Leibnitz-től David Hume-ig

 Gottfried Leibniz (1646-1716); a valóság megtestesítői az isten által előre programozott monádok

Mint a kalkulus egyik kidolgozója, a történelemben nemcsak filozófusként, hanem matematikai zseniként is biztosította helyét. Míg Spinoza a descartes-i dualizmust Természet/Isten formájában egyetlen szubsztanciára szűkítette le, ami egyesítette az anyagot és a gondolatot, addig Leibniz egy anyag nélküli szubsztanciát keresett, amit egyedül a gondolat határoz meg. Töprengései végén arra a következtetésre jutott, hogy a valóság egyetlen szubsztanciája az általa monádoknak nevezett kiterjedés nélküli, tehát anyagtalan, egymással kölcsönhatásban nem álló egységek sokasága. Bár a nomádok önmagukban nem foglalnak el teret, végtelen nagy számba csoportosulva mégis térbeli formákká alakulnak. Habár a monádok nem tudnak egymásra hatni, mi mégis úgy érzékeljük, mintha volna közöttük kapcsolat. Ez az illúzió a végtelenül előrelátó Isten tevékenységének az eredménye, amely a teremtés pillanatában minden egyes monádot felruházott az univerzum összes tulajdonságával.

Minden monád rendelkezik az ún. érzékelési képességekkel, de csak néhány kiválasztott monád képes gondolatok formálására. Ezek a monádok képezik a tudat alapját. Ezeknek a gondolatra is képes monádoknak a hatása a többi monádnál erősebb. Határtalan bölcsességében Isten úgy szinkronizálta a két fajta elemi univerzumok sokaságát, hogy paralel viselkedésük az okság illúzióját kelti: testem monád aggregátuma tehát nem azért mozog, mert az elmém monád aggregátuma erre utasította – ez lenne a valódi kauzalitás –, hanem azért, mert Isten az elmém és a testem monádjait külön-külön ilyen módon programozta be a teremtés előtt. Ennek eredményeként abban a pillanatban, amikor az elmém azt hiszi, hogy mozgásra utasította a testet, a testem valóban a teremtő eredeti utasítása szerint mozdul.

Mivel az eredendő bűn keresztény dogmájához elengedhetetlen a szabad akarat, Leibniz kötelességének érezte, hogy azt érintetlenül hagyja. Ebből a célból az embereket ún. szabad ügynököknek tekintette, akiknek tettei a domináns monádjaik hajlamait tükrözik. Az emberek így a szabad választás képzetében élhetnek. Az igaz, hogy a hajlamok is az isteni programozás eredményeként alakultak ki, de mivel Isten a lehető legjobb világot teremtette, Leibniz szerint ez a szintű determinizmus jól összeegyeztethető volt a vallásos dogmák által elvárt szabad akarattal.

Leibniz azzal érvelt, hogy a lehetséges világok legjobbjában bizonyos gonoszságot is el kell fogadni ahhoz, hogy a jóság értékét megbecsülhessük.

Isten létét egy különösen kifinomult gondolatsorral vélte bebizonyítani, ami magába foglalta „szükséges” és „esetleges” teremtmények fogalmát, valamint a „szükséges érv elvét” és az „örök igazság” tényét.

 

Russell Leibnizet minden idők egyik legragyogóbb intellektusának tartotta, de két ellentétes arcot vélt felfedezni benne. Az egyik arca egy optimista, ortodox és sekélyes populista képét mutatta, aki a befolyásos emberek dicséretét kereste. Filozófiájának ezt az oldalát úgy lehetne összefoglalni, hogy világunk „a lehetséges világok legjobbika”, amelyet egy végtelenül bölcs és előrelátó Isten teremtett. Tanításának ezt a részét a hannoveri uradalom fejedelme, aki mellesleg Leibniz munkaadója is volt, kétségtelenül nagy megelégedéssel fogadta. Ez volt az a Leibniz, akit Voltaire kigúnyolt a Candidban. – Mivel Leibniz két évvel az 1648-as vesztfáliai békeszerződés előtt született, ami a brutális harmincéves háborút zárta le, Leibniz egy viszonylag békés világban élt. Ez talán megmagyarázhatja optimista világképét, ami megmutatkozik a filozófiájában.

Russel szerint Leibniz az íróasztalába rejtette el a másik arcát, ahol az erre utaló munkáját csak jóval a halála után fedezték fel. Munkásságának ez az oldala egy mélyen gondolkodó, logikus és átfogó filozófust rajzol ki. – Itt meg kell jegyeznem, hogy nem minden szakember lát olyan éles különbséget Leibniz publikált és kiadatlan munkái között, mint Russell. – Leibniznek ez a „rejtett” filozófiai személyisége nagyon hasonlított Spinozára. Az jól ismert, hogy a kettő között közeli barátság állt fent egészen addig, amíg a társadalom nagy része ki nem vetette magából Spinozát. Talán Leibniz erkölcsi gyengeségére utal, hogy az egykori baráttal ezután minimálisra csökkentette kapcsolatát.

Attól függetlenül, hogy milyennek értékeljük filozófiai örökségét, a matematika fejlődéséhez Leibniz vitathatatlanul hatalmas mértékben hozzájárult az 1675 és 1676 között Párizsban kidolgozott kalkulus rendszerével. Ezt a munkát 1684-ben tette közzé, három évvel Newton saját kalkulus változatának megjelenése előtt. Habár a sors különös véletlenje folytán a matematikai két óriása egyszerre alapozta meg a differenciál-integrál számítás alapjait, a plagizálás egyik oldalról sem jöhetett szóba. Ettől függetlenül Leibniz és Newton között elkeseredett elsőbbségi vita alakult ki, amely rossz fényt vetett mindkét félre.

A monádok, Leibniz metafizikájának építőkövei

Leibniz filozófiája a Descartes és Spinoza által kidolgozott szubsztancia gondolatán alapult. Ahogy korábban említettem, Descartes három szubsztanciát feltételezett: az anyagot a fizikai kiterjedéssel; az elmét fizikai dimenzió nélkül, de a gondolat képzés készségével; és Istent, aki a teremtéskor mindkét másik szubsztanciával kölcsönhatásba került, habár később nem befolyásolta azok működését. Panteista lévén, Spinoza egyetlen szubsztanciát feltételezett, amely mind a fizikai kiterjedés, mind a gondolat képzés jellemzőivel rendelkezik.

Leibniz ragaszkodott ahhoz, hogy a szubsztanciának egyedülinek kell lennie. Mivel számára a kiterjedés már magában pluralitást fejezett ki, nem fogadta el, hogy önmagában(!) bármely szubsztancia teret foglalhat el. A szó „önmagában” kulcsfontosságú, mert a szubsztanciák csoportosulását Leibniz már a térben kiterjedtként képzelte el. Valójában az aggregált vs. egyedi szubsztanciák ezen sajátos viselkedése filozófiájának központi gondolatává vált.

Kiindulópontként elfogadta azt a tényt, hogy a valós életben létezik fizikai kiterjedés. Habár a fizikai terjedelem végtelen felosztása elvileg kiterjedés nélküli egységekhez vezet, ezek a kiterjedés nélküli egységek együttesen mégis a fizikai tér látszatához vezetnek. – Érdemes észrevenni, hogy ha a kvantum világra jellemző Planck távolság valóban létezik, akkor a tér végtelen felosztása elképzelhetetlen. – A fentiekből az következik, hogy véges számú terjedelem nélküli egységek nem tudnák megmagyarázni a valóságot, ami számunkra a három dimenziós térben mutatkozik meg. Ennek orvoslálára Leibniz bevezette a végtelen számú, kiterjedés nélküli szubsztancia gondolatát, amit monádoknak nevezett. Noha az egyedi monádok kiterjedés nélküliek, végtelen számban fizikai-térbeli valósággá válnak. – Első pillantásra ellentmondásosnak tűnik metafizikájának ez a kulcsfontosságú koncepciója. Ha azonban észrevesszük a párhuzamot a végtelen monád aggregátumai és a kalkulus matematikai elve között, a koncepció elfogadhatóbbá válik. Hiszen a kalkulus lényege végül is a végtelenül kis mennyiségek véges, mérhető mennyiségekké való integrálása. –

Fizikai tér hiányában monádjainak egyetlen tulajdonsága van, a gondolatképzés. Rendszerében három típusú monádot feltételezett: a növényi monád csak érzékelésre képes, az állati monádnak emlékezete is van, míg a csak emberben létező „tudat monád” gondolkodásra is képes és kialakítja az öntudatot is. Leibniz elfogadta azt a karteziánus koncepciót, miszerint a szubsztanciák nem léphetnek egymással kölcsönhatásba. Ezért szembe kellett néznie azzal a problémával, hogy a monádok, amik maguk is szubsztanciák, nem képesek egymásra hatni. Leibniz monádjai minden külső befolyással szemben „ablak nélküliként” viselkedtek, azaz nem voltak képesek a rajtuk kívüli világra reagálni.

Ezekkel a „vak” monádokkal azonban együtt járt két probléma is. Először is, a mindennapi tapasztalataink szerint a testek képesek egymás fizikai mozgását befolyásolni, ahogy ezt az ugrálás, húzás, lökés stb. bizonyítja. Másodszor, egy észlelt tárgy vagy jelenség  (Leibniz szerint a monádok tömörülése) képes a tárgyat vagy jelenséget érzékelő entitásra hatni: például a fény fizikai jelensége a szemen keresztül egy képet tud létrehozni az ember elméjében. Ilyen kölcsönhatás lehetetlen volna az interakciók nélküli monádok között.

A látszólagos ellentmondások feloldására Leibniz feltételezte, hogy Isten a monádoknak olyan „természetet” adott, amely potenciálisan az egész univerzumot tükrözi. Lényegében Malenbachte „kétórás rendszerét” végtelen számú órára (a monádokra) terjesztette ki, amiket Isten a teremtéskor tökéletesen összehangolt. Ez az előre elrendezett harmónia azt a benyomást kelti, mintha monádok egymással kölcsönhatásba lépnének. A benyomás azonban puszta illúzió. A valóságban a monádok tökéletes, ugyanarra a pontos időre való egybehangolásáról van szó, és ennek végeredményeként a nomádok viselkedése összehangolttá válik. Az órák tökéletesen pontos beállítója természetesen a keresztény Isten, aki a tudat és a test minden elképzelhető aspektusát hajszálpontosan előre elrendezte, és így zökkenőmentes szinkronizálást biztosított közöttük. – Kíváncsi volnék, hogy Isten hogyan boldogulna Einstein relativitáselméletének ikerparadoxonjával, ami szerint a relativisztikus sebességhez közel az órák kiesnek a szinkronitásból: a gyorsabban haladó iker órája lassabban haladna, mint ikertestvéréé. Ezenkívül, Spinozának a Descartes rendszerével szembeni bírálata Leibniz modelljére is kiterjeszthető: ha a monádok szubsztanciája nem képes egymással való kölcsönhatásra, akkor hogyan tudja Leibniz Isteni szubsztanciája előre beprogramozni a monádok viselkedését? –

Mint korábban említettem, a monádoknak van egy hierarchiája: egyesek monádok a többinél világosabban tükrözik az univerzumot. Az érzékelés monádjai például nem olyan precízen reprezentálják a valóságot, mint a fejlettebb monádok, ezért az érzékelés útján nyert információink nem teljesen megbízhatóak – emlékeztetőül itt Platónra hivatkozok, aki az érzékelést ugyancsak megbízhatatlannak tartotta. – Az érzékelő, vagy növényi monádokon kívül az állatok és az ember rendelkezik a „lélek”, vagy állati monáddal is, ami az emlékezésért és az ösztönökért felelős. Ezen felül az emberek birtokában  vannak a legmagasabb szintű monádnak, a „tudat” monádnak, ami a homályos érzékelésen kívül a sokkal tisztább gondolatok megformálására is képes. 

Leibniz rendszere így értelmezi a kézmozdulatot: Isten a teremtéskor beprogramozta az ember „lélek” monádját arra a szándékra, hogy egy bizonyos pillanatban megmozdítsa a kezet, és ugyanarra az időpontra a kar izom monádjaiba azt programozta be, hogy húzódjanak össze. Ennek eredményeként abban a pillanatban, amikor a személy úgy dönt, hogy megmozdítja a karját, a kar valóban meg is mozdul.

Habár a monádok előre történő beprogramozása látszólag megoldotta a szubsztanciák kölcsönhatásának hiányából adódó problémát, a folyamat részeként az elme is szükségszerűen egy előre beprogramozott állapotba került. Ezzel a szabad akarat, és így a keresztény teológia alaptétele is az eredendő bűnről kérdésessé vált: hogyan követhetünk el bűnt, ha cselekedeteink már előre meghatározottak? Leibniz ezt a dilemmát a szabad akarat sajátos értelmezésével vélte megoldani.

A szabad akarat Leibniz filozófiájában

Leibniz először is, Spinozát követve, egy logikai törvényt alkotott, amit ő az „elégséges érv elvének” nevezett. A törvény megállapítja, hogy minden szükségszerű dolognak van egy oka. Ha valami nem szükségszerű, de mégis létezik, akkor a létezésének kell, hogy legyen egy elégséges oka. Ennek a jelentőségét a következőkben próbálom meg érzékeltetni.

Egy háromszög elképzelhetetlen három oldal nélkül, ezért mondhatjuk, hogy a háromszög létezésének szükséges feltétele, hogy három oldala legyen. A háromszög esetében a három oldal szükségessége egyben elégséges érv is a háromszög létezésére. Mivel a háromszög nem létezhet három oldal nélkül, ezért mondható, hogy a háromszög létezésének elégséges érve (vagy oka) magában a háromszög lényegében, azaz a háromszögön belül van.

A háromszög oldalai tehát részei a háromszögnek, és nélkülük a háromszög nem is létezhetne. De vajon az univerzum, aminek én is ugyanúgy része vagyok, mint ahogy a háromszög oldalai a háromszögnek, létezhet-e nélkülem? A válasz az, hogy az univerzum teljesen rendben lenne a létezésem nélkül, tehát a jelenlétem nem szükséges a világ lényegéhez: a létezésem nem szükségszerű. Akkor mi az én létezésemnek az elégséges oka? Ez nem rajtam belül található, mint a háromszögben a három szög, hanem egy külső tényezőből fakad, történetesen szüleim utódalapításából. Mivel a szüleim nemzése sem egy szükségszerű jelenség a világban, akkor mi lehet annak az elégséges oka? Ilyen kérdésekkel Leibniz végül elérkezik Istenhez, mint a végső elégséges ok. Tehát minden előre meghatározott ok Isten akaratából jön, ennélfogva a választásaim egyáltalán nem szükségszerűek. Így akár azt is választhatom, hogy szabadnak érzem magam.

Tovább fűzve Leibniz gondolatmenetét, a logikai és matematikai entitásokon kívül minden más dolog létezése az elégséges érv elvén múlik. Egyszerűen szólva semmi sem történik ok vagy magyarázat nélkül. Ha valaminek nincs oka vagy magyarázata, akkor annak létezését el kell utasítani. Szóval, van oka, vagy magyarázata a szabad akarat koncepciójának? Ha van, a szabad akaratot el kell fogadni, ha nincs akkor el kell vetni. Leibniz így fogalmazta meg ezt a kérdést: Mivel a szabad akarat létezése nem szükségszerű, van-e elégséges ok arra, hogy létezzen?

Először is kiszélesítette az elégséges ok definícióját azáltal, hogy belefoglalta a „hajlam, anélkül, hogy szükséges legyen” kifejezést. Másodszor megállapította, hogy bár az emberek cselekvése logikailag nem szükséges, ők mégis hajlamosak Isten előre megtervezett sémáit követni. Azzal, hogy az elégséges ok fogalmát az elégséges hajlam fogalmára módosította, már nem volt akadálya, hogy az embereket szabad ágenseknek tekintse, akiknek ezért nyilvánvalóan szabad akarattal kell rendelkezniük. Megjegyzendő, hogy ennek az érvnek csakis a hajlam bevezetése miatt van bármilyen vitára érdemes értéke. Leibniz más érveket is felhozott a rendszere szabad akarattal való összeegyeztethetőségére, de ahogy én megítélem, a többi érv semmivel nem volt meggyőzőbb a fentinél, mert elsősorban a szabad akarat átfogalmazására épült. Az érvek magja, hogy cselekedeteink nem szükségszerűek, hanem kontingensek, azaz esetlegesek, és így végrehajtásuk vagy végre nem hajtásuk semmi logikai ellentmondáshoz nem vezethet. Ennélfogva választásunk ugyan szabad, de emberi hajlamaink egyébként is Isten akaratának követésére vezetnek minket, hiszen tudjuk, hogy Ő az elképzelhető legjobb világot teremtette meg.

Összességében, Leibniz kísérlete, hogy determinisztikus rendszerét a szabad akarathoz igazítsa, a kompatibilizmus irányzatát képviseli. Ez a filozófia egy széles területe, amely szerint amit szabad cselekvésnek hiszünk, az valójában az ember természetéből fakadó cselekedet. – Ezt a témát nem részletezem. –

Leibniz számomra igazán különös, már-már nevetséges elképzelésének az ember cselekedeteinek isteni elrendezéséről és az előre elrendezett világról, van egy meglepő sajátossága mégpedig az, hogy minden erőfeszítés ellenére józan ésszel megcáfolhatatlan.

Érvek isten létezése mellett

Bár Leibniz előtt már sokan kerestek metafizikai bizonyítékokat Isten létezésére, erre a problémára minden bizonnyal Leibniz dolgozta ki a legteljesebb érvrendszert.

1. Az ontológiai érvelés szerint Isten a legtökéletesebb lény. Mivel maga a létezés ténye a tökéletesség egyik kritériuma, a legtökéletesebb lénynek nyilvánvalóan rendelkeznie kell ezzel a tökéletességgel, azaz léteznie kell. – Ahhoz, hogy ez az érvelés helytálló legyen, először is el kell fogadni az a kijelentést, amely szerint maga a létezés a tökéletesség kritériuma. Kant később észrevette ennek a feltételnek az önkényességét, és azzal érvelt, hogy maga a „létezés” nem előfeltétele a tökéletességnek. Leibniz érvelése azt is magában foglalja, hogy valóban létezik egy legtökéletesebb lény. De mi van akkor, ha nincs egy „legtökéletesebb lény”, csak olyan lények léteznek, amelyek különböző mértékben és különböző szempontok szerint tökéletesek? Megítélésem szerint a „tökéletes lény” kérdése visszavezethető a „bizonyosság vagy valószínűség?” alapvető metafizikai problémájára. –

2. A kozmológiai érvelés az „első (vagy kiváltó) ok” érvelés egyik formája, amely Arisztotelész „mozdulatlan mozgatójának” a gondolatából ered. Minden végesnek van oka, de az okok sorozata nem lehet végtelen. Ezért az univerzumban eseményeinek láncolatában léteznie kell egy első, „ok nélküli oknak”, és ezt akár istennek is hívhatjuk – persze nevezhetnénk ezt akár az Ősrobbanásnak is! – Leibniz ezt a régi érvelést tovább fejlesztette.

Érvelését sajátos módon szerkesztette meg. Gondolatmenetét nem a hagyományos módon kezdte azzal, hogy az első ok nélküli  végtelen ok-okozati összefüggés lehetőségét kizárja. Ehelyett a logika eszköztárához nyúlva, az állításokat felosztotta szükséges és lehetséges (kontingens) csoportokra. A kontingens állítások esetében nem csak az állítás maga, de annak az ellentéte is igaz lehet anélkül, hogy  logikai ellentmondáshoz vezetne. Ezzel szemben, a szükséges állítások ellentéte logikailag téves. Az a kijelentés, hogy volt egy király, aki i.sz. 1000-ben megalapította a Magyar Királyságot, esetleges állítás, hiszen egy ilyen király létezése bármilyen logikai szabály megsértése nélkül lehet igaz is, meg hamis is. Mivel történelmileg valóban volt egy ilyen király, a tétel történetesen igaz, de az ellenkező állítás, bár történelmileg hamis, nem tartalmazna logikai következetlenséget. Ezzel szemben az az állítás, hogy a háromszögnek három szöge van, szükségszerűen igaz, mivel az ellenkező állításnak – a háromszögnek nincs három szöge –logikai nem lenne értelme. Leibniz szerint az Isten létezésére vonatkozó állításon kívül minden más létezésre vonatkozó állítás kontingens, csak úgy, mint a fent említett király esetében. Ha azonban a kontingens állítás történetesen igaz, akkor kell, hogy egy logikailag szükségszerű állítás is létezzen, ami azt megmagyarázza.

Érvelésének további részében Leibniz leszögezte, hogy az az állítás, miszerint a „világegyetem létezik” kontingens, mivel bár valóban létezik, a nemléte a logika egyetlen szabályát sem szegné meg. Mivel az univerzum esetleges, így egy logikailag szükségszerű okot kell találni a létezésére. De mi az? Mivel a világegyetem létezik, de magában az univerzumban nincs semmi, ami létezését megmagyarázhatná (nem úgy, mint a háromszögön belüli három szög, ami meghatározza a háromszöget), ezért létezésének elégséges okát az univerzumon kívül kell keresni, és ez Isten lenne.

Ezzel az érveléssel Leibniznek nem kellet feltételezésekbe bocsátkozni, hogy miként és mikor teremtette Isten a világegyetemet. Ehelyett csak azt kellett biztosítania, hogy az univerzum létezésének magyarázata engedelmeskedjen a logikailag „elégséges ok” elvének, ami szerint az ok, azaz Isten, az univerzumon kívüli. Ezzel a magyarázattal Leibniz megkerülte az „első ok” szükségességét a végtelen eseménysorozatban, ami a korábbi kozmológiai érv alapköve volt. – Itt érdemes elgondolkodni azon, hogy Leibniz a kalkulus egyik kidolgozója volt. A differenciál és integrál számítás lényege, hogy egy végtelen sorozat integrálása anélkül adja meg az eredményt, hogy bármiféle „első ok” jelenlétét kellene az egyenletbe bevezetni. Ez a matematikai tény talán befolyásolhatta Leibnizet a kozmológiai érv újszerű megközelítésében is. –

Habár Isten létezésének bizonyítására sok teoretikus használta a kozmológiai érvelés ezen, és néhány módosított formáját, Kant végül megállapította, hogy mindegyik gondolatmenet az ontológiai érvelés valamilyen származéka.

3. Érvelés az örök igazságok tényéből kiindulva. A nagymértékben leegyszerűsített érvelés azzal a kinyilatkoztatással kezdődik, hogy vannak olyan állítások, amelyek mindig igazak (nem, itt nem feleségem kijelentéseire gondolok!). Leibniz ezeket örök igazságoknak nevezte. Mivel az igazság nem egy fizikai valóság és így csak az elmében létezhet, az örök igazságnak gondolat formájában egy örökkévaló elmében kell léteznie. Ez természetesen csak Isten elméje lehet. Russell szerint ez az érvelés ugyanúgy bírálható, mint a kozmológiai érvelés.

4. Az előre megállapított harmónián alapuló érvelés. Ez az érvelés Leibniz monád elméletének elfogadásán alapul. Ha ezzel egyetértünk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy kell léteznie egy külső oknak, amely a monádok „előre programozását és szinkronizálását biztosítja. Ez természetesen megint Isten lenne.”

Leibniz elgondolásának minden furcsasága ellenére és az isteni részvétel dacára, a monádok kísérteties hasonlóságot mutatnak a modern húrelméletekben. Leibniz meggyőződése, miszerint üresség nem létezik, mert a vákuumot a monádok töltik ki, szintén jól illeszkedik a mostani elképzelésekhez, amelyek elvetik az abszolút üres a tér létezését. Gondoljunk például a vákuum fluktuációra!

Leibniz optimista erkölcsi világa

Leibniz metafizikai rendszere végtelen számú világon alapult, amelyek mind megfeleltek a logika követelményeinek, de létezésük nem volt logikailag szükséges. Ezekből a lehetséges világokból, a maga végtelen bölcsességében és jóindulatában Isten történetesen azt választotta ki, amelyben élünk. Választása azért esett erre a világra, mert szerinte ez a legjobb. Akkor viszont Isten miért nem teremtett egy gonoszságtól mentes világot? Mert arra a következtetésre juthatott, hogy az optimális jóság eléréséhez bizonyos szintű gonoszság is kívánatos. – Analógiaként talán gondolhatunk a kapitalista koncepcióra, miszerint az optimális gazdaság megkívánja a mérsékelt munkanélküliséget. Elméletileg az is megfontolható, hogy az altruizmus emberségesége értelmetlenné válna a sorscsapások lehetősége nélkül – bár ebben nem vagyok olyan biztos. –

Tehát Leibniz szerint Isten fáradságos munkájának eredményeként azt a világot jelölte ki számunkra, amiben a lehető legtöbb jóságot találta meg a gonoszsággal szemben, ezért a miénk a lehetséges világok legjobbja. Leibniz szerint a szabad akarat nélkülözhetetlen vonása ennek a legjobb világnak. Bűn nélkül viszont Isten nem teremthette volna meg a szabad akaratot, hiszen, mi értelme volna a szabad akaratnak, ha nincs lehetőségünk bűn elkövetésére? Leibniz tehát így próbálta igazolni az eredendő bűn létezését.

Russell hevesen bírálta Leibniz erkölcsi álláspontját, amely meg akarta magyarázni a gonosz teremtésének helyénvalóságát annak érdekében, hogy növelje a jóság értékét. Ugyanezzel a logikával az is könnyen elképzelhető volna, hogy egy aljas démiurgosz egy gonosz világot teremtett, amiben azért szükség volt néhány jó emberre, hogy a rosszindulatúak megkínozhassák őket. Russell jó érzékkel vette észre, hogy Poroszország királynője bizonnyára elégedett lehetett Leibniz teóriájával, mert miközben jobbágyai nyomorúságban éltek, a híres filozófus igazolta gondtalan életét.

Leibniz rejtett Janus arca

Leibniz filozófiájának második, ezoterikusabb és jobban kidolgozott oldalát csaknem 200 évvel halála után fedezték fel és kezdték értékelni. Russell maga is részt vett Leibniz kiadatlan munkáinak elemzésében, és a benne rejlő igényesség felismerésében. – Meg kell jegyezni azonban, hogy nem mindenki látott olyan éles különbséget Leibniz közismert és kiadatlan munkái között, mint Russell. –

Leibniz kiadatlan filozófiájának lényege a szubsztancia logikai meghatározásának finomítása Descartes, Spinoza és maga Leibniz munkája alapján. A szubsztancia definícióját  az alany és az állítmány logikai kategóriáinak felhasználásával fejlesztette tovább. A nyelv szabályai szerint bizonyos szavak lehetnek alanyok is és állítmányok is, például a „kék” szó. Az „az ég kék” állításban a kék egy állítmány, míg „a kék az egy szín” szerkezetben a kék az alany. Vannak viszont olyan szavak, amelyek soha nem lehetnek állítmányok, csak alanyok vagy egy relációs szóképzés egyik tagja. Például a „James magasabb, mint János” kijelentésben James az alany, míg János se nem alany, se nem állítmány, hanem egy relációs tulajdonnév, amely James-szel áll kapcsolatban.

Leibniz olyan szavakból származtatta a szubsztanciákat, amelyek csak alanyokként, vagy relációs szavakként szerepelhettek, de állítmányként sohasem. Leibniz szubsztanciái olyan különleges alanyok voltak, akiknek az esszenciája az összes lehetséges állítmányt magába foglalja az alanyról. Magyarázatként Leibniz Nagy Sándor példáját hozta fel. Nagy Sándor neve számtalan állítmányt magában foglal, mint például hogy egy király volt, Arisztotelész tanítvány volt, Dáriusz legyőzője volt, és mindez meghatározza a hírhedt hódító szubsztanciáját. Mi több, Nagy Sándor szubsztanciája még némi történelmi előremutatást is tartalmazott, ha arra gondolunk, hogy utána mekkorát változott a világ.

Anélkül, hogy megpróbálnám végigkövetni Leibniz összetett gondolatmenetét, elég kiemelni, hogy kiadatlan munkájának végső következtetése erősen determinisztikus jellegű volt. Így írt egy levelében: „…az egyén fogalma egyszer s mindenkorra magában foglal mindent, ami valaha is megtörténik vele”. Ez a nézet nyilvánvalóan nem illett bele az eredendő bűn és a szabad akarat keresztény tanába vagy még magának Leibniznek a monádokról és szabad akaratról szóló tanításába sem. Ha az egyén, csak azért mert ő egy szubsztancia, magában hordozza egész sorsát, akkor nincs szükség arra, hogy Isten programozza be a monádok szubsztanciáját.

Leibniznek azt is sikerült bebizonyítania, hogy a világ létezését Istent feltételezése nélkül, pusztán logikai úton is meg lehet magyarázni. Ehhez az „ellentmondásmentesség” és az „elégséges érv” elveit követte. Ezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy „A létező az a lény, amely a legtöbb dologgal összeegyeztethető”. Russel így szemléltette ennek a gondolatnak a lényegét: „…ha A nem kompatibilis B-vel, de kompatibilis C-vel, D-vel és E-vel, míg B csak F-fel és G-vel kompatibilis, akkor Leibniz definíciója szerint A létezik, B pedig nem létezik.” Leibniz tehát arra a következtetésre jutott, hogy a világegyetem létezése megmagyarázható logikailag következetes érvekkel anélkül, hogy Istent vagy a teremtést feltételezni kellene. Nem lehet meglepő, hogy Leibniz, aki nagyra értékelte a jó életet, úgy döntött, hogy radikális következtetéseit az íróasztala fiókjában hagyta.

Kiadatlan munkájának egy másik eredménye a matematikai logika kidolgozása, amit George Boole és Augustus De Morgan hivatalosan csak 150 évvel később tett közzé. A mű néhány részletét ugyan bemutatta kortársainak, de a kedvezőtlen fogadtatás elkedvetlenítette. Mivel néhány következtetése Arisztotelész szillogizmusának is ellentmondott, még a briliáns matematikus Leibniz is attól tartott, hogy a gondolatmenetben valahol ő hibázott. – Ez egy kiváló példa Arisztotelész eltúlzott tiszteletér és erőteljes befolyására még halála után kétezer évvel is. – A végén Leibniz ezt a munkáját sem tette közzé, és a tizenkilencedik század végéig senkit nem is érdekelt a kiadásuk.

Russell a filozófiai liberalizmusról.

A kibontakozó liberális filozófiát kezdetben az intellektualizmus és mérsékelt individualizmus jellemezte, de később a mozgalom az eltúlzott érzelmek irányába csúszott el.

 

A filozófiai liberalizmus Leibniz korában indult ki Angliából és Hollandiából. Kezdeti jellemzői voltak a vallási tolerancia; a protestantizmus egy rugalmasabb, kevésbé fanatikus formája; a vallási háborúk iránti viszolygás; a kereskedelem és az ipar tisztelete; a középosztály támogatása; a tulajdonhoz való jog tiszteletben tartása; az öröklődés elvének korlátozása; a királyság elutasítása; és a választott kormány melletti elkötelezettség. Később „a minden ember egyenlőnek született” koncepció lett a liberalizmus központi tétele, amely az egyenlőtlenséget a környezeti körülményeknek tulajdonította. Ez az oktatás népszerűsítéséhez vezetett, és egyengette a felvilágosodáshoz vezető utat.

A protestantizmussal a Katolikus Egyház mindent átfogó dogmatikus társadalmi életét, amely a pusztító vallási háborúkért, leginkább a harmincéves háborúért volt felelős, felváltotta az egyéni vallási érzelmekbe vetett bizalom. Ekkortájt vált világossá, hogy a háborúk elkerülése érdekében a protestáns mozgalomból kifejlődő intellektuális és etikai individualizmust a jól szervezett társadalmi élettel kell összeegyeztetni. Ez a korai liberalizmus mozgatórugójává vált.

A protestáns individualizmusa nem csak a vallás szférájában érvényesült, hanem Descartes-tól kezdődően a filozófiába is belépett: „Gondolkodom, tehát vagyok”. Történelmileg a középkor tudományos élete Arisztotelész és az Egyház befolyása alatt állt, de a liberalizmus terjedésével ennek a két tényezőnek a szerepe meggyengült a tudományok irányításában. Az individualizmus a tudományos életben is megjelent, de a tudományokban mindig is fontos konszenzus igénye mérsékelte ezt a tendenciát. A korai liberalizmust a Franciaországban a Girondének, Angliában Bentám követői, míg Amerikában a Forradalom képviselték.

A későbbi liberális nézeteket az individualizmus egyre szélsőségesebb formái kezdték meghatározni. Ettől kezdve az intellektualizmus vezető szerepét a szenvedélyek dicsőítése vették át, és megindult az anarchizmus felé tolódás. Ez a fordulat Rousseau-val kezdődött, majd Fichtével, Carlyle-lal és Nietzschével folytatódott. Ezek a későbbi liberális vezetők már iparellenességet is hirdettek, éltették a nacionalizmust, a hősies vezetők csodálatára inspiráltak, és a szabadság megvédésére a lázadástól és a háborútól sem riadtak vissza. Napóleon fájdalmas emlékeztető arra, hogy még a legrátermettebb vezetők is miként válhatnak olyan zsarnokokká, akik a liberalizmus eszméjét a feje tetejére állítják.

A későbbiekben arról is lesz szó, hogy milyen új irányba fordította Marx a liberális mozgalmat.

A liberális filozófia Locke-kal kezdődött.

Locke (1632-1704); tabula rasa, és a modern demokrácia alapjai

Locke liberális filozófiája az akkoriban domináns platóni felfogással szemben erőteljes érveket hozott fel az empirizmus védelmében. Szerinte születéskor az emberi elme még minden információtól mentes – tabula rasa –, de az érzékszerveken keresztül összegyűlő ismeretek fokozatosan megtöltik tudatunkat. Az elme mibenlétét ugyan sem anyagi eredetűnek, sem anyagtalannak nem határozta meg, az elmét kitöltő információ végső forrását azonban mindenképpen anyagi eredetűnek tartotta. A megismerés folyamatában azonban a tudatnak is aktív szerepet tulajdonított az absztrakció, kombináció és összehasonlításra való képesség révén. Mivel az elme természetét nem szabta meg, így lehetőséget hagyott a későbbi filozófusoknak, hogy gondolatait akár a materializmus, akár az idealizmus felé fejlesszék tovább.

A megbízható  empírikus tudáshoz a bennünk keltett percepciónak bizonyos foking hasonlítania kell az érzékelt tárgyhoz. Mivel ez a feltétel nem bizonyítható maradéktalanul, be kellet vezetnie a „a józan meggondolás” szerepét is. Metafizikájában az ok-okozat vizsgálatának két formáját különböztette meg: a bizonyos tudást és a valószínű tudást. Ezzel elsőként vezette be a valószínűséget, mint alapvető filozófiai  fogalmat.

Etikájában az öröm elővigyázatos keresésre szólított fel. Szerinte a rövid távú nyereségek helyett ez hozzásegíthet a hosszú távú érdekeink érvényesüléséhez. Ha, az élvezetek fékentartása jámborsággal is párosul, számíthatunk Isten jutalmára.

Míg Hobbes a társadalmi rendszerét arra az alapvető feltevésre alapozta, hogy az emberek természetüknél fogva ellenségesek, Locke kiindulópontja szerint az emberiség alapvetően békés és együttműködésre hajlamos. Ennek a derűlátó meggyőződésnek ellenére a társadalom stabilizálása érdekében továbbra is szükségesnek tartott egy társadalmi szerződést. Szerződésében elhintette a kormány törvényhozó, végrehajtó és bírói ágának a magját, bár a bírói ág helyett ő egy ún. „szövetségi ágat” javasolt. Néhány természetesnek vélt jogot érinthetetlennek tartott, nevezetesen az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz való jogot. A tulajdont a munkával arányosan szándékozott korlátozni. Amikor az ipari társadalom nyereségszerzésében a földtulajdont a pénz váltotta fel, ez a koncepció nehézségekbe ütközött.

 

Az angol polgárháború (1642-1651) zűrzavara és Cromwell diktatórikus uralma után II. Károly (1660-1685) uralkodásával egy alkotmányos monarchia körvonalai kezdtek kirajzolódni. Amikor utódja, a vakbuzgó katolikus II. Jakab figyelmen kívül akarta hagyni az angol restauráció eredményeit, az arisztokrácia és az üzletemberek egy vértelen lázadással eltávolították a trónról, és Orániai Vilmos holland királyt hívták meg uralkodónak. Így a monarchia megmaradt ugyan, de a király többet már nem hivatkozhatott Istentől kapott jogaira, és függővé vált az Országgyűlés törvényhozásától. Russell a békés 1688-as angol forradalom „apostolának” tartotta Locke-ot.

Tudáselmélet: tabula rasa

Általában Locke-t tekintik az első liberális filozófusnak, és az empirikus tudáselmélet megalapítójának. Az empirizmus szerint a logika és a matematika kivételével minden más tudás a tapasztalatból és a megfigyelésből származik. Platónnal, Descartes-szal és a skolasztikusokkal ellentétben az empírikus filozófia nem ismeri el a veleszületett ismereteket, azaz tagadja az a priori tudást. Locke szerint születésünkkor elménk teljesen üres, tabula rasa. Ezen az érintetlen „táblán” érzéki tapasztalataink hagynak nyomokat. Az érzékelés jöhet a külvilágból, amik előszőr egyszerű érzékelt gondolatokat ébresztenek, és végül emlékek kialakulásához vezetnek. Egyszerű gondolatok származhatnak az elmén belüli érzékelésből is, amiket Locke egyszerű reflekciós gondolatoknak nevezett. Absztrakciós, kombinációs és összehasonlító képességeink révén az egyszerű gondolatok további belső feldolgozáson mennek át és végül kialakulnak az összetett koncepciók.

Mivel a tudás az érzékelés által keltett gondolatokból származik, a tudás nem előzheti meg a tapasztalatot. Bár manapság ez nem hangzik különösebben újszerű kijelentésnek, Locke idejében még Platón hagyománya uralkodott, aki határozottan cáfolata a tapasztalatok értékét a megismerésben. Ezért, Locke empirikus rendszere a maga idejében forradalmi doktrína volt.

Locke egy vallásos protestáns ember volt, de az anyag elsőbbségének hirdetésével mégis leginkább materialista ontológiát (lételméletet) teremtett. Ez abban is megmutatkozik, hogy nem vállalkozott az elme eredetét anyagtalannak tekinteni – bár anyaginak sem! –. A külvilágban létező anyag az érzékszerveinken keresztül lenyomatokat hagy a kezdetben még üres elménkben, és így megtölti tartalommal. Az anyag érzékelése a gondolataink forrásává válik, így végső soron az anyag teremti meg elménkben a valóságot. Locke óvatosan megkerülte, hogy az elménknek akár anyagi, akár anyagtalan eredetet tulajdonítson. Ez a kétértelműség később filozófiáját egyaránt alkalmassá tette a materialista és az idealista értelmezésekre. A Locke filozófiájából kibontakozó materialista irány az elménkben keletkező gondolatok „nyersanyagára”, az anyagra összpontosított. A Locke nézeteiben rejlő idealista elemet Berkeley tárta fel. Abból indult ki, hogy a tudatunkról alkotott gondolataink függetlenek a külső világ érzékelésétől, csak magától a tudatunktól függ. Ezért a tudat létezése bizonyítottnak vehető, míg a külső, anyagi megjelenésű világ valójában csak a tudatunkban létezik. Ezzel a felismeréssel Berkeley elvetette  az anyag objektív létezését, és az elme az anyagtalansága mellett foglalt állást. Ilyen módon Locke dualizmusát egy tiszta idealizmusba alakította át.

Locke empirizmusában egy paradoxon fedezhető fel. Azt állította ugyanis, hogy a gondolatainkat az érzékelés gerjeszti. Ahhoz, hogy észleléseink hitelességét elismerjük, két dolgot kell feltételeznünk. Előszőr is biztosnak kell lenni abban, hogy az észlelt jelenségek a valós világban történnek  meg – nem álmokban vagy hallucinációkban stb. – Másodszor, hinni kell, hogy az észlelésünk az észlelt jelenség hű képmása. Mivel a két feltevés valódisága nem bizonyítható empirikusan, bizonyíték nélkül kell őket elfogadni igaznak. – Ez megoldás leginkább Kant később kifejlesztett „a priori” tudásformájára emlékeztet. – Russell úgy vélte, hogy Locke túlértékelhette a „józan észbe” vethető bizalmat, és ez  megakadályozhatta őt ennek az ellentmondásnak a felismerésében.

Locke az anyagnak elsődleges és másodlagos sajátosságokat tulajdonított. Az elsődleges sajátosságok fizikailag mérhetőek mint például a szilárdság, a kiterjedés, az alak vagy a mozgás. Ezzel szemben a másodlagos tulajdonságok, mint a szín, a hang és a szag szubjektívek. A másodlagos tulajdonságok a fizikai valóságban nem léteznek, csak abban a személyben alakulnak ki, aki éppen észleli őket. Berkeley később bebizonyította, hogy valójában nem csak az anyag másodlagos tulajdonságai szubjektívek, hanem az elsődleges tulajdonságok is csak az észlelő elméjében léteznek. Berkeley óta Locke-nak az anyag kettősségére vonatkozó tétele élénk vita tárgya maradt a filozófiában. A klasszikus fizika azonban az anyag elsődleges tulajdonságait sikeresen alkalmazta az anyag másodlagos tulajdonságainak jellemzésére: példaként, a mozgásban lévő anyag mérhetősége (elsődleges tulajdonság) jó szolgálatot tettek a hang, a hő, a fény (másodlagos tulajdonságok) megismerésében. A kvantummechanika megjelenésével megdöbbentő bizonyítékok kerültek felszínre arra vonatkozóan, hogy az anyag bizonyos tulajdonságait, beleértve a mozgását is, megváltoztatja a megfigyelés. Ez kétségkívül bizonyos szubjektivitást jelez az anyag elsődleges tulajdonságának értelmezésében, ami talán összhangba hozható Berkeley sejtésével.

Locke fő műve az Értekezés az emberi értelemről (Essay on the Human Understanding) volt. Mivel észrevette, hogy a látszólag szilárd elméletek is elvezethetnek abszurd következtetésekhez, elhatározta, hogy a józan észnek is kell bizonyos megismerési értéket tulajdonítani a filozófiában. Nagyon határozottan fellépett a dogmatizmus ellen, ami meglehetősen szkeptikus nézeteiből adódhatott. A tévedések lehetősége miatti aggodalma jól mutatkozik ebben a figyelmeztetésében: „az igazság szeretete az jelenti, hogy semmilyen állításnak nem tulajdonítunk nagyobb hitelt, mint amennyit a bizonyítékok, amelyre épül, indokolnak. ” – Attól tartok, hogy ezt az intést a mindennapi életben gyakran figyelmen kívül hagyjuk. – Locke egy másik örökértékű erkölcsi figyelmeztetése is figyelmet érdemel: „Mivel senkinek sincs megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka az igazáról, tartózkodni kell attól, hogy elítéljünk másokat, amiért nem fogadják el a véleményünket” – szabadon fordítva. –

Locke kétféle állítás jogosságát fogadta el: azokat, amelyeket igazságát biztosra vehetjük, és azokat, amelyeket praktikus elfogadni, bár igazságuk csak valószínű. Szerinte az egy elfogadható kompromisszum, hogy a mindennapi életben gyakran csak valószínűség alapján döntünk bizonyosságok helyett. Mélyen keresztény hite miatt a megfigyelés mellett bizonyos kinyilatkoztatásokat is elfogadott az ismeretek forrásaként, de „a kinyilatkoztatást ésszerűen kell megítélni”. – Sok sikert ehhez, Mr. Locke! –

Etika; hosszú és rövid távú érdekeinket

Locke etikájában felismerte, hogy az emberek hajlamosak úgy cselekedni, hogy a maximális öröm, vagy a legkevesebb fájdalom valószínűségét növeljék. Azt is észrevette, hogy az embereket leginkább az azonnali öröm lehetősége motiválja, nem pedig a jövőbeli kedvező kimenetel valószínűsége. Szerinte az önérdek és a kollektív érdek hosszú távon általában egybeesik, és ezért kulcsfontosságú lenne, hogy az embereket a hosszú távú érdekeik vezéreljék. – Ez természetesen teljesen ellentmond az egyetemes közmondásnak, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy pulyka. –

Ahhoz, hogy a rövid távú megkísértések közepette felismerjük hosszú távú érdekeinket, nagyon körültekintőnek kell lennünk. A megfontoltság a liberalizmus egyik fő erénye, amely a magán- és közérdek harmóniájába vetett hitből ered. Locke számára a élvezetkeresés mértékletessége vallási megfontolásokon alapult, de a későbbi liberálisok számára a boldogságkeresés minden vallási felhang nélkül központi cél maradt. Locke ideális polgára tehát körültekintő volt, aki az általános közhasznot szem előtt tartva hajtotta végre tetteit. Jómaga jámbor hívő volt, és hitt egy isteni bíróban, aki a köz érdekében tett lépéseinktől függően jutalmaz vagy büntet meg bennünket.

Itt érzem, hogy mennyire hasonlítanak Locke elképzelései az enyémekhez, kivéve, hogy az isteni bíró létezését nem fogadom el. De akkor honnan jön ez a belső késztetés, hogy jogosan, erkölcsösen és az emberiség hosszú távú legjobb érdeke szerint próbáljak meg cselekedni egészen addig, amíg ez nem sérti súlyosan a saját érdekemet? Talán ez is egy önző reményből ered, amivel a legértékesebb jutalom elérését biztosíthatom magamnak? Vagy igaza volt Locke-nek, amikor az emberek természetes ösztönére vezette vissza a békés együttműködés vágyát?

Locke úgy érezte, hogy a rendfenntartási és büntetőrendszer nélküli világ csak akkor válik lehetségessé, ha az egymás iránti figyelmesség és Isten iránti jámborság általánossá válik. Ez azt jelenti, hogy a leendő rabló nemcsak rablásának a társadalomra gyakorolt ​​negatív következményeit mérlegeli rablás előtt, hanem az Istentől várható büntetést is figyelembe veszi. Amíg ezt nem érjük el, szükség lesz az ember alkotta törvényekre, és ezzel szabadságunk bizonyos fokú korlátozására.

Russell túlzottnak tartotta Locke etikájával az óvatosság túlhangsúlyozását. Szerinte Locke az élvezetek iránti vágy logikáját is félreértelmezte, mert nem a beteljesült vágy jelenti az élvezetet, hanem az élvezet gerjeszti fel a vágyat. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez mindig így van. –

Locke politikai filozófiája; a demokratikus nyugati politikai rendszer megszületése

Hobbes-szal ellentétben Locke olyan politikai rendszert szeretett volna látni, amely abszolút hatalom nélkül is elkerülhetné az anarchiát. Hobbes kiindulópontja az volt, hogy az emberek természetes önzése állandó konfrontációkhoz vezet, és ezt csak a zsarnok uralkodók képesek megfékezni. Szuverénje egy demokratikusan megválasztott uralkodó, aki polgáraival társadalmi szerződést köt. Ebben a szerződésben a polgárok lemondanak önző érdekeikről, és minden hatalmat a szuverénre ruháznak át azért cserében, hogy az a társadalom nyugalmát és stabilitását biztosítsa.

Locke a Második értekezés a polgári kormányzatról (Second Treatise on Civil Government) című alapművében abból a feltevésből indult ki, hogy az emberek természetükből kifolyólag általában békésen élnének a bibliai törvények szerint. Ilyen módon az emberek „…az ésszerűségtől vezetve élhetnének együtt mindenféle földi vezető nélkül, aki elítélhetné őket …” Bár önző vágyuk miatt az emberek időnként konfliktusokba keveredhetnek, az emberiség uralkodó természeti törvénye mégis az együttműködés vágya anélkül, hogy egymás életét, egészségét, szabadságát vagy birtokát háborgatnánk. Ez éles ellentétben áll Hobbes sokkal pesszimistább nézetével, aki szerint az emberiséget a konfrontáció és az uralkodás vágya vezérli. Locke-nak az emberiségről alkotott optimista nézete ellenére is el kellett ismernie, hogy a természet eredeti háborítatlan állapota már nem létezik. Történelmi fejlődése során az emberiség maga mögött hagyta Locke békés közösségét, és olyan társadalmat formált, ahol a törvényszegőket meg kell büntetni. Locke tehát csatlakozott azokhoz, akik a királyok Isten által adományozott hatalmával szemben egy társadalmi szerződés keretén belül hatalomra került polgári kormányban látták az egyetlen életképes alternatívát. Meggyőződése volt, hogy az emberiség egy polgári kormányzatot létrehozó társadalmi szerződés révén emelkedhet ki a némileg elavult természetes állapotából.

Locke társadalmi szerződése több fontos ponton különbözik Hobbes-étől. Hobbes ugyan népszavazással juttatta volna hatalomra a szuverént, a választók megvédésén kívül azonban semmi további kötelezettsége nem maradt volna velük szemben. Ez kiváló lehetőséget adott a zsarnokság megteremtésére, ami ellen Hobbes társadalmában tilos volt lázadni. Ezzel szemben a megválasztott vezetőt Locke folyamatos elszámolásra kötelezte volna arról, hogy a hatalmát biztosító szerződést betartja. A számonkérhetőség lehetősége magával hozta a kormányzat különböző ágakra való szétválasztásának szükségességét a törvényhozó, a végrehajtó és a Locke által federációsnak nevezett testületekre.

Locke három fő akadályt vett észre a törvénytelenségek megfelelő kezelése előtt. Ezek megoldására a következő kormányzati intézmények létrehozását javasolta.

- A szembenálló felek elfogult ítélkezését csak egy pártatlan bírói testületet kerülheti el.

- A bűnösök büntetésére végrehajtó testület biztosítaná a feltételeket.

- A hasonló bűncselekmények elkerülését egy jogalkotó testület biztosítaná következetes törvények megalkotásával.

Locke társadalmi szerződésében az állampolgárok a fenti intézmények létrehozását önként vállalnák. Mint látható, Locke elképzelései teremtették meg a modern demokratikus társadalmak alapelveit.

Locke elismerte, hogy létrejöhetnek olyan hadiállapotok, amelyekben egy csoport abszolút uralomhoz próbálna jutni a többiek felett. Hobbes-szal szemben azonban egy lényeges különbség, hogy Locke társadalmában a háborús helyzetek nem rendszeresen alakulnának ki, csak ritka és kivételes esetekben. Ebből a békésebb nézőpontból Locke-nak nem kellett túl nagy hangsúlyt fektetni a katonai erő kifejlesztésére, így több alkalma maradt a jogrendszer kidolgozására. Szerinte a törvények betartásának szükségessége csak kivételes körülmények között szólíthatja harcra a lakosságot.

Locke az emberi viselkedés bizonyos aspektusait elérhetetlenné tette volna a kormány számára. Ezeket ő az Istentől kapott természetes jogoknak tartotta az élet, a szabadság és a tulajdon megőrzésére. Jóval később, a fiatal amerikai államban Thomas Jefferson a tulajdonjogot felváltotta a boldogsághoz való joggal, és ezzel a módosítással Locke természetes jogai az amerikai alkotmány Bill of Rights részévé váltak.

Locke így fogalmazott: „A kormányzat célja csak az lehet, hogy a közjó érdekében törvényeket alkosson a tulajdon megőrzésre és ellenőrzésére, valamint, hogy megvédje a közösséget egy külső agresszió ellen”. Hobbes-szal ellentétben, aki minden uralkodó elleni lázadást elítélt – bár az uralkodó elleni pereskedést megengedte –, Locke jogosnak és valójában kívánatosnak tartotta a kormányzásra méltatlan vezetőség leváltását.

A kormány hatalmát háromirányú felosztással szándékozta korlátozni, amiket ő törvényhozói, végrehajtói és szövetségi testületnek nevezett. Az első kettő a mai amerikai kormány szerves része lett, de Locke az igazságszolgáltatási hatalom helyett a külügyi tárgyalások lebonyolítását tartotta szükségesnek a szövetségi ág közreműködésével. Locke politikai filozófiájának fő értéke annak felismerése, hogy a stabilitás és az önkormányzat nem zárja ki egymást.

Rendszerének azonban van egy fájdalmas gyenge pontja: a „természetes jogok” értelmezését ugyanis a kormány által meghatározott törvényektől tette függővé. A természetes jogok értelmezéséből adódó problémákat tökéletesen illusztrálja a mai Amerikában kialakult keserű vita az egészségügyi ellátáshoz való jogról. Akár nyíltan elismerik, akár nem, de az egyetemes egészségügyi ellátás ellenzői Locke fenti irányelvére hivatkoznak, miszerint ők „a közjót szolgálják”. Véleményük szerint ez a szolgálat összeegyeztethetetlen az egyetemes egészségügyi ellátáshoz való joggal, mivel túlzott anyagi terhet jelent a társadalomnak. Én, a magam részéről nem vagyok tudatában egyetlen hiteles, hosszú távú elemzésnek sem, amely meghatározná az „optimális pontot” az egészségügyi kiadások „túlzott” pénzügyi terhének lakosságra gyakorolt ​​káros hatása és a lakosság rossz egészségi állapota között. Ez a kérdés természetesen túlmutat azon a bonyolult erkölcsi kérdésen, hogy milyen árat ér meg az egyén egészségre.

Popkin és Stroll felvetette a szólásszabadság természetes egyéni joga és a „közjó” között időnként előforduló konfliktusokat. Vajon tekinthetjük-e a szólásszabadsághoz való természetes jognak, ha valaki egy zsúfolt moziban alaptalanul azt kiáltja, hogy „Tűz van!”? Szerintük a reális kérdés nem az, hogy lehet-e korlátokat szabni a természeti jogainknak, hanem az, hogy mik lehetnek ezek a korlátozások. Ehhez az égető (szándékos szójáték!) kérdéshez Locke nem adott útmutatást.

Számomra a társadalom tartozik azzal a polgárainak, hogy egy részletes, elfogulatlan és bölcs elemzést dolgozzon ki az egyének vélt természetes jogai és a közösség „természetes jogai” közötti lehetséges konfliktusáról. Az elemzést csupán minimális számú alapvető szempontra lehetne leszűkíteni, mint az élet fenntartásához való jog, a tudás megszerzéséhez való jog, esetleg egy-két további jogosultság. Minden más jogot annak tudatában kellene meghatározni, hogy az alapjogokhoz képest azok csak másodrendű szerepet játszhatnak: szólásszabadság, szabad vallásgyakorlás, jog a maximális egészségre, szabad művészeti kifejezés stb. Példaként, ha a művészeti gondolat emberi életeket veszélyeztet, mint egy háborús uszítást tartalmazó vers vagy festmény; vagy ha a szólásszabadság megakadályozná a nők iskoláztatását; vagy a vallás gyakorlása megakadályozná az életmentő abortuszt; vagy ha egy vámpír maximális egészséghez való joga megkívánná szűz leányok feláldozását, akkor azokat a másodlagos jogokat az adott esetben törvénytelennek kellene minősíteni.

Locke társadalmának egy másik hiányossága, hogy figyelmen kívül hagyta a társadalom kisebbségi csoportjainak esetleges ellentétes érdekeit a többségi csoportokkal szemben. – Véleményem szerint ezt a problémát Locke alapvetően ésszerű rendszerének további finomításával könnyen orvosolni lehetne. –

Locke a politikai hatalom megszerzéséhez nem ismerte el az öröklődési jogot. Ezzel kapcsolatban Russell tett egy érdekes észrevételt. Míg a huszadik századi társadalmak többnyire elutasították a politikai hatalom öröklődését (kivéve Észak-Koreát, egyes arab és afrikai királyságokat), a modern nyugati demokráciákban a gazdasági hatalom öröklődése szinte teljesen elfogadhatóvá vált. Ennek eredményeként a legtöbb helyen eltűntek a politikai dinasztiák, míg a gazdasági dinasztiák fennmaradtak. Russell ezt a jelenséget példaként használta annak bemutatására, hogy a múlt társadalmai hogyan fogadhatták el a politikai hatalom isteni jogát. – Érzésem szerint Russel ideje óta a nyugati demokráciákban (és Magyarországon) újra megjelentek a politikai dinasztiák. –

Ugyan Locke a többség uralmát szorgalmazta a civil társadalomban, a nők és a nincstelenek részvételét kizárta. Ennek ellenére is modellje ígéretes kezdet volt egy demokratikus társadalom felé. Locke azt mondta: „Egy életképes társadalom megléte attól függ, hogy a résztvevők beleegyeznek-e a közösséghez való csatlakozásba.” – Sajnos, amint azt a közelmúltbeli amerikai elnökválasztások többségi döntéseinek „kelletlen” elfogadása is bizonyítja, a lakosság beleegyezése egyre megosztottabbá válik. –

Locke nézete szerint az emberek azért egyesültek nemzetközösségekbe és vetették magukat alá a kormány irányításának, hogy megőrizhessék magántulajdonukat. Locke magántulajdon iránti nagyrabecsülését jól tükrözi az a kijelentése, hogy egy katonatiszt ugyan megkorbácsolhatja az engedetlen katonát, de pénzbírságra nem ítélheti (hogyan is vehetné el a pénzét, ami a katona magántulajdona!?). Annak ellenére, hogy az adóztatást a többség szavazza meg, a kormány csak az adott személy beleegyezésével hajthatja azt be. – Ez utóbbi elvet sértették meg az 1950-es években a keleti blokk országai, amikor az ingatlanokat és a földeket kizárólag (kérdéses) többségi döntés alapján helyezték állami tulajdonba. Igaz, hogy az intézkedés elleni elégedetlenség végül megbuktatta ezeket az államokat, de egy hasonló forszírozott államosítás Bhutánban az ország stabilitásához vezetett. Ugyanannak a dekrétumnak a két, gyökeresen ellentétes kimenetele arra figyelmeztet, hogy az általános elveket a helyi adottságoknak megfelelően kell érvényesíteni! –

Russell szerint a kisebbség és a többség közötti konfliktus feloldása nem könnyű, mivel a többségi rendelkezések eltúlzása könnyen eredményezhet zsarnokságot. – Nem mintha tudnám erre a kényes kérdésre a végső választ, de sokkal több veszélyt látok egy anarchikus társadalomban, mint a többségi uralmában. –

Locke állhatatos kiállása a magántulajdon mellett némileg más megvilágításba kerül, ha figyelembe vesszük, hogy miként határozta meg a magántulajdont: minden ember magántulajdona csak a saját munkájából származhat. Habár a mezőgazdaságban könnyen elérhető, hogy a gazdálkodónak csak annyi földje legyen, amennyit képes megművelni, az ipari társadalmakban jóval nehezebb megállapítani, hogy ki mennyivel járult hozzá egy ipari termékhez. Ezzel a problémával később az érték munkaelmélete foglalkozott, ami szerint a termék értékét a ráfordított munka határozza meg. Ennek a tételnek az alapjai már Aquinói Szent Tamásban munkájában is feltűntek, de a gondolatot David Ricardo és Karl Marx véglegesítette. Locke ugyancsak az elvégzett munka arányában szabná meg az árat, de valamilyen oknál fogva az árnak csak a 90%-át tette a munkától függővé. Az ár fennmaradó 10%-áról nem nyilatkozott.

Annak ellenére, hogy Locke felismerte a független elbírálás jelentőségét, mégsem építette be az igazságszolgáltatást az egyébként ígéretes társadalmi modelljébe. Ennek a hatalmi ágazatnak az volna a szerepe, hogy a kormány törvényhozó és végrehajtó hatalma között esetenként felmerülő konfliktusokban elfogulatlan véleményt formáljon. Egy független bírói szervezet nélkül ezek a viták gyakran erőszakhoz, harcokhoz, polgárháborúkhoz vezetnek.

Russell úgy gondolta, hogy Locke politikai filozófiája jól töltötte be szerepét az ipari forradalomig, de azóta elavulttá vált. A nagyvállalatok megszületésével a tulajdonon alapuló hatalom szinte megfékezhetetlenné vált és az állam funkciói bővültek. Ugyanakkor a nacionalizmus és az államközi szövetségek kialakulásával az ellentétek megoldása elsődlegesen a harcszínterekre tevődött át. Összességében, az ipari forradalom végére az egyéni polgárok szerepe elhanyagolhatóvá vált, és a körülmények messze eltértek azoktól, amelyeket Locke előre láthatott. Az államok közötti kapcsolatok egyre inkább kezdtek „az erőnek van igaza” típusú Hobbes-féle koncepcióra hasonlítani, Locke jószándékú természetes társadalmi együttműködése helyett.

Ahhoz, hogy a kormányzati intézmény előnyeit valóban élvezhessük, Russell egy új nemzetközi társadalmi szerződés megkötésére szólított fel. – Russell könyvének idején már próbálkoztak a Nemzetek Szövetségének létrehozásával, de az eredménytelennek bizonyult. Második próbálkozásként létrehozták az ENSZ-et, de az utóbbi időben sajnos ennek hatásossága is csökkenni látszik. –

Locke filozófiai öröksége

A maga idejében az Angliában működő Locke igen nagy hatással volt az európai kontinensre. Az Angliából érkező gondolatok értékelését részben az segítette, hogy a Naprendszer megértésében Newton a gravitációs elmélete győzedelmeskedett a francia földről érkezett descartes-i elmélettel szemben, amely a gravitációt a testekre ható „örvényekkel” próbálta megmagyarázni. Ugyanakkor Hume filozófiája nagy népszerűségre tett szert  Franciaországban, tovább növelve az Anglia iránti általános tiszteletet. Mindezek előkészítették Locke kedvező fogadtatását a kontinensen. Később Voltaire is nagy szerepet játszott az angol gondolatok franciaországi terjesztésében.

Locke óta a filozófia két eltérő irányban fejlődött tovább. Mindkettő az ő liberális gondolataiból ágazott le. Locke empirikus filozófiájának követői olyan kiváló értelmiségiek voltak, mint Berkeley, Hume, Voltaire, Bentám, az angliai filozófiai radikálisok és Marx. A másik irány még Locke előtt kezdődött el Descartes racionális filozófiájával és Kant-tal tetőzött. Kant igyekezett a karteziánus induktív metafizikát összeegyeztetni Locke empirizmusával, de követői, mint Fichte, Byron, Carlyle és Nietzsche, végül csak a karteziánus hagyományt folytatták. Russel szerint az empirikus irányzat szélsősége Sztálinnal érte el csúcspontját, míg a racionális irányzat Hitlerrel még rosszabbul járt. A sors iróniája, hogy Kant követői a demokratikus és pacifista elképzeléseket egy Hitler kaliberű megszállott katonai diktátor ideológiájává alakították át.

Russell némi rokonszenvvel foglalta össze Locke befolyását: „…az irányzat, amely Locke felvilágosult énközpontúságát hirdette többet tett az emberi boldogságért…mint azok az irányzatok, amelyek a hősiesség és az önfeláldozás nevében megvetették őt.”

A metafizikában Locke követői általában óvatosnak mutatkoztak: a tények széles körét elemezték és csak mértéktartó következtetéseket vontak le belőlük. Így filozófiájukat olyan szilárd alapokra építették, amely itt-ott még néhány következetlenséget is képes volt elviselni anélkül, hogy az egész rendszer összeomlott volna. A Leibniz által fémjelzett kontinentális filozófiai iskola viszont hajlamossá vált nagy, átfogó tézisek kidolgozására, amelyek ugyan kevés adaton, de pontosan kidolgozott logikai elveken nyugodtak. A leibnizi filozófiai rendszerek veszélye mindig is az volt, hogy a gondolkodási folyamat bármely pontján szinte elkerülhetetlen apró hibák az egész rendszert lerombolhatták.

Russell meggyőződéssel állította, hogy még nem született olyan filozófia, amely egyszerre lett volna hiteles – azaz sok megfigyeléssel megerősített – és konzisztens – azaz szilárd alapokon nyugvó, cáfolhatatlan gondolatokkal alátámasztott – . Locke-ot azok közé sorolta, akik a hitelességet tartották jobban szem előtt, és hajlandó volt engedményeket tenni a koherencia felé. Ez egyúttal megmagyarázza a filozófiájában fellelhető néhány ellentmondást is. Más filozófusok több jobban ügyeltek a koherenciára, így rendszerük kevesebb belső ellentmondást tartalmazott, de filozófiájuk hitelessége gyakran kérdésessé vált.

Berkeley (1685-1753); az észlelés a létezés egyetlen feltétele; Isten egyetemes elméje mindent észlel

„Esse est percipi” vagy „Lenni annyi, mint észlelni”

Locke filozófiájából kiindulva az anyagot átértelmezte, mint az elménkben megjelenő percepció, és a tudatot fogadta el a valóság egyetlen képviselőjének. Idealista filozófiája egészen addig ment el, hogy tagadta a tárgyak létezését amikor nem érzékeljük őket. Annak magyarázatára, hogy a tárgyak mégsem tűnnek el, ha senki nem érzékeli őket, Isten mindent átható jelenlétét feltételezte, aki mindig mindent megfigyelt. Amikor egy tárgy megjelenik előttünk, akkor mi csak az Isten végtelen és egyetemes elméjében megjelenő képet észleljük. A tárgyak és a valóság minden eleme csak Isten elméjében léteznek, amit Ő hozzáférhetővé tesz az emberek számára. Berkeley szerint a fizikai világ nem más, mint az elménkben összegyűlt gondolatok sokasága. Mivel az emberi elme korlátozott, az élet összetettsége nekünk csak Isten elméjén keresztül mutatkozhat meg. Minden gondolat egyedüli forrása az isteni tudat. A Berkeley rendszeréhez való hasonlósága miatt ebben a szekcióban tárgyalom a szolipszizmus ismeretelméleti nézetet is.

 

Locke az elsők között próbálta feloldani a karteziánus kettős szubsztancia következetlenségeit. Ő abból indult ki, hogy az anyagi világ az érzékszerveinken keresztül tölti meg információval a születéskor még teljesen üres tudatunkat, és a valóság így tárul fel elménkben. Habár Descartes-hoz hasonlóan Locke is elismerte az elme létezését, de a megismerésben jórészt csak passzív szerepet tulajdonított neki. Tehát Locke rendszerében a megismerési folyamatban megnövekedett az anyag szerepe, míg az elme jelentősége csökkent. Ezzel Locke a descartes-i dualizmust a monizmus irányába mozdította el. Mivel az elme nehezen értelmezhető descartesi belső gondolatalkotó képességét elvetette, Locke filozófiája a karteziáni dualizmusnál szilárdabb talajra került.

Berkeley ugyancsak Descartes dualizmusából indult ki, de Locke materialista monizmus felé hajló elgondolásai helyett ő azt a tiszta szubjektív idealizmus irányába fejlesztette tovább. Alaptétele szerint a tudatunk és az abban képzett gondolatok az egyetlen valóság, amiről közvetlen tudomásunk lehet. Tehát anyag nem létezik, csak annak érzékelése.

Berkeley érvei arra, hogy az anyag csak a tudatban létezik

Berkeley idealista nézeteit legjobban a Hülasz és Philonusz hármas párbeszéde című művének dialógusai fejezik ki. Hülasz (a hylas görög szó jelentése: anyag) a tudományos józan észt képviseli, míg Philonusz (a görög szerelem szó alapján) magát Berkeley-t jelképezi. A beszélgetés során Philonusz először Locke érveit cáfolta meg az anyag  másodlagos tulajdonságait illetően. Philonusz kifejti, hogy nincs meleg vagy hideg, csak ezek percepciója: ugyanazt a langyos vizet melegnek vagy hidegnek érzékeljük attól függően, hogy előzőleg milyen hőmérsékletnek volt kitéve kezünk. Ezért a hőmérséklet csak a tudatunkban létezik. Hasonlóképpen, még ha a hang valóban a levegő hullámszerű mozgásából alakul is ki, érzékelésünk nélkül mégsem lesz hang ebből a hullámból, így a hang sem valóságos, csak az elménkben létezik.

Miután Philonusz bebizonyította, hogy az anyag minden másodlagos tulajdonsága az elménkben alakul ki és nem magának az anyagnak a jellemzője, Locke elsődleges anyagi tulajdonságait is mikroszkóp alá vette. Rámutatott, hogy ugyanaz a méret lehet kicsi és nagy a távolságtól függően és a mozgás lehet lassú vagy gyors attól függően, hogy ki az érzékelő személy. Miután eltörölte az anyag elsődleges és másodlagos tulajdonságai közötti különbségeket, Philonusz a következő konklúziót vonja le: a dolgok, azaz az anyag nem valóságosak, csupán az elménkben létező észlelések: „A gondolat az egyedüli dolog, amit közvetlenül érzékelünk. Létezhet a gondolat bárhol máshol, mint az elme?” A válasz természetesen nem, ezért Philonusz meggyőzni vélte Hülaszt, hogy az univerzumban az elme az egyetlen létező dolog. Később azt is fejtegeti, hogy az emberi elme véges, de kell léteznie egy végtelen elmének is és ez csak Isten elméje lehet. Egy ponton Hylas azzal próbált érvelni, hogy végül is az érzékelések az agyunkban keletkeznek, ezért legalább az agyunknak anyag formájában kell léteznie. Philonusz szerint azonban az agy maga is csak egyike az érzékelhető dolgoknak és mint ilyen, csak a mi véges elménkben létezhet. Az emberi elme viszont Isten végtelen elméjének a befolyása alatt áll.

A valóság, mint Isten univerzális elméjének a tükröződése

Berkeley elfogadta azt a nézetet, hogy a dolgok észlelése mentális funkció. Azt azonban elutasította, hogy az észlelt tárgy maga valóságos, mert igazából a tárgy csak az elmében létező gondolat. Ezzel lényegében azt állította, hogy amikor a tárgyat nem érzékeljük, akkor az nem is létezik. Mivel ez az álláspont nyilvánvalóan ellentétben állna a mindennapi tapasztalatokkal, Berkeley ezt úgy orvosolta, hogy ha mi nem is vagyunk jelen, de Isten folyamatosan érzékeli a világot. A körülöttünk levő tárgyak tehát akkor is ott vannak Isten elméjében, amikor mi nem érzékeljük őket. Mi csak azért hisszük, hogy a világ az elménktől függetlenül létezik, Isten megosztja velünk mindent magába foglaló elméje egy részét, amely akkor is folyamatosan észleli az egész univerzumot, amikor nincsenek a közelben emberek.

Berkeley tehát tagadta a fizikai világ létezését. Amit mi a fizikai világnak gondolunk, az nem más, mint az elménkben felhalmozott gondolatok gyűjteménye. Szerinte a véges emberi elme csak azért képes összetettebb gondolkodásra, mert Isten megosztja velünk mindent észlelő egyetemes elméjének néhány percepcióját. Így az egész világ, amit mi megtapasztalunk, nem más, mint az egyetemes isteni elme egy részészének a tükröződése. Az anyag létezésének tagadásával Berkeley egy valódi idealista filozófiát teremtett. Ebben az idealista világban egyetlen szubsztancia létezik, az elme. Az emberi elme véges, míg az isteni elme végtelen és minden gondolat forrása.

Kérdés: Léteznek-e a fák, amikor senki nem figyeli az erdőt?

Berkeley válasza „igen”, mert Isten mindig mindent észlel. Tehát, ha a fa az elménkben nem is létezik, mivel nem nézzük, akkor is létezik Isten elméjében, aki állandóan mindenre figyel. Ez az oka annak, hogy a fa nem ugrál ki-be a valóságból, attól függően, hogy figyeljük-e vagy sem. Valójában Berkeley annyira megalapozottnak gondolta a valóságról alkotott metafizikai elképzelését, hogy még Isten létezésének bizonyítékaként is felhasználta.

Számomra úgy tűnik, a kvantummechanika eredményei kissé más színben tüntetik fel Berkeley első ránézésre bizarrnak tetsző gondolatát az érzékeléstől függő valóságról. A kvantum világban a kvantum jelenségek megfigyelése egyetlen kvantum hullámfüggvényt hagy érintetlenül, míg a jelenség összes többi hullámfüggvénye összeomlik. Tudom, hogy a kvantum és makroszkopikus világ jelenségei pillanatnyilag nem egyeztethetőek össze, mégis eljátszom a gondolattal: elképzelhető-e, hogy a makroszkopikus világban is léteznek a kvantum hullámfüggvényekkel analóg jelenségek? Ebben az esetben az emberi megfigyelés alatt nem álló fa azért nem tűnne el, mert Isten állandó obszervációja megakadályozza feltételezett „makroszkopikus hullámfüggvény” összeomlását? Ha Isten véletlenül megunná szemmel tartani a fát, elképzelhető, hogy az hirtelen „feloldódna” a „makroszkopikus hullámfüggvények” sokaságában?

Berkeley felébresztett bennem egy kérdést a QM birodalmában is: Miért okozna megfigyelésünk hullámfüggvény összeomlást a QM-ben, ha Isten már előttünk is érzékelte az összes hullámot? Isten állandó obszervációja miatt nem kéne minden hullámfüggvénynek állandóan összeomlott állapotban lenni a mi beavatkozásunk nélkül is? Mivel ez nem történik meg, Berkeley Istene végül is nem lehet valóságos!?

Russell fő ellenérve Berkeley véleményével szemben az, hogy a dolgok bizonyos tulajdonságainak szubjektív értékelhetősége, azaz Philonous összes érve az anyag szubjektív természete mellett, nem lehet elegendő ok a dolgok objektív létezésének cáfolatára (az én megfogalmazásom).

A percepció értéke: tudáselméleti alapkérdés

A tudáselmélet egyik alapkérdése:

Következtethetünk-e a világ más jelenségeire a saját érzékeléseinkből kiindulva?

Alább a kérdésre adható négy lehetséges választ foglalom össze. Russel ugyan a negyedik választ tartja a legelfogadhatóbbnak, mégis arra a következtetésre jutott, hogy a négy teória közül bármelyiket elfogadhatjuk, mert közöttük csak nyelvészeti különbségek vannak.

1. Nem, az érzékelésből semmire sem következtethetünk, mert csak a deduktív következtetés írhatja le a valóságot. Ez az iskola Platónnal kezdődött.

2. Igen, az észlelésünkből vonhatunk le következtetéseket az indukció segítségével, de csak a saját elménkben zajló eseményekkel kapcsolatban. Ez a szolipszizmus nézete. A szolipszizmus episztemológiai álláspontja az, hogy a saját(!) elménken kívüli dolgok ismerete megbízhatatlan. Ugyanakkor a szolipszizmus metafizikai álláspontja az, hogy a saját(!) elménken kívül semmi sem létezik. David Hume ismeretelmélete a szolipszizmus szemléletéhez áll közel. – Csak emlékeztetőül, az episztemológia azt vizsgálja, hogy milyen módszerekkel tárhatjuk fel a valóságot; a metafizika azt vizsgálja, hogy milyen a valóság természete, amit az episztemológiai módszerekkel meg akarunk ismerni. –

3. Érzékelésünk lehetőséget ad más jellegű tapasztalatok megszerzésére is, de csak ha nekünk már volt személyes tapasztaltunk hasonló eseményekről. Tehát fogalmat alkothatok egy valaki más által leírt színről, vagy fájdalomról, mert már nekem is voltak színekkel vagy fájdalommal kapcsolatos tapasztalataim. De ha egy adott eseményt még senki nem élte át, akkor arról lehetetlen bármi következtetést levonni. – Ha jól értelmezem, e nézet szerint, nem állíthatjuk az Ősrobbanás tényszerűségét és nem vonhatunk le ezzel kapcsolatos következtetéseket, mivel soha senki nem figyelhette azt meg közvetlenül. –

4. A józan ész és a hagyományos fizika azt diktálja, hogy vannak olyan valóságos események, amelyeket még senki sem élt át, mégsem indokolható, hogy kételkedjünk létezésükben. A triviális példákon túlmenően (az álló vonat kerekeit senki sem érzékeli két állomás között egy üres mezőn) szerintem ebbe a kategóriába tartozna az Ősrobbanás, a string teória stb. – Ezekről az eseményekről dedukció révén szerezhetünk tudomást, ami csakis az ok-okozati összefüggések létezése miatt lehetséges. David Hume az ilyen módon megszerzett ismereteket csak valószínűségi alapon volt hajlandó elfogadni (lásd később!).

Berkeley szerint csak az elme és a mentális események léteznek, így az ő álláspontja a 2. kategóriába sorolható. Mivel azonban elfogadta, hogy minden embernek van elméje, azaz többféle elme létezését hirdette, nézetei nem illettek a szorosan értelmezett szolipszizmushoz, amely csak „saját elmém és saját gondolataim” létezését ismeri el.

Locke azt állította, hogy amit mi anyagi valóságnak tekintünk, az valójában csak gondolat, amit az anyag percepciója vált ki tudatunkban. Ezzel szemben a mindennapi tapasztalat a megfigyelhető dolgokat nem csupán gondolatként, hanem fizikai valóságként fogja fel. Berkeley úgy próbálta áthidalni a szakadékot a valóság ezen két értelmezése között, hogy Istent univerzális és örökkévaló megfigyelőnek nevezte ki, akinek az elméjében ott van a fizikai valóság minden részlete. Így elfogadható maradt Berkeley nézete, miszerint a dolgok valójában csak az elmében létező gondolatok. Mivel azonban Isten részben megosztja velünk az örökkévaló elméjében létező dolgokat, a fizikai világ realitása is megmaradt számunkra.

David Hume (1711-1776); a szkepticizmus csúcsa, és a valószínűség születése

A természet vizsgálati módszereinek érvényességét értékelve Hume a szkeptikusság végső állomásáig jutott el. Munkája eredményeként arra a kínos következtetésre jutott, hogy a saját gondolatainkon kívül semmit sem tudhatunk meg teljes bizonyossággal. Filozófiájának lényege az induktív gondolkodás lerombolása. A közvetlen megfigyelésből, logikából vagy matematikából nyert ismeretek megalapozottságában ugyan nem kételkedett, de az ezekből származó következtetéseket csak valószínűnek tekintette, nem megdönthetetlennek. Descartes-szal ellentétben, aki a szubsztanciát a valóság tényleges képviselőjének tekintette, Hume empirista és materialista volt, aki csak az érzékelhető dolgokat fogadta el valóságosnak. Úgy vélte, hogy érzékszerveinken keresztül a bennünket érő benyomásokból új információt szerzünk, és ezekből következtetések útján összetett elképzeléseket alkotunk. Mivel maga a következtetés nem közvetlen megfigyelésen vagy logikai és a matematikai alapokon nyugszik, a gondolatsor végeredményét nem is tudásnak, hanem „véleménynek” nevezte.

Nyilvánvalóan nominalista gondolkodásmódot követett, és így nemcsak a szubsztancia létezését tagadta, hanem az egyetemesek értékét is, köztük a természeti törvények alkalmazhatóságát. A közvetlen érzékelés kizárólagos jogossága mellett kardoskodva tagadta, hogy a természeti törvényekből bármiféle tudást lehetne szerezni. Végül is a természeti törvények nem közvetlenül erednek a megfigyelésből, hanem csak az ezekből levont induktív következtetésekből, amik összefoglalják az események sorozatát. Ebben a folyamatban el kellene fogadnunk az ok-okozati összefüggés érvényességét, amely Hume szerint önmagában sem más, mint induktív feltételezés és mint ilyen, elfogathatatlan.

Hume-mal a filozófia egy kritikus ponthoz érkezett el. Berkeley megmutatta, hogy a Locke szerinti anyaga nem létezik, mivel mind az elsődleges, mind a másodlagos tulajdonságai szubjektívek, és mint ilyenek, a percepciónktól függenek. Berkeley azonban még megtartotta az elmét, különösen Isten elméjét, mint az egyetlen, végső valóságot. Hume azonban azzal érvelt, hogy az anyaghoz hasonlóan az elmét is csak érzékelés útján ismerhetjük meg: az elme percepciója a belső érzéseinken és emlékeinken keresztül képződik. Ezért maga az elme sem valódi, csak elvont belső észlelések sorozata. Hasonló indokok alapján Hume elvetette a „test-elme” kölcsönhatását és az „én”, mint szubsztancia gondolatát is. Tudáselméletének következetesen alkalmazásával a szabad akarat és a szabadság elfogadhatósága is kérdésessé vált.

A hétköznapi embereknek Hume azt tanácsolta, hogy ne próbáljanak mindent megérteni a számukra különben is felfoghatatlan életről, és fogadják el annak tökéletlenségét. Szerinte a filozófusok egy csapdába estek azáltal, hogy olyan dolgokat akartak megtudni, ami a valóságban megismerhetetlen. Törekvéseik közben egy pszeudo-intellektuális területet fejlesztettek ki maguknak, amit metafizikának neveztek.

Később Kant hiteles erőfeszítést tett, hogy megmentse a tudományt és a metafizikát Hume verhetetlennek tűnő szkepticizmusától.

Mint végső következtetéséből kitűnik, Russell nyilvánvalóan megértette Hume üzenetét. Szerinte az empirikus metafizika csak akkor maradhat fenn, ha az induktív tudás felépítésében a valószínűség logikai ellentmondás nélkül felválthatja a bizonyosságot. Ha ez nem elérhető, akkor az empirikus irányzat összeomlik, és a filozófia az irracionalizmus kezébe kerül.

 

Bármennyire is nehéz elfogadni Hume filozófiáját, elég egy gyors bepillantás ennek a módszeres, kiegyensúlyozott embernek a jellemébe, hogy következtetéseit komolyan vegyük. Önmaga írt gyászbeszédében így ábrázolta magát: „Egy szelíd kedélyű, jóindulatú, nyitott, társaságot kedvelő, jóhumorú, ragaszkodó, ellenségeskedésre némileg fogékony, de különben mértéktartó ember voltam. Még az irodalmi hírnév iránti sóvárgásom és uralkodni vágyó szenvedélyem sem keserítette meg temperamentumomat, a gyakori csalódások ellenére sem.”

Mivel a metafizika kétezer év alatt egyetlen általánosan elfogadható rendszert sem eredményezett, egyesek kételkedni kezdtek a metafizikai érvelés helytállóságában. Hume egyike volt ezeknek a szkeptikusoknak. Hosszú és alapos elemzés után, amelyet előszőr az Értekezések az emberi természetről című művében vázolt fel és később a Tanulmány az emberi értelemről címmel átdolgozta, arra a következtetésre jutott, hogy minden metafizikai kifejezés értelmetlen, mert nem tudjuk őket megfelelően definiálni. Tudásunkat – „ha nevezhetjük így”, írja Hume – tapasztalataink, és a közöttük vélt összefüggésekből levont következtetéseink határozzák meg. A következtetések lényege azon alapszik, hogy a jövő a múlthoz fog hasonlítani, erre azonban nincsen bizonyítékunk. Ha ez így van, akkor hogyan tudhatnánk meg, hogy a valóságnak van-e szilárd alapja? – Ezt a részt Popkin és Stroll alapján átfogalmaztam. –

Kiindulópontként Hume elfogadta Locke azon tételét, miszerint tudásunk percepcióinkból származik, de a percepciót két típusra osztotta. A benyomás egy nyomatékosabb, közvetlenebb érzékelés, amelyet legjobban az érzés vagy érzékelés kifejezésekkel írhatunk le. Ezt nem csak az érzékszerveinken keresztül érhetjük el a külvilág közvetlen megfigyelésével, de a fogalmi világ érzékelésével is az emlékezés vagy a képzelőerő segítségével. Az elgondolás a percepció kevésbé élénk formája, amely valamelyest kapcsolódik a gondolkodáshoz és az emlékezéshez. Az elgondolásokat a benyomásokból képezzük emlékek, fantázia, vagy asszociációk révén, és mint ilyenek, a benyomásoknak  csupán kevésbé élénk másolatai. Egy vak embernek, aki soha nem tapasztalhatta meg a színek benyomását, aligha lesz elgondolása a színről.

Hume az észleléseket tovább osztotta egyszerű és összetett benyomásokra és elgondolásokra. Az egyszerű benyomások közvetlenül érnek el hozzánk az érzékszerveinken keresztül, mint például egy vörös folt a falon, vagy az A440 hanghullám egy gitárhúrról. Az összetett benyomások lényegesen gyakoribbak, mint például egy kő a kezünkben (egy külső összetett benyomás), vagy egy szelet csokoládé utáni vágyunk (ez egy belső összetett benyomás). Az egyszerű elgondolások mindig egyszerű benyomásokból származnak, és bár hatásuk gyengébben észlelhető, emlékeztetnek az őket kiváltó egyszerű benyomásokra. Összetett elgondolások az egyszerű elgondolások halmaza, amik már nem szükségszerűen hasonlítanak a kialakulásukban részt vevő benyomásokra. – Az égen magasan szálló repülőgép látványa egyszerű benyomások gyűjteménye, mint például a gép színe, formája, mozgása, a motor hangja. Mivel ezek az egyszerű benyomások mind összekötődtek a repülő érzékelésében, az így kiváltott elgondolások nem csak a repülő egyszerű gondolatához vezethetnek bennünket, hanem asszociáció révén némileg kapcsolódó összetett gondolatokat is képezhetünk. Ha például még sohasem láttunk repülőt, akkor a látvány felidézheti bennünk egy madár, egy gyerekek által felrepített sárkány, vagy éppen egy angyal gondolatát is ha már volt megfelelő vallásos jellegű tapasztalatunk. Ezek már mind összetett elgondolások, hiszen a repülőgép látványán kívül más, előzetesen már megtapasztalt egyszerű benyomásokat is igényelnek. –

Bár az összetett elgondolások egyszerű benyomásokból származnak, mint a fenti példában is, nem kell feltétlenül hasonlítani rájuk. Az egyszarvú összetett elgondolásának például nincsen közvetlen megfelelője a valós benyomásaink között, de mégis kialakíthatjuk számos egyszerű, lazán kapcsolódó benyomás segítségével – egy ló, szárnyas madarak, szarvas állatok benyomása. – Hume az emlékeket elegendően élénknek képzelte ahhoz, hogy hosszan tartó benyomásoknak képezzenek, de a fantázia által kialakult képzeleteket kevésbé erőteljesnek és rövidebb életűnek tartotta.

Azzal, hogy a bizonyosságot szembeállította a valószínűséggel, Hume nagyban hozzájárult a tudás fejlesztéséhez. Felismerte, hogy az általunk meg nem figyelt múltról, jelenről és természetesen minden jövőbeli eseményről szerzett tudásunk, a rendelkezésre álló megfigyeléseken alapuló következtetéseinktől függ. A tudásnak ezt a fajtáját – amely történetesen tudásunk nagy részét jelenti – szkepticizmussal szemlélte, és nem minősítette bizonyosnak, csak valószínűnek. Az a fajta megismerés, amelyhez szerinte nem férhet kétség, a közvetlenül megfigyelt eseményeken, a logikán és a matematikán alapul.

A szubsztanciát Descartes kora óta a valóság tényével azonosították. Descartes meghatározása szerint a szubsztancia „olyan dolog, amelynek létezése semmi más dolog létezésétől nem függ”. Hume-nak azonban más elképzelése volt a valóságról. Eltőkélt empiristaként azt vallotta, hogy gondolataink csak benyomásainkból fakadhatnak, ezért csak az érzékelhetőt tekinthetjük valóságosnak. Mivel a szubsztanciát nem tudjuk érzékelni érzékszerveinken keresztül, Hume tagadta a szubsztancia és tágabb értelemben az egyetemesek létezését. Ez egyértelműen nominalista nézet. Úgy vélte, hogy amit mások szubsztanciának tekintenek, az valójában csak specifikus tulajdonságok gyűjteménye. Az absztrakt gondolatokat (például barátság) specifikus benyomásokból eredő elgondolásoknak tartotta (például X és Y barátaimról kapott benyomásaim), amiket asszociációk révén összekapcsoltunk, és egy általánosságot kifejező szóval illettünk.

Roscelin alatt már tárgyaltam Russel a nominalizmussal szembeni logikai kifogását. Russelnek azonban volt egy pszichológiai ellenvetése is kifejezetten Hume nominalizmusával szemben. Amikor Hume azt mondta, hogy az egyszerű elgondolások az egyszerű benyomások pontos másai, figyelmen kívül hagyta, hogy maguk a benyomások is lehetnek homályosak. Ha visszaidézzük egy 185 cm magas ember képét – vagy elgondolását, ahogy Hume mondaná – az egy olyan férfi benyomásán alapulhat, akinek a valódi magassága 1-2 cm-rel magasabb vagy alacsonyabb is lehetett. Tehát Russell szerint, „amikor Hume azt mondja, hogy az elgondolások a benyomásokat pontosan tükrözik, akkor túllép a pszichológiailag lehetségesen”.

Vélemény kontra tudás; az empirikus tudás megsemmisítése

Hume-ra visszatérve, tehát megállapította, hogy a tudás megszerzésének leggyakoribb formája az érzékszerveinken keresztül megszerzett információ. Mivel tapasztalatunknak nem kell megfelelnie az ellentmondás-mentesség elvének, az ilyen ismeretekre Hume nem is a tudás kifejezést használta, a vélemény szót. – Az ellentmondásmentesség elve egyszerűen azt mondja ki, hogy két egymásnak ellentmondó állítások közül csak az egyik lehet igaz. Ha én azt állítom, hogy a leves hideg, a fiam pedig azt, hogy meleg, akkor bizonyos értelemben mindkét egymásnak ellentmondó állítás igaz a levesről, ezért mondta Hume, hogy tapasztalatunknak nem kell engedelmeskednie az ellentmondásmentesség elvéhez. Ezzel szemben, ha a következő egyszerű benyomásokat vesszük: „1”, „2”, „+” és „=”, akkor az 1+1 = 2 összetett elgondolás igaz, de az 1+1≠2 elgondolás nem igaz. A matematikai és logikus állításoknak tehát engedelmeskednie kell az ellentmondásmentesség elvéhez.

Hume elemzése nyomán az empirikus tudás fogalma több kárt szenvedett, mint az egyszerű „vélemény”-re való leminősítést. Ez azért történt meg, mert Hume amellett is meggyőzően érvelt, hogy a természeti törvények igazából nem léteznek. Amit mi törvényszerűségnek hiszünk, az nem más, mint asszociációkra való késztetésünk eredménye. Ezzel az empírikus tudományokat teljesen hitelesíthetetlenné tette.

A természeti törvények, amik az ok és az okozat közötti kölcsönhatás szükségszerű sorrendjén alapulnak (a sorban az ok az első, az okozat csak utána következik), Galilei és a tizenhetedik század többi nagy tudósa óta az új ismeretek megszerzésének nélkülözhetetlen eszközeivé váltak. Hume azonban felismerte, hogy soha nem érzékelünk okokat vagy törvényeket, csak benyomásokat és benyomások sorozatát. Ezekből mi az ok-okozati összefüggésekre és ezek szükségszerűségére következtetünk. Habár ezeket a következtetéseket mi végül elnevezzük törvényeknek, a valóságban ezek a törvények nem örökké érvényes szükségszerűséget fejeznek ki. Helyette, ezek csupán a tapasztalataink asszociációkra épülő, szokás szerinti, mentális összefoglalása. Ezért „a törvény nem más, mint az események sorozatában megfigyelt ismétlődés, de az ismétlődések nem szükségszerűek.”

Itt fontos megemlíteni, hogy ha a benyomások eredete az aritmetikából és a geometriából származik, Hume elismerte a benyomásokból származó valós tudás tényét. Ezt a fajta tudást logikailag szükségszerűnek tartotta és „észigazságnak” nevezte. Ezt szembeállította a külvilág benyomásaiból származó ismeretekkel, amiket tényszerűségnek, vagy „tényigazságnak” nevezett. Az észigazságon alapuló tudás tagadása ellentmondáshoz vezetne, míg a tényszerűség tagadása lehet igaz is meg nem is, minden ellentmondásos következmény nélkül. – Hasznosnak találom, hogy itt egy kicsit előre ugorjak. Hume kapcsolatokon alapuló tudás formáját Kant később analitikus tudásként kezelte. Ez az ellentmondás hiányának elvét követi, szemben az empirikus tudásformával. Kant meglátása szerint azonban Hume kapcsolatokon alapuló tudás formái közül néhány valójában a szintetikus tudás egyik speciális esete volt, amit Kant szintetikus a priori tudásként vezetett be a filozófiába. –

A karteziánus és a skolasztikus filozófia álláspontja szerint az ok és okozat közötti kapcsolat ugyanúgy elengedhetetlenül szükséges, mint ahogy a logikai összefüggések között. Hume azonban bebizonyította, hogy az ok és okozat nem más, mint asszociáció. Megfogalmazása szerint, „Ha a múltbeli tapasztalatok A-t állandóan összekapcsolták B-vel, azaz a kettőt együtt figyelték meg, az A-ról keltett benyomás olyan élénk elgondolást kelt B-ről, hogy B is hihetővé válik.” Nehéz nyelvezete talán így egyszerűsíthető le: a logikai és matematikai következtetéseket nem számítva tudásunk nagy része közvetlen megfigyeléseken alapuló extrapoláción nyugszik, így egy elkerülhetetlen bizonytalanságot rejt magában.

Hume empirikus tudásról szóló tételei két kijelentésre szűkíthetők le.

1. "Az ok-okozati összefüggésben nincs kimutatható kapcsolat, kivéve a konjunktúrát (együtt megjelenés) és az egymásutániságot." Ha ez igaz, akkor az induktív tudást el kell vetni. Ebből az következik, hogy minden kísérletes tudománnyal fel kell hagynunk, mert a kísérleteken alapuló jövőre vonatkozó elvárásaink megalapozatlanok. Leegyszerűsítve, csak azért, mert a Nap minden egyes nap felkelt eddig, nincs okunk arra számítani, hogy holnap is felkel. – És valóban egy napon, sok millió év múlva, amikor a Nap megsemmisül, már nem lesz napkelte. De vajon ez a nagyon távoli lehetőség jogosan cáfolhatja-e meg azt a hitünket, hogy holnap is rendkívül nagy valószínűséggel eljön a hajnal? Talán jobb, ha a kérdést újra fogalmazom: milyen valószínűséggel tekinthetünk egy induktív gondolatot gyakorlatilag valósnak? –

2. Russel megfogalmazása szerint, „Az egyszerű felsorolással történő indukció nem lehet elfogadható érvelési forma.” – És valójában, még millió és millió napkelte közvetlen megfigyelése sem igazolhatja azt a feltétel nélküli következtetést, hogy a napkelte örök marad.

Az elme-test kölcsönhatás és az „én” felszámolása

Hume egyetértett Berkeley-vel, hogy az anyag elsődleges tulajdonságai, mint a kiterjedés, a mozgás és a szilárdság, ugyanúgy szubjektívek, mint az anyag másodlagos tulajdonságai, azaz a szín, a szag, az íz stb. Ha az anyag minden tulajdonsága szubjektív, akkor az is igaz, hogy az anyag maga nem létezik észlelésünktől függetlenül. Berkeley-vel ellentétben azonban Hume elismerte, hogy az anyagi világ az érzékszerveinken keresztül képes egy bizonyos benyomást kelteni bennünk, ami akkor is a képzeletünkben maradhat, amikor már nem érzékeljük az anyagot. Az anyag ilyesfajta, objektív tulajdonságok nélküli formáját Hume az anyag közönséges szemléleteként értelmezte.

Habár Berkeley az anyag önálló létezését tagadta, az elme valóságát azonban elfogadta szubsztanciaként. Hume kétkedése ennél egy lépéssel tovább ment. Mivel az elmét és az anyagot azonos természetűnek tartotta, azt állította, hogy az elméről és az anyagról alkotott elképzelésünk egyformán az észlelések által kiváltott benyomásokon alapul. Az egyetlen különbség az, hogy az elmével kapcsolatos benyomásunk nem külső, hanem belső eredetű érzések, emlékek és gondolataink formában. Mivel olyan közvetlen benyomás nem létezik, amely az elme gondolatát tudatunkban előidézhetné, így az anyaghoz hasonlóan az elme sem tekinthető önálló szubsztanciának. Ehelyett, az elme csupán egy elvont fogalom, azoknak a belső benyomásoknak az összefoglalására, amelyek az elme hamis fogalmát adják nekünk. Hume végső következtetése szerint tehát a lélek, avagy az elme, amely otthont adna a gondolatainknak, nem létezik.

Ezen a ponton megállapíthatjuk, hogy Berkeley semmissé nyilvánította az anyag objektív valóságát (metafizikai nyelven az anyag szubsztanciáját), Hume pedig az elme realitását vonta kétségbe. Ha sem anyag nincs, sem lélek, akkor mit tud vizsgálnia a metafizika?

Talán mondhatjuk, hogy a lélek és a test interakcióját. De Hume szigorú szkepticizmusa nem állt meg ezen a szinten. Az anyag és az elme elutasításához vezető gondolatmenethez hasonlóan kétségbe vonta az elme és test közötti kölcsönhatás tényét is. Mivel az anyag és az elme egyszerűen csak az észlelésünkön alapuló események sorozata, közöttük ok-okozati kapcsolat sem létezhet. Az anyag észlelése az elménkben nem okoz valódi érzékelést, csak némileg hasonló direkt benyomást és ezek egymásutániságát. Ezt a folyamatot elvileg irányíthatja egy külső erő, mint például Descartes elsődleges mozgatója, Malebranche állandóan jelenlévő istene, vagy Leibniz előrelátó istene, aki szinkronizálhatná az elmét és a testet. Ilyen külső beavatkozásról azonban nincsen semmiféle benyomásunk, ezért nem bizonyítható a létezése. Ennélfogva az ok-okozati összefüggés sem igazolható.

Hume kérlelhetetlen vizsgálódása nem hagyta érintetlenül a pszichológiai „én”-t sem. Úgy vélte, hogy mivel a belső „én”-ről nem keletkezhet benyomás, így valódi elképzelést sem alkothatunk róla. Szerinte az „én” tudata nem más, mint a percepciók felfoghatatlanul gyors sorozata.

Úgy tűnt, hogy Russell abban egyetértett Hume-mal, hogy az „én”-t valóban nem lehet az érzékelés tárgyaként felfogni. Hume-tól eltérően azonban ő azt a következtetés vonta le, hogy akár lehetséges az „én” egyszerű érzékelése, akár nem, magának az „én”-nek a tagadása nem indokolt. Ehelyett egyszerűen el kell fogadnunk, hogy ezt a kérdést nem tudjuk megválaszolni. Az önmagunkról elérhető információ se nem több, se nem kevesebb, mint az észleléseink tömegéből levont indirekt konklúzió. Russell ezt így fogalmazta meg: „Az „én” ismereteink egyetlen formájában sem jelenhet meg.”

A szabad akaratról és a szabadságról Hume a kompatibilitás irányzatához hasonló, de sajátosan egyedi és következetes módon nyilatkozott. A matematikai és  logikai szükségszerűséggel szemben Hume számára, a „mindennapos szükségszerűség” csupán rendszeresen előforduló események sorozatát jelentette. Ennek megfelelően az emberek szabad akaratból végrehajtott cselekedeteiben és azok szükségességszerűségében nem látott ellentmondást. Szerinte az emberek cselekedetei abból a szempontból tűnnek szükségesnek, hogy bizonyos indítékokkal rendszeresen összekapcsolódnak. Azonban, hacsak nem korlátozzák őket, az embereknek megvan a joguk ahhoz, hogy a cselekvést végrehajtsák, vagy ne. Ezzel az értelmezéssel egyszerűen nincs értelme a szabadság vagy a szabad akarat kérdését tovább boncolgatni.

Hogyan éljük az életünket, ha semmi sem biztos benne?

Miután minden szubsztanciát és magát az ok-okozati összefüggést is értelmezhetetlenné tette, Hume-nak meg kellett birkózni azzal a kérdéssel, hogy miként éljünk egy olyan életet, amit valójában nem is ismerünk. E kérdés megválaszolására egy olyan sajátos pszichológiai elemzést vezetett be, amelyben szembeállította a hétköznapi emberek gondolkodásmódját a filozófusokéval. Véleménye szerint a filozófusoknak egy olyan sajátos gondolkodásmódjuk van, amely megoldhatatlan metafizikai problémák megoldására késztette őket. Míg a hétköznapi emberek különösebb kérdezősködés nélkül elfogadják a látszólag összekapcsolt események tényét, a filozófusok minden erejükkel ok-okozati összefüggéseket próbáltak találni közöttük. Az események helytelen értelmezése a hétköznapi embereket gondtalan életében nem jelent akadályt, de a filozófusok képtelenek hiányos válaszokat elfogadni.

Hume némi csalódottsággal jellemezte filozófus kollégáit. Gyilkos iróniával egy bonyolult nyelvezet kialakításával vádolta meg őket, amellyel boldogan győzködik egymást olyan dolgokról, amelyekről még világos definíciójuk sincs. – A fenti két bekezdés Popkin és Stroll alapján készült az én szabad értelmezésemmel. –

Russell és mások szerint Hume legfigyelemreméltóbb eredménye az volt, hogy Locke empirikus filozófiáját a logikailag lehetséges végső pontig fejlesztette. Konklúziója szerint a matematikán, a logikán és a következtetések nélküli közvetlen megfigyelésen kívül semmi más megingathatatlan tudás nem létezik. Hume elemzése a metafizika számára is nyugtalanítóan végződött, hiszen hitelesen bebizonyította, hogy a metafizika minden aspektusa zsákutcába vezet; legyen az a test és a lélek kapcsolata, a szubsztancia létezése, vagy az állandóság és változás dilemmája. Így természetesen Hume megkérdőjelezte a Berkeley-féle anyagtalan elmét, a halhatatlan lélek eszmét, és ezzel a vallást általában.

Nem meglepő módon, Hume munkája alapos vizsgálat és kritika tárgya lett. Azonban Hume kínos pontossággal összeállított rendszere, amit a tények kendőzetlen felderítésével és tárgyilagos elemzésével állított össze, kemény diónak bizonyult. Kant a Tanulmány az emberi értelemről elolvasása után ébredt fel „dogmatikus szendergéséből”, és kezdte újraértékelni mindazt, amit a vallásban és a tudományban addig magától értetődőnek tartott. Kant eltökélte, hogyan nem csak a tudományt, de a hitet is megmenti Hume szkepticizmusától. – Lásd később! – Russell véleménye szerint azonban minden Hume filozófiájának megdöntésére irányuló racionális próbálkozás megcáfolható, mégpedig magukkal a Hume által bevezetett érvelésekkel. Csupán az irracionalizmus szószólói, mint Rousseau, Schopenhauer és Nietzsche tűntek immunisnak Hume okfejtése ellen.

Bár keményen próbálkozott, Russell mégis csak egyetlen gyenge pontot tudott Hume metafizikájában felfedezni. Észrevette ugyanis, hogy Hume tézise szerint az elmében keletkezett ​​benyomást valami kívülálló dolog okozza(!). Hume szkepticizmusának kulcsa viszont éppen az ok-okozati összefüggés leegyszerűsítésében állt a percepciókban észlelhető rendszerességekre, gondolatainak ez a része önellentmondásossá vált. Ettől Hume csak úgy tudott volna megszabadulni, és egyúttal következetes maradni, ha a külső okok elmére gyakorolt hatását teljesen kizárta volna. Ezzel elérkezett volna a tiszta szolipszizmushoz, amely szerint a saját elménken és annak kapcsolatain kívül más nem létezik.

Valószínűség bevezetése az induktív gondolkodás védelmére

Első ránézésre úgy tűnik, hogy Hume bebizonyította, az empírikus megfigyelések hasznavehetetlenségét az induktív tudomány számára. – Habár egyesek szerint Hume nem teljesen utasította el a megfigyelésekből levonható következtetéseket, az ok-okozat törvényszerűségének egyszerű eseménysorrá történő lefokozásával kétségkívül meggyengítette az empírikus tudományokat. – Russell megpróbált ellenszert találni erre a lehangoló következtetésre. Elgondolásának lényege, hogy a világról alkotott képünk kialakításakor az abszolút bizonyosság és szükségszerűség keresése helyett, aminek hiábavalóságát Hume bebizonyította, ismerjük el a valószínűség értékét. – A valószínűség jelentőségére egyébként már Hume maga is utalt futólag. – Russell először is nyugtázta, hogy „Hume szkepticizmusa az indukció elvének elutasításán nyugszik”. Ezt követően Russel úgy értelmezte át az indukciós elv definicióját, hogy belefoglalta a valószínűséget: „Ha „A”-t nagyon gyakran kíséri vagy követi „B”, és „A” sohasem fordul elő anélkül, hogy ne kísérné vagy követné „B”, akkor valószínű, hogy „A” következő alkalommal történő megfigyelésekor „B” azt kísérni vagy követni fogja.”

A fenti, kissé körülményes mondattal Russel lényegében azt állítja, hogy „elég nagy számú megfigyelés esetében a levont konklúzió valószínűsége nem sokban fog különbözni a bizonyosságtól”. Ebben az esetben „az ok-okozati összefüggéseket, amelyeket Hume érvénytelenített, nem tökéletes bizonyossággal, hanem a gyakorlati céloknak megfelelő valószínűséggel tudnánk igazolni,”. Ha elvetjük Russell módosítást, akkor, „Minden, megfigyelések alapján felállított tudományos törvény érvényét veszti, és a tapasztalatokon nyugvó kutatás nem kerülheti el Hume szkepticizmusát.”

Russell érvelésében van egy alapvető probléma, ugyanis magát az indukció elvét nem lehet közvetlen megfigyeléssel bizonyítani, ezért azt, úgymond, egy axiómából kell levezetni. Russell elismerte, hogy az indukció empirikus bizonyíték nélküli elfogadása a megfigyelésen alapuló vizsgálatok komoly hiányosságát fedi fel. Azonban ennek az egyetlen kivételnek az elfogadásával megnyithatjuk az utat a tudományos felfedezések előtt. A maga elfogulatlan stílusához híven, Russell önmagának teszi fel az elkerülhetetlen kérdést: ha a megfigyeléstől való eltérés egyszer megengedhető, akkor miért ne lenne az elfogadható más esetekben is? Anélkül, hogy kielégítő választ talált volna a kérdésre, el kellett ismernie, hogy az indukció önálló logikai elvként (axiómaként) való elfogadása hiányában lehetetlenné válna a tudomány.

Hume filozófiára gyakorolt ​​hatásának értékelésekor Russell megállapította, hogy az empirizmus meggyengítésével Hume a 19. és 20. század irracionalizmusa felé nyitotta meg a kapukat. Magától értetődőnek tűnik, hogy ha az eszméknek nincs racionális korlátja, akkor az irracionális hit megjelenésével kell számolni. Russell meglehetősen pesszimista hangnemben fejtette ki, hogy egy olyan empirikus filozófia nélkül, amely képes megválaszolni Hume kételyeit, eltűnhet a józanság és az őrültség közötti határ.

– Sajnos Russel aggálya az irracionalizmusról időközben nem csak hogy megjelent, de erősen terjedőben is van. Gondoljunk itt a „fiatal Föld” hitének követőire, akik szerint a radiokarbonos kormeghatározás nem abszolút megbízható; az evolúció tagadóira, akik szerint a tételnek vannak tisztázatlan pontjai és különben is, „Te nem voltál ott, szóval honnan tudod?”; vagy az előző amerikai elnök válaszára a 2016-os elnökválasztást illetően, „senki sem tudhatja biztosra, hogy az oroszok beavatkoztak-e.”

Hume mindenképpen elgondolkoztató filozófiájából végül is én azt vontam le, hogy egy újfajta racionalizmus nem alakulhat ki a bizonyosság valószínűségre cserélése nélkül. –

 

A reformációtól Spinozáig

 Reformáció és ellenreformáció (1517-1648)

Bár a reformáció idején a filozófiában nem történt nagy előrelépés, a mozgalom két főszereplőjének, Luthernek és Kálvinnak sikerült a pápai befolyást csökkentenie. A reformációra adott katolikus válasz a jezsuiták vezette, Spanyolországból induló ellenreformáció volt. Az ellenreformáció kezdetén Kopernikusz forradalmian új világképet vezetett be, tudományosan bizonyítva, hogy nem a Föld a világegyetem középpontja. Ezzel egyengette az utat a XVII. század modern tudományos robbanása és filozófiai aranykora felé. A tudomány és a vallás közötti növekvő feszültséget mi sem ábrázolja jobban, mint Kálvin kifakadása: „Ki merészeli Kopernikuszt a Szentlélek tekintélye fölé helyezni?”

Reformáció (1517-1648)

Russell a reformációt leginkább német mozgalomként jellemezte, amelynek során a kevésbé civilizált nemzetek tiltakozásukat fejezték ki a civilizáltabb reneszánsz Olaszország ellen. A reformáció elutasította az olasz politikai szellemi vívmányokat, és nem fogadta el a pápa egyházi vezető szerepét. A szabadgondolkodó olasz reneszánsz északról jövő bírálatának érdekes irodalmi bizonyítéka a sok olasz származású dicstelen hős Shakespeare drámáiban, mint például Iago az Otellóban vagy Iachimo a Cymbeline-ben. 

Russell úgy vélte, hogy sem Luther sem Kálvin nem rendelkezett olyan intellektuális képességekkel, mint a reneszánsz olaszok, vagy akár Erasmus és Mórus Tamás. Ennek ellenére óriási volt a befolyásuk, és ez érezhető visszaesést okozott a filozófiában. A lélek és Isten kapcsolatáról szóló tanításukban Kálvin és Luther egyaránt Szent Ágoston gondolataira támaszkodott. Az egyházi ügyekről szóló tanításaikban egyértelműen a pápa tekintélyének és hatalmának csorbítására törekedtek. A pápai jövedelem jelentős része a búcsúfizetésekből folyt be, ami a purgatórium elkerülését volt hivatva biztosítani a híveknek. Nem véletlen, hogy mindkét református irányzat elutasította a purgatórium létezését. A sors elrendeltségéről szóló tanításuk ugyanakkor papok egyik fontos manipulációs eszközét is meggyengítette: ha sorsunk már előre meghatározott, akkor a papok áldásai és egyéb ténykedései nem befolyásolhatják lelkünk karmáját. Igaz, hogy a reformáció tanításai hozzájárultak a pápai hatalom csökkenéséhez, de ugyanezek a tanok a protestáns egyházak befolyását is megcsonkították a követőik felett. Ennek eredményeként az északi országokban a protestáns Egyházak soha nem váltak olyan erőssé, mint a katolikus Egyház volt délen. Russell véleménye szerint a protestantizmus egyik nem várt következményeként előkészítették a 18-19 századra kifejlődő liberalizmust.

Ellenreformáció (1545-1648)

Az ellenreformáció Spanyolországból indult ki azzal az elsődleges céllal, hogy szembeszálljon a reneszánsz Itália szellemi és erkölcsi szabadságával. A mozgalom növelte a pápa hatalmát, de közben elutasította a Borgiák és a Mediciek erkölcsi kihágásait is. Az irányzat eszmei előkészítője a spanyol tábornok, Loyola volt, aki hivatásához híven, szigorú katonai fegyelmet követelt az általa megalapított jezsuita renden belül. A jezsuiták elutasították a predesztinációt és hittek a szabad akaratban. Kijelentették, hogy az üdvösség eléréséhez hitre és munkára is szükség van, nem csak egyedül hitre. Ennek szellemében a Távol-Keleten jelentős missziós eredményeket könyvelhettek el. Nagy gondot fordítottak az oktatásra is, de legalább akkora lelkesedéssel vetették be magukat az eretnekség elleni küzdelembe. Buzgóságuk eredményeként a spanyol befolyás alatt álló területeken újra megkezdődött az inkvizíció. Ide tartozott Olaszország is, ahol a megelőző 100 évben már nem volt eretnek égetés.

Mindent összegezve, a reformáció-ellenreformáció hatása a kezdeti regresszív változások után mégis eredményezett valami javulást. A katolikus és a protestáns Európa közötti véres Harmincéves Háború végére az emberek rájöttek, hogy egyik hitvallás sem nyerheti meg a csatát, és a világon van elég hely a különféle vallási tanoknak. Elegük lett a vallásháborúkból, és figyelmüket a világi tanulás, például a matematika és a természettudományok felé fordították. Ennek eredményeként Luther filozófiailag sivár tizenhatodik századát, amit a teológiai kérdésekkel való megszállottság jellemzett, a tizenhetedik században egy igazi modern korszak váltotta fel. Ez a század monumentális tudományos és matematikai eredményeket hozott, amelyek a filozófiát is mélyen befolyásolták. Érdemes megjegyezni, hogy a modern filozófia atyjának tartott Descartes egyben kiemelkedő matematikus is volt. Russell véleménye szerint a tizenhetedik század ragyogó filozófiája majdnem felért az ókori görög gondolkodás aranykorával.

Kopernikusz (1474-1543) és a modern tudomány

A korszak első jelentős tudósa Kopernikusz (1473-1543) volt. Bár aktív évei a 16. századra estek, munkásságának gyümölcse csak a következő évszázadban ért be. Kopernikusz csodálni való vakmerőséggel a heliocentrikus univerzumról szóló munkáját a pápának ajánlotta. Mivel a jezsuiták előtt az Egyház még viszonylag toleráns volt, így Kopernikusz elkerülte a pápa megtorlását. 

A tridenti zsinattal (1545-1563) megindult az ellenreformáció, és a jezsuiták újraélesztették az inkvizíciót is. Ha Kopernikusz néhány évvel tovább élt volna, akkor az inkvizíció kezében valószínűleg Galileihez hasonló sors várt volna rá. Itt érdemes visszaemlékezni Arisztarkhoszra, aki csaknem kétezer évvel korábban állt elő a heliocentrikus ötlettel. A jelek szerint Kopernikusz nem tudott nagy múltú elődje munkájáról.

Ortodox katolikus lévén Kopernikusz nem volt hajlandó munkájából levonni a nyilvánvaló következtetést: ha a Föld nem a világegyetem középpontja, akkor miért élvezhetné az ember azokat a kozmikus kiváltságokat, amiket a keresztény teológia ígér? Kopernikusz végig fenntartotta, hogy a csillagászattal kapcsolatos eredményei nincsenek ellentétben a Bibliával.

Kopernikusz pontatlanságai

Forradalmi újdonsága ellenére, Kopernikusz felfedezésében már kortársai is számos pontatlanságot vettek észre. Az egyik ilyen pontatlanság a Nap helyzetének kismértékű eltolódása volt a bolygópályák középpontjától. Ezek magyarázatára Kopernikusznak végül kölcsönöznie kellett néhány epiciklust Ptolemaiosztól. Korábban már szó esett az epiciklusokról, amelyek segítségével Ptolemaiosz hosszú időre érvényesíteni tudta a geocentrikus világképet.

Kopernikusz megfigyelései nem csak a naprendszer középpontját illetően mondtak ellent az uralkodó ptolemaioszi világképnek. Ptolemaiosz például csillagok távolságát csak Föld-Nap távolság hússzorosára becsülte, ami nagyjából az Uránusz pályájának felel meg. Ha a csillagok valóban ilyen közeliek, és a Föld valóban kering a Nap körül, ahogy Kopernikusz állította, akkor a csillagok helyzetében parallaxis eltolódást kellett volna észrevenni. Ezt viszont Kopernikusz nem észlelte. – A parallaxis egy fix megfigyelt tárgy helyzetének látszólagos elmozdulása, ha a megfigyelő közben elmozdul. Minél távolabbi a fix tárgy, annál nagyobb távolságra kell a megfigyelőnek elmozdulnia, hogy a parallaxist észlelni lehessen. Tehát, ha egy csillag nem mutat parallaxist, az két dolgot jelenthet: vagy a megfigyelő nem mozdult el, azaz a Föld nem kering a Nap körül, vagy a megfigyelt csillag van túl messze. A geocentrikus világkép hirdetői az első lehetőséget választották. Egyébe csillagászati megfigyelései birtokában azonban Kopernikusz tudta, hogy a Föld egy Nap körüli pályán mozog. Ha a csillagok valóban olyan közel vannak, mint Ptolemaiosz feltételezte, akkor az évszakokkal változtatni kellene látszólagos helyzetüket. Mivel ez nem történt meg, Kopernikusz helyesen következtetett a csillagok nagyobb távolságára, mint azt Ptolemaiosz gondolta.

Megjegyzendő, hogy Kopernikusz idején a csillagok parallaxisát csak szabad szemmel lehetett volna megítélni, ami nem túlságosan érzékeny módszer. A teleszkópok felfedezésével viszont bizonyos csillagok szezonális parallaxis eltolódása észlelhetővé vált. Ebből nem csak a Föld mozgása nyert bizonyítást, de még a Földtől való távolságuk is kiszámíthatóvá vált. Érdekességként jegyzem meg, hogy még a ma létező legérzékenyebb távcsövekkel sem lehet a parallaxis eltolódást megfigyelni, ha a csillag 300 fényévnél messzebb van. Ehhez a nagy felbontáshoz a megfigyeléseket 6 hónapos különbséggel kell elvégezni, amikor a Föld pozíciója a pályája átellenes pontjaira esik.

A kopernikuszi földmodellt sokáig kétségessé tette az úgynevezett „hulló test paradoxon”. A Föld tengelykörüli forgása ugyan jól megmagyarázta a nappalok és éjszakák váltakozását, de nem tudta értelmezni, hogy a zuhanó tárgyak miért követnek függőleges pályát. Ha ugyanis a Föld valóban nyugatról keletre forog, ahogy Kopernikusz javasolta, akkor a hulló testnek a leejtés helyétől kissé nyugatabbra kéne földet érnie. Erre a dilemmára csak később jött válasz, miután Galilei megfogalmazta a tehetetlenség törvényét. Ezzel érthetővé vált, hogy mivel a zuhanó tárgy megőrzi a Föld forgási momentumát, ezért függőlegesen fog lefelé zuhannia. 

Galilei és Kepler munkájának eredményeként tehát végre teljes megerősítést nyert a heliocentrikus világkép. Az új felfedezések és a vallás közötti egyre növekvő feszültséget jól kifejezi Kálvin korábban idézett méltatlankodása: „Ki merészeli Kopernikusz tekintélyét a Szentlélek fölé helyezni!?”

Russel szerint akkor született meg a modern tudomány, amikor két alapvető jellemvonás találkozott a tudnivágyókban: hatalmas türelem a megfigyelésekhez és merészség a hipotézisek megfogalmazásához. Az ókori csillagászoknak megvolt a türelem, az ókori görögök pedig nem voltak híján új elméleteknek. Azonban a két tulajdonság egybeesése, talán Arisztarkhosz kivételével, igen ritka volt Kopernikusz idejéig. 

Kopernikusz után nem sokkal, 1572-ben, Tycho Brahe (1546-1601) egy „új csillagot” észlelt. Erről ma már tudjuk, hogy egy szupernóva volt. Mivel az objektumnak nem volt egy- napon belül észlelhető parallaxis-eltolódása, a Holdnál jóval messzebb kellett lennie. Arisztotelész eredeti állítása szerint, amit addig szinte szentírásként fogadtak el, minden, ami a Holdon túl létezik, mozdulatlan és megváltoztathatatlan…és akkor jött Tycho Brahe ezzel az új Holdon túli csillaggal, ami hirtelen megváltoztatta a fényességét. Ez a megfigyelés, valamint számos később felfedezett Holdnál távolabbi üstökös véglegesen megkérdőjelezte Arisztotelész régóta fennálló dogmáját az univerzumról. Brahe egy saját csillagászati elméletet is kidolgozott, ami a katolikus Egyház számára kissé jobban elfogadható volt. Az elmélet szerint a Föld megmaradt a Nap, a Hold és a távoli csillagok központjaként, de a bolygók a Nap körül keringtek. Brahe, akit a prágai II. Rudolf cseh király és a Szent-római császár is támogatott, kitűnő megfigyelőnek bizonyult, és feltétlenül hozzájárult segédje, Johannes Kepler látványos tudományos pályafutásához is.

Johannes Kepler (1571-1630); a bolygók mozgásának három törvénye

Kepler az utolsó szeget verte be a ptolemaioszi geocentrikus világkép koporsójába azzal, hogy a bolygók pályáit még pontosabban kiszámította, mint Kopernikusz, és köralakúról elliptikusra módosította. Mint később kiderült, a bolygók mozgására vonatkozó törvényei közül a harmadik, Newton gravitációs törvénye különleges esetének bizonyult. 

A bolygók elliptikus pályáinak felismerésével sikeresen oldotta meg a köralakú kopernikuszi naprendszer néhány következetlenségét, és ezzel véglegesítette a heliocentrikus csillagászat jogosultságát. A bolygók pályájának eltérése az arisztotelészi „tökéletesen esztétikus” körtől jelentős metafizikai következményekkel járt. Ettől kezdve bolygókat nem lehetett többé tökéletesen eszményinek és hibátlannak tekinteni, így a mennybéli testek elvesztették az addig természetfelettinek tartott filozófiai lényegükkel.

Kepler a bolygók mozgásáról három törvényt alapított meg. Első törvénye a pályák elliptikussá nyilvánítása volt, aminek egyik gyújtópontjában helyezkedi el a Nap. Érdekes módon, az akkori elgondolások ellen ez a törvény jelentette a legnagyobb kihívást, bár második törvény fogadtatása sem volt mentes kétkedésektől. A törvény szerint ugyanis pályájuk Naphoz közeli szakaszán a bolygók mozgása. Ez a területi sebesség állandóságából adódik: a bolygók vezérsugara (a nap és a bolygó közötti vonal) azonos idő alatt azonos területet súrol. Megint csak az arisztotelészi világkép szerint, a bolygók túlságosan „méltóságosak” ahhoz, hogy mozgásuk változó legyen.

Kepler harmadik törvénye csak matematikailag kifejezhető, így pusztán a különlegesen érdeklődők számára térek ki rá az alábbi megjegyzéssel.

Két bolygó keringési idejének négyzete úgy aránylik egymáshoz, mint a fél nagytengelyeik köbe. Másképpen kifejezve a keringési idő négyzetének az aránya a fél nagytengely köbéhez mérve minden Nap körüli bolygó számára állandó (ez persze más csillagokra és a bolygók körül keringő holdakra is érvényes). Ez a törvény egyúttal a később megfogalmazott Newton féle gravitációs törvény egy speciális esetének is tekinthető: két pontszerű test közötti gravitációs vonzás egyenesen arányos a tömegek szorzatával, és fordítottan arányos a köztük lévő távolság négyzetével. 

A harmadik törvény egyik gyakorlati hasznát a bolygók keringési idejének kiszámításával próbálom illusztrálni. Ha a bolygóév (É) mértékegységeként a földi évet választjuk, a bolygótávolságnak (R) pedig a Nap-Föld távolságot, akkor É=R3/2. Ez azt jelenti, hogy ha egy bolygó kétszer olyan messze van a Naptól, mint a Föld, az egy bolygóéve a földi év 21,5-szerese lesz, azaz 2,8 év.

Galilei (1564-1642); polihisztor, a newtoni fizika előfutára

Galilei mozgással és csillagászattal kapcsolatos megfigyelései fontos előkészítői voltak Newton klasszikus mechanikai rendszerének. Mivel ragyogó eredményei több szinten ütköztek az uralkodó vallásos világnézettel, az inkvizíció elítélte eretnekség gyanújával. Esete a vallás tudományokba való beavatkozásának talán a legszembetűnő és legaggasztóbb példája.

Érdekes, hogy a kísérletes és megfigyelésen alapuló tudományok ezen óriása abban az évben született, amikor Michelangelo meghalt, halála pedig egybeesett Newton születési évével. Russell Galileit tartotta a modern tudomány egyik megalapozójának, akihez talán csak Newton hasonlítható. Galilei megállapította, hogy egy magára hagyott test mindaddig egy egyegyenes vonal mentén mozog egyenletes sebességgel, amíg egy külső erő nem készteti irányának vagy sebességének megváltoztatására. Newton ezt a megfigyelést később a tehetetlenség törvényeként fogalmazta meg első mozgástörvényében. 

Galilei azt állította, hogy a légüres térben lehulló toll gyorsulása megegyezik bármely szilárd test gyorsulásával. Ezzel a hipotézissel megalapozta a gravitációs gyorsulás elvét. Sajnos már nem élhette meg a vákuumszivattyú felfedezését, amivel ki tudták küszöbölni a légköri interferenciát, és 1654-ben igazolták ezen, „józan észnek ellentmondó”, jóslatát. Galileo nem várt pontossággal becsülte meg a gravitációs gyorsulás értékét: a zuhanó test sebességében másodpercenként 9.7 m/sec sebességnövekedést mért. Ez rendkívül közel van a Föld gravitációs állandójához: 9,81 m/s2.

A lövedék pályájáról Galilei előtt az volt az általános elképzelés, hogy a lőszer egy egyenes vonal mentén vízszintesen mozog, mígnem a célhoz érve függőlegesen leesik. – Ha-ha! – Galilei megállapította, hogy a lövedék valójában egy parabola mentén mozog és ezzel lényegesen javított a lőfegyverek pontosságán – valamint a baseball ütőjátékosok eredményességén is – .

A testek tehetetlenségének felismerésével végül megmagyarázható lett a bolygómozgás kopernikuszi modelljének egyik ellentmondása, a „zuhanó test paradoxonja”: miért nem ér földet a toronyból leejtett kő a toronytól nyugatra, ha a Föld valóban kelet felé forog, ahogy Kopernikusz állította? Galilei a testek tehetetlenségben találta meg a választ: a toronyból leejtett kő tovább hordozza a torony sebességét, ami a természetesen föld forgási sebességével egyenlő.

Egy szórakoztató mentális gyakorlatént képzeljük el, hogy a követ egy igazán magas toronyból ejtjük le (több száz méter magas). Ebben az esetben a kő a torony csúcsáról nagyobb vízszintes kezdősebességgel indulna el, mint a torony alapja, ugyanis a torony teteje nagyobb lineáris sebességgel mozog a Föld középpontja körül, mint a felszín – habár azonos szögsebességgel! –. Tehetetlenségéből fakadva a zuhanás során a kő ezt a nagyobb kezdősebességet tartaná meg, és ezért a toronytól keletre, nem pedig nyugatra érne földet.

Galilei a távcsövével Jupiter körül négy holdat fedezett fel (Io, Europa, Ganymedes, Callisto). Ehhez a felfedezéshez egy tanulságos történelmi tény kapcsolódik, amit egyben a hagyományok túlbecsülése elleni figyelmeztetésnek is vehetünk. A hetes szám köré ősidők óta misztikus hiedelmek fonódtak (például a hét mennyország, a király hét fia). A hetes szám titokzatossága valószínűleg abból a hét égitestből ered, amelyeket már a korai csillagászok is felismertek: az öt ismert bolygó (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter és Szaturnusz), a Nap és a Hold. Azzal, hogy Galilei felfedezte Jupiter négy holdját, a mágikus hatalommal felruházott égitestek száma hirtelen hétről tizenegyre nőtt. Ez persze nem illett bele az ősi közhiedelembe, ezért Galilei sok kortársa a holdakat egyszerűen a távcső által keltett műterméknek tartotta. Sokan olyannyira ellenezték a hagyománytisztelet elleni „orcátlan” kihívást, hogy nem is voltak hajlandóak a távcsőbe nézni. – Sajnos még a huszonegyedik századtól sem idegen az efféle tudományellenes, hagyományokon és hiedelmeken alapuló mentalitás. –

Az inkvizíció előszőr 1616-ban ítélte el Galileit, majd 1633-ban másodszor is, amikor élete végéig tartó házi őrizetbe kényszerítették. Büntetését elkerülhette volna két legvérlázítóbb állításának visszavonásával: a Föld a tengelye körül forog és a Nap körül kering. Ezt azonban Galilei nem tette meg: Eppur si Muove! És mégis mozog a Föld! Galilei perével az inkvizíció minden valamire való értelmes tudomány előtt évszázadokra lezárta az utat Olaszországban. Russell rámutatott, hogy a protestáns országokban a papság sohasem vált olyan erőssé, mint a katolikus országokban. Ezért a vallásos erők nem tudták a teljes uralmat átvenni az államtól és így nem válhattak a tudományok kerékkötőjévé.

Newton (1643-1727); a világegyetem megmagyarázható fizikai törvényekkel 

Newton három mozgási és gravitációs törvénye hiteles magyarázatot adott univerzumunk működésére, és így forradalmasította az emberi gondolkozást. A Leibnizzel egyidejűleg, de tőle függetlenül kiépített kalkulus számítással nem csak a matematikát, hanem a filozófiát is forradalmasította azzal, hogy  az újraértelmezett végtelenül kicsi és végtelenül nagy természetét hozzáférhetővé tette.

Kétségtelen, hogy Newtonnak helye van a valaha élt legnagyobb tudományos elmék között. Leginkább három mozgástörvényéről és az egyetemes gravitációs törvény leírásáról ismert, de Leibniz mellett a kalkulus számítás kialakításának is az egyik megalkotója volt.

Három mozgástörvénye közül kettő Galilei korábbi megfigyelésein alapult.

1. A tehetetlenség törvénye: egy test külső behatás nélkül vagy nyugalomban van, vagy állandó sebességgel, egyenesen mozog.

2. A dinamika alaptörvénye, vagy az erő és a gyorsulás törvénye: egy tárgyra ható erők (vektor)összege egyenlő a tárgy tömegének és (vektor)gyorsulásának szorzatával: F=m*a. Érdemes itt megjegyezni, hogy a Newton idejében még érvényben lévő arisztotelészi dinamikai tévesen állította, hogy a testek állandó sebességgel való mozgásához erőre van szükség, amit egy láthatatlan forrásból származik. Bár Arisztotelész nem ilyen formában fejezte ki törvényét, a következő analóg egyenlet megfelelően írná le azt: F=m * v. Arisztotelész téves törvénye azért lehetett sikeres évszázadokon keresztül, mert a köztapasztalattal látszólagos összhangban van; a mindennapi életben ugyanis hajlamosak vagyunk a súrlódási erőket elhanyagolni. – A mindennapi tapasztalatok szerint, ha egy golyót elgurítunk, a súrlódás miatt az előbb-utóbb megáll, tehát a folyamatos mozgásához külső erőt kell biztosítani. – Newton törvénye felismerte ezt a hibát, és megállapította, hogy erő csak a testek gyorsításához, lassításához, vagy irányváltoztatásához szükséges, de nem az állandó sebesség fenntartásához egy egyenes vonalú pályán.

3. A hatás-ellenhatás törvénye: két test egyenlő nagyságú, de ellentétes erőt fejt ki egymásra. Bár ez a szabály még egyenletes mozgás esetén is ellentmondásosnak tűnhet, valójában még a gyorsuló rendszerekre is érvényes, például a mozgásba lendülő lovaskocsi esetében. A helyzet elemzésének kulcsa, hogy a ló energiája egy hátrafelé ható erőt fejt ki a talajra, és a talaj ezt egy előre mutató ellenerővel egyensúlyozza. Ez az előre mutató ellenerő nem hat a kocsira, mivel arra a talaj csak a súlyából adódó függőleges ellenerőt fejti ki. Tehát a lovaskocsi rendszerében nem csak a lovat és a kocsit kell figyelembe venni, hanem a talajt (azaz a Földet) is. – A földön mozgó lovaskocsi, mint egységes rendszer lényegében a Földet is kissé hátrafelé mozdítja, ami azonban a Föld szempontjából elhanyagolható a ló és a Föld tömegének aránytalanul nagy különbsége miatt. – 

Newton harmadik mozgástörvénye és egyetemes gravitációs törvénye Kepler harmadik bolygómozgási törvényére is magyarázatot adott megállapítva, hogy mindegyik test a tömegével arányos és a távolságuk négyzetével fordítottan arányos erővel vonzza a másikat.

A XVI-XVII. század tudományos eredményei

Erre az időre a tudomány már bebizonyította, hogy a mozgáshoz nem szükséges valami természetfölötti lélek, és a világegyetem működésének magyarázatához nincs szükség Istenre. – Izgalmas kérdés marad számomra, hogy ha tudott volna Newton és Galilei eredményeiről, Ockham vajon használta-e volna a borotváját, hogy Istent eltávolítsa a világegyetemből. – Azt viszont meg kell hagyni, hogy bármilyen jók is az univerzum működéséről szóló elképzeléseink, mindeddig sem a tudomány, sem a filozófia nem tudta megmagyarázni magát a világ keletkezését. Ez természetesen a vallásos elképzelések előtt továbbra is nyitva hagyja a kaput.

A tizenhetedik század tudományos eredményeit nagyban elősegítették az új, vagy továbbfejlesztett eszközök megjelenése, mint például a mikroszkóp 1590-ben, a teleszkóp 1608-ban, a hőmérő, a barométer, a légszivattyú stb. Bár Newton óriásként magaslik ki a mezőnyből, a munkásságához nem kapcsolódó tudományos felfedezések hosszú sora is sokat lendített az emberi megismerés eredményességén. A fizikában a mágnesességet Gilbert, a gáztörvényeket pedig Boyle írta le a róla elnevezett törvényben (egy meghatározott mennyiségű gáz nyomása adott hőmérsékleten fordítottan arányos a térfogatával). Az orvostudományban Vesalius tökéletesítette az anatómia tudást, és Harvey a mikroszkóp segítségével felfedezte a mikrokeringést. Leeuwenhoek a mikroszkóp előnyeit kihasználva felfedezte az egysejtű szervezetek létezését. A logaritmus, a koordináta geometria és a kalkulus bevezetésével a matematika is óriási ugrásokat tett a XVII. században. Az újonnan megszerzett tudás drámaian megváltoztatta az ember világhoz való viszonyát. A mágiába és a varázslatba vetett hit teret vesztett (bár nem teljesen), miközben az emberi képzelet egyre gyorsabban szárnyalhatott tovább.

Amint korábban már említettem, a görög klasszikus filozófusok, az atomisták kivételével, a „lélek” működésének tulajdonították be az élettelen testek mozgását. E szerint a nézet szerint lélek nélkül minden mozgás megszűnne. – Itt emlékeztetek arra, hogy Arisztotelész negyvenhét vagy ötvenöt „mozdulatlan mozgatót” feltételezett, akiknek az isteni szelleme lett volna felelős a világegyetem minden mozgásáért. – A mozgás lélekhez való kapcsolását nem lehetett tovább fenntartani Galilei és Newton munkássága után. Az arisztotelészi világkép összeomlásához az is hozzásegített, hogy az ókoriak által istenszerűnek tartott égitestek egyszerű fizikatörvények vizsgálati alanyaivá váltak.

Igaz, hogy Newton még mindig Istent tekintette az univerzumot mozgásba hozó teremtőnek, azonban a megteremtés után a világ a gravitáció szabályai szerint haladt tovább. Ehhez semmiféle isteni beavatkozásra nem volt szükség. Laplace még ennél is tovább ment Isten kihagyásával. Szerinte az égitestek nem Istentől erednek, hanem a Napból származnak. Létrejöttüket ugyanazok az erők segítették, amelyek pályán tartják őket. Ahogy tehát az újonnan megszerzett ismeretek kezdték betölteni tudásunk hézagjait, Isten szerepe egyre kevésbé maradt létfontosságú a valóság magyarázatához.

A csillagászati megfigyelések bebizonyították, hogy Földünk, és rajta mi, az emberek is, csak az igazi nagy valóságnak csupán egy viszonylag jelentéktelen kis részlete vagyunk. Ezzel az arisztotelészi „cél”, amely a világegyetemet egy emberközpontú beteljesedés felé hajtotta volna, és a korábbi tudományos erőfeszítések nagy részét meghatározta, elavulttá vált. Ugyan lehetséges, hogy a Mennyország Isten dicsőségét hirdeti, de a csillagászati számítások a Mennyország nélkül is helytállónak bizonyultak. – Russelltől átfogalmazva. –

A középkor alázatos, bűnöktől terhes emberéből ekkorra sikeres és magabiztos felfedező lett, akinek nem feltétlenül kellett leborulnia Isten előtt. – Végül is kellet, hogy valami oka legyen, amiért Isten eltiltotta az első párt a tudás gyümölcsfájától! – Az univerzum istenének bizonyosan lehetett jobb dolga is, mint kicsinyes teológiai baklövésekért pokolba küldeni az embereket. Ahogy Russell mondta: „A XVII. század embere sikeresnek érezhette magát, nem pedig annak a nyomorult bűnös léleknek, akinek a vasárnapi miséken kellett mutatkoznia.”

Francis Bacon (1561-1626); öt ködkép, amely akadályozza az induktív tudást 

Bacont az induktív tudás igazi teoretikusaként tartják számon. Bár hívő anglikán volt, a filozófia és a teológia szétválasztását szorgalmazta. Averroes „kettős igazságára” támaszkodva elismerte, hogy a filozófia tételeit mind az empirikus mind az induktív tudásnak igazolnia kell, de a teológiában a kinyilatkoztatás is elegendő volt a bizonyításra. Az értelem és a teológia között egyetlen kapcsolatot ismert el, Isten létezését. Isten léte szerinte induktív eszközökkel bizonyítható, de minden más teológiai tézist kizárólag a kinyilatkoztatás erősíthet meg. Ezzel a nézettel Aquinói Szent Tamás ellen fordult, akinek elsődleges célja volt, hogy a vallás nagy részét tudományos alapokra helyezze. Az induktív gondolkodást némileg segítette a felsoroláson alapuló indukciós módszere és az indukciós megismerés öt akadályának felismerése. Ezek az akadályok rendkívül tartósnak bizonyultak, és még ma is élnek és virulnak. Progresszív társadalmi nézetei az epikureusi etikán alapultak.

A korszak jellemzésekor Willam Durant kiemelte, hogy Amerika felfedezésével a kereskedelem a Földközi-tengerről az Atlanti-óceán partjára terelődött át. Ahelyett, hogy az ázsiai piac iránti érdeklődését Olaszországon keresztül fenntartotta volna, az európai kereskedelem Spanyolország, Portugália, Franciaország, Hollandia és Anglia bevonásával most az Újvilág felé fordult. Természetesen ez a változás az érintett országoknak jelentős kereskedelmi és pénzügyi előnyt hozott, és a reneszánsz megújulást Olaszországból északra tolta el. A Nagy Armada 1588-as veresége után Anglia a legvirágzóbb korszakába lépett I. Erzsébet uralkodása idején (1559-1603). Ez volt Bacon ideje.

Bacon életének kétségtelenül voltak megkérdőjelezhető részletei. Például elárulta jótevőjét, Essex grófját; lordkancellári pozíciójában pedig kenőpénzt fogadott el. Megkérdőjelezhető erkölcsi viselkedése ellenére a modern idők egyik legnagyobb elméjének tartják, aki az értelem fegyvertárát sikeresen egy kalap alá gyűjtötte be. Erkölcsileg Russell sem jobbnak, sem rosszabbnak nem tartotta őt, mint kortársait.

Értelem és hit Bacon filozófiájában

Bacon volt a modern induktív megismerés és a tudományos vizsgálódás logikus megszervezésének az atyja. Neki tulajdonítják a mondást: „A tudás hatalom”. Kiemelkedő politikai szerepével és haladó gondolkodásával közel került a „filozófus király” plátói eszméjéhez. Fő műve, az Esszék, tömör és csiszolt nyelvezettel íródott, gazdagon díszítve Erzsébet-kori metaforákkal és allegóriákkal.

Ortodox vallása ellenére csak Isten létezését fogadta el ésszel bizonyíthatónak. Szerinte minden más teológiai tétel igazsága csupán kinyilatkoztatáson alapult. Elfogadta az averroizmus „kettős igazság tanát”, amely szerint mind az értelem, mind a kinyilatkoztatás eredményezhet új ismereteket. Ismervén Bacon materializmus felé hajló késztetését, meglepőnek tűnhet tőle a kinyilatkoztatás elfogadása, de ha meg akarjuk érteni Bacon két oldalát, emlékeznünk kell a korra, amelyben élt.

A teológiai kérdésekről szóló korabeli tudományos vitákat hiábavalónak tartotta, és olyan dolgok felé fordult, amelyek véleménye szerint hasznosak lehettek az emberiség számára. 1592-ben ezt írta első nagy művében, A tudás dicséretében: „Nem arra kellene törekednünk, hogy az emberek életét végtelen lehetőségekkel gazdagítsuk?” Ettől a céltól hajtva szembefordult a skolasztikus iskolával, és el akarta választani a filozófiát a teológiától. Szerinte „a filozófiának az észre kell hagyatkoznia, míg a hit akkor győzedelmeskedik leginkább, amikor a legabszurdabb dogmákra támaszkodik.” Míg a skolasztikusok élesen különválasztották a tudást a megfigyeléstől, Bacon úgy vélte, hogy a valódi tudás a tapasztalat és a megfigyelés kombinációjával érhető el. Ha az emberiség úrrá akar lenni a természeti erőkön, a tudás elengedhetetlen. Ezért szűntelen tudományos felfedezésekre és újításokra ösztönzött.

A megfigyelések elemzésével Bacon azt remélte, hogy megtalálja az arisztotelészi „jelenség ideáját”, vagyis a vizsgált tárgy titkos természetét és belső lényegét. A következő idézet találóan illusztrálja Bacon tudományos világát: „Mert bár a természetben semmi sem létezik a konkrét testeken kívül, amelyek sajátos módon engedelmeskednek bizonyos törvényeknek; mégis, éppen ezeknek a törvényeknek a tanulmányozása képezi az elmélet és a gyakorlat alapjait.”

Az induktív tudás szerepe

Habár Platón óta a filozófusok az indukcióval szemben a dedukciót részesítették előnyben, Bacon ezt a kérdést fordítva látta: az indukciónak nagyobb az értéke, mint a dedukciónak. Egy módosított induktív technikát fejlesztett ki, amit „egyszerű felsorolással történő indukciónak” neveznek. Bacon a technika hasznosíthatóságát egy allegóriával kívánta érzékeltetni: "Ne légy olyan, mint a pók, amely mindent magából forgat ki (azaz a pókhálót); és ne olyan, mint a hangya, amely mindent csak összegyűjt anélkül, hogy maga valamit is hozzáadna; hanem légy olyan, mint a méh, aki gyűjtöget, de egyúttal a maga módján rendezget is (lásd a méhkaptárt)."

Durant véleménye szerint a Bacon által finomított induktív technika „az egyedi esetek elrendezésének táblázata” némileg javította az induktív vizsgálódás alkalmazhatóságát. Ez a technika lényegében egy sor megfigyelést csoportosít bizonyos tulajdonságok megléte vagy hiánya alapján, és a végén kizárásos alapon értelmezi a megfigyeléseket. Itt példaként bemutatom Baconnak a hőmérséklet megmagyarázására tett sikeres próbálkozását. A megfigyelések során számos objektum hőmérsékletét elemezte, és megfigyelte, hogy mely paraméterek korreláltak leginkább a hőmérsékletükkel. A végén arra a következtetésre jutott, hogy fokozott mozgás növeli a hőmérsékletet, míg a csökkent mozgás csökkenteti azt. Ezzel a megfigyeléssel helyesen jutott el arra a következtetésre, hogy a hő okozója a mozgás. 

Duranttal szemben Russellt kevésbé ragadta meg Bacon felsorolásos módszere, és egy humoros figyelmeztetéssel illusztrálta a technikában rejlő hibákat: „ne fejezd be a walesiek számolását ha túl sok William Willamsot találsz, mert a végén ki fogsz hagyni egy John Jones-ot!” Habár Russell elismerte, hogy a felsorolások elemzésének van bizonyos értéke, emlékeztet rá, hogy a természet kutatásában ez csak egy a sok rendelkezésre álló eszköz közül.

Bacon öt „ködképe”, ami akadályozza a tudást

Bacon rendkívül éleslátó módon észrevett öt problémát, amelyek az objektív tudás útjában állnak. Ezeket ő „idolnak”, a magyarra fordításban „ködkép”-nek nevezte.

1. A törzs ködképe az emberi faj természetében gyökeredző előítéletek velejárója, ami az érzékeinkből és az elménkből fakad. Felismerte, hogy nem csak a minket körülvevő objektív univerzum befolyásol bennünket, hanem saját személyiségünk és érzékszerveink korlátjai is. Egy példaként emlékeztetek arra, hogy sokáig csak azért tartották tökéletes körnek a bolygók körpályáját, mert a megítélésük szerint a kör illett legjobban egy misztikus, „idealizált” égitesthez.

2. A barlang ködképe a személyes előítéleteket és elfogultságokat képviseli.

3. A piactér ködképe a nyelv és fogalmi tisztaság hiányából fakadó tévedések. A piac forgatagában az emberek meggondolatlanul mondanak mindenfélét anélkül, hogy a szavak tartalmára ügyelnének.

4. A színház ködképe az elfogadott dogmatikus gondolatrendszerekből származó előítéletek gyűjteménye. Bár ezzel a bálvánnyal Bacon elsősorban Arisztotelészt célozta meg, akit nem kedvelt, minden ideológiai meggyőződésen vagy vallási elfogultságon alapuló ítélet ebbe a kategóriába esik. Bacon szerint, „A filozófiai színház darabjaiban ugyanaz a bűn figyelhető meg, mint a költők színházában, ahol a színpadra kitalált történetet tömörítik és elegánsabbá teszik. Az ilyen történetek általában inkább arra hasonlítanak, amit szeretnénk látni vagy hallani, mint arra, ami az igaz."

5. Az iskola ködképe a szabályok vak követéséből adódik, például a szillogizmusból, amelyet Bacon sajnálatos módon alábecsült. Ezt a ködképet csak Russell említette, Durant nem. A ködkép a megalkotásakor Bacon amiatt aggódott, hogy a szabályok átveszik a saját gondolataink helyét. Bacon az alábbi figyelmeztetést adta a „természetet tanulmányozók” számára, amiben világosan kifejezte ennek a ködképnek a lényegét: „Végső soron gondjaink a dogmákból és a belőlük származó dedukciókból erednek. Ha néhány tiszteletreméltó, de megkérdőjelezhető állítást megkérdőjelezhetetlen kiindulópontnak tekintünk, akkor nem lesz esélyünk új igazságot felfedezni, mert eszünkbe sem jut, hogy a szóban forgó kiindulópontot a megfigyelés vagy a kísérlet próbája elé állítsuk.” – Ez csak hozzávetőleges idézet.

A következő idézetben Bacon felfedi a gyakorlati hasznosság iránti fogékonyságát: „Nem maguk a formák miatt igyekszünk megtanulni a dolgok formáit, hanem azért, mert a formák, azaz a törvények ismeretében, a dolgokat kedvünk szerint alakíthatjuk át.” Nem tudok teljesen egyetérteni ezzel az állítással, mert vannak esetek, amikor maga a megismerés, közvetlen gyakorlati felhasználási érték nélkül, is jelenthet intellektuális elégedettséget. Azon viszont lehet vitatkozni, hogy hosszú távon eredményezheti-e vagy sem vágyaink beteljesedését az ilyen típusú tudás.

Bacon néhány gyakorlati tanácsának hasznossága időtlennek tűnik:

- „Szeresd a barátodat, mintha az ellenségeddé válhatna; és az ellenséged, mintha a barátod lenne…;

- még a barátodnak se árulj el túl sokat valódi céljaidról és gondolataidról…;

- beszélgetés közben gyakrabban kérdezz, mint véleményt nyilvánítsál…;

- amikor beszélsz, inkább adatokra hivatkozz, mint hiedelmeidre és megítéléseidre!" 

Bacon etikája és politikája

Bacon azt hirdette, hogy a tudás keresése már magában is hatalmat jelent, és tudás birtokában az emberi élet minden területe javítható. Szerinte a filozófiai irányzatok legtöbbje csak az emberek halálfélelmét növelte azzal, hogy különféle módszerekkel próbálta eloszlatni a haláltól való félelmet. Ennek eredményeként a filozófia egy életre szóló halálra való felkészülést kényszerített ránk (saját értelmezésem). Bacon hitte, hogy az emberek erkölcsi kötelessége a közösség szolgálata, és vallási kötelessége, hogy szolgálják Istent.

Gyakorlati gondolkodása nem korlátozódott a filozófiára, hanem áthatotta egész magánéletét és hivatali munkásságát is. Ennek tudatában nem meglepő, bár nevezhetjük ezt a vonását erkölcsi gyengeségnek, hogy a barátságot leginkább azért értékelte, mert a hatalomhoz segíthet. A politikában az uralkodóknak azt tanácsolta, hogy osszák meg ellenségeiket és tartsák össze barátjaikat. A nemkívánatos forradalmak elkerülése végett a vagyon méltányos elosztását javasolta. Amint mondta, „A pénz olyan, mint a sár; nem jó, ha nem terjesztik”. Milyen időszerű emlékeztető ez a XXI. században is!

Bacon szerint az embernek meg kellene tanulnia, hogy nem az egymás elleni harc a fontos, hanem azon akadályok leküzdése, amelyeket a természet állít fel az ember diadalának meghiúsítására. Utolsó könyvében Bacon egy utópisztikus világot írt le, ahol nem politikusok, hanem technikusok, építészek, csillagászok, geológusok, biológusok, orvosok, vegyészek, közgazdászok, szociológusok, pszichológusok és filozófusok irányítják a közösséget. Ebben a társadalomban például a madarakat tanulmányozva jönnének rá a repülés titkára, és olyan csónakokat terveznének, amelyek víz alá merülhetnek. – Tehát Bacon a Nautilust már 250 évvel J. Verne előtt elképzelte! –

Bacon három emberi ambíciót szeretett volna népszerűsíteni, amik egyúttal kozmikus látásmódját is felfedik.

- A hatalom kiterjesztése a szülőföldön.

- A hatalom kiterjesztése a szülőföldön túlra.

- A hatalom kiterjesztése a világmindenségre: „…ha valaki arra törekszik, hogy az emberi faj hatalmát megteremtse és uralmát kiterjessze az világegyetemre, akkor ambíciója kétségtelenül teljesebb és nemesebb, mint a másik kettő.”

Russell véleménye szerint Bacon induktív módszerének elsődleges hibája, hogy elfeledkezett a hipotézisek felállításának szükségességéről. Ez arra vezetett, hogy alábecsülte a dedukciót is és annak leggyakoribb eszközét, a matematika fontosságát. – A Higgs-bozon felfedezése a modern tudományos stratégia tökéletes példája lehet. Nagy mennyiségű induktív munka elvégzése után Peter Higgs átgondolta az adatokat, és egy hipotetikus részecske tulajdonságairól deduktív következtetéseket vont le. Ezzel újabb induktív kísérleteknek nyitott utat, amik végül igazolták a Higgs-bozon meglétét.

Összességében Durant talán valamivel többre becsülte Bacont, mint Russell. Durant szerint a filozófiában Arisztotelész óta nem történt egy olyan nagyságrendű átrendezés, mint amit Bacon elvégzett. Durant egy Bacon utolsó könyvéből vett idézettel próbálta meg illusztrálni a filozófus gondolkodásmódját: „Tudásunk végső célja a dolgok okainak és titkos mozgásainak tisztázása és az Emberi Birodalom határainak kiszélesítése azért, hogy az megvalósíthatóvá váljon.” Durant szerint Bacon nagyban befolyásolta Hobbes, Locke és Bentám munkáját is.

Azt Russell és Durant egyaránt felismerte, hogy tudományos éleslátása ellenére Bacon elutasította Kopernikusz eredményeit, és figyelmen kívül hagyta Kepler és Tycho Brahe munkásságát. William Gilbert mágnesességgel kapcsolatos munkáját is alábecsülte, sőt még tanára, Harvey kapilláris keringéssel kapcsolatos eredményeiről sem igen tudott.

Mindent összevetve, bár Bacon eredetiségét sokan megkérdőjelezték, Durant nagyra tartotta az filozófia induktív irányzatainak hatékony összefoglalását és újszerű elrendezését. Mindemellett Durant is elismerte Russellel igazát abban, hogy a tudomány legfontosabb vívmányai nem Bacon induktív táblázataiból származnak. A tudás igazi forrásai a hipotézisek, a dedukciók és a kísérletezés összessége.

Thomas Hobbes (1588-1679); társadalmi szerződés az önző emberi vágy megfékezése

Hobbes egy nominalista és elkötelezett materialista filozófus volt, aki még a mentális funkciókat is a fizika törvényei alapján próbálta megmagyarázni. Bár létrehozott egy komplett filozófiai rendszert, leginkább mégis a társadalmi szerződéséről ismert. Hobbes társadalmában az állampolgárok egyéni jogaik egy részét feladják a biztonságuk érdekében. A demokratikus választások után a társadalom irányítása a megválasztott szuverén kezébe kerülne, aki a továbbiakban teljes hatalommal rendelkezik. Hobbes arra a következtetésre jutott, hogy az önfenntartás természetes ösztöne az emberiségben két egymásnak ellentmondó vágyat gerjesztett: az egyik a személyes szabadság, a másik pedig a mások feletti dominancia. Szerinte a háborúk ennek a két egymással rivalizáló emberi késztetésnek a megnyilvánulásai.

Bár Hobbes empirikus filozófus volt, Bacontól eltérően a deduktív matematikai gondolkodást is nagyra értékelte. Gondolataiban érezhető bizonyos kiforratlanság, de a Leviatán című könyvében kidolgozott államelmélettel Hobbes mégis előkelő helyet kapott a filozófia nagyjai között. Metafizikájában tisztán nominalista: egyetemes dolgok nem léteznek csak a szavak, amelyek nélkül semmilyen általános gondolatot nem tudnánk kifejezni. Az egyetlen igazi tudománynak a geometriát tartotta. Szerinte a geometriai magyarázatokhoz hasonlóan, minden érvelésnek szilárd definíciókkal kell kezdődnie. Úgy vélte, hogy a filozófia nagy hibát követett el önmagának ellentmondó fogalmak megteremtésével, mint például a test nélküli szubsztancia. Amikor kritikusai arra hivatkoztak, hogy Isten megfelel a test nélküli szubsztancia kritériumának, azt felelte, hogy először is Isten nem a filozófia tárgya; másodszor pedig Istent sok filozófus testi lényként képzelte el.

Elkötelezett materialistaként az álomolvasást, a boszorkányságot és a szellemeket az elme téveszméinek tartotta. A vallást, ugyanúgy, mint a babonát, egy láthatatlan hatalomtól való félelem termékeinek tartotta. Az egyedüli különbség a kettő között, hogy a vallást törvényesítették, a babonát pedig betiltották. Számára a szenvedély a mozgás azon formája, amely vagy vágyat gerjeszt, amikor a mozgás valami felé tart (pl. szerelem), vagy idegenkedést, ha a mozgás valamitől távolodik (pl. gyűlölet). Nem hitt a szabad akaratban, és az erről bennünk kialakult elképzelést úgy magyarázta, mint a szenvedély legerősebb változatát.

A fizika törvényeit nem korlátozta a fizikai események magyarázatára, hanem a mentális működést is ebből vezette le. Számára a fájdalom és az emlékezet a központi idegrendszerünkben lévő anyagmozgás eredménye. Az elme ilyesfajta értelmezése megfelelő materialista választ adott a később bevezetett kartezián ellentmondásra az anyag-szellem kölcsönhatás kettősségét illetően (lásd később). Hobbes elmével kapcsolatot gondolatai a mesterséges intelligencia legújabb elméleteiben tetőzött, amelyeket Marvin Minsky, Alan Turing és Daniel Dennett dolgozott ki. Köztük Dennett ment a legmesszebbre azzal a gondolattal, hogy elménk az agynak, mint egy szuper számítógépnek a terméke. Erről a témáról további információ található az alábbi linken: 

http://www.newyorker.com/magazine/2017/03/27/daniel-dennetts-science-of-the-soul

A teljesség kedvéért említem meg, hogy Popkin és Stroll kritikusan értékelte az elme-test kapcsolat materialista értelmezését és annak etikai következményeit. Kritikájukban arra is kitértek, hogy ezeket a materialista elméleteket az úgynevezett epifenomenalizmus később tovább módosította, de ez kívül esik a jelen munka keretein.

Hobbes társadalmi szerződése

Hobbes azon a véleményen volt, hogy természetüknél fogva az emberek egyenlőek. Mindenkiben megvan egy olyan fajta önfenntartási ösztön, amely nemcsak a személyes szabadság iránti vágyat határozza meg, de a mások feletti uralom vágyát is. – Szerintem fején találta a szöget azzal a felismeréssel, hogy minden háborút ebből a két, egymással ellentétes vágyból indul ki. – Ahhoz, hogy a háború gonoszságát elkerülhessék miközben az önfenntartás követelményeinek is eleget tesznek, az embereknek egy olyan társadalmi szerződésre van szükségük, amelyben a szabadságuk egy részét feladják, és alávetik magukat egy választott uralkodónak. Ezt a szövetséget a polgárok közvetlenül egymással kötnék meg, nem pedig egy uralkodó hatalommal, ahogyan azt később Locke és Rousseau megálmodta.

Hobbes tehát politikai rendszerét az emberi önzésből kiindulva alapozta meg. Popkin és Stroll ezzel nem értett egyet, mert szerintük az emberi társadalmak kialakulásában altruista emberi vágyak is szerepet játszanak.

Az 1642-1651-es angol polgárháború zűrzavarát átélve Hobbes rettegett a társadalmi káosztól, és ennek elkerülhetőségét az abszolút hatalommal felruházott választott uralkodóban találta meg. Nem hitt a megosztott hatalomban, mint például a királyok, urak és köznép között, mert az szerinte elkerülhetetlenül az angol forradalomhoz hasonló helyzetet teremtene. Rendszerében a demokratikus választán után minden hatalom a szuverén kezébe került volna. Az ideális szuverént az egyszemélyes uralkodóban vélte megtalálni, de a szuverén szerepét még akár egy a király nélküli parlamentáris rendszer is elláthatná. Az egyszemélyes uralkodó mellett szólt, hogy egyetlen emberrel az élen könnyebb megelőzni a csoporton belüli konfliktusokat, és a titkok kiszivárgását is könnyebb elkerülni. – Amit szerintem Hobbes nem vett számításba, hogy a szuverén hatalomhoz való hozzáállása a megválasztása után módosulhat. Hány példa van a történelemben arra, hogy a hatalom az uralkodó fejébe száll!? – 

A szuverént Hobbes a pápa elé helyezte, ami a VIII. Henrik utáni Angliában nem lehetett túlságosan meglepő. Érdekes módon, Hobbes számára még egy despotikussá vált szuverén is kívánatosabb lett volna, mint az anarchia. Nem értett egyet Arisztotelésszel abban, hogy a zsarnokságot különválasztotta a monarchiától. Hobbes a zsarnokságot a monarchia azon formájának nevezte, amelyet történetesen sokan nem szeretnek. Valójában az egyetlen különbség a szuverén és a zsarnok között az, hogy a szuverént megválasztják, de ezt követően ugyanúgy megtartja abszolút, ellenőrizetlen hatalmát, mint a zsarnok.

A természetes emberi önzésből kiindulva, Hobbes elkerülhetetlenek vélte a társadalomban a konfliktusok kialakulását az élelem, a nő-férfi kapcsolat vagy a tulajdon elosztása miatt. Ha az ellenségeskedés csak kis csoportokon belül alakul ki, akkor általában megfékezhető, de társadalmi szinten tragikus következményekkel járnak. – Ennek legfrissebb szomorú példája az Ukrajnából mostanában érkező hírek. – Ahhoz, hogy egy közösség fennmaradjon és polgárainak békés életet biztosíthasson, kompromisszumokat kell kötnie, és terjeszkedési vágyait fel kell adnia. – Mennyire időszerű figyelmeztetés ez most, az atomkorszakban! –

Hobbes szándéka szerint a társadalmi szerződés kötelezettségei, amiket a polgárok önként vállalnak fel, biztosíthatná a konfliktusmentes életet. Hobbes bőséges történelmi tapasztalat alapján úgy vélte, hogy a szabályokat nem lehet betartatni abszolút hatalom nélkül, ezért alkotta meg a társadalmi szerződést a fenti útmutatások szerint. Szilárdan hitte, hogy „a király csak olyan gazdag, mint az országa”. – Ez már az ő idejében is naiv gondolat lehetett! A mai Magyarország királyai és főispánjai tényleg csak annyira jómódúak, mint az ország? –

Hobbes ideális politikai rendszere tehát közvetlen demokráciával indult volna el, ahol a kormányzás első lépésében, a választásban, mindenki részt vesz. Míg a reprezentatív demokráciában ciklusonként újraválasztják a vezető testületeket, nehogy személyes érdekek kerüljenek a közérdek útjába, addig Hobbes államában a tömegek részvétele a kormányzásban csak a szuverén megválasztására korlátozódnának. Fontos észrevenni a különbséget a Hobbes és a Platón által megálmodott uralkodók között. Platón egy magasan képzett vezetőre gondolt, akinek az abszolút jóság ismeretében kellett volna polgárait vezetni. Hobbes-nak semmiféle kikötése nem volt az uralkodó képességeit illetően, sőt még az abszolút hatalommal visszaélő vezetőt is kívánatosabbnak tartotta, mint bármiféle társadalmi zavargásokat.

Hobbes érdekes módon az emberek szabadságát az akadálytalan mozgásban határozta meg. Ehhez azonban egy furcsa záradékot akasztott, amely szerint az uralkodó mégis korlátozhatja alattvalói szabadságát mindaddig, amíg nem sérti meg Isten törvényét. Önvédelem esetén a szuverénnel való szembeszegülést jogosnak találta. Egy másik helyzet, amelyben a polgárok megszeghették az alattvalói hűséget, amikor a szuverén nem volt képes megvédeni őket. Ezzel a kitétellel Cromwell iránti hűségét szándékozott igazolni, II. Károly száműzetése alatt.

Amint a fentiekből látható, Hobbes uralkodója lényegében egy választott zsarnok volt, akinek minden választó teljes engedelmességgel tartozott. Úgy vélte, hogy mivel az Isten és a papság iránti alázatosság a vallásokban már régen megvalósult, az emberek nem kifogásolnák az uralkodónak járó fenntartás nélküli engedelmességet.

Érdemes észrevenni, hogy a reneszánsz és a reformáció európai uralkodói ugyanolyan abszolút monarchiákat hoztak létre, mint amilyeneket Hobbes kigondolt. Az egyetlen különbség az volt, hogy ezeket az uralkodókat nem választották meg. 

A VIII. Henrik utáni Angliában társadalmi bizonytalanságokhoz vezető politikai harcok dúltak. Ezek egyik hajtóereje az anarchia felé tolódás volt, amelytől Hobbes leginkább tartott. Egy másik társadalmi mozgalom a despotizmus felé vitte volna az országot, amely miatt elsősorban a puritánok és függetlenek nyugtalankodtak. Hobbes a puritánokat hibáztatta az angol forradalomhoz vezető anarchikus irányzatért, mivel ők kezdték el az uralkodóval szembeni nyakaskodást. Az 1688-as vértelen angol forradalom után a filozófusok mindkét politikai szélsőség veszélyét felismerték, és megpróbáltak lavírozni közöttük. A próbálkozások közül Locke tűnt a legígéretesebbnek azzal, hogy bevezette a fékeken és egyensúlyokon alapuló hatalommegosztás gondolatát. Russell némi keserűséggel állapította meg, hogy Locke haladó gondolatai ellenére az állam hatalma szinte minden országban Hobbes elvárásait felülmúlva növekedett meg 1945 után.

Hobbes ugyan még egy rossz államot is jobbnak tartott az anarchiánál, Russell azonban nem osztotta véleményét. Szerint a francia és az orosz forradalomhoz hasonló helyzetekben az ideiglenes anarchia mégis csak kedvezőbb volna, mint a megdöntött államok igazságtalansága volt. Úgy vélte, hogy ha a kormányok oly mértékben alázatos lakosságot irányíthatnának, mint amilyet Hobbes megkívánt, a visszaélés a kormányzás minden területén garantált volna. A politikában úgy próbálnának hatalmon maradni, hogy elmozdíthatatlanná teszik magukat. A gazdaságban a kormány a köz rovására próbálná meggazdagítani magát, barátait és követőit. Az intellektuális szférában arra törekednének, hogy minden olyan új felfedezést, ötletet és elgondolást visszaszorítsanak, amely hatalmukat veszélyeztetheti. – A fenti manipulációk mindegyikére szomorú aktuális példa az 2010 óta uralmon lévő magyar miniszterelnök és a FIDESZ párt. – 

A nép lázadásra hajló tendenciáiban Russell bizonyos pozitív szerepet is látott, amik segíthetnek a kormányok mindenhatóságra tett kísérleteinek féken tartásában. Erről némileg hasonlóan vélekedett Popkin és Stroll, akik a legtöbb konfliktust anélkül is megoldhatónak vélték, hogy a szuverén abszolút hatalmat kapott volna a polgári jogok megnyirbálására. Valamivel később Locke bebizonyította, hogy törvény és rend valóban lehetséges zsarnokság nélkül.

Összességében Russell kedvezően ítélte Hobbes államról szóló elképzeléseit. Ugyancsak dicsérte Hobbes etikáját a szokatlan logikai világosságukért, és a homályos fogalmak, mint például a vallási dogmák és misztikumok, sikeres elkerüléséért. Habár Russell elismerte Machiavelli politikaelméletének értékét, mégis Hobbest tartotta az első modern politikai teoretikusnak, ugyanis szerinte Machiavelli politikai rálátása lényegesen korlátozottabb volt Hobbes-énál. Russell szerint Hobbes rendszerének fő gyengesége a szuverén túlságosan leegyszerűsített szerepe volt. Ezen kívül, nem vette figyelembe, hogy az egyéni érdekek nem mindig azonosak a nemzeti érdekekkel, így a szuverén érdekével. Marx volt az első, akiben tudatosult, hogy bizonyos csoportérdekek ütközhetnek a kormánypárt, vagy Hobbes terminológiájával élve, az állam érdekeivel. Russell úgy vélte, hogy a polgárháború elkerülése érdekében az államnak bizonyos fokú hatalommegosztást kellene felajánlania, és ezt Hobbes nem vette észre.

Hobbes Leviathán államkoncepciójának egy másik korlátja, hogy miközben részletesen foglalkozott az államok közötti háborúkkal, figyelmen kívül hagyta az államok közötti kapcsolatokat békeidőben. A békeidőkbeli államközötti funkciók elhanyagolása magában hordja a nemzetközi anarchia veszélyét, hiszen jól kormányzott, hatékony államok egyre pusztító háborúkba keveredhetnek egymással békés együttműködés nélkül. – Sajnos úgy tűnik, hogy a második világháború vége óta, és különösen az elmúlt 20 évben pontosan ez a békés együttműködés hiányzik az egyre fejlettebbé és magasabban szervezetté váló országok között. – Russell a következő borúlátó jóslással zárta le az államról szóló gondolatait: „Amíg léteznek nemzeti államok és ezek egymással harcolnak, csak az elégtelen, működésképtelen államszervezés tudja megőrizni az emberi fajt”. Furcsán pesszimistán hangzik, de igaz, hogy tönkrement államok nem képesek tartós háborúra. –

René Descartes (1596-1650); a filozófiát a karteziánus dualizmussal határozta meg

Bár koordináta geometriája még mindig része a kortárs matematikai tanterveknek, Descartes filozófusként sokkal jobban ismert. Forradalmi dualista rendszerében, a karteziánus dualizmusban, két szubsztancia létezését feltételezte: a testet, amelynek fő tulajdonsága a kiterjedés, és az elmét, amelynek megkülönböztető vonása a gondolkodás képessége. A klasszikus filozófiai elv szerint ez a két szubsztancia nem lett volna képes egymással kölcsönhatásba lépni, ezért a lélek és a test empirikusan tagadhatatlan kapcsolatára egy közvetítőt kellett találnia. Ezt a tobozmirigyben vélte megtalálni, ami fiziológiai sohasem volt elfogadható. Követői, és később ő maga is, elhagyták a tobozmirigyet, és két alternatív magyarázattal jöttek elő az elme-test kölcsönhatásra. Az egyik Malebranche-tól származik, a másik pedig Leibniztől, a filozófia egy későbbi óriásától, aki felülvizsgálta a korábbi ún. „kétórás” modellt.

Descartes a radikális kételkedés filozófusa volt. A megkérdőjelezhetetlen igazság keresése során felismerte, hogy csak egy világos és tiszta gondolat vezethet el a bizonyossághoz. Ezt ő a saját létezésének tagadhatatlanságában vélte felfedezni: én, a tudatos személy létezem („Cogito ergo sum”). Platón örökségét követve minden új ismeret forrását az elmében találta meg, a külvilágból szerinte nem juthat el hozzánk objektív tudás. 

A szabad akarat megőrzéséért, amiben Descartes hitt, filozófiájába következetlenségeket kényszerült bevezetni. Azt elfogadta, hogy a teremtés óta az univerzum a teljes mozgás mennyisége állandó, ezért a lélek nem tud új mozgást kezdeményezni. A szabad akarat kedvéért azonban feltételeznie kellett, hogy a lélek megváltoztathatja a mozgás irányát, ha nem is mennyiségét. Így tehát figyelmen kívül hagyta Galilei mozgásra vonatkozó szigorú törvényét, amely szerint sem a mozgás sebessége, sem pedig az iránya nem változhat külső erő nélkül. Amit ezért a kompromisszumért Descartes cserébe kapott, az a szabad akarat fenntarthatósága volt.

Az elme és a test egyértelmű szétválasztásával Descartes lehetőséget adott a későbbi filozófusoknak arra, hogy gondolatrendszerükben vagy az elmét vagy a testet hagyják figyelmen kívül. Ezzel megnyitotta a kaput a következő évszázadok két fő ága, a modern idealizmus és materializmus felé.

A tizenhetedik század látványos fizikai és csillagászati eredményeire támaszkodva Descartes egy radikálisan új filozófiai rendszert dolgozott ki. Ezért a modern filozófia megalapítójának tekintik. Bár nagy valószínűséggel hívő katolikus volt, osztotta Galilei tudományos nézeteit, ami miatt Galileit eretneknek ítélték. Harmincas éves korára megírt egy könyvet, amelyben két eretnek gondolat is szerepelt; az egyik a Föld forgására vonatkozott, a másik a világegyetem végtelenségére. Talán éppen Galileire emlékezve ekkor még nem adta ki ezt a könyvet, de később a maga óvatos módján megpróbálta elfogadtatni az Egyházzal az új tudományos eredményeket.

A karteziánus dualizmus

Descartes rangos matematikus volt, akit a koordináta-geometria egy korai formájának bevezetése tett ismertté. A filozófiában azonban ennél lényegesen átfogóbb, valódi forradalmi  változásokat hozott az elme-test dilemmáját megoldani kívánó dualista rendszere, ami a karteziánus dualizmusként vált ismertté. E dualizmus szerint a test, vagyis a fizikai világ élettelen alkotórésze, nem egy cél elérésének vágyától hajtva mozog, ahogy azt Arisztotelész elképzete, hanem a Galilei által leírt mozgási törvényeket követve. A testek alapvető tulajdonsága a mozgás és kiterjedés, például a méret és a forma. Az elmének ezzel szemben nincs alakja vagy mérete, csupán a gondolkodás jellemzi. Descartes a gondolkodást széleskörűen értelmezte, úgy mint akarat, vágy, tervezés és tudatosság.

Habár a test és az elme az univerzum két külön birodalmában lelhető fel, Descartes-nak el kellett ismernie, hogy a kettő között megfigyelhető bizonyos kölcsönhatás. Tagadhatatlan, hogy a tű fizikai valósága a mentális fájdalom kiváltására képes, vagy a tűz utáni mentális vágy a gyufa meggyújtásának fizikai folyamatát eredményezi. A kölcsönhatás magyarázatára Descartes eleinte azt gondolta, hogy az agyban található egy olyan központ, amin keresztül az agy anyagi jellemzői kölcsönhatásba léphetnek az elme anyagtalan sajátosságaival. Ennek az elme-test kölcsönhatásnak a közvetítőjét a tobozmirigyben vélte megtalálni. Szerinte az ember és az állatok között az a különbség, hogy az utóbbiaknak csak testük van, míg az emberek testi valósága az agyon keresztül kapcsolatban áll az elméjével is.

Habár Descartes helyesen azonosította az agyat mint az elme fizikai lokációját, a tobozmirigy-hipotézis tarthatatlansága már korán kiderült. – Először is elfeledkezett arról, hogy az elmével nem rendelkező állatoknak is van tobozmirigye. – Később követői, sőt maga Descartes, is hátat fordítottak ennek a hipotézisnek. Descartes úgy oldotta meg a dilemmát, hogy a test és a lélek egyesülését egy isteni csodára vezette vissza. Ennek eredményeként, ha lélekben eldöntöm, hogy megmozdítom a karomat, az isteni csoda következtében, ami a megteremtésem pillanatában egyesítette a testemet és a lelkemet, a karom valóban meg is mozdult. Ez a csoda csak az emberek esetében történt meg, az állatoknál nem. Descartes követői között két másik lehetőség is szóba jött, ami több esélyt ad a szabad akarat megnyilvánulására (lásd alább).

Descartes idejére Galilei már befejezte a testek mozgásával kapcsolatos munkáját, amely később Newton első mozgástörvényének alapjául szolgált. Bár Descartes halálakor Newton alig volt 7 éves, Descartesnek mindenképpen ismernie kellett Galilei munkáját, amely szerint egy test mozgásának sebessége vagy iránya, csak külső erő hatására változhat meg. Galilei eredményeinek következetes elfogadása a szabad akarat megtagadását jelentette volna, hiszen a mozgással kapcsolatos változásokat nem az akarat, hanem a fizikai törvények határozzák meg. Descartes ezért úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja Galilei mozgásra vonatkozó munkájának egy részét. Galilei eredményeiből annyit fogadott el, hogy a lélek nem képes új mozgást létrehozni, mivel az univerzumban a mozgás teljes mennyisége állandó. Descartes úgy döntött, hogy ha a mozgás mennyiségét nem is, de az irányát befolyásolni tudja a lélek és így biztosíthatta a szabad akarat érvényességét. Minden szándéka ellenére, Descartes-nak mégis figyelmen kellett hagynia azokat a bizonyítékokat, amelyek szerint a dinamikai törvényei a lélek megidézése nélkül is képesek megmagyarázni a mozgásban beállt irányváltozást. 

Kísérletek a descartes-i lélek-test interakció következetlenségeinek feloldására

Az a descartesi test-lélek interakció problémáinak megoldására egyik számottevő próbálkozás Malebranche-tól, egy karteziánus filozófiát követő katolikus paptól származott. Szerinte a mindenható Isten állandóan jelen van, és kész a mindennapi élet legkisebb részleteibe is beavatkozni. Isten hatással van mindkét, egymásra különben nem ható szubsztanciára, az elmére és a testre. Isten, végtelen bölcsességében, úgy rendezte be a világot, hogy egy fizikai változás mindig a várt lelki változást idézze elő, és fordítva. Ennek eredményeként, ha Isten akaratára csörög a telefon (ez egy fizikai jelenség), egyidejűleg egy csengő hangot hallunk (ez már egy anyagtalan, lelki jelenség). A két jelenség látszólagos kapcsolata az isteni összehangolásnak köszönhető. Ezt az elképzelést alkalomszerűségnek nevezik. Ehhez Malebranche Istenének állandóan jelen kell lennie és minden megfigyelhető változás csak az Ő részvételével történhet meg. Habár Descartes hitt Isten létezésében, de elgondolása szerint a léleknek, és a testnek Isten csak a kezdeti lökést adta meg, azután már nem avatkozott bele többet az élet folyásába. Annak ellenére tehát, hogy Malebranche a karteziánus dualizmust követte, gondolata mégsem volt összeegyeztethető Descartes-metafizikájával.

Mint említettem, a szubsztanciák metafizikai meghatározásába beletartozik, hogy nem tudnak kölcsönhatásba lépni egymással. Spinoza szerint Descartes Istent személyében kimondatlanul is egy harmadik szubsztanciát felételezett a test és a lélek mellett, ezért a szubsztanciák egymástól való elszigeteltsége Istenre is kell, hogy vonatkozzon. Ebből arra a logikus következtetésre jutott, hogy Isten nem képes sem a testre, sem az elmére hatást gyakorolni, ennélfogva a karteziánus filozófia keretein belül a szabad akarat létezése tarthatatlan.

Leibniz a karteziánus dualizmusban rejlő ellentmondást más formában kívánta feloldani. Filozófiája a testet és a lelket egyetlen entitásba foglaló monadokon és a határtalan bölcsességgel rendelkező Isten létén alapul. A hihetőség határát súrolva azt állította, hogy páratlan előrelátó képességgel Isten már a teremtés pillanatában az összes monadot szinkronizálta. Ennek az előprogramozásnak a gyakorlati következménye az lett, hogy a test és a lélek között egy látszólagos kölcsönhatás alakult ki, annak ellenére, hogy valójában ez a kölcsönös viszony nem létezik. Leibniz azonban nem ismerte fel, hogy az előprogramozás elmélete  konfliktusba került a szabad akarat keresztény dogmájával (bővebben lásd Leibniz alatt).

Descartes világképe minden valós jelenséget mechanikai törvényekre vezetett vissza, beleértve a kémiai és a biológiai folyamatokat is. Ilyen módon már nem volt szükség többé az Arisztotelész által bevezetett növényi (vagy táplálkozó) és állati (érzékelő) lélekre. A karteziánus azonban továbbra is megtartotta Arisztotelész harmadik lelkét, a racionális lelket.

A karteziánus kétség

Descartes fő művében, az Elmélkedés a módszerről és a meditációról, a karteziánus kétséget kezdte el feltárni és megmagyarázni. Miközben egy sziklaszilárd filozófiai álláspontot keresett, minden felmerülő lehetőséget kétségbe vont és elvetett, az elképzelhető legszélsőségesebb pontig. Elemzésének végső eredménye, amellyel szemben már semmi kétséget nem tudott felhozni az volt, hogy „semmilyen alattomos démon sem tudna meggyőzni arról, hogy nem létezem”. Bár elképzelhető, hogy maga az emberi test csupán egy merő illúzió, a gondolkodás ténye, vagyis az elme létezése ellen, semmi kétség nem merülhet fel. Ezt foglalja össze híres nyilatkozata: Cogito ergo Sum.

Az a gondolat, hogy az ember elméje vitathatatlanul létező valóság, előszőr Szent Ágostonnál jelenik meg az idő szubjektív értelmezésében, és Descartes filozófiájának alapköve lett. Az elme önálló, anyagtól vagy testtől való független létezése arra utal, hogy a gondolkodás folyamata a fizikai test nélkül is létezik, ezért az elme fontosabb, mint az anyag. Russell szerint annak, hogy az elme fontosabbá vált a testnél, van egy rejtett velejárója: az én elmém fontosabb, mint mások elméje. Ez a felismerés vezetett a descartesi filozófia később kialakuló szubjektivista tendenciáihoz.

Descartes elemzése közben önként adódik a kérdés, hogy ha már minden más létezését elvetette, miért fogadná el valaki éppen az elme önálló létezését. Descartes erre a kérdésre adott válasza egyben filozófiájának alapvető elemévé is vált: az elme létezését azért kell elfogadni, mert a bizonyítékok, amik erre utalnak tiszták és egyértelműek. 

A fentiekből következik, hogy a dolgok megismerése az elméből származik, nem az érzékelésből. Ez egyértelműen egy platóni eszme, amely később Kant filozófiájában ismét visszatér. Az érzékek csalhatóságára Descartes a viasz analógiáját használja: ha a viaszt tűz mellé teszik, formája, illata, íze megváltozik. Bár érzékszerveinkben a felmelegített viasz más anyagként jelenik meg, mint a szilárd, az olvadt viasz mégis ugyanaz, mint a szilárd viasz. Ezt a tényt nem az érzékszerveinken keresztül ismerjük fel, hanem tudatos gondolkodásunk eredményeként állapítjuk meg. Descartes ezt így fogalmazta meg: „Az elmém elemzőkészségével értem meg azt, amit a szememmel láttam.” Habár a végső következtetés az elménk funkciója, Descartes bizonyos előzetes tanulságok levonásában elismerte az érzékszervek szerepét is.

Gondolkodásának következő lépéseként Descartes arról is meggyőzte magát, hogy lehetetlen tagadni egy végtelenül tökéletes isten létezését. Miután ezzel eloszlatta Istenben való estleges kétségeit, abban is bizonyossá vált, hogy nem egy álnok démon, hanem Isten késztette őt arra, hogy elhiggye filozófiája másik szubsztrátjának, a testeknek – azaz az anyag – valódiságát. Ez a jóságos isten arra is képessé tett bennünket, embereket, hogy hibáinkat kijavítsuk. Hibáink felismerésének és kijavításának képességével most már valóban bízhatunk abban, hogy „Minden dolognak, amit nagyon világosan és egyértelműen felfogunk, igaznak kell lennie.” – Ha ez nem így volna, Isten jóvoltából felismernénk és kijavítanánk a hibás konklúziót! –

Egyébként átfogó és hasznosnak igérkező eredeti tudáselméletében Descartes sok skolasztikus közhelyet is alkalmazott. Ezek egyike volt, hogy mindennek van oka, és a következmény soha nem lehet tökéletesebb, mint maga az ok. – Ez a skolasztikus tétel nem meglepő, hiszen szerintük Isten teremtményei nem lehetnek eszményibbek, mint maga Isten. – Az egyébként örök kételkedő Descartes valamilyen oknál fogva több skolasztikus gondolatot is elfogadott minden fenntartás nélkül. Russell szerint e miatt Descartes bizonyos tételei ingoványos talajba kerültek.

Descartes filozófiájának kritikai értékelése

Descartes-nak a valóságról alkotott építő szándékú kételyei bizonyos szempontból ártalmassá is válhatnak, hiszen a mindenben való kétkedés sok valós bizonyosságot is lerombolhat. Ennek ellenére a kartezánizmus kételkedése a filozófia fejlődése szempontjából sokkal termékenyebbnek bizonyult Russel szerint, mint Descartes ún. építő jellegű bizonyossága Isten szerepéről a lélek teremtésében. Ahhoz, hogy kételkedéseink a megismerési folyamatban értékesekké váljanak, az építő szándékú kétségeknek is kell egy határt szabni. Ez a pont Descartes számára ott következett be, amikor már nem tudott tovább kételkedni abban, hogy „gondolkodom”.

Russell észrevétele szerint Descartes soha nem bizonyította be, hogy a gondolkodáshoz gondolkodóra is szükség van. Ezért a „gondolkodom” végkövetkeztetés helyett valójában Descartes csak azt állapíthatta volna meg, hogy „gondolatok léteznek”. Filozófiájának ezzel a kétértelműségével nyitva hagyta a lehetőséget arra, hogy egyes követői a gondolatot magát tekintsék a valóság egyedüli vitathatatlan tényének, míg mások a gondolkodót, azaz a külső anyagi valóságot. Mivel a karteziáni két szubsztancia, az elme és a test, két független világban léteznek, így lehetségessé vált, hogy Descartes követői az egyiket a másik nélkül tanulmányozzák. Ezzel Descartes megnyitotta az utat a modern idealizmus és materializmus felé is.

Baruch Spinoza (1634-1677); hogyan éljünk boldogan választások lehetősége nélkül

Életét és munkásságát úgy lehetne összefoglalni, hogy a filozófia egyik legetikusabb mestere az életben a rendet és az egységet kereste, és ezt megtalálta a panteizmusban. Számára az univerzumban minden, beleértve az elménket és a testünket is, egy a Természettel, vagy ha úgy tetszik Istennel. A Természet áthatolhatatlan mibenléte miatt, amely mindent besző és mindent előre elrendel, a szabad akarat csupán egy illúzió. Mivel ebbe a meghatározott világegyetembe nincs beleszólásunk, minden jövővel kapcsolatos aggodalmunk indokolatlan, és csak a tudatlanságunkat tükrözi. Életünknek ez a sorsszerűsége azonban nem szabad, hogy megakadályozza boldogságunkat miközben a természet titkait kutatjuk. A megismerésnek négy különböző szintjét ismerte fel: a hallomást, a megfigyelést, az érvelésből származó következtetést és a megfigyeléssel kiegészített érvelésből levont következtetést. 

Etikája középpontjában a félelem elutasítása áll, hiszen egy meghatározott világban ez teljesen ésszerűtlen. A boldogságot csak az elkerülhetetlen események filozófiai nyugalommal való elfogadása hozhatja meg. Igaz, hogy a dolgok megváltoztatására nincsen hatalmunk, de ezt a tényt képesek vagyunk felismerni, és így elkerülhetjük a hiábavaló, eredménytelen szorongást és küzdelmeket. Az igazi áldás a megváltoztathatatlan felismerése és annak elfogadása. Mint Spinoza mondja, „Az áldás nem az erény jutalma, hanem maga az erény.” Az emberi önfenntartási vágytól hajtott önzés szükségességét nem vitatta, de Spinoza az önzés bölcsebb formáját hirdette, amely az érdekeink mindent átfogó tényezőinek a megértéséből fakadhat. A Bibliát metaforikus történetként értelmezte, amelyben Jézust elsőnek tartotta az emberek között. Szerinte az igazi vallás nem Isten szeretetét jelenti, hanem annak felismerését, hogy Isten mindenben jelen van. Amint ezt felismerjük, Isten iránti szeretetünk és az a hajlandóságunk, hogy harmóniában éljünk vele, természetesen kialakul.

Politikai nézetei szerint fel kell adnunk autonómiánk egy részét a közösségben, hogy saját érdekeinket hatásosabban érvényesíthessük.

A zsidók Spinozát kiközösítették, a családja megtagadta, a nővére kicsalta az örökségből, a keresztények lenézték, Leibniz, akit egy időben megsegített, elkerülte, és Spinoza mégis ember maradt. Olyan ember, aki megtartotta ésszerűségét és elvszerűségét, aki végig szabad maradt a félelemtől, a keserűségtől és a haragtól. Egyesek a legnagyobb filozófusnak tartották, míg mások bírálták filozófiájának következetlenségeit – na jó, melyik filozófiában nem volt következetlenség!? – Végül is megtalálta a helyét a történelem legnagyobb gondolkodói között. Metafizikája Descartes-hoz, pszichológiája Hobbeshoz hasonlít, de etikája eredeti. Fő műve az Etika.

Russell nem a legokosabb, de mindenképpen az egyik legmorálisabb filozófusnak tartotta. Popkin és Stroll a görögök óta a három legnagyobb európai moralista filozófusok egyikének tartotta. Metafizikáját Durant többre tartotta, mint Russell, de elismerte, hogy Spinoza erőssége az etikája volt. Durant Spinoza iránti nagyrabecsülését ragyogóan fejezi ki ez az idézet: „Nietzsche azt mondja valahol, hogy az utolsó keresztény meghalt a kereszten. Valahogy elfeledkezett Spinozáról.”

Panteista metafizika.

Durant azon a véleményen volt, hogy „a rend ellentétes elménk szerkezetével”. A gondolkodásunkat ugyanis általában a fantáziánk vezérli, és a filozófiát is leginkább álmainkból „szőjük össze”. Ezzel szemben Spinozában egy szokatlanul nagy rend iránti kényszerítő vágyat vélt észrevenni Durant, amivel a világ káoszát egységességre és rendre próbálta átalakítani. Spinoza ugyan elfogadta a karteziánus materialista és determinisztikus fizikáját, de igyekezett azt beleilleszteni Isten iránti odaadásába és tiszteletébe. Ezt azáltal érte el, hogy az anyagot csupán Isten egyik ismertetőjegyének tekintette a számtalan többi közözött.

Ahogy fentebb említettük, Descartes három szubsztanciát vett figyelembe: Istent, akinek csak a teremtésben volt szerepe, de az azt követő eseményekben nem; anyag, amit a fizikai kiterjeszkedése határozott meg; és az elme, aminek sajátossága a gondolatok megformálása. Az isteni teremtés utáni anyagi világot Descartes sikeresen magyarázta meg kizárólagosan mechanikai és matematikai törvények segítségével.

Durant megjegyezte, hogy bár Spinoza nagyra értékelte Descartes dualizmusát, egy lépéssel mégis tovább ment elődjénél. Parmenidészhez, az Egyetlen megálmodójához hasonlóan ugyanis Spinoza is csak egy szubsztanciát ismert el, amire váltakozóan Istenként vagy Természetként hivatkozott. Számára a két kifejezés ugyanazt jelentette, hiszen a világon minden Isten egyik sajátos kifejezési formája. Durant szerint Giordano Bruno (1548-1600), aki nagy hatást gyakorolt Spinozára, hasonló következtetésre jutott: „… minden valóságnak egy a lényege, egy az oka, egy az eredete; Isten pedig ugyanaz, mint ez a valóság." Bruno úgy vélte, hogy az elme és az anyag egy és ugyanaz, a filozófia célja pedig az, hogy a sokféleségben felfedje az egységet: az elmét az anyagban és az anyagot az elmében. – Bölcs gondolataiért sajnos az életével fizetett. – 

Spinoza szerint Istennek van egy anyagi valósága, mivel lényegében az egész természet maga Isten teste.  A tudat is létező valóság, viszont az angyalok egyszerűen hallucinációk. A halhatatlanságról úgy lehetne összefoglalni véleményét, hogy testünk halandó, de a halál után elménk egyesül az örökkévaló Istennel. Tudva, hogy számára Isten egyenlő a természettel, ez egy valódi panteista álláspont. A világon minden az egyedüli lehetséges módon történik meg, mert nincs szabad akarat, csak Isten kifürkészhetetlen cselekedetei.

Spinoza be akarta bizonyítani, hogy ha a Bibliát metaforikusan értelmezzük, akkor a Szentírás és a liberális politikai rendszerek elvei jól összeegyeztethetőek egymással. Míg a Szentírás szelleme semmit nem tartalmaz, ami ellentmondana az értelemnek, a Biblia szó szerinti értelmezése tele van tévedésekkel, ellentmondásokkal és képtelenségekkel. Jézust nem tekintette isteni eredetűnek, hanem a legemberibb embernek, aki nem csak a zsidókat akarta tanítani, hanem az egész emberi fajt.

Abból adódóan, hogy maga az univerzum az isten/természet megjelenési formája, az időt nem tartotta valóságosnak, mivel a múlt, a jelen, vagy a jövő, mind ugyanannak az örök „egységnek” a része. Ezért, ha valaki jobban aggódna a mai napon történtek miatt, mint például a Dzsingisz kán idején történtek miatt az 1200-as években, az irracionálisan gondolkodna, mert minden az örök, időtlen Isten világának a része. Ha több figyelmet szentelünk a jövőnek, mint a múltnak, mert a jövőt talán megváltoztathatjuk, az csak tudatlanságunkat jelzi: cselekedeteinkkel vagy azok nélkül ugyanis a jövő már eldöntött. Mint mondta, "Csak a tudatlanság hitette el velünk, hogy a jövőt meg tudjuk változtatni." A szabad akarat is csak illúzió, mivel „az emberek azért gondolják szabadnak magukat, mert akaratuk és vágyaik vannak, de nem ismerik az okokat, amelyek a vágyaikhoz vezetik őket”.

Ahhoz, hogy felismerjük a meghatározottságot, tudásra van szükség. Spinoza szerint csak a tudás képes hatalmat és szabadságot adni. Számára az egyetlen igazi boldogság a tudásra való törekvés és a megértés öröme. "Mindenek előtt egy olyan eszközt kell kitalálni, amely alkalmas az értelem fejlesztésére és megvilágítására." A tudás lehetséges forrásait a következőképpen rangsorolta.

1. Hallomás; a legkevésbé értékes módja az igazság megtalálásához.

2. Empirikus tudás; ez alatt a rendszerezetlenül megszerzett tapasztalatokat értette, mint például, hogy valami „általában működik”.

3. Elméleti következtetés, vagy az érvelés; megbízhatóbb az első két forrásnál, de hiányzik a közvetlen tapasztalattal való megerősítés.

4. A tudás legértékesebb formája az, amit a megfigyeléssel párosuló következtetéssel nyerünk.

Russell fő panasza Spinoza metafizikájával szemben a hajthatatlan determinizmus volt. Mivel minden előre meghatározott, Spinoza a valóság nagy részét alapos gondolkodással kideríthetőnek vélte. Russell viszont meg volt győződve arról, hogy a valós tények megerősítése leginkább empirikusan, megfigyeléseken keresztül érhető el, és az érvelés szerepe pusztán másodlagos.

Spinoza metafizikájában Russell ugyancsak kritikával illette a determinizmus és a szabadság egymást kölcsönösen kizáró természetét. Hogy determinisztikus világképét megóvja a teljes nihilizmustól, az emberek inspirációját Spinoza a világ megértésének vágyában kereste. A világ jobb megismerése lehetővé teszi számunkra az isteni természet megértését, ezért a tudás megszerzését nem lehet értelmetlen erőfeszítésnek gondolni. Tudásunk növelése tehát a szabad akarat hiányában is biztosíthat egy fajta szabadságérzetet (az emberek inspirációját), és ezzel aktív életvitelre ösztönözhet.

Spinoza etikája

Érdemes Spinoza etikáját Durant elemzésével kezdeni, amely az etika lényegét három alapvető vonásra egyszerűsíti le.

1. A női típusú etika, amely minden embert egyformán értékesnek tart; a rossznak úgy áll ellent, hogy jósággal válaszol rá; az erényt a szeretettel azonosítja; és politikailag a demokrácia mellett áll. Ennek a fajta etikának Buddha és Jézus lehet két illusztris példája.

 2. A maszkulin típusú etika amely az emberek egyenlőtlenségét hangsúlyozza; élvezetet talál a harcban, a hatalom birtoklásában és az uralkodásban – azok a macsó feleségverők és nőbántalmazók, azok a vérszomjas bosszúálló mesterlövészek, azok az örökös kötekedők az iskolában, az utakon és a kocsmában…–;  az erényt a hatalommal azonosítja; politikailag pedig az öröklődő arisztokráciát dicsőíti. Úgy tűnik, hogy Machiavelli és Nietzsche jól beillenek ebbe csoportba.

3. Az intelligens elme etikája, amely értékeli a tájékozott elmét; a szeretet és a hatalom közötti elsőbbséget a körülményektől teszi függővé; legfőbb erényként a bölcsességet ismeri el; az ideális kormányzatként pedig az arisztokrácia és a demokrácia hibrid formáját hirdeti. Az etika ezen formáját kiválóan képviseli Szókratész, Platón és Arisztotelész.

Durant szerint Spinoza sikeresen ötvözte e három különböző etikai irányzatot egyetlen harmonikus egységbe, és ezt ő „a modern gondolkodás legfőbb vívmányának” tekintette.

Spinoza Etika című műve igen nehéz olvasmány, mivel az euklideszi definíciók, axiómák, tételek és bizonyítások hierarchiájának formátumában íródott. Akárcsak metafizikája, etikája is erősen determinisztikus, panteista és viszonylagos: „Minden, ami megtörténik, a természet örök rendje és szigorú törvényei szerint valósul meg.” Önmagában nincs jó vagy rossz, mert minden cselekedetet a múltbéli tapasztalat, a fizikai és a mentális körülmények, valamint a cselekvés pillanatában érvényben lévő természeti törvények határoznak meg. Miután tagadta a cselekedetek és az azokból származó eredmények önálló, belső értékét, a gazdagság, a hírnév és az érzéki élvezetek semmit nem jelentettek számára. Az élet ezen velejáróit nem szabad végcélnak tekinteni, hanem inkább életünk boldoggá tételének eszközének. 

Spinoza első tétele az, hogy az emberi viselkedés célja a boldogság elérése. De mi is a boldogság? Szerinte az igazi boldogság nem egyszerűen az öröm, vagy a fájdalom hiánya; sokkal inkább a világgal való megelégedés, amely annak felismeréséből és elfogadásából fakad, hogy minden történés meghatározott. Spinoza általános világszemléletünk kiszélesítésére szólít fel bennünket. Mivel a balszerencsék elkerülhetetlenek – pl. az elmúlás –, gondolatainkat egyéb dolgokra kell összpontosítani. Ha egyszer felismerjük, hogy a világ előre meghatározott természete miatt az ember hatalma korlátozott, akkor végre abbahagyhatjuk energiánk pazarlását olyan reménytelen küzdelmekre, amelyeket rajtunk kívül álló körülmények irányítanak. Ilyen módon megszabadulhatunk a tehetetlenség érzésétől és a kudarctól való félelmünktől. Annak ellenére, hogy a megalkuvást nem ismerő determinizmusa miatt Russel hibásnak tartotta Spinoza metafizikáját, etikáját mégis nagyra értékelte. Szerinte Spinoza üzenete azt mutatta meg, hogy a nemes élet lehetősége az emberi hatalom határainak felismerése és elfogadása ellenére is elérhető.

 Spinoza mások balszerencséjét sem különbözteti meg a saját bajainktól, ezért ezek iránt is ugyanazt a filozófiai belenyugvást hirdette, amivel saját sorscsapásainkat kellene fogadni. – Ez az álláspont némileg emlékeztet a sztoikusok másokkal szembeni egykedvű közömbösségére. – Spinoza észrevette, hogy ha a szerettüket baj éri, akkor keresztények a tettes bocsánatáért imádkoznak – vajon ez még a XXI. századi keresztényekre is igaz? –, míg a sztoikusok megnyugtatják magukat, hogy a szeretett személy tragédiája ellenére az ő erényességük érintetlen maradt. Sajnos ilyen esetekben a leggyakoribb válasz mégis egy mélyen ülő primitív reakció volna, bosszú formájában.

Spinoza véleménye szerint a keresztény hozzáállás nem biztosítana megnyugvást, hanem ellenkezőleg, heves érzelmi indulatokat eredményezne. A sérelemre a bosszú vágya sem lehet megfelelő válaszreakció, mert ez a fajta szenvedély könnyen beszűkítheti az ember elméjét. A megoldásban Spinoza a keresztény reakciót érzi magához legközelebb, de azzal a tudatossággal, hogy a szerencsétlenség része a természet rendjének: ennek így kellett történnie, ezért semmiféle keserűségnek nincs helye. Ezen szemlélet szering a sorscsapásokat csak azért érzékeljük tragikusnak, mert nem vagyunk képesek az „egész képet” látni és a csapást abba beleilleszteni. Ha ezt meg tudnánk tenni, akkor észrevennénk, hogy a kedvezőtlen esemény is valójában hozzájárul a világ összharmóniájához. – Erről a nézetről az önvigasztalás két gyakori formája jut eszembe. Az első határozott Spinoza inspirációt sugall: „mindennek megvan a maga oka”. A másodikat jómagam egy bizonyos fokú önámításként értékelem. „Most jobb helyen van”, mondják ha egy szeretett személy eltávozik az élők sorából. – 

Russell nyilvánvalóan együttérzőbb temperamentumú volt, mint Spinoza, és kifogásolta Spinoza etikájának mások viszontagságai iránti szenvtelenségét. Szerinte semmiféle borzalom nem válhat elfogadhatóvá azzal, ami esetleg később történik; még akkor sem, ha későbbi kiderül, hogy az esemény szükséges volt az „egész” tökéletességéhez. – Vannak, akik szerint a későbbi események ismeretében etikailag indokolt lett volna Hitlert hagyni, hogy megfulladjon, amikor gyerekként a folyóba esett. Úgy tűnik, hogy hasonló esetekre sem Spinoza, sem Russell etikai hozzáállása nem képes megoldást találni. Talán az utilitarizmus etikája tudna választ adni erre a dilemmára? – Mindazonáltal Russell méltányolta Spinozának azt a felismerését, hogy ha tágabb léptékben tudnánk gondolkodni, a szerencsétlenségek miatti kétségbeesésen kívül más érzelmi reakciókra is képesek lennénk.

Ami az emberi interakciókat illeti, Spinoza elfogadta az önfenntartás ösztönét, mint az emberi természet alapvető mozgatóját. Sőt, az önzőséget is az egyik legfontosabb emberi ismertetőjegynek tartotta. A hatékony önfenntartásnak azon a felismerésen kell alapulnia, hogy a közösséghez alkalmazkodnunk kell. Ha az elkülönültség felé törekszünk, az önfenntartási törekvéseink tévútra vezetnek. Mindezt összevéve, Durant elkerülhetetlennek és jogosnak  érezte Spinoza egoizmusát.

Számomra Spinoza etikája azt üzeni, hogy ha valaki valóban követni akarja a túlélési ösztönt, akkor az életet egy szélesebb skálán kell szemlélnie. Ha valaki nem veszi figyelembe a körötte folyó világ egészét, akkor az adott pillanatban előnyösnek látszó történések egy része hosszú távon kedvezőtlennek bizonyulhatnak. Ha most lopok, a rövid távú hasznomat felülmúlhatja az a lehetőség, hogy később mások is lophatnak tőlem. Míg Spinoza óvatos egoizmusa ellentétben áll néhány későbbi utópisztikus gondolattal, semmiképpen sem azonosítható számos jelenlegi konzervatív irányzat cinikus, kíméletlen önzésével. Spinoza egyik fundamentális erkölcsi meggyőződése, hogy a bennünk rejtőző értékek a nézeteink ésszerűségével arányban növekszenek. Számára az önfenntartás ösztöne többet jelent, mint egyszerű túlélés, vagy anyagi javak felhalmozása.

Spinoza az alázatosságot vagy képmutatónak, vagy szolgalelkűnek minősítette, és mindenképpen gyengeséget jelez. Nietzschével ellentétben azonban, akinek meglepően hasonló gondolatai voltak, Spinoza a nagyra értékelte a szerénységet. Érdekes volt a meglátása a gyűlöletről, ami szerinte a félelem és a kisebbrendűség érzéseiből fakad. „Nem gyűlölünk olyan ellenséget, akit biztosan le tudunk győzni”, mondta. Ha viszonozzuk a gyűlöletet, az csak növekszik, de a szeretet félbeszakíthatja ezt az ördögi kört. Szerinte „az elmét nem a fegyver, hanem a lélek nagysága győzi le”. Spinoza meg volt győződve arról, hogy a valóságnak megfelelő önérdek felismerése egyúttal helyes cselekvést is eredményez. Ezzel csatlakozott Szókratész és Platón erkölcsi tanaihoz, akik szerint a jogtalanság nem más, mint egy intellektuális tévedés. Ha az emberek az értelemre hallgatnának, az ellenségeskedés is megszűnne. – Ezzel mélyen egyetértek, de mivel az életben nem könnyű az értelmet megtalálni, ezért mindennapjainkat a pillanatnyi vélt előnyök hajszolása uralja. –

Spinoza helytelenítette a félelem és remény érzését, mivel ezek a jövőbeni bizonytalanság érzéséből fakadnak. Ez metafizikájára vezethető vissza, hiszen egy determinisztikus világban semmiféle bizonytalanságnak nem volna helye. A gonoszról alkotott elképzelésünk azért alakult ki, mert nem ismerjük fel, hogy az univerzum az egésznek csak bizonyos részét fedi fel előttünk. Az, ami számunkra gonosznak tűnik, igazából nem is létezik. Végül is mindent egy jószándékú Isten teremtett, még az általunk sátáninak vélt jelenségeket is, ami ugyanúgy része a teremtés egészének, mint a számunkra kedvező dolgok.  – Bár ez a gondolatmenet arra a szokásos mondásra emlékeztet, hogy „Isten szándéka kifűrkészhetetlen”, szerintem Spinoza itt egyszerűen arra utalt, hogy több tudás birtokában rájönnénk, hogy a gonosz mégsem gonosz. Nem tudom, hogy mennyi tudás tudná megváltoztatni bennem Hitler képét egy szörnyetegről valami „jótékony egészbe” illő hőssé. Azt sem tudom elképzelni, hogy Spinoza panteista világában milyen jótékony tervnek lehetett része a ruandai népirtás. –

Végül is Spinoza filozófiájának célja az volt, hogy az embert megszabadítsa a félelemtől. Csak Isten ismerheti az egész képet, ezért nincs okunk aggódásra. „Ha az ember akarata ellenére válik a nagy egység részévé, akkor rabbá válik; de ha a teljes valóságában felfogja és elfogadja az egészet, akkor szabadnak érzi magát, még akkor is, ha nincs is szabad akarata.” Egy kevésbé kifinomult, de népszerű kifejezéssel tanácsa azt jelenti, hogy „Menj az áramlattal”.

Spinoza elítélte a szenvedélyt, mert a szenvedélyhez nem kapcsolódó külső hatásokra közömbössé tesz bennünket. Vak hitbuzgóság helyett például „az intellektuális istenszeretetet” hirdette, amely a gondolatok és az érzelem együttműködését igényli. Számára az istenszeretet nem erkölcsi kötelezettség, hanem annak a felismerésnek a logikus következménye, hogy Isten mindenben benne van. Ha egyszer felismerjük, hogy minden létező dolog Isten esszenciája, már meg is mutattuk Isten szeretetét. – Ez a fajta ember-isten kapcsolat egészen más jellegű, mint a bosszúálló keresztény Isten felé irányuló, félelem által vezérelt behódolás. – 

Spinoza társadalmi nézetei

A kormányzás terén a két régi ellenséget, az értelmet és a szenvedélyt próbálta egyensúlyba hozni. Durant ezt így fogalmazta meg, „Az ész nélküli szenvedély vak, az értelem pedig halott a szenvedély nélkül.” Spinoza a maga bonyolult nyelvén ugyanezt a gondolatot így fejezte ki: „Amint tiszta és határozott gondolatot formálunk a szenvedélyről, az megszűnik szenvedély lenni. A tudat csak akkor fogadja el a szenvedélyt, ha híján van racionális gondolatoknak.” – Átértelmezett fordítás. –

Spinoza az egyén hatalmát a csoport érdekei alá helyezte: „az egyén csak addig a pontig gyakorolhatja hatalmát, ameddig az nem sérti mások szabadságát”. Ahhoz, hogy a hatalom ráeső részét minél hatásosabban gyakorolhassa, az egyénnek át kell ruháznia természetes autonómiájának egy részét a közösségre. Amint feladjuk azt a jogot, hogy a erőszakhoz forduljunk közösségen belül, egyben kiküszöböljük a felénk irányuló erőszakos megnyilvánulások veszélyét is. – Hol lehetne ez időszerűbb, mint a mai Amerikában, ahol a fegyverek bálványozása eltünteti a józan ész maradék nyomát is? – 

Spinoza az állam elsődlegességét hirdette az Egyház fölött, és osztotta Hobbes véleményét a velünkszületett jogokról, valamint a szuverén társadalomban betöltött szerepéről. Habár híve volt a véleményszabadságnak, óva intett még egy rossz kormány elleni lázadástól is. Hobbes-szal ellentétben viszont a demokratikus választásokról fenntartásai voltak, mivel az emberek hajlamosak érzelmi, és nem racionális megfontolások alapján választani vezetőiket. Emiatt a demokratikus választások leginkább a középszerű vezetőket részesítik előnyben a legrátermettebb vezetők helyett. Az ideális társadalomról alkotott képét jól tükrözik következő kijelentései: „Az emberek közötti kölcsönös szükségletek kölcsönös segítségnyújtást szülnek, és a közösségben ez a természetes elrendeződés a jogok erkölcsi formájában jelenik meg.” Továbbá, „Az ember nem születik állampolgárságra, de alkalmassá kell őket tenni rá.”

 Ezt a szekciót a Tűnődések-ben feltöltésre kerülő anyag kritikusabb, kihívóbb témáinak a továbbfűzésére és esetleges megbeszélésére szánom. A témák lehetnek napi eseményekre való regálás, vagy a könyvrészletek és a filozófiai könyv fordítási anyagában tárgyalt gondolatok továbbfűzése.

Mindent meg fogok tenni a tiszteletteljesség betartásáért és ezt az esetleges hozzászólóktól is elvárom. De mit is értek a tisztelet betartásán?

Durva beszéd, szitkozódás, mocskolódás, átkozódás, káromkodás nem lehet része az itt lefolyó véleménycserének, mint, ahogyan egy intellektuális társasági életben sem lenne szabad helyet kapnia ilyen posványba illő beszlégetési stílusnak. Csak azt kérem, hogy ne vegyünk példát a médiában elhazapódzott nyelvhasználatról

A vélemény tárgya sosem a személy legyen, hanem az általa képviselt gondolat. Bár egy bizonyos álláspont képviselése valószínűleg kifejez valami lényegeset az adott személyről, egy ember egészét nem lehet felmérni egy konkrét témához való hozzáállása alapján. Emiatt félrevezető, hasztalan és zsákutcába vezető mindenféle személyeskedés. És emiatt fogok a magam részéről mindent megtenni, hogy ezen a blogon ezt elkerüljem, és elkerültessem másokkal is. 

Ne feledjük, hogy az egyik leggyakrabban elkövetett logikai tévedés, a "fallacy of argumentum ad hominem", azaz a személy támadása az általa képviselt álláspont helyett! Az újabban elterjedt szóhasználat szerint az ideológia szó leginkább a személyeskedés nagyobb csoportra átültetett változatává süllyedt. Ennek megfelelően a "ballibsi" vagy a "nerlovag" és hasonló kifejezések nem egyes konkrét szóban forgó kérdésekre reagálnak, hanem a beszélő véleményét fejezik ki az adott csoportosulásról. 

Ne feledjük, hogy a személyeskedésen kívül két másik, hatásában igen hasonló logikai vétség is létezik, amik talán még a fentinél is gyakoribbak: a "fallacy of division" éa a "fallacy of composition". Az első egyéneket ítél meg bizonyos csoportba tartozásuk szerint, az utóbbi pedig egész közösségekről von le  következtetéseket a közösséghez tartozó néhány egyén viselkedése alapján. A fenti két példánál maradván nem minden "nerlovag" használ közpénzt a boldogulásához, és nem minden melegekkel barátságot ápoló egyén a kommunizmusból visszamaradt "ballibsi", aki az EU-nak kiárusítaná az országot. A blogomon csak a tényeket szeretném hallani és elemezni, nem azt, hogy kicsoda, vagy milyen ideológia támogatja azt.

Bár jómagam semmiféle vallást nem követek, nem szeretnék vallásellenességet terjeszteni ezen az oldalon. A zsidó-keresztény és muzulmán vallás ugyanolyan meghatározó lett a nyugati világ utolsó 1500-2000 évében, mint a Buddhizmus és Hinduizmus volt a Föld keleti felén (elnézést kérek a számtalan, itt nem említett vallás követőitől). Szóval, a gyermek molesztálást lehet egy, a Katolikus Egyház képviselői által elkövetett lehetséges vétségnek tekinteni, és ennek megfelelően tárgyalni, de összességében a kereszténység sohasem támogatta volna a gyermekmolesztálást, így ennek kapcsán nem helyeslhető a kereszténység globális elítélése. A muzulmánoknak, buddhistáknak és hinduknak is bőven akad hasonló kivetnivaló hagyatéka, amiket egyenként kívánatos lehet megvitatni, de eközben tartsuk észben a fallacy of composition veszélyét: talán sok muzulmán üdvözölte a 9/11 tragédiát, de közel sem mindenki. 

Ennek a blognak nem célja, hogy vallásokat vagy embercsoportokat itéljen meg, hanem specifikus esetek vagy gondolatok általános moralitását elemezze.

Szóval az oldal bemutatkozásával megszületett a "Vitatható gondolatok" szabály javalata és egyben az első vitatható témája is.

VITATKOZZUNK vagy értsünk egyet, csak NE GYŰLÖLJÜK egymást még kétségesnek tűnő helyzetekben sem!