csillagászati forradalom még tovább terjesztette az univerzumot. Ugyanakkor minden tanult ember számára világossá vált, hogy Konstantin adományozása hamis volt, és ezzel csorbát szenvedett a pápa hatalomigényének jogossága. Az új, emberközpontú világért folytatott küzdelmet jól szimbolizálja az különös véletlen, hogy a művészetek és tudomány eminense, Leonardo da Vinci, egy évben született a könyvégető, megszállotton vallásos Savonarolával. A levegőben terjengett a reneszánsz illata.

Reneszánsz (14-17. század)

Az olasz reneszánsz az újraéledő görög kulturális befolyás és a katolikus dogmákat megkérdőjelező, látványos olaszországi tudományos forradalom nyomán fejlődött ki. Ezt megelőzően a filozófia olyan általános témákat vizsgált, mint az élet végső célja. Az évszázad tudományos eredményei azonban megnövelték az emberek önbizalmát, és a filozófia tárgyát egy praktikusabb, cselekvés-vezérelt irányba terelték. Ekkor honosodott meg egyre jobban az individualizmus, és a horizonton egyúttal feltűnt az anarchia felé történő kisiklás veszélye is. Ezt a veszélyt felismerte Machiavelli, és védelemként egy erős kezű, erényes vezetőt próbált népszerűsíteni.

A reneszánsz korát az egyház tekintélyének csökkenése és a tudomány növekvő befolyása jellemezte. – Úgy tűnik, hogy manapság egy ezzel ellentétes tendencia uralkodik a világban. – A régi arisztokráciát fokozatosan felváltották a gazdag kereskedők, és az egyháztól visszakapták a királyok a politikai-igazgatási hatalom jó részét. Az államvezetés fejlődése a monarchiából vagy a demokrácia vagy a zsarnokság felé mozdult ki. Ezek a fejlemények készítették elő a terepet az eljövendő társadalmi forradalmakhoz.

Olaszországban az Egyház háttérbe szorulása nem a tudományok miatt indult el, hanem inkább az ókori világ iránti nosztalgikus érzésekből fakadt. A tudományos forradalom Európában valamivel később, 1543-ban kezdődött Kopernikusszal, és a 17. században Keplerrel és Galileóval erősödött tovább. A tudomány és a dogma közötti harc azóta is tart; talán mondhatjuk, hogy a tudomány lassú térnyerésével. 

Russell éles különbséget tett az intellektuális, tudományos szigor és a diktatórikus vallási elvárások között. A vallási gyakorlattól eltérően, a tudományban nem büntetik, vagy legalább is nem lenne szabad büntetni azokat, akiknek racionális érveik vannak bármely tudományos tézis ellen: „… a tudományos következtetések csak feltételesek, valószínűségi megfontolások alapján születnek, és bármikor módosulhatnak.” Ezzel szemben a vallási dogmákat teljes bizonyossággal hirdetik örökkévalónak és megváltoztathatatlannak. – Tudatában vagyok, hogy a tudományos életben is előfordulnak dogmatikus tendenciák, de mindent összevetve ezek idővel mégis eltűnnek, amint túlélik érvényességüket. – 

Elemzésében Russell külön választotta a világ megértését célzó elméleti tudományokat a világ megváltoztatására törekvő gyakorlati tudományoktól. Ezeket ma elméleti és alkalmazott tudományoknak nevezzük. A kettő közötti kapcsolat már a reneszánsz óta nyilvánvalóvá vált. Galilei és Leonardo korában például a gyakorlati tudományok katonai alkalmazása vált az elméleti tudományok elsődleges mozgatórugójává. A kettő kombinációjának eredménye, hogy a tüzérség és az erődítmények kialakítása ebben az időben jelentősen fejlődött. – A katonai igények stimuláló hatása a gyakorlati tudományok fejlődésére ma is folytatódik például az űrkutatásban, a GPS kifejlesztésében, a számítástechnikában stb. – 

Habár Russel üdvözölte a tudományos fejlődést és az emberek ezzel járó megnövekedett önbizalmát a világ irányíthatóságát illetően, de fenntartásai is voltak. Szerinte a célirányos tudományok olyan irányba vitték el a filozófiát, amely könnyen kizsákmányoláshoz vezethet. – Ez alatt talán azt értheti, hogy amikor a filozófusok egy gondosan kidolgozott út keresése helyett a sikeres végeredményre koncentrálnak, könnyen elveszthetik morális iránytűjüket. – Russell mindenesetre veszélyesnek tartotta ezt az eredményközpontú irányzatot, „amely ellen a józan filozófiának ellenszert kell találnia”.

Miután az emberek némileg felszabadultak az egyháznak való engedelmesség elkötelezettsége alól, megnőtt az individualizmus iránti vágy. Ez a törekvés időnként anarchizmusba torkollott. Habár Machiavelli megpróbálta féken tartani az individualista tendenciát, összességében a filozófia mégis az egyén és a szubjektivitás irányába kezdett mozdulni. Russel szerint jól jellemzi ezt a folyamatot Descartes filozófiája, amely szerint minden tudás az ember saját létének bizonyosságával kezdődik („gondolkodom, tehát vagyok!”).

Russell itt egy rövid kitérőt tett az anarchia elleni harc történelméről. Szerinte már az ókori római világ megkezdte az anarchia ellenszerének keresését, de megfelelő ideológia híján csak az erőre támaszkodhatott, ami csak korlátozott sikereket hozott. Mivel szívük mélyén az emberek békére vágynak, az anarchia elleni erőszakos római fellépést a tömegek nem tudták elfogadni, ezért nem támogatták Róma törekvését. Később a Katolikus Egyház is felvette az anarchia elleni harcot, sőt még egy ideológiát is képes volt felvonultatni ellene. Russel szerint azonban a keresztény ideológia megalapozatlan, csupán egy gondolat bizonyíték nélkül. Mint ilyen az egyház kétséges ideológiája szintén nem tudta a tömegeket mobilizálni az anarchikus mozgalmak ellen, és így hatástalan maradt.

Az individualizmus és az anarchia között egészséges egyensúly helyreállításához Russel szerint egyesíteni kellene a Római Birodalom „szilárdságát” Szent Ágoston „Isten városának” az idealizmusával. Russell ezt csak egy új filozófia létrejöttével látta kivitelezhetőnek, amit azonban tovább nem részletezett.

Az olasz reneszánsz (XIV-XVI. század)

Az olasz reneszánsz Firenzében született és központjai Milánóban, Velencében, Rómában és Nápolyban alakultak ki. A korszak visszatért a klasszikus görög kultúrához, megújította a művészeteket, és Arisztotelész helyében visszahelyezte Platónt a filozófia piedesztáljára. A skolasztikus filozófia merevségén enyhítettek a görögországi új gondolatok és a mohamedán hatások. Biztató kezdetek után a pápaság belharcokkal, mérgezésekkel, boszorkányégetéssel és az erkölcsi hanyatlás egyéb jeleivel érte el mélypontját, amely Róma 1527-es protestáns kifosztásában tetőzött. Az itáliai reneszánsz végét a meginduló ellenreformáció jelentette, ami az 1545-1563 közötti tridenti zsinattal kezdődött és 1648-ban ért véget a harmincéves háborúval befejeztével.

Az olasz reneszánsz korai szakaszát nem a tudományok iránti tisztelet jellemezte, hanem sokkal inkább az asztrológia megerősödése és az ősi babonák visszatérése. Az egyházi dogmák helyében azonban ismét megjelent az antik gondolkodás, ami teret hagyott az érveknek és a kételyeknek és ezzel egy rugalmasabb világszemléletet tett lehetővé.

Az olasz reneszánszot az öt fő olasz királyság – Milánó, Velence, Firenze, a Vatikán és Nápoly – politikai, erkölcsi és teológiai befolyása határozták meg.

Milánóban a Hohenstaufenek fölötti győzelem után 1277-1447 között a Visconti család került uralomra. A 15. sz. második felében a Sforzák vették át a hatalmat és sikeresen egyensúlyoztak a francia és a spanyol befolyás között, mígnem V. Károly császár 1535-ben annektálta Milánót.

Az 5-6. századbeli barbár invázió ellen menedékül szolgáló Velencét a barbárok soha nem tudták meghódítani. A város kezdetben a keleti császárokhoz állt közel, így Rómától való függetlenségét nagymértékben megőrizte. A város Nagytanácsának tagjai választották meg a Tízek végrehajtó tanácsát, amely az összes kormányzati feladatot irányította. A város élére a Dózsét választották meg egy életre, de a címet nem lehetett örökölni. Habár feladatköre meglehetősen formális volt, mégis jelentős befolyással rendelkezett a velencei életre. A reneszánsz kori velencei diplomácia ravasz és rendkívül sikeres volt. Mivel az Ázsiával folytatott virágzó kereskedelmét – lásd Marco Polo – Konstantinápoly akadályozta, 1204-ben Velence elérte, hogy III. Ince pápa akarata ellenére a negyedik keresztes hadjárat Jeruzsálem helyett a Bizánci Birodalom ellen forduljon. Mivel a hadjárat eredményeként Bizáncban egy 57 éves latin dominancia jött létre, a pápa készségesen megbocsátotta a keresztesek engedetlenségét. Az olasz uralomnak 1261-ben vetett véget a Niceai Birodalom, amikor visszavette Konstantinápolyt. 1453-ban az oszmánok elfoglalták Konstantinápolyt, és velencei Ázsiával való kereskedelme újabb csapást szenvedett. Nem sokkal később Afrika körülhajózásával Vasco de Gama 1497-ben elérte Ázsiát, és az így kialakult új alternatív kereskedelmi útvonallal tovább gyengült a város kereskedelmi jelentőségét. Velence végleg elvesztette függetlenségét Napóleon idején.

A 13. században Firenze volt Olaszország legfejlettebb városa és a reneszánsz kiindulópontja. A város nemessége a ghibellin pártot támogatta, akik a császár szövetségesei voltak. Velük szemben a város kereskedői a guelf párt mellé csatlakoztak, akik a pápa érdekeit képviselték. 1289-ben a ghibellinek vereséget szenvedtek, és a Mediciek megkezdték felemelkedésüket. Eleinte demokratikus vezetőként működtek, de az 1400-as évek közepére Cosimo dei Medici a város de facto vezetője lett azzal, hogy a választási folyamatot sikeresen manipulálta. Unokája, Lorenzo, a század végére tovább erősítette a Mediciek hatalmát. 1494-ben Savonarola forradalma ideiglenesen kiűzte a Medicieket a városból, amíg 1498-ban nyilvánosan meg nem égették. Ekkor egy rövid ideig tartó köztársasági hatalom megosztás következett, ami után a Mediciek hatalma 1512-ben teljesen helyreállt. A Mediciek egészen 1737-ig uralták Firenzét Toszkána hercegeiként, de akkorra a város már viszonylag jelentéktelenné vált.

Az olasz reneszánszra a Vatikán is nagy hatással volt. Ez idő alatt a pápai befolyás növekedett, de ugyanakkor a pápa spirituális tekintélye csökkent. V. Miklós (1447-1455) volt az első igazán reneszánsz pápa, aki nagyra becsülte a tanult adminisztrátorokat. Apostoli titkára, Lorenzo Valla volt az, aki feltárta és nyilvánosságra hozta, a Konstantin-adomány hamisítvány voltát. Valla Epikurosz késői követője volt, aki odáig ment el, hogy Szent Ágostont eretneknek nevezte. A pápai udvaron belüli humanista irányzat és a vaskalapos tisztviselők küzdelme egészen 1527-ig tartott, amikor a protestáns erők kifosztották Rómát. 

A reneszánsz pápaság idején a pápák erkölcsisége talán a lehető legmélyebb pontra süllyedt. VI. Sándor pápának és törvénytelen fiának, Borgia Caesarnak az uralkodását gyilkosságok, háborúk, boszorkányégetések és különféle botrányok jellemezték. – A pártatlanság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy egyes egyháztörténészek sokkal kedvezőbben ítélték meg VI. Sándor pápaságát. – Az elégedetlenség X. Leó (1513-1521) uralkodása alatt tetőzött. Az utolsó csepp a pohárban Leó búcsúi ígérete volt azoknak, akik adakoztak a Szent Péter-bazilika újjáépítésére. A pápai akció elleni tiltakozás része lett Luther Márton 95 tézisének, amely 1517-ben ténylegesen elindította a reformációt.

II. Frigyes császártól kezdve Szicília és Nápoly története párhuzamosan haladt. Frigyes egy mohamedán stílusú felvilágosult, de despotikus monarchiát vezetett be. Unokáját 1266-ban elűzték a franciák, de 1282-ben a Szicíliai Vecsernyeként ismert lázadás során a francia erőket lemészárolták, és Aragóniai III. Péter vette át az uralmat. A franciákkal vívott sorozatos háborúk után végül Aragóniai Ferdinánd szerezte meg Nápolyt és Szicíliát 1502-ben. Az olasz reneszánsznak a spanyol uralom és az ellenreformáció vetett véget. Miután a protestánsok 1527-ben kifosztották Rómát, a pápaságon belüli forrongások is lecsendesedtek.

Az olaszországi városok között gyakori volt a harc, de ezek egészen 1494-ig többnyire vértelenek voltak, amikor is a franciák léptek színre. Russell ironikusan jegyezte meg, hogy az olaszok megdöbbentek, amikor látták, hogy a csatákban a franciák valójában embereket öltek. Spanyolország és Franciaország folytatta az egymás elleni vérontást, az olasz városállamok pedig pillanatnyi érdekeik szerint játszották ki kártyáikat a két fél között. Ebben az időben még egyáltalán nem létezett olasz nemzeti egység.

A reneszánsz megtörte a merev skolasztikus filozófiát, és újjáélesztette Platón közvetlen tanulmányozását a neoplatonisták vagy az arab kommentátorok közvetítő szerepe nélkül. Az 1438-as ferrarai zsinaton a nyugati és keleti egyházak néhány évtizedre ismét egyesültek. Mivel a nyugattal szemben a Bizánci Birodalomban Platón sosem vesztette el filozófiai vezető szerepét, gondolatai ismét visszajutottak keletről Európa nyugati részébe. Firenzében a Mediciek megalapították a Firenzei Akadémiát, ahol elsősorban Platón tanulmányozásával foglalkoztak. Az új hatásokra megnövekedett az intellektuális frissesség értéke, szemben a kolostoron belüli ortodox meditációkkal. Mindennek ellenére a kor humanistáit túlságosan elfoglaltak az ókor felé fordulás, és nem alkottak semmilyen figyelemre méltó új filozófiát.

Az értelmiségiek, bármennyire is viszolyogtak a pápák erkölcstelen életvitelétől, mégis csak abban reménykedtek, hogy munkát találnak náluk. Az egyházi romlottság elleni egyetlen számottevő megmozdulás Savonarola forradalma volt, de ő egyáltalán nem képviselte a reneszánsz értékeket, inkább a sötét középkor maradékaként tűnt fel a színen. Kezdetben a humanisták hittek a babonákban, az asztrológiában, a mágiában és a boszorkányságban. VIII. Ince bullájával 1484-ben kezdetét vette a boszorkányégetés szégyenletes gyakorlata.

Összességében elmondható, hogy a humanisták nem annyira a tudomány felé fordulással próbáltak megszabadulni az egyház dogmáitól, hanem inkább a különféle antik „zagyvaságok” (Russell szóhasználata) felé nyitották meg az emberi elmét. Ezekre az időkre az erkölcsök romlása nyomta rá bélyegét. Mi más bizonyíthatná jobban a kor züllöttségét, mint azok a püspökök, akik egy-egy pápai meghívásra saját borukat vitték el, mert féltek a mérgezéstől? Savonarola kivételével az uralkodók és vezetők nem a közérdekkel törődtek, csak a maguk gyarapodásával. (Ha jól látom, a mai Magyarországon sem sokkal különb a helyzet ma.) Figyelmen kívül hagyva az olasz egység megteremtésének szükségességét, a helyi uralkodók gyakran külföldi erőket hívtak segítségül, köztük még a törököket is, hogy megoldják a szomszédaikkal fennálló vitákat.

Russell elismerte, hogy ha filozófiában és erkölcsiségben nem is, de az építészetben, a képzőművészetben és a költészetben a reneszánsz nagy érdemeket szerzett. Olyan kiemelkedő személyiségek, mint Michelangelo, Da Vinci és Machiavelli megmutatták, hogy a keresztény tanokon kívül más értékes vélemények is léteznek. Csakúgy, mint Nagy Sándor idejében, az egyéni zsenialitás újra felvirágozhatott.

Russell felismerni vélte, hogy a történelem során végig egy nyugtalanító feszültség maradt fent az egyéniség (individualizmus) és a társadalmi rendszer (közösség) stabilitása között. Ezzel összhangban az egyéni emberi teljesítmények reneszánsz virágzása egy olyan társadalmi rendszerben született meg, amely a bizonytalanság számos jelét mutatta. Anélkül, hogy választ tudott volna adni, Russell megkérdezte: „Mennyi gyilkosságot és anarchiát vagyunk készek elviselni ahhoz, hogy a reneszánszhoz hasonló nagyszerű eredmények születhessenek?”

Machiavelli (1467-1527); az uralkodónak meg kell védenie a társadalmat az anarchia ellen

Egy viharos történelmi helyzetben a stabilitást fenntartó erőnek tekintette az egyházat. Az olasz városállamok felszabadítása és egyesítése iránti vágytól vezérelve hajlandó volt elnézni Caesar Borgia korrupciós bűneit. Szerinte csak egy Borgiához hasonló erős vezető lenne képes megfékezni az anarchiát és biztosítani a nemzeti függetlenséget.

A filozófia szempontjából meddő reneszánszban kiemelkedett Machiavelli politikai filozófiája. A Savonarola 1498-as bukása és a Mediciek 1512-es visszatérése közötti időszakban a firenzei köztársaság irányította a várost. Machiavelli tisztviselőként dolgozott ebben az időszakban, és ezért kiesett korábbi mestere, Lorenzo Medici kegyeiből. Ekkor írta meg legismertebb művét, a Herceg címmel. Habár Lorenzo jóindulatát ezzel nem tudta visszanyerni, de a filozófiát és a világirodalmat egy értékes munkával ajándékozta meg. 

A könyvben személyes tapasztalatai és a történelem tanulmányozása alapján elemezte, hogy az miként jutottak hatalomra az uralkodók, hogyan tartották meg uralmukat és miért vesztették azt el. A herceg alapjául Caesar Borgia, VI. Sándor pápa törvénytelen fia szolgált. Jó adag szerencsével és még több intrikával, Borgia majdnem megnyerte a pápaválasztást, de egy váratlan betegség miatt végül elveszítette a jelölést. Borgia minden kétségen kívül korrupt életet élt. Többek között azzal is gyanúsították, hogy meggyilkolta saját bátyját. Bármennyire is gonosz volt azonban, képességei és okossága miatt Machiavelli nagyra tartotta. Egyedül azért hibáztatta Borgiát, mert nem állt ki Olaszországot egyesítése mellett.

Machiavelli pragmatizmusa szerint a vallás nem azért fontos a társadalomnak mert igazat hirdet, hanem azért, mert képes összetartani a társadalmat. Az egyházat főként azért hibáztatta, mert a pápák erkölcstelensége aláásta ezt a vallásos hitet, és elterelte a figyelmet az olasz nemzeti egységért folytatott küzdelemről. „Minél közelebb vannak az emberek a római egyházhoz, annál kevésbé vallásosak” – írta.

A Herceg legfontosabb üzenetével Lorenzot akarta bátorítani arra, hogy szabadítsa fel Olaszországot a spanyol és francia elnyomás alól. Ezt azonban ne valamiféle önzetlen indítékokból eredően kellene megtennie, hanem a hatalom és a hírnév szeretete miatt. "Az uralkodónak ravasznak kell lennie, mint a róka, és vadnak, mint az oroszlán," írta. A vezető szerinte lehet hívő, ha ez jól szolgálja terveit, de lehet hitetlen is, ha ez nem árt az ügynek.

VI. Sándor pápa, akárcsak fia, Borgia, az egyik legravaszabb és legkiismerhetetlenebb politikus volt. Sikereiken felbuzdulva Machiavelli arra a következtetésre jutott, hogy a vezetőnek nem kell a hagyományos értelemben vett erényekkel rendelkeznie, mint korrektség vagy jellemesség, csupán az erényesség látszatát kell mutatnia. – Bár nehezen tudom elképzelni, hogy az előző amerikai elnök kezébe vette volna Machiavellit, mégis, talán ösztönösen, követni látszott a Herceg tanácsát. A jelenlegi magyar vezető viszont elég nagy valószínűséggel gondosan elolvashatta Machiavelli művét. – 

Egy másik művében, a Diskurzusokban, Machiavelli arra szólította fel a hercegeket, nemeseket és közembereket, hogy a szükséges egyensúly megteremtéséért együtt vegyenek részt az alkotmány megalkotásában. Egyet értett azzal a régi aforizmával, hogy a nép hangja egyben Isten hangja is. A Diskurzusokban a szabadság eszméjéért is kiállt, habár nem határozta meg egyértelműen, hogy mit értett szabadság alatt. Russel sajnálatosnak tartja, hogy Machiavelli Diskurzusokban kifejtett haladó gondolatai elvesztek a Herceg erkölcstelenséget bálványozó üzenetében.

Míg korábbi politikai írók különböző bibliai és vallási érveket használtak fel politikai céljaik eléréséhez, Machiavelli nyers őszinteséggel jelentette ki, hogy a hatalom azok kezébe tartozik, akik képesek részt venni a szabad versenyben. Szerinte a politikai hatalom birtokosainak törekedniük kell a nemzeti függetlenség, a biztonság és a gondosan kidolgozott alkotmány biztosítására. Ha valaki ilyen nemes célokat kíván elérni, az oda vezető módszereket úgy kell kialakítani, hogy azokat a célokat el is érje. – Ezt a gondolatot fejezi ki a sokszor emlegetett, és legalább annyiszor megkérdőjelezhető mondás, miszerint a cél szentesíti az eszközt. – Machiavelli nyilvánvalóan hisz abban, hogy a jog mindig győz és „az ördög diadala rövid életű”. Ezért a győzelem végül azoké kell legyen, akiket a közvélemény erényesnek tart. 

Russell azért nem ért egyet ezzel a koncepcióval, mert a kormányzó párt az erényesség definicióját propagandával bármikor manipulálhatja, és a nyilvánvaló csalások számtalan esetben sikerrel jártak. Azért is bírálta Machiavellit, mert a társadalmat nem egy fejlődő, változó szervezetként ítéli meg. Ezért aztán munkájában olyan múltbeli vezetők tapasztalataira támaszkodott, mint Lycurgus spártai király, az athéni Szolón, vagy  Nagy Sándor, akik mind a reneszánsznál lényegesen egyszerűbb társadalmi közegben működtek.

Russell Hitlerre és Sztálinra hivatkozva zárta le a Machiavelliről szóló fejezetet,  akik nagyjából ugyanúgy irányították a társadalmat, mint az ókori vezetők és természetesen Machiavelli fiktív hercege. Russell úgy érezte, hogy a 20. század első felében a nyugati világ egyre inkább machiavellistává vált.

Az északi reneszánsz (XV-XVII. század)

A reneszánsz északon később kezdődött, mint Olaszországban, és Olaszországgal ellentétben gyorsan a vallási reformációs mozgalom hatása alá került. Ennek eredményeként az északi reneszánszot bizonyos fokú ártatlan nyíltszívűség jellemezte. Míg az olasz reneszánsz az anarchikusabb, erkölcstelenséget is megengedő szabadságot kereste, az északi reneszánszban az erényes közösségi élet vált központi kérdéssé. A mozgalomnak fontos részét képezte a Biblia akadémikus elemzése. Az Olaszországra jellemző személyes ismeretszerzési törekvések helyett az északi mozgalom a tudás széles körű terjesztését szorgalmazta. – Nekem úgy tűnik azonban, hogy a tanulás és ismeretszerzés akkoriban elsősorban a Biblia tanulmányozását jelentette. 

Erasmus (1466-1536); az egyház óvatos kritikusa

Noha a hivatalos vallást erősen bírálta, nem mert elég messzire menni ahhoz, hogy lépést tarthasson az erősödő reformációs mozgalommal.

Habár a szó szoros értelemében Erasmus (teljes nevén Rotterdami Erasmus) nem volt filozófus, kiválóan képviselte az északi reneszánsz gondolkodásmódot. Akárcsak barátja, Mórus Tamás, Erasmus is ellenezte a skolasztikus filozófiát. Luthertől és Kálvintól eltérően nem kívülről, hanem belülről, a pápaságon belüli reformokkal próbálta elérni az Egyház megújulását. A reformáció mozgalmát Mórus Tamással együtt elutasították, ezért párhuzamosan az irányzat erősödésével, mindketten lassan a jelentéktelenségbe süllyedtek.

Az Erasmus egyetlen figyelemre méltó munkája A balgaság dicsérete. A könyv Balgája maga a történet első személyű szatirikus narrátora. Nevéhez hűen azt vallja, hogy „…a legnagyobb boldogság az, ami önmegtévesztésen alapul, hiszen ezt a legkönnyebb elérni: könnyebb királynak képzelni magunkat, mint a valóságban királlyá válni.” Erasmus kigúnyolta a nemzeti és a szakmai büszkeségeket. A kor professzorait beképzelt majmoknak tartotta, akik boldogságukat a másokkal szembeni arroganciájukból merítették. – Nehéz nem észrevenni bizonyos párhuzamot a 2017-ben még hatalmon lévő amerikai elnökkel. –  

Balga bírálta a pénzért megvásárolható katolikus búcsút. Ellenezte a szentek imádatát is, beleértve Szűz Máriát. Szerinte Mária sokak számára fontosabbá vált mint maga Jézus, a Fiú. Balga nem fogadta el az átlényegülést, amely már a korai kereszténység megalakulás óta visszatérő érzékeny pont maradt az egyházon belül. Nevetségessé tette a skolasztikus filozófusokat, a pápát, a püspököket és a bíborosokat. A könyörtelen gúnyolódásból a szerzetesrendek ugyancsak kivették a részüket. Agybeteg bolondoknak titulálta őket, akikben kevés az igazi vallásosság, de igen nagyon szeretik magukat, és csodálják saját megelégedettségüket. Amikor ugyanezek a szerzetesek a végső ítéleten kedvező bánásmódért esedeznek, azzal kérkednek, hogy nem ettek húst, a pénzhez csak kesztyűvel nyúltak és hosszadalmas zsoltárokat énekeltek. Jézus így szakítja félbe őket: „...csak egy parancsot hagytam rátok, hogy szeressétek egymást, és lám ennek a parancsnak a követésével egyikőtök sem dicsekszik.”

A könyv üzenete az, hogy a vallás sokszor csupán az ostobaság egyik formája. Míg ezt a vallásformát könyörtelen ikonikussággal dicséri, a keresztény egyszerűséget példaként állítja az olvasó elé. Közel 300 évvel később Rousseau hasonló gondolatokat fejezett ki a vallásról, amikor a szervezett teológiát fölöslegesnek ítélte meg, mivel az igaz vallás nem a fejből, hanem a szívből fakad. – Kissé nehéz elfogadnom, hogy Rousseau a fejet, vagyis az értelmet, a szív, azaz az érzelmek mögé rangsorolta. Egy olyan korszakban azonban, amikor a vallást a tanult emberek az egyszerű emberek kihasználására alkalmazták, Rousseau állítása egészen más színben tűnik fel. – 

Minden kritikája és fenntartása ellenére Erasmus a végén mégis csak a katolikus vaskalaposság oldalán maradt. Az 1517-ben Lutherrel induló reformáció olyan új értékrendszert vezetett be a társadalomba, mint a hősiesség és a tolerancia. Ezeket a természeténél fogva félénk Erasmus nagy aggodalommal fogadta.

Sir Thomas More (1478-1535); Egy utópikus társadalom sok modern eszmével

Mórus Tamás egy élő példa volt arra, hogy mi, emberek nem egyszerűen jóknak vagy rosszaknak születünk. Annak ellenére, hogy hívő katolikusként felelős volt több protestáns máglyahaláláért is, utópiájában képes volt megteremteni egy toleráns társadalmat, amely a polgárok közös érdekeire és közös tulajdonságaira épült.

A korabeli írások Mórust mélységesen jámbor emberként jellemezték. Wolsey kancellár bukása után VIII. Henrik őt nevezte ki kancellárnak. Mórus végig megvesztegethetetlen maradt, de elvesztette a király kegyét azzal, hogy ellenezte Henrik Aragóniai Katalintól való válási szándékát és a pápával való szembefordulását. Amikor a király végül feleségül vette Boleyn Annát, Mórus visszautasította az esküvői meghívást. 1534-ben Henrik a parlamenttel elfogadtatta a felsőbbrendűségi törvényt, amely a királyt az anglikán egyház fejének nyilvánította ki. A felsőbbségi eskü megtagadása és további erősen kétséges vádak miatt 1535-ben Mórus a bakó pallosa alatt végezte.

Legszámottevőbb munkája az Utópia című könyv. Platón Köztársaságához hasonlóan, Utópiában sincs magántulajdon, hiszen „a közjó csak akkor virágozhat, ha minden dolog közös”. Egy másik haladó szellemiségű rendelkezés szerint, Utópiában mindenki egyenlő volt. A városokat egységes tervek szerint építették, a házak kapuit mindig nyitva kellett tartani, és a lakók minden 10 évben otthont cseréltek, hogy elkerüljék a magántulajdon kisértését.

Mórus elutasította azt a vádat, hogy a kommunizmus tétlenné és lustává teszi az embereket – Ez természetesen a történelem folyamán sokat, és szenvedélyesen vitatott kérdés maradt. Érzésem szerint Mórus elgondolása mindenképpen megérdemelne további elemzéseket azon túl, amit a kudarcot vallott kommunista/szocialista rendszerek kiértékelése kínálhatott. – A kommunizmus védelmében, Raphael Hythloday megállapítja, hogy minden más társadalmi formában „csak azt látom, hogy a gazdagok saját életüket gazdagítják azon a címen, hogy a közös jóért cselekszenek.” – Lehetséges, hogy Hythloday már akkor az amerikai és jelenlegi magyar törvényhozókról beszélt? – 

Az Utópiában a termelésnek a kereslethez kell igazodnia. Ha véletlenül mégis nem várt többlet keletkezne, akkor a 6 órás munkanapokat le kell rövidíteni, amíg a többlet felhasználásra nem kerül.

Utópia államformája képviseleti demokrácia közvetett választással. A herceget egy életre választják meg, de ha a zsarnokság jeleit mutatja, leváltható. A házassághoz szükséges a felek szüzessége, de a házasságkötés előtt a párnak meg kell látnia egymást meztelenül – Habár progresszív ötletnek tűnik, sok sikert a jegyesek szüzen maradásához! – Házasságtörés esetén a válás megengedett, de a vétkes fél nem házasodhat újra. Háborút Utópiában csak azért vállalnának, hogy megvédjék saját területüket…vagy felszabadítsák egy szövetséges területét a megszállás alól…vagy egy elnyomott nemzetet megszabadítsanak a zsarnokságtól – a háborúzásra való jogosultság feltételei egyre lazábbnak tűnnek, ahogy végigolvassuk őket… –  

Saját maguk helyett Utópia polgárai inkább zsoldosokra bíznák a háborúkban való részvételt. Azért, hogy a zsoldosokat ki tudják fizetni, megengedett bizonyos mennyiségű arany felhalmozása, de különben az arany és a pénz a polgárok számára semmi jelentőséggel nem bírna. Ékszerek csak gyerekeknek való, felnőtteknek nem. – Ó, ha erről hallana a feleségem…! – Ha zsoldosok híján a polgárokan is harcba kell szállni, a nőknek és a férfiaknak egyaránt részt kell venni a harcokban.

Vallási szempontból Utópia szokatlanul toleráns társadalom volna, ahol az emberek különféle istenekben hihetnek. Azok, akik hitetlenek kívánnak maradni, zavartalanul folytathatják életüket azon kívül, hogy nem tölthetnek be adminisztratív funkciót.

Ennek a középkorban elképzelt, elképesztően liberális utópia államnak az alapeszméi a háborúskodás ellenzése, a vallási intolerancia megszüntetése és az állatok öncélú gyilkolásának betiltása, beleértve a vadászatot is. Utópia polgárai nem mészárolnak le állatokat, ezt a munkát csak elítélt bűnözők végezhetik el. – Habár az állatoknak édesmindegy, hogy ki mészárolja őket, ez a megoldás a lakosság körében talán megőrizhet némi jóindulatú emberséget. – Utópiában az igazságszolgáltatás is messze a kora előtt járt volna. Többek között a korabeli elfogadott gyakorlattal ellentétben megszüntette volna a halálbüntetést.

Russell kétkedéssel fogadta Mórus utópiai társadalmának a felépítését, mert az nem hagyott volna esélyt a változatosságra és sokrétűségre. Szerinte az ilyesféle boldogtalan, egyhangú élet szükségszerű velejárója minden  előre megtervezett és túlszabályozott társadalom. – Itt vitába szállnék azért Russellel, mert talán egy intelligensen szervezett társadalomban elkerülhető lehet az egyformaság és a monotonság okozta elégedetlenség. Mindazonáltal Utópia aprólékosan szabályozott élete nem csak Platón Köztársaságára emlékeztet, de némileg a maoista Kínára is. –